Néha csak úgy fáj, mikor egy üvegablak feszül elénk, mikor szeretnénk átlépni, szeretnénk puszta kézzel összetörni, de nem lehet.

Aztán lassan rájövünk, milyen izgalmas csak nézni rajta át. Hogy milyen szép az a másik világ ott a tiszta és erős üveg mögött.

És végül, hogy milyen gyönyörű az ablak innenső oldalán.

 

Még csend volt, még minden az álom ragacsos, szürkés, mélán folyó masszájához tapadt, minden érzéke, amely felfogott valamit a külvilágból még lassan működött. Csak egy volt biztos, hogy fázik kicsit, csak épp annyira, hogy ne legyen képes aludni tovább. De ő aludni akart, még egy kicsit időzni azon a helyen, ahol olyan kellemesen üres volt minden, nyugodt és békés. Ehhez kellett a meleg, az a meleg, amely nem egyszerűen csak magasabb hőmérsékletet jelentett. Az a meleg, melyhez hozzátartozott távoli illatok kavalkádja, néha egy-egy hang, egy álmos morgás, vagy sóhajtása egy névnek, melyről tudta ismerős, s hozzátett a meleghez, néha hozzátartozott egy-egy érzés, egy érintés, és ez volt mind, együtt az, ami után fordult, ami eltűnt egy időre, de ha megfordult, hát újra ott volt megint. Mormogott valamit elégedetten, és még közelebb húzódott a forrásához.

Aztán ott lebegett valahol a semmi és a lét határán, az öntudat és boldog, ijesztő öntudatlanság között, de csak, mert tudta, az a valami itt tartja, biztonságban, az a valami, mely sosem megy el, mindig ott lesz, hogy fogja a kezét, ha túl messzire sodródna…

-         Jó reggelt, a pontos idő 5:00. – Ez egy sokkal kellemetlenebb horgony volt, de sokkal evilágibb is.

Nick mormogott valami egészen nem odaillőt a gépészszótár hatszázhatvanhatodik, legsötétebb oldaláról, igaz, a computer ezúttal figyelmen kívül hagyta. Nerys is mormogott valamit, de ezt a társának szánva. Még kicsit közelebb húzódott a gépészhez, még nem nyitva ki a szemét, még csak az összes többi érzékszerve éledezett, a látása majd csak az utolsó lesz.

-         Jó reggelt Nerys… - Suttogta Nick, a szájával végigutazva Nerys arcának felső oldalán, egészen a füléig.

Nerys beleborzongott és feltört a torkából egy majdnem ásításszerű sóhaj.

-         Nick… - Volt minden, amit válaszolt, és egészen belefúrta az arcát a gépész nyakának ívébe.

Egy lassú és elegáns gépészkéz szánkázott végig a kócos, de így is hihetetlenül sima hajtincseken, aztán megállt az erős vállon.

-         Mit kérsz reggelire…? – Kérdezte még mindig milliméterekre a tökéletes bajori fültől.

Nerys nem mozdult, csak a kényelmes búvóhelyéről válaszolt valami egészen érthetetlent.

-         K..va gy..t – Hallott ennyit Nick, de ezt is nehezen.

Elmosolyodott, ahogy apró csókok vonalát helyezte el a párja fülétől le végig a vállaiig, ameddig elért nagyobb helyváltoztatás nélkül.

-         Rendben. – Válaszolta végül, ahogy elkezdett kikelni az ágyból.

De Nerys keze kinyúlt, és még felülni sem engedte. Kócos, szemébe lógó tincsek alól nézett fel a társára, akinek a szíve megállt verni, a lélegzete kihagyott, ahogy ránézett. Szinte a világ állt meg, ahogy Nick visszamosolygott az állomásparancsnok hihetetlenül helyes reggeli arcába.

-         Meggondoltam magam… - Suttogta Nerys. – Előbb téged szeretnélek…

Nick mosolya egy fokozattal nagyobbra váltott, megfordult, hogy átvesse a jobb lábát Nerys teste fölött, és leereszkedett egy igazi ’jó reggelt’ csókért. Amiből aztán egy valami egészen más született, s egyszer csak Nick elindult lefelé, csókokat, érintéseket és vágyat hagyva maga mögött. A válasz mindössze apró hangok kavalkádja lett, a szoba nemsokára megtelt fülledtséggel és átalakult…

Ahogy Nerys visszanyerte a lélegzete nyugodtságát, képes volt megmozdulni, és az előbb még teljesen hasznavehetetlen és kiszolgáltatott izmai újra működtek, fordult egyet, s most ő kezdte volna újra, de Nick keze megállította.

-         Nerys… el fogunk késni… - Kérte halkan, egyenesen a még mindig bámulatosan csillogó mélybarna szemekbe nézve.

-         De… - Kezdett ellenkezni Nerys, próbálva újra lehajolni, de a gépész újra megállította, egy-egy apró puszit nyomva mindegyik ujjhegyére.

-         Én ráérek este is… - Suttogta, felkelve óvatosan, és igyekezett nem gondolni a nagyon hideg zuhanyra, ami előtte állt ezzel a kijelentéssel, de tudta, hol kell megállniuk, ha tényleg nem akartak elkésni. És az a bizonyos hely nem egy közös zuhany alatt volt.

