-         Túl sokat dolgozol, Szívem…

-         Sajnálom, Drágám, épp megmentem az Univerzumot…

-         Áhh, az más, abban csak te meg én nem vagyunk benne…

 

A kis, most végtelenül, már-már nyomasztóan csendes kabinban megálltak még a gondolatok is. Csak egy alak ült, hevert végig a függőágyban, magányosan, haragosan, tehetetlenül. Egyedül volt, érezve úgy, mintha soha nem is lenne már többé a nővel, akit szeret. A csillagok unottan álltak, s küldték széjjel fényüket, mintha nem is érdekelte volna őket egyáltalán, hol, min, vagy éppen kin landolt a sugaruk.

Mióta is? Egy hete? Kettő? Indultak el újra a gépész fejében a gondolatok. Ennyi ideje nem látta már igazán. Ennyi ideje volt Nerys számára csak, és kizárólag Ezredes. Ennyi ideje nem érhetett hozzá, ennyi ideje nem voltak együtt. Nem beszéltek egymáshoz, még csak meg sem csókolták egymást. Miért? Az Awalon? A munka? A fejlesztések? Az Ezredes elfoglaltságai, a kötelessége? Mindez ezért? Talán. Talán nem. De azt tudta, hogy valamit tenni kell, mert ez rosszabb annál is, mikor Nerys elment. Mikor nem látta egyáltalán, akkor legalább nem volt az orra előtt az istenverte mézesmadzag. Mint most.

És mi járt azért, ha megpróbálta? Lopott érintést? Esetleg, merészen csókot? „Most nem jó, szolgálatban vagyunk.” Ennyi, nem több, és nem kevesebb.

És mi lett az ebédmeghívásokkal, vacsorameghívásokkal, minden próbálkozással? Lelkes ígéret, aztán semmi. Esetleg később egy „ne haragudj, feltartottak.”

S miért nem lopózott be éjjel, miért nem kereste fel? Hát hol keresse? Ha ő ráért, ha éppen nem dolgozott valami javításon, fejlesztésen, egy hajón, vagy bármin, akkor meg Kira nem volt sehol, éppen tárgyalt valami nagykövettel, egy dühös kapitánnyal, vagy a Bajoron intézett ki tudja mit?

Hát ez volt most belül, abban a kis kabinban, ez ült a levegőben mélán, unottan és csendben. Mintha csak megadni készülne magát. Csak éppen az ember, a függőágyban a gépész, az érző lény volt sokkal makacsabb ennél. Az utolsó lökés volt, mikor merengve bámult a kis, rongyos könyvecskére, kezében a régi tollal, és még naplót sem volt kedve írni. Ez volt az, amikor elhatározta, tesz valamit. Azonnal. Mindegy, hol van, vagy épp mit csinál az Ezredes.

 

Egy elromlott hulladékelosztó volt az, ami lekötötte az Állomás főgépészét az elkövetkezendő tíz órában. Végül mocskosan, piszkosan és kimerülten mászott ki a szerelőaknából, hogy maga előtt találja az ezredesét.

Pislogott egyet, aztán igyekezett letörölni a homlokáról a kissé sötét verejtéket, de kihúzta magát.

-         Készen vagyunk. Most már működnie kell. – Jelentette, és belül a lényének egy része rémülten, már-már elkeseredetten figyelte a jelenetet. Na meg hozzá adott még egy napot a tizennégyhez.

-         Köszönöm, főnök. Szép munka. – Bólintott az Ezredes, maga is fáradt volt, már nem is emlékezett, mikor aludt utoljára, vagy éppen mikor evett. Végül mielőtt még tovább fordult volna a dolgára, egy kapitány már várt rá, valami ellátmányozási gondok miatt, ami előreláthatólag vagy még két órát el fog húzódni, meg aztán van egy megbeszélése Nechajevvel ezúttal az Awalon fejlesztések ügyében. S végül ez a gondolat vezetett el a még mindig az előtte álló főgépészig. Gyorsan körülnézett, aztán halkan megköszörülte a torkát. – Uhmmm, beszélhetnék önnel négyszemközt főnök? – Adta tudtára a gépészcsapatnak, hogy leléphetnek.

Mikor egyedül maradtak, ki tudja mióta legalább relatív bensőségességben, Nick előrelépett, és nem túlságosan érdekelte, hogy ő koszos, és valószínűleg az Ezredes nem szeretné, ha az ő egyébként makulátlan egyenruhája átvenné ezt az állapotot, egyszerűen csak megölelte és megcsókolta. Mélyen, követelőzve, próbálva bepótolni mindent percet, amit elvesztegettek.

-         Nick, elég… - Tolta el magától a meglepett, de már a feltörő harag színével festett hanggal Kira.

A gépész pislogott, már rájött, hogy nem lesz több alkalma talán, itt az idő, hogy változtasson.

-         A fenét elég Nerys! – Emelte fel a hangját, hagyva, hogy minden érzelem átjöjjön rajta. Elsősorban harag, elkeseredettség, értetlenség. – Mi az isten történik velünk? Mióta is nem voltunk együtt? Két hete? Több? Mióta nem csókolhattalak meg? Hat napja? Mi a fene folyik? – Érdeklődött egyre hangosabban.

-         Elég, Nick! – Emelte fel Kira is a hangját, nem így képzelte ezt az egészet, de most már az ő temperamentuma is emelkedőben volt. Amelyen nem segített a kimerültsége sem. – Mit képzelsz? Nagyon jól tudtad, mibe vágsz bele. Én vagyok ennek az átkozott állomásnak a parancsnoka, kötelességeim vannak, amit nem hanyagolhatok el, csak, mert a barátnőm nem tudja levetkőzni a frusztrációit egyedül! – Kiabálta inkább, mint csak hangosan mondta, és azonnal meg is bánta, amint meghallotta a saját szavait visszacsengeni. De azokat már nem lehetett visszaszívni.

Nick hátratántorodott, hogy csak a fal állítsa meg. Döbbenten nézett Nerysre, mintha hirtelen szerelmet vallott volna egy ferenginek. Aztán a haragot egy pillanattal később valami más vette át, döbbent keserűség.

-         Oké… - Nyögte. Aztán elfordult, és hirtelen minden vágya volt menni, futni, minél előbb máshol lenni. Bárhol, csak ne itt.

-         Várj, Nick, nem úgy gondoltam! – Lépett, és kiáltott utána Nerys, de nem fogva, nem érintve meg.

A fiatal gépész azonban megállt, hogy újra eltűnődjön, miért van ez? Miért áll meg mindig, mindegy miért is futott korábban.

-         Mire? – Kérdezte, a hangjában maradt a keserűség, amely ezúttal olyan szelíd volt, amely csak fájdalmasabbá tette.

Nerys lehajtotta a fejét, aztán tétován közelebb lépett egy lépéssel.

-         Sajnálom. Nem úgy gondoltam, ahogy mondtam.

-         Hát hogy Nerys? – Fordult meg hirtelen hévvel Nick, hogy a kérdő égkék tekintete a helyére szegezze az Ezredest. – Mi történik? Mi? Mi történik velünk? Itt nem csak a szexről van szó… - Hallgatott el egy pillanatra felmérve a társa reakcióit. – Nerys, mióta nem beszéltünk? Mióta nem öleltük meg egymást? Mióta nem ebédeltünk együtt? – Kérdezte, újra próbálva ezúttal összeszedettebben. – Azt se tudom, mi folyik veled!

Nerys tehetetlenül nézett fel a gépész szemeibe.

-         Ez igaz. – Ismerte el. – Nekem is ugyanolyan nehéz. – Vallotta be lágyabban, mint ahogy azt Nick az egész idő alatt hallotta tőle. – De nem tudom, mit tehetnék. Most is, már vár rám Holk kapitány, aztán Nechajev. Aztán már nem is emlékszem mi, de be vagyok táblázva még napokig. – Jött a panasz áradat.

A gépész pillanatokig csak bámult az Ezredesre, aztán, ahogy elmúlt a görcs a gyomrából az Admirális neve hallatán, közelebb lépett. Lehajolt, átölelve gyengéden, és igyekezve megmutatni minden csepp szeretetet, minden maradék megértést, megcsókolta. Nem törődve most szabállyal, hogy szolgálatban vannak. Csak csókolta, mert olyan régen nem tehette. Érezte, ahogy Nerys kezei felemelkedve a hajába túrnak, nem érdekelve már, hogy koszos lesz.

Aztán, ahogy szétváltak, Nick bár nem tudott megoldást, mondta, amit viszont igen.

-         Csak ne veszekedjünk, mikor mégis van időnk. Üzenj, ha van akár csak tíz perced is. – Kérte halkan, még egy kicsit levegő után kapkodva.

-         Ígérem, Sq’wan… - Eresztette el a gépészt még vonakodva Nerys, ahogy hátra lépett.

De Nick még egyszer közel hajolt, immár egy könnyed csókra, s még a fülébe suttogta.

-         Szeretlek.

-         Én is Sq’wan… - Nézett a már távozó főgépésze után. – Én is szeretlek… - Sóhajtotta még egyszer.

Aztán ő is elindult, először átöltözni, majd a dolga után.

 

Nick Wesley a helyén ült a Vezérlőben és már vagy harmadik órája bámulta ugyanazt az adatfolyamot ellenőrizve, hogy a diagnosztika helyesen fut-e végig. Ez nem csak azért volt ezúttal az ő munkája, mert mindenki más gyűlölte, hanem, mert ő most nagyon is ki volt békülve azzal, hogy a Vezérlőben talált dolgot. Nechajev éppen bent volt az Ezredesnél, már ki tudja mióta, már akkor is bent volt, amikor ő elkezdte a diagnosztikát. És ilyen esetekben szeretett a közelben lenni, amellett nagy összegben fogadott volna, hogy az Admirális úgyis behívatja. Mert az utolsó ellenőrzés körülbelül egy hónapja volt. Amellett itt volt a lehető legközelebb Neryshez. És ez így együtt nem is volt olyan rossz arány.

Amikor aztán a diagnosztika lefutott, éppen készült volna hátradőlni, hogy a következő lépése az legyen, hogy replikál magának egy csésze kávét, mikor a komjelvényének ciripelése megakasztotta, aztán egy hang kissé felmelegítette a bensőjét.

-         Kira Wesleynek.

-         Itt Wesley, hallgatom Ezredes. – Vette elő a lehető legmakulátlanabb hangját.

-         Kérem, fáradjon be az irodámba. – Jött a kérés udvariasan, abszolút professzionálisan, úgy, ahogy nem lehetett belekötni.

-         Azonnal, Ezredes. – Válaszolta, ahogy már pattant is fel.

Útközben még felnézett Daxra, aki sok szerencsét kívánt hangtalanul. Végül belépett az irodába.

-         Jelentkezem, Admirális, Ezredes. – Vágta vigyázzba magát, ennyi idő után már tényleg gyűlölve a színjátékot.

-         Üljön le Zászlós. – Jött Nechajev hideg hangja, ahogy maga elé mutatott a szemben lévő székre.

Kira ott ült nem messze mellette, és egy pillantás elárulta a gépésznek, mennyit kivett belőle ez a tárgyalás. Végül leült és várakozva figyelte a két felettes tisztjét.

-         Jelen pillanatban ön azon kevés gépészek közé tartozik, akik viszonylag sokat tudnak az Awalon technológiáról. – Kezdte az Admirális, és Wesleynek ekkor kezdett összeszűkülni a gyomra fájdalmasan. Igyekezett egy lopott pillantást vetni Kirára, de végül letett róla, mert az Admirális hűvös szemei magukkal tartották a tekintetét.

-         Azt hiszem, Aszonyom. – Ismerte el tétován.

-         Nos, a 351-es Csillagbázison folyamatban van egy Védelmi és Taktikai Projekt, amibe olyan Föderációs tiszteket, illetve klingon és romulán tiszteket hívunk meg, akik már találkoztak az Awalonnal és annak technológiájával. Ezért vagyok itt elsősorban, hogy elhívjam önt, és Dax parancsnokot. Maguk, ha jól tudom, együtt vizsgálták a visszahozott belső érzékelőnaplókat, illetve az Állomás Awalon védelem fejlesztésén is együtt dolgoznak? – Folytatta, s az információra a gépésznek már csak egy apró, tűhegynyi szélességre összeszűkült gyomra maradt.

Ezek után már nem is mert Kira felé nézni.

-         Mennyi idő, Admirális? – Kérdezte, mielőtt még egyáltalán átgondolhatta volna, mit kérdez.

Nechajev felvonta a szemöldökét, és egy majdnem gunyoros pillantást vetett az Ezredes felé.

-         Miért kérdezi mindenki ezt? – Jegyezte meg most már valóban gúnyosan. – Két nap múlva indul a kompja. És egy hónap, Zászlós. Valamint, ha még nem tettem volna világossá, ez nem egy lehetőség, ez parancs. – Állt fel hidegen, majd visszanézett a két tisztre. – Most pedig szeretnék beszélni Dax parancsnokkal is. – Végül újra a gépészen állapodott meg a tekintete. – Leléphet.

Wesley automatikusan felállt, vigyázzba vágta magát és távozott. Egyszer sem nézett Kirára. Nem bírta volna, amit ott talál.

 

A főgépész nem ment tovább a Vezérlőnél, és nem volt hajlandó levenni a szemét az Ezredes irodájáról. Irracionális harag emelkedett benne, és abban a pillanatban semmi más nem érdekelte, minthogy halljon erre egy elfogadható magyarázatot. Kávéscsészét szorongatva a kezében állt és várt. Ugyan nem türelmesen, de legalább kívülről annak nézett ki. Egyetlen kérdés kavargott a fejében. Hogy engedhette ezt Nerys? Neki meg volt a joga, a lehetősége, hogy azt mondja az Admirálisnak nem. De nem tette. S a gépész nem értette miért. Semmi más nem járt a lelkében, mint az egy hónap. Nerys nélkül. Még csak nem rég jött vissza. Még csak nem rég kapta vissza. S most hirtelen újabb egy hónapot kell nélküle töltenie. Ez nem fair!

Végül nyílt az ajtó, és Nechajev admirális kilépett rajta, ügyet sem vetett már a gépészre, még csak rá sem nézett. Elegánsan, és arrogánsan áthaladt a Vezérlőn, aztán belépett a turbóliftbe és eltűnt.

Nick nem várt tovább, nem érdekelte, csak, hogy mielőbb beszéljen Nerysszel. Gondolkodás és csengetés nélkül rontott be az irodába, és szinte észre sem véve Daxot emelte feljebb a hangját, mint szánta.

-         Hogy engedhetted!?

A két szót egy pillanatra döbbent csend követte, aztán Dax parancsnok halkan távozott nem kérve az Ezredes szúrós tekintetéből.

