Képzelj el egy tengert, egy hatalmas tengert, melynek a közepén van egy szikla. Körötte végeérhetetlen távolságban nincs más csak víz, feneketlen, sós tengervíz.

Mely lágyan mardossa sebeid és hullámzik körötted, fájón körbevesz, és tudod, hogy nincs tovább, és nem létezik kilátás. Csak az a szikla van.

És te elnevezheted… Adhatsz neki egy nevet… lehet Isten, Allah, Buddha hívhatod Prófétának, vagy a semminek. Hívhatod a szeretetnek, vagy éppen elnevezheted több ezer egyszerű név közül egynek…

 

-Epilogue-

A USS Defiant kecses könnyedséggel siklott át a Féregjárat kék fényben úszó kapuján. A fényjáték folytatódott, ahogy a hajó stabilan manőverezett át a legbiztonságosabb úton a számtalan palzmakisülés között. Aztán hirtelen megállt. A térhajtómű kékes fénye ugyan nem aludt ki, s hallani lehetett az egészséges zümmögését a reaktornak, de nem haladtak, egyetlen métert sem. Lebegtek a Féregjárat belsejében.

-         Mit történt? – Nézett fel Kira Nerys ezredes a kapitányi székből.

-         Megálltunk. – Jelentett Jadzia Dax parancsnok a kormánytól, bizonytalanul mi mást is mondhatna.

Kira visszafojtotta a kényszert, hogy megforgassa a szemeit, vagy megjegyezze, hogy ennyit ő is lát, és a helyén tartott kapitányi maszkkal tette fel a következő kérdést.

-         Miért?

-         Nem tudom, a hajtómű működik, a… - Kezdett Dax jelenteni, de egy hirtelen fehér fénysugár megakasztotta.

Aztán a fénysugár eltűnt, s ahogy Dax körbenézett minden, és mindenki végezte a dolgát, és… ahogy végül az Ezredesen állapodott meg a tekintete egy pillanatra éles hidegség kúszott át az erein. Kira ült a kapitányi székben, a tekintete egyenesen nézett előre, üresen, a kilátóképernyő közepébe, s az egész teste feszülten és teljes mozdulatlanságban.

-         Kapitány… - Ugrott fel, két gyors lépéssel a kapitányi szék felé. -… Nerys!

A hangjában kényelmetlen aggodalom bujkált, amire valaki a hirtelen összezavarodott hídon felkapta a fejét. Nick Wesley a gépészeti pultnál megfordult a székében, s hirtelen ő is mozdulatlanná dermedt, mintha a levegő megfagyott volna körülötte, a látvány, ami a szeme elé tárult jeges félelmet küldött szét a testében.

Dax a kezét gyors mozdulatokkal végighúzta Kira szeme előtt, de az Ezredes nem reagált, majd megrázta egy kicsit a vállát, de még mindig semmi. Aztán kétségbeesetten felnézett, s ahogy találkozott a tekintete a székében mereven ülő főgépészével, hirtelen tudatosult benne, hogy át kell vennie a parancsnokságot, és rendet kell teremteni, hogy haza térjenek, ahol talán tudnak segíteni Kirának is. Bármi is történik éppen.

-         Főnök! – Kiabált keresztül a zűrzavaron, felkeltve a gépész figyelmét. – Csinálj valamit a hajtóművel, ki kell jutnunk innen!

Wesley csak bámult rá, majd az Ezredesre, és újra Daxra. Aztán megmozdult, felállt, és minden gondolat nélkül elindult lefelé a gépházba. Ahogy kinyílt előtte a turbólift ajtaja, hirtelen, mint akit megütöttek realizálódott benne minden és futni kezdett.

 

Fent a hídon Dax végül rendet teremtett, és mindenki szótlanul dolgozott a konzoljánál. Csak a parancsok és jelentések hangjai szakították félbe néha a csendet.

-         Dax Wesleynek Jelentést! – Nyitott meg egy komcsatornát a főgépész felé néhány perc múlva.

-         Itt Wesley. – Jelentkezett. – Nem tudom miért nem haladunk Dax, teljes impulzussal kellene mennünk. A diagnosztikák szerint az összes rendszer hibátlanul működik. A reaktormag stabil, a hajtómű online. Olyan az egész, mintha valami elkapott volna, és miközben a hajtómű dolgozik, semmit sem haladunk. – Jelentett a gépész, és mindent megtett volna azért, ha most nem kellett volna.

Dax egy kicsit kényelmetlenül megigazította magát a székében, mielőtt válaszolt volna.

-         Találj ki valamit főnök, mert ki kell kerülnünk innen. – Mondta végül, s tisztában volt vele, hogy a főgépésznél senki sem akarja ezt jobban.

-         Igen, megteszem, amit tudok. – Hallotta a komcsatornán keresztül, és szinte látta, ahogy a barátja arcán keveredik az elkeseredettség és elszántság furcsa kettőse.

Aztán hirtelen felnézett a képernyőre, és ezzel egyidőben érezte az eltéveszthetetlen rántást, és látta, hogy a kép el kezd mozogni. Haladtak, újra.

-         Mi történik? – Jött a háta mögül az Ezredes kicsit lassú, de szintén eltéveszthetetlen hangja.

Dax vállai láthatóan emelkedtek, ahogy megfordult a székkel, és egy megkönnyebbült mosolyt eresztett el a felettese felé.

-         Ezt én is kérdezhetném… - Felelte, - Mindamellett újra haladunk.

Kira körbenézett egy kicsit bizonytalanul, de ahogy a tekintete a képernyőre vándorolt láthatta, hogyan lépnek ki a Féregjáratból, s tárul fel előttük a Gamma Quadráns.

 

-         Jól van Kapitány? – Állt fel, és közelítette meg a kapitányi széket Dax, nagyon is tudatában léve az őt követő tekinteteknek.

Kira még egy kicsit zavartan nézett fel rá, de azért bólintott.

-         Igen, Parancsnok. – Bólintott, de a tekintete még egy kissé távoli volt, a hangja bizonytalan. – Mi a helyzet a hajtóművel? – Kérdezte teljesen visszavéve a parancsnokságot elhessegetve ezzel az összes érte aggódó tekintetet.

És ebben a pillanatban hallatszott a hívás a komlinken át.

-         Wesley a hídnak. Mi a státusz? – Kérdezte, s a hangjában jó adag bizonytalanság bujkált.

Kira Daxra nézett, majd megérintette a komjelvényét, és megszólalt.

-         Kiléptünk a Féregjáratból és újra haladunk, szép munkát végzett főnök. – Felelte.

Egy hosszú pillanatnyi csend következett, miközben Jadzia szinte látta, ahogy Wesley arcán megjelenik a hihetetlen megkönnyebbülés, keveredve az értetlen zavartsággal.

-         Ezredes… - Jött a komcsatornán egy kicsit gyengén, vagy inkább reszketve, s szólt inkább Nerysnek, a társnak, mint az Ezredesnek, a felettesnek, majd mindössze egyetlen pillanattal később folytatta, a hangja semleges volt, bár egy kis zavartság még volt benne. – Én nem csináltam semmit. A hajtómű végig működött, nem értem mi történt.

Kira arcán egy pillanatnyi habozás után először pánik, majd valamiféle megnyugvás vonult át, mielőtt újra a kapitányi maszkba rendeződött volna.

-         Ne törje magát főnök, valószínűleg nincs baj a hajtóművel, de azért nézzék át, miután visszaértünk. – Válaszolta, s hagyta a hangsúlyát lent, egyértelműen véget vetve a beszélgetésnek.

-         Igenis Ezredes. – Zárta el a főgépész a komcsatornát.

Aztán Kira Dax kérdő tekintetével találta szembe magát.

-         A Próféták. – Mondta ki, s ahogy a realizáció most először jutott el teljes glóriájában a tudatáig, felragyogott a szeme, az arcán széles mosollyal nézett a barátjára, s próbálta féken tartani önmagát, hogy felugorjon, s végigrohanjon a hajón.

A következő, inkább érzés, mint gondolat, a hatalmas megtiszteltetés, amit az arcán megjelenő mélységes áhítat jelzett, hogy hozzá, egyetlen lélekhez a milliók közül szóltak a Próféták. Aztán az arca megfeszült, s a tekintete elsötétült, ahogy realizálódott benne az üzenet, amit mondtak, amely bár homályos volt, egyvalamit mégis már most tudott, a hatalmas terhet a vállán már most érezte, az ő kezében van a döntés, ami nem csak a Bajort, a hazáját, de talán az egész Alfa Quadránst megváltoztathatja, eltörölheti, vagy megmentheti.

A szorítás a torkában szinte elviselhetetlenné nőtt, de sok év gyakorlata mégis képessé tette arra, hogy kiadja a következő parancsot.

-         Irány a kommunikációs relé, négyes fokozat!

Aztán hátradőlt, figyelmen kívül hagyva a Dax arcán válaszként megjelenő értetlenséget, és nem látta már azt sem, hogy feláll, és megy teljesíteni a parancsot, nem hallotta a válaszként mormogott ’Igenis’-t.

 

-I-

A kabinban félhomály volt, az ablak melletti függőágyban hosszan elnyúlva pihent Nick Wesley. Legalábbis próbált pihenni, de a szeme minduntalan kipattant, fáradhatatlanul bámulva ki az ablakon a csillagokra. A gondolatai a Defiant előző útján jártak, a megmagyarázhatatlan hajtómű leállásnál, ami nem is volt leállás, hiszen a hajtómű működött végig, Nerys megmagyarázhatatlan… nem is igazán tudta minek hívja. És szerette volna megkeresni őt, beszélni vele, megtudni mi történt, hogy jól van-e. De most nem lehetett, annak ellenére, hogy miután visszajöttek a Béta kezdeténél, és még jó néhány órát dolgoztak utána is, hogy biztosak legyenek, hogy a hajtómű megfelelően működik, Kira még mindig nem került elő. Ki tudja hol járt, melyik részén az Állomásnak, lehetséges, hogy az irodájában, vagy inkább a Betegszobán Bashir tesztjei alatt, vagy talán… „Ez az!” Ugrott fel Nick, aztán vissza is feküdt azonnal, kiverve a fejéből a gondolatot, hiszen, hogyha jól gondolja, és Nerys tényleg a Bajori Templomban van, akkor nem zavarhatja.

Még sokáig feküdt a függőágyban, elővéve az apró, agyonhasznált noteszét, próbálva leírni a gondolatait, de kevés sikerrel, a gondolatai távol rohantak szerte szét, ezernyi irányba. Végül letette a tollat és a noteszt is.

-         Computer, hol van Kira Nerys ezredes? – Kérdezte a számítógépet bizonytalanul.

-         Kira Nerys ezredes a Bajori Templomban tartózkodik. – Jött válaszként a tónustalan géphang.

Nick nyelt néhányszor, és kétségbeesetten próbálta eldönteni, hogy mit tegyen. Nem akarta hagyni, hogyha bármi is történt a Féregjáratban, ami Neryst aggasztotta, hogy egyedül nézzen szembe vele, mindazonáltal nem akarta azt sem, hogy esetleg megzavarjon valamit, amit nem lenne szabad. De végül döntött, felállt, és elindult kifelé az ajtón, gyorsan felkapva a csak hanyagul egy székre hajított egyenruhafelsőjét.

A kapu előtt megállt néhány percig, és próbálta összeszedni a gondolatait, s háttérbe taszítani a bizonytalanságát, majd egy nagy levegő után belépett.

Egy része a súlynak legördült a válláról, amikor meglátta Kirát, ahogy térdel az oltár előtt, a teljesen üres Templomban. De aztán vissza is került, ahogy nyilvánvalóvá vált számára, hogy Nerys mélyen elmerült az imában.

Amilyen halkan csak tudott mellé sétált, és letérdelt, először felnézve az oltárra, majd oldalra, Nerysre, hogy elkapja a csukott szemhéjak apró rezdülését. Majd ahogy tovább nézte az oly ismerős és szeretett ábrázatot, lassan feltérképezte milyen feszültek a vonások, mennyivel mélyebbek a ráncok a szeme körül, látta a sápadtságot, ami engedte tudnia, mennyire aggódik, mennyire próbál megoldást találni valamire, amiről Nick még csak nem is tudta mi az.

De most már örült, hogy itt van, hogy megkereste, hogy próbál támaszt nyújtani, most már érezte, ha még nem is biztosan, hogy ez a helyes.

Amióta visszatért a hídra a Defianton, s ránézett az Ezredesre az incidens után, sejtette, hogy valami nincs rendben, hogy valami történt. És mikor még órákkal a visszatérés után sem volt képes elérni, és Kira sem kereste őt, már biztos volt benne. Most pedig itt volt végül, hogy támaszt nyújtson.

Aztán Nerys lassan oldalra fordította a fejét, a szemei kinyíltak, látni engedve Nicknek a tekintetében bujkáló érzéseket, tanácstalanságot, zavartságot, félelmet, fájdalmat, és valamit, ami mélyen megérintette Nicket, hálát, hálát, hogy ide jött, hogy itt van mellette, még ha a fiatal gépész nem is sokat tudott a bajori vallásról, mégis most úgy tűnt, Kirának elég, ha itt térdel mellette.

Aztán a pillanat elmúlt. A mélybarna szemek eltűntek, ahogy Nerys újra lehunyta a szemét, és visszafordította a fejét.

Pillanatok, percek vagy órák teltek el szótlanul, csendben. És Nick egyszer csak azon kapta magát, hogy nem a fájó térdével, a zsibbadt lábával, vagy a sajgó hátával foglalkozik, hanem bármilyen nevetségesen is hangzott ez vele kapcsolatban, imádkozik.

„Hello… uhh, én nem ismerem a korrekt módot, hogy kell hozzátok szólni, de van itt valaki, akinek szüksége van rátok. És ez a valaki történetesen olyasvalaki, akit én nagyon szeretek, - vágott egy grimaszt, ahogy a felismerés megütötte, majd folytatta némán. – sőt, a legjobban a világon. És látom, hogy baj van, és ha lehet, és épp ráértek leköteleznétek, ha tudnátok neki segíteni. Neki fontosak vagytok, mélyebb a hite bennetek, mint bárkinek, akivel eddig találkoztam. Hé srácok, ez biztos jó érzés lehet, persze én nem vagyok az a féltékeny típus, de néha azért irigyellek titeket. Szóval, ha lehetne, biztos nem nagy erőbedobás, hogy megmondjátok neki, mit tegyen, hmm? Kérlek…” fejezte be a gondolatot, ahogy megérezte, hogy egy pár csillogó barna szem függ rajta.

Odafordította a fejét, és szembetalálkozott Nerys még mindig feszült, de egy kicsit élettelibb ábrázatával.

-         Nerys… – Suttogta, bizonytalanul, és ijedten, ahogy hirtelen a saját hangja szakította meg a csendet.

-         Menjünk haza. – Felelte szintén suttogva, és halvány mosoly játszott az ajkain, a mosoly, ami némán is köszönetet mondott.

Nick csak bólintott, kinyújtva a kezét, amit Nerys elfogadott, s közösen felsegítették egymást, majd együtt összefont ujjakkal sétáltak kifelé a Szentélyből

A fiatal gépész az ajtóban egyszer még hátrafordult, hogy egy tipikus Wesley-féle grimasz kíséretében még némán megköszönje.

Egyetlen szó nélkül sétáltak végig a Promenádon, a turbliftből kilépve a folyosókon Nerys kabinjáig. Ahogy az ajtó kinyílt Nick érzett egy árnyalatnyi bizonytalanságot, és megtorpant, próbálva eldönteni, hogy zavarhatja-e, vagy inkább egyedül kéne hagynia. De a hosszú, elegáns ujjak gyengéd szorítása a jobb kezén nem engedett, s a barna tekintet, amely hirtelen az ő égkék szemébe fúródott, bizalmat és védtelenséget sugározva maradásra késztette, így végül átlépte a küszöböt, és az ajtó halk szisszenéssel bezárult mögöttük.

Még mindig összekulcsolt kezekkel sétáltak el a kanapéig, s a gépész röviden eltűnődött, vajon ki vezet kit, de aztán már csak az érzésre koncentrált, ahogy lefeküdt, és Nerys teste simult az övéhez, bújt a védelmező és óvó karjaiba. Amennyire szorosan csak tudta, és merte magához húzta, érezve, hogy szüksége van rá a bajori nőnek, aki mindig oly erős és sérthetetlen volt, soha nem mutatva, hogy tud védtelen és sebezhető is lenni.

Nerys feje az erős vállon pihent, a háta a kanapé támlájának simult, a karja átfogta Nick derekát, a lába átvetve a gépészlábakon. Sokáig feküdtek így csendben, Nerys sokáig hallgatta az erős és biztos emberi szívverést, és élvezte, ahogy Nick lélegzete a hajtincsei közé lopózik, a gyengéd gépészkéz a hátát simogatja. Mindez elárasztotta a szeretet és a biztonság érzésével, míg belül folyt a harc tovább.

Végül Nick nem bírta tovább, látni a nőt, akit szeretett így, ilyen zavartan és tétován, muszáj volt tennie valamit, azon túl, hogy itt volt, hogy vigaszt ajánlott.

-         Nerys… - Kezdte alig hallhatóan suttogva. -… mondd el mi bánt. – Kérte szelíden, ahogy apró csókot nyomott a vöröses hajtincsek közé.

Sokáig nem kapott választ. Már azt hitte, hogy Nerys talán elaludt, bár a lélegzete ahhoz még gyors volt, kicsit talán szabálytalan, mikor érezte, hogy az ölelés szorosabbá válik, aztán hallotta a halk, bizonytalan suttogást.

-         Nem tudom.

Nick visszanyelte az emelkedő gombócot, próbálva jobban, védelmezőbben átölelni a kisebb testet, ezzel is biztosítva, tudatva, éreztetve, hogy itt van, hogy figyel, hogy szeret.

-         Miért? – Kérdezte aztán, hosszú szünet után, halkan, már-már hihetetlenül lágy hangon.

Újabb jó néhány perces szünet következett, Nick érezte, hogy a feszültség Nerys izmaiban nem enged, egy pillanatra sem. Kétségbeesetten keresett valami út után, amivel segíthetne.

-         Nem tehetem, nem mondhatom el senkinek. – Hallotta végül a halvány suttogást, és érezte a hangban, hogy telve van kétségbeeséssel.

