… és akkor egy kéz nyúlt ki a habokból, egy kar, melyen egészen a csontig hatoló mély sebek voltak, mely sebekbe már beleitta magát a sós tengervíz stagnáló fájdalma. De az ujjak kinyúltak és belekapaszkodtak a sziklába, és kiemelték a fáradt testet. A nap kisütött a tenger felett, a vihar elült, és a langyos sugarak felszárították a vizet és megsimogatták a testet.

És így már megbékélve, fájdalom nélkül várhatta a végzetét.

 

-Epilogue-

Jadzia Dax parancsnok a Deep Space Nine űrállomás ideiglenes parancsnoka ült az irodájában és eltorzult ábrázattal bámulta az előtte heverő rögzítőt. A tekintetében vad fájdalom bujkált, árnyalatnyi zöldet festve a normálisan hihetetlenül kék trill szemekbe. Már vagy egy órája csak bámulta a rögzítőt, és próbálta nem elhinni, ami benne állt. Az undor a következő feladattól, ami előtte állt egyre nagyobb erővel söpört át rajta. Át kellene vennie az Állomás parancsnokságát, és immár nem csak ideiglenes, hanem teljes jogú parancsnokként. És bármely más körülmények között örült volna, és megtiszteltetésnek vette volna, és büszke lett volna, de most minden, amire gondolni tudott, hogy ez a szék nem az övé, ez a szék a legjobb barátjáé, és neki kéne benne ülnie. De az üzenet világos, a három hónap lejárt, és immár csak alá kell írnia, és ő az állomásparancsnok.

Az ajtó hangos nyílása zavarta fel a gondolataiból. A látogató még csak csengetéssel sem zavartatta magát. Egyszerűen csak berontott. De Dax amint meglátta ki az, és milyen állapotban van, már elfelejtette a pillanatnyi haragját.

-         Nick… - Fürkészte, a hangjában döbbenet volt, és aggodalom.

A főgépész állt előtte. Az első, ami feltűnt, hogy láthatóan reszketett, az arca fehér volt, s a kezében egy rögzítőt tartott, amit félő volt, hogy bármelyik pillanatban elejthet.

Aztán látta az oly jól ismert égkék tekintetet, amely most egészen zavaros volt, és ijesztően üres. A szem környéke vörös volt, és felpuffadt, nyilvánvalóan sírt. De most száraz volt a szeme.

Dax, ahogy újra végigfuttatta a főgépész reszketeg alakján a tekintetét csodálkozott, hogy egyáltalán még áll.

-         Ülj le Nick, mi történt? – Kérte lágyan, és állt volna fel, hogy közelebb lépjen, de Nick megelőzte.

Odalépett az asztalhoz, ledobta rá a rögzítőt és rátámaszkodott az asztalra, így kevésbé nézett ki gyengének.

-         Kell egy hajó, vagy egy komp. Utána megyek. – A hangja ijesztően üres volt.

Dax döbbenten nézett rá, bár ahogy megjelent itt sejtette, mi lehet, de erre nem számított.

-         Ne légy bolond Nick. – Mondott ellent gyengén, és ült vissza a székébe.

-         Kérlek Dax, muszáj! Már rég meg kellett volna tennem! – A hangja kezdett veszélyesen remegni.

Jadzia sóhajtott egyet.

-         Nem adhatok neked most hajót, de tegyük fel, hogy lehetne, hová mennél? Azt sem tudod merre indult, lehet bárhol a Quadránsban. – Rázta meg a fejét, és próbálta legyőzni a félelmet, hogy talán még egy barátját veszítheti el.

-         A Prófétákhoz. Ők tudják hová ment, miért, és talán hogy hol van most. – Felelte egyszerűen a gépész, s a hangjában annyi elszántság volt, és makacsság, hogy Jadzia tényleg kezdett megijedni.

Sóhajtott egyet, majd még egyet húzva az időt.

-         Ez őrültség Nick, és hogy akarsz beszélni velük? A Féregjáratlakók nem állnak csak úgy szóba mindenkivel. Miért nem vársz még egy kicsit? – Kérte aztán lágyan, remélve ez meggyőzi a barátját.

-         Ezért. – Lökte közelebb az előbb hozott rögzítőt Nick, és sétált az ablakhoz, olyan messze, amennyire csak tudott.

Dax sokáig csak bámult rá, nem volt benne biztos, hogy mi az.

-         Mi ez? – Kérdezte, remélve, nem valami búcsúlevél.

Nick meg sem fordult, megkeményedett tekintettel meredt a távolba a csillagok közé.

-         Nerys hagyta. Most találtam meg. Játszd le. – Adott rá végül engedélyt, hirtelen nem számított, hogy személyes, nem Dax előtt, és nem, ha ezzel meggyőzhette, hogy utána mehessen.

Jadzia még néhány pillanatot habozott, végül megnyomta a lejátszás gombot, és Kira Nerys ezredes hangja töltötte be az irodát.

Nick, Sq’wan.

Ha most hallgatod ezt az üzenetet, akkor az azt jelenti, hogy nem értem vissza három hónapon belül.

Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell, hogy valljam, az előző üzenetet könnyebb volt megírni, mint ezt. Pedig ez jóval rövidebb.

Nem volt elég a három hónap. Ez pedig azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel elbuktam…

Az eltávom ennyi volt, és ha nem térek haza, majd Dax lesz az új parancsnok…

Miket beszélek… el kéne búcsúznom.

Nick… nem fogok hazudni neked. Azt sosem tettem és most sem teszem. Ha nem volt elég ez az idő, akkor én nem ígérhetem meg többé, hogy visszamegyek. És ha vártál rám idáig, azt köszönöm. De nem kérem, hogy várj rám tovább. Mert nem tudom, visszatérek-e valaha is.

Menj és élj tovább. És ne felejtsd el, hogy mennyire szerettelek.

Szerettelek, te voltál az egyik legjobb dolog az életemben. És csak azt sajnálom, hogy ilyen kevés időnk maradt. Még annyi mindent szerettem volna elmondani, megosztani veled. Szerettem volna rájönni, mi vonzott feléd olyan erővel. Szerettem volna…

Ígérj meg nekem valamit Sq’wan, kérlek.

Menj tovább és légy nagyon boldog.

Nagyon szeretlek.

Nerys

A könnyek Jadzia szemében is megjelentek, de az érzelmeket, amiket keltett benne a levél, csak a kezének alig észrevehető remegése árulta el.

Néhány perc telt el, amíg Nick visszatért az ablaktól, az arcán kemény, nyers akaraterővel összetartott semleges maszk, ami mindent maga mögött tartott. A hangja hideg volt, eltökélt.

-         Ha nem adsz hajót, akkor is megyek, szerzek máshonnan. – Jelentette ki hidegen, újra rátámaszkodva az asztalra.

Jadzia nézte néhány pillanatig, majd lassan megrázta a fejét.

-         Rendben, teszünk egy próbát. De nem engedlek el egyedül. Veled megyek. – Kutatott mélyen az égkék szemekben.

-         Köszönöm. – Próbálkozott meg egy halvány mosollyal Nick, de egy keserű grimasz lett belőle.

-         Egy óra múlva legyél a kettes dokknál.

Szólt utána Dax, és dőlt hátra a székében kimerülten.

 

-I-

Dax parancsnok kényelmetlenül nézett oldalra a segédpilóta ülésben helyet foglaló Nick Wesley felé a Missisippi fedélzetén. A fiatal gépész csak bámult előre a kilátóablakra, az állkapcsai jól láthatóan egymásnak feszültek, a nyakizmai sziklaszilárdan kapcsolódtak egymáshoz. Az egész látvány azt a benyomást keltette, mintha a hatalmas erő, amivel egyben tartotta magát bármelyik pillanatban szét is vethetné.

-         Teljes impulzus, öt másodperc múlva belépünk a Féregjáratba. – Szólalt meg a Parancsnok, ahogy felnézett ő is a képernyőre.

Nick csendben maradt, csak az ujjai jártak a konzolján, egy gyors ellenőrzést futtatva.

Majd hirtelen kék fénybe borult a kis komp, ahogy az Égi Szentély kapuja feltárult előtte, s a hajó belépett.

-         Impulzushajtómű deaktiválva. – Jelentette újra a legszükségesebbet a Parancsnok, és kibámult a Féregjárat belsejére, ahol immár egyhelyben álltak.

Néhány pillanatig csak mindketten nézték az eléjük táruló lélegzetelállító látványt, majd Dax Nick felé fordult.

-         Itt vagyunk. De hogy veszed rá őket, hogy beszéljenek? – Érdeklődött komolyan, mellőzve minden normálisan meglévő humort a hangjából.

-         Meditáció. – Vonta meg a vállát Nick, s már hunyta is le a szemeit, kényelmesebben elhelyezkedve a székben.

-         Te azt is tudsz? – Érdeklődött újra a trill, most már kicsit csípősen.

Minden válasz, amit Nick adott, csak egy grimasz volt. Ami azt illeti nem tudott, de meg kellett próbálnia.

Mivel minden hajtóműrendszer állt, majdnem tökéletes csend volt a kompban, csak a másodlagos rendszerek alig hallható zümmögése volt jelen. És teltek a pillanatok, és percek, amíg ült mindkét tiszt csendben. Jadzia türelmesen ült, és várta a hatást, ami nem úgy tűnt, hogy hamar jön. A percekből lassan egy óra lett, s Nick csak ült tökéletesen mozdulatlanul, behunyt szemekkel és kisimult vonásokkal, csupán egy halvány ránc a homloka és az orra találkozásánál jelezte, hogy koncentrál. A lélegzete nyugodt volt és lassú.

Aztán az egy órából két óra lett, majd három, és még mindig nem történt semmi. Dax most már kezdett türelmetlen lenni, de nem akarta megzavarni a barátját, tudta mennyire megviselték az elmúlt hónapok, ezt az esélyt meg akarta neki adni, és nem csak neki, önmagánk is, hiszen Kira az egyik legjobb barátja volt.

Aztán hirtelen Nick felugrott.

-         A pokolba veletek! Miért nem beszéltek… - Ütötte meg a konzolt olyan erővel, hogy Jadzia hallani vélte a csontok roppanását. – Segítsetek! – Tolultak kétségbeesett könnyek a gépész szemébe, és nehezen lélegezve állt, rátámaszkodva a konzolra, mereven bámulva ki a Féregjárat belsejére. – Miért nem beszéltek!?  - Kiabált az ablaknak, de nem volt válasz.

-         Nick, nyugodj meg… - Nyúlt át, s tette a kezét óvatosan a barátjáéra Dax és lágyan folytatta. – Tudtad, hogy kevés rá az esély, hogy beszéljenek. – Próbálta logikus érvvel, de Nick nem hallgatott rá. Még csak nem is hallotta.

-         Jó… - Nézett fel az ablakra kihívóan. – ha nem jöttök a szép szóra, jöttök másképp.

Hajolt le a konzolra és készült fel frézertűzre. Mikor Dax észrevette azonnal odaugrott, hogy elrántsa a magánkívül lévő nőt a termináltól, s fogta meg az egyenruhája elejénél fogva.

-         Megőrültél? Lőni a Féregjárat belsejét, ugye nem kell elmagyaráznom, mi történhet? – Kérdezte alig kontrollált hangon, néhány centire a barátja arcától.

De Nickre már nem hatottak az észérvek, a szabad kezével hátranyúlt, és tüzelt, amire a Féregjárat kék belseje egy pillanatra vörösre változott, aztán újra kékre.

Jadzia ábrázata elfehéredett, ahogy várta, hogy összeessen a járat, de nem történt semmi, mindössze csak egy fehér fényhullám suhant keresztül a kompon, kiszakítva a markából a gépészt.

 

Minden fehér volt, és csendes. Aztán szívdobbanásszerű hangot hallott. Egy szív, erős és egyenletes. Szinte önkéntelenül a pulzusához emelte a kezét, de mire elérte a nyakát, már nem a fehérség, hanem az Állomás ismerős falai vették körül, és Kathryn Janeway kapitány közeledett, Jadzia Dax parancsnok mellett.

-         Ez nem bajori. – Állapította meg a Kapitány, furcsa tónustalan hangon, bár kétségkívül a sajátja volt.

-         El akarta pusztítani az Égi Szentélyt. – Jelentette ki Dax, ahogy közelebb lépett Nickhez.

A gépész vett egy nagy levegőt, és megkönnyebbülés hullámzott át a testén.

-         Ti a Próféták vagytok. – Nézett a két alakra.

-         Miért akartad elpusztítani az Égi Szentélyt? – Lépett be egy harmadik Féregjárat lakó, Hétkilenced alakjában. A hangja jól utánozta a volt Borg dolgozó leghidegebb, legsemlegesebb hangját.

-         Nem akartam, de nem figyeltetek rám. – Felelte Nick, furcsa vakmerőséget érezve. – Hol van Nerys? – Kérdezte aztán hevesen, félve, hogy az egész eltűnik.

-         Mi mindenre figyelünk. – Közölte a Janeway alakját viselő.

-         Hol van Kira Nerys ezredes? – Tartott ki Nick, s félelem hasított át az érzékein attól, hogy a Próféta kerülte a kérdést.

Ekkor egy negyedik alak sétált be, valaki, aki elsőre nem tűnt ismerősnek. Magas, sötétbőrű férfi, ’Flotta egyenruhában. De aztán bevillant.

-         Sisko kapitány. Kiválasztott… - Suttogta maga elé, és egy kicsit közelebb lépett hozzá, furcsán erős bizalom volt minden, amit a jövevény ébresztett benne. – Segítsen! Mondja meg, hol van Nerys! – Kérte, s a hangja remegett, a tekintete könyörgött. S az előző vakmerőségből alázat lett.

A Kiválasztott meleg barna tekintete nyugalmat árasztott, végtelen nyugalmat, ahogy közelebb lépett a fiatal, kétségbeesett nőhöz, és a vállára tette a kezét, amíg a többi megállás nélkül sétált körülöttük.

-         Most csak te segíthetsz magadon. A kulcsot csak te találhatod meg egyedül. Ahogy most Nerysnek is egyedül kell járnia.

-         Nem értem Kiválasztott! Kérem, mondja meg, azért visszajön? Mikor jön vissza? Kérem, kérem…! - Esdekeltek égkék szemek, s tette Nick a kezét, a Kiválasztottéra, próbálva belekapaszkodni.

A férfi csak nézett rá. Halvány mosoly játszott az arcán, a szemében végtelen nyugalom, és béke, az a két dolog, amit Nick már olyan régen nem érzett.

-         Menj, és láss! Képes vagy rá. Én nem tudok többet segíteni. A kulcsot magadnak kell megtalálni. – Mondta még.

S hirtelen újra fehérségbe csapott át minden, majd sötétbe, néma, békés sötétségbe.

 

Megrázkódott a világ körülötte. Aztán rájött, hogy nem az egész világ, hanem csak ő rázkódik. Majd megérezte a két kezet a vállán, az rázta. Végül meghallotta a hangot is, Dax hangja, a komp…

-         Nick, jól vagy? Térj magadhoz!

-         Ühüm… - Mormogta, és még csukott szemmel felült. Majd lassan kinyitotta és felnézett a barátja aggodalomtól sugárzó arcába. – Igen jól. – Emlékezett a kérdésre. Majd hirtelen beugrott minden, a Próféták a Kiválasztott, minden.

-         Sikerült? – Kérdezte Dax, kicsit félve a választól.

Nick elmosolyodott, nagyon régóta először.

-         Igen, sikerült. – Bólintott, majd hirtelen elgyengült, vissza kellett feküdnie a padlóra, elnyúlt, s egyre szélesebb mosollyal és egyre hangosabban ismételgette. – sikerült… bizony, hogy sikerült!

-         És mit mondtak, visszajön? – Kérdezte Dax egy kicsit még ijedtebben.

Erre a gépész hirtelen felült, s a mosoly lehullt az arcáról.

-         Azt nem mondták. – Jött rá hirtelen, ahogy nem értette, hogy miért is érez ilyen boldogságot.

-         Hát akkor mit mondtak? – Kérdezte a trill most már növekvő türelmetlenséggel, ahogy letelepedett a barátja mellé.

-         Gondolkodnom kell. – Tért ki a válasz elől Nick, felhúzva a lábait, hogy a két könyökét a térdére támassza és belehajtsa a kezébe az arcát.

-         Azért csak kiderült valami? – Kérdezte Dax most már idegesen és összezavarodva.

Nick egy néhány pillanatig csak ült nyugodtan, majd felnézett Dax kék tekintetébe.

-         Nem tudom, hogy ez jelent-e valamit, de boldogságot érzek, nem tudom, mintha azt mondták volna, hogy holnap hazajön. És nem mondták, de mégis úgy érzem magam. Nem értem, amit mondtak, de úgy érzem, hogy nem lehet semmi baja. – Nézett egy kicsit elveszetten, de újra mosolygott.

Dax zavarodottan bámult rá egy kicsit, majd felállt.

