Bevezetés

A Promenádon a Betegszoba előtt szokatlanul sokan gyűltek össze. Az állomáslakók párokban ácsorogtak, mintha a sorukra vártak volna. Vegyesen bajori, bólián, ember, és külön fajokból álló párok, nők és férfiak. Amikor a turbólift felől az Állomás két főtisztje jelent meg, Jadzia Dax és Worf parancsnok. Egymásra támaszkodva, feltűnően nehezen mozogva és látható zúzódásokkal és sebekkel az egyenruha által megmutatott testrészeiken.

-         Mi ez Worf? – Nézett fel Jadzia a hatalmas klingonra kérdően, és némiképp fájdalmas ábrázattal.

-         Nem tudom. – Sóhajtott a hatalmas klingon, ahogy arrébb igazította Dax kezét az érzékeny derekán.

Mikor aztán átküzdöttek magukat a kisebb tömegen és bejutottak az apró betegszobára, szembe találták magukat egy igencsak kimerültnek tűnő Dr. Julian Bashirrel.

-         Jó reggelt Julian. – Nyögte Dax próbálva derült arcot vágni, kevés sikerrel.

-         Ha magának ez jó… - Morogta vissza a doktor anélkül, hogy felnézett volna, egy kificamodott váll helyrerakásából. Aztán mikor végzett, és a figyelmét a két főtisztre fordította, gyakorlatilag eltátotta a száját. Aztán becsukta. Majd kinyitotta újra. – Csak azt ne mondják, hogy… - Kezdte, majd feltartotta a kezeit maga elé. – Ne, nem akarom tudni! Csak üljenek le! – Hajtotta le a fejét megadóan. Végül is maga sem tudta, min is lepődött meg egy félig klingon pár esetében, főleg, hogy már régen hozzájuk szokott.

-         Julian, nézze, csak nem volt időnk visszamenni a bőrregenerátorért, gondoltuk megoldja… - Kezdte Dax óvatosan, de Worf a szavába vágott.

-         Nem tudtuk, hogy ilyen elfoglalt… - Próbált volna kifelé indulni.

-         Óh, nem nem maradjanak, mindjárt ellátom magukat… - Fordult az előbb kezelt nő férjéhez, és annak horzsolásaihoz. -… úgy látszik ma egy ilyen nap van, tavasz, vagy mi. Virágzanak a neutrínók. Mindenkire rátört a… - Fakadt ki, de félbeszakította saját magát, ahogy visszafordult Worfhoz és Daxhoz. – Na üljenek fel ide! – Mutatott a legközelebbi bioágy felé.

A két kicsit megtörtnek látszó tiszt teljesítette a kérést, és türelmesen várakoztak, amíg Bashir és egy bajori nővér végighaladt a sérüléseiken.

-         Azt akarja mondani… - Ugrott le most már könnyedébben Jadzia az ágyról. – hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik az éjjel egy kicsit… hevesebbek voltak? – Kérdezte hatalmas ártatlan tekintettel, de tett egy félreérthetetlen mozdulatot a kezével.

Dr. Bashir egy kicsit elpirult, majd az orvosi hidegvérét előszedve leküzdötte az arcába toluló nagyobb vérmennyiséget.

-         Egész reggel hasonló eseteket látok el, még enni sem volt időm. – Válaszolta, de mielőtt tovább folytathatta volna, újabb páciensek érkeztek, akik egy újabb hullám döbbent csendet hoztak a Betegszobára.

 

A hálószobában még sötét volt, éjszakai világítás, és a csendet is csak két ziháló, nehéz lélegzet szakította meg. Az ablakon beszűrődő csillagfényben mindössze csak két alakot lehetett látni, amint lassú, igézett ritmusban hódolnak egy náluk sokkal hatalmasabb erőnek, amit a bajoriak a rettegés meghódítójának, az emberek a legszebb hatalomnak tartanak.

Ahogy a szerelem hangjai lecsendesültek, még mindketten némán hevertek egymás karjaiban laza, de óvó ölelésben. Amit végül a hideg valóság zavart meg, a computer rideg hangjaként.

„Jó reggelt, a pontos idő 5:00 perc”

Egy hatalmas sóhaj következett, majd az egyik nő felkönyökölt.

-         Ne menj, az Állomás ellesz nélküled is! – Kérte Nick Wesley a felettesétől, és társától, hatalmas még mindig szenvedélytől égő kék szemekkel.

-         Mmmm… – Volt a válasz, egy mély és még mindig ígéretekkel teli csók előtt. Majd Nerys felnézett a fölé hajló gépészre. – De nem fáj a csuklód? – Kérdezte már árnyalatnyi aggódással a szemében, majd felemelte Nick emlegetett testrészét, és apró csókokat próbált elhelyezni rajta, de egy fájdalmas szisszenés volt minden, amit elért.

Egy pár pillanatig némán néztek egymásra, majd összenevettek, ahogy Nick hanyatt fordult, és bámulta a plafont, óvatosan felemelve a sérült kezét.

-         Ezt nem hiszem el… - Volt minden, amit mondott, mikor elkapta a nevetéstől és az éjszakától igencsak megtépázott lélegzetét.

-         Rég nem volt ilyen… uhm… vad éjszakánk. – Ismerte el Nerys is, ahogy elkomolyodva oldalra nézett a szőke gépész profiljára. – De csodálatos volt. – Tette hozzá szerelemtől csillogó mélységes barna tekintettel.

Nick is odafordult, majd a meghatódott arckifejezést felváltotta egy kópésabb.

-         Nem mondod majd, ha rá kell állnod a lábadra. – Vigyorodott el, és óvatosan felkelt az ágyból.

-         Mikor volt utoljára, hogy egyáltalán nem aludtunk? - Ült fel óvatosan Nerys is de felszisszent, ahogy a lábait lerakta a padlóra az ágy mellett.

A főgépész visszanézett, majd egy pillanatig ábrándos tekintettel bámulta a korántsem ábrándosan kinéző párját.

-         Asszem’… - Kezdte, s a hangja egy kicsit remegett. – két hete, mikor az a bólián ünnep volt. És emlékszem a reggelre is, amikor Bashir majd kiesett a szemein, mikor meglátott minket a Betegszobán. – Mosolyodott el, ahogy újra felidézte magában az emléket. Majd odament, hogy segítsen Nerysnek felállni, és eljutni a fürdőszobáig, vigyázva, hogy csak a bal kezét használja.

-         Azt hiszem… ah… - Támaszkodott jobban Nickre, ahogy ráállt a jobb lábára. – Ebben az élményben ma is részünk lesz. – Állapította meg egy árnyalatnyi szarkazmussal a hangjában, de hagyta a társának, hogy bevezesse a fürdőbe.

Egy óra alatt sikerült is kikecmeregniük a nappaliba, miután megoldották a zuhanyozást, és tettek egy könnyed kitérőt az ágy felé, majd egy gyors szónikus zuhany zárta a fülledt kalandot. A reggelit együtt replikálták, de miután Kirának most már tényleg adódtak nehézségei a leüléssel, úgy döntöttek előbb az orvos.

-         Előbb a felsőt… - Kérte Nerys a nappali közepén állva, és próbálva nem észrevenni, milyen tekintetet mereszt rá Nick, miközben próbálja feladni rá az egyenruháját egy bal kézzel.

-         Ahogy gondolod, de nekem tetszik így… - Vigyorodott el a szőke gépész, ahogy leplezetlenül végigjáratta a szemét Nerys még majdnem teljesen mezítelen testén. De azért kötelességtudóan segített felvenni a felsőt, majd a nadrágot is.

-         Azt elhiszem… - Villant sötéten a tekintete. - de talán a Promenádon nem így kellene végigsétálni. – Jött a folytatás epésen, miközben próbált belebújni a saját egyenruha kabátjába anélkül, hogy túlzottan megmozdította volna a csípőjét.

Nick csak mosolygott az orra alatt, amire Nerys egy oldalpillantás után fel is figyelt.

-         Mi olyan vicces? – Kérdezte élesen, amire a gépész nevetőrohamban tört ki, aminek végül az vetett véget, hogy a sérült csuklójára próbált meg rátámaszkodni.

-         Sssszzzzz…. – Emelte fel azonnal majd a fájdalmas kifejezés újra mosolyba rendeződött. – Azért szép kis páros vagyunk. Egy volt Ellenálló, meg egy, három quadránsban járt ’Flottatiszt és itt sírunk egy éjszakányi szeretkezés után… - Nevette el majdnem újra magát.

Nerys csak egy jól eljátszott durcás tekintettel nézett rá, majd kezébe vette a gépész egyenruhanadrágját, és próbált segíteni a felvételében.

-         Én nem sírok… - Morogta oda félig komolyan, félig ugratva. – De öreg vagyok én már ehhez. - Célzott gyengén mind a három évre, ami köztük volt.

-         Óh igen? – Kérdezte Nick, miközben egy kézzel rángatta magára a nadrágját. – Az éjjel még nem úgy tűnt… - Folytatta.

-         A társaság teszi… - Felelte Nerys, miközben a sárga egyenruha pólót adta fel a társára.

-         Tényleg? – Kérdezte Nick, ahogy kidugta a fejét a póló nyakán, de a szeme komolyan csillogott. – Gyönyörű vagy. – Karolta át Nerys derekát óvatosan, vigyázva a saját csuklójára, és az Ezredes csípőjére. – Fiatal… Szexis… És nagyon szeretlek. – Folytatta egyre közelebb hajolva, amíg Nerys ajkait érintve nem beszélt. – És remélem nagyon sokszor megyek még Bashirhez, ha ez azt jelenti, hogy ilyen éjszakánk volt előtte… - Tette hozzá, egy kicsit komolytalanabb grimasz kíséretében körüludvarolva a párját.

-         Hány nőnek mondtad ezt előttem? – Ugratta Nerys, de Nick látta, hogy a szavai elérték a bajori szívet.

-         Óh, hát lássuk csak… - Nézett a mennyezet felé, mintha komolyan számolna, amire Nerys megbökte az oldalán, ami olyan jól sikerült, hogy mindketten felszisszentek.

-         Talán jobb lesz, ha felveszed ezt és megyünk. – Javasolta végül Nerys és feladta az egyenruhafelsőt a gépészre, majd felerősítette a komjelvényeiket és rangjelzéseiket, s végül együtt léptek ki a folyosóra.

Az utat a Promenádra csendben tették meg, mindketten arra koncentrálva, hogy minél kevésbé látsszon, hogy Kira ezredes a főgépészét használta támaszként. Mikor aztán felértek és látótávolságba került a Betegszoba egymásra néztek. Majd vissza a kisebb sorra, majd újra egymásra.

-         Mi történt itt? – Kérdezte az Ezredes enyhén fölöslegesen és inkább magától.

-         Nem t’om, de mindjárt kiderül. – Felelte Wesley halkan.

Aztán befordultak az ajtón, kikerülve a sorban állókat, hogy ott találják Dr. Bashirt épp elfoglalva Worf parancsnok ellátásával, és Jadzia Daxot, aki mellettük állva figyelte a történéseket. Mikor aztán észrevették, hogy beléptek, mindhárman feléjük fordultak.

 

-I-

-         Hadd találjam ki… - Lépett előre Jadzia irigylésre méltó fürgeséggel. -… eldurvult fallabda meccs. – Tárta szét a kezeit egy Daxos mosoly kíséretében.

-         Áhhh. Nem. – Küldött vissza egy Wesley-féle grimaszt Nick, ahogy a legközelebbi ágyhoz kísérte Neryst, majd segített felülni, miközben Dax tovább próbálkozott.

-         Akkor egy rossz fogás? Áh úgy értem egy sziklán? – Vonta fel mindkét szemöldökét kérdően, és komolytalanul kuncogva.

-         Nem talált. – Jött a hűvös válasz ezúttal Kirától, aki emellé el is pirult az innuendóra.

Ekkor lépett közbe Bashir.

-         Szex. – Volt minden, amit morózusan közbeékelt, és a mély pirulás mind a főgépész, mind az Ezredes részéről egyértelmű válasz volt. – Na mutassák magukat. – Fordult oda az orvos a kicsit még kába főtisztekhez, akik azért engedelmesen hagyták, hogy végezze a dolgát.

-         Mi van itt doktor? Mi ez a sok ember? – Kérdezte Kira, miközben Julian buzgón dolgozott a csípőjén.