Nick felemelte a kezét, és végigsimított Nerys hajában, gyengéden és könnyedén, próbálva minden szeretetét kifejezni ezzel az egyetlen érintéssel. Sokáig, csak ennyit tett, simogatta a vöröses hajtincseket, elveszve a selymes és finom érzésben, melyek végigbizseregtek az ujjain. Aztán hosszú csend után végül összeszedte a bátorságát az újabb kérdéshez.

-         A Próféták beszéltek hozzád… - Suttogta maga elé, és nem is kérdés volt ez, inkább megállapítás, a karjait azonnal szorosabbra fonta, hogy éreztesse, nem forszírozni akarja, csupán segíteni.

Minden válasz csak egy fejbólintás volt, amit inkább érzett, mint látott a félhomályban. Aztán behunyta a szemeit, egyetlen pillanatig nem hagyva abba a gyengéd simogatást. Csak tartotta a nőt, aki olyan mélyen a része lett, akit szeretett jobban, mint ahogy valaha gondolta, hogy szeretni képes, a nőt, akivel oly rövid idő alatt is olyan sok mindenen mentek keresztül, aki olyan tüzet ébresztett benne, amely képes volt felégetni mindent. Mélyen beszívta az illatot, mely részegítő keveréke volt Nerys hajának, a parfümnek, a természetes illatának, s igen, a szerelemnek, mely kettejük között létezett. A vágy, hogy valamiképp könnyítsen a feszültségen, a terhen, melyet szinte a saját vállain is érzett, már-már elviselhetetlenné nőtt, de nem tudta mi mást tehetne, itt volt, védte, és oltalmazta, próbált minden egyes atomjával érte létezni. Ennél többet képtelen volt odanyújtani.

-         Hogy segíthetnék? – Jött a gondolat, és mire realizálta, mit tesz, már ki is mondta, halkan, olyan halkan, hogy Nerys először el sem hitte, hogy hallotta, de a rezgés, a mellkasban, amin a fejét pihentette, megerősítette.

Egy apró könnycsepp gördült le a szeméből, és hullt a ’Flotta egyenruhára. Úgy szerette volna elmondani, megosztani a terhet, amit a vállára raktak, a szörnyű feladatot, a tudást, amit kapott, s bármekkora megtiszteltetés volt is, most mégsem érezte ajándéknak. De nem tehette, hogyan tagadhatta volna meg az istenei elvárását?

-         Csak maradj velem… - Kérte suttogva, és próbálva visszafogni a reszketést a hangjában.

Gépészkarok húzódtak azonnal szorosabbra körülötte, ahogy Nick álla a halántékán pihent, apró csókot helyezve el rajta.

-         Itt vagyok, sosem megyek el, ígérem. – Mormogta mélyen, rekedten, a szíve legmélyéről.

Nerys közelebb húzódott, amennyire lehetséges volt, Nick már-már úgy érezte talán elbújni próbált, eltűnni valami elől, valami elől, ami talán megrémítette. Kira Neryst, volt bajori ellenálló terroristát, azt a makacs és soha semmitől meg nem ijedő nőt, aki annyiszor szenvedett már kardassziai hüllőkezektől és járt a halál torkában, hogy már-már azt hihette bárki, hogy nincs is érzés benne, de félni, félni semmiképpen sem tud már semmitől. És most mégis, mélyen elbújt, mintha csak félne.

-         Bármit is mondtak, megbirkózol vele, Nerys. Tudom, hiszen ők a Próféták, ők nem szoktak tévedni. – Suttogta, elkeseredetten próbálva enyhíteni a terhet.

Kira hirtelen felemelte a fejét, és furcsa tekintettel nézett rá, talán meglepettség, vagy ámulat volt azokban a hihetetlenül barna szemekben, Nick nem tudta megmondani pontosan, de a szívét felmelegítette.

-         Te hiszel bennük? – Kérdezte, a hangjában színtiszta meglepettség.

Nick egy pillanatra elveszett a tekintetben, amely oly mélyen függött az övében, majd egy apró, kényszeredett grimasz jelent meg az arcán, ahogy felidézte, hogy neki maximum egy újabb dolgot jelent a Bajori Templom és a hit, amely elvesz a Nerysszel tölthető időből.

-         Az nem számít, a lényeg, hogy Te hiszel-e bennük. – Válaszolt, de régi fájdalom hasított át a mellkasán, olyan ősi kín, amely már évszázadosnak tűnt. De minden erejével küzdött, hogy ne törhessen felszínre, nem volt a megfelelő az idő, most segítenie kellett.

Nerys nézett rá, sokáig, s a szemében Nick láthatta a mély, végtelenül mély hitet, amibe bele lehetett szédülni. A barna szemek lassan sötétedtek, ahogy a válasz halk volt, és fojtott az áhítattól.

-         Igen.

Nick nyelt nehezen, mert olyan messze állt tőle ez az érzés, mintha egy másik galaxist kellett volna elérnie, mégis valaha volt idő, hogy szüksége lett volna ilyen hitre, ilyen vak áhítatra. És bár ő maga nagyon kevés dologban hitt, és ezek között sem volt istenség, de még csak hasonló sem, azért tudta érteni, talán még át is tudta érezni.

-         Hittél bennük a Megszállás alatt is, mikor olyan sok bajori tagadta meg őket? – Kérdezte halkan, olyan szelíden, hogy elmosson minden születő haragot, nem bántani, vagy provokálni akarta Neryst, hiszen már tudta a választ, csak megerősíteni a saját hitében.

Kira szemében egy pillanatig, csak egyetlen pillanatig harag villant, de aztán még a félhomályban is látta a kék szemek meleg csillogását, elérte a hang könnyűsége, és gyengédsége, ami megsimogatta. Végül a keserűség maradt, ahogy válaszolt. Hiszen hogy megvetette azokat a honfitársait, gyakran odáig elment, hogy még a kollaboránsoknál is rosszabbnak tartotta őket! Pedig, ahogy most belenézett égszínkék szempár szelíd mélységeibe, valahogy arra kellett gondolnia, talán először életében, hogy azok is csak bajoriak voltak. Bajoriak, akik ugyanúgy szenvedtek, szeretteket veszítettek el, és megkínzattattak. Hát ki ő, hogy megítélje őket, csak, mert elveszítették a hitüket? Hiszen a saját volt tanítója is közöttük volt. Mégis…

-         Igen… - Felelte, fenthagyva a hangsúlyát, mintha hozzá akart volna tenni valamit, amitől félt.

De Nick értette. Értette, hiszen nem először hallott bajorit erről beszélni, bár kevésbé intim körülmények között, de tudta milyen nehéz hinni, mikor az istenek semmit nem tesznek azért, hogy megállítsák az öldöklést, és kényszermunkát, milyen nehéz hinni, mikor a barátok, a családtagok, a szerelmek kegyetlen, hosszú halált halnak az ellenség keze által.

-         A mi történelmünkben is élt egyszer egy zsarnok. Őrült volt, opportunista diktátor… Olyasmi, mint Dukat. - Kezdte halkan. A keze visszatért Nerys hajába, ahogy lehajtotta a fejét újra, s hallgatta a kezdődő történetet. -… aki meg volt győződve róla, hogy a népe uralomra született, hogy magasabb rendű, mint a többi ember. És ahogy hatalomra került háborút kezdett. – Folytatta szelíd, egy halvány keserűséget tartalmazó hangon, a keze sosem állt meg simogatni a selymes hajtincseket. – Gyűlölt mindenkit, aki nem olyan volt, mint a nép, az ember, akit tökéletesnek hitt. És irtotta őket, ki akart irtani mindenki mást, leginkább egy bizonyos népcsoportot üldözött, a zsidókat. Koncentrációs táborokba zárta, és millió számra gyilkoltatta és porlasztatta el őket. De nem csak őket, még számtalan kisebb népcsoportot, vagy olyanokat, akik azonos nemű párkapcsolatokat preferáltak, úgy, mint én. – Hallgatott el, egy pillanatra, ahogy érezte, hogy Nerys feje felemelkedik és a tekintete kérdőn, és hitetlenül függ rajta. – Ez évszázadokkal ezelőtt volt. – Szúrta közbe, és irányította gyengéden vissza a vállára Nerys fejét. – Sokmillió ember, zsidó, fekete bőrű, és azonos nemű párkapcsolatokat preferáló és még ki tudja miben különböző ember halt meg, és égett el a táborokban, amíg végül legyőzték, és megdöntötték a hatalmát. – Újra elhallgatott átgondolva még egyszer, hogyan folytassa. – De a zsidó nép a mai napig fennmaradt, igaz, sokáig viselték magukon a sebeket, sokáig tartott, amíg újra életre keltek, de a hitük mindig segítette őket. Ma erősek és boldogok, a Földön ma is élnek a hagyományaik, ma is él a hitük. Sisko kapitány bármit elérhetett, és ma már nem különbözik a fekete bőrű ember jobban másoktól, mint a fehér bőrű a fehér bőrűtől. Ahogy ma már nekem sem kell lehajtott fejjel járnom, csak, mert egy másik nőt szeretek, választottam társul. – Fejezte be, és a hangja reszketett egy kicsit.

Nerys felnézett, megkeresve Nick tekintetét. Ezúttal a harag valós volt, a barna tekintet megkeményedett.

-         Mit akarsz ezzel mondani? – Kérdezte mély, feszültségtől vibráló hangon.

De Nick meg sem rezdült, egyetlen pillanatig nem vette el a tekintetét, békésen, és szelíden mélyedt bele Nerys szemeibe.

-         Azt, hogy abban, hogy idáig eljutott a népem, abban kétségkívül része volt ennek az embernek is, ha elismerjük, ha nem. Azt, hogy egy nép történelmét úgy alakítják a rossz dolgok, ahogy a jók. Mert az, hogy egy nép milyen erős, az függ a rossz dolgoktól is, a háborúktól. Amiből tanulni lehet.

Nerys tekintetében nőtt a villogás, és a harag is.

-         Azt akarod mondani, hogy hálásnak kell lennünk a kardassziaiaknak? – Szűrte a fogai között, nem bírva elhinni, hogy ezt hallja. – Ezt mondta Dukat is… - Tette hozzá színtiszta döbbenettel, ahogy felvillant egy emlék.

Nick mélységes nyugalommal nézett rá, gyengéden kisimítva egy kósza tincset Nerys homlokából. Majd halványan elmosolyodott.

-         Dukat? Gul Dukat? – Megvárta, amíg Nerys bólint idegesen. – Amit a kardassziaiak elkövettek arra nincs mentség, nincs bocsánat. Mélyen elítélendő. – Folytatta szelíden. – De azoktól indultunk ki, akik elfordultak a Prófétáktól, mert azt várták tőlük, hogy megállítják a Megszállást. – Fejezte be óvatosan, és mély megnyugvással látta, hogyan szelídül meg, és tűnik el a harag Nerys szemeiből, és váltja fel újra a hit a Prófétákban, és a szeretet Nick iránt.

Egy könnyű csók a gépész ajkain volt minden, amit Kira tett, mielőtt visszahajtotta a fejét Nick vállára.

-         Szeretlek Sq’wan. – Suttogta aztán bele a szoba csendjébe hosszú percek múlva, s bújt újra közelebb a párjához.

Nick belemosolygott a vöröses hajtincsekbe és boldog megnyugvás áradt szét benne, ahogy érezte, hogyan lazulnak el Nerys izmai, ahogy érezni tudta, hogyan kerül le az erős bajori vállakról a teher egy része.

-         Én is szeretlek, Nerys. – Viszonozta egy halk suttogással a selymes hajtincsek közé.

És amit nem láthatott, az a könnycsepp, az elkeseredett és szomorú barna óceánból, amely elveszetten, bár pillanatnyilag megkönnyebbülten hullámzott a szoba félhomályában.

Hosszú idő múlva Nick hallotta, ahogy Nerys lélegzete lassul, az izmai teljesen ellazulnak, s így teljes súlyával nehezedik rá. Belemosolygott a nyilvánvalóan alvó párja hajába, majd óvatosan kicsúszott alóla, hogy az ágyába fektette. Mély gonddal takarta be, majd leült mellé, felhúzta a térdeit, és rájuk támasztva az állát nézte az alvót.

Percek, talán órák teltek el, ahogy nézte a most már nyugodt arcot, a büszke homlokot, amelyen rakoncátlan hajtincsek nyugodtak. A szépen ívelt vörösesbarna szemöldököt, amely oly elegánsan koronázta a hatalmas szemeket. A redőket az apró, tökéletes orron, amelyek oly érzékenyek voltak, és céljai a gyengéd szeretetteljes csókoknak, vagy a szenvedélytől és vágytól hajtott felfedezésnek. Aztán a tekintete tovább vándorolt az alvó ajkaira, melyek még most is, álomban is feszült ráncot hordoztak maguk körül. De Nick emlékezni tudott, milyen, mikor azok az ajkak mosolyra húzódnak, vagy részegítő nevetésre, emlékezni tudott, mert mélyen a lelkében éltek azok a pillanatok, mert most már részei voltak az életének.

Ahogy most nézte őt, nézte az ajkak körül húzódó feszültséget összeszorult a szíve, mélyen hasított belé a fájdalom. Bármit megtett volna, bármit, ha átvehette volna a terhet, ha újra nevetni látta volna, vagy mosolyogni, azzal a gyönyörű mosollyal, ahogy álmában szokott, az éjjeleken mikor együtt voltak, és egymás karjaiban aludtak el.

Aztán érezte, ahogy a saját szemhéjai is elnehezülnek, őt is próbálja magával ragadni az álom. Halkan, óvatosan felállt, levette az egyenruháját, majd egy gyors zuhany után csatlakozott Neryshez, lassan becsúszva a paplan alá. Elmosolyodott, ahogy az alvó álmában megfordult, hogy átfonja körülötte a karjait, átvesse a csípőjén a lábát, birtoklón, szeretettel. S egy mély sóhajtással a gyönyörű fej megtalálta a helyét Nick vállán, és a gépész bár nem látta, de remélte, hogy a feszültség azok körül az elegáns ajkak körül enyhült, vagy egészen eltűnt.

 

Hajnalban Nerys ébredt elsőnek, és néhány álmos pillanat után óvatosan kibogozta magát Nick karjaiból és kicsusszant az ágyból. Az első dolga volt, kint a nappaliban, hogy a computerterminálról elküldjön néhány üzenetet a Bajori Militiának, a ’Flotta Parancsnokságnak, és egy régi barátjának. Majd szolgálaton kívül helyezte magát, és a még békésen alvó főgépészt is aznapra. Aztán egy gyors zuhany után kilépett a kabinjából, és elindult a Vezérlő felé, remélve, hogy a korai óra ellenére ott találja Dax parancsnokot, aki még mindig az idegenek által kitörölt érzékelőnaplók visszanyerésével próbálkozott.

Ahogy kilépett a turbóliftből, és felnézett a tudományos munkaállomásra megkönnyebbült, hogy valóban ott találja a barátját.

-         Dax… - Intett neki, majd elindult az irodája felé, a trill követte. – Kérlek, ülj le. – Folytatta, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, s a kanapé felé mutatott, ahol ő maga is helyet foglalt.

-         Miről van szó? – Érdeklődött Jadzia kényelmetlenül, megérezve valamit a következőkből.

Kira vett egy mély levegőt, majd belekezdett.

-         El kell mennem egy időre. És szeretném, ha addig te vennéd át a helyem. Összegyűlt három hónapnyi kimenőm és… - Jutott el idáig, mert Dax itt jött rá miről is van szó.

-         Álljunk csak meg egy kicsit… - Emelte fel hirtelen a kezét. – Ez a tegnapi dolog miatt van? Hová, meddig, miért? – Kérdezett aztán egyszerre mindent, bár higgadtabban.

Kira újra vett egy mély levegőt, tudta, hogy nem lesz könnyű, de most mégis inkább már túl lett volna rajta.

-         Igen. – Bólintott. – Már elküldtem a kérelmeket a Militia Parancsnokságra, a ’Flotta Parancsnokságra. Nemsokára meg kell jönnie a válaszoknak, és akkor át tudom küldeni a parancskódokat. – Hagyta figyelmen kívül a többi kérdést.

-         Szóval komolyan gondolod… - Vágott közbe újra Dax, és a tekintete sötét volt. Ismerte már a barátját, ismerte ezt a kifejezést, és tudta, hogy ezen nincs mit vitatkozni. Egyszerűen csak, ha a Próféták voltak a dologban, akkor ő vagy bárki más csak túl kevés volt, hogy visszatartsa. De ettől még nem félt kevésbé érte, és nem fájt kevésbé, hogy elmegy. Csak a belenyugvás volt könnyebb.

-         Igen. Muszáj. – Bólintott Nerys határozottan és eltökélten.

-         És mi lesz Nickkel? – Kérdezte, miután végigpergetett mindent a fejében, kötelesség, a Bajor, minden, ami Kirának fontos volt.

De aztán rájött, hogy ezek egyike sem vált be eddig sem soha. És bár ő nem érthette Kira hitét sosem, csak tisztelhette, azt is csak azért, mert Wroftól megtanulta tisztelni. De tapasztalatból tudta már, hogy Kirát eddig sosem tudta megállítani semmi sem, ha a Prófétákról volt szó. Fanatikus volt? Dax azt mondta volna, ha bármely bajoriról lett volna szó, hogy igen. De Kira Nerys… a barátja csak túl okos volt, túl intelligens és ő túl régóta ismerte már. Kira Nerys úgy hitt a Prófétákban, amit nem lehetett hasonlítgatni, és főleg nem ledegradálni holmi fanatizmusozással. Már csak azért sem, mert a fanatikus bajoriak voltak az elsők, akik elestek a Megszállás alatt vagy az elsők, akik elvesztették a hitüket a Prófétákban, és váltak a későbbi Pagh Démon kultusz követőivé. De Kira Neryst a színtiszta hite tartotta életben, már a saját bevallása szerint. Jadzia Dax csak túl száraz tudós volt ahhoz, hogy elfogadja, hogy a hit képes életben tartani valakit tíz percnél tovább a víz alatt, vagy felmelegíteni a mínusz negyvenöt fokban éjszaka mozdulatlanul támadásra váró testet. De mivel Kira Nerys sosem hazudott, és kétségtelenül élt még, hát a probléma feloldhatatlan volt és így hagyta is. Inkább bízott a barátjában és bár sosem értette, de megtanulta tiszteletben tartani a hitét. Igaz, valami megváltozott az utóbbi időkben, és egy újabb visszatartó erő adódott a többihez.

Kira lenézett a kezeire, majd néhány pillanat múlva vissza Dax hihetetlenül kék tekintetébe.

-         Vigyázz rá, jó? – Kérte nagyon halkan.