-         Örülök, hogy így érzed. – Kezdte bizonytalanul, és próbált nem arra gondolni, hogy mekkorát fog csalódni a barátja, ha még sincs ok örömre. – Mindenesetre most jobb, ha megyünk.

Nick készségesen visszaült a segédpilóta helyére, és ellenőrizte a hajtóműindítást. Majd elindultak. Aztán ahogy kiértek a Féregjáratból egy kérdés még eszébe jutott.

-         Te nem hiszel ebben ugye Dax? – Kérdezte.

-         Nem túlzottan. – Ismerte el Jadzia.

De Nick már nem hallgatta a választ, hanem valami elindult a fejében, egy gondolat. „A hit…”

 

A Bajori Templomban csendesen folyt a mise, amiből Nick igazság szerint egy szót sem értett, de ebben a pillanatban nem is igazán hallotta. A saját gondolataival volt elfoglalva. Ide jött mihelyt visszaért a komp, s az óta itt térdelt és próbálta megérteni a Próféták és a Kiválasztott szavait. Újra és újra lejátszva magában az eseményeket. „Most csak te segíthetsz magadon. A kulcsot csak te találhatod meg egyedül. Ahogy most Nerysnek is egyedül kell járnia. Menj, és láss! Képes vagy rá. Én nem tudok többet segíteni. A kulcsot magadnak kell megtalálni.” „Ez azt jelenti, hogy Nerys és én szét leszünk szakítva örökké, vagy csak most? Mi a kulcs?… Lehet a kulcs a hit? Nerys hite? Az enyém? És miben? Bennük? Nerys hisz bennük.” Itt megállt egy kicsit, nem merve feltenni a kérdést önmagának, ehelyett kinyitotta a szemét és felnézett az oltárra. A boldogság, amit a kompon érzett, miután magához tért újra visszatért. „Ilyen egyszerű lenne? Hiszek én? Hiszek eléggé bennük? Vagy Nerysben? Vagy a szerelmünkben?” Tolultak most már elő a kérdések a fejében, s egy apró, önkéntelen mosoly játszott az ajkain. „Talán a történet, amit Nerysnek meséltem… Erre érthette a Kiválasztott, hogy képes vagyok látni? Valóban ez volt a szándékuk, azzal, hogy nem akadályozták meg a Megszállást? A hatás valóban olyan pozitív, hogy megérte?… Talán… Talán…”

A következő gondolat már nem kapott szót, már nem fogalmazódott meg koherensen, mert nem volt rá szükség. Hit, és mély bizalom hullámzott keresztül a lelkén, nem csak a Prófétákban, hanem Nerysben is. Hiszen megígérte, megígérte, mikor elment, hogy visszajön, s még a második üzenetében is azt mondta, szereti, hogyan nem látta idáig? Hogyan volt képes megkérdőjelezni? Visszajön, nem miatta, hanem, mert szükség van rá, mert megígérte, és ő tartja a szavát. „A kulcsot csak te találhatod meg egyedül. Ahogy most Nerysnek is egyedül kell járnia.” „Talán ő is keres valamit, és ha… nem, amikor megtalálja hazajön…” Jött a következő gondolat. „Hinni kell benne, csak elég erősen kell hinnem benne… Talán a hit, amit oly régen elvesztettem visszatérhet… Hozzátok vissza Neryst, hozzátok vissza épségben…” Kezdett néma imába az egyetlen módon, ahogy tudott, s a hit, hogy meghallják, erősebb volt, mint valaha. Nem az a fajta hit, ami, ha az ember elég sokszor mondogatja magának, a végén elhiszi, nem, az, amikor nem kell megfogalmazni, nem kell szavakba önteni, mert belülről jön, hogy helyes, és jó, amit teszünk. „… Segítsétek az útján, és engedjétek, hogy találkozzunk minél előbb! Úgy hiányzik, a támasz, amelyet egymásnak nyújtottunk, a távlatok, melyeket egymásban találtunk! A lelke sebzett volt, ahogy az enyém, de hiszem, hogy meggyógyíthatjuk egymást, ha visszaengeditek hozzám. Segítsetek… hiszem, hogy él, érzem, hogy él…” Tudta kimondani először, amire eddig gondolni sem hagyta magát. „Engedjetek utat a szerelmünknek… Kérlek, engedjétek tudnom, hogy egymásnak vagyunk rendelve, vagy örökre távol kell lennünk. Csak engedjétek tudnunk, segítsetek nekünk…”

És hirtelen emlékek villantak át az elméjében és a lelkében egyaránt.

-         Nem vagyok kíváncsi arra a jegyzőkönyvre, én a főgépészemre vagyok kíváncsi! Úgyhogy kérem… - Csattant a hangja, majd vált egyre halkabbá újra. – beszéljen. – S az Ezredes nyakán feszülő izmok még egy idegennek is mutatták az egyre emelkedő haragot és türelmetlenséget.

Tudta, s érezte ezt Wesley is. Egy kis izom megrándult az arcában, s bár remélte ezt az Ezredese nem veszi észre, valahol sejtette ez hiú remény. Aztán elkezdtek száguldani a fejében a gondolatok, és emlékek. A meghallgatás, a vallomás, Kim vallomása, Kathryné, és az ítélet. Mind-mind lepergett előtte, s a hátrahagyott érzések szintén. Érezte, ahogy szorítás emelkedik a gyomrától, a torkán keresztül a szeméig, de nem hagyta, hogy legyőzzék a könnyek, elkeseredetten harcolt, próbálva belekapaszkodni, azokba a hatalmas és mélybarna óceánokba, amik olyan megnyugtatóak voltak, még akkor is, ha körülöttük minden lángolt.

És hitetlenül kellett beismernie, hogy még sosem volt ilyen nehéz hallgatni. Még sosem akart ennyire őszinte lenni, sosem akarta még így feladni az egészet, s csak beszélni, csak vigaszt találni, csak elmondani valakinek mindent. És levetni magáról a béklyót, mert most először nem bírta állni az előtte álló tekintet undorát. Most először fészkelte be magát a gondolat, megérte-e? És ez volt az, amit olyan vak dühvel és kegyetlen fensőbbségességgel taszított el magától, mint semmi mást. A helyes dolgot tette, s mindegy, mik a következmények, vállalni fogja.

Kira Nerys jól látta az összes érzelmet, ami átsuhant a fiatal nő arcán és szemein. Minden fájdalmat, kínt és agóniát, minden őszinteséget, s ártatlanságot egyaránt, s minden megalázottságot, minden ürességet. S valami megváltozott benne, ahogy realizálta, hogy ez a nő, aki előtte áll, mióta belépett ide, egyetlen pillanatra sem nézett félre, egyetlen pillanatra sem távolodott el a tekintetéből, azokkal az égszínkék szemekkel. Amik megrendítő természetességgel sugározták még magukból a biztonságot és rezignált nyugalmat is. S az egész tartása pimasz büszkeséget és valamilyen hanyag eleganciát rejtett, még a minta Csillagflotta tiszt külső alatt is. S a hirtelen realizáció szinte megütötte, bízik ebben a nőben, ebben a zászlósban, bármit is tett, bízik benne. Mindegy mennyire próbálja az ellenkezőjét. De ezek mind csak érzések voltak, meg nem fogalmazott, szavakba nem öntött inkoherens érzések.

Hosszú néma pillanatok teltek el, amíg Nick Wesley összeszedte magát, és megszólalt.

-         Kérem… Ezredes… - S ebben a két szóban ott remegett az az alázat nélküli, mégis tisztelettudó kérés, könyörgés, mely végül megszilárdított valamit. Mert ezekhez a szavakhoz csak túl sok bizalom kellett. És még csak nem is realizálta. Se koherensül, se másképp.

Kira nyelt egyet, majd bólintott.

-         Mindent megtalál a rögzítőn. Most távozhat. Egyelőre.

Wesley még egy utolsó pillanatig tartotta a mélységes barna tekintetet, s aztán feszesebbre igazította a vigyázzt, megfordult és távozott. Zavart volt, rezignált és elkeseredett. Most először hagyta, hogy önsajnálat mossa át, s valóban szánta, hogy nem kezdhette ezt az életet tisztán, nem is létező, de annál láthatóbb bűnöktől mentesen.

Csak egy valami volt mégis némiképp pozitív, de még csak nem is realizálta. Ahogy ott kísérte az elméje hátuljában egy szempár, egy meleg barna szempár, mely akkor is az volt, mikor minden más jég volt körülötte. S hűsítő egyaránt, még ha minden heves, bajori tűzzel lángolt is. De nem tudta, még csak fel sem ismerte. Nem fordított figyelmet a mellkasa hűvös tájain végigsuhanó langyos szélre. Mert azok az idők elmúltak, mert mindez csak délibáb lehetett, a valóság hazug, őt röhögve megcsúfoló játéka.

Mert a most már több mint féléves titok súlya, a fájdalom egy elveszett boldogság után még túl sok volt. Még nem értette a gondolatot, még nem értette a meg sem fogalmazott érzést: milyen, mikor azok a szemek nevetnek?

…

S aztán tovább haladt a tekintete, elérve a bejáratig. Ahol ezúttal megállt, ahogy megállt a kezében a villa is, s a szájában a falat. Dax parancsnok, Worf parancsnok és Kira ezredes sétált be, láthatóan jó hangulatban. A két nő nevetett, teliszájjal, s még a marcona klingon is mosolygott. Egy pillanatra Nick úgy érezte, mintha illetéktelen szemlélője lenne egy világnak, melybe ő sosem fog tartozni. S aztán észrevette, miért is bánja annyira. A lágyabb, az érzőbb lénye észrevette a mosolyt, mely új volt, még azelőtt sosem tapasztalt. Az Ezredes, aki eddig hűvös távolsággal, s majdnem gőgös eleganciával szólt csak hozzá, s kezelte, most egy egészen más oldalát mutatta. S Nick úgy érezte, betolakszik, s kiles valamit, amihez nincs joga. De mégis, a tiltott szépsége a pillanatnak megmozdított benne valamit. De nem értette, nem tudta még. Ki sem mondta, még csak részben sem. De akkor ott bánta igazán az életét, akkor ott bánta igazán, hogy úgy él, ahogy él. Alkalmi gyönyört hajszolva, ágyakba be, s ágyakból ki. S, hogy rég feladta már a keresést, s hogy a számára már elveszett a lehetőség.

De ha akarta, ha nem, egy friss, langyos szellő lopózott át, a mellkasán, s még csak meg sem érezte, még nem kívánt délibáb volt, mely lerázattatott, hidegen, idegenül, majdnem frusztráltan. Mert mindez, amit meglátott, egy gyönyörű mosoly, egy nevetés, mely felért mélybarna tengerekig, nem olyasmi volt, amire a magafajta valaha is vágyik, valami olyasmi, melyről tudta, hogy létezik, sőt, elhitte, megélte ő is. De ő már csak egy nő volt, aki minden éjjel sötét mámorba temette a saját bánatát.

…

-         Mielőtt még elfelejtené, én vagyok itt a rosszfiú, és ő a jó. – Jegyezte meg, és azonnal szeretett volna futni, olyan gyorsan, hogy soha, senki ne érje utol.

Kira felvonta a szemöldökét. És hirtelen nem gondolta, hogy az előző megjegyzés olyan helyénvaló, vagy annyira egyértelmű lenne.

-         Maga ez egyik emberem, Zászlós. – Csattant, maga sem tudva miért, vagy kire dühös. – És pontosan ugyanannyit ér, mint én, vagy bárki más. És ha Nechajev, vagy akárki ezt megkérdőjelezi, akkor nem fog érdekelni, hogy ki melyik oldalon áll. Világosan fejeztem ki magam? – Kérdezte, s a dühét bár nem értette, nem is akarta visszafogni.

A főgépész néhány pillanatig sápadtan hallgatott, nem számítva erre, s nem számítva rá, hogy mennyire jól tud esni néhány szó. És hirtelen úgy érezte, tartozik ennek a nőnek, a felettesének, hogy őszintén beszél.

-         Szabad őszintén beszélnem? – Kérte a formális engedélyt.

-         Megkérem. – Bólintott Kira azonnal.

-         Sosem leszek az embere, és senki másnak sem. Mert a leglényegesebb feltétel nincs meg. Maga sem, és bárki más sem fog tudni megbízni bennem többé. – Mondta el szomorúan, már nem rejtőzve el.

Kira tekintete a gépész kezeire vándorolt. Nem titkolta, nézte a finom, de erős gépészkezeket. A hosszú, és elegáns ujjakat. Tűnődött, mióta a szőke gépész először lépett be az irodája ajtaján, már sokadszor tűnődött. Aztán felemelte a tekintetét az égkék szemekbe, és egyszerűen, halkan válaszolt.

-         Én bízom magában. – És végignézhette, hogyan emelkednek jól láthatóan a gépész vállai. S aztán még halkabban, szinte csak láthatóan tette hozzá. – Leléphet.

Nicket ez megmentette sok mindentől. De jóleső könnyebbséggel állt fel a székből, s sétált ki sokkal kevesebb súllyal magán, mint, ahogy belépett.

…

A lift megérkezett és kiléptek a folyosóra. A főgépészi irodából épp akkor lépett ki Kira Ezredes, hogy pont összefusson velük. Egy pillanatig meglepetten nézett Wesleyről Airenere és vissza, majd végül megállapodott a tekintete a főgépészén.

-         Ezredes? – köszönt Wesley összekapva a professzionális hangját.

-         Főnök. Magát kerestem, mert megérkezett a Phoenix és sürgős javítást igényel. Itt a rögzítőn megtalálja a Kapitány jelentését.

-         Értem. Azonnal kiküldök egy csapatot. – Bólintott a gépész átvéve a rögzítőt.

Kira aztán lenézett a megszeppenten álldogáló kislányra. Aztán kérdőn Wesleyre. Aki gyengéden meglökte Airene vállát.

-         Gyerünk kiddó mutatkozz be az Ezredesnek. – Majd ott is hagyta az apró vállon a kezét, mintegy bátorításként. Ami hatott. Airene már nyújtotta is a kezét.

-         Airene Janeway Hansen vagyok Asszonyom. – Mutatkozott be, de a hangja még remegett egy kicsit.

Kira elmosolyodott, és elfogadta a kinyújtott kezet.

-         Én meg Kira Nerys Ezredes.

-         A keresztlányom - Válaszolt az újabb kérdő tekintetre Nick az Ezredesnek.

Kira bólintott, majd letérdelt a most már kevésbé megszeppent kislány elé.

-         Akkor, ha jól értem az anyukád Kathryn Janeway a Voyager kapitánya? – Mosolyodott el újra Nerys, ahogy meglátta, hogy a kislány kihúzza magát, a ’kapitány’ jelzőre.

-         Igen Asszonyom.

-         És az apukád? – Kérdezte Kira, nem emlékezve, hogy egyáltalán hallott-e Janeway férjéről.

Nick erre elmosolyodott, kíváncsi volt, hogy mit válaszol az igen talpra esett keresztlánya.

-         Az nekem nincsen Asszonyom. – Válaszolta Airene és cserfesen felnézett Nickre.

-         Nincs? – Visszhangozta az Ezredes.

Végül Nick oldotta meg a helyzetet.

-         Airenet egy Borg hajóból szabadítottuk ki, még a Delta Kvadránsban. És az óta Kathryn és Hetes nevelik. – Világosította fel Kirát.

-         Áhh értem. – Bólintott Nerys. Majd megsimogatta az aranyszőke tincseket és felállt. – Nos, most már mennem kell. Vár egy csomó jelentés. További jó sétát. – Mosolygott még egyszer Airenere, majd Nicknek bólintott. – Ki ne hagyjanak semmit.

-         Nem Asszonyom – Mosolygott vissza Nick is, teljesen megbabonázva, az úttól, ahogy az Ezredes bánt a gyerekkel.

…

Nick feje újra oldalra fordult, s ott csillogott a gyermeki játékosság, keveredve valami szemtelen, de nagyon is komoly villogással az égkék szemekben.

-         Nah… de én helyes vagyok. Ez a Dukat meg nem. – Ráncolta össze a homlokát, mint, aki valóban nem érti, hogy miért kellene bántani az ő tökéletes orrát…

Kira felvonta a szemöldökét, de a tekintete vibrált a nevetéstől. Nagyon régóta először.

-         Hát Dukatnál valamivel helyesebb. – Ismerte el kelletlenséget színlelve. Méghozzá nagyon jól.

-         Csak valamivel? – Jött a durcás válasz. – Én nem vagyok hüllő, és nincs kanál fejem, nem szeretem a meleget, és még büdös se vagyok… - Aztán ez utóbbin egy kicsit elgondolkozott, végül korrigált. – kivéve, ha fél napot sziklamászással töltöttem.

Kira felállt, s odasétált a replikátorhoz, aztán kérdőn felvont szemöldökkel fordult vissza.

-         Tehát, mit adhatok a Dukatnál sokkal helyesebb höl… - Elakadt itt ennél a pontnál, és nyelt egyet. Aztán elpirult.

…

„…s itthagytam régi életem, s az új ijesztő rónaság,

Elvesztem én, mert vándor vagyok, és hontalan.