Nerys egy percig bámult a nappaliban eltűnő társa után, de végül egy nagy sóhajjal felkelt és elindult a zuhany és egy újabb nap felé.

Alighogy újra megjelent, ezúttal már egyenruhában és farkaséhesen, és elkezdett leülni Nickkel szemben megszólalt a kommunikátora.

-         Dax, Kirának.

Nerys egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy sajnálja-e magát, vagy dühös legyen-e. Végül mindkettőt választotta, hogy egy irritált hanggal szóljon bele.

-         Itt Kira.

-         Uhm, ne haragudj a zavarásért, de azt hiszem, ezt látnod kell. – Jött a válasz, amely bizonytalanságot és árnyalatnyi aggodalmat sugárzott. Átlagos körülmények között egyik sem volt jellemző a Parancsnokra.

Nick felvont szemöldökkel nézett át az asztalon a párjára, de még nem szólt semmit.

-         Tudnál pontosabb lenni? – Kérdezte az Ezredes, most már eltűnt a korábbi él a hangjából.

-         Egy Dominium hajó közeledik a Féregjárathoz. – Válaszolt a trill.

Most már még magasabbra mászott a gépész szemöldöke, ahogy érdeklődve nézett Kiráról az előtte lévő, még teli tányérjára és vissza.

-         Csak egy? – Kérdezte az Ezredes, de már állt is fel, és indult volna kifelé, de egy gyengéd, de határozott kéz a csuklóján megállította.

-         Igen.

Ezúttal Nick nem hagyott lehetőséget Nerysnek a válaszra, s ő szólalt meg.

-         Milyen messze van? – Kérdezte, és megforgatta a szemeit, amikor egy nagyobb szünet következett, mintha Dax nem számított volna arra, hogy ő is ott van.

-         Áhh, Nick… - Szünet. – Még két óra, talán több. – Válaszolt végül Jadzia egy kissé meglepődve, hogy a gépész beleszólt a társalgásba.

-         Jó, akkor az Ezredes ott lesz egy fél órán belül. – Jelentette ki Nick, aztán gyorsan elzárta a komcsatornát a megdöbbent Kira komjelvényén. – Na, most pedig jó étvágyat! – Taszigálta gyengéden vissza a még mindig szavavesztett Neryst a tányérja elé.

Két falat lement, miután az Ezredes végül megtalálta a hangját.

-         Ezt hogy képzelted? – Kérdezte, de valahogy lemaradt a hangból a szigorú, számonkérő él.

A gépész elmosolyodott, és átnyúlt az asztalon megsimogatva a társa karját.

-         Nerys, enned kell, és egy fél óra igazán nem számít. Hallottad, még messze van, egyedül és nyilván nincs álcázva. Nem hiszem, hogy nagydolog lenne. Az viszont igen is nagydolog, ha elfogysz. – Magyarázta el az álláspontját türelmes szeretettel.

Ami ellen se Nerysnek, se Kirának, de még az Ezredesnek sem volt választása, mint elfogadni. Legalább is ezegyszer.

-         Legközelebb azért csak kérj meg, mielőtt cselekszel. – Mormogta, de nem dühösen, sőt, boldogan enni kezdte a reggelijét, most már igazán jó étvággyal.

Végül egy pár pillanattal később a főgépész is nekilátott.

 

Nicole Wesley zászlós kényelmesen ült a székében, és végignézett a reggeli gépészeti eligazításra összegyűlt csapatán. A reggeli rutinfeladatai közé tartoztak ezek az eligazítások is, ahol az Alfa Műszak aznapi feladatait, vagy ha volt, a nagyobb fejlesztések részleteit beszélték meg, vagy állították össze. Most már csak azt nézte, hogyan indulnak kifelé az emberei egymás után. Myers, az Alfa Műszak vezetője, Thomas Brower zászlós, Dalby zászlós, Tess Allenby zászlós, és Amanda Clancy hadnagy, a Gamma, az előző műszak vezetője.

Aztán felállt ő is, futólag eszébe jutott a Dominium hajó, de végül csak megrántotta a vállát, és elindult megjavítani a kettes szinten elromlott környezetszabályozót. Ezt a munkát egyedül vállalta, ami ugyan nem volt teljesen szabályszerű, de kora reggel szeretett egyedül dolgozni, és egyébként is az embereinek éppen elég dolga volt az új, Awalon támadás óta folyamatosan megújuló fejlesztésekkel.

Így hát elindult a kettes szintre, közben egy kisrögzítőbe írva le néhány sornyi a megbeszélés alatt eszébe jutott gondolatot. Ez a szokása, hogy a munkája alatt lopva leírta, amire gondolt, ez már kadétkora óta megvolt. Valahogy frissen tartotta, mind a naplójegyzeteit, mind a munkáját. Ezek voltak azok az apró pillanatok, amelyek a változatosságot jelentették, amely nélkül hamar kényelmetlenül kezdte magát érezni. Ezt eddig sosem tudta egy felettese sem, s ez sosem ment a munkája rovására, éppen úgy nem, mint ahogy a néhány jelentés megírása egy naplórészlet megírása közben nem ment ennek rovására. Ő egyszerűen csak így működött. S ezt most, első feletteseként, aki tudott róla, Kira is elfogadta, egész addig, amíg nem veszi észre, ami azt jelentette, hogy nem talál hiányosságot a munkájában. Hát Wesley úgy dolgozott, hogy ne találjon, s ez a fajta kettős koncentráció éberen és élesen tartotta az elméjét.