Dax nyelt néhányszor harcolva a feltörő könnyeivel, az érzéssel, hogy egy barátja elmegy, valahová, valameddig…

-         Persze. – Bólintott végül, s a hangjában tisztán hallhatók voltak a könnyei. – De te is vigyázz magadra, és gyere vissza hamar. – Kérte, egy kicsit elveszetten, kitárva a karjait egy ölelésre.

És Nerys elfogadta, ölelte a barátját úgy, mintha örökre menne.

-         Megteszek mindent… - Felelte Jadzia hajának, s nyelte vissza a könnyeit, mielőtt elhúzódott volna.

De végül felállt. Szerette volna gyorsan letudni, nem szerette a búcsúzkodást, nem is értett hozzá.

-         Mikor indulsz? – Kérdezte Dax a már kifelé igyekvő Nerystől.

-         Amint megjöttek a válaszok, és… - Vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta. -… és elbúcsúztam Nicktől.

-         És nincs mód, hogy itt tartsalak? – Kérdezte még téve egy utolsó próbát. De maga sem hitt igazán benne.

-         Nincs. – Rázta meg a fejét Nerys, és elfordult, hogy távozzon.

Dax bólintott, s behunyta a szemét, majd mire újra kinyitotta már egyedül volt az irodában, a saját irodájában.

 

Kira csendesen tért vissza a kabinjába. A konzoljánál még írt és diktált egy fél órát, majd miután végzett felállt és elindult egyenesen a hálószobába, de az ajtónál megállt, neki támaszkodva a keretnek. Nézte, ahogy a nyilvánvalóan kimerült gépész még mindig aludt. Olyan gyönyörű volt, olyan békés, és nyugodt. Még nem tudta, hogy el kell válniuk egy időre, még nem tudott semmit. És Nerys fején átsuhant a gondolat, hogy talán most kéne mennie, és hagyni, hogy ilyen békésen aludjon még, de aztán eszébe jutott, hogyan szokta megoldani Nick a legkényelmetlenebb dolgokat is, mikor előveszi a legpimaszabb mosolyát, és egyszerű tőmondatokban válaszol brutális őszinteséggel. Aztán elmosolyodott, a fiatal nő megérdemli, hogy elbúcsúzhasson, hogy ne csak egy levél maradjon.

A tekintete vándorolni kezdett, végig a paplan takarta félig összegömbölyödött alakon, fel az arcra, mely olyan különleges volt, gyönyörű, és nőies, és néha meg, mint egy kölyöké. Az ajkak, melyek úgy tudtak mosolyogni, hogy képesek voltak megállítani a mellkasában dobogó bajori szívet, és úgy tudtak vigyorogni, hogy bárkitől könnyedén kiprovokáltak egy csattanós pofont, melyek úgy tudtak csókolni, hogy pillanatok alatt képesek voltak felgyújtani közöttük a szenvedélyt, melyek oly sok gyönyört hordoztak. Az orr, mely kicsi volt, és sima, nem éppen bajori szabvány, de Nerysnek tetszett, az idegen, más fajból valók, mindig hordoztak magukban titokzatosságot, változatosságot, amit Nerys most először érezhetett, most először merte hagyni önmagának, hogy érezze. A kölyök-tekintetű szemek, melyekben mégis annyi mélység volt, hogy Kira bármikor beléjük tudott zuhanni. A tekintet, mely elsőként megragadta, mely már az első találkozásuknál megfogta, és nem engedte soha többé. A tekintet, mely mindig tekintetet keresett, és úgy tudta kifejezni az érzéseket, oly sokszínűen, amely Nerys számára még mindig hihetetlen volt. A tekintet, mely soha nem zárult be, soha nem tűnt el, soha nem állt meg kifejezni, még ha a gazdája egyébként vissza is húzódott.

Aztán Kira azon kapta magát, hogy a gondolatai tárgya lassan felcsillan, még álmosan, még homályosan, és elmosolyodik. Majd szinte azonnal le is hullt az a mosoly, s Nick úgy pattant ki az ágyból, mintha égetett volna a paplan.

-         Te sírsz… - Suttogta halk döbbenettel, ahogy odalépett Nerys elé, és valóban, csak most vette észre az arcán végiggördülő könnyeket.

Csak annyi ereje volt, hogy megrázza a fejét, majd érezte, hogy az egyik gépészkar átöleli a derekát, a másik a hátát, s odabújt szorosan, a megnyugtató, és elrejtő ölelésbe.

Nick csak állt, és ölelte.

-         Cssshhh nincs semmi baj… meglátod, nem lesz semmi baj… minden rendben van… cccsssshh – Suttogta az álla alatt pihenő hajtincsekbe, ringatva úgy, mint egy gyermeket.

De Nerys tudta, hogy mindez csak nem így van. Igen, egyszer talán majd minden rendbe jön. De most, most csak nem volt igaz.

Sokáig álltak így, amíg elfogytak a könnyek, s akkor Nick visszahúzódott, csak annyira, hogy megkeresse a barna szemeket.

-         Akkor most szolgálaton kívülre helyezel mindkettőnket mára, és meglátjuk, mit tehetünk, jó? – Kérdezte, de a hangjában volt egy ’ne ellenkezzen velem asszonyom’ tónus.

-         Már megtettem. – Felelte Nerys tétován.

Nick önkéntelenül is felkapta az egyik szemöldökét. Ez nem jelentett jót, s a gyomra önkéntelenül is összehúzódott, az összes ösztöne beindult. Kira Nerys nem az a fajta állomásparancsnok volt, akit el lehetett vontatni csak úgy egyszerűen a szolgálatból. És soha, semmilyen körülmények között nem adott szabadnapot mindkettejüknek egyszerre. Rosszat sejtett.

-         Jó, akkor most reggelizünk valamit, és utána megbeszéljük, mi a baj. – Adta ki a következő utasítást, és fogta meg Nerys kezét, hogy elinduljon a nappali és a replikátor felé. Próbálta lenyelni minden rossz előérzetét.

-         Nem vagyok éhes… - Ellenkezett Nerys halványan, csak az ellenkezés kedvéért.

A szőke gépész hátranézett, majd leültette Neryst az ebédlőasztalhoz, és replikált maguknak egy bőséges reggelit. Kira némán leküzdött néhány falatot a torkán, amikor sípolt a computer jelezve az érkező üzenetet.

Amire azonnal felnézett, és kapva az alkalmon, gyorsan felugrott és ellenőrizte. Megjöttek a válaszok, mindegyik. Gyorsan átküldte a parancskódjait, majd ahelyett, hogy az asztalhoz ment volna vissza, a kanapéhoz lépett, és leült.

Nick fél szemmel követte az eseményeket, s mikor Nerys már ült, ő is felállt, elhelyezkedett mellette, és megfogta a kezét.

-         Na, akkor most mondd el szépen mi bánt. Még a tegnapi? – Kérte halkan, megszorítva biztatóan a most oly törékenynek tűnő kezet.

Nerys nézett rá jó néhány pillanatig, mielőtt talált erőt ahhoz, hogy megszólaljon.

-         Elmegyek. – Mondta ki végül, halkan, de biztosan.

Nick nyelt egyet, és nem merte hagyni, hogy az emelkedő pánik elragadja, ez a szó még túl sok mindent jelenthetett, és minden erejével próbálta hinni, hogy nem rosszat.

-         Hová? – Kérdezte végül, s örült, hogy nem próbált egész mondatban kérdezni.

-         Nem mondhatom el. – Rázta meg a fejét Nerys, ahogy kezdte megtalálni a hangját, látva, hogy most Nicknek van szüksége támaszra, most neki kell erősnek lennie.

-         Meddig? – Tette fel a következő kérdést a gépész, és minden erejével próbálta egyben tartani magát, ahogy látta elsötétülni Nerys szemeit.

Kira nyelt egyet újra, próbálva időt nyerni, próbálva elkerülni, de végül kimondta.

-         Talán három hónap, talán több… - Hagyta fent a hangsúlyát, ahogy elfordította a tekintetét nem bírva nézni, hogyan színezi zöldre a pánik Nick rendesen égkék szemeit.

Nick ordítani szeretett volna, hogy ne menj, hogy maradj, megrázni Neryst, hogy ébredjen fel, átölelni, és soha nem engedni el. De e helyett csak ült csendben, nézte az ebédlőasztalt bámuló barna szempárt, és nem tudta mit tegyen, vagy mondjon. Végül hosszú szünet után egy apró reménysugár csillant.

-         Veled megyek. – Jelentette ki halkan, igaz, ahogy kimondta már tudta a választ, de meg kellett próbálnia.

-         Nem lehet. – Kényszerítette vissza a tekintetét Nickébe.

Aztán egyikük sem tudta, hogy, vagy ki mozdult először, de egymás karjaiban találták magukat, szorosan függtek a másikon, mintha ezzel bármit meg tudtak volna változtatni. Végül Nerys állt fel, kibontakozva Nick öleléséből, letörölve az arcáról a friss könnyeket.

A következő félóra szótlanul telt, Nerys csomagolt, és minden mozdulatán látszott a súly, amit viselt.

Mikor kész volt, végül a még mindig a kanapén ülő gépészre nézett, s újra könnyek szorították össze a torkát. Olyan védtelen volt, olyan sebezhető, ahogy ült ott, a felhúzott lábait ölelve, mintha önmagát ölelné, s nézett rá, a tekintete, mint mindig most is olyan kifejező volt, mert amit nem mondhatott ki hangosan, azért az égkék szemek könyörögtek némán: maradj!

De Nerys nem tehette. Bármennyire akarta, nem tehette. Visszament a kanapéhoz, és kinyújtotta a kezét, amit Nick elfogadott. Egyetlen szó nélkül kézen fogva jutottak el a zsilipig. Ahol végül csak álltak egymással szemben.

-         Tied a kabin, ha akarod… - Szólalt meg végül Nerys bizonytalanul. Nem tudva mi mást is mondhatna.

Nick csak közelebb lépett, a karjait átfonta a vékony derékon, s mélyen belenézett a barna óceánokba.

-         Gyere vissza minél előbb… - Kérte szóval, tekintettel, érintéssel

Kira visszanyelt mindent, és csak egy szót válaszolt.

-         Ígérem.

Nick felemelte az egyik kezét, hogy végig simítson az olyannyira szeretett arcon, és Nerys belehajtotta az arcát az érintésbe.

-         Szeretlek Nerys és várni foglak, mindegy, meddig tart. – Fúródott a kicsit reszkető, de biztos égkék tekintet mélybarna tengerekbe.

-         Én is szeretlek Sq’wan. – Suttogta fel Nerys, mielőtt megcsókolta volna a párját.

A csók, mely sokáig az utolsó volt, elkeseredett és mindent akaró, éhes és nyugodt, de nem ébresztett túl könnyedén gyulladó szenvedélyt, csak próbált belekapaszkodni az utolsó pillanatba is.

Aztán elváltak, s Nick követte a visszanéző hatalmas barna szempárt, és állt ott, még sokáig, miután eltűnt, miután elment a komp, miután váltott a műszak. S aztán jött egy új komp, s jöttek új emberek, és elindult haza. A saját kabinjába, az életébe, mely oly sokáig lesz üres.

 

-II-

A délután úgy telt el, hogy nem mozdult semmi, nem szólt, nem neszezett semmi. A fény a kabinjában egynegyedre állítva, majd teljesen lekapcsolva. Ő pedig csak feküdt a függőágyban, bámulva kifelé a csillagokra, nem gondolva igazán semmire, csak átadva magát az egyetlen érzésnek, a mellkasát összeszorító fájdalomnak.

Tudta, hogy aludnia kellene, s valamikor este felkelt, hogy bemenjen a hálószobába, de mikor meglátta az ágyat, azt az ágyat, amiben oly sok éjszakát töltöttek, nem volt képes maradni. Megfordult, és megágyazott magának a kanapén. Majd lefeküdt, nem tudva mennyi az idő, s nem tudta mennyi telt el, mire legyőzte a kimerültség. A computer ébresztője volt a következő, amire felfigyelt. Aztán felkelt, és érezte a vállain a súlyt, annak az ürességnek a súlyát, hogy ma már nem lesz itt, ma már nem láthatja, nem része az életének.

A zuhany után, ahogy kilépett a folyosóra talált valahonnan energiát, és már nem látta olyan sötétnek az életet, elvégre csak várnia kellett, csak várnia, és visszajön…

És aznap este megtalálta a levelet, egy levelet Nerystől.

 

Sq’wan,

Azt hiszem, ismersz már annyira, hogy tudd, ez sose ment nekem. És kettőnk közül is mindig te voltál, aki szavakkal könnyebben ki tudta fejezni, hogy mi történik.

De most úgy érzem, muszáj szavakat találnom.

Sosem mondtam el neked, sosem beszéltem igazán arról, hogy mit is jelent nekem a hitem. Nem tudom, hogy képes vagyok-e jól elmondani most. De meg kell próbálnom. Mert szeretném, ha megértenél.

Mikor az otthonom romokban volt, a megmaradt föld idegen nép katonáit látta el, pedig éhező bajori férfiak nők és gyerekek millióinak nem volt mit enni. Mi a dakhuri hegyek között bujkáltunk, félig éhen halva, hideg volt, mínusz negyven fokos éjjeleken a barlangokban éjszakáztunk, vagy kint, várva, hogy lecsaphassunk egy újabb kardassziai őrjáratra, vagy szállítmányra. Akkor nem volt másom, mint a hitem. Nem volt más, ami táplált, melegített. Csak a hitem. Az tartott életben. Mert a Próféták mindig ott voltak, mindig segítettek, mikor baj volt. Vagy ha nem, hát a tudat, hogy bennük megbízom, és oka kell, hogy legyen annak, ami történik, átsegített bármit is mértek rám, ránk. Így éltem túl mindent, amit a kardassziaiak műveltek velem és azokkal, akiket szerettem. A Próféták vezettek egész életemben. Ők az egyetlen biztos pont. Nincs senki és semmi, amiben így tudnék hinni, ami képes átsegíteni bármin.

Én nem tudom, hogy megérted-e, nem tudom, hogy egyáltalán bárki más megértheti-e. De tudnod kell, hogy nekem ez mennyire fontos. Nagyon sokáig nem volt semmi másom.

Én… szeretném ha megértenéd, hogy nem hagynálak itt, ha lenne más választásom. Te valami olyasmit hoztál az életembe, amiről korábban még csak azt sem tudtam, hogy létezik.

Sokáig tartottam hatalmas távolságban magamtól mindenkit. Mert… bármilyen nehéz is ezt bevallani, féltem. Én már annyi szerettemet veszítettem el Nick! Az anyám, az apám, a testvéreim, akikre még csak nem is emlékszem. A barátaim. Olyan sokakat. És egy idő után már nem engedtem igazán közel magamhoz senkit. Még azokat sem, akiket igazán szerettem. Sem Bareilt, sem Odo-t. De még a Kiválasztottat sem, amit sosem bocsátok meg magamnak.

De… De veled nem volt választásom. Te úgy tudtad átlépni az összes falat, amit az évek során építettem magam köré, hogy még csak észre sem vettem. Mire rájöttem, hogy mi folyik, már késő volt. Te besétáltál az irodám ajtaján és az első, ami történt, hogy megijedtem.

Bíztam benned, akkor ott, az első perctől. Rám néztél, olyan tisztán és ártatlanul, hogy nem volt választásom. Bíztam benned. Te nem finomkodtál, nem gondolkodtál, nem féltél, legalább is tőlem nem, nem kérdezted, hogy akarom-e, készen állok-e, mi van a szívemben. Te csak jöttél és beengedted magad. Odaálltál mellém, és akárhogy is tagadtad, tagadtuk, szerettél. Még akkor is, amikor én gyűlöltem magam. Szerettél, amikor… amikor én nem láttam többnek magam egy véreskezű gyilkosnál. Te velem maradtál és mindegy, mennyire kellett gyorsan zuhanni, akkor is mellettem maradtál és tartottál. Soha senki nem látott úgy Sq’wan, soha senki nem tudott rólam annyi fontos dolgot, mint Te. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni azt az első éjjelt, amikor először láttad, milyen vagyok, és mit hordok magammal. Nem hittem, egészen addig, amíg nem találkoztam veled, nem hittem, hogy bárkinek is meg fogom tudni mutatni. De Te maradtál, ott maradtál velem, és ne gondold, hogy neked nem hittem. Mert elhittem neked, hogy szépnek látsz, csak… csak te szeretsz, neked nem öltem meg a szerettedet, a gyermeked vagy a férjed… Mindegy is most ez. Azt az éjjelt sosem felejtem el neked és a többit sem. Bíztam benned az első pillanattól és ez csak mélyebbé vált. És ez ijesztő volt, még mindig az.

És ugyanakkor csodálatos. Mert éreztem, érzek. Nagyon hosszú idő után először érzek újra.

Sq’wan… te úgy figyeltél rám, már rögtön az első éjszakánktól, nem, már jóval előbb is, mint senki más. És rád is könnyű volt odafigyelni… értesz?

Csak megköszönni tudom, hogy itt voltál nekem. Nem… ne ijedj meg, ez nem búcsú. Szeretnék visszajönni. Meg fogok tenni mindent. Vissza akarok jönni. Mert teljesítenem kell a feladatom, mert itt van az otthonom, mert… mert egyszerűen csak szeretnék még időt veled.

Ez is ijesztő… olyan kevés időnk volt, olyan keveset voltunk együtt még. És mégis, ez most sokkal nehezebb, mint gondoltam. Sokkal nehezebb elválnom tőled, megírni ezt a levelet, elbúcsúzni. Én nem tudom mi ez, Nick. Csak, hogy szeretlek. Ennél azt hiszem, még te sem tudnál jobb szót. Nagyon szeretlek.

 

Nerys.

 

Néma könnyek peregtek lassan alá, le az eltorzult arcon, alá a képernyőre, a szavak, s az arc, az olyan édes arc, amit ugyanaz a fájdalom festett torzra. Egy pillanatnyi hit, és bizalom követte a könnyeket, majd remény és újra hit. Hogyan ne hinne ezeknek a szavaknak, hogyan ne várna rá, hogyan ne fájna, hogy elment? De a szavak elmosták a súlyt, s a vállak már nem voltak oly görnyedtek, a szív könnyebben dobogott.

Mert most megértett még egy kicsit Kira Nerysből, megértett olyasmit is, amit eddig csak sejtett, de nem tudhatott. Vagy talán, ha egészen nem is érthette még, kevésbé fájt, kevésbé maradt éles a szó, hogy elhagyta.

