32. szabály a Ferengi Vagyongyűjtés Szabályaiból: A te jóléted az én hasznom…

Az értelmezés szabadon…

 

-I-

Kapok…

A látvány messzire űzött tőle minden erőt, még a lélegzethez sem volt elég energia a rekeszizmaiban. Csak bámult bele a szinte már szürrealisztikus képbe, amely fölötte játszódott. És hirtelen realizálódott benne, hogy mindezt ő idézi elő, a testében erre a gondolatra keresztüláramlott egy újabb hullám gyönyör, amely már veszélyesen közel vitte a közös célukhoz. Nerys arca fénylett a verejtéktől, a gyönyörtől, amit ő adott, a szemei szorosan csukva, az ajkai kicsit nyitva, ahogy vágtatott tovább, egyre feljebb és feljebb azon a láthatatlan úton, amin már annyiszor végigmentek együtt. Nick csak nézte, nem tudva levenni a szemét Nerys fölötte hullámzó testéről, csak érezte, ahogy az ujjait körülveszi a nedves és forró izmok kötege, Nerys maga, ahogy a lelkét, Nerys lelke, a szívét, Nerys szíve. Érezte, ahogy a másik kezének ujjai összefonódnak Nerys ujjaival. Aztán csak hallott, hallotta a gyönyör hangjait, Nerys halk kiáltásait, a saját nevét, Nerysét, nyögéseket és sóhajokat. De sosem állt meg nézni, küzdött, hogy nyitva tudja tartani a szemét, nem bírva levenni a tekintetét a látványról, Nerys gyönyörű teste az övé fölött, a könnyeit visszapislogva érezte, ahogy nem csak a gyönyör, hanem valami elképzelhetetlen büszkeség is áramlik át a testén, ő tette ezt Nerysnek, a nőnek, akit a legjobban szeretett, aki lassanként a legtöbbet kezdte jelenteni számára az Univerzumban.

Ahogy fokozódott a tempó, érezte, hogyan feszülnek meg a saját, és Nerys izmai is, hogyan tör keresztül egyre több, és több hullámnyi gyönyör a testükön, és lelkükön egyaránt. Aztán egy örökkévalóságig húzódó pillanatra minden megállt, és a várakozás zuhogva beteljesült, majd végül, ahogy a pillanat elmúlt, érezte az ujjai körül a megfeszülő izmokat, a testében szétáradni a mindennél édesebb feloldozást. Nerys a nevét kiáltotta, mielőtt lerogyott volna korábbi glóriájából, és belezuhant volna a váró gépészkarokba.

Sokáig maradtak úgy, hallgatva egymás csendesedő lélegzetét, az őket körbeölelő hangos némaságot, a saját szívük együtt lassuló ritmusát. Nem volt szükségük szavakra, amit mondani akartak, már elmondták, nem szavakkal, valami sokkal ősibb, néha sokkal kifejezőbb eszközzel. Hagyták, hogy a gondolataik vándoroljanak, messze, vagy épp közel. Végül aztán Nerys mozdult meg lassan, ahogy kezdett ráébredni, hogy kényelmetlenné vált a pozíciójuk. Nick gyengéden visszavonta ujjait, és ő maga is kényelmesebben elhelyezkedett.

É csak feküdtek tovább, egymás mellett, laza ölelésben, vagy sokkal inkább kezek és lábak kifürkészhetetlen gabalyodásában. Pont, ahogy a lelkük gabalyodott… Futott át Nick fején a gondolat, de csak amolyan vándorként, megállt, megmutatta magát, majd tovább haladt.

Nerys fejében, azonban más gondolatok jártak, sokkal inkább gyakorlatibbak, vagy inkább kevésbé fennköltek. De ez nála már csak így volt.

-         Sq’wan? – Suttogott bele a ködös félhomályba.

Nick elmosolyodott, és a szívét melegség vette körül, mint mindig, amikor Nerys ezt a bajori szót használta, mely az ő nyelvére lefordítva szerelmemet, vagy valami hasonlót jelentett. De ebbe a melegségbe mindig keveredett némi szomorúság is, hogy őneki már nem maradt hasonló szó. Bár ez a gondolat is hamar tovább lett tessékelve, mint mindannyiszor.

-         Hmmm? – Emlékezett hirtelen Nick a hangban lévő kérdésre.

De a válasz nem jött, és Nick érezte a karjai alatt az izmok feszülését, az erős bajori testben, mely oly sok viszontagság közepette edződött vaskeménységűvé.

-         Nerys, baj van? – Kérdezte végül, egyáltalán nem lenyűgözve a gondolattól, hogy egy ilyen estén bármi baj lehet, főleg ilyen szeretkezés után.

-         Uhm, nem… - Jött végül újabb hosszú szünet után a bizonytalan válasz, és Nerys hangjának tónusában egyértelműen benne volt, a folytatás.

-         Csak? – Folytatta Nick, most már teljesen kikecmeregve az álmos bágyadtságból.

-         Gondolkodtam valamin… - Jött a még bizonytalanabb válasz.

Erre már Nick felkönyökölt, kérdő és aggódó tekintettel bámulva le Nerys arcába.

-         Ki vele. – Kérte gondolkodás nélkül, bár nem tetszett a mélybarna szemekben megcsillanó idegesség, amit a félhomály ellenére sem tudott nem meglátni.

Nerys nyelt egyet és már meg is bánta, hogy belekezdett, de ismerte már a társát eléggé, hogy tudja, innen már nincs visszaút.

-         A múltkor kínáltak nekem valamit, egy ferengi… - Kezdte, de a Nick arcán megjelenő kifejezéstől csak még idegesebb lett.

Mert bár az ötlet először kicsit idegen volt tőle, de ahogy teltek a napok, úgy foglalkoztatta egyre többet, és úgy kezdte érezni, hogy nem lesz könnyű feladat beszélni róla Nickkel. És most, hogy belekezdett még csak sokkal nehezebbé vált, annak ellenére, hogy a tapasztalatai szerint könnyebbnek kellett volna lennie. Hiszen bármilyen nehéz volt valami, ha már egyszer belekezdett, eddig mindig könnyebb lett. Ezúttal nem.

-         Mit? – Kérdezte Nick, kiszakítva ezzel a gondolataiból. – Te nem szoktál szóba állni ferengikkel. – Tette hozzá, inkább magának, mint Nerysnek.

-         El is zavartam… - Ismerte be Nerys, előhívva az emlékeket. Ami azt illeti a kis ferengi árus örült, hogy élve megúszta.

-         De? – Kérdezett tovább Nick, megérezve, hogy a történetnek még nincs vége.

-         De aztán nem tudtam kiverni a fejemből a dolgot. Valójában izgat. – Vallotta be Nerys, és nem nézett a fiatal gépész szemeibe.

Ez a tény nem kerülte el Nick figyelmét sem, és kezdett átragadni rá is valami Nerys idegességéből. Már elvigyorodni is elfelejtett.

-         Mit akart eladni neked? – Kérdezte végül, nem törődve a most már zsibbadó karjával.

Nerys nem válaszolt azonnal. Elkeseredetten keresett a megfelelő szó után. Mikor végül talált valamit, amit elég… visszafogottnak ítélt, végül kinyögte.

-         Egy izét… egy kiegészítő eszközt.

Talán egy kicsit túl visszafogott is, jött rá Nick értetlen arckifejezéséből.

-         Mit? – Érdeklődött hangosan is a gépész.

Nerys vett egy mély levegőt, aztán még egyet, végül megpróbálkozott a második legvisszafogottabb kifejezéssel a listáján.

-         Egy Raisa-i kelléket. – Ez már jobban hangzott gondolta magában, de Nick arckifejezése még mindig értetlen volt.

-         Mit, egy parfümöt?  Vagy valami szexi ruhát? – Kérdezte mit sem sejtve, sőt valójában felvillanyozva az ötlettől. – Igazán nem kellett volna elzavarni... – Tette hozzá, némi vigyorral az arcán.

-         Nem egészen… - Válaszolt Nerys, most már egy kicsit irritáltan a saját bátortalanságán, végül is mitől fél annyira? Általában mindent meg tudtak beszélni, még a legkényesebb kérdéseket is… Amellett meg Kira Nerys nem félt túl sok mindentől az Univerzumban… leginkább semmitől sem…

-         Hát mit? – Kérdezte Nick, most már kíváncsian, újra megszakítva a párja belső vívódását.

Így Nerysnek most már nem volt más választása, jött a harmadik a listán, ami már jóval egyértelműbb volt.

-         Egy kétutas, érzésvisszacsatolós műpéniszt. – Mondta ki végül egyre halkulva, a végére olyan halkan, hogy Nick azt hitte, nem is hallotta, és nem csak hitte, hanem kívánta is. De a tekintetből, ami a mélybarna bajori szempárban volt, nem volt kérdéses, hogy Nerys valóban azt mondta, amit hallott.

-         Egy mit? – Kérdezte azért, bár már azzal volt elfoglalva, hogy a darabokra eső hangulatát kaparja valahogy össze, és a valamiért benne emelkedő dühöt próbálja visszatartani, mert tudta ő, hogy nem kellene dühöt éreznie, de az egója másképp hitte. Meg sem várva Nerys válaszát elhúzódott és felült, nem törődve, hogy a takarót lehúzta ezzel a párjáról. – Egy mit? – Kérdezte még egyszer, nem tudva mit is mondjon, egész egyszerűen csak üres volt az agya. Aztán kinyitotta a száját, majd becsukta, mielőtt bármit is mondott volna, aztán újra kinyitotta, majd újra becsukta. És nem túl bölcsen ezt az időt nem arra használta, hogy végiggondolja, mit akar mondani.

-         Nem kellett volna felhoznom… - Kezdte Nerys bizonytalanul, látva a kitörni készülő ismeretlent. Már rég vitáztak utoljára, és csak nagyon ritkán veszekedtek igazán komolyan. Csak remélni tudta, most nem ez következik.

Nick még távolabb húzódott és a térdeit felhúzva hintázni kezdett, sütött róla a visszafogott harag.

-         Nem! Jó, hogy felhoztad. – A hangja hideg volt és távoli, ami megfacsarta Nerys szívét. – Tudhattam volna, hogy hiányzik… - Állt meg, még visszatartva a dühét. – Csak azt nem értem, mért nem szóltál előbb. – A hangja kezdett metszővé válni és megtelni undorral.

-         Miről beszélsz? - Vágott közbe Nerys őszintén nem értve, és most már ő is ült, próbálva megfogni a gépész kezét, de az elhúzódott.

Nick felugrott, és most már nem uralkodott magán, kitört.

-         Rendben van Nerys, ha neked fasz kell, hát én nem állok utadba! – Kiabált most már, de a szemében nem csak harag, hanem fájdalom is villogott. – Reggel visszaköltözöm. És sajnálom, hogy nem voltam elég jó neked!

A büszkesége nyilvánvalóan átvette a hatalmat fölötte, és a racionalitásnak úgy tűnt valahol máshol lehetett dolga, vagy talán a szokatlanul sérülékeny állapot miatt volt, amibe mindig került, miután szeretkeztek. Nerys már tudta, hogy szörnyű hibát követett el, csak azt nem, pontosan miért is. De kiugrott ő is az ágyból, és próbálta átölelni Nicket…

-         Nem így értettem… Sq’wan…

De a gépész durván ellökte magától, és elkezdte felrángatni magára a hálószoba különböző pontjain tanyázó ruháit.

-         Nem kell magyarázkodni. Tényleg. – Morogta, ami mérgesnek tűnt, de valójában a könnyeit volt hivatott takarni. Úgy érezte, mintha a szíve darabokra szakadt volna, s az egész létezése megkérdőjeleződött. Valahol mélyen egy része tudta, hogy valami nincs rendben ezzel, de a csalódottság, és megbántottság minden mást elhomályosítottak.

-         Nick, mit művelsz? – Emelte fel végül Nerys is a hangját. – A Prófétákra, félreértettél… - Próbálta még egyszer, de már érezte, hogyan emelkedik a saját büszkesége.

-         Nem… - Fordult szembe vele Nick, már felöltözve, mindössze az egyenruhakabátja hiányzott. És így ő volt a magasabb pozícióban. – Nem Nerys. Nagyon is jól értem. Tessék… - Vágta oda az időközben lerángatott karkötőt, mielőtt folytatta. – Neked valami olyan kell, ami nekem nincs. Nem baj… - A hangja újra undortól és csalódottságtól csengett, ami Nerys szívét még szorosabban markolta. – Csak nem gondoltam volna rólad… - Nem fejezte be mondatot, ehelyett inkább kiviharzott a szobából, ki a kabinjukból.

Nerys csak állt ott, és nem tudott mozdulni, bámult Nick után, a nő után, akit szeretett, és a feje üres volt, a szíve és a teste fájt, és kétségbeesetten szorította a kezében a karkötőt, ami nem is olyan rég, még a gépész csuklóján volt, a szerelmüket és összetartozásukat jelképezve. Most azonban hirtelen nem maradt semmi, csak üresség.

Nick többé már nem takarta a könnyeit, nem is tudta, hagyta, hogy a hangos szívettépő zokogás szabadon törjön fel a tüdejéből. De már az a kis rész belül, amely eddig csak csendben figyelte a történéseket egy kicsivel nagyobbra nőtt, és keresztbetett karral undorodva figyelte a kibontakozó melodrámát. De a DS9 főgépésze még túlságosan is el volt foglalva a büszkeségén és egóján ejtett sebek nyalogatásával, még túlságosan el volt foglalva a mélységes csalódással, miben is? Nem tudta. Csak azt érezte, hogy összetört valami. Valami, ami túl elemi volt, túl fontos.

Valahogy elkeveredett a kabinjáig, a saját kabinjáig, amit még meg kellett tartani a látszat kedvéért, de már hetek óta a lábát sem tette be oda. Hiszen Nerys ideje, mint az Állomás parancsnokáé túl drága volt, és túl kevés ahhoz, hogy Nick ingázzon a két kabin között.

Végül aztán most jól jött. Bár ahogy Nick belépett a szinte üres falak közé, a fájdalom fokozódott benne. Úgy érezte, hogy szétesik körülötte a világ újra. És az a kis rész, még mindig gúnyosan figyelte, de nem szólt közbe, még nem.

Egy üveg whisky-t replikált magának, és a kanapéra vetette magát. Nem fáradt poharakkal, csak úgy az üvegből kortyolt, egyik kortyot a másik után, és újra és újra lejátszotta a fejében Nerys szavait, mintegy önkínzásképp. Egyetlen alkalommal sem vette a fáradtságot átgondolni őket. Nem is tudta, a feje még ködös volt a haragtól és a sebzettségtől. A racionalitás és együttérzés, megértés, ami máskor olyan jellemzőek voltak rá, főleg egy bizonyos bajori állomásparancsnokkal kapcsolatban most messze jártak tőle.