-         Mit képzelsz? – Érdeklődött végül Kira, most már teljesen Nick előtt állva. – Csak úgy beronthatsz ide, és felelősségre vonhatsz? – Folytatta tovább, a leghűvösebb parancsnoki hangján.

Nick pislogott, aztán eltört benne valami, amitől a haragja és dühe úgy párolgott el, mint egy kóbor esőcsepp a vulcáni sivatagban. Maradt az elkeseredettség és a félelem az újabb egy hónaptól.

-         Te ezt nem érted, ugye? – Kérdezte halkan, olyan színnel a hangjában, amely visszavonulásra késztette Neryst. – Még egy hónap… nélküled. – Folytatta, s aztán megtalálta az eredeti kérdését. – Miért nem mondtál neki nemet? – Kérdezte, még mindig nem értve, hogyan engedheti el őt olyan könnyen Nerys. Az pedig talán a fáradtságától, vagy a stressztől, fel sem merült benne, hogy esetleg tényleg szükség van rá.

Kira hátrébb lépett és fáradtan támaszkodott neki az íróasztala szélének. Aztán megrázta a fejét, őszinte sajnálat csillogott a mélybarna szemekben.

-         Nem hagyott más választást. – Felelte halkan. – Ha nem engedtelek volna el, megvádolhatott volna, hogy a személyes érzelmeim befolyásolnak. És akkor valamelyikünk repül. – Magyarázta, fáradt türelemmel. – Ismered, megteszi.

Nick egy pillanatig állt csak és igyekezett befogadni a hallottakat. Fáradt volt, nem csak a munkától, hanem ettől az egésztől is. Nechajevtől, a kis játékaitól, a tehertől a vállán, mindentől. Végül megrázta a fejét, ahogy felismerte Nerys arcán ugyanazokat az érzelmeket, amelyek benne is voltak. És a realizáció, hogy mennyire önző volt arcul csapta.

-         Sajnálom, Nerys… úgy sajnálom… - Kért bocsánatot, közelebb lépve.

Kira engedett az ölelésnek, elbújt benne egy pillanatra, minden elől. Az igazság az volt, hogy mindketten fáradtak voltak, kimerültek, és mindkettejüknek hiányzott az egymással töltött idő. Ez egyenesen és biztosan elvezetett ezekhez a vitákhoz, melyeket könnyebb volt kirobbantani, mint megállítani. De eddig, még mindig sikerült.

-         Nincs, semmi baj, Sq’wan, csak fáradtak vagyunk. – Suttogta a szőke hajtincseknek, közel Nick füléhez. – Este szabaddá teszem magam. – Ígérte, ezúttal tudva, hogy valahogy, bárhogy muszáj lesz tartania az ígéretét. – Gyere át, mondjuk tízkor.

A gépész nem válaszolt. Hányszor hallotta már ezt, és ehhez hasonló ígéreteket! Két hete egy sem teljesült, miért pont ez lenne más? De még volt a türelméből, nem sok, de még volt. S egy rezignált sóhaj kíséretében bólintott.

-         Rendben. – Húzódott hátrébb, és nézett Nerys eltökélt mélybarna szemeibe. – De ne ígérd, csak légy ott. – Mondta még.

Aztán megpuszilta az arcán, és elment. Neki is dolga volt. Legalább annyi, mint Kirának. És neki is igyekeznie kellett, ha ezúttal nem ő akar az lenni, aki nem jelenik meg végül.

 

Őszintén… nem hitt benne, hogy ez az este ezúttal összejön. Még azzal sem foglalkozott, hogy átöltözzön, az aznapi egyenruhájában sétált végig a folyosón, Kira kabinja felé. Miért pont ez jönne össze? Belefáradt már abba, hogy minden alkalommal olyan sokáig és lelkesen készülődött, és a végén ott állt az Állomás különböző pontjain, hol Kira ajtaja előtt, hol, Quarknál, hol a Holoszobában, hol egy étteremben, és mindannyiszor egyedül kullogott haza. Gyakran még csak egy személyes üzenet sem jött. Ezúttal hát nem készült, és nem is hitt benne, hogy bárki ajtót nyit a csengetésre.

Mikor aztán az ajtó mégiscsak kinyílt, és ott állt Nerys, igaz még ő is egyenruhában, csak a felsőjét vette le, egy pillanatra nem volt biztos benne, hogy jól lát. De amikor két gyengéd kéz fogta meg az övéit, hogy beljebb húzza lassan, és végül meghallotta a lágy bajori muzsikát, érezte a bajori gyertyák édes illatát, keveredve valami sokkal édesebbel, mely képes volt részegítőbb lenni, mint bármely szintohol, Nerys természetes illatával, már elhitte. Mégis csak itt áll, tizenöt napja először, előttük idővel, amelyet csak egymásra kell fordítaniuk.

Végül képes volt elmosolyodni, kinyögni egy szót, mely mindig ott volt, ha egyébként nem talált.

-         Nerys…

-         Miénk az este… - Jött a válasz, olyan hangon, amely rég nem tapasztalt reszketést küldött végig gerincen, testen, sőt lelken egyaránt. – Ahogy megígértem. – Tette hozzá, finoman elismerést várva.

A gépész csak lehajolt, és megcsókolta, közben a karjai átfonták a vékony bajori derekat, és magához húzták, ígérve, sosem engedik el többé. Nerys karjai emelkedtek, hogy körbeöleljék Nick nyakát, beletúrva szőke tincsekbe, amelyeket olyan régen érinthetett igazán utoljára, egész lényével viszonozva a csókot.

Aztán az előbb még hajtincsekkel játszó kezek elindultak lefelé, arcon, állkapcson először, hogy folytassák játékos, de mégis komoly, megfontolt útjukat lefelé, vállakon, s a ’Flotta egyenruha durva szövetén, keresztül le egészen, ahol megtalálják a bejáratot, hogy ezúttal szövet alatt térhessenek vissza, rejtett, érzékeny bőrön keresztül.

Nick ajkai megtalálták az erős, de gyönyörű nyakat, végigfutva rajtuk, hordozva gyönyört, kérve, s adva, mintha sosem vágynának máshová. Végül visszatértek az első sóhaj után, amiket felcsaltak Nerys torkából. S csókoltak újra ajkakat, nem kérve már beeresztést, megkapva úgy is, kérve, hívva úgy is, kérés nélkül is. És engedte ő is ismerős ajkaknak, nyelvnek a játékot, mely játék mégis sokkal inkább volt háború, hol egymás oldalán harcolva gyönyörét, hol egymás ellen hajszolva új és új forrásokat.

Majd Nerys kezei sikerrel jártak, ki tudva oldani az egyenruha-felső zipzárját, tépve kicsit, de melyiküket érdekelte már?

Végül Nick volt az, akinek az igénye ezúttal nagyobb volt nem csak testiségre, hanem valami másra is. Ő volt az, aki megfogta Nerys kezeit, eltérítve eredeti útjuktól, s a szájához emelte őket.

-         Nerys… lassabban… - Kérte már rekedten, próbálva érthetővé tenni a szavait, de ahogy meglátta a párja zavarodott arckifejezését, gyorsan az ajkaira tette az ujját. – Nem… ne, félreértesz. – Mondta gyorsan, végigcsókolva a bajori orr-redőket, amelyről tudta, nincs biztosabb útja Nerys szenvedélye felé. – Mennyi időnk van, egy óra, kettő? – Kérdezte már lefelé utazva a nyelvével Nerys orrán. Majd vissza és újra le. Tudva tökéletesen hol és hogyan érintse.

Először csak apró nyögés volt a válasz, amire Nick megkegyelmezett, hagyva pihenést a válaszhoz. Néhány pillanat után végül szembetalálta magát lángoló mélybarna tengerekkel, aztán meghallotta a rekedt választ is.

-         Egész éjjel…

A gépész először azt hitte, nem hall jól, ez valami tévedés lesz.

-         Tényleg? – Kérdezte, kissé már visszanyerve a lélegzete szabályosságát, amivel Nerysnek még gondjai voltak, s talán nem is akarta igazán.

-         Igen… - Suttogta, és emelkedett lábujjhegyre, hogy elérje Nick arcát.

A gépésznek innentől kezdve már nem voltak nehézségei felvenni a tempót, és visszatért a csak az előbb otthagyott küldetéséhez, kezdve Nerys ajkain, folytatva, most már egészen felmeredt orr-redőkig, elidőzve utána elegánsan ívelt szemöldökökön, hogy végül visszatérjen az ajkakig, s onnan folytassa útját lefelé.

Nerys keze erőszakosan küzdött a makacs egyenruhával, de az Ezredes csökönyösebb és főleg türelmetlenebb volt, mint holmi gyenge egyenruha szövet. Végül a gépész egyenruhája ott hevert körülöttük a hálószobában, elhagyatottan, magányosan, miközben ők már minden másról megfeledkezve tartottak az ágy felé.

Nick ügyesebb volt a bajori egyenruhával, vagy az volt jobban tervezve, miközben egy percre sem hagyták el az ajkai a frissen felfedezett területeket. Végül leküzdötte Nerys felsőjét, s eddigre már elérték az ágyat is.

Nerys végül Nicken landolt, s azonnal visszatért az egyik keze Nick mellére, a másik, már próbálva megszabadulni az egyenruha nadrágtól és alsótól.

A gépésznek azonban más szándékai voltak, egy gyors és határozott, de óvatos mozdulattal felülre került, hogy egy pillanatra felegyenesedve bámulja a látványt maga előtt/alatt. És lassított. Lejjebb csúszott, s Nerys combjait meglovagolva leeresztette a fejét, ahogy lassan, egyre növekvő körökben indult el újra. Űzte, hajtotta előre minden apró válasz, Nerys egyre több gyönyört hordozó hangja, néha egy inkoherens szó, vagy mondattöredék, de legtöbbször csak egy sóhaj, egy nyögés, vagy meghatározhatatlan hang szakadt fel a bajori torokból. A hátába szántó körmök, melyek nem bántottak, csak visszajeleztek, a teste alatt lassan hullámzó test, mely még ezzel is űzte, hajtotta lefelé, az útja végcélja felé. S ő ment, akkor, ott, nem volt helye várakozásnak, nem volt helye húzni a mindkettejük által olyannyira végigjárni kívánt utat. S végül odaért, keresztül végtelen simaságú bőrön, melynek íze úgy töltötte be a száját, mint a tavasz íze a bajoron, s az illata úgy szállt a fejébe, mint a legszédítőbb ital. Végül megérkezett, s már nem volt tovább előtte út, ott volt, s az ajkai, a nyelve gyönyört hordozott, egyedül azt. Nem volt szükség már másra, csak néhány végtelenül hosszú pillanatra, s Nerys torkából feltört a név, az utolsó halk, már félig a feloldozásba veszett reszkető kiáltás.

Nick pihent kicsit, a homlokát lapos, izmok által hullámzott hason pihentetve, csak érezve minden hullámot, mintha a saját testét mosná végig, mintha csak az ő feloldozása lenne. S aztán elindult, vissza felfelé, sietve kicsit, minél előbb ott akarva lenni, bágyadt karokban, s tartani Neryst, biztonságban, fogva, nehogy tovább zuhanjon.

S, hogy ott volt, megtalálta a mélybarna óceánokat, melyek ezúttal még homályosak voltak, még zavarosak, a feloldozás kuszasága kavarta fel őket. De Nerys már emelte a fejét, keresve a gépész ajkait, aki maga is felnyögött, ahogy a bajori ajkak saját szenvedélyüket ízlelték rajtuk, édes, lassú játékban. Mely tempója nem sokára nőtt, s Nick ott találta magát a hátán, felnézve Nerys arcába, melyet új hullámok mostak, s új mosoly festett. És hagyta magát, átadta magát a nőnek, akit szeretett, akit talált az életének egy olyan időszakában, mikor már nem hitt semmiben. S ez a nő hitet adott, a sajátjából, szerelmet, szenvedélyt. Még ha néha nehéz is, megérte, az ilyen pillanatokért érte meg, mikor mélybarna tekintet fúródik égkékbe, s találnak közösen egy olyan harmóniát, amelybe Nick képes lett volna beleolvadni egészen…

Csak figyelte a testében még zúgva hullámzó, de már csitulni készülő vihart. Hallgatta, ahogy Nerys lélegzete is lassul, s a szívverése is megnyugszik, úgy, ahogyan az övé. Bágyadtan simogatta a vörösesbarna tincseket, s bámult bele a szoba félhomályába, melyet – csak most vette észre – néhol vörösre festettek a bajori gyertyák. Végül nyelt nehezen, igyekezve a torkát használhatóvá tenni beszédre. Nem tudva még, mit mondjon, hogyan, miért, csak beszélni akart.

-         Szeretlek… - Mondta azt, ami a legegyszerűbb volt, a legbiztosabb, ami ott volt benne a legjobban látható módon.

Nerys felemelte a fejét, s egy csatakos szőke tincset kisimított a még verejtékes homlokból és elmosolyodott.

-         Sq’wan… - Oldalra billentette a fejét, és még gyorsan egy puszit nyomott a gépész orrára. – Én is szeretlek.

-         Én nem akarok elmenni… - Jelentette ki Nick, gyorsan azt, ami egész délután a fejében járt. Azt, amitől minden hirtelen visszajött, a hat hónap kínkeserve, amit még mindig nem értett, de nem akart belőle többet, egyetlen napot sem.

Nerys távolabb húzódott, leeresztve a fejét a párnára, úgy, hogy tökéletesen láthassa a gépész profilját. Aztán az így szabadon maradt kezével felvette Nickét, amelyik eddig a hasán nyugodott.

-         Tudom… - Felelte halkan, s a hangjában ott bujkált egy szín, amelytől a gépész újra önzőnek érezte magát. – De majd hívjuk egymást. – Tette hozzá, mint egy gyenge vigaszt.

Nick az oldalára fordult, úgy, hogy szemben legyen Nerysszel, s a már összekulcsolt kezeiket maguk közé fektette.

-         Ígéred? – Kérdezte, egészen úgy érezve magát, mint egy kadét, akitől messzire vezénylik a kölyök-szerelmét.

Nerys az ajkaihoz vonta a kezét és megcsókolta.

-         Ígérem Sq’wan. – S bár még akart mondani valamit, egy csók után, de már nem volt rá lehetősége.

Az ajtócsengő megszólalt, amire mindketten egy pillanatra megálltak a mozdulat közepén. Aztán úgy néztek egymásra, mint két gyerek, akiket elkaptak valami csínytevés közben. Végül Nerys feszülten felsóhajtott és kikelt az ágyból.

Nick némán bámult utána, magára húzva teljesen a takarót, de követve Nerys minden egyes mozdulatát, ahogy magára vette a köntösét, és kisétált az ajtón.