-         Szex. – Morogta vissza Bashir nyilvánvaló irritáltsággal.

-         Ma reggel lefagyott a turbózott agya és csak ezt tudja mondani. – Jegyezte meg Dax félig hangosan, és visszafojtott egy újabb kuncogást.

Nick is és Nerys is.

-         Ezt nem mondhatja komolyan doktor! – Szólalt meg a főgépész, titkon a saját jobb kezével küzdve, ami fájós csukló ide, vagy oda, folyton a párja derekán akart landolni. Sőt, egy kissé saját maga számára is meglepő módon, nem csak ott.

Julian felnézett, és irritáltság csillant a szemében.

-         Óh… De… egész eddig kellemes éjjelekről visszamaradt sérüléseket láttam el, maguk a koronája ennek a reggelnek. – Jegyezte meg vibráló szarkazmussal.

Ezt egy kis csend követte, majd Kira szállt le még egy kicsit óvatosan a bioágyról, átadva a helyét Nicknek.

-         És talált valamit Doktor? – Kérdezte most már a Kirában lakozó állomásparancsnok.

-         Nem sokat. – Rázta a fejét Julian. – Mindössze megnövekedett hormonszintet, de annak még nem lenne szabad ilyen… erős hatással lennie az emberekre. – Folytatta, miközben a főgépész kezét látta el.

-         Folytassa Doktor. – Válaszolt az Ezredes. – És szóljon, ha talált valamit.

-         Igenis. – Bólintott Bashir és fordult a következő páciens felé.

Ahogy az összerakott tisztek távoztak a Betegszobáról szolgálatra igyekezve.

 

Az Alfa műszak első felében aztán Nick Wesley megtanulta annak a földi kifejezésnek az igazi jelentését, hogy a fejük tetejére álltak valakinek a hormonjai. Ami azt illeti, nem csak ő, hanem a reggel a Betegszobán megfordulók is. Bár mindenki némán harcolt a saját libidója ellen, egyre nehezebb volt nem észre venni a hatásokat. Wesley zászlós egész délelőtt őrült módjára rohangált fel-alá, az egyik meghibásodott paneltől, a másik hibásan működő replikátorig, mindeközben ugráltatta a beosztottait, és minden erejével azon volt, hogy a Vezérlő, és azzal együtt Kira ezredes közelébe ne kerüljön. Ez látszott kívülről. Viszont belülről az agyában fülledt képsorok peregtek szédítő gyorsasággal, és tartották a tűrőképességének határán a kényszert, hogy azonnal Nerys karjaiba vesse magát. A testében az erei lángoltak, a gyomrában konstanssá vált a jól ismert nyilallások édes látogatása, az ágyéka lüktetett egy ütemre a szeme előtt futó álomképek ritmusával. És mindezeken keresztül csak homályosan jutott el hozzá, mit is csinál.

Fent a Vezérlőben a főgépész álmainak tárgya sem nézett ki sokkal jobban. Az elegáns orr redői mereven álltak felfelé, amit elég lett volna csak meglátnia Nicknek, hogy a kényes határvonalat végleg eltörölje. De senki, még csak észre sem vette. Jadzia Dax parancsnok azzal volt elfoglalva, hogy Worf parancsnok szemeinek ellenállva valahogy a helyén maradjon, és csak a hét élete során megszerzett önkontrolljának volt köszönhető, hogy meg tudta állni. Ámbár a hatalmas klingon taktikai tiszt már nem látszott ilyen összeszedettnek és kontrolláltnak. A többi fiatalabb tiszt a Vezérlőben vagy ugyanolyan zilált állapotban volt, mint a főtisztjeik, vagy értetlenül figyelte a történéseket. Végül aztán a feszültség leheletvékony cérnaszálon függő egyensúlya elpattant.

Az érkező turbólift nesze túlontúl hangosnak hatott az amúgy szokatlanul csendes Vezérlőben. Mindenki felemelte a tekintetét, de vissza is vonta azonnal arra, amivel épp el volt foglalva. Kivéve az Ezredest, aki letaglózva bámulta a liftből kilépő főgépésze ezúttal mélykék szemeit. Szájtátva, gyakorlatilag, ami aztán a jelenlévő altisztek figyelmét ismét felkeltette, hiszen nem sokszor láthatták a legmagasabb felettesüket nyílt leplezetlenséggel bámulni a főgépészt, aki ráadásul ugyanolyan, vagy még takaratlanabb mohósággal mérte végig az Ezredest. Természetesen ennyi idő elteltével már szinte mindenki tisztában volt a két tiszt párkapcsolatával, de sosem láthattak tőlük ehhez hasonló jelenetet, főleg nem szolgálat alatt.

Nick még pár pillanatig bámulta Nerys szemeit, és árulkodó pozícióban lévő orredőit, és a mentális képet, amint végig csókolja őket már meg sem próbálta lerázni magáról. Aztán egészen közel lépett, abszolút tudatában léve az őket bámuló személyzetnek, ami még jobban feltüzelte az amúgy is lángoló ösztöneit. Nézte, ahogy az Ezredes egészen az operációs pultig hátrál, majd nem kissé kihívóan nekitámaszkodik hátul, mindkét kezével.

-         Hallottam, hogy problémái vannak… - Kezdte mély, majdnem búgó hangon, aztán megállt, hatásszünetet tartani, majd befejezte a mondatot, ahogy Nerys gyorsuló lélegzetét figyelte. – a replikátorral, az irodájában. – Nyomta meg az utolsó szót, és a hangja kezdett hasonlítani a terrán macskafélék dorombolásához, élvezettel nézte végig, ahogy Nerys hatalmas mélybarna szemeiben tágulnak a pupillák, majd halvány pír önti el az arcát, s csak azután tette hozzá. – Ezredes.

Kira nem igazán tudta elhinni, hogy valóban ez történik, hogy ő épp akkor ott gyakorlatilag szeretkezik – még ha csak szavakkal is, ami azért néha pont ugyanolyan izgalmas – a főgépészével, az egész Vezérlő legénysége előtt, de bárhogy is próbálta, nem bírta megállítani a torkából feltörő mindenki más számára azonosíthatatlan hangot, és az azt követő szavakat.

-         És ön jött, hogy kezelje a… - Tudta ő is, hogy és hol kell hatásszünetet tartani, s a hangját még mélyebbre állítani. – a problémáimat.

-         Így van Asszonyom. – Jelent meg Nick kipirult ábrázatán egy öntelt és elégedett vigyor, ami Nerys gyomrába minden eddiginél erősebb nyilat küldött, és egy újabb nedvesség hullámot kissé lejjebb.

-         Hát akkor főnök. – Sóhajtott egyet túlságosan is rájátszva. – Kérem, kövessen. – Lépett el a pult és a főgépész közötti szinte nem is létező helyen, egy kissé hozzádörgölőzve a párjához.

-         Ezer örömmel Asszonyom… - Mormogta az orra alatt vissza Nick.

De többre már nem futotta, mert a tekintete rátapadt az előtte szuggesztíven ringó vörös egyenruha takarta hátsóra, és gyakorlatilag ölebként loholt Kira után keresztül a Vezérlőn, egy csomó feltüzelt és néhány értetlen és zaklatott szempártól kísérve.

Nem sokkal később egy újabb turbólift érkezett, ezúttal Dr. Bashirt hozva magával, és két asszisztensét. A látvány, ami fogadta őket, nem volt mindennapi, és beletelt, egy percbe mire végül összeszedték magukat az épülő sokkból. A néhány alacsonyabb rangú tiszt a Vezérlőben, akik nem voltak érintve a hirtelen elszabaduló ösztönöktől, próbálták szétszedni azokat a párokat, akik igen. Dax és Worf parancsnok a klingon pultja mögött próbálták egymásról letépni a ruhát, és időről-időre azt lehetett látni, ahogy Worf karja kicsap és egy szerencsétlen altiszt elrepül. Aztán ettől a jelenettől kicsit távolabb, kisebb tömeg gyűlt össze Kira ezredes irodája előtt, és hol próbáltak bejutni, hol szájtátva élvezték az átlátszó ajtók mögött zajló műsort.

Julian a két asszisztensére bízta a két parancsnokot, ő maga pedig fellépdelt a lépcsőkön, hogy közelebbről szemügyre vegye, mi folyik az irodában. Sok minden nem látszott ugyan, de a jó doktor torka azért pillanatok alatt kiszáradt, ahogy átnézett az ajtón. Kira ezredes hátát lehetett látni, ami – hála akármilyen istenségnek – még legalább a fehér egyenruha póló által takarva volt, ahogy Kira valószínűleg térdelt a parancsnoki székben helyet foglaló Nick Wesley ölében, és a mozgásukból ítélve nem volt kétséges, hogy gyorsan be kell hozzájuk jutni, vagy a Vezérlő egész legénysége szemtanúja lesz valami olyannak, aminek nem kellene.

-         Emberek, mindenki a helyére! – Kiáltotta el magát, némiképp kelletlenül eltépve a tekintetét a látványtól. Bár a válasz enyhén csalódott, de nagyon halk mormogás volt, azért mindenki ellépett az ajtóból. – Computer, nyisd ki az ajtót! Orvosi biztonsági kód, Bashir téta-3-omega-349.

Az ajtó kinyílt, és a doktor azonnal berontott, és nem érzett túl nagy meglepettséget, mikor senki sem vette ezt különösebben zokon odabent. Minden válasz a főgépész kelletlen tekintete volt, és félig sem odafigyelő mormogás, amíg az Ezredes egy pillanatra sem szüntette be szájának vándorlását Wesley nyakán, vagy kezének tisztán látható ténykedését a gépész egyenruhafelsője alatt a jobb mellén.

-         Doktor… Ahhh… Ha nem látná… az Ezredes… ahhh… most elfoglalt, jöjjön vissza később... – Próbált egy értelmes mondatot szó szerint kinyögni Wesley.

Julian csak vetett egy esdeklő pillantást felfelé, aztán a magával hozott orvosi csomagból elővette az előkészített hyposprayket és két szisszenés után helyet foglalt a kanapén, a tekintetét gondosan a szürke falon tartva várt.

Néhány perccel később Julian Bashir két pár zaklatott, szégyenkező szemmel, és két mélybíbor árnyalatban virító ábrázattal, valamint az egyenruhafelsőket a helyükre rángató kezekkel találta szemben magát, amint próbálta összeszedni a gondolatait ő maga is.

-         Uhm… doktor. – Kezdte Wesley, még túlságosan zavartan ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye, hogy Kirának kellett volna beszélnie.

Ám az Ezredes még hallgatott, és enyhén előre hátra inogva tanulmányozta a saját csizmáját.

-         Nincs szükség elnézést kérni. – Szedte össze magát Julian, és kezdett bele. – Ahogy tovább kutattam a rejtélyes okát ennek a… azt hiszem nyugodtan mondhatom betegségnek, rájöttem, hogy a fertőzöttek hormonszintje folyamatosan növekszik, és egy bizonyos szinten ez kontrollálhatatlan kényszerrel jár, hogy az érintett párok egymással legyenek. – Adott hálát közben némán az égnek, hogy végig tudta mondani a mondatot anélkül, hogy belepirult volna. Aztán már könnyedébben folytatta, ahogy az előtte álló két tiszt kezdett valóban két tiszthez hasonlítani. – Tehát, ugyan még nem találtam meg sem a kórokozót, vagy az eredetét, mégis a terjedésből, és a dolog viselkedéséből úgy gondolom, hogy egy fertőző ragállyal van dolgunk, ami úgy tűnik együtt élő, vagy legalább is együtt járó párokra van hatással. De szerencsére úgy tűnik, bármi is volt a fertőzés eredete, már nincs jelen, vagy inaktív, mert a fertőzöttek száma stagnál.

-         Az meg hogy lehet Doktor? – Szólalt meg most először Kira, még mindig kényelmetlenül és egészen kínosan érezve ugyan magát, de elrejtve mindent az állomásparancsnoki maszkja mögé.

-         Nem tudom. – Rázta meg a fejét Bashir. – De úgyhiszem, hogy az, hogy csak párokat támadott meg, valamilyen mentális, vagy legalább is idegi eredetű kórokozóra utal. De semmiképpen sem hagyományosra.

-         Van egyéb más hatása is? – Kérdezett újra Kira és most már egészen kontroll alatt érezte magát.