 

Másnap reggel az Alfa műszak kezdete előtt már egy órával az Állomás parancsnoka, egy fél órával pedig a főgépésze is elfoglalta a posztját, szorosan kontrollált semleges arckifejezéssel. Még csak fáradt karikák sem árulkodtak az álmatlan éjszakáról. Egyikük sem aludt, de egy éjszaka még nem látszik meg, főleg nem, ha előtte kifejezetten idilliek voltak, ha nem is konstansan végigaludtak.

Nick Wesley úgy érezte magát, mint egy kidobott kamasz, akinek súlyosan megsértették az önérzetét. Soha még egyetlen partnere sem jött elő hasonlóval, amivel előző éjjel Nerys, izé Kira ezredes, és erre büszke volt. Mindez ebben a században elég maradi felfogás volt, de mégis. A maga kedves és ártatlan módján mindig is pimasz, szemtelen és nagyképű volt. Tudta ezt magáról, azt is, hogy képes igazán mélyen érző és törődő is lenni. Bár az előző mindig a lehető legrosszabbkor tört felszínre, az utóbbi azonban most először hagyta cserben. És nem is nézett ki úgy, hogy képes végiggondolni a dolgot. Még a reggel tükrében is végtelenül dühös volt és megbántott. Egy hatalmas lyuk tátongott a büszkeségén, és nem is akart semmiféle lépést tenni ez ügyben. Egész nap felemelt fővel járt kelt, és arrogásan visszautasított bárkit, aki szóba akart állni vele bármiben, ami nem munka volt.

Kira ezzel szemben egész nap ült az irodájában, és minden elhalasztható találkozót lemondott. Soha nem szerette a diplomáciai feladatokat, de most egyenesen gyűlölte. A seb, amit az előző éjszaka szerzett nyílt volt, és fájt, átkozottul fájt. És ami rosszabb, nem is igazán értette mi történt. Százszor végiggondolt mindent, újra, és újra, de mégsem értette miért lett olyan mérges Nick. És bár legszívesebben azonnal ugrott volna, hogy megkeresse és beszéljen vele, de nem tudta mit is mondhatna. Hiszen nem érezte, hogy bármit is rosszul tett volna. Vagy mégis?

Délutánra aztán megért Kirában az elhatározás, hogy megpróbálja az eddig mindig bevált módszert, és beszéljen vele, bár ugyanúgy nem tudta, mit is csinált rosszul, vagy Nick miért is haragudott meg ennyire. És egy gyors kérdés a computerhez megmondta neki, hol is van a gépész, Quarknál. Nem telt bele öt perc, és már a Promenádon haladt, egyenesen a ferengi bárja felé. Már messziről hallotta a kiszűrődő zajt, és nevetést, a ’Dabó’ felkiáltást, mint mindig. Ahogy belépett azonban az amúgy is tűhegynyire szűkült gyomra még kisebb lett.

A Dabó kerék mellett állt ugyanis Nick Wesley, és nyilvánvalóan jól szórakozott. Körbevéve az összes épp dolgozó Dabó-lánnyal, egy-egy a két karjában, a többi mögötte, figyelve a gépész pörgetéseit. Először senki nem vette észre a belépő Ezredest, aki hirtelen nem tudott se tovább menni, se távozni. Állt ott megdermedve, mozdulatlanul. A tekintete Nick jól formált idomokkal telt kezein.

Quark, a bár ferengi tulajdonosa volt az első, aki észrevette, talán, mert már számított rá, talán csak megérzésből, cimpából. Már a gépész megérkezésénél nem tetszett neki valami, igaz, amíg Wesley fogyasztott és eleget vesztett, addig esze ágában sem volt bármit is tenni. Ámbár ahogy most megpillantotta Kira ezredest, aki iránt táplált azért némi lojalitást, még akkor is, ha ezt sosem ismerte volna el, azért tűnődni kezdett mi történhetett hirtelen. Mert több mint furcsa volt a gépész egy órával azelőtti megérkezése, nem csak, mert még szolgálatban kellett volna lennie, hanem mert azonnal a Dabó asztalhoz ment, és játszani kezdett. Aztán nemhogy elhessegette volna magától a kerék mellett dolgozó lányokat, még flörtölt is velük, ami a lehető legszokatlanabb volt az utóbbi időben, mióta az Állomás parancsnokával volt együtt. Igaz, hogy mikor idejött, Nick Wesleyre jellemző volt az efféle, de mióta Kira ezredessel volt, szinte teljesen megváltozott, ők voltak az Állomás álompárja. És ezt mindenki tudta. Erre egy nap Wesley beállít Quarkhoz, egyedül, és vadul flörtölni kezd a Dabó-lányokkal. Quark bajt, na és üzletet szimatolt, illetve érzett a cimpáiban. És ebben csak megerősítette, mikor Kira sápadtan belépett és nyilvánvalóvá tette, hogy „valami van”.

-         Ezredes, micsoda meglepetés… - Lépett oda hozzá, minden szándékkal, hogy megtudjon többet a helyzetről.

De Kira nem válaszolt, először, aztán vetett rá egy olyan tekintetet, amivel bármelyik kardassziait elriasztotta volna, egy kis ferengi pedig erre farok-, és cimpabehúzva menekült vissza a pult mögé. Quark ekkor valami olyat tett, ami abszolút nem volt szokása. Odalépett a kommunikációs panelhez és megpróbált segíteni. Na persze nem teljesen önzetlenül.

-         Quark Daxnak. – Ugyanis a kis ferengi, már a kezdetek kezdetétől loholt Jadzia Dax után, igaz mióta Dax hozzáment az Állomás klingon taktikai tisztjéhez, azóta Quark kénytelen volt feladni minden reményt a gyönyörű trillt illetőleg, ami azonban nem jelentette azt, hogy ne ragadott volna meg minden alkalmat, hogy láthassa.

-         Itt Dax. Mi az Quark? – Jelent meg a képernyőn a Parancsnok arca.

-         Le tudna fáradni? Azt hiszem, ezt látnia kell. – Válaszolt Quark rejtélyesen, ő nem sietett.

-         Mi történt Quark? – Kérdezett vissza Dax nyilvánvaló türelmetlenséggel.

-         Csak siessen! Valami itt nagyon nincs rendben.

-         Tudna kicsit pontosabb lenni Quark? Dolgom van. – Fogyott ki még jobban a türelméből a trill.

Quark sóhajtott egyet, majd félrelépett a panel elől, feltárva ezzel a háta mögött nyüzsgő bárt.

-         Nézze.

Jadzia tekintete körbepásztázta azt a kicsit, amit megmutatott a képernyő. De még éppen arra elég volt, hogy elkapja a pillanatot, ahogy Wesley nyer a Dabón, csattanós puszit nyomva a jobbkezében tartott Dabó-lány arcára, majd a következő pillanatban a szeme sarkából elkapta a képernyő széléből kitűnő vörös foltot.

-         Kira is ott van? – Kérdezte hirtelen, amire Quark hátranézett.

-         Csak volt.

-         Köszönöm Quark, Dax vége. – Zárta el a trill a komcsatornát, amire Quark csak bambán és nyilvánvalóan sértődötten bámult az üres képernyőre.

-         Na így segítsen máskor a ferengi… - Dünnyögte mérgesen az orra alatt. – Mindig mondtam, a legegyszerűbb, ha a ferengi nem keveredik ilyen bonyolult szerelmi ügyekbe. Meg kell maradni a profitszerzésnél, és akkor minden rendben. Ehh… - Folytatta az orra alatt, miközben a mindig jelen lévő Morn mereven bámulta, hol őt, hol a Dabó-Keréknél remekül szórakozni látszó Wesleyt.

 

Dax aggódott, nagyon. És kíváncsi volt, persze, hiszen sosem állt távol tőle belemászni mások magánéletébe, vagy inkább szerelmi ügyeibe, persze jóindulatúan. Mindig szórakoztatta közvetítőt játszani, most azonban kevésbé érezte mulatságosnak a helyzetet, hiszen két kiváló barátjáról volt szó, és az egyik legjobban alakuló kapcsolatról, amit a hét élete során látott.

Dax gondolkodott, és próbált előállni egy tervvel. Nem ment le Quarkhoz. Felesleges lett volna. Ismerte a barátját, tudta Nick mit csinál, és körülbelül azt is miért. A fiatal ember-nő, akkor viselkedett így, ha valami nagyon bántotta, vagy a büszkeségén ejtettek sebet, és másképp nem tudta feldolgozni. Amellett nem akart még tenni semmit, mert bízott a két nő kapcsolatában. Látott már ennél nagyobbnak tűnő problémát is, és eddig mindig megoldották. És Dax tudta, látta, nyilvánvalóan jó hatással voltak egymásra. Kira sokkal érzékenyebb lett, sokkal együtt érzőbb, és valahogy lágyabb, kevésbé egy hideg és megkeseredett terrorista. Wesley pedig megszelídült, többször mutatta a mélyen elrejtett szeretni tudó szívét. És Dax azt is tudta, ezt egymásnak köszönhetik, a hihetetlenül erős kapocsnak, ami a külvilág számára észrevétlenül alakult ki közöttük. És el sem tudta képzelni mi történhetett hirtelen, ami idáig vezetett. Mert bármilyen nehézséggel is nézett eddig szembe a pár, az egyetlen dolog, ami biztos volt, az a hűségük egymás iránt. Sosem látta még Dax, hogy bármelyikük is csak ránézett volna másra, bármilyen körülmények közepette is. Erre most Nick nyilvánosan, leplezetlenül szorongatta a Dabó-lányokat, és meg is puszilta egyiküket, na nem túl ártatlanul. Furcsa.

A Parancsnokot a szolgálatának vége, és az előre beállított emlékeztető zavarta fel merengéséből. Hiszen neki is megvoltak a saját tervei a délutánra és estére a férjével. Ahogy felnézett, hogy megkeresse a párja tekintetét, nem csak Worfot találta meg, hanem Kira ezredest is, ahogy átsétált a Vezérlőn egyenesen az irodájába. Dax egy percig erős késztetést érzett arra, hogy utána menjen és kielégítse az egyre növekvő kíváncsiságát, de aztán a még mindig rajta függő szemei a férjének meggyőzték, hogy a délutánt és estét, amit túl ritkán tudtak együtt tölteni, nem akarja ezért elhalasztani. Valószínűleg másnap már minden rendben lesz, vagy ha nem, hát majd akcióba lendül.

 

Hát nem. Másnap Kira halvány karikákkal a szeme alatt érkezett a szolgálatra, és amikor Dax ellenőrizte Wesley szolgálatba lépését azt találta, hogy egy órával korábban volt, mint kellett volna, s ami fontosabb, mint Kiráé. A legbiztosabb jelentése ennek az volt, hogy az a valami, ami tegnap volt, az még ma is van. De Jadzia várt. Végezte a dolgát, de a délutánt Quarknál akarta tölteni.

Mikor letette a szolgálatot el is indult, és be is ült a ferengi bárjába egy pohár ital és némi munka társaságában a felső szinten egy eldugott asztalhoz. Ha ugyanis Nicket ilyen komolyan bántja valami, vagy a büszkesége kapott ekkora sebet, akkor ma is várható volt. És Dax várt, nem sokat, talán tíz percet, amikor a gépész megjelent, és játszani kezdett a Dabo Keréknél. Nem foglalkozott azonban azzal, hogy mennyit nyert, hanem inkább csak hagyta, hogy a Dabo lányok körülrajongják. Dax értetlenül rázta a fejét, és úgy döntött marad, hátha ezúttal is feltűnik Kira, bár erre még ő is kevés esélyt látott.

Amikor aztán késő este Wesley elhagyta a bárt nem kevés rúzsfolttal a gallérján, és igen csak megkönnyített számlával, Jadzia döntött. Most már beszél valamelyikőjükkel. És mivel a gépész nem tűnt beszámíthatónak ilyen szempontból, hiszen nyilvánvalóan tombolt a maga módján, végül Kirát választotta.

Meg is jelent az Ezredes szállásánál nem sokkal később.

-         Áhh, Dax? – Állt az ajtóban Nerys még egyenruhában, és nem is lépett arrébb, hogy beengedje a barátját.

-         Hello Nerys… - Köszönt a trill, megpróbálva a látogatás esetlegességét tettetni. – tudod Worf elásta magát valami holoprogramban, egy klingon rituálé. Amiben én most tényleg nem nagyon szeretnék részt venni, és gondoltam, megihatnánk valamit, esetleg dumálhatnánk egy kicsit… - Adta elő folyékonyan a csak most kitalált egyébként teljesen átlátszó háttérsztorit. Még maga sem értette, hogy tudná Kirát megetetni, hogy ő nem ugrik egy klingon holoprogramra? Akármit is szokott egyébként összepanaszkodni Worf önkínzási mániáiról. Jadzia Dax imádta a klingon kultúrát.

Kira persze gyanakodva billentette oldalra a fejét, de fáradt volt és kedve sem volt ehhez.

-         Nézd Jadzia… - Kezdte, s jutott el körülbelül eddig a mondatban.

-         Kösz Nerys… tudod, megmentettél egy unalmas estétől… - Hadarta Dax gátlástalanul, miközben folytatta útját befelé, elegánsan kikerülve a bajorit. – Nah, mit kérsz? – Kérdezte megállva a replikátor előtt.

Nerys sóhajtott egy hatalmasat, aztán lemondóan megrázta a fejét, végül leült a kanapéra.

-         Mindegy. – Morogta maga elé.

Dax figyelmét nem kerülte el egyetlen apró momentum sem. Replikált egy-egy italt és leült Nerysszel szemben.

-         Nah… - Dőlt hátra elégedetten. – Tényleg, hol van Nick? Nem itt kéne lennie? – Kezdett bele nem sokkal később a célirányos beszélgetésbe.

Nerys arca egy pillanatra apró grimaszba rendeződött, de aztán végül csak megrázta a fejét.

-         Nem. – Válaszolt a lehető legtömörebben és legsemlegesebben, hogy ne keltse fel a barátja figyelmét. – És mit csinál Worf? Egy holoprogram, igaz? – Próbálta azonnal másra terelni a szót, azonban Jadzia nem volt bolond, de türelmes sem.

Ami azt illeti inkább felállt, odasétált a replikátorhoz kért egy nagy pohár erős whiskyt és odatartotta Kira elé.

-         Idd meg, és aztán mondd el mi történt, miért nincs itt Nick. – Mondta, és Nerys kezébe nyomva a nagy pohár italt visszaült az előző helyére.

-         Dax, nincs semmi… - Kezdett tagadni, de Jadzia továbbra sem volt bolond, se sokkal türelmesebb.

-         Idd meg Nerys, aztán elmondod miért költözött el, és ne mondd, hogy nem, mert nincs itt a függőágya, és azt kadétkora óta magával hurcolja mindenhová. – Mondta most már kezdve elveszíteni a maradék türelmét is.

Kira nyelt egyet, aztán a következő már a szintoholé volt. Majd visszapislogta a talán az erős ital felcsalta könnyeket, és határozottan megrázta a fejét.