Mert visszatért az emlék, amelyet Nerys említett. Visszatért az az első éjjel, amikor először lett az arcába vágva, hogy mit is jelentett az az igéző, megtört, fáradt mélység a párja szemeiben, amit először látott meg belőle, amibe beleszeretett. Akkor, azon az éjjelen szembesült először azzal, ami addig távoli volt és szinte megfoghatatlan, a Megszállás szellem-nyomai. De a rémálom nem csak árnyék volt, az a rémálom valós és megfogható volt, ahogy a fájdalom is a saját mellkasában, az elkeseredett tehetetlenség és a hirtelen megértése valami szörnyű, hatalmas dolog apró töredékének. Emlékezett, hogyan állt csak ott és nézte tehetetlenül percekig a bezárt fürdőszoba ajtót, hallgatta a belülről jövő neszeket, amelyek megfejthetőek lettek volna, ha nem rettegett volna attól, mit jelentenek. Aztán Nerys arcán, mikor kijött, az a kifejezés, amelytől úgy félt, mert csak nem merte azt sem megfejteni. És akkor sodorta el valami ösztön, vagy talán csak az a szeretet, amely ott bújkált a világ számára is látható szenvedély alatt. Amely hozzá kötötte minden vágyon és testiségen is túl. És ez elvitte, és tette bármit is követelt tőle. Nem hagyta, hogy Nerys ellökje magától, De egészen eddig sosem beszéltek erről, Nerys egészen eddig sosem mondta el, hogy mit is jelentett neki. És csak most, csak most értette meg, hogy valami sokkal mélyebb és sokkal hatalmasabb előtt áll, mint azt valaha hitte volna.

De elvették tőle a párját, elvették tőle a sebzett párját és nem maradt más a számára, mint az a dolog, amiben sosem hitt; maga a hit.

 

A hét eltelt, ahogy az utána való hét is. Éjjel nappal dolgozott, hiszen mi mást tehetett volna? Nem csak a főgépészi feladatait látta el, hanem gyakran maradt bőven a Gamma közepéig, s javított meg mindent, ami a keze ügyébe került, mindegy milyen alacsony képesítés volt elég hozzá. S a papírmunka és jelentések még sosem voltak ilyen pontosak, még sosem voltak ilyen precízen naprakészek. Csak zuhanyozni járt haza, gyakran még azt sem, megfelelt a szónikus zuhany az irodájához tartozó mellékhelyiségben. Aludni ott aludt, ahol épp erőt vett rajta a kimerültség, főleg az apró heverőn az irodájában, vagy az íróasztalára dőlve. Enni, meg akkor evett, mikor már szédült, vagy épp a Promenádon járt. Mindezt nem is annyira a fájdalom miatt, hanem, mert így gyorsabban telt az idő.

A második hét vége felé, jó mélyen benne a Gamma Műszakban, megszólalt az iroda ajtócsengője, egyszer, kétszer, majd háromszor.

De Wesley nem vette észre, aludt. A feje az íróasztalra hajtva, a jobb keze lazán pihent egy rögzítőn. Nem ébredt fel a hangra, mindössze megfordult, illetve fordult volna, ha ágyban lett volna, de így csak a fejét fordította a másik oldalra, majd visszasüllyedt az álomba. Azt sem vette észre, amikor Jadzia Dax parancsnok, az Állomás ideiglenes parancsnoka belépett, és halkan leült az asztal másik oldalán.

-         Főnök… - Kiáltotta el magát, és a Daxos derű ezúttal valós aggodalmat takart.

Wesley erre felkapta a fejét, először értetlenül nézett az előtte ülő felettesére, majd összekapta magát, egy kis pánikkal szedve össze magát a székben, mikor eljutott a tudatáig a megszólítás.

-         Parancsnok? – Nézett rá, megkeresve a hihetetlenül kék trill szemeket még kicsit dezorientáltan.

Jadzia összefonta a kezeit a mellkasa előtt, és néhány pillanatig csak bámult a barátjára.

-         Nick… - Kezdte halkabban és könnyedébben. – Mióta nem aludtál rendesen? – Kérdezte változatlan hangszínnel.

A főgépész kezdett teljesen felébredni, legalábbis, amennyire a most már általánossá váló kimerültsége engedte.

-         Amint látod, most is aludtam. – Felelte metszően egy keserű grimasz kíséretében, aztán rögtön meg is bánta.

-         Nem, - Emelte feljebb a hangját a Parancsnok. – úgy értem mikor aludtál rendesen, ágyban, a kabinodban? És mikor ettél utoljára normálisan? És mikor tartottad be a beosztásodat? – Érdeklődött egyre hevesebben, nyilvánvaló aggodalommal a hangjában.

Wesley hátradőlt, és kezdett az a kényelmetlen érzése lenni, hogy el fogja veszíteni a játékot.

-         Sok volt a dolgom Parancsnok. – Vonta meg végül a vállát, ami tekintve a papírmunkát igaz is volt, ami meg a másik felét illeti nem volt kedve most lelkizni, még ha a legjobb barátja is ült vele szemben.

Dax mérgesen előre dőlt a székén.

-         Nos Nick, vagy elkezdesz normálisan élni, úgymint ágyban aludni éjjel, és naponta háromszor enni, vagy nem lesz más választásom, mint felmenteni a szolgálat alól. – Mondta lassan, és a hangsúlya veszélyesen alacsonyra süllyedt.

Nick erre elfehéredett, amitől még ijesztőbbé váltak a sötét karikák a szeme alatt, aztán hirtelen érezte, hogy a torka összeszorult, s egy pillanatig nem tudta, hogy sírni fog, vagy hányni.

-         Azt nem teheted… - Küzdötte fel a szavakat, próbálva még megállítani a könnyeit, de már késő volt.

Dax észrevéve a kezdődő érzelemkitörést, felugrott és gyorsan megkerülte az asztalt. Készült volna letérdelni, de Nick megelőzte, és szorosan átfogta a derekát, az arcát belerejve Dax egyenruhájának elejébe. És zokogott. Megállíthatatlanul, talán most először hagyta, hogy az érzelmek feltörjenek, az olyan hatalmas hiány és a kétségek, és bizonytalanság átvegyék az irányítást felette.

Jadzia visszanyelte a saját könnyeit, ahogy lenyúlt, hogy a barátja szőke tincseit simogassa, és próbáljon valami vigaszt nyújtani neki. És nem tehetett mást, mint várt. Halkan suttogott, hogy minden rendbe jön, hogy nincs semmi baj, hogy vége lesz, hogy visszajön. Amíg csendesedett a zokogás, s csak a könnyek maradtak.

És akkor Dax hátrahúzódott, hogy letérdelhessen, hogy megkeresse az égkék szempárt. A tekintetet ezúttal nem hasonlított arra a tekintetre, amit ismert, most fénytelen volt, és üres, kimerült.

-         Nekem is hiányzik. – Kezdte lassan, a két kezébe fogva a szőke fejet. – Mindenkinek hiányzik, még Quark is azt mondta, hogy hiányoznak az Ezredes goromba sértései. – Elmosolyodott halványan, ahogy látta, hogy ez hatott, és egy árnyalatnyit felfelé görbültek a gépész ajkai is. – De mondd, örülne, ha így látna? Mit szólna ahhoz, hogy tönkre teszed magad? – Kérdezte szelíden.

A gépész csak nézett rá fénytelenül.

-         Nem megy Jadzia… - Erőltette ki a száján a szavakat, még rekedten a sírástól. – Én próbáltam. Én… én nem tudom, mi van velem. Én… csak olyan üres így minden olyan bizonytalan. Nem megy. Nem megy. – Tört ki és rázta a fejét, aztán próbálta lehajtani, de a barátja nem hagyta.

-         De… de megy. Kapsz egy hét pihenőt. És utána új szemmel fogod látni a világot. – Győzködte végül, ellentmondást nem tűrő hangon, és állt is fel.

-         Ne csináld ezt, kérlek… - Kezdett könyörögni Nick, de hagyta felhúzni magát, és kivezetni az irodájából. Túl kimerült volt. Csak túl erőtlen már ahhoz, hogy tiltakozzon.

Egyenesen a szállására mentek. Ahogy beléptek Jadzia először a megágyazott kanapét vette észre, ami az egyetlen szokatlan jel volt a kabinban.

-         Na gyere, szépen lezuhanyozol, addig én megágyazok neked… - Kezdte óvatosan, ahogy elindult a hálószoba felé.

-         Ne ott. – Szólt utána Nick, egy kicsit hangosabban, mint ahogy szánta.

Dax megfordult, de csak egy szemöldökét emelte fel, majd ment, hogy rendbe hozza a kanapét.

Végül is sikerült ágyba dugnia Nicket, és nem kellett talán csak tíz percet várnia, amíg a kimerült barátja mély alvásba zuhant.

 

Ahogy kinyitotta a szemét, a teljes sötétség fogadta, a fény még éjszakai szinten, így abszolút nem volt fogalma, mennyit alhatott. Sokáig nem bírta rávenni magát, hogy akár egy millimétert is megmozduljon, csak feküdt és az agyában mindössze csak egy gondolat járt, most fogom megmozdítani a kezem…, de nem tette. S aztán a gondolatot felváltották az előző esti, illetve hajnali emlékek, Jadzia, az egy hét kényszerpihenő, és aztán eszébe jutott, hogy mindez miért. És nem érzett többé erőt, hogy megmozduljon, nem érzett többé akaratot, hogy megmozduljon. Végül behunyta a szemét, remélve, hogy tud még aludni, végül is az éjjel nem volt olyan rossz, aludt mélyen, álomtalanul, és ami fontosabb volt, nem érzett semmit, nem érezte az ürességet, nem volt tudatában a hiánynak. De ezúttal nem volt kegyes hozzá Morpheus a görögök ősi istene, most nem aludt el, ezúttal képek jelentek meg, emlékek, Jadzia, amint beszél hozzá, aztán az arc eltűnt, s csak a hang maradt: „Mondd, örülne, ha így látna? Mit szólna ahhoz, hogy tönkre teszed magad?”. Újra és újra megállás nélkül.

Aztán egyszer csak megmozdult a keze, először nem hitte el, majd próbálta megmozdítani a lábát és végül sikerült. Feltápászkodott majd felállt, megállva a kanapé mellett, és próbálta meghatározni a súlyt, amit hirtelen a vállain érzett. Üresség, és megbánás. Hirtelen bánta a perceket, amiket távol töltött tőle. Bánta azt, hogy majdnem ellökte magától, mert ő erre vágyott… Tárta szét a karját, és vágott egy gunyoros grimaszt. Ő erre vágyott. Egyszerű, színtelen, egysíkú életre. Majdnem meg sem látta, még akkor sem, mikor ott állt előtte.

Emlékezett arra az estére, amikor Nerys megkereste, átjött. Arra, hogy védte a semmit, hogy ellenkezett, hogy félt! Milyen önző és gyáva volt! Aztán emlékezett az éjjelre, mindarra a szenvedélyre, ami elszabadult. Elmosolyodott önkéntelenül is, ahogy leeresztette a kezeit. Milyen őrült volt, milyen sebes. Minden éjjel, mikor együtt voltak. Mintha az lenne az utolsó, csak fájdalom nélkül. Emelkedtek és zuhantak, és emelkedtek újra. Végeérhetetlenül.

S a mosoly hirtelen fájdalmas grimaszba torzult, ahogy rájött, ez most mind semmi. Ez mind nem létezik. Ez csak nincs. Nincs semmi. Csak fájdalom. Üresség. És a legrosszabb, bizonytalanság.

Körbe nézett, és hirtelen hiányzott. Halkan elsétált a computertermináljáig és tette azt az egyetlen dolgot, amit tehetett. Megnyitotta Nerys levelét és lejátszotta. Hallgatta a hangját és nézte az arcát. És lejátszotta újra. Egy idő után, a sokadik után már nem sírt közben. Csak nézte mereven, tanulmányozta. S elkezdett távolodni, ahogy a szeretett arcra rámerevedett a fájdalom. Ahogy a szeretett arc, most kicsit sápadt, megbánó, és tépelődő arckifejezéssel beitta magát a testébe. És mikor emlékezett, többé már nem mosolyogni, nevetni, vagy éppen szeretni látta. Nem, ezzel a kifejezéssel, amely az arcára tapadt, ezzel a szörnyű, majdnem végleges kifejezéssel.

Aztán, mikor sokadjára lett vége a felvételnek, és sokadjára indította el, hallotta csak meg a szavakat. Meghallotta, és ami fontosabb, megértette őket.

Utoljára még egy könnyed gépészujj simított végig a képernyő hideg felszínén, ahogy Kira Nerys kimerevített arca nézett fel rá. Aztán felöltözött és kilépett a kabinjából. Nem tudva tovább elviselni az ürességét, a magányát, és hogy mindenhol emlékek leselkednek rá.

A lábai megmozdították, vitték őt, végig a folyosókon, be a turbóliftbe, hallotta a saját hangját, ahogy a Promenádra parancsolta, majd kiszállt, és egyenesen elindult Quark bárja felé, s látta, hogy mennek el az éttermek, az üzletek mellette, hogy ment el a Bajori Templom mellette… nem. Nem, nem ment el mellette, megállt, és ő jó néhány percig nézett a bárra, aztán vissza a templom bejáratára. Végül döntött.

A Bajori Templomban ezúttal sokan voltak, nem úgy, mint első, és eddig utolsó látogatása alkalmával, azon az utolsó estén. Most számtalan civil és egyenruhás bajori nő és férfi térdelt sorokban. S ahogy közelebb lépkedett az oltárhoz, magán érezte az imádkozók felzavart tekintetét, néhány közülük bosszús, a civil ruhások, néhány közülük meglepett, civil és egyenruhások, és csak egy néhány, akinek a tekintetében megértés csillant, talán együttérzés, egyenruhások, akik a Vezérlőben, vagy gépészeten szolgáltak, akik tudhatták, miért van itt.

Majd talált magának egy helyet, közel az oltárhoz, és térdre borult. A mindig független, és minden szabad szelleműség ellenére racionálisan gondolkozó nő, Csillagflotta tiszt és ember most térdelt, egy idegen nép idegen isteneinek szentelt oltár előtt, és a fejét felemelve, bár mélységes tisztelettel nézett fel, és hunyta be végül a szemeit.

Az emlék, egy jó néhány héttel ezelőtti emlék tört felszínre, és látszott a szemhéjai mögött oly élénken, hogy megütötte.

…Kira Nerys ezredes belépett a Betegszobára, bal kezével igencsak rátámaszkodva az Állomás főgépészére, Nicole Wesley zászlósra. Az Ezredes a bal lábát húzta, a zászló, pedig a jobb kezét tartotta elég furcsa módon. Így együtt egészen úgy néztek ki, mint akik most jöttek valami komoly csatából, kivéve, hogy mindkettejükön tiszta és friss, bár kicsit gyűrött, és nem mindenhol megfelelően viselt egyenruha volt.

Ahogy Dr. Bashir egy most gyógyult pácienstől feléjük fordította a fejét, egy pillanatra nyílt döbbenet futott át az ábrázatán, majd összeszedte magát, és az állát is a földről.

-         Áh, uh Ezredes, főnök. Mi történt? – Kérdezte, tisztán nem kis zavarral küszködve.

A két sérült tiszt egy pillanatnyi habozás nélkül kezdett el beszélni, egyszerre.

-         Springballoztunk és… - Magyarázta Kira / - Sziklát másztam és… - Jött a gépésztől.

Aztán egymásra néztek csak, hogy jól láthassák, mennyire mélyen pirul el a másik, majd a hirtelen a padlót nagyon érdekesnek találó és hatalmas lelkesedéssel tanulmányozó doktorra.

-         Értem… - Válaszolta lassan Julian, próbálva összekapni magát, mert végül is mi rossz van abban, ha benéz kora reggel két tiszt, és nem emlékeznek színtisztán, hogy miért is sérültek meg. S persze az sem nagy baj, ha éjjel mászik az egyik sziklát, és közben springballoznak… Vagy hogy is van. -… Foglaljanak helyet… - Mutatott végül a bioágyra, és indult el a szükséges szerekért. Egy megrántott csípő, és egy közel kificamodott csukló. Ez a nap is jól kezdődik.

Ahogy Julian kiment Nick és Nerys egy sokat mondó tekintetet váltottak, majd némán elindultak a bioágy felé, ahol a gépész gyengéden felsegítette a felettesét az ágyra, aki mindössze csak szisszent egyet, ahogy ráereszkedett a fájós csípőjére.

-         Mondtam neked, hogy ne egyszerre jöjjünk. – Morogta aztán úgy, hogy csak a gépész hallja.

-         Talán inkább használtál volna valaki mást mankónak? – Vágott vissza Nick egy pillanatra nem véve komolyan és a könyökével játékosan oldalba bökte az Ezredest.

Ez volt az a pillanat, amikor a doktor visszatért, és a vonzó ábrázatán újra megjelent az a tisztán zavarodott és kényelmetlen kifejezés, ami erős nevethetnéket csalt mindkét nő torkába, de a kiváló tréning, a gépész részéről az Akadémia, az Ezredes részéről az Ellenállás és a Militia kiképzés megtette a magáét.

Szóval ültek ott, vállt vállnak vetve, combok finoman érintve egymást, és mindketten a lehető legártatlanabbul pislogtak a jó doktorra.

-         Rendben hölgyeim. – Lépett oda Julian, és kezdte meg a kezelést, minden további magyarázat nélkül. – Na Ezredes, maga kész. – Lépett tovább, Wesley csuklója felé emelve a regenerátort. Néhány pillanat múlva aztán némi elégedettebb kifejezéssel lépett hátra – Maga is kész főnök, jobb, mint új korában. – Tette le a műszert.

Amire Wesley is felállt, majd az Ezredes mellé lépett, és oldalra nézett, hogy lássa, ahogy a tökéletes vezetői maszkba rendezett arc mögött, hogyan villognak a hatalmas barna szemek.

-         Köszönjük doktor, - Hallotta Kira hangját, majd gyorsan ő is megköszönte és követte az akkorra már a Promenád folyosóján lévő felettesét.

És ahogy utolérte és ránézett az arcára, látta, hogyan küzd elkeseredetten, hogy a maszkot egyben tartsa, s látta, hogyan tör egyre feljebb a nevetés, amely aztán, ahogy kipattant a sajátját is hozta magával. És nevettek, amíg a könnyük kicsordult, és fogták a megfájduló hasukat. Valamint abszolút nem voltak tudatában a rájuk forduló értetlen tekinteteknek. Aztán Kira valahogy képes volt elindulni néhány lépést, amíg Nick Nerys hátán támaszkodva vánszorgott utána, még mindig küzdve a nevetőrohammal, de már próbálva mondani valamit.