-         Nincs, amennyire eddig tudjuk. – Rázta meg újra a fejét a Doktor, majd felállt.

-         És mi volt abban a hyposprayben?

-         Hormonszint csökkentő.

-         Szükség van karantén kihirdetésére? – Jött a következő kérdés.

Julian megrázta a fejét.

-         Egyelőre nem látom szükségét. Mivel ugyanannyi a fertőzött, mint reggel, és csak a hivatalos személyzet között. Úgy gondolom, ez alátámaszthatja, hogy mesterséges vírussal van dolgunk.

Kira nyelt, aztán befogadva az információt, bólintott.

-         Jó. Akkor menjen vissza a Betegszobára és találja meg, mi okozza ezt. És addig is, osszon ki minden érintettnek ilyen injekciókat, ez még egyszer nem fordulhat elő. – Adta ki a parancsait az Ezredes, és vette ki a doktor kezéből a benne tartott két fecskendőt. – Leléphet. – Tette hozzá.

Ahogy a doktor távozott, kínos és nehéz csend telepedett az irodára.

-         Nerys… - Kezdte Nick, idegesen és zavarban.

Kira a kezébe nyomta az egyik hypot és távolabb lépett.

-         Tessék. Ha úgy érzed, hogy rosszabbodik megint, akkor add be. – A hangja hideg volt, és majdnem bántóan távolságtartó.

-         Nerys… - Próbálta újra Nick, és közelebb is lépett. Amíg Kira a problémáról tárgyalt Bashirrel, addig neki volt ideje összeszedni magát, és megtalálni a kontrollt, illetve felmérni, mi játszódhat le a párjában. Nagyon jól ismerte Neryst, és tudta menyire megalázottnak és sérülékenynek érezheti most magát. Ahogy a teste megnyugodott, hirtelen a szíve összeszorult a párja látványán.

-         Leléphet főnök. – Szakította félbe halkan, talán túl halkan is.

Nick tett még egy lépést az Ezredes felé, és kinyújtotta a karját.

-         Nerys, hallottad Bashirt, nem voltunk teljesen önmagunk. Senki nem fog ezért vádolni. – Próbálta halkan, de ahogy az Ezredes arcában megrándult egy kis izom már tudta, hogy hasztalanul.

-         Menj most. – Jött a válasz olyan hangon, amivel nem lehetett ellenkezni, még Nicknek sem.

A főgépész halkan, és nehéz szívvel távozott.

 

A Betegszobán nyüzsgés volt, határozottan és zavaróan.

Dr. Julian Bashir arcára kiült a frusztráltság és fáradtság különös keveréke, ami optikailag még hosszabbra nyújtotta az arcát, mint egyébként volt. A monitorok fölé görnyedve a homlokán mély ráncokkal mormogott főleg magának. Nyilvánvalóan próbálva meglátni az összefüggéseket az esetek között, és találni valamilyen közös tényezőt, ami lehet a most már biztosan mesterséges kór eredete. Mivel a vizsgálatok egész skálája után sem talált semmilyen baktériumot, vírust, vagy egyéb organikus létformát, ami okozhatta ezt, próbált ezen az úton továbbhaladni, kevés sikerrel. És ráadásul a hormoncsökkentő-injekciókkal is egyre nehezebben lehetett kordában tartani az egyébként ártalmatlan, de igen kényelmetlen illetve inkább kínos tüneteket. Ráadásul a főtisztek közül csak ő és Latara őrnagy nem voltak fertőzöttek. Már a bajori biztonsági főnök is besegített, ahol tudott a doktornak, utána nyomozva az összes fertőzött személynek, hátha talál valami szokatlant. De alig tíz perce távozott, miután közölte Juliannal, hogy nem fedezett fel semmit. Szóval mindent összevetve Dr. Julian Bashir nem volt egy boldog orvos, sokkal inkább fáradt, frusztrált és elkeseredett.

-         Mi a helyzet Doktor? – Hallotta a háta mögül az ismerős hangot, amely maga is fáradt volt, és reszketett, még ha alig hallhatóan is.

-         Semmi új, Ezredes. – Rázta meg elkeseredetten a fejét, fel sem nézve a képernyőről. – Csak nem értem, nem találtam se vírust, se baktériumot, se semmit, ami okozhat ilyet. Egy gépészcsapat átvizsgálta a környezetszabályozókat szokatlan kémiai anyagok után keresve, és a belső érzékelőkön végigfutattak egy teljes diagnosztikát, és semmi. Az összes tünet, a megemelkedett hormonszint, ami normális esetben még nem lenne elég az önkontroll elvesztéséhez, és mégis… - Ahogy beszélt a hangja egyre magasabb, és egyre zaklatottabb lett. – Mintha egy darab még hiányozna a kirakósból.

-         Mi a helyzet a telepatikus fajokkal, akik az Állomáson vannak? – Kérdezte hirtelen Kira, ahogy bevillant egy évekkel korábbi incidens Mrs. Troi-jal, a Beta Zed-i nagykövettel. Amikor is a középkorú asszony betegsége felszínre hozta a személyzet legtitkosabb szerelmi érdeklődését.

-         Mire gondol? – Fordult hirtelen felé Julian.

-         Nem tudom. – Vonta meg a vállát Kira. – Ez az egész arra a betazoid betegségre emlékeztet engem. – Tette hozzá, és akkor hallotta meg, hogy kintről felerősödött a zaj, és kiabálás hallatszott. Ismerős kiabálás.

Egy pár pillanat múlva aztán tisztán hallhatták, ki is kiabál és mit, mielőtt Julian bármit is válaszolhatott volna.

-         Engedjetek! Nerys! Hol vagy? Hol bujkálsz? Engedjetek! – Hallatszottak be a főgépész kiáltásai, bár a hangja nem volt mérges, inkább játékos, ami Kirát ideges és száraz nyelésre késztette.

-         Computer zárd be az ajtót! – Parancsolt Bashir, és ahogy a számítógép végrehajtotta újra az Ezredeshez fordult. – Mrs. Troi-ra gondol? – Kira bólintott. – Nem hiszem, jelenleg nincsenek betazoidok az Állomáson, de, ha lennének is, ez nem okoz ilyen mértékű hormonszintnövekedést. De az ötlet amúgy érdekes, végig fogom nézni, mit tudunk más telepatikus fajokról, hátha találunk valamit.

Ekkor nyílt ki az ajtó, beeresztve a kissé zilált Nick Wesleyt. Aki kétségkívül nem feledkezett meg gépészi képességeiről, még akkor sem, ha minden gondolata Nerys gyönyörű teste körül forgott. Egyetlen gyors mozdulattal már ugrott is volna előre, mikor a víziója hirtelen elsötétült, és a testében hideg fájdalom kúszott fel, végig a gerincén. Egy ijedt üvöltés hagyta el a torkát, aztán érezte, hogy Nerys karjaiban landolt, de többé már nem volt a testében vágy, már csak zsibbadtság és rémisztő mozgásképtelenség maradt.

Kira először megfontolta a gondolatot, hogy hagynia kéne orra esni a túl szerelmetes gépészt, de az utolsó pillanatban még elkapta, ahogy a fülét elérte a kiáltás, és felismerte, hogy abban már csak fájdalom volt. Leküzdötte a saját testében emelkedő hévet, és gyorsan letérdelt, leeresztve az ernyedt testet, de egy pillanatra nem engedett az ölelése. Ijedten keresett a hirtelen elsápadt arcban, majd a ködös szemekben, aztán átnézett a most már talpra ugrott Bashir felé.

 

Kira Nerys ezredes feszülten járkált fel-alá a Betegszoba váróhelyiségében. A testéből eltűnt az egész nap, sőt már előző este óta meglévő ellenállhatatlan vágy, és nem maradt semmi más, mint aggódás, pont ugyanolyan ellenállhatatlan és erős. Már fél órája vizsgálta Bashir Nicket, és pont ennyi ideje várt már. És a várakozás volt az egyik dolog, ami soha nem volt az erőssége. Főleg nem, ha a fiatal főgépészéről volt szó. Újra és újra elcsodálkozott a kapocs erősségén, amit megosztottak, az érzelmek lehengerlő intenzitásán, amit e körül a fiatal ember-nő körül érzett, legyenek azok jók, és élvezetesek, vagy kevésbé azok. Most éppen az utóbbiak voltak soron, és ez bizonyos módon irritálta őt. De még mielőtt mélyebbre merülhetett volna a gondolataiban nyílt az ajtó és Dr. Bashir jelent meg.

-         Doktor? – Fordult azonnal felé, és a kérdés tisztán az arcára volt írva.

-         Nincs közvetlen veszélyben. – Biztosította gyorsan a holtfáradtnak kinéző Julian, egy kicsit talán túl gyorsan is. – Most alszik, és stabil.

-         De mi történt? – Érdeklődött türelmetlenül, próbálva leküzdeni az idegességét.

Bashir leült, vagy inkább lerogyott egy közeli székre, és intett az Ezredesnek, hogy kövesse.

-         Úgy tűnik, hogy a betegség tovább fejlődött, ez egy későbbi stádium. – Megállt egy pillanatra, hogy hagyja az ezredesének, hogy befogadja, amit mond. – A főnök hormonszintje újra normális, ami azt illeti, részben ez okozta a hirtelen rosszullétét. Mikor megérkezett ide valószínűleg már veszélyesen magas volt az ösztrogén és tesztoszteron szint a vérében, és valamilyen oknál fogva ez hirtelen lezuhant. – Újabb szünet következett, mielőtt jött volna a neheze. – A másik ok, ami aggasztóbb az az agyának egy másik területét érinti. Jelenleg nem működnek a mozgásért felelős részek. – Próbálta olyan egyszerűen és óvatosan magyarázni, ahogy tudta.

Kira elsápadt, ami beléfojtotta a szót a doktorba.

-         Azt akarja ezzel mondani, hogy megbénult? – Kérdezte, láthatóan a határán a bíróképességének.

-         Igen. – Bólintott lassan Julian, és az arcán együttérzés látszott, a jó orvosok alap kifejezése.

-         De ez nem maradandó, ugye? – Kérdezte Kira, a hangja még halkabb és reszketegebb volt.

-         Nem tudom. – Válaszolt őszintén a doktor. – És azt sem, hogy a többi fertőzöttel mi fog történni.

„Ah igen a többiek, és én…” Gondolta hirtelen Kirában az állomásparancsnok, és ha lehet, még rosszabbul érezte magát.

-         Én már nem érzem a tüneteket. – Mondta végül, tiszta reménnyel a hangjában.

Bashir elővett egy trikordert és végigszkennelte vele Kirát.

-         Hm... Ez érdekes. – Mormogta. – Valóban a hormonszintje normális, és az agy és az idegminták is.

-         Ez azt jelenti, hogy meggyógyultam? – Kérdezett vissza, miközben a nyitott ajtón fürkészett befelé a félhomályban az egyik bioágyon heverő társa felé.

-         Nem lehetetlen. De elvégeznék még egy tesztsorozatot, és egy óra múlva még egyet.

-         Láthatom? – Kérdezett újra Nerys, mintha nem is hallotta volna a doktor hangját.

Bashir követte a tekintetét, aztán bólintott.

-         Persze.

 

Ahogy magához tért, s a néma, csendes köd eloszlott az elméjéről már emlékezett. Emlékezett, hogy a testét vágy és szenvedély rázta, hogy a hormonjai viharban zúzták szét minden akaraterejét. Aztán emlékezett az utolsó momentumra is, hogy fájdalom hasított át a testén, hogy Neryshez akart menni, de a fájdalom megütötte…

Hirtelen pánik suhant át rajta, s aztán visszatért, egyre újabb és újabb lendülettel, egyre élesebben, egyre fokozódó erővel és dühvel, mely, mikor már elviselhetetlen lett kipattintotta a szemeit. Melyekkel csak meredt ki a külvilágba, melyekben ott villogott tisztán, bárki számára érthetően, hogy sosem rettegett még úgy.

Nem érzett semmit, a teste bénán hevert, nem érezte a világi hüvelyt, mely eddig elméjének otthona volt. Most mozgásképtelenül feküdt ott, nézett bele a külvilágba és sosem volt még ilyen kiszolgáltatott. Még a szemét is nehezen tudta mozdítani…

Végül a látóterébe került valami, amitől hirtelen még inkább pánikba esett, s az égszínkék szemekből rettegés sugárzott fel minden mást elsöpörve, egyenesen Kirára.