Ahogy kilépett a liftből a Kettes szinten zsebre vágta a rögzítőt, és megkereste a megfelelő szervizjárat fedelét. Leemelte, majd bemászott, a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett majd neki látott a hosszú, de szórakoztató munkának.

 

Kira ezredes mozdulatlanul figyelte a képernyőt, amin most már látható volt a Dominium cirkáló, valamiféle rózsaszín potrohú bogárra emlékeztető alakja. A hajó mindössze két perc távolságra volt csak a Féregjárat Gamma Quadránsbeli oldalától, és most már az egész Vezérlő lélegzetfojtva figyelte a hajót, amely eddig nem válaszolt a hívásukra.

-         A hajó belépett a Féregjáratba. – Hasította keresztül az eddig teljesen mozdulatlan levegőt Jadzia Dax parancsnok hangja.

-         Hívd, amint kiér! – Adta ki a parancsot Kira a nélkül, hogy hátra fordult volna.

Dax visszanézett a pultjára, majd néhány gombnyomás után felnézett a nyíló Égi Szentélyre várva.

-         Válaszol. Képernyőre rakom. – Jelentett vissza, ahogy a hajó kiért.

A képernyő megtelt a sokak által már jól ismert híddal, ahol néhány Jem’Hadar és egy alakváltó állt. Az alakváltó volt a képernyő közepén és a szemei végigcikáztak keresőn a Vezérlőben, majd kitágult pupillával megálltak az Ezredesen.

Aki addigra már természetellenesen sápadt volt, nem találta a hangját és elfelejtett levegőt venni, ahogy a szíve fájdalmas hátraszaltót vetett a mellkasában.

Jadzia felnézett, és eltátotta a száját, anélkül, hogy észrevette volna. Aztán pislogott, tisztán nem bízva a látása tökéletességében. Worf is legalább olyan döbbenten állt, bár az ő szemében egyértelmű volt az elfogadása a látottaknak.

Végül az Ezredes megtalálta a hangját, még ha csak egy rövid szó erejéig is.

-         Odo! – Jött ki az ajkain egyszerre meglepetten, örülve, ijedten, félve, boldogan, vágyakozva és szeretve.

Az alakváltó a képernyő másik oldalán elmosolyodott, és megigazította az amúgy a testéhez tartozó bajori egyenruhát, amit valószínűleg csak az alkalomra öltött magára, mert egy kissé, mintha rosszul emlékezett volna rá.

-         Nerys… Örülök, hogy látlak. Látom, megváltoztak egy kicsit a dolgok, amíg nem voltam itt. – Köszönt Odo, ahogy újra körbenézett a Vezérlőben, mielőtt visszatért volna a tekintete Kiráéba. – Kérek engedélyt dokkolni. – Mondta aztán, látszólag észre sem véve a még mindig döbbent csendet a másik oldalon.

Dax eszmélt először, és megnyomott néhány gombot.

-         Isten hozta Odo! A hármas béta dokk szabad. Az engedélyt megadom. – Lett a végén kissé formálisabb a válasz.

-         Köszönöm. – Bólintott az elcserélt, aztán elsötétült a képernyő.

Kira egy percig még bámulta, mielőtt hátrafordult.

-         Dax, a dokknál leszek. – Motyogta az orra alatt, és választ sem várva elindult a lift irányába.

Miután eltűnt, Jadzia, Worf, és a Vezérlő többi része hangtalanul tekintgettek egymásra, kissé kényelmetlenül, és még ki nem tört örömmel, egy barát hazatérte felett.

 

Nicole Wesley éppen végzett a Kettes szint környezetszabályozójával, így most már a bóliánok nyugodtan élvezhették a párásabb viszonyokat, úgy, ahogy a néhány épp az Állomáson tartózkodó kardassziai a szárazabb és melegebb légkört. Elégedetten pakolta össze a holmiját és elindult a Vezérlő felé, ahonnan egy pár átállítással a főcomputerben egy hármas diagnosztikát készült lefuttatni, csak a biztonság kedvéért.

Beszállt a liftbe, előkapta a kisrögzítőjét, és egy mosoly kíséretében leírt még két sort, aztán, mielőtt teljesen felért volna, gyorsan zsebre rakta. Az előző mosollyal az arcán szállt ki a liftből, és fel sem nézve odavetett egy „jó reggelt”-et, aztán letelepedett a gépészeti terminálhoz.

Beállított néhány előkészületi lépést, majd felállt és elindult a „Gödör” felé, lemászott a létrán, és leemelt egy nagy panelt a Főcomputer vezérlőtermináljának oldaláról. Biztos kezekkel átkötött néhány áramkört, s az időközben felkapott közepes rögzítőre még letöltött néhány eljárást.