-         Nem akarok erről beszélni. – Jelentette ki makacsul.

Jadzia egyszerűen csak figyelmen kívül hagyta.

-         Összevesztetek? – Kérdezett elsőként egy könnyűt.

Nerys egy ideig ült, makacsul hallgatva, aztán végül azért válaszolt.

-         Igen.

-         Min? – Tette fel a következő kérdését Jadzia, egy kicsit nehezebbet.

Nerys elvörösödött, és lehajtotta a fejét.

-         Mondtam, hogy nem akarok erről beszélni. – Ismételte csökönyösen.

A trill megelégelte a játékot most már tényleg.

-         Jó, akkor ne beszélj róla, de szerintem sürgősen tenned kéne valamit.

-         Mért nekem? – Csattant fel hirtelen Nerys. – Én nem csináltam semmi rosszat! – Folytatta egy kicsivel halkabban.

Dax felvonta a szemöldökét az új információra.

-         Nézd Nerys, én nem tudom ki mit tett, de azt igen, hogy Nick nem véletlenül van minden délután Quarknál és fogdossa a Dabo lányokat. Ahhoz komolyan meg kellett bántani őt, vagy az önérzetét. – Fejezte be a kiselőadást, minden figyelmét a barátja reakcióira fordítva.

Nerys lehajtotta a fejét, aztán egy idő után lassan megrázta.

-         Én tényleg nem értem, mi történt. – Vallotta be végül.

-         Min vesztetek össze? – Kérdezte Dax újra kissé finomabban.

Kira lehajtotta a fejét, és eldöntötte, hogy ez az, amit nem oszt meg még Jadziával sem. Legalábbis nem egészen.

-         Felvetettem neki egy ötletet, amire ő megőrült és elrohant. – Felelte végül, miután vagy száz változat rohant át a fején.

Dax gyanakodva nézegette az előtte ülő barátját, és tudta nagyon jól, hogy ennél többet nem fog tudni kihúzni belőle.

-         Nézd, ha nem akarod, nem kell elmondani, de ha nem érzed, hogy valami rosszat mondtál, akkor az egész valószínűleg egy félreértés. Miért nem beszélsz vele?

-         Próbáltam, de éppen el volt foglalva. – Válaszolt Kira egy kissé élesebben, mint akarta.

Jadzia megrezzent, aztán lerakta a poharát a kávézóasztalra.

 

Nick Wesley a lábait kilógatva hevert a függőágyában, amit csak két napja költöztetett vissza a saját szállására, és tűnődött. Nem akart ő tulajdonképpen gondolkodni, sőt, a lehető legjobban megpróbálta a háttérbe szorítani az elméje hátuljában ácsorgó, és a kezüket karba rakó gondolatokat, amelyek úgy néztek rá, mintha várnának tőle valamit.

Néha sikerült csak egyszerűen kiüríteni a fejét, és nem gondolni semmire, de, hogy ezt az állapotot fenntartsa erős koncentrációra volt szüksége, amitől pedig megfájdult a feje. Így inkább csak hagyta, hogy mindenféle jött-ment gondolat áthaladjon az elméjén.

A csillagok a hangulatához túl idilli látványa sem segített. Amely óhatatlanul is mindig elmélkedésre, mélyebb filozófiai gondolatok megszemlélésére, átforgatására késztette. És ez, abban a pillanatban annyira nem volt szerencsés a számára, mert irritálta, anélkül, hogy tudta volna miért.

De még csak esélye sem volt közelebb jutni a megoldáshoz, mert valaki hiányolta, és rátapadt az ajtócsengőjére.

Egy hatalmas sóhajtással felállt, elsétált az ajtóig, és miután a titokzatos látogató csak nem adta fel, hát kinyitotta.

-         Hello, Nick! Végeztem, gondoltam megihatnánk valamit… - Dőlt az ajtókeretnek kihívóan, és nagyon is egyértelmű szándékokkal Keehla, a Dabó lány, akivel vagy egy éve viszonya volt, mikor az Állomásra került.

A gépész meglepetten nyitotta ki a száját, nem igazán tudva, mit válaszoljon.

-         Keehla… - Nyögte ki, aztán lehajtotta a fejét, megdörzsölve az orrnyergét, eszeveszetten gondolkodva a következő lépésén. – most…? – Kérdezte aztán az értelem egyetlen apró szikráját sem mutatva a kérdés mögött, s az amúgy viszonylag magas intelligenciája nyomokban sem volt felfedezhető a hangjában.

-         Aha. – Bólintott a fiatal lány lelkesen, és már furakodott is be a gépész mellett a szállására.

Na most nagy bajban vagy Nick, haver… gondolta egy pillanatra, és most először valóban nem értette, mit is csinál. Illetve egész pontosan, hogy mit keres ő ott a nappalija közepén, mit keres Keehla elnyúlva a kanapén, mit keres a függőágya a régi szálláson, és egyébként is, hol van Nerys?

Nem, emlékezz csak Nerysnek nem vagy elég… jött a gondolat aztán keserű szájízt hagyva maga után, s az egója szinte melldöngetve nézett a fiatal és kétségkívül gyönyörű Dabó lányra, aki semmi másra nem várt, mint Nickre, egészen és csak rá, úgy, ahogy megszületett, se nem többre és se nem kevesebbre.

Oké… volt a következő, ha lehet, még bizonytalanabb gondolata, de elindult Keehla felé, amikor a látogatót jelző hang újra megszólalt.

-         Mi a fene, orgia készül? – Morogta maga elé Nick metszően cinikusan, és meg is fordult, csak hogy hirtelen a lányt találja a nyakában, aki megpróbálta visszahúzni.

-         Ugyan már, Nicky, majd elmegy… - Suttogta a fülébe a legcsábítóbb hangján. Ettől végigrohant a hideg a hátán, gyűlölte, ha így szólították.

-         Elég, kislány. Megnézem ki az, és, ha nem fontos elküldöm. – Fejtette le magáról a gépész a hosszú karokat és kinyitotta az ajtót.

Jadzia Dax egy pillanatig teljesen mozdulatlanul nézte a jelenetet maga előtt, aztán keresztbe rakta a karjait maga előtt és úgy nézett Nickre, mintha a gépész épp most ölt volna embert.

-         Ah… uhm… hello Dax. – Kezdte Nick, de csak, hogy a mellette beviharzó trill megállítsa.

-         Ha megbocsátana, szeretnék beszélni Nickel egy percre négyszemközt… - Vetette oda Jadzia a Dabo-lánynak, aztán a barátjához fordult, megvárta, amíg a kislány kelletlenül elmegy, és csak aztán kezdett bele. – Te nem vagy normális! – Jelentette ki olyan hangon, mintha valami teljesen egyértelmű dolgot magyarázna egy csapat gyereknek.

-         Fáradj beljebb Dax… - Vágott vissza Nick a kanapéra mutatva. Ahogy Jadzia még mindig dühösen leült folytatta. – Most, hogy ilyen kedvesen elkezdted, elmondanád, miért sétáltál bele ilyen gorombán az estémbe? – Kérdezte, és ezúttal is a kissé túlméretezett egója kapott szót.

A trill parancsnok vágott egy undorodott arcot, de aztán lenyelte, ami az elsőként az eszébe jutott.

-         Elmondod mi történt, hogy min vesztetek össze Nerysszel? – Kérdezte egy aznap este tőle még nem hallott lágy hangon.

Nick a név hallatán visszavett és végigheveredett a függőágyában, a lábait az egyik szélén kilógatva. Ez az egy dolog volt, ami bárhol, bármikor biztonságot adott neki, egészen sokáig, egészen Nerysig, és aztán most hirtelen megint csak ez volt.

-         Nem vesztünk össze… - Jelentette ki halkan, teljesen megváltozott hangon.

-         Akkor?

Nick flegmán vagy tanácstalanul (?) megvonta a vállát.

-         Sajnos, én nem az vagyok, aki neki kell. – Felelte, miközben maga elé bámult, valami nagyon érdekeset találva az egyik fotel támlájának a szövetén.

Dax felvonta a szemöldökét, és gyorsan eldöntötte, hogy ez utóbbit nem fogja komolyan venni. Főleg nem Nerys nem sokkal korábbi látványa után. Szóval elmosolyodott, aztán elkuncogta magát.

-         Aha. – Erősítette meg a véleményét heves bólogatások közepette. Nick halálosan komoly és megbántott arckifejezéssel nézett rá, aminek hatására végül sikerült összeszednie magát. – És ezt miből gondolod? – Kérdezte igen nagy erőfeszítés árán megtartva a komolyságát.

-         Nem vagyok neki elég jó. – Felelte Nick, és a hangja egészen hasonlított egy durcás gyerekéhez.

Jadzia ebben a pillanatban vált biztossá abban, hogy a kulcs az a valami lesz, amit eddig egyikük sem mondott el, sőt úgy titkolják, mintha maga lenne az élet kulcsa.

-         Mikor és hogyan derült ez ki pontosan? – Kérdezte, igyekezve komoly, és együtt érző arcot vágni, amely többé-kevésbé sikerült is.

-         Erről nem fogok beszélni. – Jelentette ki még mindig az a durcás gyerek, aki egy harmincegy éves felnőtt nő, valamint három quadránst megjárt ’Flotta tiszt testében nézte mereven a fotel támláját.

A trill egy nagyot sóhajtott, és megpróbálta újra, most már érezve, hogy a jó nyomon jár.

-         Értem. Tehát az egész az összes jóval és rosszal, mindennel együtt, amin keresztülmentetek hiába volt, mert? – Morfondírozott magában, taktikusan a jó helyen tartva szünetet.

-         Mert húsz centivel kevesebb vagyok… - Morogta maga elé metszően.

Jadzia meg volt róla győződve, hogy nem hallott jól. Aztán ránézett a barátjára és a megbántott önérzet olyan tisztán és eltéveszthetetlenül pihent az arcán, hogy végül meggyőzte.

-         Ezt nem gondolhatod komolyan… - Hadarta egy szuszra. – Vá…várj egy pillanatot, ezt Nerys mondta? – Kérdezte aztán összerakva a hallottakat.

Nick ezúttal az ablakon bámult ki.

-         Igen. – Sóhajtotta, és a makacs önérzet már könnyeket sem engedett a felszínre.

Dax ekkor jött rá, hogy valóban valami félreértésről lesz szó, valami egészen banális dolgon, legalább is ez volt az igen erősnek hitt tippje.

-         Egészen pontosan mit mondott? – Kérdezte próbálva megtalálni a hiányzó darabkát a kirakósból.

A gépész azonban sokáig hallgatott, ahogy a büszkesége egész egyszerűen csak nem hagyta, hogy azt mondja, amit hirtelen valamiért nagyon akart.

-         Nem mondott konkrétan semmit… - Hagyta befejezetlenül a mondatot, amúgy is elcsuklott egy kicsit a hangja.

-         Hát? – Engedte Jadzia kicsúszni az első szót, ami eszébe jutott.

Nick ekkor vesztette el az önuralmát.

-         A francba is Dax! Valami műizét akart! Mittu’om én, a lényeg, hogy nem vagyok elég jó neki! – Kiabálta, és kiugrott a függőágyból, majd viharosan hátat fordított a barátjának.

Daxnak beletelt jó pár percbe, amíg végigrágta magát ezen és megfejtette a hallottakat. De, amikor végül rájött, hogy mi történhetett nevetni kezdett. Aztán csak nevetett, már a hasát fogta, és komolyan a fulladás és köhögőroham környékezte, amikor végre abba tudta hagyni annyira, hogy felnézzen a gépész felé.

Nick csak állt karbatett kézzel, könnyes szemekkel, és úgy nézett ki, mint aki nem tudja eldönteni, hogy Dax rajta, vagy valami egészen máson nevet, és megbántódjon-e még jobban, vagy inkább ne értse a helyzetet.

Aztán Jadzia végre tudott beszélni.

-         Nick, te nem vagy normális! – Jelentette ki az este folyamán másodszorra is. Aztán hitetlenül megrázta a fejét.

-         Mást is tudsz mondani, vagy, csak, hogy hülye vagyok? – Érdeklődött Nick kissé gyámoltalanul, eldöntve, hogy őt inkább az egész már nem is érdekli.

Jadzia felállt, és odasétált a barátja elé.

-         Akkor most nagyon figyelj arra, amit mondani fogok. – Tette a vállaira a kezét és tartotta magán a figyelmét. – Értem, hogy miért érzed így. Ezzel nincs is semmi baj. De ezt talán Nerysnek is el kellene mondanod, nem csak hirtelen úgy dönteni, hogy nem vagy elég jó. Talán ezt a döntést meg kellene hagyni neki. Hmm?

-         Jadzia, nem érted, ő azért… izé, szóval azért, mert így érzi, nem kell ezt kimondani. – Dadogott Nick, és tényleg, de tényleg sajnálta magát, mert hogy ezek szerint senki, de tényleg senki nem sajnálta őt, így csak maga maradt.

Jadzia egy pillanatra a földet nézte, összeszedve minden gondolatát, aztán egy hirtelen ötlet villant a fejében, eltéveszthetetlenül és megmásíthatatlanul a Dax szimbionta előző gazdatestje, Curzon emlékeinek és tapasztalatainak és a visszamaradt személyiségének nyomaiból.

-         Megtennél nekem valamit? Maradj itt. Mindjárt visszajövök. Csak ne mozdulj, oké? –Indult sietve kifelé, ahogy tudomásul vette a gépész értetlen bólintását.

 

Alig telt bele öt perc, Nick előtt a transzporter ismerős fénye jelent meg, és Kira Nerys materializálódott.

Egy percig csak némán bámulták egymást, egyikük sem tudva, hogy került oda a másik. Nick éppen Jadziát várta, Nerys pedig imához készült a házi oltáránál.

Mindkettőt a gépész komjelvénye hozta vissza a valóságba.

-         Na, most pedig mindketten szépen elmondjátok egymásnak, amit nekem mondtatok. – Hallatszott át Jadzia vidám, és elégedett hangja. – Uhm, szerintem, kezd te Nick. – Aztán egy pillanatnyi szünet következett, amikor mind Nerys, mind Nick az ajtó felé nézett. – Áhh ja, az ajtó zárva van, és persze megpróbálhatod kinyitni, de tudod Nick, a jó öreg Dax is tud néhány trükköt. Szóval, jó szórakozást!

Ezzel a komcsatorna megszűnt és egyedül maradtak, a kényelmetlen, sűrű csendben.

A gépész azonnal és durcásan belevetette magát a függőágyába, és tüntetően az ablak felé fordult.

Nerys pedig megtalálta az ajtót és megpróbált kijutni rajta, kevés sikerrel. A trill parancsnok, valóban tudhatott néhány trükköt, amit ők nem. A vége egy jóízű bajori káromkodás lett és egy ökölcsapás az ajtóba.