Kira hatalmas léptekkel szelte át a nappalit, ahogy a fején válogatott módszerek szaladtak keresztül arra, hogyan fogja kivégezni az ajtó másik oldalán állót. Az első volt a legközelebbi zsilipen való kidobás, és az utolsó, amire még ideje maradt a klingon targhok elé vetés…

Az ajtó kinyílt, aztán Nerys egy pillanatra nem tudott megmozdulni.

-         Remélem, nem zavarom, Ezredes. – Lépett be mellette Alynna Nechajev admirális, mintha valaki behívta volna. – De a kommunikátorán nem tudtam elérni, és ez fontos. – Folytatta, abszolút nem zavartatva magát, hogy Nerys még mindig a nyitott ajtóban állt, és bámult utána. – Hm, szép gyertyák, mire valók? Talán valami bajori szertartáshoz? – Érdeklődött hirtelen az Admirális.

Nerys önkéntelenül is megtörölte a száját, aztán a műveletet folytatta a kezével. Maga sem tudta miért, de már nem volt képes megállítani az ösztönös és hirtelen mozdulatot. Hiszen, még ha netán maradtak is volna némi árulkodó jelek, ahhoz túl sötét volt, hogy az Admirális bármit is észrevegyen. Aztán megtalálta a hangját.

-         Már megbocsásson Admirális, de késő van. Ha lehet, fogja rövidre. – Érte be a mondat alatt és állt Nechajev elé. És határozottan deja vou érzése volt, pedig ő csak hallotta az ehhez nagyon hasonló történetet. Úgy látszik, az Admirális ezzel szórakoztatja magát.

Nechajev felvonta az egyik szemöldökét, aztán ráérősen le is eresztette.

-         Csak szólni akartam, hogy egy nappal korábban indul a komp, egy plazmavihar miatt. Tehát holnap reggel nyolckor.

Kira gyorsan lenyelte a csalódottságát, aztán bólintott, szorosabbra húzva a köntöst magán.

-         Értem. Ez minden? – Kérdezte, most már jól hallhatóan türelmetlenül.

Nechajev tett egy lassú, és abszolút ráérős körsétát a nappaliban, aztán, ahogy visszafordult, valami megvillant a szemében.

-         Áhh, és legyen szíves szólni Wesley zászlósnak is. Valamiért őt sem tudtam elérni. – Nézett nem is takarva a hálószoba felé. Végül újra Kira előtt állt. – Óhh, és ’majd el felejtettem! – Épp, hogy csak nem kapott a fejéhez. - Kezdjen el egy új főgépész után nézni. – Tanácsolta irritálóan anyai hangnemben.

Kirában megfagyott a vér egy pillanatra. De még, mielőtt bármit is válaszolhatott volna nyílt a hálószoba ajtó.

-         Ki van itt Édes? – Jött a hang, csak éppen valami teljesen más, mint, amire Kira vagy éppen Nechajev számított. Latara Koren, az Állomás biztonsági főnöke sétált keresztül a nappalin egy szál melltartóban és bugyiban, aztán, ahogy odaért az Ezredeshez, egy kézzel átkarolta a derekát. – Elnézést, Admirális. – Mondta aztán, olyan hangszínnel, amiből nem lehetett megállapítani, hogyan érti.

Kira egy pillanatig csak bámult fel a biztonsági főnökére, aztán valami csoda folytán visszanyerte a lélekjelenlétét és végigjátszott.

-         Mindjárt megyek, Drágám. – Felelte kissé még színtelenül a megdöbbenéstől. Aztán elkezdte élvezni a helyzetet, ahogy visszanézett az Admirális arcára. – Mit is mondott az előbb, Admirális? – Kérdezte, ő maga is átkarolva az Őrnagy derekát.

Nechajevnek még beletelt jó néhány másodpercbe, hogy megtalálja a hangját, mire végül válaszolni tudott.

-         Semmit, felejtse el Ezredes. Ez minden. További, uhmm… jó szórakozást. – Ezzel sarkon fordult és méltóságteljesen távozott.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Latara elengedte az ezredesét, és egy kissé megszeppenten állt, ami nem tett jót az amúgy sztoikus és higgadt ábrázatának. De amikor Kira nevetni kezdett, szívből és jóízűen, ahogy még sosem látta, végül feloldódott, s ő maga is csatlakozott. Aztán, ahogy Kira lecsendesedett, a kíváncsisága is kezdett feléledni.

-         Hogyan? – Nézett fel a tisztjére.

Aki elkomolyodott, és nagyon igyekezett visszanyerni a rendesen sztoikus, és kissé távoli arckifejezését.

-         Dax parancsnok szólt, hogy elkelne egy kis segítség. Megkért, hogy vegyem át egy kicsit a főnök helyét, mert Nechajev ide tart. Aztán már transzportált is. – Mondta el mindazt, amit tudott, és nem is kérdezett többet. Már korán megtanulta, sokszor jobb nem tudni.

Kira egy pillanatra furcsa arckifejezéssel hallgatta, aztán ellágyult.

-         Köszönöm, Koren. – Mondta, kissé feszengve az előtte álló nő hiányos öltözékétől, s a szituáció most már kellemetlenné váló humorosságától. – Nem is tudod, mennyit segítettél. – Tette még hozzá.

-         Nincs mit… - Válaszolta még mindig a megszokott arckifejezésével, aztán egy pillanatra elvigyorodott. – bármikor. – Végül gyorsan visszament a hálóba a ruhája többi részéért. Mikor kijött még megállt egy pillanatra. – A Parancsnok azt mondta, visszaküldi a főnököt, ha végzett Nechajevvel. – Mondta még, aztán határozottan elindult az ajtó felé. – Jó éjt Ezredes.

-         Jó éjt, és még egyszer köszönöm. – Nevette el majdnem újra magát Nerys, ahogy eszébe jutott Nechajev arca.

Aztán visszasétált a hálószobába.

 

Nick egy fél órával később hatalmas vigyorral az arcán jelent meg újra az Ezredes hálószobájában, és tette, amúgy karakterén kívül csípőre a kezeit. Aztán egy ideig harcolt a nevethetnékjével, farkasszemet nézve Nerysszel, végül elengedte a már vagy fél órája kikívánkozó nevetést. Belerogyott az ágyba, egyenesen Nerys karjai közé, és rázta a nevetés.

-         Lá… lá… látnod… kellett volna az arcát… - Nyögte Nerys, ahogy alábbhagyott egy kicsit a roham.

-         Láttam… - Felelte Nick, akinél közben járt már az Admirális, és csak egy álmos, éppen mély álomból felkeltett főgépészt talált. – El kell ismerni, Jadziának van humorérzéke. – Nevetett tovább, aztán egészen hirtelen megállt.

Nerys is, és kérdőn nézett fel a hirtelen elkomolyult égkék szemekbe.

-         Mi a baj, Sq’wan? – Kérdezte, látva, hogy megváltozott a gépész hangulata, csak nem értve miért.

-         Ez közel volt. – Felelte Nick, és a hátára fordult, a kezeit összekulcsolta a hasán, és mereven bámulta a plafont.

Nerys azonban nem akarta elveszíteni a hangulatot, így hát odafordult, az állát megtámasztva Nick vállán, így egész közelről tanulmányozhatta a gépész profilját.

-         De most már vége. – Felelte, nem tudva, mi mást mondhatna. Aztán másképp folytatta. – Ne hagyjuk, hogy tönkre tegye az esténket. – Kérte szelíden.

Nick oldalra fordította a fejét, s így egész közel került Nerys arcához. Elmosolyodott egy kicsit, de előrehajolt, hogy egy apró puszit nyomjon az ajkaira.

-         Igazad van. – Válaszolta halkan, de a hangja tétova, és távoli maradt. – Olyan kevés időnk van.

Nerysnek ennyi akkor elég volt, és feljebb húzódott, hogy egy igazi csókkal némítsa el időlegesen Nicket, és új utat kezdjen fel, ahol aznap éjjel egyszer már jártak.

 

Jadzia Dax parancsnok kényelmesen hátradőlve utazott a kompban, mellette barátja és kollégája Nick Wesley, aki nem sokkal korábban majdnem lekéste ugyanazt a kompot, valami elalvás dologról mormogva az orra alatt. Előtte Nechajev admirális, és az ő adjunktusa, aki a kompot vezette.

Dax még akkor is, ott is küzdött a nevetőrohammal, ahogy eszébe jutott Latara őrnagy nem sokkal korábbi élménybeszámolója, majd rögtön utána Kira ezredesé. Dax büszke volt magára, ilyen jó akciója talán még Curzon, Dax előző gazdatestje idejében volt utoljára.

Nick végül közelebb hajolt, nem bírva a kényszerrel.

-         Psszt, Jadzia… - Hívta fel magára a trill figyelmét halkan.

-         Igen? – Nézett oda Dax és közelebb is hajolt.

-         Még nem volt alkalmam megköszönni… - Suttogta Nick, óvatosan, nehogy az elöl lévők meghallják. – Jövök neked. Nagy voltál. – Ismerte el a gépész, egy kölyök vigyor kíséretében.

Jadzia csak halkan kuncogott egyet, aztán megrázta a fejét.

-         Nem gond Nick. Bármikor… – Tért vissza gyorsan az eredeti egyenesen ülő helyzetébe, ahogy meglátta a hátra néző Admirálist, és igyekezett igazán komoly arcot vágni.

Ahogy a főgépész is.

-         Valami problémájuk van? – Kérdezte Nechajev, az arcán az alapos szemlélő még felfedezhette az előző éjszakai kudarcot.

-         Nem, Asszonyom. – Válaszolta a Parancsnok, teljesen hivatalosan.

-         Akkor jó. – Bólintott az Admirális, és visszafordult.

Nick és Jadzia is mindent bevetve harcoltak a nevetéssel, igyekezve nem egymásra nézni. Lassan már el is felejtették a jó öreg Akadémiás éveiket.

 

Worf felnézett a konzoljáról, ahogy meghallotta nyílni Kira ezredes irodájának az ajtaját.

-         Mára végeztem, Worf… - Köszönt el az Ezredes, és indult volna a turbólift felé, a hosszú nap után, amikor egy bejövő hívás még befutott a Parancsnok konzoljára.

-         Ezredes… - Szólt utána.

Kira még éppen a turbólift előtt állt meg, és sóhajtva visszafordult. Miért is gondolta, hogy ilyen korán elszabadulhat… Még csak a Béta közepe van…

-         Igen, Mr. Worf? – Sétált vissza, feltéve a kezét a taktikai pult szélére.

-         Bejövő szubtérhívást fogok. Azt hiszem, magának jön. – Jelentette a klingon, és felnézett, a szemében egy árnyalatnyi irigység csillant, de ezt Kira nem vette észre.

-         Honnan? – Kérdezte rezignáltan, gondolatban felkészülve egy újabb hosszú vitára vagy a ’Flotta Parancsnoksággal, vagy a Militiával…

-         A 351-es Csillagbázis. Wesley zászlós szeretne beszélni önnel.

Vagy egy hosszú beszélgetésre Nickel… Az arcán egy pillanatra megkönnyebbülés és öröm keveréke suhant át, aztán visszavette a helyét a semleges maszk.

-         Kapcsolja az irodámba. – Indult el újra visszafelé, de ezúttal sokkal lelkesebben, aztán még eszébe jutott valami. – És Worf… - Megvárta, amíg a klingon felnéz. – lehetne, hogy addig ne zavarjon senki? – Kérte, mintegy nem is parancsként.

-         Igenis Ezredes. – Bólintott a Parancsnok és bekapcsolta az Ezredes irodájába a hívást.

Kira leült, és kényelmesen elhelyezkedett. Ma volt az első teljes nap, és megígérték egymásnak, ha csak néhány szót, de minden nap beszélnek majd.

-         Hello, Nerys! – Jelent meg a gépész mosolygós arca a terminál képernyőjén.

-         Sq’wan… - Viszonozta a mosolyt Nerys, s önkéntelenül is közelebb hajolt a kijelzőhöz, kezdve érezni, milyen hosszú is lesz az az egy hónap. – hogy érzed magad? – Kérdezte aztán, sokkal több iránt érdeklődve, mint amit a szavak kifejeznek.

Nick is előrehajolt a saját képernyője felé, és tett egy mozdulatot, mintha meg akarná érinteni. Aztán a mosolyból egy fokkal komolyabb arckifejezés lett.

-         Most már jól… - Felelte halkabban. – Jó látni az arcod és hallani a hangod. – Folytatta már majdnem suttogva.

Nerys szíve vetett egy duplaszaltót, nem is a szavaktól, hanem Nick hangjának érzelmekkel teli színétől.

-         Én is örülök neked, Sq’wan… - Viszonozta, ahogy felemelte ő is a kezét, hogy megérintse a képernyőt ott, ahol a gépész kezét látta.

-         Sok dolgod volt ma is? – Próbálta meg kevésbé nyomasztóbb irányba terelni a beszélgetést Nick, így is éppen eléggé érezve már Nerys hiányát.

Aki fáradtan dőlt hátra és titkon hálásan a témaváltásért belekezdett.

-         Nem is tudod elképzelni, mi volt itt ma is… - Sóhajtott.

-         Meséld el… - Dőlt hátra Nick is, berendezkedve az „esti mesére”, amiből a lényeg úgyis a párja hangja volt.

Nerys elmosolyodott, és vett egy nagy levegőt.

-         Az egész azzal kezdődött, hogy egy andoriai teherhajónak fél órát kellett várnia a dokkolásra sérült hajtóművel. Aztán, amikor végre bedokkolt, a kapitánya személyesen engem tett felelőssé a kiesett idő és profit miatt, és vagy fél óráig hallgattam, hogy mennyire alkalmatlan vagyok a posztra…

-         Ki volt az? – Kérdezte Nick, de megjátszott indulattal, látta Nerys arcán, és hallotta a hangjában, hogy egy pillanatra nem vette komolyan az andoriánt.

Nerys elnevette magát.

-         Nem tudom, azt hiszem elfelejtettem a nevét… - Egy pillanatra megállt, ahogy Nick kuncogása csatlakozott az övéhez, aztán folytatta. – Aztán átnéztem a tegnapi jelentéseket. Ja igen, majd ne felejts el szólni, hogy dorgáljam meg a főgépészem, mert trehány munkát végzett… - Eresztett el egy komolytalan közbeékelést.

Nick egy pillanatig mérlegelte, hogy vajon Nerys komolyan beszél-e, de aztán látva a humoros villogást a bajori szemekben elnevette magát és beszállt a játékba.

-         Oké, azt hiszem, már alig várom… - Fulladt vigyorba a nevetés, és a játékos hang egy csábító árnyalatot kapott.

Nerys nyelt egyet, de még folytatta a napjának ecsetelését.

-         Tehát. Hol tartottam?

-         A jelentések… - Segített Nick.