Ekkor tűnt fel neki az abszolút és kényelmetlen csend, ami körülvette, mióta belépett a Vezérlőbe és még csak ideje sem volt átforgatni a fejében a gondolatot, amikor hallotta, hogy megérkezik a turbólift, Nerysszel, az ő hangját felismerte, de egy idegen férfihang is vegyült az övébe.

 

Kira Nerys idegesen és izgatottan, valamint úgy általában vegyes érzésekkel sietett a Hármas Dokkhoz, s már messziről meglátta a két hatalmas Jem’Hadar kíséretében kiszálló Odót.

-         Nerys! – Lépett elé, hevesen megölelve, felidézve régi, belül féltve őrzött emlékeket.

-         Odo? – Kira hangja tele volt örömmel, de ott volt benne egy apró kérdés is, amely a miérteket volt hivatott kutatni.

-         De jól nézel ki Nerys, hiányoztál! – Törtek fel az alakváltóból a szavak, és el is indult végig a folyosón, Nerys derekát átkarolva. Intve a két Jem’Hadarnak, hogy maradjanak.

Az Ezredes felnézett rá, és hirtelen észrevett minden változást. A jobb humanoid utánzó képesség volt a legszembetűnőbb, aztán a viselkedése nyitottabb volt, barátságosabb, közvetlenebb. És a modora, majdnem vidám, és mosolygott, ez alatt a néhány perc alatt többet, mint azelőtt egy hét alatt látta.

-         Odo, hogyan? Mikor? Miért? – Kérdezte Nerys, nem tudva eldönteni, vagy befejezni egy kérdését sem.

-         Mindent elmesélek, csak előbb szeretném látni a többieket, Daxot, Worfot, Bashirt és mindenkit, még Quarkot is! – Jelentette ki az elcserélt izgatottan.

Az Ezredes hitetlenül nézett fel rá, aztán csak hagyta magát vezetni.

 

Wesleynek eszébe jutott a reggeli Dominium hajó, és el is indult felfelé a létrán, de még fel sem ért, mikor meghallott egy ismerős nevet. „Odo” Nem volt benne biztos, hogy ki mondta pontosan, de ahogy bevillant a felismerés, egy pillanatra majdnem elvesztette az egyensúlyát, de már nem volt visszaút, egy nagy, gyors és erőteljes mozdulattal kiugrott a „Gödörből”, és megállt a korlátnak támaszkodva.

-         Dax, Worf, de örülök, hogy látom magukat! – Köszönt Odo, még mindig tőle szokatlan hévvel, ahogy megölelte Daxot, majd kezet fogott a klingonnal. – Látom, előléptették magukat! Gratulálok!

Kira háttal állt a Vezérlő bal oldalának, így nem láthatta azt, amit Dax és Worf is és szinte a Vezérlő egész legénysége már igen. Egy részük, aki még ismerte Odot, és itt szolgált akkoriban az érdeklődve méregette a jelenetet, Jadzia még egy árnyalatnyit el is sápadt és rendkívül kényelmetlenül érezte magát, ahogy ott állt előtte az Állomás régi biztonsági főnöke, és nem sokkal hátrébb a most már falfehér főgépész.

Aztán Odo megfordult, és odalépett egyenesen Wesley elé, egy pillantást vetett a gallérjára, ahogy oldalra billentett fejjel méregette.

-         Maga új itt zászlós, igaz? – Kérdezte, s nem látta már a hirtelen az egész tengelye körül megpördülő Kirát, és nem vette észre az őket körülvevő hirtelen csendet sem. – Odo vagyok. Az Állomás volt biztonsági főnöke. – Nyújtotta a kezét barátságosan.

Nick testéből mintha egy pillanatra eltűntek volna az izmok, tudta ki áll előtte, tudta körülbelül mit jelentett Nerysnek, és ez elég is volt. Nem volt kíváncsi a többire. Számára minden más csak körítés volt. Végül, ahogy eszébe jutott a kinyújtott kéz, elfogadta.

-         Nick Wesley, az Állomás főgépésze. – Mutatkozott be, de a hangja óhatatlanul is hideg maradt.

Odo csak még inkább oldalra billentette a fejét, aztán gyanakodva végigmérte a gépészt.

-         Zászlósi rangban?

Ekkor szólt közbe Kira, aki hirtelen ott termett Odo és Wesley között, és gyorsan igyekezett másfelé terelni az alakváltó figyelmét.

-         Mit szólnál, ha megnéznénk a bárt? Vagy a régi irodád, bemutatlak az új biztonsági főnöknek.

Odo felvont szemöldökkel nézett rá, de egy pillanat múlva bólintott. És egy elegáns kézmozdulattal intett Kirának, aki már majdnem elindult, amikor megrázta a fejét.

-         Menj csak, egy pillanat, csak még beszélnem kell V… Wesley zászlóssal.

Mire odanézett Nickre, már eltűnt a gépész arcáról a megbántott kifejezés, és a helyébe lépett egy kérdő. Odo a lifthez érve várt, érdeklődve méregetve az Ezredest és a főgépészt.