-         Felesleges. Dax tudja, mit csinál. – Morogta Nick, anélkül, hogy megfordult volna.

-         És akkor? Meddig akar bezárva tartani minket? – Kérdezte Nerys dühösen. És a komjelvényére csapott, illetve csapott volna, ha fent lett volna, de mivel épp imához készült… - Bbb… ejar. – Jött a következő káromkodás, amire Nick is megrezzent.

Végül Nerys is talált egy fotelt magának, a lehető legmesszebb Nicktől, és esze ágában sem volt elkérni a komjelvényét. Most már az ő büszkesége is ott döngette a mellkasát az előtérben.

Aztán csend volt. Eltelt egy óra, és még mindig csend volt.

Nem sokkal később Nick kikászálódott a függőágyából és hatalmas hajcihő közepette betrappolt a fürdőszobába, majd vissza tíz perccel később, immár a hálóruhájában. Kért egy pohár vizet a replikátortól és visszatrappolt a hálószobába.

Nerys egyedül maradt, és nagyon is jól tudta, hogy a gépész valószínűleg már mélyen alszik, hiszen a pohár víz bekészítése az utolsó lépés volt az esti rutinjában.

Felállt hát, kinyújtóztatta a tagjait és újra megpróbálta az ajtót. Nem ment. Visszanyelt egy újabb hangos káromkodást, nem akarva felébreszteni az alvó… Megállt egy pillanatra a még csak nem is koherens gondolat közepén. Aztán dühösen megrázta a fejét, és kieresztette a szót, bajoriul és hangosan.

Nem sokkal később egy egészen éber Nick Wesley jelent meg a nappaliban, kezében egy párnával és egy paplannal. Szó nélkül odavitte a kanapéhoz, és Nerys kezébe nyomta, aztán visszatrappolt a hálóba.

Nerys egy ideig bambán nézte a becsukódó, de nem bezáródó ajtót, aztán megrántotta a vállát, és lefeküdt ő is. A kanapé még mindig olyan kényelmetlen volt, mint amilyenre emlékezett. Igaz, csak néhányszor feküdt rajta, és akkor sem alvási célokkal, még mielőtt összejöttek volna. De a lényegen ez nem változtatott.

A hálóban Nick forgolódott. Minden tizedik másodpercben felvett egy új testhelyzetet, és közben a kényelmetlen kanapéja járt a fejében. És azt is tudta, hogy Nerys háta bizony nem szereti, ha puha, hepehupás és egyenetlen kanapén alszik. Aztán az jutott eszébe, hogy ő hogy szokta orvosolni Nerys hátfájását, ami nem segített éppen az álmatlansági problémáján.

Két perccel később aztán újra kitrappolt a nappaliba, nemes egyszerűséggel felnyalábolta a döbbenettől tiltakozni is elfelejtő bajorit és berakta a hálóban lévő sokkal nagyobb, kényelmesebb és egyenesebb ágyra. Aztán a hatalmas szemekkel rábámuló Neryst otthagyva újra kitrappolt a saját paplanjával a kezében és leheveredett a kanapéra.

Az alvás azonban továbbra sem ment könnyen, mert a párna a feje alatt már felvette Nerys illatát. És még csak nagyon forgolódni sem tudott, mert félő volt, hogy leesik.

Nerys egy ideig bámulta az előző ajtó belső oldalát, aztán megrántotta a vállát és kényelmesen elhelyezkedett az immár a hátának sokkal inkább megfelelő ágyban. De akkor észrevette, hogy szinte minden Nick illatával van tele. Illetve a gondolat, hogy a gépész, a néha még a régi eséstől érzékeny hátával kint fekszik a kanapén, elég volt, hogy ne tudjon aludni.

Így jött el a reggel. Az éjjel egyikük sem aludt, egy ideig azt várták, hogy mit fog tenni a másik, aztán pedig a reggelt, amikor remélhetőleg majd csak kiengedi őket Dax.

Nick felkelt, pontban ötkor, valójában már sokadjára kérdezte meg suttogva a computertől, hogy mennyi az idő, és mikor végre eljött a hajnal úgy ugrott ki az ágyból, mintha égetett volna. Elsétált a replikátorig, kért magának kávét, és vajaskiflit, aztán letelepedett reggelizni. Nem sokkal később, valószínűleg a kávé illatára előjött Nerys is, aki azonban a kanapéra telepedett, nem akarva „illetéktelenül” használni a replikátort.

Egy ideig Nick félszemmel figyelte, de aztán nem bírta tovább, felállt és hatalmas felhajtás kíséretében odatrappolt a replikátorig, és Nerys kedvenceit kérte. A tálcával a kezében odament a kanapéhoz, és Kira kezébe nyomta az egészet. Aztán visszament az asztalhoz és folytatta az evést.

 

Mindeközben Dax jóízűen a másik oldalára fordult, átvetve a kezét Worf mellkasán, ösztönösen is közelebb húzódva a férjéhez. Az Állomás computere nem sokkal később azonban ébresztette, és álmosan, nagyot nyújtózva kelt fel, egy „jó reggelt csók” után.

Elsétált a cmputerterminálig, valamit ellenőrzött rajta, aztán hangosan érdeklődött a computertől Nicole Wesley és Kira Nerys pontos helyzetéről, és miután megkapta a választ, megrázta a fejét, nyilvánvalóan jól szórakozva rajta.

Worf csak mogorván nézte a kis reggeli jelenetet, de mivel nem értette, álmos volt, és egyébként sem volt még túl a raktajinóján, csak megrántotta a vállát.

Vagy húsz perccel később, aztán, mikor már mindketten készen álltak az új napra, Jadzia azért megjegyezte.

-         Ma ne számíts se Kirára, se a főnökre. – Ezt már, mint az Állomás első tisztje mondta, a reggelije közepén.

-         Miért? – Kérdezte Worf, és a hangjában ott bujkált, hogy van egy nagyon is jó ötlete, és az ellenérzését és helytelenítését sem titkolta el.

Jadzia oldalra billentette a fejét, aztán elnevette magát.

-         Óhh, nem az, amire gondolsz. Bezártam őket. Illetve, ők azt hiszik, hogy bezártam őket – Jelentette ki vidáman, és elégedetten.

A klingon sokáig csak bambán bámult a feleségére, aztán megrázta a fejét.

-         Mi? Miért?

-         Hüm, az ő érdekükben, igaz, nem hittem volna, hogy ennyire csökönyösek. – Rántotta meg a vállát, nyomott egy gyors puszit Worf orrára, és kiviharzott, elkezdeni a szolgálatát.

Worf parancsok pedig csak elővette az aznap egyszer már használt bamba bámulást. Végül is, ő sosem értett a Jadzia által olyan fontosnak tartott humorhoz. Ő csak egy klingon volt, ha le kellett kaszabolni valakit, hát lekaszabolta, de hogy mi értelme van ennek az egésznek, azt fel sem foghatta, igaz, megtanulta már, hogy meg se próbálja.

 

Nick ökle hatalmas erővel tartott a kemény ajtó felé, és a becsapódás egy jókora adag fájdalmat küldött fel a jobb karjában.

-         Áhh, az istenverjemeg! – Rántotta el azonnal, és kezdte rázni, amitől fájdalmasan feszülni, és lüktetni kezdett az egész kézfeje és az ujjai nagy része.

Nerys odaugrott mögé, láthatóan reflexből, mert aztán gyorsan meg is állította magát, mielőtt Nickhez érhetett volna.

-         Mutasd… - Kérte, és a sérült, és már dagadni kezdő kéz felé nyúlt.

A gépész csak egy mérges pillantást küldött felé, aztán visszarohant a nappali hátuljába és belevetette magát a függőágyába.

Nerysnek most lett elege, most fogyott el az utolsó csepp, összekapart türelme, és most először tudta legalább egy milliméternyit hátraszorítani a büszkeségét.

Odasétált a replikátorhoz és replikált egy adag tört jeget egy tálban, odament Nickhez, és egy szó nélkül, még mielőtt a gépész reagálhatott volna, elkapta a sérült kezét, azért vigyázzva, hogy felesleges fájdalmat ne okozzon, és bedugta a jég közé.

-         Áhhhssszzz! – Próbálta azonnal elhúzni a kezét Nick, de Nerys erősen tartotta. – Nerys! – Próbálta meg akkor felháborodottan figyelmeztetni, de Kiráról lepergett.

-         Maradj nyugton, és ne mozgasd! – Adta ki a parancsot, a megszokott parancsnoki hangszín mögé bújva.

A gépész csak vetett rá egy mogorva pillantást és végül az ablak felé fordult.

Azonban Nerys még egy ideig nem engedte el a kezét, csak akkor, mikor hirtelen mindketten rádöbbentek, hogy tulajdonképpen ők most nem beszélnek egymással, illetve mindkettőnek eszébe jutott a saját problémája. Nerys akkor kelletlenül elengedte Nick fájós, nyilvánvalóan néhány zúzódással, talán töréssel gazdagabb kezét, a gépész ölébe rakta a jegestállal együtt és visszament a távolabbi fotelbe.

Aztán újra csend lett, és egyikük sem mozdult. Egész addig, amíg a jég el nem olvadt annyira a tálban, hogy Nick megelégelte. Akkor feltápászkodott, és visszavitte a replikátorba. Visszafelé azonban véletlenül beütötte a kezét a másik fotelbe és felszisszent.

Nerys felnézett a gondolataiból, és ahogy meglátta Nick távolról is rondán kinéző kezét felugrott és nem törődve átmenetileg a büszkeségével és csökönyösségével odaugrott hozzá és óvatosan felemelte a sérült gépészkezet, hogy jobban szemügyre vegye. Nick talán pillanatnyi gyengeségből, vagy egy átmeneti kihagyásból engedte neki.

A gépész jobb kezének gyűrűs és középső ujjának az ízülete volt megzúzódva, és talán meg is repedve, ezt Nerys nem tudta pontosan megállapítani, de az biztos volt, hogy a sérülés fájdalmas. És, hogy nem ártana vele orvoshoz kerülni. Akkor tétován megérintette Nick komjelvényét, és próbálta hívni a Betegszobát, a Vezérlőt, Daxot, bárkit, de a csatorna üres volt, senki nem válaszolt, vagy nem is hallotta őket.

-         Na, most már elengednél? – Kérdezte Nick kelletlenül és türelmetlenül. Félve, hogyha még sokáig érzi a bőrén Nerys finom érintését, akkor elveszíti a fejét.

Nerys azonban nem engedte el, sőt a szájához emelte és óvatosan megpuszilta, mind a két kékre dagadt izületet. És csak aztán engedte le vigyázzva.

Nick nem igazán tudott erre mit válaszolni, ráadásul hirtelen el is bizonytalanodott, mert az elméje hátuljában megjelent a lényének az a kis része, amely eddig karbatett kezekkel állt és undorodva figyelte a kis melodrámát.

-         Uhmm, Nerys, talán ezt nem kellene, ha mi… már nem… - Dadogta zavartan, nem értve most már tényleg semmit, hiszen, ha ő tényleg nem elég jó, akkor miért látja ott a szerelmet és az aggódást a társa… izé, Nerys szemeiben?

Kira erre megrándult, és elfordult.

-         Te ezt akarod? – Kérdezte halkan.

-         Nem… - Mondta ki Nick, mielőtt még megállíthatta volna magát. – De én nyilván nem tudom megadni neked, amit szeretnél. – Fogalmazott óvatosan, és a hangjában keserűséggel keveredett a megbántottság.

Nerys megpördült a tengeje körül, ahogy hirtelen kezdett összeállni a kép.

-         Miről beszélsz Nick? – Kérdezte kissé élesebben és hangosabban, mint amilyennek szánta.

A gépész pislogott egyet, aztán még egyet.

-         Tudnom kellett volna… - Fordult el most ő. A hangjában most már bántóan magasra kúszott a keserű szín. – Mindig is férfiakkal jártál. Sőt egy alakváltóval, hol vagyok én hozzájuk képest? – Kérdezte olyan hangon, amely nem várt választ a kérdésre, mert a gazdája már tökéletesen hitte a választ.

Nerys kinyitotta a száját, aztán hangosan becsukta. Még egy ideig nem jött ki hang a torkán, aztán végül bezárta a köztük lévő távolságot, és a vállainál fogva megfordította Nicket.

-         Idefigyelj, Nicole Eleonore Wesley… - Aztán itt megakadt, hirtelen nem tudva hogyan mondja azt, amit akár egy szóba is sűríthetne. – Várj, te komolyan gondolod, hogy veled lettem volna ennyi időn keresztül, ha nem szeretnélek? – Kérdezte, aztán rájött, hogy nem így akarta mondani. – Várj, nem. Ne is válaszolj. Ez a miatt az izé miatt van? – Mikor aztán látta a választ a gépész elkámpicsorodott arcán, rájött. – Egy percig nem fordult meg a fejemben, hogy nem elég jó a szex. Sőt! – Tett a kezével egy félkörös mozdulatot, addig elengedve a pattanásig feszült vállat. Aztán rájött, hogy Nicknek melyik részét kell hallania. – Oké, nézd… Veled teljesen más. És soha nem éreztem még ilyen… uhm – Kereste a szót, aztán, mikor megtalálta egy pillanatra elmosolyodott. – ilyen szabadnak magam. A Prófétákra, Nick szeretlek, mindenestül, olyannak és annak, ami vagy. Nőnek és nőként… – Jelentette ki egy szuszra, de nagyon is komolyan gondolva. – Amikor besétáltál az életembe, olyasmit hoztál, amiről el sem tudtam képzelni, hogy létezik. – Aztán hirtelen eszébe jutott az eredeti probléma, amitől az egész elindult. – Ami meg azt a műizét illeti, ugye nem gondolod komolyan, hogy lecserélnélek egy olyanra? – Kérdezte, és amikor meglátta megrezzenni a társát, rájött a válaszra. – Áhh te nem vagy normális… - Állapította meg rövid időn belül másodikként. – Én csak gondoltam kipróbáljuk, mint ahogy sok mindent előtte is. De ez még nem jelenti azt, hogy hiányozna bármi is! – Fejezte be a beszédet, kifogyva a levegőből, szavakból, és egyébként is többet beszélve, mint egy egész héten szokott.

Nick nagy szemekkel állt előtte, nem mozdulva, csak titkon élvezve Nerys érintését a vállain, és gondolkodott. A kis hang az elméje hátuljában végre elővette a kezeit, és most lelkesen és gunyorosan tapsolt.

-         Akkor te nem… neked nem… - Kereste a szavakat, amelyeket valahogy nem talált, így csak összeráncolta a homlokát, eltűnődve, hogy miért hagyták el úgy a szavak pont őt…

Nerys felemelte a kezét és végigsimított a társa arcán.

-         Nem Nick. Ilyennek szeretlek, amilyen vagy. Még akkor is, ha néha bolond vagy. Szeretlek, és ez nem változik. – Suttogta most már, lehalkítva az előző vehemens hangot.