-         Ccccsssshhh, nyugodj meg, Sq’wan. – Tette Nerys a kezét a fekvő vállára, de nem is volt tudatában, hogy a gépész még csak nem is érzi. De az érintés mégis jól esett, a számára is megnyugtató volt. – Most nem tudsz mozogni, de minden rendbe fog jönni…

Az égkék szemek ijedten, szívszaggató, gyámoltalan kétségbeeséssel meredtek rá, és a gazdájuk még csak meg sem tudott szólalni, csak meredt fel rá. S nem tudott mást tenni, mint látni a társa ijedt arcát, fürkészni a szemeit.

-         Dr. Bashir dolgozik rajta…

Nick önkéntelenül is megforgatta a szemeit, melyek bár még mindig sugározták a pánikot, de már kezdtek megnyugodni kissé.

Kira a saját teherbírásának határán, könnyek között mosolyodott el, nem tudva segíteni magán, ahogy felismerte a párja tekintetét.

-         Tudom Sq’wan, csak tarts ki. – Aztán egy pillanatra elhallgatott, elkeseredetten kívánva a kommunikációt a társával. – Nick, tudsz pislogni? – Kérdezte, ahogy a hirtelen ötlet formálódott a fejében.

Az égkék szem felcsillant, majd eltűnt, és újra megjelent. Nerys erre elmosolyodott az apró, de mindkettejük számára sokat jelentő sikeren.

-         Ez az Nick, ügyes vagy. – Simított végig a szőke tincseken automatikusan, s még látta, hogy forgatja meg Nick a szemét. – Egy az igen, és kettő a nem, oké? – Hagyta figyelmen kívül, már egészen lelkes volt.

Az égkék tekintet eltűnt, s aztán újra biztosan függött a párja fölé hajló arcán. Mintha még egy kicsit nyugodtabb lett volna.

-         Jól van. – Bólintott Nerys. – Fáj valamid? – Kérdezte gyorsan, elsőként tudni akarva végre.

Az égkék szem eltűnt, majd rövid visszatérés után újra eltűnt. Nerys ajkain erre újra biztató és megkönnyebbült mosoly jelent meg, s hallva, hogy belép valaki, felnézett. Hogy a szemmel láthatóan kimerült Juliannel találja szemben magát.

-         Mi a helyzet doktor? – Kérdezte közben már az állomásparancsnok belőle, de a tekintete, amely visszatért a fekvőre még Nerysé volt.

Bashir csak erőtlenül sóhajtott, és megrázta a fejét.

-         Az előbb hozták be Mrs. Dalby-t és Worfot is. – Tájékoztatott. – Ők voltak az utolsók.

Kira erre újra felnézett.

-         És ők is? – Kérdezte hirtelen nagyon is érezve a saját vállán a súlyt.

Julian megrázta a fejét.

-         Nem ilyen súlyosan. Worf a kezeit nem tudja mozgatni válltól. Mrs. Dalby pedig a lábait deréktól. – S közben már elkezdte vizsgálni az eddig legsúlyosabban lebénult főgépészt. – Eddig a főnök járt a legrosszabbul, még csak kommunikálni sem tudunk vele… - Morogta maga elé. Gyűlölte, hogy orvosként tehetetlenül nézi mindezt.

-         De tudunk… - Kapta fel a fejét Kira lelkesen. – Csak kérdezze, egy pislogás az igen, a kettő a nem.

A doktor elmosolyodott fáradtan, de azért jobban érezve magát ettől. Aztán a gépész fölé hajolt.

-         Érzi bármelyik testrészét? – Kérdezte elsőként.

Az égkék szempár eltűnt, majd visszatért. Megállapodva Kira arcán, aki nem titkolt reménnyel nézett fel a doktorra.

-         Csak a szemét? – Kérdezett tovább az orvos. Erre Kira is visszafordította a tekintetét.

A pislogás ezúttal is csak egy maradt.

-         Vannak fájdalmai? – Kérdezett azonnal tovább a doktor jó érzékkel nem hagyva kétségbeesni senkit.

Az égkék szem eltűnt, majd visszatért, s még egyszer eltűnt, hogy visszatérve újra a párja arcán nyugodjon. De a doktor még kérdezett.

-         Érez bármit a korábbi szexuális vágyból?

Erre a kérdésre mind Kira, mind a gépész elpirult, és a pislogás végül három lett. Amire Bashir felvonta a szemöldökét és kérdőn az Ezredesre nézett.

-         A három mit jelent?

Nerys visszanézett a párjára kérdően, próbálva keresni az égkék szemekben.

„Gyerünk Nerys, persze, hogy kívánlak, nem mondhatom, hogy nem… szeretlek.” Meredt fel a párja arcára, és próbálta a szemével elmondani.

Kira pedig egy ideig gondolkodott, aztán végül megrázta a fejét.

-         Nem tudom, doktor. – Aztán vágott egy grimaszt, ahogy észrevette, hogy a gépész megforgatja a szemeit. – Ne nézz így rám Nick! Inkább válaszolj egyértelműen! – Húzta el a száját, de nem volt bosszús, örült, hogy legalább valahogy elérheti.

Julian csak figyelte az egyoldalú párbeszédet, aztán lenézett újra. Nick előbb csak megforgatta a szemeit, aztán kelletlenül pislogott kettőt.

-         Tehát nem? – Nézett fel az orvos Kirára, aki megrázta a fejét.

-         Nem.

-         Rendben. Akkor egyelőre ennyi. – Nézett vissza a gépészre. – Próbáljon meg pihenni. – Egyenesedett fel.

S már csak Kira láthatta, ahogy Nick megforgatta a szemeit. Elmosolyodott még cinkosan, aztán felnézett az orvosra.

-         Várjon meg kint doktor. Egy perc és megyek. – Szólt még utána, és mikor egyedül maradtak, visszafordult a párjához. – Mennem kell most Sq’wan…

De félbeszakította két kétségbeesett és gyors pislogás. Amire elmosolyodott és megsimogatta a szőke tincseket.

-         Tudom, de muszáj mennem. Fogsz tudni aludni? – Kérdezte lágyan.

Amire Nick csak jól láthatóan irritáltan forgatta a szemeit, végül Nerys szigorú kifejezésére megadta magát, és pislogott egyet.

-         Jól van. – Simított végig még egyszer utoljára a társa arcán. – Szeretlek Nick…

A gépész erre még gyorsan pislogott hármat, amire Kira felvonta a szemöldökét.

-         Hát ezt jelenti? – Kérdezte mosolyogva.

A gépész még pislogott egyet, aztán Nerys arca eltűnt, és újra egyedül maradt.

 

Ahogy Kira ezredes kilépett, egy pillanatra megállt, és furcsa, de pozitív érzéssel figyelte az előtte játszódó jelenetet. Dr. Bashir ült az orvosi konzoljánál, de szinte nem is látszott, ahogy érintett, s nem érintett tisztek vették körbe. Ott volt Latara őrnagy, az egyetlen főtiszt az orvoson kívül, aki nem volt beteg, aztán ott volt Dax parancsnok, a főgépész Alfa Teamjének egy része, Dalby zászlós, Myers, még Tom Brower is, bár ő egészséges volt. De a másik két gépésznek ott feküdt a felesége a betegszobán. És együtt próbálták megtalálni az okot, vagy valamilyen kezelést, ami segíthetne.

Végül a pillanat elmúlt, ő maga is közelebb lépett, és áthajolt Dax vállán.

-         Jutottak valamire?

-         Talán. – Bólintott Dax, akinek az arcán ugyanúgy látszott, mint minden talpon maradt fertőzöttén az aggódás a párért, a kimerültség, és az előző majdnem huszonhat órás hormon-tombolás.

Kira közelebb hajolt. A képernyőn az Állomás belső szerkezete volt látható, megjelölve az érzékelőcsomópontok elhelyezkedése.

-         Mi köze van a belső érzékelőknek ehhez? – Kérdezte, még nem értve, de egyre türelmetlenebbül akarva valami eredményt.

-         Véletlenül találtunk rá egy programra… - Kezdte Brower, akié az érdem volt. – Ami végigugrált érzékelőpontról érzékelőpontra… - Igyekezett elmagyarázni szakszavak nélkül. – És aktivált egy eddig rejtve maradt jelet… - Folytatta, de itt megszakították.

És Dr. Bashir folytatta.

-         Egy neurojelet. És úgy gondolom ez felelős a tünetekért.

-         De ki és miért, hogyan és mikor helyezte ezt el? – Kérdezett Kira egyre türelmetlenebbül.

Dax felegyenesedett és tett a kezével egy mozdulatot, igyekezve lenyugtatni a parancsnokát.

-         Lassan. Mindent elmondunk, ha hagyod. – A hangja fáradt volt és ideges. Megvárta, amíg Kira bólintott és hátralépett egyet. – Mivel hasonlított az Awalon támadáskor itt maradt jelekre, végigkövettük az útját visszafelé… - Kezdte, s közben Brower mutatta az ábrát is hozzá a konzol kijelzőjén. – És kiderült, hogy a Vezérlőben telepítették a kettes téta konzolon.

-         Egy pillanat! – Emelte fel a kezét az Ezredes, ahogy befogadta az információt, s aztán összerakta, hogy egy Awalon vírustól esett ágynak a fél legénysége, köztük a főgépész, elveszítette ez összes türelmét. – Most nem az a fontos, hogy hogy került ide, hanem, hogy tudjuk kiirtani. Doktor? – Nézett jelentőségteljesen Bashirre.

Julian csak nyelt egyet, de fáradtan felnézett.

-         Már nem kell kiirtani. – Mondta végül. – Elment.

Kira pislogott gyorsan kettőt, de aztán megtalálta a hangját.

-         Mi az, hogy elment? – Kérdezte, kissé hangosabban, mint, ahogy szánta.

-         Miután megfertőzte a célszemélyeket, egyszerűen csak kitörölte magát. – Szólt közbe Dalby, s az ő arcán is ugyanaz a tehetetlen tenni akarás volt, mint mindenkién.

Az Ezredes most már csípőre vágta a kezét, és mint aki gyerekeknek magyaráz kérdezett.

-         De hogy segítsünk azoknak, akik most bénán fekszenek odabent? – Tette fel a kérdést, és hordozta körbe veszélyesen a tekintetét, végül megállapodva a doktoron.

Julian nyelt, és ő már jóval többet tudott, mint bárki körülötte.

-         Nos, azt hiszem, ennél már nem lesz rosszabb. – Szögezte le gyorsan, és csak Dax keze állította meg Kirát a vállán, hogy valami csípőset vessen közbe. – De szerintem rendbe fognak jönni teljesen, maguktól. Azonban mivel nem hatnak a kívánt mértékben a szinapszis serkentők ez egy kicsit lassabb folyamat lesz… - Fogalmazott óvatosan.

-         Mennyire lassú? – Kérdezte Myers, mindenki mást megelőzve, és figyelmen kívül hagyva a rávillanó mélybarna szemeket. Elvégre ő ugyanolyan férj itt, mint bárki más.

A doktor sóhajtott, és körbenézett.

-         Ez függ attól, hogy milyen faj, mennyire kiterjedt a bénulás mértéke, még attól is mennyire együttműködő. Van, akinél már megkezdődött a javulás. Mint Mrs. Myersnél, aki pár napon belül haza mehet, de van, akinél eltarthat akár egy vagy két hónapig is. – Nézett fel egy kissé ijedten az Ezredesre.

Aki elsápadt, de nem engedte ki a kezéből a kontrollt.

-         Nincsen más, gyorsabb mód? – Kérdezte tökéletesen tartva a vezetői maszkot és hangszínt.

-         Jelenleg nem tudok mást, csak a rendelkezésre álló szinapszis serkentőket, de azok lassúak. – Rázta a fejét Julian és nála jobban senki nem akart egy gyors és hatékony gyógymódot találni. Senki.

Kira végül bólintott. Aztán sóhajtott egyet.