De mit ér így az útnak harcosa? Ha nincs mögötte út?

Mit érek én, egy költő múzsa nélkül öntelt antihős.”

Nick hangjában lassan csillapodott a láz, s az érzelmek, lassan haltak el, ahogy csendbe veszett az utolsó hang is. Kira eddigre már hason feküdt a kanapén, s az állát Nick vállán nyugtatta. Ez a fajta érintés, lassan szinte hagyománnyá nőtt közöttük egy-egy ilyen felolvasás, esetleg komolyabb beszélgetés alkalmából. Pedig mindig, mindkettő megfogadta, hogy többé nem veti magát alá ennek a túlságosan is kellemes tortúrának. S mikor újra beléptek a másikhoz, vagy a másik belépett az ajtón ez a fogadalom úgy tűnt el, mint a szárazság a bajori tavasz esőzései után.

Nick felnézett a válla felett, s találkozott a mélybarna szemekkel, amelyekben együttérzés csillogott a betazoid költő iránt, a vers, s a szavak mögött megbújó agónia átélését látta azokban a szemekben. Az óceán hirtelen elmélyült, s úgy érezte, zuhan bele, valamiféle enyhítésért, feloldozásért. És aztán tudta, hogy reszket, s a tekintetét nem képes elvenni Nerys szemeiből, mindegy mennyire akarta, vagy mennyire tudta milyen veszélyes. Beleveszett.

Aztán hirtelen meleg levegő suhant végig az arcán és az ajkain, mely eddig is ott volt, de most élesen tudatára ébredt, s abban a pillanatban ettől sokkal élesebbé vált. S a barna szemekben megjelent valami új, valami, amit Nick nem mert elhinni. És aztán a saját szemhéjai nehezek lettek, bírhatatlanul nehezek. A mellkasa fájt, a szíve gyorsabb volt, mint egy szubtérmag, s érezte Nerys hajának illatát, mikor valahogy, hirtelen, s mégis oly őrjítően lassan megérkezett az első bizonytalan, szinte nem is volt érintést az ajakain. Aztán még egyszer, ezúttal már biztosan érezte a simogatást. Olyan puha és egészen hihetetlenül könnyű, mégis az egész bensőjét tűzbe borította. És lángolt, úgy érezte, mintha azokból a hihetetlenül mély, barna tengerekből, az összes bennük élő és lobogó szenvedély áttöltődne belé.

…

Nick először hagyni akarta, aztán pánikba esett, sosem tapasztalt pánikba. Ezt a nőt nem fogja hagyni kisétálni, ezt nem…

-         Nerys, várj! – Kiáltott utána, de nem mozdult. Kira megállt, de nem fordult meg, talán centiméterekre lehetett az ajtónyitó-szenzoroktól. – Ne haragudj. – Nyelt egyet a gépész. – Gyere vissza, kérlek. – Kérte, s határozottan olyan érzése volt, mintha egy kis emberke állna az elméjében, aki egész véletlenül nagyon hasonlít rá, és gúnyosan figyelné, hogy Nick Wesley megalázkodik egy nő előtt. Sőt, még tapsolt is hozzá. A baj csak az volt, hogy Nick Wesley nem érezte megalázottnak magát.

Kira megfordult, és visszasétált, felnézett az égkék szemekbe.

-         Tehát? – Kérdezte, s ebben egyszerre volt kérés a folytatásért, kihívás, és megértés.

A gépész vett egy nagy levegőt, s igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat.

-         Én akarlak… - Két elegáns ívű bajori szemöldök emelkedett, amire Nick újra dadogni kezdett. – izé… téged… de nem csak úgy, mint a többit… - Pontosított. – Nem tudom, hogy. Csak, hogy te sokkal értékesebb vagy azoknál. – Ez már neki is tetszett. – Nézd Nerys én… én nem tudom, mit érzek, vagy mit nem, én csak azt, hogy te nem olyan vagy, mint ők. És és és nem akarlak úgy kezelni. De nem tudom, hogyan kell azt. És Nechajev nem fog örülni és…

Eddig tudott elérni, mert közben Nerys egészen közel lépett, s hirtelen újra ott volt az ajkain. Kirának ennyi elég volt, több is, mint elég. Átölelte a gépész nyakát, s végre beletúrhatott a rakoncátlan szőke tincsekbe. Végigcsókolta a gépész ajkait, egyik saroktól a másikig, s csak aztán húzódott hátra kissé.

-         Felejtsd el Nechajevet. És nem kell ígéret sem, csak te… - Suttogta fel, egyre közelebb érve újra a gépész ajkaihoz, játszva velük.

…

„Nick…”  kiáltotta halkan Nerys, ahogy nekifeszült, a gyönyört hozó ajkaknak. „… ne állj meg! Kérlek, meg ne áljl!” suttogta rekedten. És Nick ha akart sem tudott volna megállni.

…

Aztán felemelte a fejét, hihetetlen erőfeszítéssel, mert látni akarta, nem csak hallani, érezni, szagolni, látni is. „Nézz rám…” Kérte, kétségbeesve, levegő nélkül, már nem tudva megállni, már automatikusan mozogva. És Nerys kinyitotta a szemét, meredt bele vihar kavarta égkékbe, mely most majdnem egészen mély volt, majdnem olyan mély, mint a legkékebb bajori nyári ég. És hirtelen zuhant, és repült, s a testét milliárdnyi robbanás rázta meg, újra és újra, tehetetlenül hullámozva Nick alatt. És közben hitetlenül nézte a gépész arcát, melyen sosem látott kifejezés ült, s rántotta össze a vonásokat, s nézte a szemeit, s érezte, hogyan rázza az ő testét is a beteljesülés.

…

-         Mi? Te nem szereted a virágokat? – S visszahanyatlott az ágyba, Kira mellé.

Nerys egy percet várt a válasszal, aztán megfordult, s átölelte az ideges gépészt. És fölé hajolt, hogy a szemébe nézhessen.

-         Nem. De téged szeretlek, és ez számít. És különben is, honnan tudhattad volna, hogy nem szeretem őket? – Majd miután végzett kis puszit nyomott a kábultan bámuló gépész ajkaira.

Nick megmerevedett, a most először kimondott szóra, mely ott rezgett közöttük, s úgy vette körbe olyan hangosan, hogy nem hallott semmi mást. Csak újra és újra azt a szót. És tudta, félnie kellene, megrémülnie, sőt futnia. De nem akart, nem akart semmi mást. Nézett fel, bele a mindent megsejtő mélybarna tengerekbe, melyek úgy bámultak rá, annyi félelemmel, majdnem megbánással, hogy nem értette, mit is csinál valójában. Mit művel? Hiszen egy szó, mindössze egyetlen apró szó, mely tökéletesen alkalmas arra, hogy mindent kifejezzen, ami benne van. Ami csak olyan nagyon igaz. És hirtelen nem volt már kétség. Magához húzta Nerys ajkait, s csak lágyan csókolta meg, olyan lágyan, ahogy talán nem csókolt soha még. S aztán felnézett újra, a szemébe engedett mindent. Aztán kimondta, egyszerűen, de mindent megrengetett.

-         Én is szeretlek, Nerys… - Csak suttogás volt, s két komoly szempár fúródott egymásba.

…

Az emlékek megálltak, és Nick lassan kinyitotta a szemét. Az élmény túl valóságos volt, ahogy eszmélt érzett egy határozott pangást belül, a hiány ott volt, erősen. De nem volt többé fájdalom, vagy félelem. Az újonnan felfedezett érzések, a hit, a bizalom hihetetlen erőt adott, támaszt, hogy kivárja, amíg visszajön, bármeddig tartson is.

A régi kételyek, a régi félelmek eltűntek, vagy elhomályosultak. Egy valami visszhangzott benne, Nerys szavai, hogy a hite milyen erőt tudott képviselni, hogy hányszor mentette meg. És Nick hirtelen értette, csak így, egyszerűen, megértette. Éppen annyira, amennyire az ő embersége engedte neki, de az éppen elég volt.

Ahogy összeszedte magát lassan, óvatosan felállt, és kisétált a Bajori Templomból. Ahogy kilépett a Promenádra körülnézett, és érezni tudta, hogyan emelkedik fel a súly a vállairól, ahogy nem marad más, csak az egészséges hiányérzet, a vágy, hogy láthassa újra, a karjaiban tarthassa. És ottmaradt még egy árnyalatnyi távolság az élettől, de jóval kisebb, mint volt.

Ahogy döntött, hogy mit tesz, már el is indult az irodája felé, egy kis papírmunka sosem árt, és végülis aznap nem dolgozott az Alfa Műszakban, jobb bepótolni.

 

Valahol a Gamma Quadráns egy eldugott rendszerének egyik kis holdjának belsejében egy nő feküdt, és emlékek futottak át az elméjén lázas, reszkető delíriumban. A barlang civilizálatlan feltételeket biztosított, az ágy mindössze egy rongyokkal letakart szikla volt, mellette koszos tálban felismerhetetlen étel, egy kisebb tálban zavaros víz. Az egyetlen modern technológiára utaló jel a barlang bejáratának feszülő erőtér volt.

A fogoly nyugodtan hevert az ágyon, csak a testének reszketése, a mellkasának egyenetlen emelkedése és süllyedése jelezte, hogy egyáltalán még él. Piszkos, felismerhetetlen színű és anyagú ruha fedte a zúzódásoktól és horzsolásoktól tarkított testet, mely a magas láz biztos jeleként izzadságban úszott. A lázrohamok alatt pedig emlékek és illúziók furcsa szövevénye kúszott át az elméjén.

…

-         Gyerünk...! Mozgás! - Zavarta szét maga előtt az egy társával egy hordágyat cipelő Furel a barlangban berendezett búvóhelyen dolguk után siető Shakaar-tagokat, majd letették a hordágyat egy nyugodt helyen. - Nerys...!

Kira fiatalon, kócos, hosszú hajjal, felbukkant az egyik közeli járatból, és ahogy meglátta mit hozott Furel és a társa, a tekintete és arckifejezése fájdalmas maszkba zárult

-        
Apám...! – Térdelt le a lőtt sebbel behozott apja mellé - Apám... Hallasz engem...? 

-         Igen... - Nyögte a férfi fájdalommal küzdve.

…

-         Orvost! ... Kell ide egy orvos! - Kiabált Kira kétségbeesetten, és a zegzugos járatokból különböző hangok visszhangozták, ahogy továbbadták a kérést…

-         Orvost! ... Orvosra van szükség!

-         Nerys... Nem Nerys, ne hagyj itt... – Könyörgött a sérült apa, mire Kira visszatért hozzá. - Annyira ostoba voltam... Mikor a kardassziaiak elkezdték felgyújtani a falut, megpróbáltam beszélni velük... Le akartam állítani őket... És ez volt a fizetség... – Panaszolta a lányának.

-         Ezért megfizettetem őket, ezt megígérem! – Felelte Kira dühösen, nyilvánvaló fájdalommal az arcán.

-         Felgyújtották a kertemet... Felégettek mindent... Mindent, amiért annyi éven át dolgoztam… Minden odavan! – Küszködött tovább az apa.

-         Újraültetünk mindent. Te meg én. – Próbálta megnyugtatni lágyan, ahogy hátrasimította az izzadt tincseket az apja homlokából

-         Bár bennem is megvolna a te erőd! A magabiztosságod, Nerys. ... De bennem csak félelem van...

-         Hol van már az az átkozott orvos?! - Kiáltott fel Kira újra türelmetlenül, megint téve néhány lépést a búvóhely mélyébe vezető járatok felé.

-         Ne menj! Maradj velem! Az orvos várhat. ... Nem akarok egyedül lenni...! – Esdekelt most már a lányának.

Kira visszatérdelt szenvedő apja mellé, aki minden erejével igyekezett úrrá lenni fájdalmán.

…

-         Apám...? - Riadt fel a sziklafalnak dőlve a kimerültséggel küszködő Kira, mikor a közelben fekvő apja felnyögött a fájdalomtól, és összegörnyedt az ágyon. - Apám, ne mozogj, különben felszakadnak a kötések!

-         A kertem! Tönkretették az egészet...!

-         Tudom. – Biztosította gyengéden Nerys.

-         Hallom a Prófétákat, hogy hívnak engem, Nerys… Érzem, ahogy a pagh-m lassan elszivárog… – Nézett fel az apa, s a szemében ott volt minden, amit mondott.

-         Nerys! - Érkezett Furel a járatból, néhány másik bajorival - Megtaláltuk őket. Egy nehézfegyverzetű kardassziai osztag, a kilencedik rend harmadik rohamosztaga. – Tájékoztatta a felnéző Kirát.

-         Tarts ki! Hamarosan visszajövök… – Vetette oda Kira az apjának, majd felállt és Furelre nézett, teljes akció módban - Távolság?

-         Épp csak a Then Paza-n kívül. – Jelentett Furel.

-         Veletek megyek. – Indult el Kira elszántan.

-         Biztos vagy benne? - Kérdezte Furel Kira apjára pillantva, kényelmetlenül egyik lábáról a másikra állva.

-         Ismerem a környéket. – Érvelt Nerys, s a szemében makacs fény csillogott.

-         Gahn is. – Vetette ellen Furel.

-         De nem Gahn apját lőtték le, hanem az enyémet! – Tüzelt vissza Kira mérgesen.

-         Hát jó... - Mordult Furel a többiekre. - Akkor indulás!

-         Megtaláltuk a katonákat, akik ezt tették veled. Megfizettetem velük, ahogy ígértem. – Térdelt le Kira még egyszer az apja mellé.

-         A többiek menjenek csak. De neked... Nem szabad elmenned... – Kérte az apa még egyszer, utoljára.

-         Muszáj. Mennem kell... De hamarosan visszajövök. – Vetette még oda Kira gyorsan, s ezzel felkapott egy fegyvert, és a többiek után eredt.

…

-         ...Mind a négy gránát, pontosan az orruk elé! - Lelkendezett Furel Kirának, miközben a csapat visszaérkezett a táborba. - Úgy rohantak, hogy a csizmatalpuk majdnem tüzet fogott!

-         Mi az eredmény? - Kérdezte Kira hűvösen.

-         Öt letapogató. És legalább… legalább tizenöt halott kardassziai! - Ragyogott Furel, mikor beértek a barlangba. - Hát nem remek munkát végeztünk? Ünnepelnünk kellene! – Tette hozzá, nyilvánvalóan jó napja volt.

-         Na persze. Ők minket ölnek, mi meg őket. Nincs ezen semmi ünnepelni való. – Morogta vissza Kira lehajtott fejjel.

-         Nerys… - Torpant meg a közelükben egy fiatal férfi. - Az apád…

Kira, Furel, és a férfi döbbent csendben lépkedtek beljebb a barlangban, hogy ott találják Kira apjának takaróval letakart, mozdulatlan testét.

-         A nevedet mondta, mielőtt meghalt. – Suttogta a fiatal férfi.

Kira csendesen térdelt le halott apja mellé, az arckifejezése, keményebb, mint a sziklák, amik a hegyet tartották. Eltakarni volt hivatott a belül recsegve-ropogva születni kezdő sziklafalakat.

-         Mikor megjön az utánpótlás… Még egyszer rajtaütünk a kardaszsiaiakon! – Suttogta a halottnak.

Majd felállt, és elindult kifelé, útközben felkapva egy ásót.
…

Egy kietlen hegyoldalban Nerys csendesen lapátolt. Furel állt meg mellette, s némán nézte egy darabig.

-         Összehívjam a többieket? ... Melahkven szólhatna is pár szót… – Kérdezte aztán, próbálva keresni a megfelelő szavakat, de Kira elutasította.

-         Nincs itt mit mondani…

…

-         Nem gondoltam, hogy eljössz. - Mondta Ghemor rekedten a nyugtatóktól, ahogy a Gyengélkedő kinyíló ajtaját hallva a bejárat felé fordult.

-         Egy ideig én sem... - Felelte Kira, majd leült az ágy mellé, és gyengéden megfogta Ghemor kezét, és a haldokló kardassziai mellkasára hajtotta a fejét. Immár nem futott. Már nem ment gyilkolni ahelyett, hogy ott legyen, ahová tartozott.

…

-         A halál oka ZNS-elégtelenség volt, mely a Jahren-Fels szindróma következtében lépett fel. Egy tanú volt jelen, Kira Nerys őrnagy, a Bajori Militiától. … A szemtanú vallomása mellékelve. – Diktálta komoran Bashir a zárójelentést az irodája konzoljának, majd a lehajtott fejjel üldögélő Kira felé fordult

-         Őrnagy, végeztünk.

-         Ennyi az egész? - Nézett fel Kira fáradtan és fájdalommal a szemében. - A halál oka, és a tanú vallomása? Néhány papírlap… Milyen egyszerűnek tűnik.

-         Pedig sosem az. – Felelte Julian halkan.

Kira néhány pillanatig mereven nézett maga elé, majd lassan felemelte a tekintetét.