-         Igen, a jelentések. Aztán akartam inni egy raktajinot, de a replikátorom megadta magát, így hát kénytelen voltam lemenni egyért a Replimatába.

-         Szólj Dalbynak, ő majd megcsinálja. – Szúrta közbe Nick. – Meghagytam neki, hogy a replikátorproblémáidat az elsők között orvosolja. – Tette hozzá, aztán gyorsan elvörösödött meghallva az ezúttal véletlenül tényleg akaratlan innuendót.

Nerys felvonta a szemöldökét, de végül csak megrázta a fejét.

-         Ezt most inkább nem hallottam. – Jegyezte meg félkomolyan. – Tehát, Replimata… Ahol összefutottam egy félőrült emberrel, aki mindenáron el akarta hitetni velem, hogy ő valami új tiszt. De amikor kérdeztem az adatai felől úgy döntött, ő mégsem az, és elrohant.

-         Nem semmi… mik vannak… - Állapította meg a gépész félig vigyorogva, de inkább már csak Nerys hangjára koncentrálva.

Nerys bólintott, aztán észrevéve az éledő tüzet az égkék szemekben rövidre fogta.

-         Aztán délután még volt néhány egészen unalmas megbeszélés, és most itt vagyok… - Engedte le a hangját már-már simogató mélységekig.

Nick közelebb hajolt, aztán oldalra billentette a fejét.

-         Csak nekem… - Búgta halkan.

Nerys is közelebb húzódott, és belemosolygott a képernyőbe.

-         Csak neked… - Felelte, aztán az arcán megjelentek a frusztráltság első jelei. – A fene, Nick. Ez így szörnyű… - Morogta, egy kissé már irritáltan is, hogy itt van előtte, de mégsem érintheti meg.

Nick nagyon is jól tudta mire gondol, azonban az ő fejében járt már valami, ami megoldást jelenthetett, de azon az estén még nem szándékozott bevetni. Beszélgetni akart, még ha közben néha el is kalandoznak.

-         Tudom, Nerys… - Mondta lágyan. – De ki fogjuk bírni. Nézd a jó oldalát. Így lesz egy csomó időnk beszélgetni…

Nerys egy pillanatra mérlegelte a hallottakat, megforgatva a fejében, de mikor végül válaszolt, a hangja kissé durcásra sikeredett.

-         Én jobban szeretek úgy beszélgetni, ha itt vagy…

Nick elmosolyodott, és legszívesebben megcsókolta volna azokat az ajkakat, de ahhoz egy kicsit messze volt.

-         Igen… és akkor egy idő után abból minden lesz, csak beszélgetés nem… - Játszott tovább.

-         Az olyan rossz? – Kérdezett vissza Nerys már teljesen elkomolyodva, a hangjában árnyalatnyi bizonytalansággal.

Nick észrevette azonnal a hangulatváltást, és sietve válaszolt.

-         Nem, nem, Nerys… - Rázta hevesen a fejét. – Én csak azt mondom, lehet, hogy jó, hogy tudunk egy kicsit beszélgetni. Olyan régen volt alkalmunk… - Távolodott el a mondat végére a tekintete.

Nerys előrehajolt, és szerette volna megérinteni Nick arcát, de csak a képernyőt tudta.

-         Sq’wan… mért nem szóltál akkor? – Kérdezte, de ahogy elhagyta a száját, már meg is bánta. Gyorsan le is hajtotta a fejét.

A gépész ajkain megjelent egy szomorú mosolyféle.

-         Valamit ki kell találnunk, ha azt akarjuk, hogy működjön… - Felelte válasz helyett, teljesen komollyá válva.

-         Tudom, Sq’wan. – Bólintott Nerys, és nem most érezte először, hogy bármit megadna, ha csak közelebb lehetne hozzá. – Kitalálunk valamit, megígérem. – Folytatta, s a szemei őszintén támasztották alá a szavait.

Nick felnézett, valahová ki a képernyőről, aztán visszafordította a figyelmét Nerysre.

-         Tudom. Minden rendben lesz. De most mennem kell. – Mondta gyorsan, és dobott egy puszit keresztül a képernyőn.

Nerys tőle nem megszokottan végigjátszott vele. Elkapta, és az ajkaihoz emelte. Aztán viszonozta.

-         Menj csak. Jó éjt, Sq’wan… - Búcsúzott.

-         Szeretlek, Nerys… - Mosolygott rá Nick még egyszer.

És a képernyő elsötétült, majd megjelent rajta a föderációs szignál. Nerys egyedül maradt, ahogy fényévekre onnan Nick is. De állt előttük egy egész hónap, és egy sor megoldandó probléma. Nerys valahol mélyen először kezdte úgy érezni, talán a gépésznek igaza van, talán tényleg szükségük van erre.

 

Nick Wesley zászlós és Jadzia Dax parancsnok a hónap közepén már volt, hogy egész nap nem voltak képesek szünetet tartani, egyik konferencia érte a másikat, s mindegyiken egyetlen téma volt, hogy tudnák megállítani az Awalont, ha az támadni akar. A fiatal gépésznek a hónap közepe táján kezdett egy olyan érzése lenni, hogy ez az egész felhajtás felesleges, és időpocsékolás. Felesleges, mert amíg a transztértechnológia nincs kifejlesztve, és legalább egy századnyi hajóba beszerelve, addig logikusan nincs miről beszélni. Amellett időpocsékolás, mert egész idő alatt mást se hallott, minthogy mi lesz, ha majd támad az Awalon…

Ki mondta, hogy támad? Kérdezte meg egy ízben a mellette ülő Jadziát, aki erre ránézett, aztán megrázta a fejét, a gesztus kétértelmű volt ugyan, de Nick úgy döntött a trill barátja vele ért egyet. Amellett első kézből látta mire képes a titokzatos idegen faj. És őszintén, vajmi kevés esélyét látta annak, hogy tíz éven belül a Föderáció fel tudná venni velük a harcot. Igaz, ez pesszimista nézőpont volt, de abban a pillanatban nem volt képes többre. Amellett még mindig végig futott a hátán a hideg, ahogy arra gondolt, hogyan transzportáltak át a felvont pajzsaikon.

Az igazi ok azonban, amiért nem látta értelmét ennek az egész konferenciának, az az volt, hogy egész életében inkább gyakorlatias ember volt. Ha a kezébe adtak két dolgot, hogy rakjon össze belőle egy harmadikat, akkor leült és addig próbálkozott, amíg nem sikerült. Ez nem egyszer mentette már meg az életét a Delta Quadránsban is, ahol az előző elmélet annyival volt kibővítve, hogy mindezt annyi idő alatt csinálta meg, amennyi a lehetséges haláláig volt. Eddig még bejött. De az, hogy egy terembe összezárnak sok, évek óta íróasztal mögött gubbasztó admirálist, meg néhány Föderáción kívüli főfejest, illetve beraknak dísznek két tisztet, akik véletlenül éppen találkoztak az ellenséggel, ami még csak hadüzenetet sem küldött - azon kívül, amit Kira mondott – és egy egész hónapig ülnek a semmin. Ez nem az ő stílusa volt, és nem is volt képes úgy dolgozni, hogy akárhányszor felvetett valamit, a főfejesek lehurrogták. Változatos indokokkal, amik között szerepelt, a kivitelezhetetlen, a Föderáció nem támad, csak védekezik, illetve Maquis trükköket nem alkalmazunk. Ez utóbbi természetesen sokkal árnyaltabban megfogalmazva, és a „Maquis” szó nélkül.

Amellett nem értette, miért nincsenek itt olyan nevek, mint Dr. Leah Brahms a Föderáció vezető hajtóműspecialista zsenije, vagy éppen Hétkilenced az egyetlen, aki visszatért a Borgtól, hordozva milliónyi faj tudását magában, vagy Dr. Luis Zimmermann, a holotechnika zsenije és az orvosi segédhologramok atyja, sőt, akár Dr. Lenara Kahn, a mesterséges féregjáratok trill specialistája is. Azok, akik valóban tudnának segíteni, és akik világ életükben mást sem csináltak, mint terveztek, talán Hétkilenced kivételével, de neki is itt lenne a helye mindenképpen a Borg tudásával, és a Borgként eltöltött tizennyolc évével együtt.

Persze, ezt, mint egy zászlós nem mondhatta ki, legalább is nem a konferencián, azonban privátban igen.

Az egyik nap végén, aztán a szokásosnál is fáradtabban tért vissza a szállására. Belezuhant a foteljébe, és bekapcsolta az asztali terminált, azonnal Kira ezredest hívva. Ő volt most az egyetlen, akit látni akart egy ideig. De őt nagyon.

-         Hello Nick, már azt hittem nem is hívsz… - Jelent meg Nerys kissé fáradt arca, és a háttérből úgy tűnt, hogy ezúttal a szállásán van.

A gépész is fáradt volt, de azért elmosolyodott.

-         Egy ilyen nap után nem tudok lefeküdni úgy, hogy ne lássalak. – Felelte, de a hangjából nem tudta kitörölni az irritáltságot.

Nerys hátra dőlt, és láthatóan kényelmesen elhelyezkedett.

-         Mi történt? Elmeséled? – Kérdezte, és volt valami az arcán, ami jobb kedvre derítette Nicket is. Egyre jobban kezdte élvezni ezeket az esti beszélgetéseket, s mikor elvétve egyszer, vagy kétszer nem tudtak beszélni, már valósággal hiányzott.

-         Ezek barmok… - Válaszolta egyszerűen, a hangjából ezúttal meg sem próbálva kitörölni az unott és undorodott színt.

Nerys felvonta a szemöldökét a kitörésen, de azért elmosolyodott.

-         Tényleg? Miért? – Segített a párjának tovább haladni.

-         Ami itt folyik, az egy vicc! Azt mondják, találjunk ki valamit az Awalon ellen. Amikor meg kitalálunk valamit – én meg Dax mondjuk – akkor meg azzal jönnek, hogy a Föderáció nem fogja megváltoztatni a politikáját, merthogy mi védekezünk, és sosem támadunk. Meg hogy nem kellenek a jó öreg Maquis trükkök! – Használta mind a két kezét az álláspontja kifejtéséhez hatalmas, széles mozdulatokkal, amitől igazán komikusan nézett ki.

Nerys halkan elnevette magát, aztán előre hajolt.

-         Most mit dobtak vissza? – Érdeklődött, hagyva, hogy a gépész kiméltatlankodja magát.

Erre Nick vágott egy grimaszt, aztán ő is előre hajolt egy kissé.

-         Olyan egyszerű… - Kezdte el nagy lendülettel. - … még B’Elanna mutatta egyszer, és abból jött az ötlet. Mert, ha a frézersor energiacelláit felturbózod úgy, hogy a plazmaellátó rendszer energiakészletét egy fröccsel átirányítod a főtáprendszeren, akkor legalább 50%-al nő a tűzerőd. Na most, ha ezt felspécized azzal, hogy fogod az egészet, rákötöd az adott hajó gyengélkedőjének főkomputerére, ahol egy egyszerű eljáráslánccal képes vagy úgy szabályozni, hogy ne a frézer energiája, hanem a szórása nőjön úgy, hogy a lehető legnagyobb koncentráció jusson azokra a helyekre, ahol a legmagasabb a neuro energia… - Vett levegőt, és még előrébb hajolt olyan tekintettel, mintha csak azt mondaná. Látod? Olyan egyszerű, de ezek még ezt sem képesek felfogni. – …akkor kapsz egy olyan fegyvert, ami nagyobb hatékonyságú, pontosabb, és szinte követi az Awalon hajókat… Érted? – Kérdezte az új levegővel.

Nerys pislogott egyet, és odáig kristálytiszta volt, hogy a frézersor erejét meg lehet növelni a jó öreg Maquis trükkel, de mi van a gyengélkedővel, meg a főkomputerrel? És milyen eljáráslánc?

-         Azt hiszem… - Felelte végül, de nem nézett ki túl biztosnak.

Azonban Nick gépész módban volt, és ilyenkor esetleg csak lelőni lehetett, vagy talán azt se.

-         Nagyszerű… Szóval, ez volt az egyik, de szerintük ez túl szabályszerűtlen! A másik, az tulajdonképpen Dax ötlete volt, én csak hozzátettem, amit tudtam. Tehát, a pajzsaink ugyebár nem érnek semmit. De mi van, ha az egész rendszert fogjuk és lekapcsoljuk, és hagyjuk, hogy egy találatuk érje a célt. Amin előzőleg érzékelőket helyeztünk el, amiket előzőleg összekötöttünk a pajzsgenerátor computerével, és, ha az érzékelő elég stabil, akkor képes a lövés energiajellemzőjét továbbítani a pajzsgenerátornak, és az a következő találatot képes lesz kivédeni. Elismerem, ezzel ugyan lemaradunk egy lépéssel, de még mindig jobb, mint védtelennek lenni. És még az is lehet, hogy ez segíthet az áttranszportálás kérdésén is… - Vett itt egy újabb nagy levegőt, aztán hirtelen elhallgatott. Egy ideig gyanakodva méregette a képernyőről furcsán ránéző Neryst, és csak aztán kérdezett. – Nerys, figyelsz te egyáltalán?

Nerys, ami azt illeti nem figyelt, illetve nem a kiselőadásra a pajzsokról, hanem Nick hangjára, a vehemenciájára, és arra, hogy mennyire helyes, amikor gépész módban van.

-         Persze… - Jutott eszébe a kérdés.

Nick még inkább oldalra billentette a fejét.

-         Miért nem hiszem én ezt el? – Kérdezte, a hangjában komolytalanság csengett. Igazából már rég elfeledkezett az összes eddig őt irritáló problémáról.

Nerys elnevette magát, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan lebukott.

-         Oké, elismerem, egy kissé elkalandoztam…

-         Óh, és merre? – Kérdezett vissza a gépész változatlan komolytalansággal.

Nerys közelebb hajolt, és az arcvonásai ellágyultak.

-         A hangod… tudtad, hogy milyen szexis hangod van? – Kérdezte, s az ő hangja sem volt rosszabb.

Nick jól láthatóan nyelt egyet, és még közelebb hajolt.

-         Ehh… - Vigyorodott el. – Neked meg szexis ujjaid… tudtad, hogy imádom az ujjaid? – Kérdezte, beszállva a játékba.

Nerys felvonta a szemöldökét, ahogy megnézte magának az ujjait, úgy, hogy mindez jól látható legyen a másik oldalon is. Aztán a mutató ujját az ajkára támasztotta.

-         Tényleg? – Kérdezte, amitől Nick hátán ismerős szikrák kezdtek fel-alá rohangászni.

Nerys elmosolyodott, és úgy döntött, most kell abbahagyni a játékot, amíg az nem válik kellemetlenné. Úgyhogy gyorsan megigazította magát a székében.

-         Nerys, miért hagytad abba? – Érdeklődött a gépész kicsit csalódottan, benne felmerült, mi van, ha végig játsszák?