Kira egy elkeseredett kereső tekintet után kivette Nick kezéből az egész eddig szorongatott rögzítőt, és néhány gombnyomás után visszaadta.

-         Így főnök. Vegye előre a Cevlar javítását. – Egy gyors és rejtett érintés még a gépész karján, és már ott sem volt.

Nick üresen meredt maga elé, aztán, mint akinek csak most jutott eszébe, felemelte a rögzítőt és belenézett.

Ebéd otthon.

Valami megmagyarázhatatlan erő vezette a kezét, amikor hirtelen hatalmas lendülettel odavágta a legközelebbi pulthoz. Aztán beugrott a liftbe és elrohant.

A Vezérlő személyzete közül elsőnek egy bajori hadnagy eszmélt és emelte fel a még működő rögzítőt, aztán anélkül, hogy belenézett volna, odaadta Daxnak. Elvégre ő volt a Parancsnok, a legmagasabb rangú, ő vezette a Vezérlőt, és mellesleg köztudottan Kira és Wesley barátja volt. És a Vezérlő Alfás személyzete már sokat látott, kapcsolatokat, történéseket, pletykákat, tényeket, összeveszéseket, kibéküléseket, ahhoz, hogy megtanulják tisztelni azokat a helyzeteket, amelyeket tisztelni kell. Ez egy ilyen helyzet volt. Mert mindenki, aki csak egy hónapnál tovább élt, szolgált az Állomáson elfogadta, hogy bármennyire is privát és professzionális valaki, az életét bizony, ha tetszik, ha nem, a többiek előtt kell élnie. A helyszín néha Quark Bárja volt, néha egyéb más létesítmény, néha a Vezérlő. És még ha valaki kívül is tudta tartani a magánéletét többnyire a munkájából, az úgyis makacsul beszivárgott, egész egyszerűen azért, mert mindenki egyazon állomáson élt, és dolgozott.

 

Quark tátott szájjal állt, és épp, hogy csak a nyála nem csöppent el. Így töltötte az elmúlt tíz egész negyvenhat század másodpercet bámulva valamikori ellensége-barátja arcába.

-         Quark… Most már becsukhatja a száját. – Szólt közbe Kira némi unott undorral a hangjában.

A ferengi engedelmeskedett, de ahogy becsukódott a szája pislogni kezdett.

-         Na, meg sem öleli a régi barátját? – Kérdezte végül a meghatottságát jól palástoló Odo, és szó nélkül átölelte a döbbent ferengit.

-         Odo… - Motyogta a kocsmáros. – Odo! - Jutott eszébe, hogy neki bizony vigyáznia kell a magáról kialakított képére, és hevesen elhúzódott. – De jó, hogy visszajött Odo! – Ujjongott aztán egy pillanatra újra megfeledkezve magáról.

Az alakváltó összeráncolta a homlokát, és mosolygott.

-         Csak nem hiányoztam? – Kérdezte a fejét csóválva.

-         Azt azért nem mondanám, tudja Latara őrnagy is jó, de maga jobb volt. De ezt meg ne mondja neki… – Hajolt közelebb Quark nagyon is örülve, hogy látja a volt biztonsági főnököt.

Kira csípőre tett kézzel figyelte a jelenetet, miközben arra gondolt, hogyha Odot és Latarát összeereszti, akkor talán lesz ideje a Nicknek ígért (?) ebédre.

 

Wesley nekidőlt a lift falának és kétségbeesetten próbált gondolkodni. A fejében ezer és ezer lehetőség, kép, szó, mondat, emlék futott végig összekeveredve. Az egyetlen dolog, az első, amit csinálni akart, odamenni és a szemébe vágni az alakváltónak az igazat. Az igazat, amit Nerys úgy titkolt az előbb, mint soha még. Kivétel talán Nechajev volt, de az érthető. Ez pedig nem. Vagy igen? Tette fel azonnal a kérdést magának, amivel egy megállíthatatlan mi van, ha… áradatot indított el.

A lift ajtaja kinyílt, és ő üresen bámult ki a Promenádra. Aztán eszébe jutott valahonnan, hogy még reggel beszélni akart Latara őrnaggyal a Dokkológyűrű 13-as szintjének másnapi lezárásáról, egy teljes átvizsgálási-karbantartási munka céljából. Így egy gyors elhatározással ki is ugrott a liftből, még mielőtt az tovább haladhatott volna. Igaz, az elhatározásnak több köze volt Kirához, mint a karbantartáshoz.

Gyorsan a biztonsági főnök irodája felé vette az irányt és megkönnyebbülve találta ott.

-         Hello Örnagy, uhm lenne a számomra egy perce? – Kérdezte belépve.

-         Természetesen, ha utána megnézi a kettes cella erőtérgenerátorát, már megint elromlott. – Bólintott az Őrnagy. – Miről van szó? – Kérdezte aztán, ahogy a főgépész leült.

Wesley egy pillanatra zavartan nézett maga elé, aztán eszébe jutott az oka a látogatásának, már a lezárás.

-         Nem rég kértem egy lezárást a 13-as szintre, holnapra. Szeretném tudni, hogy meglesz-e. – Válaszolt nem túl összeszedetten.