-         Rendben, folytassa a keresést doktor. – Adta ki a parancsát. Aztán Browerhez fordult. – Zászlós, maga találta meg a vírust, ugye? – A fiatal férfi bólintott. – Dolgozzanak együtt Dr. Bashirrel és próbáljanak valami gyorsabb megoldást találni. – Adta ki a következő parancsot, és közben már azt számolta, hogy fogják így működtetni az Állomást, hogy a személyzet egy része a Betegszobán van, a másik része aggódik értük, a harmadik pedig még zavart és túlterhelt. Végül döntött. – Ez az elsődleges feladata, használjon, akit csak akar. És… - Gondolta át még egyszer gyorsan. – akinek párja fekszik itt, az mostantól rugalmas szolgálatot lát el. – Alakult még a fejében a gondolat. – Azaz nem kell betartani a műszakhatárokat, de a feladatait el kell látnia, és nem lehet fennakadás az Állomás működésében. – Nézett körül, s még maga sem volt biztos benne, hogy ez így működni fog-e, de a hálás tekintetek láttán mégis megkönnyebbült egy kicsit. Ő maga ugyan nem akarta ezt betartani, egy percig nem gondolt rá, de attól még szerette volna. – Őrnagy, a maga feladata lesz a megszervezése. És átkutatni az egész Állomást, a computert, mindent, hasonló meglepetések után, használjon bárkit, aki kell. – Nézett Latarára, elsősorban, mert ő nem volt érintett, és bízott a képességeiben, e téren is.

-         Igenis, Ezredes. – Bólintott.

Kira egy pillanatra körülnézett, aztán visszatért a hivatalosabb hangjához.

-         Jó. Most pedig mindenki munkára! – Adta ki gyakorlatilag a leléphet parancsot és maga is a dolga után indult.

Az élet akkor is folytatódik, a hajók akkor is jönnek és mennek, ha az egyharmad személyzet a Betegszobán fekszik.

 

A Vezérlő szinte üres volt, alig lézengett benne néhány tiszt, legalább három, négyszer annyian szoktak lenni, még a Gamma Műszakban is. Az egyetlen főtiszt már nyolc órája Kira ezredes volt, aki egy személyben volt ezúttal állomásparancsnok, irányította a be-, és kimenő forgalmat, tárgyalt, irányította a belső szolgálati ügyeket, melyek abban a pillanatban bonyolultabbak voltak, mint valami vulcáni logikai játék, és mindezek mellett aggódott. Majdnem ötven órája nem látta a főgépészt, Nicket, a társát, igaz kapta a jelentéseket Bashirtől, amiket csak futtában tudott elolvasni, mert egyszerre neki is csak két keze volt és két szeme. De mindezt csinálta, leginkább nem is, mert állomásparancsnokként kötelessége volt biztosítani az Állomás fennakadás nélküli működését, hanem azért, hogy azok az emberei, akiknek párja fekszik a Betegszobában nagyrészt mozgásképtelenül, azok ott lehessenek mellettük. És bár gyűlölte, hogy ugyanezt ő nem teheti, de valakinek muszáj volt dolgoznia.

 

Nicole Wesley zászlós feküdt a bioágyán és mérges volt. Nagyon mérges. Ez elsősorban abból adódott, hogy bár beszélni már igen, megmozdítani bármely testrészét még nem tudta. Ráadásul az állapota stagnálni látszott, vagy legalábbis sokkal lassabban javult, mint a körülötte fekvőké.

Másodsorban haragudott a világra és elkeseredett volt.

Harmadsorban pedig éppen elege volt a kiábrándítóan bárgyú és türelmes ápolóból, aki már fél órája próbálta rávenni, hogy mozgassa meg az ujjait, és semmiképpen sem akarta megérteni, hogy az nem megy.

-         Az istenverjemeg! Hányszor mondjam még, hogy nem megy? – Kérdezte kiabálva és próbálta felemelni a fejét. Ez utóbbi nem sikerült, a kiabálás pedig nagyon is.

Az ápoló pedig csak egy kissé megszeppenten állt, ő csak próbált segíteni.

-         Kérem, nyugodjon meg, nézze, segítek… - Igyekezett felemelni a gépész kezét, aki akkor már csak meg sem akarta próbálni.

-         Vegye le a mocskos kezét rólam! Mondtam, hogy nem megy! És takarodjon innen! Hagyjon engem békén! – Folytatta olyan hangerővel, hogy még a Promenádon is tisztán lehetett hallani.

És annál azért jóval közelebb volt Dr. Bashir, aki erre már sietve lépett be, felmentendő az ápolóját.

-         Mi folyik itt? – Állt meg karba tett kézzel jó néhány lépésre az ágytól.

-         Mondja meg ennek a tuskónak, hogy hagyjon békén! – Wesley nem fáradt lejjebb venni a hangját. Ideges volt, kimerült, félt, és gyűlölte, hogy kiszolgáltatott. Valamint haza akart menni.

Julian sóhajtott, hisz ő nagyon is jól tudta mi folyik. De ő türelmes ember volt. És jó orvos.

-         Nézze főnök, én megértem, hogy ideges. De ezzel nem segít… - Jutott el idáig.

-         Engem nem érdekel, doktor, hogy megért-e vagy sem! Haza akarok menni! Most! – Vette lejjebb, de csak egy kicsit a hangerőt a beteg gépész, de ha tudott volna, azért még toporzékolt is volna hozzá.

A doktor nyelt egyet, majd intett az ápolónak, hogy elmehet.

-         Miért nem próbál megnyugodni? – Kérdezte higgadtan és csendesen, még mindig mérhetetlen türelemmel és együttérzéssel. – A gyógyszer hat. De magának is segítenie kell. Ha nem működik együtt, csak ront a helyzetén. – Magyarázta halkan.

Wesley csak nézett maga fölé, dacosan, de végül engedett egy kicsit.

-         Azt hiszi, olyan könnyű itt feküdni? – Kérdezte halkan, egészen más hangon. – Haza akarok menni a saját ágyamba… - Hagyta fent a hangsúlyát és akadt el, ahogy majdnem frusztrált és dühös könny szökött a szemébe. Mindenkinél rendszeresen jártak, és mindenkinek segítettek, aki vele volt a Betegszobában, csak hozzá nem jött Nerys, már mióta is? Két napja? Neki csak egy ápoló segített.

Julian talált egy széket és közelebb húzta. Nagyon jól tudta mi a baj, és az igazság az volt, hogy értette, és sajnálta mind a két felet.

-         Tudja, hogy nem lehet, főnök. – Magyarázta lágyan. – Minél jobban együttműködik, és minél inkább meg akar gyógyulni, annál hamarabb kikerül innen. Csak magán múlik.

Wesley küzdött egy kicsit, hogy oda tudja fordítani a fejét, aztán majdnem csak suttogva beszélt.

-         Mikor jön már? – Kérdezte, valahogy majdnem szégyenkezve miatta. De nagyon félt, és nagyon egyedül érezte magát. Még ha Dax és a gépészei is meg-megnézték, ő mellette nem volt ott a társa, ahogy mindenki más mellett viszont igen.

Julian halkan sóhajtott, de a meleg barna szemeiben együttérzés csillogott.

-         Most nagyon sok dolga van. Napok óta szinte egyedül futtatja az Állomást. De megígérte, hogy ma benéz. – Tette a betege vállára a kezét.

Amire Wesley csak a másik oldalra fordította a fejét, és nem értette miért nincs ott Nerys, amikor olyan magányos, olyan elhagyatott, és olyan nagyon kiszolgáltatott.

 

Kira Nerys ezredes valószínűleg nem szándékosan, de mindenképp mélyen aludt a Gamma Műszak közepén az operációs pultra dőlve, és senki nem vette a bátorságot, hogy felébressze. Két bajori tiszt volt még a Vezérlőben, de mindkettő úgy döntött, hogy mivel a rendkívül makacs parancsnokuk több ízben tagadta meg az elmúlt napokban, hogy elhagyja a Vezérlőt, illetve inkább, hogy átadja Dax parancsnoknak, vagy bárki másnak a munkát, így nem is aludt, inkább hagyták, hogy pihenjen egy kicsit. Addig ők is el tudták végezni, amit muszáj volt.

Azonban egy turbólift érkezett, benne egy kissé ideges, kimerült, és a páciensére koncentráló Dr. Bashirrel. Aki, ahogy kilépett és meglátta az Ezredest meg is torpant és kérdően nézett a két másik bajorira, akik csak visszanéztek rá, és egy kissé megvonták a vállukat.

Julian mérgesen megrázta a fejét, és visszanyelte az ingert, hogy kevésbé kíméletesen ébressze fel az önmagát a végletekig túlhajszoló parancsnokát.

Végül csak gyengéden megrázta a vállát.

-         Ezredes…

Kira azonnal felugrott, és ijedten nézett körbe, nem nyújva épp állomásparancsnoki látványt a kócos hajával, az álmos szemeivel és a kétnapos egyenruhával. Aztán, ahogy rájött mi történt, makacsul összeszedte magát és a doktorra nézett. Nem volt hajlandó elismerni egy percig sem, hogy mennyire kimerült.

-         Doktor, mi hozta ide? – Kérdezte hivatalosan.

Julin megforgatta a szemeit, aztán megrázta a fejét.

-         Beszélhetnék önnel egy percre, négyszemközt? – Kérdezte, és sokat mondó pillantást vetett az irodára.

Kira túl fáradt volt, hogy ellenkezzen, így csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy mehet.

-         Tehát? – Kérdezte, ahogy becsukódott az ajtó és leült a székébe, szemben vele Julian is.

Az orvosnak nem volt kedve se udvariasnak lenni, se sokáig húzni. Két dolog miatt volt itt, az egyik egy páciense, aki érzelmi válságban van, és ez visszaveti a gyógyulását, a másik pedig maga a kimerült parancsnoka.

-         Ez így nem jó, Ezredes. Maga kimerült, túlhajszolja magát, pihennie kell. – Kezdte a hivatalosabbal.

Kira először csak pislogott, aztán nem nagyon foglalkozott azzal, hogy a hangjától távol tartsa a dühét.

-         Értem doktor, de tudja, az Állomás nem működik magától. Valakinek dolgoznia is kell. – A harag mellett jó adag szarkazmus is vibrált az egyébként gyenge hangban.

-         És nem működik akkor sem, ha a parancsnoka a kimerültségtől összeesik az ops. pult mellett. – Vágott vissza azonnal.

Kira lehajtotta a fejét, félig, mert a büszkesége nem tudott mit kezdeni azzal, hogy elkapták, félig, mert visszanyelte a dühét. Aztán felnézett.

-         Nézze, Julian. Mindketten tudjuk, hogy baj van. – Nem is foglalkozott fogalmazási kérdésekkel. – Az emberek egyharmada ott fekszik a Betegszobán mozgásképtelenül. És nem kérhetem arra a többieket, hogy húzzanak le dupla, vagy tripla műszakot, miközben a párjuk, soknak a felesége, vagy férje ott fekszik. Amíg ez meg nem oldódik, addig kénytelenek vagyunk alkalmazkodni. – Magyarázta magára erőltetett türelemmel.

A doktor azonban nem látta az Ezredes logikáját.

-         És mi van a maga társával? – Játszotta ki a másik lapját.

Kira megrezzent, és lehajtotta a fejét. De nem tudott semmit mondani. Belülről nagyon is emésztette, hogy nem lehet ott. De mikor hallotta a Vezérlőbe feljövők hangját, ahogy mesélték egymásnak, hogy javul a szeretett személy, akkor nem bírt senkit arra kérni, hogy dolgozzon helyette, hogy ő is lemehessen.

Julian látta, és valahol értette, mi játszódik le az Ezredesben. De neki a beteg volt az első.

-         A főnök állapota nem javul. – Mondta halkan és lágyan. Kira nem emelte fel a fejét. – Érzelmi válságban van. – Folytatta. – Mindenkit látogatnak körülötte, mindenkinél ott van a társa, csak nála nincs. Egy ideig el tudtam magyarázni neki, de már nem érti meg… És én sem.

Kira hallgatott, olyan sokáig, hogy a doktor már azt hitte megint erőt vett rajta a kimerültség, de aztán felemelte a fejét, és az ajkai remegtek, jól láthatóan küzdötte vissza a reakcióját.

-         Fogalma sincs… - Kezdte vékonyan. – mennyire ott akarok lenni… mennyire segíteni akarok. De egyszerűen nincs elég emberem. És hogyan mondjam azt valakinek, hogy nem lehet a társa mellett, csak, mert én akarok? – Olyan erősen érezte az igazát, de mikor meghallotta a kimondott szavait, már korántsem volt olyan erős.

Julian oldalra billentette a fejét és halkan megszólalt.