-         Sq’wan, ehhez egy kicsit messze vagyunk, nem gondolod? – Kérdezett vissza elkomolyodva.

Nick erre közelebb hajolt újra, s a szemében jó adag szenvedély lángolt már így is.

-         Az még nem jelenti azt, hogy ne játszhatnánk egy kicsit… - Ajánlott fel ködösen valamit.

Nerys egy pillanatig igyekezett rájönni a megfejtésre.

-         Mire gondolsz? – Adta fel, és inkább megkérdezte tényleg ártatlanul.

A gépész még közelebb hajolt, mint, aki valamilyen titkot súg, aztán valóban suttogott.

-         Játszani, én itt, te ott… együtt. – Próbált pontosítani úgy, hogy azért ne rontson a hangulaton.

Nerys pislogott egyet, aztán még egyet. Végül rájött, mire céloz a gépész és elvörösödött. Tetőtől talpig.

-         Nick, Sq’wan, ez így nem fog menni… - Próbált dadogás nélkül kinyögni valami választ.

A gépész felvonta mindkét szemöldökét, amelyben ezúttal kihívás volt.

-         Na és mért nem? – Érdeklődött komolytalanul.

Nerys igyekezett átgondolni a választ, mielőtt belekezdett.

-         Ezt az én népemnél tiltja a… szokás, vagy vallás. Ahogy tetszik. – Ismerte be halkan, kissé lehajtott fejjel.

Nick egy pillanatra csak tátott szájjal ült. Aztán elnevette magát, és nevetett, amíg már nem bírt levegőt venni és teljesen eltűnt a képernyőről beesve a kanapé és az asztal közé… Aztán, mikor visszatért a képernyő elé, Neryst ott találta elvörösödve, és majdnem… szégyenlősen.

-         Ezt nem mondhatod komolyan! – Küzdött vissza egy újabb nevetőrohamot. – A bajoriak, akik egyébként képesek egyhuzamban végigszeretkezni az éjszakát, nem… nem csinálják egyedül?! – Igyekezett megfelelő szót találni, lehetőleg mellőzve a gépésszótárat, aztán új kérdés vetődött fel a fejében. – Mit csináltok akkor, ha sokáig nincs senkitek? – Kérdezte, nagyon is jól ismerve Nerys e téren mutatott szokásait.

Aki erre, ha lehet még vörösebb lett. Aztán kibökte halkan.

-         Meditálunk.

Nick ezt a választ is megbámulta. Aztán visszatért a komolytalan hangnemhez.

-         Meditáltok… Akkor majd megmutathatnád, mer’ tudod, én számítottam ám itt rád. – Felelte félig csalódottságot színlelve.

Amire Nerys újra vörösebbé vált, pedig már kezdte visszanyerni a bőre eredeti színét.

-         Nem beszélhetnénk esetleg másról? – Kérdezte egy árnyalatnyi zaklatottsággal és kéréssel a hangjában.

Nick elvigyorodott.

-         És mondd csak, ez egyáltalán annak számít? Végül is velem vagy? – Próbálta letörölni a vigyort az arcáról, kevés sikerrel.

Nerys csak elvörösödött újra, és ezúttal már irritáltság csillogott a mélybarna szemekben.

-         Nick, nem beszélhetnénk másról? – Próbálta újra határozottabban.

A gépész feltartotta maga elé a kezeit kuncogva.

-         Jó, jó, feltételezem, akkor nem akarod megszegni ezt a… tabut. – Meg is rázta hozzá a fejét, hitetlenül. Még mindig nem volt képes elhinni, hogy pont a bajoriaknál van ilyen megkötés.

-         Eltaláltad. – Bólintott kissé megkönnyebbülten Nerys, bár sejtette, hogy ezért még jó ideig lesz céltáblája a gépész ugratásainak.

Nick arca végül elkomolyodott, és újra az egész figyelme Nerysen volt és némi problémán, amit még meg kell oldaniuk.

-         Tehát? Gondolkodtál az idő témán? – Kérdezte, kissé félve egy hasonló kérdéstől, mert neki bizony nem volt ideje.

Nerys megrázta a fejét, aztán közelebb hajolt.

-         Sajnálom, Sq’wan, még nem volt időm. – Aztán az ajkai egy apró grimaszra húzódtak. – De, ha így folytatod, akkor legfeljebb éjjel.

Nick elnevette magát, aztán felnézett, mert megszólalt az ajtócsengője.

-         Valaki nem tud nélkülem élni. Mennem kell Nerys. – Mondta gyorsan. – Szeretlek, jó éjt. – Tette még hozzá.

-         Én is Sq’wan, én is szeretlek. – Viszonozta gyorsan.

Aztán Nick elzárta a komcsatornát, mielőtt kiszólt volna, hogy szabad.

 

Kira Nerys kevésbé ezredesi minőségében kényelmesen feküdt a szállásán, a kanapén, és a kávézóasztalon lévő hordozható asztaliterminál képernyőjét bámulta, kissé fókusztalanul, valójában a szubtércsatorna másik oldalán lévő Nick Wesley hangját hallgatta, aki éppen el volt merülve egy új projekt műszaki részleteinek ecsetelésében, és már percek óta beszélt. Nerys nem figyelt semmi másra, mint, hogy a hasán egyensúlyozott bögre jamja tea ne dőljön ki, illetve, hogy Nick hangja mennyire mély és érzéki tud lenni, amikor izgatott, és éppen gépész módban beszél.

-         … és átkötöd a harminckettes gamma elosztót úgy, hogy legyen egy közvetlen csatlakozása a negyvenötös alfához is és deltához is, akkor az egész áramkör átalakul egy automatikus szabályozóvá… - Állt meg a gépész és egy kicsit közelebb húzódott a képernyőhöz. Összehúzta a szemöldökeit, aztán oldalra billentett fejjel sokáig csak tanulmányozta a kanapén heverő társát, végül elvigyorodott. – Nerys! – Szólt bele egy kicsit hangosabban.

Amire Nerys felijedt a révedezésből kis híján kiborítva a teát, de az utolsó pillanatban még elkapva és ráfókuszálva újra a gépészre.

-         Hmm?

Nick megrázta a fejét.

-         Hol jársz, Nerys? – Kérdezte lágyan.

Nerys végül letette a kávézóasztalra a bögrét, amiből valójában már vagy fél órája nem ivott, és oldalra fordult, olyan látványt nyújtva ezzel, amiről Nick egy ideig nem tudta levenni a szemeit, de nem is akarta.

-         Bocs, csak hallgattam a hangod. – Ismerte be őszintén, egy intenzív tekintettel a szemeiben.

Nick közelebb hajolt és elkomolyodott ő is.

-         Hiányzol nagyon… - Felelte fojtottan, ahogy Nerys testéről a mélybarna tengerekbe vándorolt a tekintete, és hirtelen zuhanni kezdett.

Nerys maradt úgy, csak a feje alá csúsztatta a kezét, ahogy figyelte a képernyőt.

-         Te is nekem Sq’wan… - Suttogta vissza.

És sokáig csend maradt, ahogy csak nézték egymást, csak zuhantak a másik szemeibe, könnyű, és mégis a távolság miatt nehéz némaságban.

Aztán Nick volt az, aki hátradőlt, és az arcán megjelent egy frusztrált kifejezés.

-         Az istenit Nerys. Még tíz nap! – Nézett kétségbeesetten a képernyőre, és a társára.

Aki egy ideig még nézte csendben, aztán felült. És előrehajolt.

-         Itt az ideje, hogy megtanítsalak meditálni? – Kérdezte, de a hangjából már nem lehetett eldönteni, hogy még komolyan beszél-e.

Nick egy ideig bámult rá kissé bambán, aztán vágott egy grimaszt, végül megállapodott egy kölyökkutya tekintettel.

-         Én nem meditálni akarok, hanem szeretkezni veled. – Jelentette ki, a hangjában tisztán hallható volt a kölykös dac.

Amire Nerys arcán is megjelent némi frusztráltság, miután ezt ő is pontosan ugyan így gondolta, végül győzött valami egészen más.

-         Nah, már nem elég a beszélgetés? – Kérdezte, kissé kegyetlenül ugratva a párját.

Nick arca erre csak durcásabb lett, végül elkomolyodott.

-         Persze, hogy nem. – Felelte, aztán még közelebb hajolt. Megérintve a képernyőt, ott, ahol Nerys arcát látta. – De szerintem használt. – Hullott aztán darabjaira a komolysága. – De most már megőrülök ettől.

Nerys sokáig fürkészte a gépész arcát, még többször meggondolva a szavait, végül még közelebb hajolt.

-         Te… - Kezdte suttogva. – te nem? – Érdeklődött egy olyan arckifejezéssel, amit nem lehetett sokszor látni Kira Nerystől.

-         Mit nem? – Pislogott néhányat Nick, miután kicsúszott a száján a visszakérdés.

Nerys nyelt, egy ideig úgy gondolta, hogy hagyja, végül valamiért mégis tovább ment, ha már belekezdett.

-         Te nem… tudod… magad. – Dadogott némiképp, belevörösödve a közepébe, miután ez olyan téma volt, amit nem néztek jó szemmel a Próféták, és egyébként is.

Nick erre kinyitotta a száját, aztán becsukta. Igyekezve megtalálni a választ. Már az egyszavason kívül.

-         Nem Nerys. – Rázta meg végül a fejét, a koncentrációtól elfelejtve derülni a társa zavarán, na meg az ugratás is elmaradt. – Az csak így lenne… uh… szóval az csak így érne valamit… veled. – Mutatott a képernyőre, majd magára, félreérthetetlenül.

Nerys már régen elvörösödött annyira, hogy ne lehessen annál vörösebb, hát most csak kissé gyámoltalanul állta, hogy a Próféták által elítélt képek szökjenek a fejébe. Végül az akaraterejét felhasználva visszanyomta őket. És gyorsan ivott néhány kortyot a már kihűlt teájából, ami hirtelen nem is volt olyan rossz hidegen.

-         De, ha használ, tőlem nyugodtan… – Nézett újra a képernyőre és Nickre.

Amire a gépész először csak felvonta a szemöldökeit, aztán megrázta a fejét.

-         Nerys, ne ajánlj fel valamit, amit nem akarsz igazán felajánlani. Amellett mondom, nekem te kellesz.

Nerys itt érezte úgy, hogy elért a tűrőképessége határához, nem szólva a vérmennyiség határairól, ami az arcába érkezett.

-         Akkor meditáció. – Vágott egy grimaszt.

Amit Nick viszonzott, és széttárta hozzá a karjait.

-         Taníts…

Nerys pedig nekiállt elmagyarázni.

 

Nick Wesley a 351-es Csillagbázis számára kijelölt vendégkabinjában ült, a lábait felpakolva, a kezeit összekulcsolva a tarkóján és vidáman bámulta az asztalán lévő computerterminál kijelzőjét. Azon is Kira Neryst, Kira Neryst egy kis bajban.

-         Nem… - Rázta a fejét. – az úgy nem jó. Mit szólnál ahhoz, hogy: „Véleményem szerint tehát, tisztelt hölgyeim és uraim, a javish exportban elért bámulatos hatvan százalékos emelkedés megismételhető a kela kivitelben is.” – Vigyorodott el a végére.

Kira felnézett a kezében tartott rögzítőről, és egy kissé tépelődő arcot vágott.

-         Gondolod? Nem túl sok oda a „bámulatos”? – Kérdezte, és még az ajkát is beharapta hozzá.

Nick megrázta a fejét.

-         Nem hát. Azt akarjuk elérni, hogy megadják a támogatást. És akkor adják meg a támogatást, ha úgy hiszik, hogy amibe fektetnek, az igenis megéri, sőt, tulajdonképpen már nyereséges. Ez retorika. Egy elrejtett jelző itt, egy eldugott kis túlzás ott, és a végén a beszéd sikert arat és megfog mindenkit. – Magyarázta.

Kira arckifejezése nem változott.

-         Mért kell nekem ilyen baromságokról beszédet tartani? – Kérdezte meg sokadjára, mintegy költőien.

Nick elnevette magát. Aztán megrázta a fejét.

-         Talán, mert te vagy a Quadráns egyik legfontosabb állomásának parancsnoka, és bajori összekötő tiszt, na meg a legszebb ezredes? – Nézett nagy, ártatlan égkék szemekkel a párjára.

Kira felnézett, egy ideig mérlegelte a választ, végül vágott egy grimaszt is még.

-         Ezen a mondatodon még csiszolj egy kicsit. – Próbált visszavágni valamiért, amiért nem is a gépész volt a hibás. – Na, hogy volt az a mondat? Véleményem szerint…? – Tért gyorsan vissza a beszédének átfogalmazására.

Nick megrázta a fejét, a szemeiben egy tekintettel, mely elárult minden szeretetet, amit a párja iránt érzett.

-         „Véleményem szerint tehát, tisztelt hölgyeim és uraim, a javish exportban elért bámulatos hatvan százalékos emelkedés megismételhető a kela kivitelben is.” – Ismételte el a mondatot újra.

Kira gyorsan lejegyezte, aztán felnézett.

-         És itt le a hangsúly és vége?

Nick bólintott egy hatalmasat, valójában ő élvezte a beszédfogalmazást, hát legalábbis Nerysnél jobban.

-         Így van. Felnézni a közönségre, szépen mosolyogni… - Ráncolta hirtelen össze a homlokát. – na azért nem túl szépen. És besöpörni a gratulációkat, és persze a támogatást. – Állt meg, mintha végzett volna, aztán még gyorsan pontosított. – És tudod, nem elmondani, hogy én írtam.

Kira erre vágott egy némileg szkeptikus arcot, ami a végén valami egészen másba lágyult.

-         Köszönöm, Sq’wan… - Hajolt közel, félrerakva a rögzítőt, beszédestől, munkástól együtt.

Nick elmosolyodott.

-         Nincs mit, az Univerzum legszebb állomásparancsnoka azt kér, amit csak akar. Na és persze azonnal meg is kapja. – Udvarolt egy kicsit.

Nerys igyekezett nem elpirulni, ami végül kissé hiányosan, de sikerült.

-         Óh, igen? Vigyázz, mert még a végén szavadon foglak. – Fenyegetett játékosan.

Az égkék szemek megvillantak erre.

-         Már alig várom. – Vigyorodott el, azzal a vigyorral, ami bármikor ki tudott provokálni egy csattanós pofont, vagy mást…

Nerys nyelt egyet, végül hátra dőlt.

-         Azt hiszem itt az ideje elköszönni. – Lett jóval komolyabb.

Nick csak bólintott, aztán szalutált, miután ő nem volt hajlandó elveszteni a kedvét.

-         Igenis, Asszonyom.

Nerys csak elnevette magát, aztán megrázta a fejét.