-         Elcsendesedett… Azután a vég előtt neveket motyogott. A feleségéét, Ylianáét… Még az enyémet is. … Szenvedett a fájdalomtól, és minden kilégzés után volt egy szünet… Én pedig azt gondoltam, most van vége. Elment… De aztán vett még egy lélegzetet. … És még egyet. … Számoltam őket. Száz… Kétszáz. Háromszáz… Megküzdött minden egyes másodperccel. … Szerintem nem is tudta, hogy ott voltam...

-         De tudta. … Megadta neki, amire szüksége volt. … Nem magányosan halt meg. – Próbálkozott Julian gyengéden.

-         Talán ő adta meg nekem, amire szükségem volt. … Ötven perccel késtem le apám haláláról, tudta ezt? Alig ötven perccel. … Azt bizonygattam magamnak, hogy… nem volt szerencsém, rossz volt az időzítés, így akarták a Próféták. … De az igazság az, hogy el sem kellett volna mennem, de azt tettem. Maradhattam volna még egy darabig. … Lehetőségem volt eltűnni onnan, és megragadtam. … Az egész Megszállás alatt annyi halált láttam, olyan sok fájdalomban volt részem. De az apám… Ő volt az én erőm. Én pedig… Nem tudtam végignézni, ahogy ez az erő legyőzetett. … Úgyhogy elfutottam. – A hangjában színtiszta keserűség volt, egy elszalasztott, és örökre a múltba veszett lehetőség utáni fájdalom.

-         És ugyanezt próbálta Ghemornál is. – Szúrta közbe Julian gyengéden.

Kira arcán végigfolytak az eddig a szemében tétovázó könnyek.

-         Annyira emlékeztetett az apámra. Nem tudtam… Egyszerűen nem tudtam elviselni.

-         De végül mégis. Ott volt Ghemor mellett.

-         Ezzel tartoztam neki... És az apámnak is. … Végre jól akartam csinálni. – Nézett fel újra Nerys, s a tekintetében halvány megnyugvás kúszott át.

…

Az évekkel korábban kopár hegyoldal immár zöld volt és fiatal, s már árnyat adó fák virágoztak a napsütéses délelőttön. Kira álldogált ott, hol annyi évvel ezelőtt is, s most már három sírhely volt előtte. Az új, a két másik között feküdt, megbontva a zöld pázsit egyhangúságát. S a két mélybarna szemből apró könnycsepp gördült alá, az édesanyjáért, az édesapjáért, és még egy apáért.

…

-         Az agyának másik fele, igaz? - Kérdezte Kira, a vizsgálóasztalon mozdulatlanul fekvő Bareil mellett állva. - Ugye, mindent megtesz, hogy megmentse? Ki tudja cserélni ezt is egy pozitronikus mátrixra… – Próbálta hatalmas reményben úszó szemekkel.

-         Sajnálom, Nerys. – Felelte Julian halkan. - De itt vége van. – Hajtotta le végül a fejét.

-         Ezt hogy érti? – Tűnt el egy csepp abból a reményből.

-         Nem távolíthatom el Bareil személyiségének utolsó darabkáit is.

-         De ha képes megtenni...! – Könyörgött kétségbeesetten.

-         Gyermekem, talán itt volna az ideje, hogy hallgassunk Dr. Bashirre. – Szólt közbe végül Kai Winn is.

-         Hát persze! - Fordult felé Kira dühösen. - Megkapta a békeszerződését, elfoglalta a helyét a történelemben, most már nincs szüksége rá!

-         Higgye el, gyermekem, osztom a fájdalmát. … De azt hiszem, a Próféták elszólítják tőlünk. … Gondoskodom róla, hogy a Bajor sose feledje el őt. … Doktor… - Winn Bareil mellkasára tette a kezét, majd csendben távozott.

-         Julian… Nem adhatja fel most… – Csuklott el Kira hangja, ahogy próbálta visszanyelni a könnyeit. - Kérem, folytassa... – Könyörgött.

-         Nerys… - Lépett Julian az őrnagy elé, s kezdte el magyarázni gyengéden. - Ha eltávolítom az agya maradékát is, és egy géppel helyettesítem… Akkor lehet, hogy úgy fog kinézni, mint Bareil. Talán még a beszéde is hasonlítani fog az övére. De már nem Bareil lesz. … Az élet szikrája kialszik benne. És én leszek az, aki megöltem őt.

-         De… Meg fog halni, ha nem teszünk semmit, Julian… – Adta fel végül a harcot, de csak a könnyek ellen.

-         Igen, meg fog. De úgy, ahogyan megérdemli. Nem valami gépként. … Kérem… Jobb, ha nem vitázunk tovább… Hagyja elmenni…

-         Még meddig… - Kérdezte végül Kira elcsukló hangon.

-         Az agyi aktivitás talán még három óráig marad fenn. – Válaszolta Julian gépiesen.

-         Addig szeretnék mellette lenni. – Kérte gyengén Nerys

-         Persze. - bólintott a doktor, és csendben távozott.

Kira halkan odament a betegágyhoz, és a férfi fölé hajolt.

-         Amit a béketárgyalással elértél… Szép lett volna, ha marad még egy kis időnk egymásra. Olyan sok dolgot nem mondtam el neked, de… Mivel már nincs sok időnk, jobb, ha elmondom most. – Óvatosan fölé hajolt, s gyengéden megcsókolta a mozdulatlan Bareilt, majd mosolyt erőltetve az arcára, folytatta. - Soha nem fogom elfelejteni, mikor először láttalak. … Épp akkor érkeztél az Állomásra, és olyan… bölcsesség sugárzott belőled, mintha minden választ ismertél volna. … Ez egy darabig nagyon idegesített, de később megismertelek, és rájöttem… Te is olyan bizonytalan vagy, mint mindannyian. … Csak jobban elfogadtad ezt a bizonytalanságot… mint bárki, akit valaha ismertem. … És akkor értettem meg, hogy szeretlek.

…

A lázroham gyorsulni és emelkedni látszott, ahogy rázta a törékenynek tűnő, mégis oly erős női testet. A szemek egy pillanatra kinyíltak, és halk mormogás jött a cserepes ajkak közül. De a szavak érthetetlenek maradtak, csak a meggyötört elmében voltak tiszábbak, gyönyörű, tökéletesen megformált bajori szavak a Prófétákhoz.

…

Benjamin Sisko állt ott a barlangban életnagyságba, a Kiválasztott, népének vallási vezetője. Majd néhány lépést tett a fekvő felé, és a kezét, a forró és nedves homlokra helyezte. A nagy mélybarna szemek kinyíltak, hogy lassan a Kiválasztott tekintetére fókuszáljanak.

-         Kiválasztott… - Jött a gyenge suttogás.

-         Nerys… Küldetésed van. Fontos, hogy véghez vidd. – Válaszolta a sötétbőrű férfi, de a hangja gyengéd volt, mégis erőt sugárzó.

-         Fáj… - Nyögte Kira, minden erejét megfeszítve. – Úgy fáj…

A Kiválasztott közelebb hajolt, hogy a fülébe suttoghasson.

-         Menned kell, a Bajorért, magadért, érte…

Aztán a barlangban nem maradt más, mint a fekvő. Az elnehezült szemhéjak lassan lecsukódtak, és újabb lázroham rázta a testét.

…

A hely ismerősnek tűnt, s a fájdalom sem volt meg. Lenézett a saját kezeire, melyek furcsán halványak voltak, s fehér fény vette körül őket. A gondolatait nem volt képes fókuszálni.

Mikor újra felnézett egy kis kabinban találta magát, és az első, amit meglátott, egy függőágy. Nick függőágya, jött rá hirtelen. Aztán a gépész hirtelen már benne feküdt. Az arca fehér volt, a szemei vörösek, összegörnyedve próbált láthatóan aludni, de az égkék szemek újra és újra előtűntek, és nem volt bennük fény, megtörtek voltak és homályosak.

Aztán az egész eltűnt. És hirtelen beszélgetést hallott, a háttérben zenével, ismerős hang énekelt, aztán rájött, az ő hangja. De már a párbeszédre figyelt.

-         Nem szép dolog felhasználni valaki külsejét egy hologramhoz.

-         Nem én csináltam, maga volt. Én csak megtaláltam.

-         És most jobb? Most jobb, hogy úgy ül itt, hogy magára tudna gyújtani egy szalmakunyhót háromnapos eső után is. Most jobban érzi magát?

-         Ha épp tudni akarja igen, jobb!

-         És miért? Ez csak egy hologram, a külsején kívül semmi köze nincs az eredeti Kira Neryshez.

-         Épp ezért bírom még elviselni magam.

-         Miért csinálta?

-         Mert így legalább érzek.

Hirtelen a zene, s az énekhang lett a domináns, de nem ismerte a számot, de a hangot igen, a saját hangja volt. Aztán hirtelen látta Nicket, amint ül egy széken Vic Fontain bárjában, és sír. Csak így egyszerűen. Égkék szemek bámultak valamit, miközben folytak belőlük a könnyek. Aztán hirtelen meglátta, mit bámul, hirtelen képes volt odafordulni, s még nem tudta, hogy harag, vagy valami teljesen más, amit érez.

De újra eltűnt minden.

S mikor újra felnézett a Bajori Templomban találta magát az Állomáson. Épp mise volt, így jó néhányan térdeltek, és imádkoztak, mind bajori, majdnem mind. Az egyik oldalon ott térdelt Nick Wesley, behunyt szemmel, és felemelt fejjel. A szája nem mozgott, mégis hallotta a hangját.

„Hinni kell benne, csak elég erősen kell hinnem benne… Talán a hit, amit oly régen elvesztettem visszatérhet… Hozzátok vissza Neryst, hozzátok vissza épségben… Segítsétek az útján, és engedjétek, hogy találkozzunk minél előbb! Úgy hiányzik, a támasz, amelyet egymásnak nyújtottunk, a távlatok, melyeket egymásban találtunk! A lelke sebzett volt, ahogy az enyém, de hiszem, hogy meggyógyíthatjuk egymást, ha visszaengeditek hozzám. Segítsetek… hiszem, hogy él, érzem, hogy él… Engedjetek utat a szerelmünknek… Kérlek, engedjétek tudnom, hogy egymásnak vagyunk rendelve, vagy örökre távol kell lennünk. Csak engedjétek tudnunk, segítsetek nekünk…”

A Szentély lassan elhomályosult, majd teljesen eltűnt, és nem maradt más, mint valami hideg és kemény a háta alatt, az érzés, hogy fázik, hogy olyan nagyon hideg van.

 

-II-

-         Szabad. – Nézett fel az asztala mögül a főgépész, ahogy megszólalt az ajtócsengő. Majd sóhajtott egyet kényelmetlenül. Aztán próbálta visszaküzdeni az ideges szorítást a gyomrából.

De az ajtó kegyetlen módon gyorsan kinyílt, beengedve ezzel Tess Allenby zászlóst.

-         Hívott főnök? – Kérdezte a fiatal nő, és megállt kezeket hátrakulcsolva az íróasztal előtt.

-         Igen Tess. Üljön le. – Bólintott Wesley halkan, a hangsúllyal tisztán tudatva, hogy ez nem valamilyen felettes-beosztott beszélgetés lesz, ami csak növelte a fiatalabbik nő zavarát. – Arról, ami a múltkor történt Quarknál. Nézze, én sajnálom, nem volt jogom úgy beszélni…

Erre Tess felkapta a fejét, és közbevágott.

-         Nem Uram, nekem nem volt jogom úgy viselkedni, elnézést kérek.

Wesley egy ideig tanulmányozta a vele szemben ülő megszeppent arcát. Nem tetszett neki, hogy visszatérni látszik az uramozás, nem mintha nem szerette volna, csak ebben az esetben ez nem jelentett jót, de valahogy őszintén meg akarta oldani, hát halványan elmosolyodott.

-         Jó, akkor, most, hogy mindketten kölcsönösen elnézést kértünk, szeretném, ha visszajönne az Alfába, nagyon hiányzik onnan.

A fiatal lány arcán meglepettség suhant át, és próbálta eldönteni vajon ez egy komoly ajánlat, vagy csak a lelkiismeret diktálta mondat.

-         Nem tudom Uram… - Jött a bizonytalan válasz.

Wesley erre eleresztett egy sóhajt, majd felállt, és megkerülte az asztalát, hogy Tess előtt rátámaszkodjon, és közelebbről tanulmányozza az arcát.

-         Nézd Tess, tehetséges vagy, intelligens, és okos. Egy kis idővel, és rengeteg tapasztalattal kiváló gépész válhat belőled. De a Béta nem az a hely, ahol fejlődni tudsz. Én nem tudom, hogy az az incidens mennyiben járult hozzá a döntésedhez, de tényleg nem szeretném, ha a miatt nem haladnál úgy, ahogy lehetne. Tényleg sajnálom, hogy úgy kirohantam. – Próbálta halkan meggyőzni a lányt.

Allenby felemelte a tekintetét, hogy lássa a felettese őszinte és nyugodt arcát.

-         Én nem tudom, hogy… - Szakította félbe magát, mint aki fél folytatni.

Wesley egy kicsit megrezzent, ahogy realizálódott benne a lehetséges tartalom a szavak mögött.

-         Tess figyelj rám… - Kezdte lágyan, egy ujjával felemelve a fiatal lány állát, hogy a szemébe nézhessen. -… olyan tehetséges vagy, ne hagyd, hogy ez elússzon olyan dolgok miatt, amik bár elismerem fontosak és szépek, de nem lehetségesek. – Próbálta anélkül, hogy bármi konkrétat mondjon.

Tess szemei kicsit jobban csillogtak, talán a könnyektől, talán csak az érzelmektől.

-         De hiszen egyedül van és szenved... – Jött az alig hallható suttogás válaszként, s a tekintetben ugyanaz csillogott.

Wesley aprót sóhajtott, szerette volna elkerülni ezt, de tudta, hogy egyszer beszélniük kell erről is.

-         Igen, de tudom és érzem, hogy visszajön. – Folytatta halkan, és elengedte az állát. – És ennyi most elég, elégnek kell lennie. – Aztán felállt, és visszasétált az asztala mögé. És ahogy leült az arcáról eltűnt az előző együttérző és lágy kifejezés, és felváltotta egy kicsit professzionálisabb. – Szeretném, ha visszajönne, a saját érdekében. De ha nem tud, elfogadom. A magáé a döntés. – Terelte vissza a szót az eredeti témára.

Tess néhány pillanatig nézett maga elé, majd felemelte a tekintetét.

-         Rendben. Holnap beadom a kérvényem a Parancsnokhoz. – Mondta végül és készült felállni.

-         Köszönöm Tess. – Mosolyodott el egy kicsit a főgépész, és bólintott a távozni készülő embere felé. – Leléphet.

Majd a fiatal gépész kisétált az irodából, szemmel láthatóan nehéz léptekkel. Wesley egy darabig bámult utána, próbálva eldönteni, vajon a helyes dolgot tette-e.

 

A hetek teltek, a munka pedig sosem lett kevesebb. A szektor forgalma megnőtt, mint valami előszele a közeledő veszélynek. Mindenkiben ott volt még az emléke az idegen támadásoknak, a félelem az ismeretlentől, ami még csak előttük állt. A kereskedelmi hajók, a ’Flotta és más fajok kutató hajói egyre másra utaztak át a Deep Space Nine érintésével. Még a Voyager is járt az Állomásnál, de a főgépésznek épp tíz helyen kellett volna lennie egy időben, így nem volt ideje üdvözölni volt társait és barátait. Amellett a kis, sokat megjárt Intrepid osztályú hajó ezúttal csak néhány órát maradt, amíg felvettek némi ellátmányt, aztán már mentek is tovább.

A munka pedig csak folytatódott, hol egy hajó kért javító osztagot, hol az Állomás rendszerei mondták fel a szolgálatot, hol a Vezérlőbe hívta fel Dax valamiért…

-         Dax Wesleynek. – Jött a hívás, amikor épp egy szervizjáratban feküdt, könyékig egy nyitott panelben, próbálva életet lehellni az akadozó másodlagos gravitációs kiegyenlítőkbe, mert nem volt szerencsés, mikor néhány VIP kabinban elállítódott a gravitáció. És mindeközben, ha jól számolta körülbelül tizennégy helyen kellett volna még lennie.

-         Itt Wesley hallgatlak. – Csapta arcul a komjelvényét és válaszolt jól hallható feszültséggel és kimerültséggel a hangjában.

-         Fel kellene jönnöd a Vezérlőbe, elromlott a… - Itt árnyalatnyi szünet következett, majd sietős folytatás. – a replikátor az irodában.

Wesley erre még idegesebben vette szemügyre a járat mennyezetét, a ’mit vétettem?’ tekintetével, majd visszafojtott irritációval válaszolt.

-         Most nem megy Dax, de majd küldök valakit, amint lesz egy szabad emberem. – Ígérte, remélve, hogy ennyivel megúszta.

-         Nekem nem valaki kell, hanem te. Gyere és javítsd meg most! – Jött a válasz, és Wesley észrevette, hogy a Parancsnok hangja nem volt túl ideges, sőt inkább jókedvű.