De a gépész önérzete még mindig nem volt meggyőzve teljesen.

-         És még mindig ki akarod próbálni? – Kérdezte tétován, egy kis éllel a hangjában.

Nerys azonban gyorsan tanult, és felismerve a büszkeség hangját úgy döntött, hogy a cél érdekében megtartja a türelmét.

-         Csak veled, ha akarod, ha meg nem, hát nem. De itt nem az a lényeg, hogy mit próbálunk ki, hanem, hogy együtt csináljuk. – Próbálta szavakba önteni a lényeget, és ez úgy sikerült, hogy büszke volt magára, és egyúttal, most már tényleg nem akart mélybeszélgetést folytatni legalább egy hétig, vagy inkább kettőig.

Nick még mindig a homlokát ráncolta, és úgy nézett ki, mint egy félig kiengesztelt durcás kölyök. Azonban Nerysnek volt egy jó ötlete hogyan lehetne őt teljesen kiengesztelni, ráadásul mindezt további beszéd nélkül.

Szóval közelebb hajolt és egészen egyszerűen szájon csókolta. Nem volt megilletődve, így Nick egy pillanattal később már komoly csatában állt, a rogyadozni készülő térdein, és azon tűnődött, vajon mi is volt az, amiért ez a csoda szünetelt három napig. Aztán hirtelen valamitől megszakadt a varázslat és értetlenül néztek egymás szemébe.

-         Itt Dax, most már ki tudtok menni. Illetve most is, ahogy egész végig. Csak nyomjátok meg a „bezár” gombot. – Hallották a Parancsnok vidám és nem kicsit elégedett hangját. – Ja, és gratulálok, igazán gyorsak voltatok! – Tette még hozzá, pont, mielőtt Nick mérgesen elzárta a komcsatornát.

-         Ezt nem hiszem el… - Dőlt a gépésznek nevetve Nerys és fúrta az arcát az egyenruha takarta mellkasra.

Nick egy pillanatra mintegy bambán állt és tartotta a társát, aztán végül ő is elmosolyodott, de sokkal inkább megkönnyebbülten és kissé szégyenkezve, aztán megpuszilta Nerys fejetetejét.

 

A látvány messzire űzött tőle minden erőt, még a lélegzethez sem volt elég energia a rekeszizmaiban. Csak bámult bele a szinte már szürrealisztikus képbe, amely fölötte játszódott. És hirtelen realizálódott benne, hogy mindezt ő idézi elő, a testében erre a gondolatra keresztüláramlott egy újabb hullám gyönyör, amely már veszélyesen közel vitte a közös célukhoz. Nerys arca fénylett a verejtéktől, a gyönyörtől, amit ő adott, a szemei szorosan csukva, az ajkai kicsit nyitva, ahogy vágtatott tovább, egyre feljebb és feljebb azon a láthatatlan úton, amin már annyiszor végigmentek együtt. Nick csak nézte, nem tudva levenni a szemét Nerys fölötte hullámzó testéről, csak érezte, ahogy a saját középpontját körülveszi a nedves és forró izmok kötege, az apró raisai kellék hihetetlenül valódi ingereket közvetítve. Érezte, ahogy a lényét körülveszi Nerys maga, ahogy a lelkét, Nerys lelke, a szívét, Nerys szíve. Érezte, ahogy a kezeinek ujjai összefonódnak Nerys ujjaival. Aztán csak hallott, hallotta a gyönyör hangjait, Nerys halk kiáltásait, a saját nevét, Nerysét, nyögéseket és sóhajokat. De sosem állt meg nézni, küzdött, hogy nyitva tudja tartani a szemét, nem bírva levenni a tekintetét a látványról, Nerys gyönyörű teste az övé fölött, a könnyeit visszapislogva érezte, ahogy nem csak a gyönyör, hanem valami elképzelhetetlen büszkeség is áramlik át a testén, ő tette ezt Nerysnek, a nőnek, akit a legjobban szeretett, aki a legtöbbet kezdte jelenteni számára az Univerzumban…

 

-II-

… és adok

 

Kira Nerys ezredes nyugodtan sétált végig a folyosón a reggeli raktajinojával a kezében szolgálatra igyekezve. Boldog volt, friss, elégedett és kipihent. Nem, ez utóbbi nem volt igaz, de valamivel fizetni kellett a testét átjáró kellemes fáradtság és ellazultság után. Az arcán egy ideig még viselt egy mosolyt, mely olyan egyértelművé tette a hangulatát, hogy kénytelen volt letörölni, és egy professzionálisabb arckifejezéssel helyettesíteni, amikor kilépett a liftből, be a Vezérlőbe.

-         Hello Dax, Worf! – Köszönt, a hangjából már tényleg nem tudva eltávolítani egy jóllakott-macska hangzást, de senki az égvilágon nem vette észre…

-         Hello! - Jött egy rosszkedvű morgás a trill parancsnoktól.

-         Jó reggelt! – Jött egy még mogorvább a klingon parancsnoktól.

Kira megállt, csak eldönteni, hogy jól hallott-e, illetve átvenni a reggeli jelentéseket.

-         Dax, valami baj van? – Kérdezte, ahogy a barátja és első tisztje átnyújtotta neki a stócnyi rögzítőt.

-         Mér’ lenne? – Morogta vissza, ha lehet még rosszabbul, és ez jelezte, hogy a beszélgetésnek ezzel a részéről vége is.

Az Ezredes pislogott egyet, vetett egy pillantást a klingonra, aki tüntetően nem is nézett feléjük, végül megvonta mentálisan a vállát és besétált az irodájába. Nem volt túl nagy kedve elveszíteni ugyanis a hangulatát.

 

Nicole Wesley zászlós kissé légies léptekkel sétált végig a folyosón a reggeli üres, erős és fekete kávéjával a kezében szolgálatra igyekezve. Boldog volt, friss, elégedett és kipihent. Nem, ez utóbbi nem volt igaz, de valamivel fizetni kellett a testét átjáró kellemes fáradtság és ellazultság után. Az arcán volt egy vigyor, mely láttán nem kellett betazoidnak lenni, hogy valaki egészen pontosan tudja, hogy a jó főnök milyen hangulatban van. Le is volt kénytelen törölni, ahogy kilépett a turbóliftből, aztán pár lépéssel később belépett a gépészeti előadóba.

-         Szép jó reggelt, emberek! – Köszönt, meg sem próbálva kitörölni a hangjából a mindenki számára kihallható elégedettséget.

A gépészei egy pillanatra pislogva néztek rá, néhányan elröhögték magukat, a többiek, a tisztelettudóbbak pedig visszaköszöntek. A főgépész végighordozta a tekintetét, komolyan megfontolva egy leckét a Csillagflotta etiketteről, végül inkább csak elvigyorodott, és belenézett az előkészített rögzítőbe.

-         Tehát, mi van mára…- Futotta át, az agyát kezdve átállítani az életfelfogását firtató elmélkedésről a műszaki témájú, sokkal realisztikusabb gondolatokra. – Látom, a Gamma megint oké volt… - Motyogta maga elé felnézés nélkül, amitől Clancy hadnagynak mosolyra húzódott a szája. – Fegyverzet diagnosztika? – Nézett fel ezúttal. – Az ma van? – Kérdezte, mintha nem ő maga állította volna össze a havi tervet.

-         A csillagidő legalább megy, főnök? – Dobta be Dalby, tudva, hogy ezúttal nincs veszélyben sem a férfiassága, sem az orra. Rég nem látták ilyen jókedvűnek a főnöküket.

A röhögés közepette Wesley felnézett, egy pillanatra megvillant a szeme, végül felhúzta a szemöldökét, amiből egy homlokráncolás kerekedett. Aztán elnevette magát ő is.

-         Nem illik zavarba hozni engem. – Szögezte le. Amire újra általános derültség lett úrrá az előadón. Aztán a főgépész úgy döntött, hogy ennyi elég volt a gyereknapból, és felemelte a kezét. – Na, tehát fegyverdiagnosztika. Meg se kérdezem, ki kéri… - Kezdte, ahogy körbenézett a most már feszült, eltűnni igyekvő arcokon. Mindenki utálta a diagnosztikákat, ő is. De el kellett végezni, nem csak mindig izgalmas javításokból állt az élet. És mivel Nick Wesley jó kedvében volt… – Majd viszem én… - Ajánlotta fel, és elkezdett kikeresni valakit, aki viszont megérdemli, hogy segítsen neki… - Ken, te vagy a szerencsés, aki egész nap élvezheti a társaságomat… - Vigyorodott el, visszaadva az előző kissé tiszteletlen labdát.

Dalby vágott erre egy igazán fájdalmas arcot és rájött, többedszerre, hogy nem csak a fizikai orrbagyűrés tud fájni.

-         Igenis, főnök.

Wesley csak elmosolyodott, amolyan jól eltanult farkasvigyorral, és tovább ment.

 

-         Tehát? – Kérdezte Dax parancsnok egy kissé türelmetlenül.

Kira csak felvonta a szemöldökét, de nem forszírozta tovább.

-         Oké, szerintem, mehet vissza a négyes szint. Sokkal jobb volt ebben a hónapban.

Dax bólintott, beütötte a rögzítőbe, és átrakta a már nagyobb halomba. A Tudományos részleggel végeztek. Aztán elővette a következő rögzítőt, amin egy újabb részleg tisztjei vártak az értékelésükre.

-         Gépészet. – Nem is várt választ, nem is kommentált, csak elkezdte. – Clancy, Amanda Clancy. A teljesítménye ezúttal is jó volt. – Foglalta össze tömören, amíg Kira a saját példányán átolvasta az ismerős stílusban írt jelentést.

Végül felnézett, és egy pillanatig csak fürkészte a trill barátját. Aznap Jadzia karakterén kívül viselkedett. Aki vele dolgozott együtt, megszokta, hogy nem lehetett mellette unatkozni, képes volt színt, életet vinni a legunalmasabb munkába is. Vagy éppen körbeviccelni a Vezérlőben, vagy bármit. De eddig se egy vicc, se egy megjegyzés, még csak egy nem munkával kapcsolatos tőmondat sem hagyta el a száját. És Kira kezdett aggódni. De nem volt még itt az ideje, hogy rákérdezzen, főleg nem, hogy még vagy kétszáz ember állt előttük.

-         Rendben. Marad öt. – Bólintott végül, ahogy átfutotta a tömören megfogalmazott személyi jelentést, amiért ilyenkor nagyon hálás tudott lenni. – Következő? – Kérdezte.

-         Dalby, Keneth Dalby. – Olvasta Dax a következő nevet, egy türelmetlen, kissé irritált apró sóhaj kíséretében. – A teljesítménye továbbra is kiegyensúlyozott… - Olvasta tovább a jelentést. Ami pontosan ennyi volt, nem több, nem kevesebb. Dax azonban nem mondott rá semmit.

Kira végigolvasta ezt az egy mondatot, aztán felnézett a parancsnokára, felvonta a szemöldökét, és eldöntötte magában, hogy akkor itt valóban van valami.

-         Ez mind? – Kérdezte azért, igyekezve valami humort csempészni a hangjába, igaz, ez mindig inkább Jadzia dolga volt, aki azonban most még csak fel sem nézett. – Fogok szólni Nicknek, hogy a tömörségnek is van határa… - Próbálta tovább, de se a keresztnévre, se a mondat félkomolytalanságára nem figyelt fel a trill. Kira pislogott egyet, közben eldöntve, hogy tényleg fog szólni a főgépészének, hogy nem mindig kell szó szerint venni a kéréseit, főleg azokat nem, amiket Nerysként egy hosszúra és kimerítőre nyúlt nap után a fürdőkádban tesz félig méltatlankodva, félig a hátát, a vállait és a nyakát masszírozó ügyes gépészkezektől azt sem tudva hol van, aztán végül megadta magát. – Hát akkor maradjon a négyes szint továbbra is. – Megvárta, amíg Dax bólint és ő maga is tovább haladt. – Következő?

-         Davis, Keith Davis. – Nézett le a rögzítőre, és kezdte olvasni. – Kiemelkedő teljesítményt nyújtott ebben a hónapban is. Külön kiemelném az Awalon fejlesztésekhez hozzáadott ötletei miatt.

Kira felnézett, ahogy gyorsan átfutotta, végül bólintott.

-         Emeljük ötre.

-         Rendben. – Fogadta el Dax, és már írta is.

Kira ekkor unta meg, és oldalra billentve a fejét egy ideig mérlegelte még, végül felsóhajtott.

-         Jadzia, valami baj van?

Dax felnézett, de csak megrázta a fejét. Nem beszélt.

 

A Vezérlőben Worf parancsnok a szokásosnál is mogorvább ábrázattal végezte a dolgát, és ezen a legkevésbé sem segített, hogy két gépészt várt, akik ha lehet, még jobban el fogják rontani a napját. Aztán ez a feltételezése megerősítést nyert, ahogy meghallotta a turbóliftből kilépő két gépészt.

-         … nem mondod, Ken, eltiltott a bárból? – Nevetett a főgépész és ebben nem csak szórakozás volt, de egy jó adag gépészhaveri-együttérzés is.

Dalby csak vágott egy savanyú képet.

-         Nevess csak… - Morogta elkámpicsorodottan és csüggedten. – Nem hogy segítenél… - Tette még hozzá, mielőtt egy ideig belé lett fojtva a szó, mert odaértek a klingon parancsnokhoz.

-         Hello, Mr. Worf! – Köszönt Wesley hivatalosan kissé vigyázzba vágva magát. – A fegyverzet diagnosztika, - Nyújtott át egy rögzítőt, amit a klingon egy szó nélkül engedélyezett, és visszaadta. – Köszönöm, Uram. – Pislogott egyet Wesley, még a klingontól sem volt megszokott, hogy még csak vissza sem köszön.

Aztán, ahogy Worf azért bólintott egyet, el is lépett, majd letelepedett a gépészeti terminál mellé, elhelyezkedve egy egész délelőttös diagnosztikára, mely alatt kitalálhat valamit Dalby problémájára is.

-         Kalibráció kész, főnök. – Jelentette Dalby, aki közben helyet foglalt a főnöke mellett.

-         Oké, indítom – Válaszolt Wesley, aztán hátradőlt, és a tekintetét az adatfolyamon tartva kérdezett. – És próbáltad megkérni szépen?

Dalby pislogott egyet, aztán, ahogy rájött, hogy a főnöke átment segítő felettes módba, hát bólintott, maga is az adatfolyamon tartva a figyelmének a nagyobbik részét.

-         Persze. – Morogta elkeseredetten. – De azt mondta, hogy így lehet a legbiztosabban elkerülni, hogy még egyszer részegen állítsak haza.

Wesley elnevette magát, igaz csak halkan. Felidézte ugyanis a legutóbbi gépészbulit, ahol Dalby valóban egy kissé sokat ivott, de melyikük nem?