-         Jó éjt, Sq’wan. Szeretlek. – Köszönt el, a végére újra elkomolyodva.

Nick szintén.

-         Én is szeretlek, Nerys. Jó éjt.

A képernyő elsötétült, nem hagyva mást csak a Föderáció hivatalos logoját.

 

Kira ezredes már a szolgálata elején nem volt képes egyhelyben maradni. Ez volt az a nap, amelynek végén, ha minden jól megy, végre újra a társa mellett lehet. És volt még valami, amitől ez a nap különlegesebb volt, mint a többi. Mégpedig, hogy bár a gépész még nem tudott róla, de kitalált valami nagyon is használhatót a probléma megoldására. Amit azonban meglepetésnek szánt. És mivel ez a nap, egy harmadik oknál fogva is különleges volt, egészen pontosan tíz hónapja csókolták meg egymást először, s ettől kezdve számítják magukat hivatalos párnak.

Tehát, minden együtt volt egy tökéletes estéhez. Már jó előre szabaddá is varázsolta magát. Két hete plusz órákat dolgozott, csak, hogy képes legyen ezt az egy estét tökéletesen egyedül eltölteni a gépésszel.

Most már csak a délutánt kellett kivárni…

Ameddig azonban munkája volt. Méghozzá sok. Ami nem is volt olyan rossz, mert így gyorsabban telt az idő. És, ha gyorsabban telik az idő…

Akkor előbb utóbb ott áll idegesen a zsilip előtt, és hirtelen mindössze néhány perc marad a komp megérkezéséig.

Aztán hirtelen már annyi sem, mert a zsilipkapu nyílik, és kilép belőle először Nechajev admirális, majd a kis, idegesítő adjutánsa, aztán egy holtfáradtnak látszó Jadzia Dax parancsnok, végül egy még fáradtabbnak látszó Nicole Wesley zászlós.

Kira kinyitotta a száját, aztán ránézett a mellette álldogáló Worfra. Aki szintén nem számított az első kettőre.

-         Admirális! Üdvözlöm az Állomáson. – Vágta azért ki magát az Ezredes, és köszöntötte Nechajevet. – Parancsnok, főnök. – Bólintott mindkét tisztjének, és az adjutánsnak is.

Jadzia fáradtan, de boldogan, valamint magát annyira nem zavartatva ugrott a férje karjaiba, amit a gépész és ezredese csak egy kissé irigy oldalpillantásra méltathatott. Végül Nick csak megvonta mentálisan a vállát.

-         Ha most megbocsátanak… - Kezdte el, aztán félúton úgy döntött, hogy már ehhez is fáradt, csak elindult egyenesen a kabinja felé.

Kirára maradt végül a feladat, hogy az Admirálist és adjutánsát megfelelő VIP kabinokba helyezze, aminek eredményeként csak két órával később tudott elszabadulni, mint ahogy azt tervezte.

De azért még mindig makacsul ragaszkodott a tervéhez, így hát az utolsó simításokat is elvégezte a szállásán, és megérintette a komjelvényét.

-         Kira Wesleynek. – És várt.

Egy jó néhány másodperc múlva egy álmos hang szólt bele.

-         Itt Wesley.

-         Uhmm, egyedül vagy? – Kérdezte bizonytalanul, a hangból ítélve talán alhatott?

-         Igen, teljesen egyedül. – Jött a válasz, egy árnyalatnyi durcás hangszínnel.

Nerys sóhajtott egyet, és ennél a pontnál kezdte úgy gondolni, hogy talán mégsem fog minden úgy alakulni, ahogy azt tervezte.

-         Nem akarsz átjönni? – Kérdezte óvatosan. – Láttam, hogy fáradt vagy, akárcsak aludni is. – Döbbent rá hirtelen.

Egy rövid szünet következett, amíg a komlinken egy csomó érdekes zaj jött át, aztán Nick hangja.

-         Mindjárt ott leszek. Wesley vége. – Zárta is el, ahogy kilépett a kabinjából.

Nerysnek nem sokat kellett várnia, mert az ajtócsengő alig pár perccel később megszólalt, és egy eléggé zilált külsejű Nick Wesley lépett be.

-         Már aludtál? – Kérdezte Nerys, hirtelen bűnösnek érezve magát.

Nick megállt előtte, nyilvánvalóan álmosan, az egyenruha kabátja még be sem volt gombolva, a póló csak félig volt betűrve, a haja pedig ziláltan lógott a szemébe. Éppen csak a paplan és a kispárna hiányzott a hóna alól. Az összhatás nagyon tetszett ugyan Nerysnek, de az, hogy felébresztette, az nem.

Végül a gépész kissé sután előre hajolt, nyomott egy puszit Nerys szájára, aztán egyenesen a hálószoba felé vette az irányt, már útközben vetkőzve. Nem véve észre sem az ünnepien megterített asztalt, sem a bajori gyertyákat, még a füstölőket sem. Semmi más cél nem lebegett előtte, mint az ágy.

Nerys egy pillanatig nézett utána, aztán improvizált. Pillanatok alatt lehámozta magáról az órákig válogatott ruhát, és csak úgy, mezítelenül a gépész után trappolt, és bebújt mellé a takaró alá, ahol már Nick sem viselt semmit. Ahogy végül közelebb húzódott a gépészkarok átölelték, ahogy még hallott egy álmos mormogást is.

-         Na, most már jó…

S aztán már csak Nick lassuló, álomba szenderülő lélegzetét.

Önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy közelebb bújt, mélyen beszívva a társa illatát. És arra gondolt, hogy mégsem érzi elrontva ezt az estét, majd holnap is lesz alkalmuk ünnepelni. De abban a pillanatban nem tudta volna másként, máshol, máshogyan elképzelni magát, mint a gépész karjaiban, újra, érezve az illatát, hallgatva a szívverését, és a halk szuszogást, ahogy alszik, érezve az erős karokat, amelyek, még álomban is csüngtek rajta. És tudta, jól döntött, s a meglepetés, még holnap reggel is az lesz. Sőt, ha lehet még biztosabb volt benne. Végül engedett ő is az álomnak.

 

Kira Nerys ezredes már egyenruhában és tökéletesen szolgálatra készen állt a hálószobája ajtajában, valamint egy komoly döntés előtt. Még volt fél órája, ami alatt vagy nézi az alvó párját, vagy felébreszti és odaadja neki az ajándékot.

Nick a hasán hevert, a csak a derekán kissé átvetett paplan látni engedte, ahogy az egyik karja az arca előtt, a másik mögötte kinyúlva egészen az ágy széléig, az egyik lába pedig felhúzva pihent a hasa mellett a finom kék selyem lepedőn. És csendesen szuszogott. Ez a látvány Nerys dilemmájának eldöntését az első lehetőség felé terelte. De az a tény, hogy utána ki tudja mikor lesz lehetősége újra beszélni vele, talán csak napok múlva, az erősen a felébresztés mellett szólt.

Végül a helyzetet Nick oldotta meg, mert oldalra fordult, egy ideig még az álmából tapogatta Nerys oldalát, aztán miután nem talált csak hideg ágyneműt a hátára fordult, megdörzsölte a szemeit, és egy nagy sóhajtás kíséretében lassan felébredt. Aztán a plafon bámulásából felnézett, megérezve, hogy valaki más meg őt bámulja, s ahogy észrevette a már egyenruhás állomásparancsnokot felkönyökölt, és egy kis pimasz mosollyal rámosolygott.

-         Szia Nerys… - Ez a két szó felért egy „Hello édes”-sel is, de a gépész valamiért nem használt becéző szavakat, amikor Nerysről volt szó. Semmilyet. De a hangja minden szándékát elárulta.

Nerys lassan közelebb lépett és előhúzott a háta mögül egy apró csomagot.

-         Jó reggelt Sq’wan… - Térdelt az ágyra és gyalogolt el egészen a gépészig, amíg végül már az ölében ült. – Ezt még este akartam odaadni, de elaludtál… - A hangjában nem volt szemrehányás, de Nick mégis lehajtotta a fejét.

-         Ne haragudj. – Motyogta. – Tudom, hogy mennyire vártad, ahogy én is. De szörnyű napjaim voltak. Fáradt vagyok. – Ismerte el, amit nem sokszor lehetett hallani az ő szájából sem.

Nerys elmosolyodott, ahogy a szabad kezének mutatóujjával felemelte a társa állát. Aztán gyengéden megcsókolta az ajkait.

-         Tudom, Sq’wan, nincs semmi baj. Csak nem akartam úgy elmenni, hogy ezt ne adjam oda. – Nyújtotta végül egészen felé a kis csomagot.

-         Mi ez? – Nézett fel végül a mélybarna szemekbe Nick.

-         Nyisd ki… - Mosolygott rá Nerys, amitől a gépész szíve, bárha álmosan is, de kezdett duplaszaltókat vetni. Bólintott, és nagy nehezen sikerült kibontani. Belül egy rögzítőt talált, egy bajori típusú rögzítőt, amin három fájl volt. – Csak sorban. – Utasította Nerys.

Nick bólintott még egyet szótlanul, és megnyitotta az első fájlt.

Beta-3452

Csak ennyi. Nick felnézett a már furcsán villogó mélybarna szemekbe, s az ő égkékjei tele voltak kérdéssel. De Nerys csak megrázta a fejét, és a rögzítőre bökött, hogy folytassa.

Nick erre megnyitotta a következő fájlt is.

Boldog tíz hónapos Évfordulót, Sq’wan!

Csak ennyi. Kira Nerys sosem volt a szavakban annyira otthon, de ezt Nick tudta, és néha pont ezért szerette annyira. Mikor már unta saját magát, akkor jó volt odabújni valakihez, aki mellett még hallgatni is jó. Tehát felnézett, és látni engedte az arcán áthullámzó összes érzelmet, még a megbánást is, hogy ő bizony elfelejtette, illetve nem is tudta, hogy meg akarják ünnepelni a tíz hónapot.

-         Nerys… én nem tudom… - Kezdte még mindig bizonytalanul. Az, hogy az első számsor mi, azt talán csak azért nem tudta, mert reggel volt, vagy, mert nem is számított rá, vagy egyszerűen csak nem kapcsolt.

-         Csak menj tovább! – Kérte szelíden Nerys még mindig mosolyogva, bár most már egy kissé idegesen.

Nick visszanézett a rögzítőre, és megnyitotta a harmadik, legnagyobb fájlt. Ezt felismerte, még ha bonyolultabb is volt, mint az előzőek. Egy apró program, amely arra való, hogy egy ajtó zárvezérlőjéhez adjon hozzá még egy biomintát. És a biominta jelen esetben az övé volt. A programban viszontlátta újra az előbbi kódot, és nagy nehezen összeállt a kép. Felnézve már zavart öröm csillogott a szemében.

-         Nerys! Ez komoly? – Kérdezte halkan.

Nerys csak lehajolt és megcsókolta a gépészt, ezúttal hosszan, de lágyan, nem akarva tíz perccel szolgálat előtt felébreszteni a sosem teljesen szunnyadó szenvedélyt.

-         Költözz hozzám, Sq’wan… - Kérte aztán, még egyenesen Nick ajkaitól.

De ahogy visszahúzódott, a gépész ábrázata már szomorúbbá vált.

-         Nerys, én szívesen… minden vágyam, hogy melletted ébredjek minden reggel, de mi van, ha Nechajev rájön?

Itt egy elegáns, Nick által olyannyira imádott ujj landolt a pánikba eső ajkakon.

-         Cssshh… Nem kell feladnod a régi szállásod hivatalosan. Már beszéltem Daxszal. Megmarad, mintha ott laknál. Ide csak áthozol mindent, ami fontos…

Nick szeme felcsillant, ahogy beszélt az ott felejtett mutatóujjnak.

-         A függőágyam, a könyveim… - Ez a gondolat, hogy a hőn szeretett függőágya és a könyvei itt, Nerys szállásán egészen hihetetlenül fantasztikus volt.

Nerys elnevette magát.

-         Igen, rakhatod itt is az ablakhoz, hogy láthasd a Szentélyt… - Ajánlotta fel halkan, majdnem elfúló hangon. Tudta ő is, mit jelent az az átkozott ágy, és főleg mit, ha egyszer ott lesz.

Nick ekkor ébredt egészen tudatára, mi előtt is áll. És megadta magát az érzésnek.

-         Igen, Nerys… óh, igen… - Kiáltotta halkan.

A következő pillanatban pedig már csókolta a társát ott, ahol érte. Ajkakon, arcon, nyakon, szemhéjakon még az orrán is. Már ott hevert Nerysen készen arra, hogy méltó módon ünnepelje meg az összeköltözést, amikor Kirában felébredt többek között az állomásparancsnok. És kissé eltolta magától a gépészt.

-         Lassíts, Nick… - Nevetett. – Ezt most nem lehet, de igyekszem este korán hazaérni. – Ígérte, s egy pillanatra mindketten csak meghatottan bámulták a másikat a mondat megváltozott jelentését nagyon is kihallva. Aztán Nerys ébredt. – Addig, mivel úgyis szabadnapos vagy, beköltözhetnél. – Folytatta, miközben igyekezett kimászni a még mindig csókokkal dobálózó gépész alól, úgy, hogy az egyenruhája is makulátlan maradjon. Bár ez utóbbit talán már akkor elvesztette, mikor az ágy közelébe ment.

-         Oké… - Adta meg magát végül Nick, és nézte kényelmesen az ágyból, ahogy Nerys kisétált, és elindult, kissé már késve a szolgálatra.

Még elnevette magát, ahogy elképzelte, hogy megint egész nap fog ezért hallani Daxtól, már ha a jó Parancsnok nem késik el ugyanúgy. Végül is, ő is csak most jött haza. És ugyebár a gyenge bajori átszeretkezett éjszakák sehol sincsenek a klingon párzási rituáléhoz…

 

Nick egész délelőtt egy régi egyenruha nadrágban, és egy be nem tűrt fekete pólóban rohangált a saját, illetve most már régi, és az új, Nerysszel közös szállásuk között. Teljesen kipihentnek, boldognak, gondtalannak érezte magát. Először, mivel rengeteg ideje volt, és ennek ki akarta élvezni minden pillanatát, az összecsukott függőágyát sétáltatta át. Hanyagul lóbálva az immár csak egy fél méteres rudat a kezében. Aztán megfelelően felállította a gondosan kiválasztott helyére az ablak előtt. A következő körben, már egy doboznyi könyvet vitt, és természetesen összefutott néhány éppen a dolgukra igyekvő ’Flottás biztonsági tiszttel. Miután a könyveket elrakta, szépen sorban, a talált üres polcokra, amik az emlékei szerint nem rég még nem is voltak olyan üresek. Ezen önkéntelenül is elmosolyodott. Végül elindult a harmadik körre.