„Csak tudnám, minek örül annyira…” gondolta magában dühösen és kissé rezignáltan, miután az ő szemszögéből nem sok minden volt, aminek örülhetett, esetleg egy jó erős kávénak és végre négyórányi alvásnak egyhuzamban. Majd egy sor néma káromkodás következett válogatott oldalairól a jó öreg gépészszótárnak, végül kissé lenyugodva válaszolt.

-         Jó, amint tudok, ott leszek. – És éppen azon volt, hogy zárja a komcsatornát, mikor Dax hangja még közbevágott.

-         Most, Főnök! – Ez már egy kicsit keményebb volt.

Újabb szemforgatás és egy hatalmas sóhaj után felmordult.

-         ’Jóvan… ’jóvan. Úton vagyok.

És zárta a komlinket. Majd kimászott a szervizjáratból, útközben elkapva egy gépészközlegényt, hogy fejezze be a munkát, aztán a legközelebbi turbólift felé vette az irányt, miközben egyáltalán nem jókedvűen morgott az orra alatt. „Főnök, javítsa meg a hajóm hajtóművét, nem tudok teret váltani, főnök, tegye rendbe a környezetszabályozót, nem lehet fokonként hőmérsékletet emelni, főnök, tegye rendbe a replikátort, főnök javítsa meg a gravitációszabályozót, mert repdesnek a kabinjukban a VIP vendégek, főnök…” Itt ért be a Vezérlőbe, hogy lássa, hogy Dax parancsnok nincs a helyén.

-         Worf… - Morogta a klingon parancsnoknak. – Hol van Dax? – Enyhítette a hangját, észrevéve, hogy a felettese összehúzta a szemöldökét, és bármennyire ideges volt is azért nem akarta kihúzni a gyufát egy klingonnál. Az nem lett volna egészen túlélhető.

-         Az irodában. – Bökött oda a fejével a klingon, és Wesley megesküdött volna, hogy egy apró mosoly játszott a száján, de aztán el is hessegette a gondolatot, a klingonok nem mosolyognak túl gyakran, leginkább soha.

Mielőtt még elindult volna az irodába vezető lépcső felé körbenézett, és újra… meg mert volna esküdni rá, hogy a jelenlévők tekintete őt fürkészte az előbb, és mintha mindenki mosolyogna, bár igyekezve takarni. Az egész hangulat vidám volt, és felszabadult. De aztán ezt is gyorsan elhessegette magától. „Eh baromság! A Béta közepe van, én és az alfások jó része még szolgálatban, az Idegenek támadtak, mi a fenéért örülne bárki?” Végül megvonta a vállát, és elindult az iroda felé, hogy lássa, ahogy Dax lép ki az ajtón, és siet le a lépcsőn.

-         Kösz, hogy jöttél, a replikátor megint bemondta az unalmast. Menj csak nyugodtan. – Mutatott végül az irodája felé, és Wesleynek újra az az érzése volt, mintha körülötte mindenki túl vidám lett volna. Ha ez csak valami ízléstelen trükk, mert mondjuk elfeledkezett a szülinapjáról, akkor azt Dax – ha a barátja, ha nem – nagyon megfogja bánni. Tényleg nem volt alkalmas az idő…

-         Már megyek is! De ha megint panaszkodik a betazoid nagykövet a gravitációs kiegyenlítőkre, akkor ne engem vegyél elő! Akkor kínáld meg egy bögre raktajinoval a hibátlanul működő… – Lépkedett fel a lépcsőn, miközben még mindig hátrafordulva morgott Daxszal.

Végül a mondat legközepén megfordult és kinyílt előtte az ajtó. Aztán a világ megállt. Minden megállt egy pillanatra, és csak az a narancsvörös folt maradt a látóterében, ami lassan kezdett élesedni, és végül ott állt előtte teljes életnagyságban, és egészben, lélegezve és mosolyogva Kira Nerys.

Nick jól láthatóan reszketett, ahogy állt ott képtelenül arra, hogy megmozduljon, képtelenül arra, hogy megszólaljon, vagy akár lélegezzen. Az ijesztő messzeségbe távolodott világból a színek és formák és hangok és minden hirtelen a helyükre zúdultak, a mellkasában a nyomás elviselhetetlenné nőtt, majd felrobbant, és forrón áradt szét az egész testében. Aztán kinyitotta a száját, hogy egy szót formáljon, de nem volt rá képes, egyetlen hang sem jött ki a torkán. A levegő, melyet egy ideje nem vett, hirtelen hangosan bezúdult a mellkasába. Csak állt és nézte a látomást, olyan gyönyörű volt, olyan meleg, olyan ismerős, olyan otthonos, és békés! Minden-minden hirtelen jó lett, és helyes! Nem volt többé kétség, vagy üresség, vagy fájdalom, hiány, mindent, mindent betöltött a látvány!

 

Az ajtó nyílt újra, miután Jadzia távozott, és végre meglátta, ott állt, az oly régóta elhagyott kedves. Olyan megnyugvás áradt szét a testében, olyan béke! A szeretet, ami végül mindenek ellenére visszahozta hozzá, most érezhetően ott vibrált körülöttük. Nerys érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és tudta, hogy mondania, vagy tennie kéne valamit, de nem volt rá képes. Az elmúlt majdnem hat hónap terhes emlékei most mind könnyebbek lettek, mert ezúttal itt volt, itt állt előtte a nő, akit szeretett, és aki viszontszerette. Ekkor egy éles fájdalom, egy kétség hasított végig rajta, hiszen nem tudhatta, hogy vajon Nick hallgatott-e rá, hogy tovább lépett-e. De végül tett egy lépést felé, és valahonnan megtalálva a hangját megszólalt.

-         Nick… - A hangja reszketett, legalább úgy, mint ő.

 

Látta, ahogy azok az ajkak egy szót formálnak, de még nem hallotta, csak látta a saját nevét leperegni. Érezte, ahogy a levegő közöttük feszültebbé válik, ahogy egy lépést előrelépett. Majd valahogy előreküzdötte magát ő is, próbálva egyben tartani önmagát. Aztán hallotta az ajtót becsukódni, és a hang végül eloldott mindent.

Az első érzés, ahogy a hasához simult Nerysé, a jól ismert, mégis már távoli érintés. Mely ezúttal nem állt meg a bőrén forró nyílként hasított végig a bensőjében, olyan erősen és édesen, hogy felnyögött tőle. Majd karok ölelték át a nyakát, és Nerys testének egész hossza hozzásimult, oly tökéletesen, mintha egymáshoz öntötték volna őket. A hatalmas barna szempár egy pillanatra megtalálta helyét az égkékben, de aztán továbbment, hogy öleljen, ahogy csak lehet, hogy hirtelen megtalálják a hangjukat.

-         Óh istenem, Nerys mondd, ez igaz? Tényleg itt vagy, ez nem csak álom ugye? – Fúrta Nick az arcát a selymes nyakba, szorítva magához a kisebb és törékenyebb testet, úgy ahogy csak merte.

-         Nick, Sq’wan… - Volt minden, amit Nerys mondott, simogatva szőke tincseket, elrejtve bennük az arcát, függve Nicken úgy, mintha az életét tartaná.

Csak álltak ott két test és két lélek egyként, tökéletes egészet alkotva, még a reszketés is azonos tempót vett fel, a könnyek is lassan megkezdték útjukat a két ragyogó szempárból lefelé forró arcon, s ajkakon, végig az állakon, le az egyenruhákig.

Kira húzódott vissza először, csak, hogy megkeresse az oly régóta kívánt ajkakat, hogy elfedje a sajátjaival. Éhesen, kétségbeesetten, forrón, remegve, mélységes mély szenvedéllyel játszva, szégyentelenül takaratlan. Nyelvek elkeseredett harca volt az ízekért, anyagokért, minden csepp édes érintésért, minden elvesztegetett percért. Mikor szétváltak, csak pillanatokra, levegőért zihálva, újra elmerülve egymás szájában, még mohóbban, még elkeseredettebben, mintha a következő percben eltűnne minden.

De nem tűnt el, és végül szétváltak újra, bámulva egymásra hitetlenül, levegőért kapkodva, csüngve egymáson kétségbeesetten.

-         Úgy hiányoztál… hol voltál… mi történt? Jól vagy? Bántottak? – Törtek fel a kérdések Nickből, s próbált válaszok után keresni a jól ismert tekintetben.

-         Óh Sq’wan te is hiányoztál, annyira hiányoztál. – Suttogta vissza Nerys, még közelebb húzódva, próbálva ellenállni az alig milliméterekre lévő ajkaknak.

-         Ne menj el, soha-soha többé ne menj el! – Könyörgött halkan a gépész, és nem csak a hangjával, az egész testében ezt kérte.

Nerys belefúrta az arcát a vállába, onnan suttogta, onnan ígérte minden létező szóval.

-         Nem, nem soha többé, ígérem soha többé, nem hagylak hátra, soha-soha többé! – Folytak újabb könnyek szabadon.

-         Úgy szeretlek, és úgy féltem, hogy nem mondhatom el! Szeretlek Nerys, te vagy minden! – Motyogta Nick, és próbálta beszívni a lehető legmélyebben a vörös tincsek illatát.

És apró csókok jöttek arcon, szemhéjon, felitatva könnyeket. Szeretettel olyan mélységes szeretettel, amely kizárt minden mást.

Végül sokára egészen szétváltak, ráébredve a külvilágra, a helyre körülöttük, arra, hogy kik is valójában, a többiekre kint a Vezérlőben, a nekik örülő, leskelődő tekintetekre az ajtó ablakán keresztül. A könnyeket egy sötét és egy narancsvörös egyenruha ujj itatta fel, majd végül Nick megköszörülte a torkát.

-         Azt hiszem a replikátor működik. – Nézett bizonytalanul a szerkezetre, majd vissza Nerysre.

-         Ó igen. – Bólintott mosolyogva Kira, ahogy az ajkaihoz emelte a precíz gépész kezeket. – Most sok a dolgod… - Állapította meg halkan, árnyalatnyi csalódottsággal a hangjában. De puhán csókolva végig a párja ujjait.

Nick arca fájdalmas grimaszra húzódott.

-         Ha tudnád, mi van itt! – Volt minden, amit mondania kellett. Aztán az arckifejezése dacos lett, és makacs, nyilvánvalóan küzdve önmagával. – Este tízre végzek Nerys. Megígérem. És a tiéd leszek… - Vette elő a legkisfiúsabb, legszemtelenebb vigyorát.

Amire Nerys szemei elsötétedtek, a hasában édes nyíl szántott végig, a hangja rekedtebb lett jó néhány fokkal.

-         Hiányoztál Nick. – Mormogta közelebb hajolva egy utolsó csókért. – Menj… gyorsan…

Jött a kétségbeesett kérés, ahogy szétváltak, ahogy Nick arcán először tiszta öröm látszott, majd rögtön le is hullott, hogy felváltsa a megbánás, és dac. Aztán kihátrált az irodából tartva a szemkontaktust, azokkal az igéző szemekkel, ameddig lehetett.

Végül megfordult, épp időben, mielőtt még leeshetett volna a lépcsőn. Megtorpant, és szétnézett. A tekintetek és mosolyok kereszttüzében találta magát. És újra benne a világban, eltűnt a távolság, minden újra éles volt, és hangos. Hirtelen úgy érezte magát, mint valami uralkodó, majd hála hömpölygött át rajta. Végül találkozott a tekintete Daxéval, és ez a tekintetváltás mindent elárult. Könnyedén ugrált le a lépcsőn, majd át a Vezérlőn, le a turbólifttel. Az élet újra könnyebb volt, könnyű és szép.

 

Minden erejére és professzionalizmusára szüksége volt, hogy koncentrálni tudjon, de végül elvégezte a munkáját, mindent, amit tudott, kétszer gyorsabban, kétszer pontosabban. Erővel zárta el az elméjét Nerystől, aki újra itt volt, újra közel, aki rá várt. De a kötelessége volt befejezni, amit elkezdett, az egyenruha, amit viselt jelképe volt annak az értékrendszernek, amit vallott, és akárhányszor jöttek nehéz idők, mindig-mindig ragaszkodott hozzá, mert mélyen hitt benne, és méltó akart lenni rá.

Aztán végre elkészült, bajori és egyben állomásidő szerint 21:30-kor. Zuhany következett őrült tempóban, ruhaválogatás, ami végül úgy tűnt, hogy örökké elhúzódik, úgyhogy egy irritált sóhaj, vagy inkább levegőkieresztés kíséretében gyorsan replikált egy friss egyenruhát, és kiviharzott a kabinjából, az egyes szint felé vette az irányt. Aztán odaért 21:59-kor. Emelte a kezét a csengőhöz, mikor nyílt az ajtó, és ott állt Nerys lélegzetelállítóan gyönyörűen.

Egy köntöst viselt, egy vörös és hosszú köntöst, valamilyen selyemből, amely úgy ölelte körbe az alakját, hogy minden mozdulatánál egy újabb részletet engedett látni érzékien és titokzatosan. Amitől Nick torka kiszáradt, a szíve dörömbölt kifelé a mellkasán, a pulzusa az egekbe szökött, a vérnyomása már nem egészséges mértékben ugrott fel. A hormonjai körtáncot jártak. És a lelke elviselhetetlenül vágyott kinyúlni és megragadni Nerysét és soha többé nem engedni el.

Aztán Nerys keze emelkedett, hogy megfogja mindkét remegő gépészkezet, befelé húzva gyengéden. A nappaliban csendes zene szólt, gyertyák lobogtak mindenütt, meghitt fénybe borítva a szobát, az elrendezésük önkéntelenül is vezette a szemet a hálószoba felé, a bajori füstölők illata pedig elkábította a belépőt.

Nerys tekintete szédítően mély volt és a sötét villogás elektromos szikrákat küldött végig Nick gerincén, lángra gyújtva a belsőjét.

-         Nerys… - Reszelte, próbálva nyelni egyet, küzdve a szárazság ellen. – Talán előbb mesélj mi történt? – Kérte biztosabban, megérezve valamit a felszín alatt, ami elszorította a szívét.

Nerys elmosolyodott, eltakarva ezzel a sötét kifejezést, amely egy pillanatra felszínre tört.

-         Majd később… – Csúsztatta a kezeit a gépészéről, a derekára, s húzódott közelebb, provokatívan és intimen hozzásimulva, amely apró nyögést csalt fel Nick torkából.

-         Igen, majd később – Mormogta Nick a hirtelen közelítő ajkaknak, és hagyta magát vezetni a hálószoba felé.

Csókok követték egymást összeolvadva, éhesen, mohón, mintha mindegyik az utolsó lett volna, mintha féltek volna, hogy mindez csak álom, és felébrednek, hogy újra ott találják magukat egyedül, fázva, magányosan. De most csak a két kezük és az ajkaik érintkeztek, kergetve őket egyre feljebb a láthatatlan, mégis oly sok csodát hordozó lejtőn.

Végül ott álltak az ágy mellett, a most már az égkék tekintet belezuhanva a sötét, valaha mélybarnába, a lélegzet visszafojtva, mintha félnének újra kiengedni. Csak nézték egymást, még kapaszkodtak kétségbeesetten a másik kezébe. Még küzdöttek a közöttük feszülő energiával, mely úgy vonzotta őket egymáshoz akár valami elektromágnes. Aztán Nick lassan kifűzte az ujjait Neryséből, melyek leheletkönnyű érintéssel utaztak fel a hosszú, vörös selyemmel borított karokon. Majd csupán két ujjával érintve, végig a törékeny vállakon, megtalálva a már feltárt bőrt, lassan, vigyázva becsúsztak a ruha és Nerys válla közé. És folytatták útjukat ezúttal láthatatlanul visszafelé, magukkal hordozva a feleslegessé vált selymet. És lassan feltárultak az oly elegáns, oly tökéletes vállak. Nick tekintete kiszakítva magát a sötét mélységből lejjebb vándorolt, az újonnan, újra felfedezett területre, és önkéntelenül is nyelt egyet, ahogy közelebb hajolt, hogy az ajkai elkezdhessék útjukat. Először szinte nem is volt érintések Nerys ajkain egyik saroktól a másikig, majd lejjebb, az apró mélyedésbe a szája alatt, majd az állán keresztül le a hosszú és kecses nyakig. Nerys feje hátrahanyatlott, egy apró sóhaj kíséretében feltárva új és új területeket az oly tehetséges ajkak és nyelv előtt.

A gépész utazott, végig az olyan finoman, és titokzatosan kiemelkedő kulcscsontokon, először jobbra, végig a vállig, majd balra, s vissza ugyanazon az úton, a már várakozó ajkakig. De nem ért haza egészen, még nem…

-         Mondd el Nerys, mit szeretnél… - Suttogta, s hallhatta és érezhette is az apró zaj kíséretében kiáramló levegőt.