-         Lá… láttad… az… az arcát? – Újabb feltörő nevetés rázta meg mindkettőjüket, ahogy a kép felrémlett az igen megilletődött dokiról…

-         Azt hitte… azt hitte, hogy… - Próbálkozott most Kira két roham között. -… hogy mi… hogy mi ketten… és, hogy azért… - Intett a kezével először Nickre, majd saját magára, a jó öreg régi jellel, aztán újabb nevetésbe fulladt a dolog.

-         Ja… - Próbált válaszolni Nick. -… és… és tudod, mit? – Próbálta kérdezni, és meg is várta nagy nehezen megtartva a képességét a beszédre, amíg két mélybarna villogó szem ráemelkedik. Aztán kitört. - … igaza… igaza volt…

Erre Kira felegyenesedett, és halálosan komoly arcot vágott. Amire Nick is visszanyelte a nevetést, és ő is berendezte az arcvonásait.

-         És persze nem kérdezhetett rá, mert az abszolút helytelen és unprofesszionális. –Jegyezte meg, mintha csak jelentene.

Aztán mindketten újabb nevetésben törtek ki.

…

Ahogy a szemei kinyíltak újra, s az emlék eltűnt, minden, amit talált maga körül, csak a bajoriak, a szentély, és… és egy halvány mosoly a saját ajkain. Végül felállt, újra érezve a vállain a terhet, amit reggel, vagy ki tudja milyen napszak volt, mikor felkelt, de ezúttal egy kicsit nehezebb. S mégis valahogy az emlék, amit most újra átélt, valahogy adott egy halvány célt, amit követhetett.

Kilépett újra a Promenádra, s ezúttal a nélkül indult el a turbólift felé, hogy a bár felé nézett volna. Ment haza, ahol tudta dolga van, enni és aludni, pihenni, hogy mikor visszajön, olyasvalakit találjon, aki képes támaszt nyújtani, mert valahol, mélyen legbelül tudta, hogy Nerysnek szüksége lesz rá, mikor visszajön.

A következő nap szinte hajszálra olyan volt, mint az előző, újra ott találta magát a templomban térdelni idegen nép, idegen istenei előtt.

…Az ajtó kinyílt előtte, felfedve Neryst a szokásos alvóruhájában, egy rózsaszín felső, egy világoskék alsóval. S minden habozás nélkül előrelépett, a karjaiba vette. Az ajkai megkeresték az elegánsan ívelt bajori ajkakat, és nem engedték többé el, a nyelvek ezúttal nem csatáztak, könnyed játszadozásba merültek, amely a gépészt emlékeztette arra, amit olvasott az ősi görög leányiskolák játszótereiről, de a gondolat elmosódott, ahogy szenvedély nőtt közöttük. Nerys térdei gyengülni kezdtek, ahogy hagyta Nicknek, hogy vezesse az utat, s hátrált, biztosan tartva a gépészkaroktól. S a fiatal nő szíve megtelt büszkeséggel, ahogy érezni tudta az abszolút bizalmat, amellyel ez a gyönyörű és erős nő bízta rá magát.

Aztán elérték az ágyat, s Nick ott találta magát, Nerysen, bámulva a most már vágytól elsötétült mélybarna szemekbe. Apró emlék töredék csapott át rajta, s hagyott jeges nyomot a mellkasában, de elhatározta, ezúttal nem hagyja, hogy az emlék elriassza. Mosolyt erőltetett az arcára, s újra lehajolt, egy újabb lélegzetakasztó csókért. De ezúttal Nerys nem hagyta, beszélni kezdett, egyenesen Nick ajkainak.

-         Hé, biztos, hogy ez jó ötlet, talán… - Fulladt aztán mégiscsak csókba az aggodalommal teli ellenállás.

És innen nem volt megállás, csókok, s érintések követték egymást, építve, régen érzett szenvedélyt. Mire Nerys képes volt újra beszélni, már nem voltak ruhák, s talán nem volt visszaút, de a félelem, az aggódás a karjaiban reszkető nőért erősebb volt, még a híresen ellenállhatatlan bajori szenvedélynél is.

-         Nick, biztos jól vagy? – Kérdezte suttogva, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a forró ajkakat a nyakán, s a kezeket a csípőjén, a mellén, a tüzet, mely égette belül, üldözte feljebb, egyre feljebb, valami hihetetlenül kívánt cél felé.

Két vágytól, s talán félelemtől zöldre festett szem emelkedett, hogy találkozzon az ő feketébe forduló tekintetével.

-         Ő nem kérdezte volna… - Volt csak minden, amit a fiatal nő suttogott, és lehajtotta újra a fejét, hogy megtalálja az előbb, még aggodalomtól bizonytalan ajkakat, befogadva, védelmezve őt.

S Nerys ott találta magát, égve, s elkeseredetten kívánva a folytatást, és már-már szánalmasan rettegve, hogy bántja talán ezt a fantasztikus embert. És nem mert mozdulni, pedig mennyire vágyott rá, a szenvedély mennyire hajtotta, hogy megfordítsa, s űzze, hajtsa a gyönyör felé, mint oly sokszor azelőtt! De mégis, ami éberség maradt, a félelem, hogy forszírozza, mint a hasonmása tette megállította. Csak hagyta, hogy a fiatal nő érintse, csókolja, s emelje olyan magasságokba, ahol soha azelőtt nem járt.

S csak aztán merte hagyni az ujjainak az első félénk érintéseket, csak aztán merte hagyni az ajkainak, az első tétova lépteket, csak mikor hallotta a sóhajt, s nézett a most már egészen felkavart égkék szemekbe, melyekben már nem volt félelem, vagy bizonytalanság. S végül elengedte az érzékeit, s merte hagyni, hogy szárnyaljon a képzelete, hogy elvezesse ezt az olyan mélyen érző, felelőtlen ember-nőt az egész testét megrázó feloldozásig.

S utána, csak hevertek egymás karjaiban, bár a testük nem volt képes többre, mint egymásba kapaszkodni az elméik dolgoztak, verekedték át magukat az elmúlt napok történésein.

-         Nerys… - Jött végül egy bizonytalan suttogás.

-         Hmmm?

-         Milyen volt a másik Nick? – Kérdezte a gépész, bámulva bele a szoba sötétjébe, miközben egy pillanatra nem hagyta abba Nerys karjának simogatását.

Hosszú szünet következett, majd egy tétova válasz.

-         Olyan más. – Volt csak minden, amit mondott, s közelebb húzódott, szorosabban ölelve magához.

Nick hallgatott, sokáig, felidézve, amit hallott a megbeszélésen.

-         Éreztél valamit iránta? – Kérdezte aztán egyszerűen. De a hangjában nem volt semmi más, mint kíváncsiság. Mindig érdekelték a térbeli dimenziók. Hiszen ez volt talán az egyik leginkább olyan dolog, mely megragadta a kölyök-fantáziát és elvezette olyan tájakra is, ahová egyébként sosem merészkedhetett volna.

Nerys alig észrevehetően megrezzent, majd elmosolyodott észrevéve, ahogy Nick keze még mindig simogatja a vállát, s a másik szorosabbra húzódik. És tudta, hogy ez egyszerűen csak egy kérdés, nem számonkérés.

-         Tartottam tőle, azt hiszem… mert kiszámíthatatlan volt… - Kezdte bizonytalanul. -… és furcsa, de bíztam is benne ugyanakkor. És sajnáltam, vagy nem is tudom, de szerettem volna segíteni neki.

Sokáig újra csend lett, mindketten bámulták a sötét szobát, s élvezték egymás olyan megnyugtató közelségét.

-         Ott ő és Kim… - Kezdte újra a gépész, ezúttal még bizonytalanabbul.

Nerys izmai erre megfeszültek, és felnézett Nickre, próbálva megkeresni a kék tekintetet, amennyit a sötét látni engedett.

-         Igen, legalább is, ami Laurencet illeti. – Felelte végül, és hagyta magát lazítani egy kicsit, ahogy visszatért ezúttal a vállára a simogató kéz.

-         Az a Nick nem szereti őt? – Jött az újabb kérdés, tiszta döbbenettel.

A kéz egy pillanatra nem állt meg megerősítve benne a bizalmat.

-         Abból, amit láttam, az a Nick Wesley talán senkit sem képes szeretni. – Felelte végül, visszahajtva a fejét, az erős és kényelmes vállra. – Túl sok benne a bosszúvágy, a gyűlölet.

Nick nem válaszolt sokáig, csak a keze ment, hogy a váll helyett a selymes és kicsit nedves vöröses tincseket simogassa.

-         Kim tud neki segíteni. – Mondta végül, s a hangja telve volt valami régi fájdalommal.

Nerys újra felemelte a fejét, és visszaküzdötte az összes emelkedő féltékenységet. Majd megsimogatta az arcát, gyengéden, oly sok szeretettel. A hüvelykujját végigfuttatva a szőke szemöldökön, majd le az elegáns orron, hogy aztán körberajzolja a száját.

-         Biztosan. – Felelte, mikor már megbízott a hangjában.

S mint aki csak most ébred egy rémálomból olyan kétségbeesetten változtatott Nick helyzetet, s ölelte magához Neryst, olyan szorosan, ahogy csak lehetett, s a testük tökéletesen illeszkedett, majd Nerys érezte, ahogy a gépész keze a hajába túr, s a fülénél hallotta a suttogást.

-         Ne haragudj, sajnálom. Szeretlek Nerys, olyan nagyon szeretlek. – A kétségbeesés nyilvánvaló volt a hangban, ahogy a megmaradt önvád, s a már-már kölyök-ragaszkodás.

Nerys nem tehetett róla, belemosolygott a gépész nyakába, majd egy gyengéd puszit helyezett el a szépen ívelt ajkakon. S bár legbelül azért örült, hogy ezt hallja, és borzalmasan hálás volt az őszinteségért, de mindazonáltal még mindig nem értette saját magát, hogy Kira Nerys hogy képes ilyen vakon bízni valakiben. De úgy döntött, hogy az önboncolgatásnak, ami mellesleg sosem volt az ő asztala, itt és most nincs helye.

-         Én is szeretlek Sq’wan… - Volt csak a válasz, egy kicsit reszkető hangon, amely egészen az emberi szív legmélyéig hatolt, s teljesen elfeledtette vele, hogy mi is volt a téma azelőtt.

…

És a nap újra folytatódott, kilépett a templomból, és anélkül, hogy szétnézett volna, folytatta útját a turbólift felé. Így nem vette észre a két pár őt figyelő tekintetet.

-         Szegény nő, így jár az, akinek nem a haszonszerzésen jár az esze, hanem holmi langyos, meg rózsaszín-ködös érzelmeken. Aztán a végén mit kap az ember, ott hagyják! – Támaszkodott a ferengi kocsmáros a felső szint korlátjára és nézett le a Bajori Templomból kilépő főgépészre.

-         Ugyan már Quark, bárki mást megetethet ezzel a dumával, de én ugyan nem veszem be! Maga egy javíthatatlan romantikus. – Mosolygott rá Jadzia Dax, az Állomás ideiglenes parancsnoka, bár a tekintete komoly maradt.

-         Mondhat bármit, az élet addig jó, amíg a nők megrágják előttünk az ételt, és ruha nélkül járnak. – Válaszolt árnyalatnyi undorral a kicsi ferengi.

Dax csak sóhajtott egyet, majdnem lemondóan, de azért a mosoly visszatért.

-         Nem én voltam szerelmes egy teljesen felöltözött, erős, és független kardassziai nőbe. Grilkáról nem is beszélve. – Változott a kedves mosoly elégedett vigyorrá, ahogy látta elpirulni a ferengit a cimpájáiig.

 

A napok most már könnyebben teltek, volt egy rendszer, ami bár közel sem volt kielégítő, vagy kényelmes, de mindenképp keretet adott a napnak. Reggel mindig időben felkelt, néha újra hallgatta Nerys levelét, majd egy hosszú látogatás a Bajori Templomban, s egy újabb emlék felidézése. Az emlékezés bár sokszor több fájdalommal járt, mint örömmel, mégis, valahogy segített, mintha Nerys most is mellette lett volna, és nem ki tudja hol, bolyongva ki tudja milyen veszélyek között. A délutánok már nehezebbek voltak, többnyire olvasott, vagy gondolkozott, esetleg csak hevert a függőágyban és hallgatott valamilyen zenét, bajorit, vagy vulcánit. Vagy éppen túrta a computert. Ez új volt, nem rég jött rá, hogy ez ugyan hivatalosan nem munka, de nagyon rég nem takarította ki az Állomás számítógéprendszeréből a régi, már senki által nem használt fájlokat. Hát időtöltésnek az is megfelelt. Arról nem is beszélve, hogy érdekes dolgokat lehetett találni.

Aztán hirtelen újra szolgálatban találta magát, kétségkívül több energiával. De volt valami, amit meglepetten vett észre, egy bizonyos távolság, amivel megélte az eseményeket, egy bizonyos mentális vállrándítás mindenre, ami történt, mintha minden mindegy lenne. Mintha csak egy láthatatlan burokban lett volna, ami elhomályosított és lehalkított mindent, ami körülötte történt. És semmi nem juthatott el hozzá igazán. Vagy talán néhány dolog mégis.

-         Na Kaith, mára végeztem. Jó munkát! – Adta át a szolgálatot Davis hadnagynak, ahogy lépett ki a reaktorteremből.

De alig tett néhány lépést, amikor lépéseket hallott maga mögül, és hogy valaki utána kiált.

-         Főnök, várjon!

-         Igen? Tess? – Fordult meg, ahogy felismerte a fiatal és intelligens, bár még tapasztalatlan gépésze hangját.

-         Ah, uhm, főnök… - Kezdte a fiatal nő, vagy inkább lány, amire Wesley egy felhúzott szemöldökkel reagált, de megszokta már a nem ritkán előforduló rövid kapkodást, és bizonytalanságot, és végül is neki rengeteg ideje volt. -… épp Quarkhoz indultam, és uhm… izé… gondoltam, talán lenne kedve velem tartani… - Nyögte ki végül, és félénken felnézett a főnökére.

Wesley felhúzta a másik szemöldökét is, aztán rövid szünet után elmosolyodott.

-         Miért is ne? Végül is rengeteg időm van. – Egyezett bele egy vállrándítás kíséretében, és el is indult a turbólift felé, az oldalán a fiatal nővel.

És valóban miért is ne? Wesley mindig kedvelte Tess Allenby zászlóst, olyan volt, mint egy kishúg, ami sosem adatott meg a szőke főgépésznek. És talán pont ezért mindig extra figyelmet fordított a húszas évei elején járó Zászlósra, aki mellesleg rendkívül intelligens volt, és a főgépész meg volt győződve róla, hogy, ha egy kicsit lenyugszik, akkor kiváló gépész, sőt akár főgépész is lehet belőle.

Végül leültek egy-egy ital mellé. De Wesley nem volt igazán hajlandó beszélni, inkább az italát nézte tűnődve, és teljesen tudatában volt a fiatal gépész rajta függő tekintetének.

-         Jól van főnök? – Jött aztán a tétova kérdés.

Nick felnézett és eleresztett egy halvány mosolyt.

-         Persze Tess, jól vagyok. – Felelte, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve még hozzá tette. – És szolgálaton kívül szólíthat Nicknek, úgy kényelmesebb.

Erre egy kicsit elpirult a fiatal zászlós, de ez elkerülte Nick figyelmét, mert már újra az aranyszínű italt tanulmányozta.

-         Csak úgy megváltozott, mióta… - Kezdte Tess, de a mondat közepén elvesztette a hirtelen megtalált bátorságát.

Nick ezúttal tisztán meglepetten nézett fel, nem értette, honnan ez a hirtelen jött kicsit túl nagy bátorság a fiatal lányban, aki rendszerint annyira visszahúzódó volt, s úgy általában a tény, hogy ő volt a főgépész elriasztotta mindenféle közeledéstől. Sőt, nem is olyan rég, a fiatal nő még uramozta.

-         Mondtam, jól vagyok. – Felelte végül makacsul, tisztán kifejezve, hogy nem akarja tovább feszegetni ezt a témát.

Amit úgy tűnt, hogy Allenby meg is értett, mert gyorsan újra a gépészeti témára terelte a szót, ami úgy tűnt mindkettejüknek kényelmes. Wesley azonnal átment jó tanár módba, és élvezte azt a tekintetet, amely általános volt a fiatal gépésztől, mikor a főnökére nézett, csak nem ismerte fel.

Még sokáig beszélgettek, rendeltek néhány italt, mikor végül Nick volt az, aki véget vetett a beszélgetésnek.

-         Sajnálom Tess, de nekem most mennem kell… Őöö igazán jól éreztem magam. – Tette hozzá, látva a kicsit zaklatott tekintetet.

-         Maradj még Nick. – Kérte Tess, és a főgépész kezére tette a sajátját, majd finoman megszorította.

Ez volt az a pillanat, amikor Nickben felötlött egy beszélgetés, amit Nerysszel folytatott, az emlékezetes Állomás visszafoglalási incidens utáni egyik este. Amikor is Nerys arról próbálta meggyőzni, hogy Allenby egy kicsit többet érez iránta, mint szimplán a felettes tisztje, vagy éppen a tanára iránt szabad lenne. De akkor Nick elhessegette magától a gondolatot, és inkább kényelmesebb, és ha nem is csendesebb, de szótlanabb bár kétségkívül kellemesebb mederbe terelte a beszélgetést. És eszébe jutott a kifejezés is Nerys arcán, ott a Bárban, mikor a transzporteren dolgoztak, és Allenby felhozott egy ötletet, ami valóban hasznosnak bizonyult. Az a tekintet, ami akkor fel sem tűnt, de így utólag; talán féltékenység.

És mindezzel együtt hirtelen bűntudat hullámzott át rajta. Hirtelen visszatért mindaz, amit úgy gyűlölt önmagában, a múltjában. Hirtelen felrémlett benne, hogy bizony talán mindenki pontosan ezt várja tőle.

-         Mit gondolsz, mit csinálsz? – Ugrott fel a gondolatra azonnal, durván elrántva a kezét a fiatal nőtől.

Aki erre egy kicsit elsápadt, de próbálta egyben tartani magát.