Az Őrnagy oldalra billentette a fejét, de bólintott.

-         Persze. De ma már üzentem magának ez ügyben. – Felelte, aztán egy kis szünet után még hozzátette. – Jól van? Sápadtnak néz ki.

Wesley válaszolni akart, amikor az ajtó nyílt a háta mögött és egy nyilvánvalóan izgatott Odo és hirtelen zavartabbá váló Kira Nerys lépett be.

A főgépész még a hátrafordulás előtt egy pillanatra behunyta a szemét, gyorsan összeszedve minden erejét, hogy tiszteletben tartsa Nerys kimondatlan, de nagyon is egyértelmű döntését. Aztán hátrafodult.

-         Nahát… um… Wesley zászlós ugye? – Kérdezte Odo egy fejbólintással. Aztán Latarához fordult. – Ön pedig?

-         Latara Koren őrnagy. – Mutatkozott be az aktuális biztonsági főnök.

Odo elfogadta a felajánlott kezet, és egy mosoly, illetve egy kritikus tekintet kíséretében válaszolt.

-         Odo. Az Ön elődje.

Erre Latarának hirtelen összeállt a kép a fejében, amit hallott az elődjéről, az elmúlt néhány perc, és egy gyors oldalra nézés után már nem volt kétsége.

-         Örülök, hogy megismerhetem. – Aztán gyorsan a még szánalmasan ott álldogáló főgépészre nézett. – Uhm, Nick az az erőtérgenerátor ráér később is. – Jegyezte meg, de abban az egy mondatban volt két akkora hiba, amit csak Odo nem vett észre a megfelelő információ, na meg az eltelt idő hiányában. Az Őrnagy ugyanis kényes volt a mindenkori tökéletes működésre, és soha nem szólította a gépészt a keresztnevén.

Wesley éppen válaszolni akart, de Odo félbeszakította.

-         Csak nyugodtan, miattam ne hanyagolja el. Én majd addig körülnézek itt, már ha az Őrnagy megengedi… - Nézett reményteljesen az utódjára.

Azonban Latara már Kirát és Wesleyt figyelte, az érzelmek játékát az arcukon. Végül a főgépész megrántotta a vállát, de egyedül Nerys tudott tökéletesen olvasni a mozdulatban.

-         Nem gond. Úgyis van egy ebédmeghívásom Quarkhoz… - Nyomta meg az utolsó szót jelentőségteljesen Nerysre nézve. És nyilván nem ő, hanem a büszkesége beszélt, ami abban a pillanatban erősebb volt a vágynál a kettesben eltölthető időre. De Odo ebből semmit nem vett észre, mert már el volt foglalva a régi irodájának újrafelfedezésével.

Kira csak egy kemény és kelletlen arckifejezéssel bólintott kicsit, és úgy döntött, hogy ebből neki egy időre elég, amúgy is elég sokáig hanyagolta már a kötelességét.

-         Akkor én most itt hagylak. Vár a munka. – Mondta Odonak kissé feszengve.

Aki bólintott és visszanézett.

-         Menj csak Nerys, megértem. Én majd elleszek egy kicsit magam is. De… - Tartott egy kis szünetet, megvárva, amíg az Ezredes visszafordul. – mit szólnál egy ebédhez? Talán lenne időnk beszélgetni egy kicsit, behozni, amiről lemaradtam? – Kérdezte, és olyan szemeket meresztett Kirára, amiknek volt idő, hogy az nem tudott ellenállni.

Most azonban egy pillanatra megfordult vele a világ, és egyenesen Nickre nézett Odo vállai fölött. Aztán abban a pillanatban hirtelen elege lett mindenből, a zavartságból, az egész érzéskavalkádból.

Végül megrázta a fejét, és a beállt csendben szinte bántottak a szavai.

-         Sajnálom, de nem megy, már van programom.

-         Nem baj, akkor talán egy vacsora? – Kérdezte az alakváltó olyan egyértelmű reménnyel a szemeiben, amely már bántotta Neryst.

Nick szemmel láthatólag megvonaglott, de egy pillanat alatt eldöntötte magában, hogy ha erre Nerys igent mond, akkor nem játszik tovább. De még akkor is kérdéses, ha most azonnal nem mond el az alakváltónak mindent.

Az Ezredes lehajtotta a fejét, aztán felnézve megrázta. Nick, Odo, de még Latara is könnyedén olvasni tudott a tekintetében. Amiben nem volt semmi más, mint hatalmas zűrzavar.

-         Sajnálom, de azt hiszem, ez nem jó ötlet. – Hadarta gyorsan, aztán válaszra nem is várva kilépett és elrohant.

Az irodában maradt három lény, ezernyi különféle érzéssel, és megfogható csend.

 

Kira az íróasztalánál ült és bámulta a sima, tükröződő felszínt. Illetve abban is Dax arcát, ahogy ott állt előtte és nézte őt, választ várva.

-         Tehát? – Kérdezte Dax még egyszer.

-         Nem tudom Jadzia. – Válaszolt végül Nerys. – Minden olyan zavaros. Most csak magányra vágyom. – Nézett fel végül egyenesen is kérve, szinte könyörögve, hogy hagyja magára.