-         Csak szeress… - Jött a válasz egy gyors nyelés után. – Lassan, minden pillanatra emlékezni akarok… - Folytatta mélyen, leengedve a kezét, hagyva, hogy a köntös a földre hulljon, feltárva ezzel, és felkínálva mindent. – Vigyázz rám… - Tette hozzá, a karjait átfonva Nick még egyenruha takarta derekán, hozzásimulva, mintha minden ezen az ölelésen függne.

Nick viszonozta az ölelést, apró csókokat hagyva maga után Nerys fülétől végig az olyan gyönyörűen ívelt állkapcson, az állig, majd vissza.

-         Mindig… mindig… bármit,…  amit… kérsz. Szeretlek. – Suttogta mélyen, elkábulva az érzékeit túlterhelő illattól, látványtól, hangoktól, érzésektől.

-         Lassan… - Kérte újra Nerys, még közelebb húzdva.

Nick hátrébb lépett, hogy végignézhessen az oly régóta visszavárt társán. A szíve egyenetlen ritmusban követelt kieresztést, a lélegzésre csak elvétve emlékezett, ahogy itta magába a tökéletes szépséget, Nerys látványát. Majd felért a szemébe, azok a hatalmas barna szemek olyan mélyek voltak, tele vággyal és szenvedéllyel.

Nerys kezei kinyúltak, hogy régi gyakorlattal találják meg az egyenruha elrejtett zipzárját, aminek a hangja újabb édes didergést küldött végig mindkettejük testén. Majd lekerült a felső, s követte szédítően lassú rohanással a póló, nadrág, az alsónemű. Amíg ott álltak egymás előtt, nem takarva semmit.

Két pár kéz nyúlt egymás felé, két száj kapott a másikért, két test egyként zuhant a biztonságot nyújtó ágyba elfelejtve a csak az előbb elhangzott kérést.. És végül, ahogy talán most először hitték el igazán, hogy ez valóság, a másik tényleg ott van, tényleg visszajött, és tényleg várt végül elszabadult a hónapok óta gyülemlett erő, s megkezdődött a harc, mely gyönyört hordozott vesztesnek, és győztesnek egyaránt.

Ajkak utaztak ismerős tájakon, kezek, ujjak vándoroltak eldugott ajándékot kutatva. Aztán végül megtalálták, egy ritmust egy lassú, mégis gyors, s mégis extázisba vezető ritmust.

Ujjak ujjakba fonva, tekintet tekintetben. Nick csak hevert, fölötte maga a tökéletesség.

Aztán a tekintete észrevett két apró verejtékcseppet Nerys arcának két oldalán, miközben a teste hullámzott, elkeseredetten próbálva rohanni a feloldozás felé, a tekintetével követte útjukat. Végig le a szépen ívelt állkapcson, le a nyakának két oldalán, hogy egyesüljenek, ahol a mellek találkoznak, forró bőrön tovább lefelé, végig tökéletesen izmolt hason, épp csak kikerülve a bajori redőkkel körbevett köldököt, hogy végül a két csepp egyesülve elérje célját, ahol két test egyesült, comb combnak, és középpont középpontnak feszült. A lökések egyre gyorsabbak lettek, egyre elkeseredettebbek, egyre forróbbak, ahogy minderre azonos hévvel válaszolt. És mikor már érezte közeledni, olyan megmásíthatatlanul a feloldozást, a tekintetét felkényszerítette, egyenesen bele a szenvedélytől teljesen feketébe fordult szempárba. Az utolsó, amit látott, hogy Nerys szemhéjai lecsukódnak, az utolsó, amit érzett egy elszánt, görcsös lökés, erősebb, mint bármikor, az utolsó, amit hallott, a saját nevének sikolya, keveredve a kedves nevének halk kiáltásával. S aztán átesett, zuhant, és minden összeállt, majd szétrobbant a világ, hogy az egész testét rázza a feloldozás.

Lassan eszmélt fel, az érzékei tétován újra továbbítani kezdték a külvilág jeleit. Nerys testének melegét érezte a sajátján, egy különös rázkódást, egy hangot, zokogást. A szíve körül hirtelen jeges szorítás nőtt, ahogy felismerte, a könnyek nem a boldogság könnyei, a fájdalomé, valami ismeretlen eredetből. A karjai önkéntelenül is szorosabbra húzódtak a törékeny test körül, Nerys hátán apró, majd egyre növő köröket írva lassan, védelmezően.

-         Mi baj? Nerys mi történt? Cssshhh itt vagyok, nincs semmi baj. Na, itt biztonságban vagy. Mi baj? Mi történt? – Suttogta halkan, megkeresve a nedves hajtincsek között a fülbevaló ékesítette fület.

És úgy ringatta alig-alig mozdulva, amíg elcsendesedett a zokogás, amíg a két hatalmas mélybarna szem végül rámeredt, és csak a csillogásuk látszott a félhomályban. Végül Nerys visszahúzódott kicsit, az oldalára feküdt, még mindig szorosan hozzásimulva a társához, az erős vállra hajtotta a fejét, ahogy a jobb keze könnyedén pihent alig valamivel Nick mellei alatt.

-         Nerys… - Mozdult egy gépészkéz, hogy megfogja Nerys kezét, az ajkaihoz emelje, végigcsókolva minden egyes ujjhegyet. – Elmondod mi történt? Bántottak? – Tette hozzá, vékonyan, mint egy ijedt kölyök.

Nerys sokáig hallgatott, behunyt szemmel hevert, élvezve a társa testének melegét, a lélegzete egyenletes hangját, a szívverését, a kiáradó, szinte érzékelhető szeretetet, és minden régóta ismerős illatot.

-         Háború lesz. – Szólalt meg végül, s a hangja ijesztően üresen csengett.

Nick nem mozdult, csak az izmai feszültek meg kicsit, majd ernyedtek újra el kimerülten.

-         Az idegenek? – Kérdezte végül halkan, bámulva bele a szoba sötétjébe, de egy pillanatra nem hagyva abba a leheletkönnyű simogatást.

Nerys feljebb húzódott, hogy az arcát Nick nyakába fúrhassa, apró csókot is hagyott, majd szorosabban bújt oda.

-         Az Awalon. – Válaszolt végül, és felnézett Nick arca felé.

-         Ott voltál? – Kérdezte a gépész, hirtelen teljesen éberen.

-         Igen. – Bólintott Kira. – Az Awalon Birodalom hatalmasabb, mint a Dominium. És teljesen mások, mint bármelyik eddig ismert faj.

-         Miért? És miért egyedül? Mit csináltál?

-         A Tizedik Kristály. – Suttogta Nerys, a hangja fojtott volt.

Nick nyelt egyet a párja hangjának komolyságán, és kezdte érezni a veszélyt.

-         Az Végítélet Kristálya? Amiről nincsenek írásos emlékek, csak legendák, amik szájról szájra terjednek, és senki nem hisz bennük?

Kira sokáig csendben maradt, és a gépész hagyta, hadd válassza meg a saját tempóját.

-         Igen, meg kellett találnom, és biztonságba kellett helyeznem a háború elől.

-         De hogy került az Awalonra? – Kérdezte Nick, próbálva megfelelően emlékezni a névre.

-         A legendák szerint a Végítélet Kristálya volt az első, amit megtaláltak, de mindössze néhány napig volt az ősi bajoriaknál, mert ismeretlen utazók ragadták magukkal… A legendák azt is mondják, ha újra feltűnik, elhozza a Végítéletet. És akkor, egy hatalmas háború pusztítja majd el az eddig ismert világot. De a Próféták szerint még nem jött el az idő, és ezért kellett felkutatni és elrejteni.

-         Uhm… - Volt egy ideig minden, amit ki tudott nyögni, aztán összeszedte a gondolatait. – Akkor ez azt jelenti, hogy megnyerjük a háborút? Ami még el sem kezdődött? – Kérdezte nem kevés szkepticizmussal.

Kira elmosolyodott halványan a hangon, és nyomott egy puszit Nick állára.

-         Nem tudom, a Próféták keveset és homályosan mondtak. De abból, amit láttam, nem lesz könnyű. – Komolyult el a hangja.

-         Amíg nem voltál itt, sikerült részben visszahoznunk az érzékelőnaplókat, amiket az első támadáskor töröltek ki. Az alapján telepatikus úton kommunikálnak, és sokkal fejlettebb technológiájuk van, mint a mienk. – Tájékoztatott gyorsan Nick, kicsit professzionálisabb hangon.

-         Igen és csak nagyon ritkán beszélnek, és azt is csak a szolgák. – Tette hozzá lassan Kira, bámulva ki az ablakon a csillagokra.

Nick erre megpróbált lefelé nézni Nerys tekintetét keresve, de csak a selymes, száradó hajat találta, amely elvonta a figyelme nagyobb részét.

-         A szolgák? – Kérdezte emlékezve az eredeti témára.

Nerys felnézett Nickre, és megkereste a nehezen látható kék szemeket, mielőtt válaszolt.

-         A társadalmukban a nők azok, akik a vezető szerepet töltik be. Törzseket alkotva irányítják a birodalmat, és mindegyik törzsnek van néhány férfije, akik jogosultak párosodni, a többi férfi szolga, és ők nem csak nem jogosultak, de egy beavatkozás után már nem is tudnak utódot nemzeni. – Magyarázta, de a hangjában még benne volt a zavart döbbenet.

Nick gondosan végiggondolta ezt az új információt, bár ő nem volt az, aki szeretett új kultúrákat felfedezni, de most mégis kíváncsi volt.

-         A ferengik le lennének nyűgözve… – Jegyezte végül meg, ami nevetést csalt fel Nerys torkából.

Nick elmosolyodott, és meleg élvezet árasztotta el, mindig imádta, ha a párja nevetett, és olyan sok hónapig nem láthatta és hallhatta, hogy már kezdett belefásulni. Aztán, mikor a nevetés elcsendesedett, megsimogatta az arcát.

-         Úgy hiányoztál… - Suttogta feltoluló érzelmektől mély hangon.

-         Te is nekem Sq’wan. – Jött a válasz kissé rekedten

Aztán az ajkaik megtalálták egymást, újra építeni kezdve a szenvedélyt közöttük, melyet mindig oly könnyedén lángra lehetett gyújtani. Végül elszakadtak, de már mindketten zihálva vették a levegőt.

-         Jelenteni fogod ezeket? – Kérdezte Nick, az elméjének egészen kis részével kapaszkodva már csak a külvilágba.

-         Amit lehet, amit szükséges, de a Kristályról hivatalosan nem beszélhetek. – Válaszolta Nerys gyorsan, mielőtt visszatért volna a szája más, sokkal élvezetesebb elfoglaltság felé, mint a beszéd.

És újra felébredt közöttük, mint mindig, fáradhatatlanul a vágy, és hagyták magukat sodródni, az újraegyesülés robbanásszerűen oldódó, majd újraépülő feszültségében.

 

Quark bárja zsúfolásig tele volt. Nem. Annál is többen voltak. Jadzia Dax és Quark egész nap szervezték a partyt, és miután egyik konferenciaterem sem volt elég nagy, hogy befogadja az összes bajori tisztet, és a föderációs személyzet nagy részét, végül a bár mellett döntöttek, ami a több szintjével megközelítette az éppen elégséges nagyságot.

Az ünneplés Kira Nerys ezredes visszatérésének szólt és ennek megfelelően, illetve a távozása óta keringő pletykák miatt az Állomáson tartózkodó összes bajori kíváncsi volt rá. Miután nem kis dolog volt, hogy a hitük szerinti istenekkel nem csak beszélt, de vissza is tért a küldetéséről.

Persze ott voltak Kira barátai, Dax, Worf, Bashir, sőt, Latara Koren is, akivel – mint kiderült - már ismerték egymást, hiszen mindkettejüknek hasonló múltja volt, területileg szomszédos ellenálló sejtben harcoltak a Kardassziai Megszállás idején.

Az Ezredes pedig rá nem jellemző módon, majdnem jámboran tűrte az ünneplést, amit sosem szeretett, sőt, főleg, ha ő volt a középpontja, de ezúttal csak túl boldog volt, hogy komolyan ellenkezzen. Na meg miután szorgalmasan válaszolgatott az őt megrohanó nagyrészt bajori tisztek kérdéseire, egy idő után valahogy sikerült eltűnnie, legalábbis egy időre.

-         Szabad ezt? – Kérdezte egy hang, ahogy égkék szemek nevettek le, egyenesen bele mélybarnákba.

Nerys körül nézett futólag, aztán miután rájött, hogy őt gyakorlatilag senki nem láthatja a főgépésztől, visszaemelte rá a tekintetét, és nekitámaszkodott a háta mögötti falnak.

-         Nos, hivatalosan még nem vagyok az Állomás parancsnoka. – Felelte egy grimasszal, és már emelkedett is, egyértelmű szándékokkal.

Nick lehajtotta a fejét, hagyva, hogy az ajkai végigszántsanak a rég nem érzett ajkakon, aztán hirtelen újra elhúzódott, igaz, nem nagyon, csak néhány centire.

-         És mi lesz Nechajevvel? – Érdeklődött, de a hangja, a vigyor, és az égkék szemek csillogása elárulta, hogy egy pillanatra nem gondolta komolyan.

Nerys lábujjhegyre állt, és a napdrágja övénél fogva közelebb húzta magához a gépész testét, egy pillanatra kilesve a válla fölött, elégedetten, hogy senki nem vette észre őket a lépcső alatt. Aztán visszanézett.

-         Ma még nem vagyok a felettesed… - Mormogta a gépészajkaknak.

Aztán egy ideig egyikük sem emlékezett, hogy kell beszélni, csak csókolták egymást, mint két kamasz a szüleik elől bujkálva.

-         Igen, de… - Jött a mormogás Nicktől, ahogy már nem fáradt, hogy nagyon messze húzódjon, vagy különösebben próbáljon érthető lenni.

Nerys nem vette komolyan, nem is lehetett volna.

-         És különben is van mit bepótolni… - Felelte a gépészajkaknak, mielőtt újra elmélyítette volna a csókot.

Nick egy ideig megpróbált rájönni, mióta forog a bár, meg a lépcső, aminek az egyik kezével támaszkodott, mióta inog, de aztán inkább csak hagyta magát belezuhanni a régen nem érzett érzésbe, ízekbe, illatokba. Nerysbe.

-         Nem szép hanyagolni a barátaidat a saját partydon… - Mormogta, ahogy az ajkai minduntalan el akartak kezdeni lejjebb vándorolni, kezdve veszélyes mértékben közeledni egy olyan határhoz, amit azért egyikük sem akart átlépni.

Nerys nem húzódott el nagyon, csak elkapta a gépészajkakat, és egy ideig meg is feledkezett a válaszról. Aztán, mégis csak hátrébb húzódott egy kicsit.

-         Akkor vissza vagy minősítve baráttá… - Felelte kissé rekedten, ami biztos jele volt, hogy ez már nem sokáig biztonságos.

Nick égkék szemei erre felnyíltak, és játékosan villogtak alá Nerysre.

-         Úgy… - Vonta fel a jobb hatás kedvéért mindkét szemöldökét is, és majdnem nevetett.

Nerys is elmosolyodott, olyan csillogással a szemeiben, ami magában végig küldött egy izgatott hullámot Nicken.

-         Igen. Úgyhogy barátom… használd másra a szád… - Döntött úgy, hogy még van néhány percük, amíg még biztonságos.

Nick elvigyorodott, és örömmel teljesítette a kérést, de még mielőtt elmélyülhetett volna a csók, visszahúzódott.

-         De… - Kezdte.

Nerys azonban félbeszakította.

-         Nick?

Két sötétszőke szemöldök emelkedett.

-         Hmmm?

Erre megjelent egy vad grimasz Nerys arcán, aztán még közelebb húzta magához a gépészt.

-         Fogd be! És csókolj meg!

Nick erre elvigyorodott, a tipikus Wesley-féle vigyorral és örömmel teljesítette a parancsot.

 

Az Állomás egész főtiszti állománya, legalábbis majdnem mind, állt a pult környékén, vagy ült, és mindegyikük ugyanazt nézte.

-         Na, Quark, hogy is mondta, nem éri meg? – Érdeklődött Dax, ahogy a keze a férje vállain nyugodott, aki előtte ült egy bárszéken és próbált bárhová máshová nézni, mint a többiek.

-         Én még mindig azt mondom, hogy addig jó, amíg a nők megrágják előttünk az ételt, és meztelenül járnak… - Morogta a kis csapos, semmi másért, csakhogy védje a reputációját és takarja, hogy tulajdonképpen igen csak meghatott.

Julian, aki az arcán egy révedező, valamint vágyódó kifejezéssel eddig a könyökével pultot, a kezével pedig a fejét támasztotta, felnézett és elvigyorodott.

-         Mindig tudtam, hogy van valami a ferengi kultúrában… - Sóhajtotta és csak most sajnálta igazán, hogy a génmanipuláció nem terjedt ki a képzelőtehetségére is.

Latara erre csak vágott egy grimaszt, és épp csak megállta, hogy ne üsse meg a jó doktort.

-         Doktor! – Jött egyszerre több felől, kissé mérgesen sőt, Daxtól csalódottan.