-         Próbáltad megígérni, hogy nem fog előfordulni többet? – Kérdezte aztán, maga sem gondolva komolyan.

Dalby megforgatta a szemeit, aztán megrázta a fejét.

-         Úgy őszintén, te elhinnéd nekem? – Kérdezett aztán vissza.

Wesley erre egy pillanatra elgondolkozott, aztán elvigyorodott.

-         Igazad van, rossz ötlet… - Állított aztán a kitérni készülő adatfolyamon, egy kissé feljebb tornázva a sebességet, majd újra megszólalt. – Próbáltál virágot?

Erre jött Dalbytól egy azonosíthatatlan, de kissé nyüszítő hang.

-         Erre magamtól is rájöttem volna, főnök. Valami eredetit nem tudsz kitalálni? – Kérdezte, nem túl udvariasan, de Wesley ez egyszer átnézett e fölött, végül is komoly dologról volt szó.

Elhúzta a száját, aztán eleresztett egy Wesley-féle grimaszt.

-         Hívd el. – Bökte ki félkomolyan.

Dalby pislogott, aztán megrázta a fejét.

-         El tudod képzelni, amint Őszinte vagy Bátort játszik? – Kérdezett vissza, amire ezúttal a főgépészből tört fel egy azonosíthatatlan, de kissé nyüszítő hang.

-         Oké, ez rossz ötlet volt. – Ismerte el, próbálva lerázni magáról a mentális képeket, aztán tényleg ráállította az agyát a probléma megoldására. – Akkor nem marad más, mint a „kecske is jól lakik, és a káposzta is megmarad”-megoldás. – Nézett fel végül először vigyorogva a kijelzőről.

Ken csak pislogott, aztán eltátotta a száját.

-         Ezt hogy érted, főnök?

Wesley intett az ujjával, hogy hajoljon közelebb.

Ekkor szólt közbe egy hang, mely felijesztette mindkét tisztet.

-         Miért nem a munkájukkal foglalkoznak?! Ez nem Quark bárja! – Jött a nagyon dühös, és nagyon klingon morgás. Ami így együtt gyors, és kíméletlen halált jelentett.

Mindkét gépész automatikusan felugrott és vigyázzba vágta magát. De a kórusban jövő ’Igen Uram’-ok előtt még nyílt az állomásparancsnoki iroda ajtaja.

 

Ahogy Kira kilépett, a szeme elé táruló látvány erősen emlékeztette egy harcos kiképzésre a Klingon Birodalomban, valamint a hangulat és, hogy mindenki más a klingon parancsnokot és a két kissé fehéren és reszketegen előtte álló gépészt nézte, csak megerősítette.

Végül határozottan lépett oda.

-         Mi folyik itt Mr. Worf? – Kérdezte, egyelőre a magasabb rangú tiszt mellé állva, mind hangszínben, mind erkölcsileg, mind egyébként.

Jadzia közben tőle szokatlanul csak visszament a helyére, mintha nem is történne semmi érdekes, és belemélyedt a munkájába.

-         Wesley és Dalby zászlós, elhanyagolták a kötelességüket Ezredes, én pedig figyelmeztettem őket. – Jelentette, és tényleg, még Kira is visszavett a szokatlan mogorvaságtól.

-         Értem. – Nyerte vissza egy pillanattal később a tudatot, hogy azért itt még ő az állomásparancsnok, és amúgy sem szokott megijedni klingonoktól. – Van hozzáfűzni valója, főnök? – Fordult Wesley felé és egy percig nem feltételezte, hogy Worfnak ne lenne tökéletesen igaza. Ez a hangjában is benne volt.

A főgépész csak nyelt egyet, aztán Dalbyra nézett, majd vissza az Ezredesre.

-         Diagnosztikát futtattunk, Asszonyom, és közben szó esett néhány magán természetű dologról is. – Fogalmazott kínosan körültekintően.

Kira egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy nevessen, vagy inkább csak hagyja játszani az embereit. Esetleg csak sétáljon vissza az irodájába, vagy fenekeljen el egy-kettőt. Aztán ez utóbbit gyorsan elrejtette a lénye legsötétebb részeibe későbbi megfontolás céljából. És egy pillanattal később újra állomásparancsnok volt.

-         Tehát, ha jól értem, Mr. Worf, - Nézett a klingonra. – azért van ez a felhajtás, mert beszélgettek? – Kérdezte, valahogyan semlegesen tartva a hangját. Aztán látta, hogy ezzel megfogta, mind a Parancsnokot, mind a két gépészt, hát csak megrázta a fejét. – Csak legyen kész az a diagnosztika időben. – Zárta rövidre a problémát majdnem nevetve, aztán megfordult és visszasétált az irodájába.

A két gépész meg csak állt megszeppenten, nem nagyon merve örülni az erkölcsi győzelemnek. Végül Worf vetett rájuk egy utolsó pillantást.

-         Folytassák! – Morogta oda, és visszament a helyére.

A két gépész egymásra nézett, majd visszaültek a diagnosztika elé.

-         Vihar van? – Hajolt oda Dalby és suttogta a főnökének, aki csak megvonta a vállát.

-         Nem ’tom, Ken.

Aztán egy jó ideig csak ültek, mintha valami nagyon kényelmetlen lenne a fenekük alatt, végül Dalby nem bírta tovább és újra közelebb hajolt.

-         Mi volt az a kecskével meg a káposztával? – Kérdezte suttogva.

Wesley kuncogott egyet, aztán az arcán elterült egy cinkos kifejezés, és most ő hajolt közel.

-         Mond csak, véletlenül nem tartozik neked Bashir egy szívességgel?

Dalby erre ránézett, és az arcán lassan terjedni kezdett a megértés és a remény egyvelege. Mégiscsak fog ő még bulizni.

 

Kira Nerys éhes volt, nagyon. De egyrészt még be kellett fejeznie a maradék heti jelentések átolvasását és tovább küldését, másrészt nem volt semmi kedve egyedül enni. És mivel Jadzia egész nap nem volt önmaga, a főgépész pedig fegyverzet diagnosztikát futtatott, ami legalább tizenkét órás munka, nem sok kilátása volt egy ebédpartnerre. Igaz ott volt még Latara, vagy Bashir… Na jó ez utóbbi talán nem olyan jó ötlet. Az Őrnagyról pedig ki tudja, merre van.

Végül a gondolatai visszatértek Daxhoz, aki aznap, mintha valaki teljesen más lett volna, sértődötten, mogorván és abszolút humortalanul járkált, ha egyáltalán járkált, vagy beszélt, ha egyáltalán beszélt. Valamint volt az egész kisugárzásában valami dac, vagy durcásság. Az egész olyan volt, mintha haragudott volna…

És ekkor jutott eszébe Worf. Aki lekapta szegény Nicket, meg Dalbyt a tíz körmükről egy kis beszélgetésért. Amiről azért valószínűleg még többet fog hallani, ha egyszer el tudja kapni a főgépészt egy szabad percben. Leginkább, ha véget ér a diagnosztika.

Végül úgy döntött, hogy elég éhes ahhoz, hogy ne számítson az ebédpartner hiánya, hát felállt, és elindult kifelé.

 

Nick Wesley büszke volt magára, ezúttal elsősorban, mint házassági tanácsadó. Mert a nem rég még csüggedten az orrát lógató Dalby már fél órája ült mellette egy elégedett vigyorral az arcán. Mivel pont ennyi ideje tervelték ki, hogy vágják át Mrs. Dalbyt.

Akkor hallotta meg, hogy nyílik az iroda ajtaja, és azon nyomban meg is kordult a gyomra jelezve, hogy szeretne az Ezredessel tartani ebédre. Amire beindult a gépészelme, és gyorsan közelebb hajolt Dalbyhoz.

-         Hé Ken, ha átveszed ezt egy fél órára, akkor falazok neked az asszonynál, hogy tied a szombati Gamma. – Ajánlotta fel hadarva, amire Dalby először Kira távozó alakjára, aztán a főnökére nézett és elvigyorodott.

-         Áll az alku, főnök. – Bólintott lelkesen.

De akkorra a főgépész már rég a turbólift felé ugrott, hogy még elérje ugyanazt, amibe Kira lépett be.

-         Azt hittem diagnosztikát futtatsz. – Nézett rá Nerys, már lefelé menet, eltűnve a kíváncsi szemek és fülek elől.

A gépész csak elővette a Wesley-féle grimaszt.

-         Most vesztegettem meg Dalbyt, hogy tartsa a frontot egy fél óráig. Csak el ne mondd az Ezredesnek. – Nézett rá melegen.

Kira felvonta erre a szemöldökét, és megállapította, hogy valami bizony nagyon is simogatja a társa büszkeségét.

-         Áhh, értem. – Bólintott. – És mit tudtál te felajánlani neki? – Kérdezte egy kissé furcsa hangszínnel.

Nick közelebb húzódott és egy kissé cinkosan rámosolygott, ahogy kiléptek a Promenádra.

-         Hát, ha megígéred, hogy nem adod tovább, akkor elmondom. – Felelte olyan hangszínnel, ami elárulta, hogy él-hal, hogy eldicsekedhessen vele.

-         Esküszöm! – Állt meg Nerys hirtelen, hogy felemelve az összes kezét végig játsszon.

A gépész szembe fordult vele, és elvigyorodott.

-         Szegényt eltiltotta a neje a bárból. Én pedig egész véletlenül a főgépész vagyok, ennél fogva én akár be is oszthatom, mondjuk szombatra, a Gammára… hát vagy nem. – Vigyorgott, közben igyekezve nagy, ártatlan szemeket vágni.

Kira döbbenten nézett rá, aztán hitetlenül megrázta a fejét. Nem tudva eldönteni, hogy felháborodjon, vagy ne.

-         Nick, te tényleg egy szemét disznó vagy. – Állapította meg, de nem bántóan, inkább hitetlenül.

A gépész csak folytatta az útját Quark felé, és maradt a vigyornál, az ártatlan szemeket mellőzve.

-         Lehet. – Hagyta rá. – De egészen a tiéd. És érted csináltam. – Válaszolta, a végére igyekezve sármosnak hatni.

Nerys felnézett rá, aztán végül ellágyult a tekintete teljesen.

-         Értem, persze. Csak éhes voltál. – Adta azért egy kicsit drágábban.

Nick arcáról nem tűnt el a vigyor ezúttal sem, csak közelebb hajolt.

-         Igen. Hogy lássalak és halljam a hangod. – Suttogta, olcsón körüludvarolva, de amikor újra elhúzódott, már nagyon is komoly kifejezés ült az arcán.

Nerys felnézett rá, aztán megrázta a fejét, ezzel próbálva elrejteni, hogy belepirult.

-         Na gyere. Mert veled ellentétben én tényleg éhes vagyok. – Mormogta, ahogy belépett a bárba.

A gépész csak vetett rá egy szeretettel teli pillantást, majd követte. Rendeltek, és ahogy leültek, Kirának már teljesen máson jártak a gondolatai. Egy ideig csak nézte a gépészt, aztán az megunta.

-         Mi jár a fejedben? – Nézett fel az ebédjéből, és állt meg a kanala fél úton.

Nerys egy ideig még összeszedte a gondolatait, aztán letette a villáját, és az asztalra könyökölt.

-         Nem vetted észre, hogy Dax ma valahogy… furcsa? – Kérdezte és most már valóban örült, hogy megbeszélheti valakivel.

Erre Nick is letette a kanalát, de csak, hogy igyon.

-         De. – Mondta egyszerűen, mintha nem készülne folytatni, aztán meggondolta magát. – És Worf ma még magához képest is finnyás. – Ismerte el, nagyon is jól látta ő, hogy valami folyik a házaspár körül, de valójában nem hitte, hogy komoly. Saját tapasztalatból tudta, hogy a legkisebb dolog is tud rosszul kinézni.

-         Tényleg, mi volt az délelőtt? – Kérdezett közbe Nerys, egy pillanatra hagyva elkalandozni magát.

Nick elhúzta a száját, aztán megrázta a fejét.

-         Dalby meg a neje, én csak próbáltam segíteni. Ezt beszéltük, amíg amúgy sem tudtunk mást csinálni. Nem értem, még Worf sem szokott ilyen lenni. – Tért vissza önkéntelenül is a klingon parancsnok még magához mérten is szokatlan morózusságához.

Nerys felvette a villáját, de egy falat után újra felnézett.

-         Gondolod, valami baj van? – Kérdezte komolyan.

Nick megvonta a vállát, de az arcán segítőkészség volt.

-         Nem tudom. Valami talán. De nem ’tom mekkora. Egész délelőtt egy szót se beszéltek. Még csak egymásra se néztek. – Mondta ki végül ő is, ami zavarta korábban.

Nerys sóhajtott egyet és nagyobb figyelemmel tért vissza az ebédjéhez.

-         Beszélek majd Jadziával. – Mondta egy idő után, mintha az alatt hozta volna meg a döntést.

Nick felnézett és egy pillanatra pánik futott át az arcán.

-         Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy az enyém Worf? – Kérdezte olyan hangon, amiben benne volt, hogy a hátán futkosott a hideg a lehetőségtől, hogy faggatnia kelljen egy rosszkedvű klingont.

Nerys csak elmosolyodott, aztán megrázta a fejét.

-         Nem. Még nem. – Aztán látta, hogyan sápadt el egy kissé a gépész és megesett rajta a szíve. – Majd sorsot húzunk. – Ajánlotta fel.

Wesley azonban nem bízott a szerencséjében.

-         Springball. – Alkudott.

Kira megrázta a fejét, és egy pillanatra elkomolyodott, ahogy a játékos felszín alatt meglátta az égkék szemekben az aggódást a barátaiért, aztán bólintott.

-         Springball.

Végül mindketten visszatértek az ebédjüköz.

 

Az adatfolyam csak haladt, csak haladt és haladt. Egyik percről a másikra, lassan és mindig ugyanolyan monoton stílusban. Két pár gépészszem meredt rá, az egyik készült minduntalan lecsukódni, ez volt Dalby. A másik azonban nem is látta. Azon gondolkozott, hogy hogyan fog ő elhívni egy klingont Vic Fontain bárjába…

Ez volt az a feladat, amit kapott Nerystől, miután a párja szégyentelenül elverte springball-ban és a házaspár már a második napja jelent meg mogorván és abszolút nem is nézve egymásra. Az este ma este, az alkalom pedig csak nem jött el. Jadzia éppen bent volt Nerysnél, és a gépésznek halvány kételye nem volt, hogy a párja meggyőzi. De ő? Egy klingont? Aki ráadásul még nem is tartozik azok közé, akikhez közel áll. Mert bár Worf a legjobb barátja férje, és így szinte automatikusan barát ő is. De ehhez nem kapcsolódott semmiféle közös tevékenység, azokon a csütörtök estéken kívül, amikor az egész főtiszti állomány össze szokott gyűlni civilben. Igaz, most itt az ideje. Na de hogyan?