A kezében egy üres dobozt lóbált, és valóban rendkívül szabadnak érezte magát. Az egyik folyosón ezúttal néhány bajori biztonsági tisztbe szaladt, akik furcsa tekintettel bólintottak neki, de tovább mentek. Nick végül ezzel a fordulóval hozta a rögzítői egy részét, az irodalmi, zenei és úgy általában művészeti témájúakat. És ahogy ezek is megtalálták a helyüket, indult a műszaki témájúakért. Abból is sok volt, és útközben már azon gondolkodott, hogyan lehetne a leghatékonyabban belepakolni őket egy dobozba, mikor az egyik forduló után kénytelen volt megállni. A folyosó közepén az ő egész Alfa Teamje ácsorgott egyetlen panel előtt, és mindenki azt, illetve a folyosó végén feltűnő főnöküket figyelte. Végül egy könyök elindult Dalbytól, mire a végén már Allenby is oda nézett. Nick ekkor jött rá, hogy az Állomás információ hálózata sokkal gyorsabb, mint azt ő gondolta. Elnevette magát, aztán vidáman lóbálva a még üres dobozát odasétált a csapatához.

-         Hello emberek… csak nem elromlott itt valami… - Furakodott oda a panelhez, és vetett egy pillantást az egyébként hibátlanul működő kettes gamma áramelosztó tervrajzára. Aztán vigyorogva fordult a most már kissé zavartan álldogáló csapatához. – Szép munka emberek. – Ismerte el a semmit, aztán visszatartott egy kuncogást. Nincs rá mód, hogy ő bármit is eláruljon ezek után. – Csak nem értem mért kellett egy elosztóhoz egy egész hadsereg… - Jegyezte még meg mintegy magának, aztán kedélyesen tovaindult. – Na mindegy. Majd holnap találkozunk, és látom a jelentéseket. – Szólt még vissza, igyekezve komolyan hangzani.

Az emberei pedig csak álltak, nem tudva eldönteni, hogy akkor most elégedettek, vagy megszeppentek legyenek.

Végül átvitte a maradék rögzítőit, az üreseket is, az íróasztalát a termináljával, aztán a fontosabb ruháit, minden egyebet a fürdőből, végül egy szabad rögzítőn a replikátorából az általa beprogramozott pontokat. Aztán egy fél órával később elégedetten nézett körbe új otthonában. Boldog volt és felszabadult. És még ott állt, elegánsan csípőre vágott kézzel, mikor nyílt az ajtó, és Nerys lépett be, kissé hevesen.

-         Nick, nem tudod, mi folyik kint? A szint folyosóin az ember lépten nyomon furán viselkedő tisztekkel fut össze. Mintha senki nem dolgozna az egész Állomáson… - Akadt el itt, ahogy a gépész nevetve szembe fordult vele.

-         Azt hiszem, az miattunk van… - Lépett oda még mindig kuncogva, ahogy átölelte az értetlen társa derekát, majd lehajolt egy gyors csókra.

Nerys pislogott egyet.

-         Mi? – Visszhangozta nem túl sok értelemmel.

-         Ja. – Mosolygott egészen boldogan rá a gépész. – Azt hiszem az egész úgy kezdődött, hogy néhány flottabiztonságis látott engem egy nagy dobozzal flangálni a szállásom és a tied között… aztán a következő néhány bajori volt… az egész csapatom… a fél gépészet… a bétások, gammások… aztán mások… - Sorolta, egyre közelebb az elképedt Ezredes ajkaihoz.

Egy újabb puszi után Nerys hátra húzódott, csak annyira, hogy még mindig elképedten nézzen fel a gépészre.

-         Nem mondod komolyan, hogy ezek itt szolgálatban azt lesik, hogyan költözöl hozzám? – Kérdezte, nem tudva eldönteni, hogy nevessen, vagy azonnal menjen rendet teremteni.

Nicknek nem volt ideje válaszolni, mert a felállított második terminálon, az ő új asztalán megszólalt a befutó üzenetet jelző hang. Kelletlenül, de elengedte Neryst és gyorsan megnyitotta. Kira figyelte hogyan változik a társa arca a komolyról derűsre, aztán hogyan kuncog egyet, és lép vissza hozzá.

-         A srácok úgy tűnik, kitalálták, mert ünnepelni akarnak. – Világosította fel Neryst az üzenet tartalmáról. – Hívtak téged is. Igaz egy kissé megilletődöttek, de hívtak. Ma este Quarknál. – Folytatta vigyorogva, de a szemében őszinte reménnyel.

Nerys arcáról eltűnt az eddigi derűs hangulat.

-         Sajnálom, Sq’wan. – Simogatta meg a szintén elszomorodó kölyök-arcot. – De ma este nem jó. – Még annak ellenére is akart menni, hogy hallott ő már az efféle gépész-bulikról, a késő éjjelig tartó ivásról, a nem egyszer az Őrszobán végződő játékokról. Aztán megmakacsolta magát. – De tudod mit? Mi lenne, ha nem mondanék inkább semmit, ha tudok, ott leszek. Hmm? – Kérdezte, próbálva visszavarázsolni Nick szemeibe a boldog csillogást.

A gépész erre el is mosolyodott azonnal.

-         Ez tetszik! – Csókolta meg Neryst ezúttal nagyobb hévvel. Minden szándéka meg volt ott tartani az állomásparancsnokot egy ideig…

-         Hmmm, Nick, én tulajdonképpen csak beugrottam… - Jött a bizonytalan visszakozás. – … megnézni, hogy haladsz.

Nick engedett, és hátra lépett, mert ez izgalmasan hangzott. Aztán körbemutatott.

-         Jelentem, Asszonyom, kész. – Vágta vigyázzba magát játékosan. Aztán összenevettek.

Nerys körbenézett, most először igazán, mióta belépett. A nappalija egy kissé zsúfoltabbnak nézett ki, mint eddig, de nem zavaróan. Gazdagabb lett a gépész imádott függőágyával az ablaknál, balra az asztala kapott egy 90 fokos fordulatot, és egy társasztalt, amin a gépész terminálja állt már bekötve, és működőképesen, illetve az ablak másik oldalán, a polcokon megjelentek a gépész könyvei és rögzítői.

-         Nos, milyen? – Kérdezte Nick, közben Nerys mögé somfordálva és hátulról átölelve, a kezeit lazán összekulcsolva a hasán.

-         Tetszik, - Nézett hátra Nerys. – nem bántottad az oltárt. – Tette hozzá elismerően.

Nick erre kuncogott egyet, aztán nyomott egy puszit Nerys fülbevalós fülére.

-         Élni akarok… - Suttogta derűsen. – Akarod látni a hálószobát? – Kérdezte, egy árnyalattal mélyebben.

Nerys erre határozottan kibújt az ölelésből, taktikusan elindulva az ajtó felé.

-         Nem most. Most rendet kell tennem odakint. Akkor este. – Búcsúzott kissé sietve. Mert ha még sokáig marad, akkor vet egy pillantást a hálóra, és, ha vet egy pillantást a hálóra, akkor ő már nem fog visszaérni az előtte álló megbeszélésre.

Nick pimaszul elnevette magát, aztán még utána kiabált.

-         Csak ne légy velük nagyon kemény! – Aztán megrázta a fejét, és visszasétált az asztalához.

Még utána akart nézni, mi történt az Állomáson, főleg a gépészeten, amíg távol volt. S már csak egy távolodó kemény, igazi állomásparancsnokhoz méltó hangot hallott, amint Kira ezredes rendet teremtett a szolgálatban unprofesszionálisan bámészkodó tisztek között.

 

Quark bárjában gépésztalálkozó volt. Ez azt jelentette, hogy a pontos ferengi fül szerint jó néhány decibellel megnőtt a hangerő, folyt a szintesör, és még az éppen nem dolgozó Dabó-lányok is a gépészek asztala körül somfordáltak. A hangerő egy pillanatra megugrott, ahogy a főnök lépett be, nem túl elegánsan, még mindig a korábbi régi egyenruha nadrágot, és a betűretlen fekete pólóját viselte. Az éljenzés lecsendesülte után aztán Wesley leült, és hátra fordult a pult felé.

-         Sört, Quark! – Kiáltotta el magát jókedvűen, aztán visszafordult a nem csak a beosztottjai, hanem barátai felé is. – Na emberek, akkor ünnepelünk! - Adta ki a jelszót, és elkapta a már kissé lassú Dalby elől a sörét. Aztán a magasba emelte. – A hazatérésemre!

Erre mindenki ivott, kivéve talán szegény Dalbyt.

-         Nem azt ünnepeljük, hogy költöztél? – Érdeklődött Tom, vagy három sörrel a háta mögött egy kissé már lassúbb hanghordozással.

Wesley letette maga, illetve Dalby elé az üres poharat, aztán elkomolyodva előre hajolt.

-         Nem. Azt mi nem ünnepeljük meg. Majd csak akkor, ha az összes admirális jó lesz, és kedves… - Felelte halkan, mintha titkot osztana meg, és olyan hangsúllyal, amiből kirítt, hogy ennek akkora a valószínűsége, mint, hogy az űr egyszer meleg hely lesz, vákuum nélkül. – És kicsi, piros neutrínók hullanak az égből…

A nevetés kitört, miközben megérkezett az új kör szintesör, eggyel már több.

-         Akkor arra, hogy visszajött! – Emelte a poharát egy fiatal zászlós, az alfa kettes csapatból, Peter Beals.

Erre mindenki a kissé ittas férfi felé fordult, Dalby átnyúlva még a vállát is meglapogatta.

-         Oké, haver, de arra már ittunk, találj ki valami újat.

Peter egy pillanatra bambán bámult maga elé, amiről nem lehetett eldönteni, hogy játszik-e vagy tényleg részeg, aztán megvonta a vállát, belenézett a poharába, és felhajtotta, csak úgy, különösebb ok nélkül. Wesley és a többiek jót nevettek rajta.

-         Tényleg, hol van az Ezredes? – Kérdezte Tess Allenby, aki még egészen józannak tűnt, és Wesley az utóbbi időben örömmel vette észre, hogy a fiatal gépész újra egyre kényelmesebb a jelenlétében. És ennek szívből örült.

-         Most dolga van, de azt mondta, ha tud, lenéz. – Válaszolta egy pillanatra távoli tekintettel. Aztán úgy döntött erre inni kell, és lehúzta a fél pohár sörét. – Na, most akkor ti jöttök, mi történt, amíg nem voltam itt? – Kérdezte, és úgy dőlt hátra, hogy csak a széke hátsó két lába volt a földön.

Erre Tom ugrott, aki egyébként általában csendes volt, de néhány pohár után már megeredt a nyelve, és egészen jól beilleszkedett a társaságba.

-         Tess randizik valami zöldfülű zászlóssal! – Kiabálta be, amire az emlegetett hölgy elvörösödve nézett a főnökére, aki most inkább, mint ivó cimbora funkcionált.

Wesley elmosolyodott, ahogy meglapogatta a mellette ülő Tess vállát.

-         És milyen a hölgy? – Érdeklődött. Hiszen amennyit tudott a zászlósról, a szerint nem is olyan régen még belé volt szerelmes.

Erre Tess még jobban elvörösödött, ahogy a többiek kórusban és szemforgatva válaszolták.

-         Nem hölgy, úr!

Wesley erre visszatért a székkel négy lábra, és még inkább előre hajolt.

-         Eh, szóval az úr? – Megitta a maradék sörét, és vizsgálódva körbenézett. – Tehát, faj, név, kor, hajszín, szemszín, méret… - Intett a kezével, hogy haladjanak.

A kissé mindenkinél ittasabb Peter vállalkozott.

-         Ember. Valami Lopez, főnök… - Ő még nem szokta meg, hogy szolgálaton kívül lehet tegezni a főnökét, főleg ilyen összeivások alkalmával. – sötét haj, sötét szem, és nagggyon jóképű… - Fejezte be, aztán még hozzátette. – a korát és a méretét nem ’tom sajna…

Erre mindenki nevetett, mert a fiatal zászlós kezdett tényleg viccesen beszélni, és a szintoholt se szokta még.

Wesley is elmosolyodott, tudva Peter ízléséről.

-         Naggyon jóképű, mi? – Kérdezte, aztán Tesshez fordult. – És komoly? – Vágott érdeklődő és komoly arcot.

Allenby végül felnézett, és bólintott.

-         Aha, azt hiszem.

-         Gratulálok. – Bólintott Wesley, és belül őszintén megkönnyebbült, hogy ez is lekerült a válláról. Az a legbiztonságosabb, ha Tess mással randizik, az meg külön jó, hogy férfival.

Egy pillanatra mindenki elcsendesült, ahogy Kira ezredes lépett be a bárba, nyilvánvalóan keresve valamit, és már nem egyenruhában, legalábbis a felsőjét elhagyva. Ez volt az a látvány, amit Nick sosem tudott megszokni. Az a fehér egyenruha póló, azokkal a rácsokkal az elején mindannyiszor vonzotta magához a tekintetét, és ez ellen tehetetlen volt. Ahogy ilyen esetekben a szájkapcsai egymás közelében tartása érdekében is. Egész addig, amíg valaki meg nem lökte a hátát, és meg nem hallotta Ken kissé már lassított hangját.

-         Csuk’be! Mer’ berepül egy ferengi lárvalégy a szádba!

Amire hangos kattanással becsukta, de a szemét továbbra sem volt képes levenni a rácsokról. Végül Kira egyenesen feléjük indult, s a főgépész tekintete lejjebb vándorolt, egész a csípőkig. Aztán már azt sem vette észre, hogy Nerys megállt, és őt nézi, a többiek pedig az Ezredest. Végül a legittasabb Beals mert szólni először.

-         Áhhh, Ezredes, csatlakozzon, épp azt ünnepeljük, hogy a főnök köl… - Ekkor jött a hátbavágás Dalbytól, aki folytatta a kissé meglepődött Peter helyett.

-         … hogy hazajött.

Wesley megtalálta a hangját, meg a komolytalan mélybarna szemeket is, együtt, a felvont szépen ívelt szemöldökökkel és már a sör hatása alatt tett egy félreérthetetlen mozdulatot.

-         Gyere, ülj le. – Természetesen szék az nem volt, és a főgépész is a saját ölére gondolt.

Kira csak még magasabbra vonta fel mind a két szemöldökét, aztán szótlanul odahúzott magának egy széket és leült a kissé elcsendesedett Allenby, és a főgépész közé. Végül majdhogynem kritikusan végignézett az asztalon, és hátraszólt.

-         Quark, még egy kört! Ezt én állom. – És azzal meg is volt az első, a legnehezebb lépés.

Wesley végre teljesen magához tért, és nyomott egy ártatlan puszit a társa arcára, aki egy pillanatra meglepetten meredt rá, de aztán végül úgy döntött, ez még belefér.