Dax csak némán bólintott és kiment.

Nerys pedig egyedül maradt a gondolataival, amelyek mindenképpen, hosszabb rövidebb idő után egy helyre vezettek. És ez a hely volt az a kérdés, amitől félt, amitől rettegett, amit gyűlölt, ami lehetetlenül bonyolult volt, és mégis a maga nemében egyszerűbb nem is lehetett volna.

Sóhajtva dőlt hátra a székében, elkezdve sorra venni a lehetőségeit. Szépen, egyiket a másik után.

 

Nick Wesley a kettes cella erőtérgenerátorát javította, miközben fél füllel kifelé hallgatózott a már közel fél órája zajló szakmai beszélgetésre. Próbált elkapni valamit, ami esetleges támpontot adhat az őt legjobban érintő kérdések egyikére.

-         … Szóval akkor most már négy műszakban dolgozik az Állomás bajori alakulata? – Kérdezte Odo, a hangjában őszinte elismeréssel.

-         Igen, így nőtt a teljesítmény, és a munkakedv is. – Bólintott Latara.

Aztán Wesley nem hallott semmit, egy kis szünet következett és mikor újra hallotta az alakváltó hangját, már egy egészen más hangszín érte el a fülét. Lágy, érzelemmel teli, majdnem kiszolgáltatott.

-         Mondja csak Őrnagy, kérdezhetnék öntől valamit, ami nem a biztonsági kérdésekhez kapcsolódik? – Kérdezte körülményesen és elkomolyodó ábrázattal.

Aztán egy kis csend lett, ahogy Latara nem válaszolt azonnal, talán, mert végiggondolta, talán csak időt akart hagyni a főgépésznek a távozásra, de miután nem történt semmi, végül bólintott.

-         Ha tudok, válaszolok. – Ígérte óvatosan.

-         Nerysről, illetve az Ezredesről lenne szó. – Javította gyorsan ki saját magát. – Mondja csak szokott még rólam beszélni? Vagy esetleg van valakije? – Kérdezte a volt Felügyelő, és ekkor vált nyilvánvalóvá, mind Nick, mind Latara számára, hogy az alakváltó bizony nem alaptalanul bírt veszélyes hírnévvel többek között a megfigyelő-, és következtető képességét illetően. Illetve, hogy milyen szándékokkal is jött valójában vissza.

Az Őrnagy kinyitotta a száját, aztán becsukta megbánva, hogy beleegyezett. Ekkor lépett ki a főgépész, a kezében egy rögzítővel, a másikban pedig a szerszámkészlettel.

-         Uhm, elnézést. Kész vagyok Őrnagy. – Nyújtotta át úgy a rögzítőt az asztalon, hogy Odo orra elé tolta a csuklóján lévő, normálisan az egyenruha alatt megbújó bajori összetartozás karkötőjét.

Latara nem hiába volt nyomozó, és nem hiába ismerte az embereket, azonnal észrevette a gesztust, de tudta azt is, bármilyen elkeseredett, nem fog működni, mert a legjobb nyomozó sem, még Odo sem láthatja át a legegyszerűbb összefüggéseket sem, ha a saját szerelme van a dologban.

De észrevette Odo is, és ezt az alkalmat kihasználta arra, hogy kissé jobban megismerkedjen a reményei szerint jövőbeni kollégájával. Aki mellesleg szimpatikus is volt neki.

-         Áhh, ez bajori ugye? – Kapta el Wesley kinyújtott kezét, hogy jobban szemügyre vegye a karkötőt.

Aki ránézett egy félig ijedt, félig önelégült kifejezéssel.

-         Igen. – Bólintott, nagyon is tudatában léve az Őrnagy rosszalló, és szánakozó tekintetének.

-         Mit jelképez? Ezt sajnos nem ismerem. – Kérdezte aztán Odo, most már az üres kezeit nézve.

A gépész egy pillanatra mérlegelte, hogy talán itt az ideje befejezni a játékot, de aztán hirtelen rátört minden szeretet Nerys iránt, mindaz, amit megosztottak, és már nem is akart itt lenni.

-         Két ember összetartozását, és szerelmét. – Válaszolta gyorsan, ahogy elindult az ajtó felé.

Odo még utána szólt.

-         Biztosan szerencsés férfi az illető, aki a párját hordja.

Latara rögzítőért nyúló keze megállt a levegőben, ahogy Wesley ballába is.

-         Biztosan. – Felelte szűken a válla fölött, és kilépett a Promenádra.

Odo egy pillanatig furcsán nézett utána, aztán visszafordult Latara felé, nem felejtve el hol tartottak.

-         Tehát Őrnagy? – Kérdezte újra azzal az érzelmes, reményteli hanggal.

-         Igen? – Nézett fel Latara, egész jól eljátszva, hogy nem tudja, miről is volt szó.

-         Szóval van valakije az Ezredesnek? – Kérdezte újra Odo, egy jól hallhatóan visszafojtott hangon.

Az Őrnagy sóhajtott egy nagyot, aztán őszintén válaszolt.