-         Menjen le most. Én maradok. Csak legyen vele. Aludjon mellette akár. – Ajánlotta fel. – Így maga is pihenhet egy kicsit.

Kira ajkai újra remegni kezdtek, küzdve a kényszerrel, hogy rohanjon, és a kötelességtudatával. Végül győzött az előbbi. És felállt, és rohant. Szó szerint. Julian egy ideig nézett utána, aztán megrázta a fejét és ment dokkolást irányítani.

 

Wesley csak bámulta az ágya melletti konzol szürke szervizfedelét. Még mindig csak a fejét tudta mozgatni. És nem is érezte úgy, hogy valaha képes lesz újra akár csak leemelni egy olyan fedelet. Furcsa, hogy nem is érezte a teste nagy részét, mégis fájt. Már egy napja nem nézett másfelé, mert beljebb a szobában a betegtársai voltak. Akik már tudtak legalább részben mozogni, és ami igazán fájó volt, hogy mindig ott volt valaki mellett a társ, mindegy, milyen szakja volt épp a napnak.

Aztán hallotta, hogy léptek közelednek az ő ágya felé. De ezúttal sem volt kedve az ápolóval gyakorolni. Elege volt, nem akarta, hogy hozzáérjenek, csak hagyják békén. Csak hagyják magára. Nem akart többet gyakorolni. Még a gyógyszert sem akarta többé.

-         Takarodjon innen! – Mordult fel olyan hangosan, hogy a közeledő ápoló meghallja, de ne zavarja a többieket.

Erre a léptek megálltak, de nem kezdtek távolodni. Csak csend volt. Vett egy nagy levegőt, aztán újra próbálta, egy kicsit hangosabban és mérgesebben.

-         Mondtam, hogy nem akarok gyakorolni!

-         Velem sem? – Kérdezte akkor az előző léptek gazdája, egészen közelről.

Nick oda akarta kapni a fejét, de nem tudta még annyira jól kontrollálni az izmait. Csak lassan, kínkeservesen tudott odafordulni, és felnézni a mellette álló Nerysre. Még a félhomályban is jól látta mennyire kimerült, mennyire fáradt.

-         Alig állsz a lábadon. Magad se tudod megtartani… - Morogta vissza, és leengedte a tekintetét, kizárva mindent.

Nem tudott felengedni, egyszerűen csak nem lett jobb a hangulata.

Nerys behunyta a szemeit egy percre, de nagyon is furdalta a lelkiismerete, hogy annyiban hagyja. Közelebb lépett, és megsimogatta a most már valamennyit érző arcot.

-         Sajnálom, Sq’wan… - Suttogta, felülve a társa mellé a bioágyra.

Nick nem válaszolt, csak újra összeszedte az erejét, és a másik oldalra fordította a fejét, nem akarta most már Neryst sem. Maga sem tudta már mit akar.

Csak dühös volt, olyan egykedvűen az, félig a nemtörődömség homályos határán.

-         Menj és foglalkozz az Állomással. – Mondta, bár már nem morogva, de nem is megértően.

Kira nyelt egyet nehezen, és fáradtan kereste a szavakat.

-         Ne haragudj, kérlek. – Kérte erőtlenül, de őszintén. – De annyira kevés ember van. És annyi munka. És nem tudtam elszabadulni. Ne haragudj, légy szíves.

A gépész azonban nem értette, talán nem is akarta.

-         Mindenki más el tudott… - Morogta újra gorombábban.

-         Pont ezért… - Próbálta elmagyarázni, amit már ő sem értett.

Nick haragudott két napja, két órája, még két perce is. Azonban abban a pillanatban valahogy, valamitől nem. Hirtelen fáradtnak érezte magát, és semmi mást nem akart, mint Neryst. Épen és egészségesen, és főleg kipihenten. Vett egy mély levegőt, és újra visszaküzdötte a fejét, hogy felnézhessen a párjára.

-         Menj haza és aludj. Szörnyen nézel ki. – Mondta egyszerűen, de a hangjában már nem volt harag, igaz még a lágyság sem érte el.

Kira egy pillanatig nem tudta mire vélni a dolgot, aztán meggyőzte magát, hogy a jobbik verzió lesz.

-         Én igazából arra gondoltam, hogy itt aludnék… melletted. - Felelte tétován és majdnem szégyenlősen.

A gépész fel akarta volna húzni a szemöldökét, de a fejének túl sok mozgatása kimerítette. Így csak a hangjában csendült, amit normálisan mimikával szokott kifejezni.

-         Áhhh. Hát kétségkívül nem tudok tiltakozni…

Nerys egy ideig bámult le a kommentár után, és nem tudta eldönteni, hogy akkor most mit akar a párja.

-         Sq’wan, nézd, én tényleg sajnálom… - Kezdte újra, de Nick közbevágott.

-         Azonban neked kell helyet csinálni magadnak, mert nyilván azt sem tudok… - Fejezte be az előző mondatot olyan hangon, amely még mindig semleges volt.

Kira most már felismerte a megbocsátó, de még durcás színt a hangjában és a szemében egyaránt. Egy erőtlen mosoly játszott az ajkain. Aztán gyengéden arrébb tolta a társa mozgásképtelen testét és leheveredett mellé. Szorosan átölelte és megpuszilta az arcát, ahol tudta, hogy éreznie kell. S amint lehajtotta a párnára a fejét már aludt is.

Ahogy Nick is. Még érezte a puszit, de aztán a társa közelsége, a saját kimerültsége erőt vett rajta és ő is álomba szenderült.

 

Néhány nappal később aztán Nick félig feltámasztva ült, és összeszorított fogakkal koncentrált, ahogy bámulta a saját kezét, amint igyekszik megszorítani Nerysét.

-         Gyerünk, megy ez, még egy kicsit! – Unszolta lágyan Kira, és közben szorította ő is titokban a bioágy szélét a másik kezével.

-         Könnyű mondani… - Morogta a gépész, de egyáltalán nem durván, csak a koncentráció hallatszott a hangján.

Ezúttal kissé több türelme volt, na meg szívesebben szorongatta Nerys kezét, mint egy idegen ápolóét. Az ujjai lassan, milliméterről milliméterre hajoltak meg, de ezt még nem lehetett szorításnak, de még csak fogásnak sem nevezni.

Igaz, Nick minden erejét megfeszítve próbálta, de nem segített, hogy többen is nézték. Egyrészt Dr. Bashir, mert felmérni igyekezett az utóbbi három napban elért javulást, mely bár nem olyan volt, amilyennek azt a gépész vagy Kira szerette volna, mégis rohamosnak lehetett mondani, főleg a korábbi napokhoz képest. Másrészt ott állt még Dax is, és kicsit távolabb a többi, még megmaradt beteg és a párjaik is őket figyelték.

-         Na még! Ez az! Már majdnem érzem! Tudod te ezt jobban is… - Próbálta az Ezredes igyekezve finoman hatni a párjára.

Nick kezdte megelégelni, hogy cirkuszi látványosság lett az ő reggeli gyakorlása, illetve Nerys kissé túlontúl lágy hangjából is elege volt.

-         Elég volt… - Morogta halkan, de még összeszorított fogak között a feladatra koncentrálva.

-         Gyerünk, Nick! Megy ez jobban. – Folytatta Nerys, mintha, észre sem vette volna.

-         Ez az főnök… - Jött Bashirtől is.

Nickben most már rohamléptekben emelkedett az a bizonyos pumpa.

-         Elég… - Szűrte most már a fogai között, és figyelte, hogy az ujjai bizony egy ideje már egy tapodtat sem mozdulnak.

-         Gyerünk, csak még egy kicsit Sq’wan… - Kérte még Nerys, nem koncentrálva másra, mint a gépészujjakra a sajátjai körül. – hogy fogsz így szerelni? - Tette hozzá, tényleg megpróbálva mindent, amire gondolni tudott.

Ekkor tört el a gépész igencsak ingatag türelme.

-         Az istenit, Nerys! Jó, hogy azt nem vágod hozzám, hogy impotens vagyok! – Szaladt ki a száján, mielőtt végiggondolhatta volna, vagy lehalkíthatta volna a hangját.

Kira felkapta a fejét, aztán elvörösödött. Dax nem mozgósított komoly erőket, hogy visszatartsa a nevetését, a Doktor is csak két pillanatig bírta komolyan. De még a háttérből a két gépész család is jót kuncogott.

A végén aztán a főgépész is elvörösödött. És nem mert felnézni az állomásparancsnokra.

De hirtelen Kira felkapta a fejét, és el is felejtette az előző kissé zavarba hozó kommentárt, mert megérezte a kezén a társa ujjainak komolyabb szorítását.

-         Nézd! – Emelte feljebb egy kicsit, önkéntelenül is, és a gépész keze nem hullott le róla.

Nick tágra nyílt szemekkel bámulta a saját kezét, ahogy görcsösen, és ami fontosabb erősen szorítja a társáét.

-         Megcsináltam! – Mondta maga elé, és ő sem emlékezett már az előző kommentárjára.

Julian is elismerően, és már csak mosolyogva bólintott, miközben feljegyzett valamit a rögzítőjére.

-         Ha így halad főnök, egy hónap múlva akár már springball-ozhat is. – Nézett fel.

Nick pislogott, de nem vette le a tekintetét a saját egyre inkább működő kezéről.

-         Én inkább haza menni akarok. – Jegyezte meg, ahogy igyekezett mozgásra bírni az ujjait.

-         Azt még nem lehet. – Válaszolta Julian türelmesen. – Talán három hét múlva, ha lábra tud állni.

A gépész erre felemelte a fejét, és egy kissé esdeklő pillantással meredt az orvosra.

-         Őszintén doktor, mi van itt, ami otthon nincs? – Kérdezte, minden szándéka az volt, hogy logikus érvekkel győzelmet arasson.

-         Közönség? – Szólt közbe Jadzia, mint mindig most is készen a helyzet könnyítésére.

A gépész és Kira is vetett azonban rá egy sötét pillantást. Julian csak kuncogott.

-         Ez a maradás mellett szól. – Jegyezte is meg komolytalanul. Aztán elővette a legjobb orvosi tekintélyt parancsoló ábrázatát. – Nah. Akkor mára ennyi. Illetve, ha akar és nem fáradt, még gyakorolhat. – Tette vissza a helyére a rögzítőt és fordult is a következő beteghez.

Nick aztán, ahogy viszonylagosan egyedül maradtak komoly dilemma előtt állt...

-         Mi a következő gyakorlat? Hogy engedjem el a kezed? – Morogta az orra alatt bosszúsan.

Ezt már csak Kira hallotta, aki elmosolyodott. És kuncogott egy jót.

-         Még van egy kis időm, addig nyugodtan szorongathatod. – Simított ki a másik kezével egy a nagy erőlködéstől a gépész homlokába hullott hajtincset.

Nick felnézett rá, és a durcás kifejezés leolvadt az arcáról, és felváltotta egy megbánóbb.

-         Bocs. Elszaladt a szám. – Kért elnézést az előző miatt.

Kira egy pillanatra elkomolyodott, de aztán úgy döntött, hogy nincs miért haragudnia. Közelebb hajolt és nyomott egy puszit a gépész orrára.

-         De hatott… - Jegyezte azért meg. Majd még közelebb hajolt egészen Nick füléhez és súgott bele valamit.

A jó főnök erre tetőtől talpig elvörösödött, még akkor is, ha ennek csak egy részét tudta érezni. Aztán, ahogy magához tért ránézett Nerysre, aki elégedetten figyelte a hatást.

-         És ettől meg kéne nyugodnom? – Kérdezte bosszúsnak próbálva látszani, ezzel takarva az elégedettségét. Aztán végül meglátta, hogy Nerys elvigyorodik és bólint. - És még azt hittem kettőnk közül én vagyok a rosszabb! – Morogta még oda Nick szemforgatva, újra az előző durcás hangnemben.

Kira felvonta a szemöldökét a nagy, ártatlanra állított szemei fölött, és nyomott egy puszit, ezúttal a társa szájára. Majd felegyenesedett.

-         Nah, most mennem kell. – Mondta, úgy döntve, hogy figyelmen kívül hagyja az utolsó megjegyzést. – Jövök az ebédszünetben. – Ígérte, és még gyengéden visszahelyezte a társa kezét, mielőtt távozott.