-         Uhm… ne haragudj, csak gondoltam, hogy… most, hogy elment az Ezredes magányos vagy és… - Akadt meg, egyrészt rájött, hogy nem jól fejezte ki magát, másrészt, mert Wesley hirtelen felemelte a kezét, mintha meg akarná ütni.

De a helyett, a főgépész csak megnézte a saját kezét, és nyelt néhányat, próbálva az emelkedő haragot visszanyelni, kevés sikerrel. És nem változtatott ezen az sem, hogy még csak nem is tudta, hogy kire dühös.

-         Nézd kislány. – Kezdte mély, és veszélyesen alacsony hangon. – Nem fogom, csak egyszer elmondani. Az Ezredes vissza fog jönni. És az, hogy elment egy időre nem jelenti azt, hogy hirtelen szabad préda lettem. Nem jelenti azt, hogy bárki elkezdhet úgy viselkedni, mintha… mintha… - Ugrott fel a hangja, ahogy hirtelen rájött, mi is zavarta olyan nagyon, de nem volt ideje tovább gondolni a dolgot, be kellett fejeznie. -… mintha nem jönne vissza többé. És kétségkívül nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretem. Tehát, kapd össze magad, és tartsd távol a kezed tőlem. Világosan fejeztem ki magam Zászlós? – Ugrott fel már-már a kiabálásig a hangja, számtalan tekintetet odavonzva az asztalukhoz.

-         Igen Uram! – Erőltette fel a két szót a sírás határán a fiatal gépész, de már csak a kirohanó főnöke hátát nézhette.

A bárban néhány pillanat múlva visszatért minden a régi mederbe, csak egy összetört szívű fiatal lány maradt egy félig üres pohár szintesör mellett, amit még Nick hagyott ott.

 

Ahogy visszaért a kabinjába és bezárult mögötte az ajtó, neki támaszkodott a falnak és próbálta lecsillapítani magát. És nem csak a haragját, hanem volt még ott valami más is, amiről tudta, hogy egyszer bekövetkezik, de remélte, hogy nem ilyen hamar. A szükség, a szexuális vágy, a hormonok tánca, mindegy minek hívta, most ott volt. Neki támasztotta a fejét a falnak, és behunyta a szemét.

Mélyen felsóhajtott, s abban a sóhajban nem csak a friss levegőre való szükség, hanem jó adag megkönnyebbülés is volt, mikor emlékek tűntek fel, Nerys és az egyik éjjel, az egyik éjjel, mikor egyikük sem aludt túl sokat. Érintések, csókok, harapások, és a gyönyör hangjai töltötték meg az elméjét, és a testét. Mikor kinyitotta a szemét, egyértelművé vált, hogy szüksége lesz egy hideg zuhanyra. Egy jeges zuhanyra.

A zuhany után visszatért a nappaliba, úgy döntve, hogy ebből a napból elég, lefeküdt a kanapéra, s mielőtt megpróbált volna aludni, azért még felidézte újra az incidenst Quarknál. Nem akarta bántani azt a szegény kislányt, de most éppen nem a legjobb időt választotta erre. Mindenesetre bocsánatot fog kérni, és remélte, hogy ezzel el fog rendeződni az ügy.

 

Mikor másnap Wesley belépett a gépészeti konferencia terembe már sejtette, hogy az „ügy” nem fog csak olyan egyszerűen elrendeződni. Tess Allenby zászlós helye üres volt. Aztán másnap, a heti értékelésen Worf parancsnok, aki ideiglenesen ellátta az első tiszti feladatokat is, tájékoztatta, hogy Allenby zászlós az áthelyezését kérte a Béta Műszakba. Ez volt az a pont, amikor Wesley kezdett újra ideges lenni. Miért is nem hagyják őt békén? Végül is semmi másra nem vágyott, mint egy kis békére. Ha már Nerys nincs itt, legalább nyugta lenne, de nem…

-         Ne adja meg neki az engedélyt Parancsnok. – Nézett szembe a hatalmas klingonnal a főgépész higgadtan.

-         Miért? Nem látom akadályát, az okok, amiket felhozott… - Jött a nyugodt, bár valamiképp értetlen válasz a klingon mély hangján.

-         Biztos vagyok benne Parancsnok, - Szakította félbe Wesley. – de szükségem van rá a csapatban, és szeretnék először beszélni vele.

-         Ahogy óhajtja főnök. – Bólintott rá Worf, némiképp rezignáltan. Valójában ez volt az a munka, amit igaz kilingon szenvedéllyel gyűlölt. A személyzeti munka. Elvégre ő egy kilingon harcos volt, nem valami dadus. És ebben a pillanatban is, mint oly sokban az elmúlt hetekben, őszintén remélte, hogy Kahless minél előbb visszahozza az Ezredest, és ő visszatérhet a régi munkájához, mint taktikai főtiszt.

Persze Nick Wesleynél jobban senki nem kívánta ezt. De addig most előtte állt egy kellemetlen beszélgetés, ami, amíg csak Worfnak ígérte, addig könnyű volt, de mikor jött a cselekvés ideje, már sokkal kevésbé.

Az íróasztala felszíne ugyan olyan fekete volt, mint eddig, és mikor felnézett az ajtó hangos nyílására szembe találta magát a kicsit ideges, és szemmel alig láthatóan remegő fiatal lánnyal.

Wesley sóhajtott egyet, majd felállt és az íróasztala másik oldalán lévő székre mutatott.

-         Üljön le, kérem, Zászlós. – Ült vissza ő is, és a bizonytalanul helyet foglaló gépész szemébe nézett. – Először is szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésem miatt, nem volt jogom magára kiabálni. – Kezdte hűvös, és kimért hangon.

-         Értem Uram. – Bólintott Allenby, miután abszolút nem tudta mi mást mondhatna.

Újabb főgépészi sóhaj következett.

-         No, most egy másik dolog. – Folytatta Wesley, kicsit kevésbé hűvösen. – Ma Worf parancsnok tájékoztatott, hogy a beosztása megváltoztatását kérte.

-         Igen, Uram. – Válaszolt Allenby láthatóan kényelmetlenül érezve magát.

-         Megtudhatom miért? – Kérdezett rá nyíltan a főgépész.

-         Azt már leírtam a kérvényemben Uram… - Válaszolt Tess egyre jobban feszengve.

-         Én magától szeretném hallani. – Forszírozta tovább Wesley, és amíg hallgatta a csendesen elhadart átlátszó indokokat családról, meg szabadidőről és tapasztalatról volt ideje elcsodálkozni magán újra, mikor vált belőle megint ilyen érzéketlen tuskó, mint amilyen nem is olyan régen volt. Azzal a különbséggel, hogy bár nem értette, de már kezdte érezni az előnyeit. – Értem. – Bólintott aztán és hosszan tanulmányozta a fiatal lány arcát. – Azért szeretném, ha átgondolná még egyszer, mert rendkívül hasznos tagja a csapatnak, és nem szeretném elveszíteni… - Hagyta fent a hangsúlyát, mintha még akarna valamit mondani.

-         Nem hiszem, hogy lenne mit átgondolni Uram. – Jött a bizonytalan válasz.

-         Azért csak próbálja meg, ha egy hét múlva is így gondolja, akkor aláírom a kérelmét. – Ajánlott fel egy halvány mosolyt a főgépész, majd felállt. – Leléphet.

A fiatal gépész távozott, és Nick visszarogyott a székébe. „Hát ez szép volt Nick, gratulálok, az a szegény kislány nem ezt érdemelte. Hogy a szarba vált belőled ilyen szemétláda disznó, és mikor? Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha Nerys itt lenne…”

 

Nicknek fogalma sem volt, hogy találta meg a fájlt. Azt sem tudta, hogy került rá a szmoking és mikor lett a makulátlan viseletből mindössze egy nadrág és egy kioldott nyakkendővel keretezett nyakú, és feltűrt ujjú ing.

Dax valahogy rávette, hogy menjen velük Vic Fontainhez aznap este, ami akkor még jó ötletnek is tűnt. Egészen addig, amíg a társaság, először Bashir, aztán Worf és Jadzia is végül hazamentek, ahogy az este az éjszakába húzódott. És akkor jutott eszébe.

Akkor jutott eszébe, hogy ő talált egy fájlt a computerben. Régi volt, és fel is keltette a kíváncsiságát, de akkor nem tűnt helyénvalónak.

Most azonban néhány pohár egészen tűrhető brandy után, egyedül, közel a Fontain bár zárórájához hirtelen nem akart semmi mást, mint azt a hologramot. Ki akarta próbálni magát. Nem. Nem. Érezni akart. Mert csak olyan távoli volt minden. Nem csak a világ, nem csak a barátok, és minden, hanem a fájdalom is. Távoliak voltak még az emlékek felhozta érzések is.

És egy valamiben biztos volt, ez a hologram képes újra érzővé tenni. Még ha teljesen tisztában is volt vele, hogy ez önkínzás.

Meg sem próbálta Vic Fontaint meggyőzni, hogy engedje színpadra a híres Miss Lola Crystalt. Tudta, hogy a holoénekes nem tenné meg. De mivel éppen ő volt az Állomás főgépésze és nem véletlenül, mindössze öt percbe és néhány parancsba telt, hogy a holobár kiürüljön, csak a fények maradjanak, csak ő, és természetesen a színpadon a régen elfelejtett hologram, meg a zenész banda. Még öt perc, s a hologram már nem zongoristákra bukott, igaz, meghagyta a szubrutint, amely Lolitának nem engedte, hogy ellenálljon a szép kezeknek.

Aztán a műsor megkezdődhetett, minden fény kialudt, majdnem minden. Egyetlen reflektor maradt csak, egyetlen apró fénykört festve a színpad szélén.

A halk zene úgy csendült fel, hogy már az első taktusok belévájtak. Mélyen, és egyenesen oda, ahol a leginkább tudott fájni.

A reflektor apró fénykörében a ritmust diktálva megjelent egy kéz, gyönyörű, és… ismerős. Ugyanúgy nézett ki, mint az a kéz, amely most úgy hiányzott, amely annyi éjjelen hozott már gyönyört.

Égkék szemek kezdtek kitágulni, és érezte a testében emelkedni a vágyat, szenvedélyt, forróságot.

 

Never know how much I love you,

 

A kéz tulajdonosa lassan besétált a még mindig csak egyetlen fénykörbe, ahogy a hangja úgy csapott keresztül a termen, hogy egyenesen Nick hasában egy édes nyílként állapodott meg. Végül Lola Crystal arca is láthatóvá vált. Gyönyörű volt. Büszke homlokot keretezett vörösesbarna haj. Az orrát redők díszítették, a szemei mélybarnák, az ajkai elegánsan íveltek. Tökéletes hasonmás.

Never know how much I care.

When you put your arms around me,
I get a feeling it's so hard to bear.

 

Lolita hangja végig rezgett az üres bárban, minden szó, minden apró kiejtett hang feljebb és feljebb emelte Nicket, és hiába tudta, hogy sosem nyúlna hozzá. Hiszen pont ez volt a lényeg. Most érzett. Nézte, ahogy a hologram flörtölt először a vonóssal, aztán a cintányérossal. Érzékien végighúzva egyetlen hosszú ujját a cintányér élén. Aztán tovább haladt.

 

You give me fever!

 

A gyönyörű kéz tartotta mikrofon lebukott, ahogy a szaxofon felsírt, s Lola arcán egy olyan mosoly jelent meg, amibe Nick teste belevonaglott. A gépészarcon grimasz volt, amely egyszerre szólt a magánműsornak, és annak, hogy mit gondol magáról.

 

When you kiss me,
Fever,
When you hold me tight.

Lola végül a figyelmét a közönségre fordította, ami jelen esetben egy az ereiben már dübörgő és forró vérrel rendelkező gépészből állt.

Fever!

Lolita odaért, és leült a Nickhez legközelebbi székre, jól látható, hatalmas és nagyon érzéki mozdulattal rakva keresztbe a lábait. Most már a hologram mélybarna tekintete egyenesen égkékbe fúródott.

In the morning,
Fever all through the night.

Everybody's got the fever,
That is something you all know.
Fever isn't such an instinct,
Fever started long-long ago.

 

Elegánsan ívelt ajkak közeledtek Nick most már kiszáradt szája felé. De sosem érték el. A terem most már megszűnt. És nem létezett semmi más, mint a vágy. Most már nem volt semmi köze az eredeti jelentéséhez. Most már tortúra volt. Most már büntetés, egy ismeretlen bűnért.

 

Sun lights up the daytime,
Moon lights up the night.
I light up when you call my name
Coz you know I'm gonna treat you right.

You give me fever!

 

Lolita ekkor hirtelen termett túl közel, az arca felragyogott, ahogy egy újabb mosoly, szexis és csábító jelent meg rajta. Ezzel egy időben pedig két égkék szemből kezdte meg egy-egy könnycsepp az útját lefelé.

De Lolita nem volt arra programozva, hogy ezt észrevegye, vagy szóvá tegye.

 

When you kiss me,
Fever,
If you live you learn.

Hirtelen még közelebb volt, végigheveredve az asztalon, amin az előbb még poharak voltak.  Nyíltan felkínálkozott, hiszen erre volt programozva. Nick még csak nem is mérlegelte, hogy átprogramozza. Nem akarta, hogy a külsején kívül másban is hasonlítson. Az már helytelen lett volna. Attól már elviselhetetlenül gyűlölte volna önmagát.

Fever!

Került Lolita arca mindössze néhány centiméterre. S a mélybarna szemek ráragyogtak, tökéletesen programozott algoritmusok alapján. Vic Fontain nyilván tudta, mit csinál, mikor annak idején megalkotta.

Till you sizzle,
What a lovely way to burn...

A mély hang minden újabb ütemmel mélyebbre vájt…

What a lovely way to burn.

…a vágy most már fájt, a feloldozás utáni szükség most már fizikailag is kínozta…

What a lovely way to burn!

 

… de mindez csak nem érdekelte.

És mikor Lola Crystal az utolsó ütemre elegáns befejezéssel termett majdnem az ölében, már elveszett.

De hirtelen a holoénekesnő eltűnt, sőt, a zenekar is.

-         Tudja goromba volt magától, hogy kizárt a saját báromból. – Jött egy hang mögüle, de annak ellenére, hogy mit jelentettek a szavak, nem volt szemrehányó.

Nick még csak oda sem fordult, nem akarta, hogy lássa Vic Fontain a könnyeit, vagy éppen azt, hogy milyen állapotban van épp.

-         Bocs, ez magán műsor. – Felelte, nem igazán érdekelte, csak az, hogy érzett, végre nem volt távoli, legalább a fájdalom.

A holoénekes erre leült, nem zavartatva magát túlságosan, elvégre ez az ő bárja volt.

-         Nem szép dolog felhasználni valaki külsejét egy hologramhoz. – Állapította meg, még nem akarva rátérni komolyabb hangvételű kioktatásra.

Az égkék szemek mereven bámulták a színpad szélét, nem fordultak felé.

-         Nem én csináltam, maga volt. Én csak megtaláltam. – Vágott vissza, miután meggyőzte magát, hogy gyakorlatilag nem tett semmi rosszat.

Vic Fontain előrébb hajolt.

-         És most jobb? – Kérdezte nyíltan. De nem várta meg a választ. – Most jobb, hogy úgy ül itt, hogy magára tudna gyújtani egy szalmakunyhót háromnapos eső után is? Most jobban érzi magát? – Lett egyre intenzívebb a hangja.

Nick nem vette a fáradtságot felé fordulni. Elege volt. Elege volt a világból, hogy a barátai segíteni akartak, hogy Tess pont most találta meg, hogy minden csak olyan szürke és életlen, elege volt Vic Fontainből, és hogy mindig mindent jobban tud, elege volt belőle, hogy dübörög a vér a halántékában, és a lélegzete még mindig nem állt helyre. Elege volt magából. De érzett.

-         Ha épp tudni akarja igen, jobb! – Morogta vissza.

A holoénekes erre hátra dőlt, még koránt sem fogyott ki az ötleteiből.

-         És miért? Ez csak egy hologram, a külsején kívül semmi köze nincs az eredeti Kira Neryshez. – Próbálta teljesen más taktikával.

Nick végül ránézett. Az arcán átfutott egy sor érzelem, aztán végül egy elveszett kifejezésbe rendeződtek a kölyök-vonások.

-         Épp ezért bírom még elviselni magam. – Felelte végül őszintén.

A hologram rákönyökölt az asztalra.

-         Miért csinálta? – Kérdezte meg halkan és majdnem lágyan.

Nick sokáig nem válaszolt, csak nézte az asztal szélét, aztán a saját kezeit az ölében, végül sokára felnézett.

-         Mert így legalább érzek.

Aztán felállt és kisétált, a műsornak vége volt. Most már csak haza kellett mennie, és végig kellett aludnia még egy éjszakát. Ami talán még egy nappal közelebb vitte Nerys hazatéréséhez.

 

Az éjjelt nem aludta végig, csak hánykolódott, még a hideg zuhany után is. Emlékek villantak fel újra és újra. De nem tett semmit, hogy könnyítsen magán. Ez csupán teszt volt, egy teszt, amely azt volt hivatott eldönteni, hogy Nick Wesley mennyire erős is valójában. Még akkor is, ha McGregor tanácsadó biztosan a fél karját adta volna, ha analizálhatta volna a gondolatait, a tetteit. De Nicknek eszébe sem volt ezt hagyni neki. Nem is tudott a kis magán számról senki.

Akkor sem, mikor másnap megismétlődött, aztán harmadnap, végül szokás lett belőle.

 

-III-

Az a hét nem csak a főgépész életébe hozott valami újat, de az Állomás életébe is. Megérkezett végre a már hónapok óta hiányolt új biztonsági főnök. Akinek sokan örültek, sokan nem.

Worf parancsnok kifejezetten nem örült neki, mert titokban természetesen vágyott rá, hogy a pályafutása korábbi szakaszaiban olyannyira megszeretett munkát tovább folytathassa, de persze rá, mint taktikai főtisztre volt szükség. És nem örült neki Quark, az Állomás hivatalos bajkeverő ferengi kocsmárosa sem, hiszen őt speciális szálak fűzték az előző biztonsági főnökhöz, Odo felügyelőhöz. Akivel mindig amolyan macska-egér játékot játszottak, ahol az egér sosem lett teljesen elkapva, mert a macska unatkozott volna, és az egér sem lépett meg sosem teljesen, ugyanezen oknál fogva. A sok éves kergetőzésnek pedig az lett az eredménye, hogy végül megkedvelték egymást, bár ezt egyikük sem vallotta volna be, még ha az életük múlt is volna rajta.