A hangerő ismét felugrott a szokásos szintre, ha a gépész csapat megjelenik. Aztán vagy fél órával később Myers az órájára nézett, amiről azt lehetett tudni, hogy valami régi családi örökség, és bár senki más nem hordott rajta kívül ilyen antik ékszert, ő sosem vált meg tőle.

-         Itt az idő? – Kérdezte Ken vigyorogva, már ő is kissé kipirult a négy sörtől, ami a háta mögött volt.

Kira Wesleyre nézett kérdőn.

-         Az idő mihez? – Érdeklődött, és ő még józan volt. Csak egy sört ivott, a második pohár még érintetlenül pihent a kezében.

Wesley elvörösödött, és úgy érezte, ezúttal talán nem kéne betartani minden rituálét.

-         Ehhh, srácok, talán most nem kéne… - Próbálta, de Peter lehurrogta, illetve csak igyekezett.

-         Ugyan má’, főnök! Jó buli lesz, meglátja… - Igyekezett koherensen összefűzni a szavakat.

-         Így van, csak mer’ itt az Ezredes… - Kezdte Myers, aztán eszébe jutott az engedély, amit a bajoritól kaptak ideiglenesen. – izé, csak mer’ itt van ööö Kira… azér’ még játszhatunk… - Nézett körbe támaszért, és az „így van” visszhangzott is körbe az asztal körül.

Kira most már felcsigázott érdeklődéssel fordult Wesley felé újra.

-         Játék? Milyen játék?

Wesley elvörösödött, aztán megrántotta a vállát.

-         Csak egy buta földi játék… - Aztán közelebb hajolt a párjához, és belesuttogott valamit a fülébe, jó hosszan. Egy ideig Kira változatlan arckifejezéssel hallgatta, végül árnyalatnyit elpirult.

Aztán belenézett a poharába, mint aki tanácsot kér, végül megrántotta a vállát.

-         Mért ne? – Egyezett bele, és fogadta az elismerő pillantásokat körben a gépész csapattól. Valamint akkor kezdett tűnődni, vajon mi is ütött belé, hogy igent mondott.

-         Akkor tied a pálya Nick. – Csapta az asztalra a poharát Ken, és dőlt hátra. Várt.

A főgépész körbehordozta a tekintetét, aztán hirtelen gondolt egyet, és még gyorsan súgott valamit Kira fülébe.

-         Ne válassz ’bátor’-t senkitől, esetleg Myerstől. – Utasított úgy, hogy ne hallják a többiek. Majd a méltatlankodó hangok közepette visszafordult, hogy újra végig járassa a tekintetét. Aztán megállt Allenbyn. – Őszinte vagy bátor, Tess? – Kérdezte, megkezdve a játékot.

A fiatal gépész elpirult egy kicsit, aztán válaszolt.

-         Őszinte.

Wesley bólintott.

-         Oké. Akkor hányszor randiztál hogyishívják? Lopez? Lopezzel.

Allenby szemmel láthatólag megkönnyebbült, hogy a főnöke ezúttal sokkal könyörületesebben játszik, vagy legalább is kezd. Azonban ez a többieknek nem tetszett, de csak egy csendes hurrogás szaladt végig a társaságon. Végül Tess válaszolt.

-         Ötször. – Aztán körbejáratta a tekintetét, és megállt Peteren. Ő volt a legfiatalabb, és a legújabb a társaságban, már az Ezredesen kívül, és ő várhatta a legtöbb kérdést. Hiszen ahhoz még egyik sem ivott eleget, hogy Kirát zaklassák. – Peter, őszinte vagy bátor? – Kérdezte Tess.

Beals erre lerakta a sörét, és magabiztosan, bár kissé instabilan kihúzta magát.

-         Bátor. – Nos ez elárulta, hogy valóban részeg, vagy nem ismerte még eléggé a csapatot. Az asztal körül kollektív nevetés terjedt, amíg Allenby gondolkozott.

-         Oké, látod ott azt a bóliánt? – Kérdezte egy eldugott sarokasztalra mutatva. Amikor Peter elbizonytalanodva és rosszat sejtve bólintott, folytatta. – Jó, menj oda hozzá és hívd meg egy Fekete Lyukra.

Adta ki a feladatot, amely általános derültség forrása lett az asztal körül, ahogy Beals bár sápadtan kicsit, de felállt. És mindenki heves érdeklődéssel nézte végig, hogyan egyensúlyozza végig a köztudottan raisai célokat szolgáló Fekete Lyukat a bóliánig.

Kira közelebb hajolt a főgépészhez és a fülébe súgott.

-         Nem probléma, hogy férfi? – Érdeklődött.

Wesley kuncogott egyet, aztán megrázta a fejét.

-         Ilyen csípőmozgással? Hidd el, inkább a szaggal lesz baja. Meg már egy ideje próbáljuk összehozni valami igazán kellemetlen pácienssel… – Aztán nevetett még, ahogy elfintorodott Kira arca, emlékezett a bóliánok kellemetlen szagára.

Végül Peter visszatért, és a következő kérdése kissé bosszúból, kissé az ital hatására nagyon is vakmerő volt.

-         Főnök, Őszinte, vagy bátor?

Kérdezte, amire Wesley egy pillanatra oldalra kapta a tekintetét, és gyorsan átfutotta a lehetséges kérdéseket. Ha őszintét választ, akkor a kissé ittas gépész feltehet kényelmetlen kérdést is, de, ha bátort választ, azt legalább lehet előre látni, hogy mi lesz. Végül döntött.

-         Bátor. – Válaszolta nyugodtan, az asztal alatt megszorítva Kira kezét.

Peter győztesen elvigyorodott, és jött a feladvány. Az égvilágon senkit sem meglepve, még Kirát sem.

-         Csókolja meg az Ezredest, de igazából, nyelv, meg minden. És lássuk is. – Vigyorgott. Erre az asztalnál egy pillanatnyi csend állt be, nem tudták eldönteni, hogyan fog erre Kira reagálni, de mivel nem tört ki vihar, hát egyre hangosabb biztatás nőtt ki a csendből.

Wesley egy pillanatra szintén félve nézett Kirára, aki megvonta a vállát. És még hátra nézett, mert a gépészek biztatása kezdte felkelteni a Bár többi vendégének a figyelmét is. Még Quark és Morn is odanézett.

Nick végül közelebb hajolt, és megcsókolta a párját. Először tétován, de Kira elmélyítette a csókot, ahogy a feladat kérte. Végül, mikor szétváltak a főgépész egy kissé szavaszegett maradt.

-         Te jössz Nick. – Vágta kissé hátba Ken, aki a többiekkel együtt elismerően pillantgatott az Ezredes felé.

A főgépész felnézett, egy kissé még fókusztalanul.

-         Mi? Ja. – Tért lassan magához. Aztán körbe nézett, és folytatta.

S a Bár is lassan visszatért egy normál szombat estéhez, amikor a gépészek iszogató csapatától volt hangosabb, mint általában.

 

Már jócskán benne a Gamma Műszakban sétált haza az Ezredes, vezetve egy kissé instabilan mozgó főgépészt, akinek abszolút nem volt kellemetlen a párjára támaszkodni.

-         Nerys… őszinte vagy bátor? – Kérdezte, a szavait már elnyújtotta az öt sör, ami a gyomrába került az este folyamán.

Kira csak megforgatta a szemét. Ő teljesen józan volt, mivel a két sör, amit ő ivott nem volt elég ahhoz, hogy kiüsse az amúgy is magasabb szintohol tűrését.

-         Mindjárt otthon vagyunk. – Felelte halkan, igyekezve nem felverni a kabinajtók mögött még alvó Alfa műszakosokat.

De Wesley tudni akarta. Hát próbálta hangosabban.

-         Nerys! Őszinte vagy bátor?

Kira újra megforgatta a szemeit, de azért sóhajtva válaszolt.

-         Mindegy. – Nem haragudott ő igazán Nickre, meg a társa nem is volt olyan nagyon részeg, hogy kellemetlen legyen, csak mielőbb haza akart érni. Fáradt volt, és aludni is szeretett volna a zsúfoltnak ígérkező másnap előtt.

Wesley elvigyorodott, és megállt a folyosó közepén.

-         Akkor keféljünk. – Jelentette ki, elvéve valahogy a felszólító mondat élét.

Kira felvonta a szemöldökét, aztán határozottan karon fogta a gépészt és bevezette a szállásukra.

-         Majd máskor… - Felelte, már bent a nappaliban, útban a háló felé.

-         Ne, most kívánlak… - Erősködött Nick, aki egészen kezdte érezni azt az egészen sok időt, amikor ők utoljára voltak együtt.

Szóval Kira gond nélkül tudta levetkőztetni az instabil, de már álmosodó főgépészt.

-         Na, most pedig feküdj le szépen. – Fordította az ágy felé, igyekezve az egyre inkább fáradó kezeket elkerülni.

-         Na, ez egy jó ötlet. – Ismerte el Nick. És belevetette magát az ágyba.

Nerys elnevette magát, és mire visszafordult a kissé sokat ivott társa már békésen szunyókált, a hasán, egészen hasonló helyzetben, mint reggel.

Erre Nerys elmosolyodott, és egy hatalmas sóhajjal nézett körül. Nem tudta még milyen lesz együtt lakni valakivel, Odon kívül még sosem élt együtt senkivel, de boldog volt. És nem aggódott túlságosan. Majd csak rászoktatja valahogy a gépészt arra, hogy elpakoljon maga után…

 

Kira fáradtan emelte fel a két kezét, hogy nyújtózzon egyet, majd beletúrt a hajába, és végül hátradőlt egy nagy adag levegőt kifújva. Egyetlen egy dologból nem fogyott ki sosem, az a papírmunka volt. Sosem szerette, igazság szerint mindig gyűlölte, de a munkája többi része mindig adott elég kihívást és izgalmat, hogy ezen a kellemetlenségen át tudjon nézni.

A gondolati lassan kezdtek eltávolodni az előtte heverő jelentésektől, és visszatértek az Állomás főgépészéhez, aki valószínűleg abban a pillanatban is dolgozott valahol, az előző estéről származó másnapossággal küzdve, talán egy szervizjáratban, vagy egy hasonló eldugott zugában a kardassziai tervezésű űrépítménynek. Mint, ahogy mindig szokott, ha az Ezredes éppen nem volt képes időt szakítani kettejükre. Még hagyta magát pár percig álmodozni, mielőtt visszatért volna egy rendkívül érdekes jelentésre egy pár napja volt tudományos küldetésről, amelyen egy apró téranomáliát vizsgáltak ki.

Nem haladt talán csak a második oldal közepéig, amikor halk nesz érte el az irodájának a falából. Vagy legalább is úgy halotta. Először csak odanézett, és megrántotta a vállát. Két sorral később újra hallotta. Kopogás, vagy inkább kaparászás jött, és most már beazonosította a forrást is. Az irodából kivezető egyik szervizjárat fedele mögött.

Lassan letette a rögzítőt a kezéből, és elővett a fali fegyvertartóból egy frézert, és odalépett a zárófedél mellé. Lehajolt, és mikor a hang újra megütötte a fülét egy gyors mozdulattal lerántotta a panelt, hogy a bent lévő szembe találja magát egy kettes típusú frézerrel és egy Kira Nerys ezredessel.

Egy pillanatra csak döbbenten nézték egymást, majd a frézer lassan leereszkedett, és Nerys barna szemeiben furcsa fény csillant.

-         Mit csinálsz te itt? – Kérdezte tettetett dühösséggel, de nem mozdult.

Nick Wesley az Állomás főgépésze elvigyorodott és beljebb húzódott.

-         Megszöktetlek. – Közölte a felettesével és párjával tényként.

-         Mi? – Kiáltott fel Kira és most már nem csak áldühös volt, hanem össze is zavarodott.

A gépész a szájára rakta az ujját, jelezve, hogy nem kell kiabálni.

-         Cssshh. Nem kellene, hogy észre vegyenek. Na jössz? – Nyújtotta utána ki a kezét, egyértelművé téve, hogy komolyan gondolja.

Kira zavartsága elpárolgott, ahogy aggódás vette át a helyét.

-         Nick, jól érzed magad? – Kérdezte egy kicsit közelebb hajolva, de a felajánlott kezet nem fogadva el.

A gépész sóhajtott egyet, és visszahúzta a kezét.

-         Persze. Na figyelj, akkor elmagyarázom. Sokat dolgozol. Nagyon sokat. Most éppen ebédidő van. És te nem ettél már vagy… egy napja. De lehet, hogy tévedek. Úgyhogy… – Emelte fel a kezét, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Én most itt vagyok, hogy megszöktesselek. Elviszlek ebédelni, és ígérem, utána visszahozlak. Na gyerünk, mert, ha észrevesznek már nem vicces. – Nyújtotta ki újra a kezét.

Kira elnevette magát, nem tudva eldönteni hirtelen, hogy haragudjon, vagy még jobban beleszeressen a párjába. Aztán megrázta a fejét. És elfogadta a segítő kezet.

-         Jó rendben, megmentőm, vezess! – Mászott be Nick után a szervizjáratba. Még mindig rázva a fejét és tényleg jobban érezve magát.

Nem sokkal később az Állomás egyik eldugott szervizjárat kereszteződésében, amit az egyik oldalról kis zsilipablak határolt egy egész piknik várta őket. Nerys eltátotta a száját, de egészen meghatott volt.

-         Na tetszik? – Kérdezte Nick, ahogy elhelyezkedett, készen az ebédre.

-         Igen, de hogyan, vagy miért, Sq’wan? – Kérdezte még mindig meglepetten. Erre nem számított, egy ebéd Quarknál, vagy a Replimatában, esetleg otthon, de ez…

A gépész közelebb hajolt, és megcsókolta, megszegve egy kissé a saját szabályaikat, miszerint szolgálatban nem tesznek semmi hasonlót. De Nerys viszonozta, egy időre elfeledkezve arról, hogy szolgálatban volt. A csók pedig nőtt, veszélyesen, hiszen még nem volt lehetőségük bepótolni a több mint kéthónapnyi cölibátust. Végül Nerys tépte el előbb a száját, megpróbálva koherensen gondolkozni.

-         Nick, te megőrültél! Itt? – Kérdezte, de valahogy a keze nem osztotta az aggályait.

A gépész közelebb húzódott, és segített megszabadulni az egyenruhája felsőjétől, aztán a többi résztől is.

-         Ne aggódj, ez biztonságos. – Suttogta a társa ajkainak. – Bízz bennem… - Folytatta még úgy, hogy a hangjában a jó adag magabiztosság mellett bujkált még tisztán hallható csábítás és vágy is.

És Nerys bízott benne. Szótlanul engedte át magát annak, amire már több mint két hónapja vártak mindketten. És még az utolsó koherens gondolat sem érdekelte. Miért van, hogy meg sem lepődött?