A gépész arcán újabb hullám pirulás futott végig, ahogy felidézte az előző súgott kommentárt. Aztán megrázta a fejét vigyorogva. Nem is olyan rossz az élet, ahogy ő sem annyira impotens… ha jól meggondolta… izé Nerys jól meggondolta…

 

A Betegszobán végül csak a főgépész maradt, mindenki más már felgyógyult annyira, visszanyerte a mozgásképességét annyira, hogy hazamehessen. Ő azonban még a lábaival küzdött, mert a keze bár még darabosan, finom mozgásokra nem képesen, de használható volt.

És bár már gyűlölte az egész helyet, és tényleg szeretett volna hazamenni, de azért voltak pillanatok, amiért érdemes volt, vagy legalább is, amik megkönnyítették. Ez kétségkívül egy olyan volt.

A bioágy szélén ült, hátul támaszkodva a még kissé instabil kezein, és nézte, hogyan tornáztatja Nerys a lábát. A bajori arcon komoly koncentrálás látszott, hogy pontosan úgy végezze a gyakorlatot, ahogy mutatták neki, és egy kifejezés, amelytől a gépész mellkasában szaltózni kezdett a szíve.

-         Nerys… - Kezdte halkan, mert bár senki nem volt bent, mégis a pillanatot nem lehetett megzavarni.

Kira nem nézett fel, csak Nick térde alá tette a kezét, és a másikkal óvatosan feltolta a lábfejét úgy, hogy közbe behajlította a lábat térdnél. Mindeközben erősen koncentrált, éppen csak a nyelve nem volt kint hozzá.

-         Hmmmm? – Kérdezett azért vissza, de nem emelve fel a tekintetét.

Nick úgy döntött, hogy most már elég volt, mert bármennyire is helyes a társa, egy gondolat nem hagyta nyugodni.

-         Szeretném megpróbálni. – Válaszolta végül.

-         Mit? – Jött a kérdés, de Nerys még mindig nem figyelt.

A gépész csak elmosolyodott.

-         A járást. – Mondta egyszerűen és figyelte a hatást.

Ami egy ideig elmaradt, csak a lába hajlott be, majd nyújtózott ki. Aztán megállt, és Nerys felkapta a fejét, pánik módba váltva át.

-         Mi? Az még korai, az még, az még… izé, az még csak izé… tényleg?

Nick elnevette magát, és igyekezett megmozgatni a lábujjait, ami többé-kevésbé sikerült is.

-         Aha. Nézd. – Bökött a fejével a kicsit lassan, de izgő-mozgó lábujjai felé.

Kira odanézett, és lassan elmosolyodott, mely mosoly csak nőtt és nőtt…

-         Tényleg? – Nézett fel újra.

Nick akkor döntötte el, hogy azért a mosolyért megérte.

-         Aha, na segíts. – Nyújtotta az egyik kezét, és igyekezett a másikra annyira rátámaszkodni, hogy előrébb tudja tolni a csípőjét.

Kira egy ideig csak állt és bámulta, aztán észbekapott, és elfogadta a kezet. Majd lassan lesegítette a gépészt, és tartotta a testsúlyának nagyobbik részét, amíg nem érezte úgy, hogy biztosan áll.

-         Megvagy? – Kérdezte akkor, még tartva a derekánál.

Nick bólintott.

-         Aha, elengedhetsz. – Mondta, és minden erejét összeszedte, hogy meg tudjon állni.

A lábai azonban más véleményen voltak és csuklani kezdtek.

-         Nick! – Ugrott Kira azonnal vissza, hogy megtartsa a hulló társát.

A gépész azonban makacsabb volt ennél. Megrázta a fejét dacosan.

-         Még egyszer! – Morogta, már összeszorított fogak között.

-         Ez talán nem olyan jó ötlet… - Próbálta Nerys aggódva.

Nick csak oldalra nézett, aztán megrázta a fejét.

-         Menni fog. Csak engedj. – Kérte, és magabiztosnak hangzott.

Nerys várt még, amíg újra úgy érezte, hogy elég stabil, aztán óvatosan elengedte. Egy pillanatra Nick úgy érezte, ezúttal sem fog sikerülni, de végül mégis összeszedte magát, és megállt a lábain. Egy ideig csak állt, félig meghajolva, görcsösen koncentrálva a lábaira, aztán elkezdett felegyenesedni. Egy pillanatra megcsuklottak a térdei, de még mielőtt Kira felé kaphatott volna, újra biztosabban állt. Végül, legvégül felnézett, és állt egyenesen.

-         Látod? Mondtam, hogy sikerül. – Mosolyodott el diadalmasan.

-         Ez fantasztikus Sq’wan! – Viszonozta a mosolyt egy megkönnyebbültebb és büszkébb.

A gépész akkor hirtelen úgy érezte, akár haza is tudna gyalogolni. Hát megkereste a mélybarna szemeket, és mélyen beléjük fúrta magát.

-         Gyere ide, és segíts. – Kérte halkan. – Most kimegyek innen. – És a hangjában annyi elszántság volt, hogy Nerys nem tudott nemet mondani rá.

Odalépett és szó nélkül a balkezével megtámasztotta a derekát, a másikkal tartotta a kezét, és vezette. Az első lépés volt a legnehezebb, s Nick a fejét mélyen lehajtva koncentrált, hogy fel tudja emelni a lábát. Aztán a második könnyebb lett.

-         Ez az Sq’wan! – Biztatta Kira egyre lelkesebben.

-         Most hazamegyünk. – Morogta Nick az orra alatt, és figyelmen kívül hagyta a párja megrezzenését.

Még néhány lépés után ott találták magukat a doktor irodájába vezető ajtónál. És Nick fel is tudott nézni.

-         Doktor! Járok! – Jelentette, mielőtt végül a lábai megadták magukat, és újra egész testével nehezedett Kira erős támaszára.

De mindez akkor már nem számított, mert megtette az első lépéseit. És akkor ott, több mint egy hónapnyi fekvés után végül újra járt.

 

Wesley zászlós nem volt boldog. Sőt, kimerült volt, az egész teste zsibbadt, és az egész felhajtás utáni első munkanapja után minden vágya egy forró fürdő volt, ha lehet Nerysszel egy kádban…

Na most, Nerysre volt kilátás, igaz az irodájában, és korántsem valami izgalmas és fülledt holonovellát illetően. Erre a gondolatra Nick Wesley bármikor elvigyorodott volna. Kivéve akkor. És az egészen nem segített, hogy a fáradtsága helyét kezdte átvenni a frusztráltság és irritáltság.

Ami, ahogy belépett és felmérte a helyzetet csak rosszabb lett. Egy pillantás Kirára és majdnem elmosolyodott, de csak amolyan rezignált megadással, hogy az állomásparancsnok sem érzi nála sokkal jobban magát. Aztán egy pillantás a látogatóra és meg is bánta jócskán, hogy egyáltalán felkelt aznap. Majd még átfutott a fején egy gondolat, hogy Dax parancsnok mennyire fog örülni ennek, mely gondolat tökéletesen irónikusan, de ellentéte volt a trill várható reakciójának.

Végül a csak egyetlen pillanatig történő érzelemhullámzás után udvarias, főgépészi és abszolút professzionális maszkba rendezte a vonásait.

-         Hello Mrs Davis! – Fogott kezet a csak nem rég kiderülten újra terhes asszonnyal, akinek a természetéről, még gyerek nélkül is, rémhírek keringtek az Állomáson állandó jelleggel. – Ezredes. – Bólintott formálisan Kirának is, nem, mintha nem látta volna aznap, csak mert ott, akkor éppen a főgépésze volt. És nem ártott az óvatosság és a hivatalosság, főleg nem Mrs Davisszel egy helységben. Már abban az esetben, hogy ha nem akarja másnap azt hallgatni, hogyan is csinálta ő meg az Ezredes ott helyben…

Aztán a főgépész leült, egy kicsit több Nick Wesleyt engedve be a mozdulatba, nem csak, mert fáradt volt, de a teste még nem mindig működött tökéletesen, ha nagyon rákoncentrált. Hát inkább csak ült lazán, szétvetett lábakkal Kira íróasztala előtt, Mrs Davis mellett és várt.

-         Örülök, hogy tudott jönni, főnök. – Kezdte Kira kissé a gépész számára feltűnően erőtlenül. Tehát Mrs Davis itt van egy ideje, vonta le magában a következtetést. Még nem tudva eldönteni, hogy vigyorogjon mentálisan, vagy sajnálja az Ezredest. – Mrs Davis megkeresett a férje áthelyezés-kérelmével kapcsolatban. – Nézett Kira végül a külsőre nagyon is vonzó asszonyra, akin azonban jócskán rontott a híre.

Erre a főgépész is ránézett, és elkezdett mondani valamit, ami azonban sosem ért fel, mert Mrs Davis megelőzte.

-         Így van. És Kira ezredes azt mondta, hogy nem lehetséges. Ezért kérettem ide… - Egy pillanatra szünetet tartott, mint egy szóval később kiderült, hogy megtalálja a megfelelő megszólítást. – zászlós, - Hát a gépész arcából ítélve ez nem az volt – ez már hónapok óta húzódik, és maga nem tesz semmit, hogy a férjem normális beosztást kapjon.

Wesley pislogott egyet, aztán Kirára nézett, hogy egy tekintetváltásnyi pillanattal később már tudja, hogy az Ezredes a türelmének a határán állt. Ami figyelembe véve, hogy Kira Nerys egyébként sem tartozott a türelmes lények közé, igaz ez javult az utóbbi néhány hónapban, és azt, hogy veszélyesen rosszabbodott, ha kimerült volt, ahogy most, és, hogy a személyzeti ügyek nem hozzá tartoztak elsősorban, hanem Dax parancsnokhoz, az első tisztjéhez, csoda, hogy még a pozitív tartomány oldalán. És ehhez az egészhez járult még, hogy nem állt könnyű időszak a háta mögött.

Tehát Wesley úgy döntött ezúttal megpróbálja ő megőrizni a türelmét, pislogott egyet, aztán az asszonyhoz fordult.

-         Nézze, Mrs Davis, - Kezdte tényleg türelmesen és udvariasan. – a férje ügyét természetesen nem felejtettem el, és főképp nem toltam félre. Szeretnék segíteni. De a férje műszakvezető és nem tudom egyszerűen csak áthelyezni. Esetleg cserélhetne a másik két műszakvezető egyikével, de nem hiszem, hogy a Gamma jobban megfelelne, és az Alfa vezetője, Myers hadnagy pedig ugyanúgy családos ember. Én megértem, hogy nehéz így gyereket nevelni, és családi életet élni. De higgye el, nem a férje áll egyedül ezzel a problémával. Mindazonáltal ő egy Csillagflotta tiszt, aki tudta, amikor ezt választotta, hogy nem mindig fogja majd azt csinálni, amit a legjobban szeret és főleg nem, amikor a legjobban szeretné. Ezzel mindegyikünk így van. – Fejezte be és egy oldalpillantás Kirára elárulta, hogy az Ezredes legalább annyira le van nyűgözve a beszédétől, mint ő maga.

Mrs Davis volt ez alól az egyedüli kivétel. Aki úgy döntött, hogy az Ezredes mégis csak megdolgozhatóbb célpont. Amellett még mindig nem értette, hogy miért van a férjének alacsonyabb rangú felettese.

-         Ezredes, nem tudna tenni mégis valamit? – Kérdezte olyan hangon, ami mindkét tisztet közelebb taszította a türelme határához. – Kaith alig látja a gyereket, és nem akart ő izé… műszakvezető lenni, csak ráosztották…

Kira sóhajtott egyet, és nem vette észre, hogy a főgépésze lassan nála veszélyesebb mértékben veszít a türelméből, köszönhetően annak, hogy nem szerette, ha levegőnek nézték, és főleg nem, ha látványosan tették ezt, nyilvánvalóan az alacsony rangja miatt. Ez gyenge pont volt elsősorban a gépész sérülékeny önérzete miatt.

-         Nézze Mrs Davis, - Próbálta újra az Ezredes többedszerre. – A főnöknek igaza van. A férje tehetséges gépész és nem tudják nélkülözni. Ezt ő vállalta. Egy tiszt nem tudja mindig azt tenni, amit akar, vagy amikor akarja. – És ő, bár a hangja jól hallhatóan irritált volt, nem is foglalkozott az árnyalásával.