Az égkék szem eltávolodott az adatfolyamról, mely ezúttal az érzékelőkön futtatott diagnosztikához tartozott, és felnézett a klingonra. Végül fogta magát, és begépelt egy üzenetet, majd átküldte a taktikai pultra. Még csak fel sem nézett. Nem volt ő olyan bátor, viszont remélte, hogy ez bejön.

Így nem láthatta, hogy Worf felkapja a fejét, az irányába néz, majd az arcán egy unott-undorodott ábrázattal vissza. Nick várt, és várt, újra belemélyedt az adatfolyam hipnotizáló folyásába, majd mikor megunta, újabb üzenetet küldött.

Ezúttal Worf már nem kapta fel a fejét, csak megrázta és sóhajtott egyet, melyből morgás lett, de válaszolt.

A főgépész diadalittas és önelégült vigyorral ült a helyén, még mindig nem merve felnézni a parancsnokára, de végtelenül büszke volt magára.

-         Mi az, mit vigyorogsz? – Mormogta mellette Dalby, aki egy újabb meggondolatlan reggeli beszólásáért ült ott aznap is.

Wesley csak megvonta a vállát, majd cinkosan ránézett.

-         Tehetséges vagyok… - Válaszolta, majd meg sem várva a szemforgatást visszafordította a tekintetét a kijelzőre.

Az adatok pedig csak futottak tovább előttük.

 

Kira ezredes a kezeivel a csípőin állt és egy kissé kihívó és szigorú tekintetet meresztett az első tisztjére. Igaz, akkor éppen inkább, mint a barátja próbált elérni valamit.

-         Ma nem jó Nerys… - Ellenkezett Jadzia, de látszott, hogy még ezt is gyengén.

Kira csak felvonta a szemöldökét. Aztán helyet foglalt, keresztbetette a lábait, a könyökét a szék karfáján nyugtatva nézett fel a barátjára.

-         Jó, tehát vagy elmondod, mi történt, vagy eljössz este Vic Fontain-hez. – Jelentette ki olyan hangon, amivel nem sokan mertek ellenkezni.

Dax mert.

-         Csak nem érek rá, jó? És nincs semmi baj. – Vette fel a harcot, igaz kelletlenül.

Nerys arca ellágyult és előredőlt.

-         Nézd, Jadzia, látom, hogy valami baj van. Miért nem hagyod, hogy segítsek? – Kérdezte szinte gyengéden.

A trill egy ideig tökéletesen csendben maradt és úgy nézett ki, mint, aki küzd önmagával, végül vett egy mély levegőt.

-         Rendben, nyertél, este Vicnél… - Állt fel és nézett le a felettesére. – Van még valami, Ezredes? – Kérdezte tisztán tudatva, hogy ezzel az ő számára be is fejeződött a csevegés.

Kira csak rezignáltan megrázta a fejét, aztán halkan hozzátette.

-         Nem, nincs. Leléphet Parancsnok…

Végül még bámult egy ideig a barátja után és nagyon remélte, hogy Nicknek sikerült megkörnyékeznie a klingont.

 

Az állomásparancsnoki és egyben, bár nem hivatalosan, főgépészi szálláson rezgett a levegő. Először olyan csend volt, hogy lehetett hallani a nyelést, mely a gépész torkát volt hivatott beszédre alkalmassá tenni, aztán ugyanezt csak Kira ezredessel.

Aki egy bordó ruhát viselt, melynek árnyalata tökéletesen illett a hajához, és nem kevésbé tökéletesen simult a testéhez, egészen lent a bokájánál érve csak véget úgy, hogy ha nem lépett túl nagyot az elbújtatott felvágás még csak nem is látszott. Nem mutatva a vállain és a karjain kívül semmit, de azt úgy, hogy megmutatott mindent. Égkék szemek tűntek el randomszerűen, ahogy próbálták befogadni a víziót, miközben a pillantás mögött egy gépészelme dolgozott, próbálva rájönni, miért is kell nekik elmenniük, ahelyett, hogy otthon maradnának és…

Ő maga is, ezúttal egy ruhát viselt, ami olyan ritka volt, mint egy szupernova születése. Igaz ennek volt némi háttere, mert külön kérésre vette fel, Nerys kérésére. Az övé fekete volt, mely nem csak a szőke haját emelte ki, hanem a szemeit is, amelyek olyan kéken villogtak, hogy képesek voltak megvilágítani bármit előtte. Nem is beszélve arról, milyen jól nézett ki az Ezredes mellett. A szabása szintén hosszú volt, s a finom szövet végigfutott a karjain, hogy ott is, mint mindenütt szorosan simuljon a bőréhez.

Nerys is pislogott, ez nem az a látvány volt, amit kihagyott volna. És egy ideig valóban nem is tudott mást csinálni, mint nézni, végül egy gondolat mégis csak keresztül verekedte magát az idegpályáin.

-         El fogunk késni… - Állapította meg, a három szó alatt négyszer köszörülve meg a torkát.

A gépész még mindig csak állt, elfelejtve, hogy a ruhában még egy kissé kényelmetlenül érzi magát.

-         Fantasztikusan nézel ki… - Lépett közelebb, megfogva a párja kezét, de még nem tudta mit tegyen vele. Bár kétségkívül nem indulni akart.

Nerys szája egy mosolyra húzódott, mely takarni volt hivatott a pirulását, mely valami rejtélyes oknál fogva csak nőtt…

-         Gyönyörű vagy… - Suttogta vissza, és a mellkasa fájt, ahogy kimondta a szavakat, melyeket titkon mindig is kimondott gondolatban. De a párja sosem volt az, aki szerette hallani.

Nick elpirult és szinte szégyenlősen nézett le magán. Aztán fel a párja tekintetébe.

-         Tényleg? – Kérdezte, alig hallhatóan.

Nerys teljesen odalépett hozzá, és lábujjhegyre állva megcsókolta. Úgy, hogy annak a kis négybetűs szónak minden jelentését elmondja.

Végül Nick volt az, aki elhúzódott, még mielőtt az este meghiúsul, még mielőtt elkezdődhetne. És megsimogatta Nerys arcát.

-         Köszönöm… - S aztán végül tudott mit kezdeni a kézzel, amit az előbb fogott meg. Megcsókolta, majd összefonta az ujjaikat, ahogy a másik kezével intett az ajtó felé. – Mehetünk?

Nerys bólintott egy a gépészt elszédítő mosoly kíséretében és kiléptek az ajtón. Kézen fogva sétáltak végig a folyosókon, a Promenádon. És bárha nagyon is jól ismerték mindketten, milyen következményekkel járhat az effajta nyíltság. Mégis, főképp Nick volt az, aki nem volt hajlandó elbújni, sőt, makacsul felszegett fejjel ment neki minden észérvnek, amit Nerys hozott fel. És bár tudta, hogy a párjának igaza van, sőt, tudta azt is, hogy Nechajev admirális tényleg nem beszél a levegőbe, hiszen, ha nincs Latara őrnagy, és nincs Jadzia zseniális és nem kevésbé agyament trükkje, akkor ő már régen a quadráns másik oldalán szolgálna. De tudta nagyon jól azt is, mennyire terhel meg egy kapcsolatot a titok. Mert élt benne. És nem volt hajlandó kockáztatni, amit Nerysszel bírtak ezért. És ezt még Nerys is értette. Hogyne értette volna, a bár csak ritkán, de nagyon is mélyről jövő történetek után, amiket a gépész mesélt el arról, milyen volt a Missurien. Ígyhát Nerys hagyta, még akkor is, ha közben tartott Nechajevtől, tartott attól, hogy elveszíthet valamit, amit még csak most kezdett megtalálni. Valami nagyon fontosat.

-         Még nincsenek itt. – Hallotta meg a gépész hangját, miközben beléptek a Holobárba.

Kira körülnézett, s valóban, még csak Latara üldögélt magában, várva az összeesküvőket és áldozataikat. Még ő maga sem tudta, hogy beszélte rá erre az Ezredes.

-         Hello! – Szakította ki a gondolataiból az érkező pár. Akikre, ahogy felnézett egy pillanatra csak pislogni tudott.

-         Nerys, főnök… - Mondta végül egy bólintás kíséretében. Aztán valahol megtalálta a hangjának szokásos komoly szárazságát. – És maguk külön vannak… – Állapította meg, az ő egyéni kissé sztoikus és humortalanul is néha humoros stílusában.

Wesley vágott egy makacs grimaszt, amely talán a nevetésből született ellenállás, vagy ellenállásból alakuló nevetés volt. Ezt talán csak nem tudta eldönteni.

-         Nem. – Váltott végül egy vigyorba. – Felszereltem egy admirálisérzékelőt, ami jelez, ha egy fényéven belül ér egy. Lehet, hogy maj’ felspécizem, hogy le is lőjje. – Nevetett a saját egyébként nem túl jó viccén, és nem érdekelte Kira szúrós tekintete sem.

Latara megforgatta a szemét, de nem válaszolt.

-         Ott jön… - Nézett hirtelen Kira a bejárat felé, hogy a figyelmet az éppen megérkező Worfra fordítsa. – Mivel vetted rá? – Hajolt közel a párjához, aki csak önelégülten somolygott.

-         Megvannak a módszereim.

-         Mindenesetre nagy ötlet volt őt hívni korábbra. – Szúrta még közbe gyorsan Latara, ahogy nem vette le a tekintetét az érkező klingonról.

Wesley csak letörölte az elégedett vigyort és megszorította lágyan a párja kezét.

-         Hello! Worf… - Bólintott Kira.

A klingon csak megigazította a szmokingját, majd helyet foglalt.

-         Ezrdedes, főnök, Őrnagy… - Ez volt minden, amit egy ideig mondott, három bólintás kíséretében. Majd miután senki más nem kezdett beszélni, és amúgy is kérdezni akart már egy ideje valamit, hát megunta. – És mondja, főnök, mi az a vészhelyzet, ami megért magának huszonhat órányi holoszobahasználatot?

Kira éppen akkor akart kortyolni az italából, amikor eljutott hozzá, hogy az mennyi latínum, illetve mennyi kredit. Ettől megakadt az ital a torkán és jutott belőle jócskán a tüdejébe is. A köhögőrohamot nem sikerült elkerülni, sőt az ital megismertetését az asztallal is csak alig. Wesley egy kissé megilletődött, de azért kötelességtudóan lapogatta a társa hátát, amíg jobban lett, keményen állva közben Latara zöld és nagyon villogó tekintetét.

-         Mindjárt meglátja… - Nézett a klingonra, mert ő már nagyon is jól látta a közeledő trillt, aki még mit sem tudott arról, hogy a férje is itt lesz.

-         Mennyi?! – Nyerte vissza az Ezredes a hangját és nézett egy nagyon is szúrós tekintettel a gépészre.

Wesley csak vágott egy gyámoltalan kifejezést, és jobb módszer híján közelebb hajolt és megcsókolta a döbbent párját.

-         Te mondtad, hogy találjak ki valamit. – Mormogta, a kelletlenül bár, de önmagukat megállítani nem tudó ajkaknak

Azonban verbális válaszra már nem volt idő, mert Jadzia odaért az asztalukhoz és csípőre tett kézzel megállt. A ruha, amit viselt, arra volt hivatott, hogy bárki a lábai előtt heverjen csak a látványtól. S bár a többiek nem tudták, de ezt a célt már odafelé teljesítette, maga mögött hagyva az egész Promenád az állomásparancsnok és a főgépész látványából épp csak felépülő közönségét másodszorra is szájattátani. Latara, Wesley és Kira tekintete is Worfon függött, aki egy ideig csak bámulni tudott, aztán csak nyelni, pislogni, majd egy ideig nyitni, és csukni a száját.

-         Jadzia, mit keresel te itt? – Jött ki végül hang is.

A trill körbenézett a társaságon, akik nem titkoltan figyelték őket, s most már tökéletesen tisztában volt vele, mi történik.

-         Ezt én is kérdezhetném tőled. – Tért vissza a tekintete a férjére, de csak a mondat erejéig, mert utána ő is és Worf is a többiekre néztek.

A gépész azonban kivágta magát, egy Wesley-féle félmosoly kíséretében.

-         Ülj le Dax, jó, hogy itt vagy… - Pillantott fel a trillre, aki egy kicsit kényelmetlenül nézett ki.

Erre Worf már emelkedett is, és távozni készült.

-         Worf, maradjon. – Állt fel Kira is, a klingon karjára téve a kezét. Amire az megmerevedett, de nem mozdult.

Jadzia végül lehajtotta a fejét, és nem lehetett megállapítani, hogy makacsság vagy valami más feszül az állkapcsában.

-         Maradj Worf, majd én megyek. – Mondta halkan, és még mindig csökönyösen hangzott inkább, mint megadónak.

Amire Wesley is felugrott, megkerülve az asztalt elkapta a távozó barátja karját, és egy határozott mozdulattal leültette. És látta, hogy Kirta is pontosan ugyanazt próbálja a klingonnal. Aztán, ahogy nagy nehezen végül ült mindkettő, visszament a helyére ő is, és rákönyökölt az asztalra.

-         Tehát, most akkor szépen elmondják mi a baj. – Jelentette ki, és fürkészte az előtte ülő házaspárt, akik inkább néztek ki két duzzogó gyereknek, mint felnőtt párnak.

Worf jobbra, Jadzia balra fordította a fejét. Miközben mindenki más őket nézte az asztalnál.

Kira sóhajtott egyet és hátradőlt, mintha ő tökéletesen ráért volna. S valójában tényleg nem volt semmi más dolga, már azon kívül, hogy nem is emlékezett mikor töltött el egy estét utoljára Nickkel így. De ez most mind nem számított, mert ott ült előtte két barátja, akik nyilván segítségre szorulnak.

Latara ugyanúgy dőlt hátra, ahogy az ezredese, és még a kezeit is karba tette, és egyszerűen csak nézte a házaspárt.

Wesley jó alaposan szemügyre vette a kialakult helyzetet, és úgy döntött, a mellette ülő két bajori tökéletes taktikát választott, hát hátradőlt ő is.

Aztán csend lett. És még több csend. Vic Fontain már közeledett a szünetéhez, legalább három dalt énekelt már mióta nem hangzott el egyetlen szó sem. Amikor végül a gépész unta meg.

-         Jó, legyen… - Kezdte, és vett egy mély levegőt, miközben figyelte a reakciókat. – Akkor találgatok. – Folytatta, és vett még egy mély levegőt. – Van köze ennek a… - Jutott el idáig, amikor Worf feje végül megmozdult, és a feleségére nézett.

Wesley elhallgatott, aztán csak figyelte, ahogy Jadzia viszonozza a tekintetet. De egyelőre a klingon nem beszélt. Amit Dax bírt a legkevésbé.

-         Na, most mi van? – Kérdezte, és ezúttal egyértelműen makacsság volt a hangjában.