-         Én magának adok igazat Doki. – Jött egy beszólás a szomszédos asztaltól, amelynél az Állomás gépészeinek egy része foglalt helyet, köztük Keneth Dalby, akire mindig lehetett számítani, ha férfishovinizmusról volt szó.

Dax itt unta meg a dolgot, és egy apró mozdulattal megveregette a férje vállát, majd sóhajtott.

-         Nah, azt hiszem itt az ideje, hogy az ünnepelt visszatérjen a saját partyjára. – Indult el eltökélten a lépcső alá, ami korántsem volt olyan eldugott hely, mint amilyennek első látásra az az alatta egymás száját feltérképező párnak tűnt.

 

Miután a buli elcsendesedett már csak néhányan maradtak, a legközelebbi barátok, Dax, Worf, Bashir, Latara, aki, mint kiderült korábbról már ismerte Kirát, és persze elmaradhatatlanul Quark.

Még Kira is eltűnt, miután elnézést kért, valami zavaros indokkal. Még Wesleyt is ott hagyta, aminek a gépész nem örült, sőt morgott is egy darabig, de Kira megígérte, hogy csak néhány perc, hát várt. Egyébként is a bulinak már vége volt, csak a barátok maradtak, de már látszott, hogy az utolsó kör ital fogy.

-         … és hová mentek miután Kira jelentést tesz a Militia Parancsnokságnak? – Érdeklődött Dax, előrehajolva, de még rajta is látszott, hogy már fáradt.

Nick felnézett a gondolataiból és a poharából, aztán elmosolyodott, ezúttal szelíden.

-         Egy barátjának van egy háza… ööö – Rázta meg végül a fejét. – nem emlékszem melyik tartományban. De egy hatalmas erdő közepén… - Kezdett végül azért mégis csak alakulni egy vigyor – Egy folyóval… - Ami azonnal le is hullt, mert valami olyasmit látott, amibe belesápadt.

Kira ért vissza, és immár egy estélyi ruhát viselt, pont olyat, amilyet hónapokkal azelőtt Lola Crystal. Nick miután a sápadtsága elérte azt a fokot, amitől már nem lehetett volna sápadtabb, jobb híján a száját tátotta el.

-         Áh, azt hiszem ez a vége a partynak. – Jegyezte meg Dax, egy sokat tudó vigyorral. Talán ő volt az egyetlen, aki azonnal rájött, mi folyik.

Végül Nick megtalálta a hangját, ahogy Kira még mindig szótlanul, olvashatatlan arckifejezéssel közelebb lépett.

-         Nerys… nézd… én… én… el akartam mondani… csak… csak… csak… - Dadogott hirtelen tényleg rosszul érezve magát, annál is inkább, mert tudta ő már nagyon jól, hogy hibát követett el, sőt, meg is bánta, be akarta vallani, csak egyszerűen nem találta a megfelelő alkalmat.

Kira azonban nem válaszolt, csak maradt az olvashatatlan arckifejezés.

-         Nerys talán… - Kezdte Dax, nem tetszett a gondolat, hogy egy ilyen miatt veszekedés legyen. Ő egy olyan lény volt, aki nem szeretett veszekedni, és azt sem, ha a barátai teszik.

Nick végül felállt, az összes értetlen tekintettel magán és közelebb lépett, lenyelve minden reakcióját az egyébként gyönyörű párja látványára.

-         Nerys, ne haragudj, nem így akartam… - Akadt el, de ezúttal azért, mert Kira arckifejezése megváltozott.

Az eddigi olvashatatlan maszk összetört és egy mosoly majd nevetés lett belőle.

-         Tudom, Nick. – Nézett fel értetlen, zavart és szörnyen bűnbánó égkék szemekbe. Aztán hirtelen elkomolyodott. Az ő szemeiben is megbánás jelent meg, és felemelve a kezét megsimogatta az éppen elkámpicsorodni készülő kölyök-vonásokat. – Nincs semmi baj, nem haragszom.

Julian eddig bírta.

-         Lenne szíves valaki felvilágosítani, hogy mi a probléma?

De Dax addigra már állt, egyik kezével Worfot, a másikkal pedig a jó doktort rángatva kifelé. Latara pedig legalább olyan gyorsan követte őket.

-         Magánparty, Julian. – Felelte Dax, de már nem lehetett tisztán hallani.

Nick csak nézett fel mélybarna tengerekbe, és nem értette.

-         De honnan? – Kérdezte, bár valahogy egyre kevésbé tűnt fontosnak.

Nerys csak elmosolyodott, kicsit szomorúan, ahogy felrémlett előtte az emlék, a látomás, aztán csak kézen fogta.

-         Gyere… - Kérte halkan.

És úgy mentek fel a holoszobába, kéz a kézben, miközben Nerys némán megköszönte még egyszer a Prófétáknak, a Kiválasztottnak, hogy engedte látnia, éreznie Nicket is, amíg távol volt, hogy tudhatta és megérthette, mi történt közben a párjával.

 

Ahogy egy halk gitár felcsendül, már tudta, hogy ez valami más lesz, már tudta, hogy ez valami sokkal több lesz. Sötét volt, teljesen sötét, csak a gitár hangja rezgett végig a termen, Vic Fontain nem volt sehol, nem volt más csak az üres asztalok, még a zenekar sem, csak a színpad.

Aztán egy kis reflektor felgyúlt, apró fénykört alkotva a függöny szélénél. És egy kéz tűnt fel, egy mozdulattal, mely más volt, mely sokkal több, sokkal ismerősebb. És az eddig is reszkető emberi szív megdobbant, olyan erősen, hogy fájdalmasan verődött a mellkasa belső felének.

Aztán a kéz lassan táncot kezdett, gyönyörű, érzéki táncot. De ez nem a csábításról szólt, nem csak arról.

Ahogy a gitárhoz egy gyönyörű, bár nem képzett hang csatlakozott lassan zuhanni kezdett.

Everything you are

Everything you'll be
Touches the current of love
So deep in me
Every sigh in the night
Every tear that you cry
Seduces me

S lassan Nerys elősétált, a hangja végigrezgett minden atomján, végig, megérintve valamit mélyen, legbelül. Többé nem tudta elvenni a tekintetét a mélybarna szemekből.

Nézte, nézte, ahogy a tengerek lassan hullámzani kezdtek, lassan, de nem csak érzéki fény volt bennük, nem csak kiszámított csábítás, ezeket még csak meg sem látta. Szerelem volt bennük, mély és lobogó szerelem.

All that I am
All that I'll be
Means nothing at all
If you can't be with me
Your most innocent kiss
Or your sweetest caress
Seduces me

Nerys lassan közelebb sétált, neki nem kellett a zenekar, nem is voltak ott, számára csak az égkék tekintet egyre égőbb villanásai léteztek, ahogy lassan elmosolyodott. Azzal a mosolyával, amely a kicsit gyámoltalan, kicsit magával mit kezdeni nem tudó arckifejezésnek szólt a párja arcán. Ez volt az ő ajándéka, mert látta, tudta, érezhette, min ment át érte, és csupán csak szeretni akarta cserébe. Ez csak egy apró dolog volt, amit bár sosem tett azelőtt, s talán soha többé nem is fog, de egy dal, igazán nem volt sok, hogy lássa így felcsillanni az égkék tekintetet.

Everything in this world

Még egy lépést tett, és lassan leült.
Every voice in the night

Nick ölébe, a szabad kezével beletúrt a szőke tincsekbe.
Every little thing of beauty

Közelebb hajolt, egy pillanatra nem véve el a tekintetét.
Comes shining thru in your eyes

Figyelte, hogyan indul útnak egy apró, édes könnycsepp az égkék szempárból.
And all that is you becomes part of me too

Figyelte az érzelmek játékát a máskor kölyök-vonású, most oly komoly arcon.
'Cause all you do seduces me

Lassan felállt, és távolabb lépett, ahogy visszamosolygott rá.

And if I should die tomorrow

I'd go down with a smile on my face

Amint a hangja felsírt, majd belehalt az utolsó szóba, visszaült, és gyengéden letörölte az előző könnycseppet.
I thank God I've ever known you
I fall down on my knees
For all the love we've made
Végül két gépészkéz kelt életre, és találta meg a vékony bajori derekat, ahogy magához húzta. Lassan végül elmosolyodott, keresztül könnyeken. És csak figyelte, figyelte, ahogy a mélybarna szemek körbeveszik, és többet mesélnek neki, mint a szavak. Olyan sokkal többet. És hirtelen fájt, fájt a különbség. Egészen addig, amíg Nerys hangja újra nem csitította. És újra végig nem rezgett az egész lényén.
Every sigh in the night

Most már lassan átfordult a hangja, átfordult, hogy szeressen.
Every tear that you cry

Minden szóval és hanggal, szeresse, amíg a szabad kezének ujjai lassan simogatták Nick arcának oldalát.
Seduces me Seduces me

És a szemében végül fellángolt az olyan híres bajori szenvedély, eltörölve egy időre minden mást.
All that you do … Seduces me

És ahogy lassan elhalt a hang, a zene, valami új volt születőben, valami új, mely mégis régi volt. Régebbi, mint az Univerzum maga. Végül egyszerűen csak lehajolt és megcsókolta. Megcsókolta, először elmondva újra így is, s aztán engedve a mindig ott lévő, túl könnyen gyulladó szenvedélynek, melynek ezúttal járt feloldozás.

 

-Prologue-

Nick Wesley zászlós ült kényelmesen a pilótaülésben egy kis kettes komp fedélzetén, és mivel már fél órája elhagyták az Állomást, nem volt semmi különösebb tenni való. Oldalra nézett, és egy meleg, rajongással teli mosoly derengett fel az arcán, ahogy figyelte Neryst hosszan elnyúlva a lehajtott ülésen békésen szunyókálni. Az egyik karja a szemein átvetve a másik a hasán, olyan látványt nyújtott, mint egy nagy, imádnivaló, terrán macska. Amellett Nick szívét felmelegítette, hogy ezúttal valóban békésnek látszott a társa, azzal ellentétben, hogy az elmúlt éjjeleken, mióta hazajött észrevette, hogy Nerys nem alszik jól, forgolódik, egészen sokáig, majd, mikor végül sikerül elaludnia, rémálmok ébresztik fel. És bár próbált rákérdezni, Nerys elzárkózott mindenféle választól.

Visszanézve a konzoljára látta, hogy még legalább két és fél óra az út a Bajorig, így van még ideje bőven, hát megfordult teljesen a székkel, felrakta a lábait a konzolra, a kezeit hátrakulcsolta a feje mögé, és elmerült a nem mindennapi látványban. Amíg az érzékei sugározták a jeleket, addig az agya egészen más területei is el voltak foglalva. Gondolatok és emlékek keveréke hullámzott át az elméjén. A visszatérés édes emlékei, a magányos hónapok, majd a vita a ’Flotta Parancsnoksággal, hogy Nerys visszakerülhessen, majd a Bajori Militiával, és végül a győzelem. Az utolsó lépés volt ez az út a Bajorra, néhány formaságot elintézni, és az ok, hogy Nick is itt van, amellett, hogy egy pillanatra sem tudták elengedni egymást, az a meghallgatás utáni üres hétvége, amit együtt szándékoztak tölteni Bajor legeldugottabb, legmeghittebb völgyében Rakantha tartományban, egy kis házikóban, a Volana folyó mellett. Minden tökéletesen alakult, csak az az apró aggódás ne lett volna ott az elméjének legeldugottabb zugában. „Hát talán lesz idő arra is sort keríteni…” mondta magának, majd hirtelen egy pimasz vigyor ült ki az arcára „Egyéb más dolgok mellett…” S a tekintete újra az alvó társára vándorolt, az égkék szemek ellágyultak, egészen meleg csillogást vettek fel, ahogy minden szeretet feltörni készült.

 

Nick óvatosan feltérdelt a kis szobát uraló hatalmas és kényelmes ágyra, hogy az alvó Nerys fölé hajolhasson, és egy pehelykönnyű puszit helyezhessen el az ajkain.

-         Nerys ébredj… – Suttogta anélkül, hogy leheletnyi távolságnál jobban elhúzódott volna.

A válasz mindössze egy halk morgás volt, amelyre Nick arcára önkéntelenül is rajongó mosoly ült ki. De tett még egy próbát. Ezúttal egy pehelykönnyű csókkal.

-         Neeeerrys ébredj... – Suttogta egy kicsit az előzőnél is közelebb.

A válasz ezúttal egy majdnem zaklatott és egészen érthetetlen mormogás volt, meg egy határozott másik oldalra fordulás. Nick visszanyelt egy kuncogást, miközben próbálta lehalkítani az egyre hangosabb szívverését. Aztán fogta magát, megkerülte az ágyat, letérdelt mellé, és egy újabb, ezúttal nem olyan pehelykönnyű csókkal próbálkozott.

-         Neeeerrryyys hasadra süt a nap… - Suttogta néha hozzáérve a csak az előbb csókolt ajkakhoz.

A válasz most már egy egyértelműen elégedett sóhaj volt, majd egy nyújtózás, amiről újra az a bizonyos nagy terrán macska jutott eszébe, majd egy méltatlankodó nyögés, ami pedig határozottan Neryses volt, Kira Nerys szabadnap reggel. Aztán kinyíltak azok a hatalmas mélybarna szemek, és álmosan fókusztalanul bámultak bele a reggeli világba. Amíg lassan el nem kezdtek ráfókuszálni Nick mosolygó arcára, végül a nevető égkék szemekre.

-         Jó reggelt álomszuszék. – Köszönt a gépész, és tartotta közelebb Nerys orrához a kezében tartott bögrét. – Raktajino két kavával, és nagggyon forrón. – Tájékoztatta a nagyon álmos társát, a kétségkívül nagyon vidám hangulatú gépész.

A két hatalmas barna szemet védő szemhéjak egy pillanatra lecsukódtak, majd kinyíltak újra, ahogy egy gyönyörű, ragyogó, bár némiképp álmos mosoly terült szét Nerys arcán.

-         Jó reggelt Sq’wan. – Szimatolt egyet. – Csodálatos… - Tette hozzá, valamivel tisztább hangon.

-         Ki én? – Kérdezte Nick tettetett félénkséggel, ami őszintén, nem állt jól neki, mindazonáltal visszamászott Nerys mellé az ágyba.

Ahol először egy jól irányzott játékos könyök fogadta.

-         Nem. A kávé. – Morogta oda Nerys immár elég éberen a szőke, kékszemű, és kölyök-mosolyú gépész ugratásához.

-         Már azt hittem az ébresztés… - Vágott durcás arcot Nick, és feljebb húzta magán a takarót, amivel Nerys lába fedetlenül maradt.

A két törékenynek látszó, de ennek ellenére rendkívül veszélyes lábfej azonnal feljebb húzódott egy szisszenés kíséretében, majd két barna szem meredt Nick profiljára.

-         Melyik részére gondolsz? Arra, amikor kimásztál egy csomó hideget beengedve, vagy arra, amikor lefagyasztottad a lábam a visszamászáskor? – Kérdezte a szemében játékos és kihívó csillogással.

Nick felé fordította a tekintetét, majd a Nerys kezében lévő kávéscsészére, és végül a világos ágyneműre. Aztán vissza Nerys szemébe, ahol már derengeni kezdett az elképzelés, mi is járhat a szőke tincsek borította fejben.

-         Nem, én erre gondoltam… - Hajolt közelebb, hogy megízlelje a klingon kávé aromáját Nerys ajkain, majd visszahúzódott. -… és erre… - Hajolt közelebb újra egy határozottabb csókért. -… és erre… - Búgta a vidáman behódoló ajkaknak. -… ó és persze erre… - Vándorolt fel a jobb keze Nerys melléig.

-         Te csalsz, ez nem volt benne! – Nevetett az illető állomásparancsnok, de letette a bögrét a kezéből az ágy melletti éjjeliszekrényre. – Éhes vagyok. – Jelentette ki aztán jóval komolyabban.

Erre szembe találta magát két hatalmas döbbenten csillogó égkék szemmel, és egy megilletődött arckifejezéssel, ami újabb nevetést csalt fel a torkából.

-         Éhes… - Ismételte Nick egy kicsit zavartan, aztán elengedve a bal könyökét egy hangos puffanással belezuhant arccal lefelé a párnába. – ’éfes. – Jött még egyszer, már nem túl érthetően.

Ami nem segített Nerys nevetésén, de azért nyomott egy nagy cuppanós puszit a gépész feje búbjára.

-         Én is éhes vagyok. – Fordult hanyatt Nick a mennyezetre bámulva, nem zavartatva magát, hogy Nerys elkezdett kifelé mászni az ágyból. – Egy szép, kellemes reggelre, ágyban, az Univerzum leggyönyörűbb állomásparancsnokával. – Kezdett egyre méltatlankodóbbá és némiképp monológszerűvé válni a hangja. – És hosszan, szenvedélyesen, lassan… mmmphhhh. – Akasztotta meg egy a szájában landolt kavatekercs. Amit végül sikerült áthelyeznie a kezébe, aztán lenyalni a kavaszószt a szája széléről, hogy folytathassa hasonlóan mű-zaklatott hangon. – De Ő éhes, és enni szeretne, ételt, mikor itt van egy magányos, és szeretetre vágyó nő, aki csak arra vár, hogy… mmmppphh. – Jött egy újabb tekercs, ami végül visszatérítette Nicket a reggeli fontosságához.