Volt még valaki az Állomáson, akit speciális szálak fűztek az Alakváltó Felügyelőhöz, még ha jelen pillanatban nem is tartózkodott ott. Ő pedig, maga az Állomás parancsnoka, Kira Nerys ezredes. Odo sok évig tartó néma szerelmének végül - Vic Fontain nem kevés segítségével - engedve megosztottak egy rövid, de mély kapcsolatot, aminek a Felügyelő népéhez való hazatérése vetett véget. És talán pont ez a kapcsolat, illetve az Ezredes mély lojalitása és bizalma a Felügyelő szakmai képességeiben volt az, ami miatt elutasította az eddigi összes jelöltet, amit a Csillagflotta ajánlott.

Most azonban, hogy egy hosszabb időre elhagyta az Állomást, és a helyét az eddigi első tiszt Jadzia Dax vette át, sokkal nagyobb problémává vált a tiszthiány, mint eddig. Így az ideiglenes parancsnok nem várhatott tovább, és ez vezetett végül az új biztonsági főnök érkezéséhez.

Latara Koren őrnagy, egy a fiatal kora ellenére sokat tapasztalt bajori biztonsági tiszt nyerte végül el az impozáns posztot. A fiatal, harmincas évei elején járó nő a Megszállás idején részt vett az Ellenállásban, mint olyan sok honfitársa, majd ahogy a kardassziaiak visszavonultak csatlakozott a Bajori Militiához, s az elhárítás, és a biztonsági feladatok területén mutatott rendkívüli tehetsége hamar fellendítette a ranglétrán. Az előző posztja a Bajori Elhárítás egyik „nem publikus” csoportjának helyettes vezetőjének adjutánsa volt. S csak ezután kötött ki itt a Deep Space Nineon.

Mikor egy rövid eligazítás alkalmával Dax parancsnok bemutatta az új biztonsági tisztet az Állomás főgépészének, Wesley zászlós nem volt túlzottan lenyűgözve. Persze ebben jó adag szerepet játszott a közte és a világ között lévő számára most már ijesztő távolság, amiért az Ezredes, a társa távolléte volt a felelős. Mindazonáltal a főgépész megnyerőnek találta a nőből áradó erőt, amely már-már agresszív volt, de mindenképpen goromba. Mindez maszkolva, egy hideg és távolságtartó aurával, ami körülvette a bajorit. Wesleynek megfordult a fejében, hogy mindez a kisugárzás, vajon egy múltbéli tragédia utóhatása, vagy egyszerűen természetes jellemvonás. A fizikai külső inkább az előzőt volt hivatott alátámasztani, mert a sötét haj, de villogóan zöld, és ártatlanul hatalmas szemek bár valamennyire illettek a kisugárzáshoz, mégis az emberben inkább az ártatlan benyomást tették dominánssá.

Mindazonáltal Nick Wesley nem szándékozott több figyelmet fordítani az új tisztre, mint bármi, vagy bárki másra, elsősorban, mert kezdte érezni, hogy újra egyre jobban süllyedni kezd az érzelmi mocsárba, ahonnan egyszer már kikászálódott valamennyire az elmúlt hónap elején, de azok az idők szintén távolinak tűntek, a Bajori Templomba se járt már. És az okot is nagyon jól tudta. Közeledett az egy hónapos „évfordulója” Nerys távozásának. Amit a szőke gépész nem szándékozott megünnepelni, sőt mindent meg is tett, hogy ne is emlékezzen rá. Így kötött ki újra dupla műszakok lehúzásánál, és végül Quark bárjában, egy néhány pohár abarian brandy társaságában. Éppen arra várt, hogy Vic Fontain holografikus bárjában zárás legyen. És a hangulata kezdett szépen lassan, de biztosan csúszni lefelé a lejtőn. Mikor is mellette az egyik asztalnál néhány bajori és ’Flotta tiszt beszélgetése ért el hozzá, keresztülvágva a szintohol-, és fájdalomködön.

-         Én ott voltam, mikor beszéltek hozzá. Hatalmas fehér fény öntötte el a Hidat, és látnotok kellett volna az arcát… - Mesélte áhítatos hangon az egyik fiatal bajori nő. A szeme csillogott és látszott rajta, hogy teljesen beleéli magát a történetbe.

-         Azt beszélik azért ment el… mert a Próféták feladatot adtak neki. - Szúrta közbe a fiatal férfi, aki mellette ült, olyan közel, hogy nyilvánvalóan a párja lehetett.

Amire az asztalnál ülő k’tarian ’Flotta tiszt hangosan felnevetett.

-         Vagy az is lehet, hogy csak otthagyta a jó főnököt valami hasonlóan szenvedélyes veszekedés után, mint a… - Vetette közbe, nyilvánvalóan nem tudatában léve, hogy az emlegetett főgépész a háta mögött ül, és elég részeg ahhoz, hogy ne érdekeljék a tettei következményei.

De a bajori nő közbevágott.

-         De Mol! Talán nem kéne… - Próbálta, igaz ő sem látta a főgépészt. Viszont a Prófétákat nem hagyta.

A k’tarian hadnagy azonban tovább vigyorgott.

-         Azért kíváncsi lennék, hogy a jó főnök meddig bírja még… állítólag nem véletlen jár olyan sokat a holoszobába éjnek évadján… Tudják, még ha tényleg olyan jó gépész is, mint amilyen a híre, akkor sem hiszem, hogy képes lenne az Ezredes nyomába érő hologramot csinálni… Állítólag egész éjszaka bírta, megállás né…

A fiatal k’tarian férfi megakadt a mondatban, ahogy észrevette a két bajori elsápadó arcát, akik végül észrevették a közeledő veszélyt. A következő, amit a nagyszájú tiszt észrevett, az a nyakában landoló ittas Nick Wesley, akit nem érdekelt további magyarázat. A két ’Flotta tiszt a földön kötött ki, birkózva a dominanciáért, mikor aztán az őrjöngő főgépész került felülre, egyik kezével lefogta a most már kétségbeesetten védekező k’tariant, és ütni kezdte ököllel. Ekkorra a bár összes vendége körbeállta a csatateret, és bámészkodó tekintetek landoltak a harcoló feleken, de senki nem tűnt túl lelkesnek a szétválasztásukhoz. Aztán, mikor Quark összeszedte magát a fogadások felvételéhez, Wesley végül abbahagyta, de csak, mert az ital hatása elérte azt a fokot, amikor inkább beszélhetnékje volt, mint verekedhetnékje, különben is megfájdult az ökle a k’tarian kiálló homlokcsontjaitól.

-         Idefigyeljen… - Tartott egy kis szüntet, hogy a gallérjára nézzen, megállapítandó a rangját, -… Hadnagy. – Újabb pillanatnyi szünet következett, mert volt egy olyan érzése, hogy ennek a ténynek kellene valamit jelentenie, de nem emlékezett pontosan, hogy mit is. Úgyhogy folytatta egyenesen bele az ijedt tekintetbe. – Az, hogy az Ezredes miért ment el, az rohadtul nem tartozik magára. Az meg, hogy milyen a magánélete, az meg végképp nem. És ha csak egyetlen szót is meghallok még egyszer, ami inzultálhatja, akkor magának annyi, világos?

-         Ii..gen Uram. – Jött a válasz, a most már a szavait többször megbánó férfitól.

Ekkor törték át magukat a tömegen az érkező biztonságiak, Latara Korennel az élen, és azonnal le is tartóztatták a most már lenyugvó főgépészt, és a még reszkető k’tarian hadnagyot.

 

Aztán jött egy éjjelnyi kijózanodás a fogdában. Wesley csak ült a priccsen, lábak felhúzva, könyökök a térdeken, bámulva maga elé, ahogy a részeg és homályos köd lassan kezdett feloszlani az elméjéről, és a szavak, mint magasabb rangú tiszt bántalmazása, magasabb rangú tiszt fenyegetése, kezdték elérni a szürkeállományát, és ez nem volt egy kellemes élmény. A másik része a dolognak, hogy mint oly sok minden az utóbbi hetekben ez is távol maradt tőle. Az a bizonyos burok még a helyén volt, és megakadályozta, hogy bármi is elérje. „Na végül is egy-két hónap a fogdában, ugyan unalmas, de legalább ezzel is telik az idő, és nem kell mindenféle piti ügyekkel foglalkozni, mint szerelmes tinédzsereket levakarni, meg… Igaz, Lolita hiányozni fog, meg a hideg zuhanyok…” Ez volt az a pont, ahol valami félbeszakította a gondolatmenetet még a grimaszra sem volt ideje.

-         Mondd Nick, neked teljesen elment az eszed, vagy csak annyira unatkozol, hogy a lehető legnagyobb szarba rángatod magad?! Esetleg azt gondoltad, hogy én unatkozom annyira, hogy nincs jobb dolgom, minthogy kirángatlak onnan? – Fogyott ki a levegőből Jadzia Dax parancsnok, a jelenleg még félrészeg gépész legjobb barátja, és felettese. Aki most ott állt csípőre vágott kézzel, és csak a bekapcsolt erőtér állította meg attól, hogy bemenjen a főgépészhez, és életet rázzon belé.

-         Neked nem szabadna itt lenned a kihallgatás előtt. – Felelte higgadtan és még jócskán nyújtva a szavait Wesley, ahogy lassan felemelte a fejét, és találkozott a tekintete Daxéval.

Erre Jadzia elővette a hét élet alatt tekintetes méretűre nőtt jó öreg kocsisszótárt, és a válogatott szavak visszafojtott lélegzettel gördültek ki a száján, amíg végül összeszedte magát, vissza tudva nyelni a haragja nagyobbik részét.

Wesley nem szólt semmit, csak nézett rá, és amíg az arca semleges maradt a tekintete kifejező volt, és Dax volt a valóban kevés lény közül az egyik, aki tudott belőle olvasni. De ezúttal nem hatották meg a fájdalmas kék szemek, a barátja ezúttal túl messzire ment, és erre nem volt mentség.

-         Bántalmazni egy magasabb rangú tisztet? Halálosan megfenyegetni? – Emelte fel újra a hangját. – Mit képzelsz te magadról mi? Mi a fenét gondoltál, mit csinálsz? – Érdeklődött újra, és talán még a Promenádon is hallották.

Wesley nem válaszolt, csak bámult a barátjára, és a felettesére és most már önmaga is kezdett csodálkozni, hogy hogyan süllyedhetett idáig.

-         Mi történt veled Nick? Te csak szimplán hülye vagy, de ilyet még te se’ szoktál csinálni! – Eresztette lejjebb a hangerőt a trill és lépett közelebb az erőtérhez. Most már kényelmetlenül fájt valami a mellkasa mélyén.

-         Jobb, ha elmész, Latara őrnagynak nem fog tetszeni, hogy beszélsz velem a hivatalos kihallgatás előtt.

Dax nyílt döbbenettel nézett rá.

-         Nick, jól vagy? – Kérdezte ezúttal halkan, és aggódással teli hangon.

A főgépész felnézett, majd megrántotta a vállát.

-         Persze. Elvesztettem a párom. Most a munkám, talán az egyenruhát is. Akkora fejfájásom van, mint maga a quadráns, és itt ülök egy erőtér mögé bezárva, és mindez kibaszottul nem érdekel! Leginkább Lolára meg a magán műsorszámomra vágyom, meg persze utána a hideg zuhanyra. Egyébként, köszönöm jól vagyok. – A hangja színtiszta szarkazmus volt, olyan, ami átvágta magát még az őt benntartani hivatott erőtéren is. És még egy keserű grimaszt is eleresztett mellé.

Jadzia erre nyelt egyet, és szinte érezni tudta, hogyan párolog el a maradék haragja is.

-         Minden rendbe jön Nick, meglátod. – Mondta végül, bizonytalanul.

-         Mit keres maga itt Parancsnok? – Jött ekkor Latara őrnagy hangja a bejárat felől. Wesley csak futólag nézett fel, Dax pedig teljesen odafordult.

-         Maga nem volt a helyén, mikor megérkeztem, és mindenképp beszélnem kellett a gyanúsítottal. – Válaszolta elővéve a legsemlegesebb hangját.

-         Épp a tanúk kihallgatását végeztem. – Nézett rá az új biztonsági főnök, és hidegen végigmérte az előtte álló ideiglenes állomásparancsnokot. – És maga nem jöhet be ide addig, amíg ki nem hallgattam. – Jelentette ki azonos hangszínnel.

-         Senki nem mondta, hogy még nem lett kihallgatva. – Vágta ki magát Dax rutinosan és gyorsan.

Latara felvonta az egyik szemöldökét, ahogy a zöld szemek megvillantak némi undorral.

-         Nem lett volna sok értelme egy ittas gyanúsítottat kihallgatni.

Dax erre hátrafordult Nick felé, aki csak megvonta a vállát, majd keserű félmosolyra húzta a száját.

-         A fejfájás. - Mutatott a saját fejére.

-         A magáé a gyanúsított. – Bólintott végül a Parancsnok kelletlenül, de újra nagyon dühösen a biztonsági főnök felé, és elhagyta a szobát. Már azt is tudta, hová megy először.

 

Latara Koren őrnagy hátradőlve ült a székében, és precízen összeillesztett ujjak mögül nézett Nick Wesley zászlósra. A tekintete zölden villogott a homlokába lógó kósza fekete hajtincsek alól. Az orrán lévő redők enyhén elálltak, ezzel egy határozottan haragos hatást adva a bajori biztonsági főtiszt egyébként hűvösen nyugodt ábrázatának.

-         Nos, akkor kezdjük az elején. Maga ott ült Quark bárjaként emlegetett vendéglátó egységben, Csillagidő 52842,9 kor… - Hagyta fent a hangját.

Wesley sóhajtott egyet, és belekezdett.

-         Igen. És akkor meghallottam a mellettem lévő asztalnál egy társalgást. Egy ideig hallgattam, és aztán, amit Moleni hadnagy mondott nem érintett túl kellemesen. És megtámadtam. A földre vittem, és többször megütöttem az arcán. – Válaszolt őszintén, és egy pillanatra nem vette el a tekintetét Latara őrnagy zöld szemeiből.

A bajori biztonsági főnök csak bólintott lassan, mielőtt újra megszólalt.

-         És milyen célból tartózkodott a bárban? – Érdeklődött semleges hangon.

-         Időtöltés céljából. Lehúztam jó néhány dupla műszakot, de nem volt kedvem hazamenni, és úgy döntöttem beugrom egy italra. – Válaszolt újra őszintén, végül is, ami történt megtörtént, és senki mást nem okolhatott érte, mint saját magát, ez adott neki egyfajta nyugalmat, és kétségkívül az utóbbi két hétben megjelenő távolság a körülötte történő események és saját maga között is segített.

-         Értem. Mennyit ivott pontosan? – Érdeklődött Latara.

-         Öt abarian brandyt azt hiszem. – Válaszolta bizonytalanul.

-         Azt hiszi?

-         Nem számoltam, talán Quark pontosabban meg tudja mondani.

Erre a most már zavaró együttműködésre Latara őrnagy reakciója mindössze egy felhúzott sötét szemöldök volt.

-         Mondott ön valamit Mr. Moleninak előtte, közben vagy utána? – Volt a következő kérdés.

Wesley erre egy kicsit kényelmetlenül nyelt egyet, de ha már megcsinálta a bajt nem volt mit tenni.

-         Igen, Őrnagy. – Válaszolta, kicsit kevésbé bőbeszédűbben.

-         Mit?

-         Hogy neki annyi, ha még egyszer beleavatkozik... – Volt a most már óvatosabb válasz, ami ráadásul el is akadt.

Latara őrnagy erre most már mind a két szemöldökét felhúzta, és Wesley egy pillanatra eltűnődött rajta, vajon kapott-e vulcáni kiképzést, de a következő kérdés kizökkentette.

-         Mi volt pontosan az a dolog, amire ön megtámadta Mr. Molenit?

A főgépész egy kicsit feljebb csúszott a székében, és nyelt egyet.

-         Mondott valamit, ami kellemetlenül érintett. – Válaszolt végül kitérően.

-         Mit? – Kérdezte a bajori, és ha érzett is türelmetlenséget, nem mutatta.

Wesley eleresztett egy lélegzetet, amiről nem is tudta, hogy tartotta, majd vett egy újabb adag levegőt.

-         Mr. Moleni utalt rá az asztaltársainak, hogy szerinte Kira ezredes azért hagyta el az Állomást, mert összeveszett velem. Mindezt egy sértő célzással. Aztán tett egy megjegyzést az én holoszobahasználati szokásaimra, meg az Ezredes magánéleti szokásaira.

Latara őrnagy meg sem rezdült, viszont úgy döntött, hogy nem feszegeti tovább.

-         Értem. Nos… - Állt fel, s várta meg, amíg a főgépész is feláll, majd folytatta ugyanolyan hideg, semleges ábrázattal. -… Most elmehet.

Wesley egy pillanatra megdermedt, nem ez volt az, amit várt.

-         Tessék? – Nyögte.

-         Jól hallotta, elmehet. Az ügy lezárult, Mr. Moleni nem tett feljelentést. Az ügyet lezártam. De ezzel a maga számára még nincs vége. A vallomását átküldöm Dax parancsnoknak – Tette hozzá. – És még ma jelentkeznie kell nála.

-         Értettem. – Húzta ki magát a főgépész, és távozott, egy kicsit kábultan.

 

„Hát ez könnyen ment, túl könnyen… persze kiindulva abból, ahogy Dax reagált, a neheze még csak most jön…” Jöttek a gondolatok, amíg lezuhanyozott és átöltözött, mielőtt ott találta magát újra az ominózus állomásparancsnoki iroda előtt.

Aztán hirtelen az íróasztal előtt. Egy pár egészen haragos trill szemmel odaszorítva a padlóhoz, amin állt.

-         Nos főnök. Szeretnék hallani valami meggyőző indokot, miért kell magának továbbra is ezt az egyenruhát viselnie és a Csillagflotta tisztjeként dolgoznia. – A hangja sosem hallottan hideg volt.

A főgépész egy kicsit megrázkódott. „Igen, kétségkívül ez a neheze…”

-         Nincs mentségem arra, amit tettem Parancsnok. – Válaszolta végül, de állta a tekintetet.

Dax felállt, és egészen közel sétált hozzá. Majd mikor már majdnem összeért az orruk, megszólalt.

-         Az a maga szerencséje, hogy ezt én másképp gondolom. – Jött a, ha lehet, még hűvösebb hang.