Amire Worf tekintete a gépészre fordult, aki közben talált valami nagyon érdekeset Kira, az övével összekulcsolt kezén, és szinte a világról megfeledkezve bámulta. A klingon arcán átsuhant egy árny. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, mikor bármiféle érzelem látszott rajta a halványnál jobban.

-         Látod, még a főnök is kordában tudja tartani, hová néz… - Jegyezte meg csendesen, talán túl csendesen is.

Wesley felkapta a fejét, és már visszavágni készült, amikor meglátta Dax arcán keveredni a megkönnyebbülést, a makacs ellenszegülést, és egy egészen árnyalatnyi megbánást.

-         Most komolyan erről van szó? – Kérdezett vissza Dax, egy arckifejezéssel, mely jól mutatta, nem tudja eldönteni, hogy nevessen, vagy sírjon.

Worf csak dacosan elnézett, de nem válaszolt.

Latara igyekezett megérteni a helyzetet.

-         Miről? – Kérdezett közbe, egy kissé bizonytalanul.

Dax eddig bírta és elnevette magát. Aztán elkomolyodott és óvatosan a férje karjára tette a kezét.

-         Sajnálom, nem tudtam, hogy ennyire a szívedre vetted… - Tudta eddig elmondani, mert a férje visszakapta a fejét és közbevágott.

-         Nézd meg… - Mutatott a vele szemben ülő, kissé megilletődött Wesleyre. – Még ő sem néz másra, csak Kirára. Pedig…

Ezúttal egy mérges gépész szakította félbe.

-         Hé! Én nem tudom, mi folyik, de minket hagyjanak ki belőle… - Emelte kissé feljebb a hangját. – És azért nem kell sértegetni. – Vett vissza, a szívére véve a kommentárt. Valamitől a hűségét, vagy éppen a nők iránti étvágyát feszegető megjegyzések érzékenyen érintették az utóbbi időben újra még inkább.

Worf azonban figyelmen kívül hagyta és már éppen benne volt.

-         … pedig nem is klingon. Nem volt becsületes, amit csináltál… és nem volt méltó sem a fogadalmunkhoz… - Mondta, de a hangjából kimaradt a kultúrája szerint rendkívül súlyos szavak súlya, és inkább valami furcsa, tőle nem megszokott él volt benne.

Dax sokáig csak elszorult torokkal nézte, mert ismerte ő a klingon kultúrát eléggé, hogy tudja a szavaknak mennyi helyük van itt, és mennyi nincs. De aztán, egészen véletlenül elkapott valamit a férje tekintetében, és megkönnyebbült. Tulajdonképpen nem követett ő el akkora vétséget. És nem a klingon hagyományokról van szó, egyáltalán nem…

-         Te csak féltékeny vagy… - Jegyezte meg egy mosoly kíséretében, mely megolvasztani volt hivatott a kemény klingon szívet. Worf nem is válaszolt csak rázta a fejét. – Bolond… - Hajolt közelebb a trill, hogy megpuszilja a férje orrát. – Én nem akartalak megbántani, és nem hoztam szégyent a házunkra sem. Mert attól még, hogy észreveszek valamit, attól még nem szeretlek kevésbé… - Halkult el a hangja, és vált komollyá az arca. Mely csak átmeneti volt, mert a következő pillanatban egy széles mosoly jelent meg rajta. – Egyébként csak azt néztem, hogy mennyivel jobb a te feneked, mint Millersé. – Tette hozzá nevetve, ahogy kibújt belőle a saját jóval kötetlenebb kultúrája. De aztán visszavett, mert majdnem a házasságukat is megakadályozta, hogy nem értettek egyet abban, hogy mennyire kell komolyan venni a klingon hagyományokat és mennyire nem. – Én nem akartalak megbántani. De egy egyszerű félrenézés még nem becstelenség. – Próbálta de el is tört, ahogy egyrészt a saját büszkesége nem engedte tovább, másrészt a félelem, hogy esetleg véletlenül nagyobb bajt okozott.

Worf pislogott, ahogy befogadta az új információt, majd elérte a szívét, és nem utolsó sorban a büszkeségét a megjegyzés. Keresett a felesége hihetetlenül kék tekintetében, de miután ott talált mindent, szerelmet, vágyat, az olyannyira Daxos komolytalan csillogást megnyugodott. A szavak meggyőzték. És még egy mosolyt is engedett magának.

A másik három szájtátva ült, ahogy körvonalazódott bennük, hogy mi lehetett a probléma. Igaz, még nem jutott el teljesen hozzájuk, de már alakult. Wesley azonban sokkal jobban el volt foglalva az önvédelemmel, semhogy észrevegye a humort a dologban, mely már ott csillogott mind Kira, mind Latara szemében. És akkor jutott eszébe szóvátenni az őt ért, vélt sérelmet, mikor a kibékülést éppen egy csókkal akarta megpecsételni a házaspár.

-         Egy pillanat, én nem… - Akadt el, mert Kira először csak nemes egyszerűséggel befogta a száját, aztán bokán rúgta az asztal alatt, ahogy egy pillanattal később Latara is a másik oldalról, csak a biztonság kedvéért.

De ez nem zavarta meg sokban Daxot és Worfot, talán nem is hallották.

Kira meghatódva figyelte a jelenetet. Aztán a saját párjára nézett és végül kelletlenül elvette a kezét a gépészszájról. S akkor Vic Fontain – kitűnő érzékkel – először az asztaluk felé nézett, majd kissé hangosabban bejelentette a következő számot.

-         És akkor most következzék egy szám. Egy számomra kedves párnak. Worfnak és Daxnak. Az All the way…

Jadzia és Worf is felnézett, ahogy mindenki más őket figyelte. De Dax már állt is fel, magával vonva a férjét.

Nick oldalra nézett, majd le a Nerysszel összekulcsolt kezére, s aztán fel a mélybarna szemekbe.

-         Táncolunk? – Kérte szelíden, de az égkék szemekben már ott ragyogott minden.

Kira először még csak Latarára nézett, aki bólintott, és eleresztett egy félmosolyt.

-         Menjenek csak, én elleszek… - Bökött a fejével a tánctér felé.

Nerys tekintete visszavándorolt a párjára, s aztán felállt. Nick követte szótlanul, már érezte a teste körül azt a valamit, ami a kezdődő zene, Nerys illata, s a testéből sugárzó hőből szültetett. S hirtelen szemben találta magát a mélybarna szemekkel, melyekbe belezuhant már annyiszor. Aztán érezte, hogyan simul a testéhez a párja teste, tökéletes összhangban.

Nerys lábujjhegyre állt egy kicsit, csak annyira, hogy kényelmes pozíciót találjon a karjainak, s egy puszit nyomhasson Nick orrára, s végül visszaereszkedett, s érezte a saját dereka körül az erős gépész karokat, melyek gyengéden húzták közelebb, amíg tökéletesen nem illettek egymáshoz.

Aztán felhangzottak halkan, Vic Fontain tökéletes hangján az első taktusok.

If somebody loves you
It's no good unless he loves you
All the way
Happy to be near you
When you need someone to cheer you
All the way

A falak, a tömeg és emberek kezdtek eltűnni, mindkét pár körül. Hirtelen csak a másik létezett a szeretett tekintet, az olyannyira vágyott illat és test, karok és lábak mozgása, a zene hullámzása. Az ott élő szavak, s a mögöttük rejlő érzések. Ott léteztek mind a négy lélekben, de olyan máshogyan! Hiszen mind a négy lélek úgy különbözött egymástól, szinte nem is lehetett érteni, hogy lett belőlük két pár. De ott égett mindegyik pár szemben, mely egymásba fúródott, az összetartozás.

Taller than the tallest tree is
That's how it's got to be
Deeper than the deep blue sea is
That's how deep it goes when it's real

S a szavak, melyek átsuhantak levegőn, ott lobogtak mind a négy szívben. Már alig-alig mozdultak lábak, éppen csak annyit léptek, hogy a lassú ritmust fenttartsák. De már rég ajkak vonzásáról szólt, melyek minden ütemre megtették egy apró részét az útnak egymás felé.

When somebody needs you
It's no good unless he needs you
All the way
Through the good and lean years
And for all the in-between years
Come what may

Egy még fiatal és bizonytalan, de gyönyörű kapcsolat, és egy szilárd, mély és éveket megért házasság táncolt most egymás mellett. De már nem is tánc volt ez, csak apró mozdulatok, tekintetek szövetsége és ajkak játéka. Mikor felsírt az utolsó strófa kezdő taktusa, mindkét pár belereszketett.

Who knows where the road may take us
Only a fool would say
But if you'll let me love you
It's for sure I'm gonna love you
All the way
All the way

Halkultak el lassan az utolsó taktusok. De még nem ébredt egyik sem. Még égkék szempár próbált visszatérni mélybarnából. Gyönyörű ujjak túrtak szőke hajtincsekbe, ahogy tartották helyükön a vágyott ajkakat. S hirtelen csak most lett különbség a friss és a szilárd kapocs között. A fiatalabb pár még nem tudta elengedni egymást. A testükön még hullámzott át minden, amit a másikban találtak. S bár a házaspár ugyanazt érezte, de ők tudták már, hogyan kell kontrollálni. Amíg Nerys és Nick még nem.

Csak álltak, s nem estek ki a ritmusból. Nem vették észre, hogy a holoénekes, hogy adja át a mikrofont valaki másnak, egy nőnek. Szintén hologram. Csak a ritmus változására figyeltek fel. Ahogy melankólikusból lázzal telített lett. Nem gyors, de égett, lángolt és magával ragadta őket.

Never know how much I love you

Nick felnézett, eltépve a tekintetét a párjáéból, felfigyelve a hátborzongatóan mély női hangra, a zene változására. Hirtelen a dalhoz kapcsolódó emlékek átviharzottak mindkettőn. Egy hosszú pillanatig csak álltak és bámultak bele egymás szemeibe, próbálva rájönni, hogy mit gondol és érez a másik ezzel kapcsolatban. Aztán rájött mindkettő, majdnem ugyanabban a pillanatban, hogy most itt vannak mindketten, ez valami más, egy másik énekesnő, s a dalnak most van lehetősége más értelmet kapnia. Nick hirtelen túlságosan is ráébredt, mennyire közel van Nerys. Aki megállt és elbizonytalanodva nézett fel a gépészre.

-         Én nem biztos, hogy tudom, hogy kell erre… - Kezdte, de egy erős gépészujj landolt az ajkain. S az égkék szemek villogása meggyőzte. És eltűnt minden kétely, csak a zene maradt, a ritmus, ami felhozott minden szenvedélyt.

Never know how much I care
When you put your arms around me
I get a fever that's so hard to bear

S ez már más ütem volt, feljajdulva néha, ahol a pár önkéntelenül is megállt. De itt már nem volt mozdulatlan semmi. Mozgásban volt még a legapróbb atom is. Kezek csúsztak végig bordó szöveten, keresve mindent, találva bármit. Vadászva minden ritmus keltette rezgésre. S kezek csúsztak fel ébenfekete szöveten, fel, erős karokon hagyva borzongást maguk után. S találva hirtelen feltárt, forró bőrt, majd hajtincseket, melyeket úgy szerettek, s túrtak végig bennük, szégyentelenül. Soha nem nézve félre a kék lánggal égő tekintetből.

You give me fever when you kiss me

Ajkak húzódtak apró mosolyra, mely nem tartalmazott mást, mint vágyat, vonzást, melynek ellenálltak, mert így tovább tartott, így tovább folyt minden csepp szenvedély…
Fever when you hold me tight
Fever in the morning
Fever all through the night

És bordó selymen kutató kezek találtak valamit, mely sokkal drágább volt a selyemnél. S vonták magukkal a ruha anyagát, ahogy reszkető ujjhegyek simítottak végig forró bőrön. S egy láb előre nyomult, és már nem lehettek volna közelebb, már egyként mozogtak, tökéletes összhangban. Még hallotta az apró hangot, mely reakció volt az ujjaiban érzett kisülésre, ahogy találkozott felhevült bőrrel. De nem hajtotta le a fejét, hiába húzták a hajában rejtőző ujjak. Csak nézte, s a szemeik elmondtak mindent, megtettek mindent, amit nem lehetett, helyettük, előre, s elsuttogtak mindent, amit tenni akartak…

Ev'rybody's got the fever
that is something you all know
Fever isn't such a new thing
Fever started long ago

S mert Nerys tartotta magát, szorosan, Nick kezei szabadok maradtak. Hogy a ritmussal, s a lábaival egy táncot járjanak. Csípőn, derékon utazva keresztül fel, érzékeny bőrt rejtő bordó selymen. Ahogy a zene feljajdult hirtelen elváltak, s az érzés, a veszteség villámként hasított mindkettejük testébe. De gépészkezek megtalálták Neryséit, s már rántották is vissza. Ami az előző fájdalmas villámot szökőárként mosta el, ahogy a testük egymáshoz ért. Újra, s még közelebb vonva a másikat.

Sun lights up the daytime
Moon lights up the night
I light up when you call my name
And you know I'm gonna treat you right.

S most gépészkezek voltak, melyek vörösbarna tincsek közé utaztak. És Nerys kezei melyek kalandos ösvényeken kerestek, ahogy végigszaladtak fekete szöveten. Végig lefelé oldalon, megtalálva csípőt, derekat, lejjebb merészkedve combra, s végig simítva ameddig csak ért. Majd újra fel, érezve a forró bőrt még a szövet alatt is. Hallva, ahogy a társa felsóhajt, látva az égkék szemekben a reakciót, a láng hevesebb lobbanását, minden egyes érintésre.

You give me fever… when you kiss me
Fever when you hold me tight
Fever if you live and learn
Fever till you sizzle
What a lovely way to burn
What a lovely way to burn
What a lovely way to burn

S ahogy a zene még folytatódott, közeledve a végéhez, lassan, őrjítően lassan közeledtek egymáshoz ajkak, melyek már időtlen idők óta vágytak a másikra. S mikor már leheletnyi távolságra voltak, mely oly rövid volt, mégis túl sok. A zene elhalt… megszűnt.

Mindketten hirtelen meghallották a saját lélegzetük ziháló, zavarba hozóan hangos neszét, és semmi mást. Hosszú, hosszú pillanatokig semmi mást. Végül megérkezett a taps, melyet az énekesnő pirulva fogadott, de ezt nem látta egyikük sem. Csak egymás szemét, próbálva kiszabadulni a varázsból, próbálva száguldó szívet, pulzust, lázat megállítani.

-         Nerys… - Jött egy rekedt hang, mely alig-alig volt érhető.

És csak két tágra nyílt, hatalmas barna szem volt a válasz. Mely szinte szégyenlősen csodálkozott rá önmagukra. Aztán felvillantak. És abban a villanásban benne volt minden.

-         Menjünk haza… - Suttogta vissza. Kérés volt ez, szinte könyörgés, mely elérte célját, s egyenesen fúródott az égkék lánggal égő szemekbe.

Vik bólintott. De még sokáig nem volt képes mozdulni, elengedni a párját.