Mrs Davis sem volt sokkal türelmesebb, és ezen csak rontott, hogy állapotos volt. Felugrott, és veszélyesen előrehajolt. Amire hirtelen a két tiszt csak megdöbbenni tudott, reagálni nem.

-         De maga, meg a… - Kereste a szót. - … a kis főnöke természetesen vígan elvannak egy műszakban, és abszolút nem zavartatják magukat, hogy más családos emberek, akiknek még a rangja is magasabb… - Nézett sokat mondóan a tágra nyílt szemű gépészre. – ne tudjanak a családjukkal lenni… Ez nem fair! – Fejezte be majdnem kiabálva, de mindenképp elkeseredett haraggal.

Kirának ez érzékeny pontja volt, miután majdnem komolyan összevesztek a gépésszel, mert ő mindenki más helyett átvállalta a munkát, aki a beteg párja mellett akart lenni, nem is olyan régen. Minden izma megfeszült, és ugrásra készen állt, hogy visszavágjon, de Wesley megelőzte. Aki nem ugrott, csak nyugodtan felállt. Az Ezredes pedig csak mozdulatlan ámulással nézte, hogyan készül kitörni.

A főgépész gyengéden szembefordította magával az asszonyt és veszélyesen halk, pattanásig feszült hangon kezdte.

-         Nézze Asszonyom. Egy. – Számolt az ujján, jól láthatóan Mrs Davis orra alá tartva. – Tudja, miért vagyok itt én a főnök? – Tört fel elsőként a büszkesége és folytatta, mielőtt a kissé meghökkent asszony válaszolhatott volna. – Megmondom. Mert senkinek, ismétlem, senkinek itt az Állomáson, még a férjének sincs elég tapasztalata hozzá. Szolgáltam Csillaghajókon, megjártam a Delta Quadránst, elveszve, állandó veszély között. És amellett tehetségesebb vagyok, mint a legtöbben itt. – Állt meg egy pillanatra, talán maga is meglepődve, mire képes az amúgy is hatalmas egója, ha megbántják. Aztán tovább számolt. – Kettő. Az Ezredesnek, - Nézett egy pillanatra Kirára, csak, hogy lássa, hogy az eltátott száj mellett azért jól szórakozik, igaz ezt még ő sem tudja. Aztán eszébe jutottak a pletykák és, hogy minek szokták hívni a hátuk mögött. Úgyhogy elhatározta, ha már benne van, hát tisztázza ezt is. – nem vagyok se a kis főnöke, se az ölkutyája, se a házi cicája, se semmi hasonló. A társa vagyok. És ezt jó lenne, ha nem titkolná el a szájukat befogni képtelen barátnői elől sem. – Aztán állított egyet nyers akaraterővel a hangjának udvariassági fokán felfelé, mielőtt a harmadik ujját is felmutatta volna. – És három. Bár semmi köze sincs hozzá, de tudja az Ezredes, bár hivatalosan az Alfa Műszakba van beosztva, mégis egy kezemen meg tudom számolni, hogy mióta együtt vagyunk, hányszor ért haza háromkor. És tudja mit? Én sem. Mert bár a maga félék azt hiszik, hogy a főtisztek csak lógatják a lábukat, de tudja, Mrs Davis, hogy kit rángatnak elő először, ha valami probléma van? Minket. Úgyhogy nekem ne mondja, hogy milyen sok időt tudok együtt tölteni az Ezredessel, mert mindent megadnék, ha csak a fele lenne, mint amit maga tölt a férjével. – Vett itt egy régóta szükséges levegőt. – Tehát, Asszonyom menjen szépen haza, és csak egy jó tanács: Ne mondja meg a férjének, hogy itt járt. Mert van így is éppen elég baja magával. – Aztán egy pillanatra megállt, végül még udvariasan hozzá tette. – Viszontlátásra.

Mrs Davis csak pislogni tudott, aztán az Ezredesre nézni, végül kimenni az ajtón.

Kira ahogy leküzdötte a döbbenetét, aztán feldolgozta a számára új információkat, végül igyekezett legyűrni a nevethetnékjét is elmosolyodott, ahogy Nick megfordult egy olyan arckifejezéssel, mintha maga sem értené mi történt.

-         Tehetséges házi cica? Mi? - Foglalta össze a számára érdekes részeket az arcán egy, az egészen biztosan a gépésztől eltanult, pimasz vigyorral az Ezredes. – És miért maradok én ki mindig ezekből? – Kérdezte aztán felháborodva. És egészen úgy, mintha nem tudta volna teljesen biztosra, mi a véleménye a társának az ilyen és ehhez hasonló jelzőkről.

A főgépész csípőre vágta a kezét, ami egyébként nem volt szokása, vele szemben azonban Kirának néhányszor már bejött, hát megpróbálta ő is, egy fájdalmas tekintet kíséretében.

-         Tehetséges vagyok. Házi cica nem. – Morogta sértődötten.

Kira azonban már elfelejtette az előző fáradtságát és feszültségét, amelyben nem kevés része volt a rámeredő érzelmektől villogó égszínkék szempárnak, és a hozzá társuló sértett büszkeségű kölyök-arckifejezésnek.

-         Én miért nem hallom ezeket? – Forszírozta tovább, maga is enyhén sértve érezve a büszkeségét, hogy van olyan dolog az állomásán, amiről nem tud.

Végül Nick összeszedte magát egy kissé, és megvonta a vállát egy tőle megszokott szemtelen félmosoly kíséretében.

-         Meddig maradt volna életben az illető? – Kérdezte aztán.

Kira egy pillanatig csak meredt rá, végül felállt egy fejrázás kíséretében, úgy döntve elég a napból.

-         Na gyere, cica – Hagyta figyelmen kívül az utolsó megjegyzést, és sodorta le kifelé menet közben a társa csípőre tett kezét, majd gyorsan kislisszolt, mielőtt még a gépész visszavághatott volna.

Nick azonban nem hagyta magát, szorosan követte és még a Vezérlőben válaszolt.

-         Ezt ne merd még egyszer! – Morogta az orra alatt, vigyázva azért, hogy csak az Ezredes hallja.

Amire Kira csak egy gonosz mosollyal válaszolt, amíg tartotta neki a liftet. Aztán egy ideig csendben várták, hogy elvigye őket a saját szintjükre, és végül, ahogy megérkezett az Ezredesnek még eszébe jutott valami fontos.

-         És még nekem nincs diplomáciai érzékem… - Sóhajtott dramatikusan.

Nick már sokkal jobb hangulatban nézett a társára, ahogy beengedte maga előtt a szállásukra. És rögtön felismerte – kitűnő diplomáciai készséggel - az alku-alapot.

-         Rendben. Te nem hívsz semmiféle hülye névvel, én pedig leszállok a hiányosságaidról e téren. – Állt meg pár lépéssel az ajtó után és várta a reakciót.

Nerys először csak megállt, mérlegelve, hogy a „hiányosság” szóra megsértődjön-e, aztán azt, hogy megéri-e neki, végül megfordult.

-         Áll az alku. – Nyújtotta a kezét.

Nick vágott egy önelégült grimaszt és elfogadta.

-         Áll. – De aztán nem engedte el, inkább közelebb húzta vele Neryst egy csókra.

Ami egy kissé hevesebbre sikerült, mint azt bármelyikük is gondolta volna, főleg a közelmúlt eseményei után.

-         Azt hittem még nem elég erősek az ujjaid…. – Nézett fel Nerys kissé vigyorszerű mosollyal az arcán. Elvégre ő csak azt ígérte, hogy nem hívja cicának, azt nem, hogy nem is ugratja.

Nick vágott előbb egy sértődött grimaszt, aztán elvigyorodott, magához méltóan úgy, hogy a jó Ezredes térdei kezdték megadni magukat.

-         Most bizonyítsam be? – Kérdezte végül, amolyan ’hát ha muszáj’ arckifejezéssel és hangszínnel. Aztán lehajolt és újra megcsókolta, ezúttal már egy kicsit sem visszafogva magát. S közben csak a vicc kedvéért felkapta Neryst és úgy indult vele a magának korábban beígért forró fürdő felé.

-         Mit képzelsz! Tegyél le! – Jött azonnal a némiképp nem túl meggyőző ellenkezés.

-         Ahogy óhajtja, Asszonyom. – Játszott a gépész.

De közben már elérte a fürdőszobát, úgyhogy nemes egyszerűséggel csak fogta magát, leeresztette a párját a kádba, csak úgy ruhástól és megengedte a mindig pontosan beállított hőnérsékeltű vizet. Aztán maga is csatlakozott.

 

Nick Wesley az Állomás főgépésze másnap reggel sokkal jobban érezte magát, amiben nem kevéssé volt része, hogy előző délután kiveszekedhette magát és a forró fürdő sem maradt el. Ennek következtében frissen és kipihenten tartott a reggeli gépészeti megbeszélésre.

Az első szokatlan jel volt a kettős hangulat, ami megütötte, ahogy belépett az előadóba. Aztán, hogy Clancy hadnagy helyén Keith Davis ült, volt a másik jel, ami figyelmeztette, hogy valami van. Az előérzetét ezután csak tovább erősítette Dalby vigyori képe, illetve Davis fancsali és kissé morózus kifejezése.

De ez az ő kedvét nem vette el.

-         Szép jó reggelt emberek! – Ült le kényelmesen és vette a kezébe a neki kikészített rögzítőt és kortyolt a magával hozott kávéból. Megvárta, amíg a visszamormogás elcsendesedik, aztán felnézett. – Tehát kezdhetjük? – Fordult oda Davishez, aki a rögzítő szerint előző nap felváltotta Clancyt a Gammában.

A megbeszélés viszonylag normálisan zajlott, de aztán, ahogy az emberei elszéledtek a dolgukra, Davis maradt.

-         Főnök, szánna rám egy percet? – Kérdezte, szemmel láthatólag idegesen.

A főgépész ismerte az embereit és volt egy jó tippje, hogy miről lehet szó. Amellett a szíve mélyén sajnálta az egyébként jó és békés embert, hogy ilyen felesége van. Pedig csak egy vak nem látta, hogy mennyire szerette… de mégis. Szóval letette a bögréjét és együtt érző tekintettel nézett a műszakvezetőjére.

-         Persze, Kaith. Miben segíthetek?

Egy pillanatig Davis még összeszedte a gondolatait, aztán felnézett.

-         Elnézést szeretnék kérni a feleségem viselkedése miatt. Tudja, ő amúgy is hirtelen haragú, és most, hogy… - Hadarta zavartan.

-         Kaith… - Szakította félbe Wesley határozottan. – nincs miért elnézést kérnie. Mindenki maga felelős a tetteiért.

De Davis nem volt meggyőzve, főleg nem azok után, amit a kollégáitól kapott.

-         Igen, főnök, de nem lett volna szabad maguknak ugrania. Higgye el én tökéletesen tisztában vagyok vele, mennyit dolgozik az Ezredes…

Wesley ezt már tényleg nem akarta hagyni, hát felemelte a kezét, hogy újra beléfojtsa a szót.

-         Hé, Davis. Nincs semmi gond. Az Ezredes és én is pontosan értjük a helyzetüket. Amellett nekem kellene elnézést kérnem, nem volt jogom nekirontani a feleségének.

Davis megrázta a fejét. Szegény nagyon is jól tudta, mi zajlott az irodában, órákig azt hallgatta, s ez volt a fő ok, hogy beállított dolgozni a Gamma közepén.

-         Nem főnök, Clarence nem érti mit jelent ez. És nem tudja, hogyan kell beszélni…

Wesley elnevette magát, megint csak belefojtva a szót a most már értetlenül pislogó Davisbe.

-         Hagyd el, Kaith. A helyzet az, hogy a neje üdítő színfolt volt. – Aztán cinkos kifejezéssel közelebb hajolt. – Amellett, hidd el nekem, néha én sem vagyok elég tisztelettudó az Ezredessel.

Ezzel megveregette a most már nagyon is zavarban lévő kollégája vállát és felállt.

-         Főnök? – Hallotta még, amire visszafordult és tényleg jókedvűen megrázta a fejét.

-         Menj csak haza Kaith, békülj ki az asszonnyal. Én majd átveszem a Bétát. – Mondta még egy sármos mosoly kíséretében, aztán távozott.

Davis egy ideig csak pislogni tudott, aztán hálás kifejezéssel haza indult.