„Még sosem láttam ilyennek…” Kezdődött a gondolat, amikor realizálódott, hogy mit is mondott Dax. „Micsoda?”

-         Parancsnok? – Kérdezte tisztán meglepetten.

Dax távolabb lépett és visszaült az asztala mögé.

-         Nos azt gondolom, hogy nem volt egészen felelős a cselekedeteiért, és erről sikerült meggyőznöm Nechajev admirálist is… - Tartott egy kis szünetet a hatás kedvéért, ami nem maradt el, Wesley jól láthatóan megvonaglott, ahogy elképzelte a barátját Nechajev ellen… És most már nagyon is értette, miért olyan dühös a trill… - Aztán beszéltem McGregor tanácsadóval, aki vállalta, hogy tart magának foglalkozásokat.

-         Parancsnok én nem… - Kezdte volna Wesley, de Dax felcsattanó hangja megállította.

-         Nem adtam engedélyt beszélni! És ez nem vita tárgya. Vagy eljár naponta egy órára tanácsadásra, vagy búcsúzhat az egyenruhájától. Megértette Zászlós? – Kérdezte Dax parancsnok olyan hűvösen, amitől Wesley megrázkódott.

-         Igen Parancsnok. Értettem. – Válaszolta, a tekintetét elkeseredetten tartva a trill szemeiben.

Dax erre felállt, majd átment a kanapéhoz és leült.

-         Ülj le Nick. – A hangja ezúttal lágy volt, már-már szelíd, s a tekintetében nem harag, hanem együttérzés csillogott.

A főgépész egy pillanatnyi habozás után csatlakozott a feletteséhez, aki hirtelen inkább, mint a barátja viselkedett.

-         Nick, látom, hogy baj van. És szeretnék segíteni. Nekem is hiányzik, minden nap, amikor bejövök ide eszembe jut, hogy ez az ő helye. Nerys a barátom, és nehéz nélküle, de vissza fog jönni, és addig is nem áll meg az élet, nekünk dolgoznunk kell, tovább élnünk. – A kezét Nick vállára tette, ahogy beszélt, megkeresve a fiatal gépész tekintetét.

-         Tudom Jadzia. – Hajtotta le a fejét, majd nedves szemekkel nézett újra a barátjára. – Nem tudom, mi van velem, még sosem éreztem ilyet, még Kimmel sem. Néha megijeszt. – Mondta ki végül. – Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz…

-         Azt hiszem, látom. De tudod, hogy visszajön, csak türelmesnek kell lenni. Vissza fog jönni hozzád. – Próbálta gyengéden.

Nick újabb gyors kéztanulmányozás után felnézett.

-         Tudom Jadzia. Csak én tényleg nem értem mi ütött belém. – Ismerte el, és fel is állt gyorsan.

-         Nick, mit szólnál egy vacsorához ma este? – Kérdezte Dax, ahogy ő is felállt, és elindult Nick mellett, hogy kikísérje.

-         Talán majd máskor. Azt hiszem ma csak aludnom kéne, fáradt vagyok, a fogda nem volt túl kényelmes. – Mondta őszintén.

-         Rendben. – Bólintott Jadzia és örült, hogy legalább aludni alszik a barátja. – És főnök… - Szólt utána némiképp professzionálisbb hangon, amire a főgépész megfordult. – Ne felejtse el a délutáni tanácsadást.

Nick csak vágott egy elkámpicsorodott grimaszt, majd a turbólift felé vette az útját.

 

A nem túl tágas iroda ízlésesen volt berendezve, a bútorzat halványkék, és jól illett az oldalfalak színeihez. Nicole Wesley zászlós kényelmesen ült az egyik hatalmas fotelben, amiben valójában nem lehetett kényelmetlenül ülni, mert olyan fenemód rá volt tervezve az ember alakjára, hogy ahhoz tényleg nagyon kellett igyekezni, hogy ne süppedjen bele kényelmesen a páciens. Vele szemben Dr. Ian McGregor tanácsadó ült, szintén egy hasonló fotelben, a lábak keresztbevetve, és az ölében egy rögzítővel mélyen, és leplezetlenül tanulmányozta a főgépész arcát.

A két ember lélegzetén kívül csend volt a szobában. Már negyven perce.

-         Érdekes a személyi anyaga. – Szólalt meg a tanácsadó, mintegy véletlenszerűen.

-         Mondtam doktor, nincsen mondani valóm. – Válaszolt Wesley, és harag kezdett emelkedni benne, amiért is a tanácsadó valójában megelőzte. Ugyanis ezt a mondatot már egy perccel azelőtt akarta mondani, azzal űzve el az unalmát, hogy megpróbálta addig húzni, hogy még a tanácsadó előtt beszéljen. Nos, ez jól észrevehetően nem sikerült.

Újabb csend következett, amíg az apró skót ember tovább tanulmányozta nyíltan a gépész arcát. Miközben Wesley szintén nyíltan a szemközti falon lévő kronométert szemlélte, számolva a másodperceket. Valójában nagyon unatkozott. Ez már a sokadik tanácsadás volt, ami így telt, abszolút csendben. Mert bár arra kötelezhetik, hogy eljöjjön, de arra nem, hogy beszéljen is. És tényleg nem érezte úgy, hogy ezzel az emberrel bármit is meg akar beszélni.

-         Kira ezredes bátor nő… - Törte meg újra a csendet a tanácsadó, és fent hagyta a hangsúlyát. Ez egyébként szokatlan volt, mert rendszerint a tanácsadó sem beszélt az elmúlt találkozásaik alatt, csak nézte a gépészt.

-         Mit akar ezzel mondani? – Kérdezte Wesley túl harsányan, és meg is bánta rögtön, mert rájött, hogy beugrott a csapdába.

McGregor nem válaszolt azonnal, először csak tanulmányozta a Zászlós arcát.

-         Vagy nagyon bátor egy állomásparancsnok, vagy nagyon ki van fogyva a lehetőségekből, ha ilyen személyi anyaggal elfogad valakit. – Pontosított végül semlegesen.

Wesley sóhajtott egyet, majd gyorsan végiggondolta a lehetőségeit. Vagy folytatja a hallgatást, ami már úgyis hatását vesztette, mert már beszélt, vagy beszélget Nerysről, és nem unatkozik, és valójában nem is esett volna annyira rosszul.

-         Vagy talán csak nem ítél meg valakit a személyi anyaga alapján. – Felelte végül hűvösen.

-         Hiányzik magának. – Mondta a tanácsadó nyílt egyszerűséggel.

Wesley csak egy undorodott grimaszt vágott.

-         Maga ezt nem értheti. – Vetette oda hidegen, annak ellenére, hogy most már biztosan tudta benne van a csőben.

-         Magyarázza el. – Volt a következő semleges hangon.

Wesley ránézett a tanácsadóra, nyíltan ellenségesen.

-         Nem köszönöm. – Ez már jeges volt.

-         Ahogy gondolja. – Helyezkedett el még mélyebben a székében a tanácsadó, és látszólag visszamélyedt a rögzítőbe.

Wesley még nézte egy darabig, aztán úgy döntött, hogy az óra kellemesebb látvány. Még tíz perc.

-         Nerys sosem hitte el, hogy olyat tettem. – Csúszott ki a száján akaratlanul egy gondolat, és komolyan el kezdett azon gondolkozni, hogy mi lehet a baj vele, ha már a gondolatait sem tudja magában tartani.

A tanácsadó felnézett, majd néhány pillanatig vizsgálta a páciense ábrázatát mielőtt megszólalt.

-         És ez imponált önnek. – Jegyezte meg.

-         Nézze doktor, egy ilyen helyes kis jegyzőkönyvvel az anyagomban nem sok ember fárad azzal, hogy akár csak megszólítson. – Rántotta meg a vállát, és mentálisan fenékbe rúgta magát.

-         Azt mondta, Kira ezredes sosem hitte el, hogy bűnös. Miért? – Kérdezte a tanácsadó egy árnyalatnyival lágyabban, de semmiképp sem semlegesen.

Wesley ránézett, és undor szaladt át az arckifejezésén.

-         Mit miért?

-         Nem kérdezte sosem tőle, hogy miért nem hitte el? – Kérdezte a tanácsadó.

Wesley felsóhajtott.

-         Azt mondta, hogy mikor találkozott velem nem talált olyannak, aki képes megerőszakolni egy nőt. – Válaszolta ezúttal unott arckifejezéssel.

-         És nem olyan? – Kérdezte a tanácsadó, és a hangsúlyából tisztán kihallható volt a mondat befejezetlen vége: … hiszen itt áll a jegyzőkönyvben.

-         Elhiszi, ha azt mondom, sosem tennék olyat? - Kérdezett vissza Wesley, és nézett elégedetten a tanácsadóra.

McGregor felvonta az egyik szemöldökét.

-         A jegyzőkönyv világos, le is töltötte a büntetését.

-         Na látja, erről beszéltem. – Vágott egy grimaszt és még egy hullám elégedettséget érzett.

-         Akkor az Ezredes nem akarta elhinni. – Válaszolt lassan a tanácsadó, és gondosan maszkolta a saját elégedettségét.

-         Nerys nem tévedett. Valóban nem voltam bűnös. – Ismerte el Wesley, és az elégedettség eltűnt.

McGregor egy gyors pillantást vetett az órára, majd a tekintete visszavándorolt a gépészre.

-         Ne haragudjon Ms Wesley, most lejárt az idő, de innen folytatjuk legközelebb.

-         Örültem. – Bólintott gyorsan, s egy gúnyos grimasz jelent meg az arcán, amíg távozott.

És közben mélyen eltűnődött, hogy vajon az iskolában, ahol ezeket képzik külön oktatják-e, hol kell megszakítani egy társalgást, vagy ez csak külön erre az egyedre jellemző. És minél tovább gondolkodott ezen, annál inkább rájött, hogy valószínűleg társalgásmegszakítás tantárgyból biztos jó volt az öreg, mert valójában, ha nagyon őszinte volt magához, várta a másnap délutánt.

 

-Prologue-

Végül Nick Wesley zászlós nem ment tanácsadásra másnap délután, mert dupla műszakot húzott, de ezúttal nem önszántából. Ugyanis a Kilingon Nagytanács tagjai és épülete elleni támadás felkavarta a lenyugvó eseményeket. A támadás ugyanolyan volt, mint a néhány héttel korábbi a Deep Space Nine ellen. Az idegenek megérkeztek, bolondot csináltak az egész ott állomásozó klingon flottából, elfoglalták az objektumot, majd a nap végén egyetlen csepp kiontott vér nélkül távoztak. És mindezt nem csak a Klingonok, de a Deep Space Nine érzékelőinek orra alatt.

Amíg a Csillagflotta nyugodtan reagált a DS9 elleni támadásra, és bár megtette a szükséges lépéseket, úgymint a kitörölt érzékelőnaplók visszaszerzésére tett kísérleteket, és néhány bővítést, és továbbfejlesztést az Állomás rendszereiben, ezeken túl nem tett pánikot keltő lépéseket.

Ezzel ellentétben a klingonok igen. Senki nem szereti, ha a bolondját járatják vele, de egy olyan dicsőséget és becsületet a legfontosabb értéknek tartó büszke, harcos nép, mint a klingon egyenesen gyűlöli. Tudva a korábbi támadásról, hivatalos kérést intéztek a Csillagflottához, és a Deep Space Nine parancsnokához is, hogy osszák meg a már úton lévő klingon tudóscsapattal az érzékelőnaplók visszanyerésére tett kísérletek eredményeit. És mivel a Csillagflotta Parancsnokság és a Deep Space Nine ideiglenes parancsnoka is tulajdonképpen örült, hogy a Klingon Nagytanács egyszer hozott egy ilyen logikus döntést, ahelyett, hogy az idegenek után eredt volna az összes elérhető klingon zászlóaljjal, és megpróbálta volna leigázni, valamint az űrbe döngölni őket, örömmel beleegyeztek.

Ennek lett az a következménye, hogy Jadzia Dax parancsnok és Nicole Wesley zászlós a Csillagflotta Parancsnokság parancsára, és a klingon tudósok unszolására újult erővel vetették magukat a már többször zátonyra futott feladat legyőzésére.

És innen még gyorsabb iramot vettek az események. Az érzékelőnaplókat végül közös erővel, igaz vért izzadva közben, de sikerült legalább részlegesen helyreállítani, amiből sok minden kiderült. A legérdekesebb nem a technológia, amivel áttranszportálnak a pajzson, vagy a fegyver, amivel a lehető legspecifikusabb célokat lehet rombolni, hanem a belső érzékelők által felvett neuroenergiaáramlás mindenhol az Állomáson, ahol az idegenek megfordultak. Ekkor kerültek a képbe az orvosok, név szerint Dr. Julian Bashir, Dr. Ian McGregor, és a klingon küldöttség orvosa P’takohm Kar. A közös álláspont, hogy a neuroenergia egyfajta telepatikus kommunikáció eredménye, amely kétségkívül megmagyarázza azt, hogy miért beszéltek olyan keveset. De ennél többre nemigen jutottak, a kevés adat miatt.

Aztán az érzékelőnaplók alapján megkezdődtek a fejlesztések, amelyek főleg a Deep Space Nine pajzsát és a fegyverrendszerét érintették.

 

A főgépész kabinjának ajtaja kinyílt, és Nick Wesley lépett be rajta, illetve inkább vánszorgott. Majd levetette magát a kanapéra, és a fejét hátrahajtva a lábát kinyújtva igyekezett lazítani. A gondolatai még a munkáján jártak, az új automata frekvenciaváltós pajzs felszerelésén, és az összes előálló problémán. Már több mint egy hónapja próbálták felszerelni, de még mindig nem működött megfelelően. Az automata frekvenciaváltó egész egyszerűen nem volt kompatibilis a kardassziai technikával.

A kabin munkakonzolján ekkor villogni kezdett egy új bejegyzés, és egy halk dallam jelezte, hogy új üzenete érkezett. Nick gyorsan visszanyelte az elsőként eszébe jutó gépészkáromkodásokat, majd először replikált magának egy whiskyt, végül odasétált a konzolhoz, és ivott egy kortyot, mielőtt ránézett volna. Aztán a korty ital vissza is jött azonnal fájdalmas égető érzést hagyva a szájában és az orrában. A szíve hirtelen hallhatóan kezdett dobogni, és le kellett tennie a poharat, ha nem akarta elejteni. Az egész teste reszketni kezdett. Gyorsan az egyenruhája ujjával letörölte az italt a képernyőről és megnyitotta az üzenetet. A képernyőn megjelent Kira Nerys ezredes oly régóta nem látott gyönyörű arca, amelyen most szomorú árnyék játszott.

Nick, Sq’wan.

Ha most hallgatod ezt az üzenetet, akkor az azt jelenti, hogy nem értem vissza három hónapon belül.

Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell, hogy valljam, az előző üzenetet könnyebb volt megírni, mint ezt. Pedig ez jóval rövidebb.

Nem volt elég a három hónap. Ez pedig azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel elbuktam…

Az eltávom ennyi volt, és ha nem térek haza, majd Dax lesz az új parancsnok…

(A képernyőn Nerys hirtelen elakadt, lehajtotta a fejét, s a következőt csak magának suttogta, de talán véletlen benne maradt az üzenetben)

Miket beszélek… el kéne búcsúznom.

(S aztán két mélybarna szem emelkedett vissza, hirtelen jobban csillogva)

Nick… nem fogok hazudni neked. Azt sosem tettem és most sem teszem. Ha nem volt elég ez az idő, akkor én nem ígérhetem meg többé, hogy visszamegyek. És ha vártál rám idáig, azt köszönöm. De nem kérem, hogy várj rám tovább. Mert nem tudom, visszatérek-e valaha is.

(Egyszerűen csak nem tudta kimondani, nem, mert mikor diktálta, látta maga előtt a kölyök-vonásokat, és nem volt ereje eltörni őket)

Menj és élj tovább. És ne felejtsd el, hogy mennyire szerettelek. (Csúszott ki önkéntelenül is, bár tudta, hogy nem ez a legjobb módja, ha el akarja engedni)

Szerettelek, te voltál az egyik legjobb dolog az életemben. És csak azt sajnálom, hogy ilyen kevés időnk maradt. Még annyi mindent szerettem volna elmondani, megosztani veled. Szerettem volna rájönni, mi vonzott feléd olyan erővel. Szerettem volna… (Akadt el, aztán hajtotta le a fejét, mormogva magában valamit, de ezt ezúttal nem lehetett érteni. Végül a két mélybarna szem felemelkedett újra és a könnyek szabadon folytak.)

Ígérj meg nekem valamit Sq’wan, kérlek.

Menj tovább és légy nagyon boldog.

Nagyon szeretlek.

Nerys

Mindkét arcról hullottak a könnyek a végére, a képernyőn, és a képernyő előtt. Nick mellkasában darabokra tört valami, és a világ hirtelen bezárult körülötte, nem bírt gondolkozni, nem voltak koherens gondolatai, csak egyetlen néma sikoly a fejében újra és újra megállíthatatlanul: „Ne… ne… ne…”

Bámulta a képernyőn a mozdulatlanná vált arcot, az arcot, mely oly gyönyörű volt, s most ráfagyott a fájdalom, és úgy tűnt örökre. Egy gombnyomás kellett volna csak, és eltűnt volna, de Nicknek többé nem volt ereje. Csak ült némán, a szeméből lassan peregtek le a könnyek, de nem vette a fáradságot, hogy letörölje őket, csak hagyta, had járják a saját útjukat. A fejében az az egy szó sikoltott újra és újra, a mellkasában darabokra hullott az élet, a gyomra oly kicsire szűkült, hogy úgy érezte nincs is ott. És reszketett, egész testében reszketett.

Órákig ült, de napoknak tűnt, elhagyta az időérzéke, hányingere lett, ahogy a kiömlött whisky szaga átjárta a szaglóidegeit. De nem állt fel, inkább visszaküzdötte az emelkedő nyomást.

Aztán a hang megváltozott a fejében, már azt üvöltötte „Nem lehet!” újra és újra. A halántékában érezte dübörögni a szavakat újra és újra éles fájdalmat küldve át a fején.

Aztán erőt vett rajta a teljes kábaság. Tejfehér ködbe burkolózott körülötte minden, és morbid kényelemmel helyezkedett el benne. Engedte magát, nem volt benne biztos hová, de már nem számított. Teljesen mindegy volt. „Vége van…” Két szó volt az utolsó, mielőtt teljesen elnyelte a puha, néma, tejfehér köd.