-         Egyél… - Vetette oda végül Nerys még küzdve a nevetéssel, de immár újra az ágyban a mennyezetet bámuló gépész mellett.

-         Én nem is szeretem a ka… mmmpppphhh. – Ezúttal egypár hihetetlenül puha és lágy ajak, majd egy ügyes nyelv volt az, ami beléfojtotta a szót, amitől időlegesen elfelejtette a két kavatekercset a kezében, és körbefonta Nerys nyakát a karjaival.

Aki végül elhúzódott, még nem ráébredve a kava szószos nyakára.

-         Így már jobb? – Kérdezte mély, szuggesztív hangon, amitől Nick kezdte forrónak érezni a világot ott a takaró alatt.

-         Sokkal. – Lett hirtelen valamitől rekedt a hangja. – Bár talán még egy kicsi, csak a biztonság kedvéért. – Nézett fel egy szemtelen grimasszal, amiről tudta, hogy Nerys nem tud ellenállni neki.

Két elegáns vörösbarna szemöldök emelkedett, majd egy még elegánsabb száj süllyedt, hogy aztán az utolsó pillanatban hirtelen elhúzódjon, megérezve a kavaszószt a nyakán.

-         Mi a… Prófétákra. Nick a tekercsek! – Jött a sokkal hangosabb méltatlankodás, ahogy Nerys hátranyúlt a nyakához.

-         Uh… tényleg… uh… bocs. – Próbált nem nevetni Nick kevés sikerrel.

-         Nem vicces, most mindenem kava szószos lett! – Vágott tényleg durcás arckifejezést Nerys és fel is térdelt teljesen.

Nick felnézett, majd hirtelen az elméje egyik sötét, és mélységes zugában egy gondolat kezdett formálódni.

-         Feküdj hasra. – Kérte halkan, a legeslegmélyebb hangját előhalászva.

Nerys megállt a mozdulatban, ahogy lenézett a veszélyesen mélyülni kezdő égkék szemekbe. Aztán nyelt egyet, és gondolatban lemondott az idillikus, nyugodt és hosszú reggeliről. Legalábbis egyelőre.

-         Miért? – Játszott azért egy kicsit.

-         Csak nem hagyjuk kárba menni? – Vágott Nick ártatlan ábrázatot, őszintén szólva nem túl sok sikerrel.

-         Te nem is szereted a kava szószt… - Teljesítette végül a kérést Nerys, és hasra feküdt.

Nick elhelyezkedett lovaglóülésben a hosszú combokon, és csak azután szólalt meg, biztosra menve.

-         A felszolgálás sokat segít…

-         Disznó… - Kommentálta Kira, de egyetlen mozdulatot sem tett, hogy kiszabaduljon.

-         Macska. – Ment bele a játékba Nick.

Nerys felnézett a válla fölött kérdően felhúzott szemöldökkel. Ezt azért nem értette.

-         Olyan vagy, mint egy hatalmas, imádnivaló, lusta, és gyönyörű terrán macska. – Fejtette ki a gépész, és le is hajolt, hogy feltakarítsa Nerys nyakáról a kavaszószt.

-         Lusta? – Jött a fél oktávval magasabb válasz.

Amire Nick ugyan visszamormogott valamit, de érthetetlenül.

 

Órákkal később kéz a kézben sétáltak a gyönyörű zöld völgyben, igazi fű és föld illatát szívva be, igazi fák nyújtotta árnyékot keresve. Csendben lépdeltek, mindketten a saját gondolataikban, vagy inkább érzéseikben elmerülve, élvezve egymás közelségét. Hosszú percek múlva elértek egy sűrűbb facsoportot, amin Nerys lelkesen húzta át a párját, hogy végül a fasor másik oldalán felbukkanjon egy igazi, gyönyörű, csendes és halkan alázuhogó folyó.

-         Megérkeztünk. – Jelentette be lelkesen, és csillogó szemekkel fordult Nick felé.

-         Ez gyönyörű! – Suttogta a gépész láthatóan megrendülve a látványtól. – Amilyen te vagy. – Nézett le a társára hatalmas szeretetet sugárzó szemekkel.

A bókot egy pirulás, majd egy gyengéd csók követte. Aztán egy kicsit zavartan pásztázta a földet kettejük között.

-         Nerys… - Emelte fel az állát egy ujjával Nick, és mosolygott rá. – Valami baj van? – Kérdezte aztán.

De Nerys megrázta a fejét, és elmosolyodott, majd mélyen belenézett a kék szemekbe.

-         Szeretlek Nick. – Suttogta, és bár a gépész épp azon volt, hogy válaszoljon, de egy hosszú és erős ujj az ajkain megállította. – Ne, had fejezzem be. – Nick némán bólintott, csak az égszínkék villogás árulta el, hogy megérintette a táj, a szavak, és minden. – Mióta megláttalak húz valami ismeretlen erő hozzád. Ahogy először álltál ott az irodámban, és néztél egyenesen a szemembe mindegy, milyen szörnyűségeket mondtam. A néha kicsit nyers, de üdítő őszinteséged, ami mindig a lehető legrosszabbkor jön. – Nevette el egy kicsit magát a gépész arckifejezésén, és emlékeken, próbálva tartani a felgyülemlő könnyeket. – Szeretlek, amiért néha olyan felelőtlen vagy, mint egy kölyök, és szeretlek, mert néha olyan mélységeidet fedezem fel, amelyek megijesztenek. – Miközben beszélt, és Nick a mélybarna óceánokba zuhanással volt elfoglalva, Nerys előhalászott valamit a zsebéből. – És szeretem a szenvedélyt, amivel átölelsz, és képes vagy feledtetni mindent. Szeretlek teljes szívemből, és ezért adom ezt neked… - Emelte fel a kezében tartott bajori karkötőt. -… nem ne ijedj meg. – Mosolyodott el Nick megilletődött arckifejezésén. -… ez nem az amire gondolsz, nem eljegyzési karkötő. – Emelte fel lágyan Nick jobb kezét. – Ezzel teljes hűséget fogadok neked, és hozzád kötöm magam, és a pagh-mat. – Billentette oldalra a fejét, és egy pillanatra bizonytalanság suhant át az arcán. – Ha elfogadod. – Tette hozzá, centiméterekre tartva a karkötőt Nick csuklójától.

A kék szemek csillogtak a feltörekvő könnyektől, Nick torka szemmel láthatóan liftezett, ahogy nyelt, a szíve dörömbölt, próbálva kitörni, a tenyere hirtelen izzadni kezdett, és idegesen megköszörülte a torkát, mielőtt az arcvonásai elsimultak, egy ragyogó mosolyra húzva az ajkait.

-         Elfogadom. – Suttogta, a hangja remegett. – Mert szeretlek a szavak mögött. Szeretlek, mióta először megláttalak ott ülni az íróasztalod mögött, ahogy a szemembe néztél, ezekkel a hatalmas gyönyörű szemekkel, és minden igyekezeted ellenére meleget és bizalmat sugároztak felém. – Mosolyodott el az emlék hatására, majd elkomolyodva folytatta. - Az erő, ami benned van, a vágy, és olyan mélyen érző szív. A mindent elsöprő energia. Nerys hűséget fogadok neked, és felajánlom a szívem összes szeretetét, és minden csepp szenvedélyt. – Fejezte be, de csak, mert elcsuklott a hangja, és nyújtotta a kezét a karkötő felé.

A kapocs halk kattanással zárult be, ahogy Nick minden további gondolat, vagy elhatározás nélkül nyúlt a nyakához, hogy eloldja a vékony láncot, ami gyermekkora óta függött a nyakában. Viszonozni akarta valamiképp és ez volt a legtöbb, amit adni tudott. Nerys nyakára csatolta. Némán álltak, tekintet tekintetben, kezek a másikat ölelve, és többé nem volt szükség szóra, mert a két szempár mindent elmondott egymásnak. Majd végül lassan közeledtek az ajkaik és összeforrtak egy gyengéd, és lassú, de minden érzést elmesélő csókban.

-         Ez a lánc… - Kérdezte Nerys végül visszahúzódva annyira, hogy Nick szemébe tudjon nézni.

-         Édesapámtól kaptam, mikor tizennégy lettem. – Emelte fel az apró medaliont. – És ő pedig Édesanyámtól, ez volt az első ajándék. A hitet jelképezi.

-         Köszönöm Sq’wan... – Lopott egy csókot Nerys, majd leült, magával húzva a még kába gépészt.

Elhelyezkedtek a folyó mellett, Nick egy fának dőlve, Nerys pedig végigheverve rajta, mindkét kezük összekulcsolva, hogy úgy bámulják a napfény játékát a halkan vonuló víztükrön.

-         Ez tényleg gyönyörű. – Állapította meg halkan Nick egy hosszú csend után.

-         Igen. – Jött a válasz, egy kicsit hűvösebb hangon, mint azt a gépész várta.

Előrébb nyújtotta a nyakát, hogy láthassa Nerys arcának egy nagyobb részletét.

-         Sok emlék köt ide igaz? – Kérdezte, bár inkább megállapítás volt, mint kérdés.

Nerys kényelmesebben elhelyezkedett az ölelésben, majd hátrahajtotta a fejét Nick vállára, és nem úgy tűnt, mint aki válaszolni akarna.

-         Nerys, ha valami bánt… - Próbálta újra, lágyan megszorítva az övéibe font ujjakat.

Nerys aprót sóhajtott, és végül megszólalt.

-         Azt hittem ezen már túl vagyok. – Felelte hideg, kontrollált hangon.

-         A rémálmok? – Kérdezte Nick, remélve, hogy talán most megnyílik.

Nerys először némán bólintott.

-         Azóta több van, mióta elfogtak. – Felelte halkan, majdnem lenyelve az utolsó szót. De Nick hallotta.

-         Elfogtak? – Kérdezett vissza, a hangjában zavart félelem, és aggódás keveredett.

-         Az Awalon. – Felelte Nerys, újra a víztükröt bámulva.

Nick próbálta visszanyelni a dühöt, és irracionális bosszúvágyat.

-         Mi történt, mit tettek veled? – Kérdezte elkeseredetten próbálva kontrollálni az érzelmeit.

-         Ők telepaták, ha tudni akarnak valamit, akkor az emlékeken keresztül közelítenek. – Válaszolta Nerys furcsán nyugodtan, ami Nicket megrémítette.

-         Bántottak? – Volt minden, amit Nick kérdezni tudott, de a tekintete halálosan kemény volt, nem hagyva kétséget a felől mit tenne, ha hirtelen ott teremne az egyik idegen.

-         Vallattak, és felszínre hoztak sok mindent, amiről azt hittem már lezártam.

Nick behunyta a szemét szorosan, és közelebb húzta magához a párját megfordítva a karjaiban, hogy arccal legyenek egymás felé.

-         Úgy sajnálom. Úgy sajnálom Nerys. – Ölelte magához végül, s fúrta az arcát a selymes hajtincsekbe.

-         Nem kell. – Suttogta Nerys. – Már vége van. És átéltem rosszabbat is, sokkal rosszabbat. – Erre a gépész megvonaglott és Nerys azonnal megbánta a szavait.

-         Nem lett volna szabad, egyedül elengedjelek! – Tört ki Nick vékony hangon, s nézett Nerys szemeibe.

-         Nem Sq’wan, olyan jól csináltad, csak megköszönni tudom, mindig megpróbáltad megérteni, és elfogadni a döntéseimet. Ezért olyan hálás vagyok. És látod, nincs semmi bajom, itt vagyok veled, és soha többé nem megyek el.

Nick egy kicsit jobban nézett ki erre, de még mindig aggódás ült a tekintetében.

-         De a rémálmok… - Ellenkezett.

-         Van, aki vigyázzon rám, amíg alszom. – Simított végig a szőke tincseken szeretettel, és elmosolyodott. De csak magában mondta ki; neked képes vagyok hagyni…

Ez a gépész arcára is csalt egy megkönnyebbült félmosolyt.

-         Mindig… – Mondta, ahogy magához húzta Nerys arcát egy csókért. – Mindig…

És még sokáig ültek ott csendben, vagy beszélgetve közös jövőről, vagy éppen a tájról, vagy jelentéktelen apróságokról, csak élvezve egymás közelségét, s az új kötelék varázsát, amit immár megosztottak.

 

A csillagok halkan küldték el fényüket keresztül az ovális, kardassziai energiát és hideg erőt sugárzó ablakon. Nick csendben feküdt az oldalán, a tekintete óvóan függött az alvó társán. Azon az éjszakán már kétszer ébresztette fel, kezdődő rémálomból, és kétszer ringatta vissza, nyugodtabb, békésebb, mélyebb alvásba. Tudta, jön még, hát fent maradt, s közben álmodott azért, ahogy a tekintete végigutazott szeretett arcon, végig paplan takarta testen, aggódón, félve, szeretettel, igaz élvezettel.

Némán, gyermeki rácsodálkozással tűnődött, miért a csoda, ami megadatott, miért ez az egész. Olyan hirtelen jött, egyik nap még sírt egy elveszett boldogság után, sok-sok éves hányódás után, sírt, mert csalódott, mert átkozottul fájt, de aztán belépett egy ajtón, és ott találta ezt a nőt, a lelkének minden sebével, és hirtelen a sebzett gyógyítani akart. Olyan ösztönös volt, olyan spontán, olyan igaz és őszinte. Minden szó, amit váltottak, minden érintés mélyről jött, elemi erővel. És olyan rövid időbe telt, hogy ott állt és ismerte őt. Olyan kevés idő után. Aztán elveszítette, éppen csak megtalálta, hogy elvegyék tőle, hogy érezze, mit veszített, mit talált. És most újra itt van, újra érzi a testének melegét, az illatát, a hajának, bőrének, közös szenvedélyüknek részegítő illatát. Újra hallja a hangját, lágyan, egészen mélyen, a szívében zengeni. Újra láthatja az elsőként észrevett, mélybarna tengereket, újra beléjük zuhanhat, újra beléjük szerethet, bármikor, szabadon. Látja a mosolyt, amelyre a kezdetektől olyan kínzó szüksége volt, mely mindig levegő volt az égő tüdejének, víz a kiszáradt szájának. Csak ennyi, nem több és nem kevesebb. Szerette őt. Mindez kifejezhető volt egyetlen szóval is. De az ő lelke mindig szerette a szavakat, mindig szerette a díszt, az ékes mondatot, hát legalább gondolatban elmondta százféleképp.

Nerys újra sűrűbben vette a levegőt, amire Nick azonnal egész testében megfeszült, éberen, óvón, vigyázón. Látta a szemhéjak alatt a vad mozgást, s tudta, a társa álmodik, majd még pár pillanat, és már tudta azt is, egy újabb rémálom kísért. Óvatosan közelebb húzódott, és a kezébe vette a most már összerándult vonások keretezte arcot. Gyengéden szólította, hogy ne riassza fel, csak feljebb húzza kicsit, oda, ahol nem érhetik el a rémálmok.

-         Nerys… Nerys… minden rendben van… itt vagyok… itt vagy velem… biztonságban vagy… ez csak egy álom… csak egy rossz álom… - Suttogta, egész közel a fülbevaló díszítette fülhöz. Újra és újra.

Lassan ébredt, először csak nem volt többé ott a barlang, nem volt többé ott a terror, nem volt többé más, csak nyugodt csendesség. Aztán hallotta Nick hangját, őt szólítani, hallotta suttogni, olyan jó volt úgy ott feküdni, és csak hallgatni, de a kimerültség elragadni készült, így hát inkább felébredt. Kinyitotta a szemét, és Nick tényleg ott volt, nézett le rá aggódó, szinte már rettegő kifejezéssel. Égkék szemek csillogtak a sötétben színtelenül, ahogy Nerys felfelé nyújtózott, elérni igyekezni ajkakat, karokat, biztosabb ölelését. És Nick értette. Halk és lágy csók volt, mindössze azért, hogy jelezze így is: itt vagyok. Ne félj, foglak, nem esel le.

Aztán Nick leereszkedett, óvatosan, így tudott a lehető legközelebb lenni Neryshez. Vigyázott, hogy ne engedje le a teljes súlyát, csak, amíg még kényelmes, és nem zavaró a társának. Lehajtotta a fejét, bele a párnába, a vörösbarna hajtincsekbe. Érezte, ahogy Nerys lélegzete suhogón simogatja a nyakát, a haját, a tarkóját, aztán hallott egy apró szót: köszönöm. Belemosolygott a párnába. És visszasuttogta: szeretlek.

Ennyit, csak ez a két szó kellett, és már mindkettő aludt. Fáradtan, kimerülve. De mélyen és nyugodtan, abban a részében az álomnak, ahol nincs más, csak az energiát adó, pihentető üresség.