-         Nézze, nem az én tisztem erre válaszolni. Őszintén, nem tudok, és nem is akarok. Sajnálom, de talán ezt az Ezredessel kellene megbeszélnie. – Mondta nem túlzottan elutasítóan, de nem is kedvesen. Önmagához képest azonban olyan hosszan, hogy ezután egy hétig nem nagyon várhatott tőle senki egy szót se, ha nem munkaügyről volt szó.

Odo egy pillanatra eltűnődve nézte az utódját, majd végül bólintott.

 

Dr. Bashir felnézett a munkájából egy pillanatra, aztán azonnal vissza is kapta a szemét. De valami befészkelte magát a fejébe, mintha valami egészen nem odaillőt látott volna. Gyorsan felemelte újra a tekintetét és megbizonyosodott, hogy amit lát az valóban Odo. A barátja, aki már jó régen elment.

-         Odo? – Kérdezte, ahogy kiszámolta a valószínűségét annak, hogy az alakváltó hirtelen megjelenik az Állomáson. Egy egészen kicsi szám jött ki. A számítás alatt azonban az egyik tényező megragadta a figyelmét, és abból tovább számolt, ahol pedig egy egész nagy szám jött ki végeredménynek. Azaz nagy volt a valószínűsége egy nagyobb, zaftos bonyodalomnak. Tehát problémák lesznek. Összegezte saját magának Julian, amíg őszinte örömmel vigyorgott az alakváltóra.

-         Dr. Bashir! Örülök, hogy látom! – Mosolyodott el Odo is, tőle nem gyakran látott mosollyal, igaz ez utóbbit már mindenki észrevette, és valahogy el is fogadta, aki találkozott vele. Ezzel az új Odoval.  Futott át Bashir fején.

-         Odo? Hogy kerül maga ide? – Tette fel a kérdést a doktor, amit valahogy még senkinek sem sikerült feltennie különböző okoknál fogva.

Az alakváltó megrázta a fejét, egy pillanatra letűnt a szeméből is a mosoly és jókedv.

Olyan, mint amikor Curzonnal egy testben voltak… Jött rá Bashir, de ezt csak magának raktározta el.

-         Ennek sok oka van doktor… - Válaszolt Odo kissé zavartnak nézve ki. – De már hiányoztak. – Tette hozzá gyorsan.

Julian gyorsan lekérdezte az időt, minden szándéka az volt, hogy tovább beszélgessen a rég nem látott kollégával.

-         Mit szólna egy ebédhez? Már majdnem egy óra. – Kérdezte. Aztán rájött valamire. – Uh, ’majd elfelejtettem ön nem eszik…

-         Nem baj, doktor. Mindig is szerettem magukat szilárdakat nézni táplálkozás közben. Hová megy? – Kérdezte gyorsan, még az utolsó pillanatban magában tartva egy kérést.

-         Hát… - Kezdte óvatosan a Doktor. – Quarkra gondoltam, de szerintem maga még mindig nem kedveli túlságosan…

Odo egy pillanatra egyet akart érteni, és a Replimatába menni, ahol biztos Nerys is lesz a titokzatos ebédpartnerével. De aztán a végén meggondolta magát, megijedve a döntéstől.

-         Egyáltalán nem, az jó lesz… - Válaszolta. És hirtelen nem is tűnt rossz ötletnek, ott lesz Quark, akivel bár mindig egyfajta macska-egér kapcsolatot tartottak fent, de nem bírtak igazán meglenni egymás nélkül sem. Az igazat megvallva Odonak hiányzott a kis ferengi. Aztán bevillant annak a főgépésznek egy mondata is, amiben említette, hogy Quarknál fog ebédelni. És Odo kedvelte már ennyiből is a fiatal nőt. Még akkor is, ha nem volt szokása ilyen rövid idő után megítélni valakit.

Bashir bólintott és felpattant, kisétálva Odoval a Betegszobáról.

 

Nick idegesen nézett minden másodpercben az előtte heverő rögzítő sarkában az órára, illetve a felső bejárat felé. Mivel ő egy apró sarokasztalnál ült, háttal a bejáratnak, és szemben az alsószinttel, így mindannyiszor ki kellett fordítania a nyakát, de itt szeretett ülni, ahogy Nerys is. És még nagyon régen megegyeztek, hogy ennek az apró problémának az eldöntését az „aki kapja marja” módszerrel oldják meg. Azaz, aki előbb ér oda, azé a kedvenc hely.

Nerys végül belépett a bárba, és egyenesen Nick asztalához ment, a hátára rakva egy pillanatra a kezét, majd egy gyors puszit nyomva a szőke hajtincsek takarta halántékra.

-         Szia… - Suttogta még, aztán leült. – Rendeltél? – Kérdezte. Az egész kisugárzása messziről árulkodott a benne kavargó érzésekről, legalább is Nicknek.

-         Még nem. Gondoltam megvárlak. – Válaszolt a gépész, és gyengéden a két kezébe vette Nerys kezét.

Egy hosszú pillanatig csendben bámulták egymást, aztán mindketten egyszerre kezdtek beszélni. A felső szint az ebédidő ellenére is gyakorlatilag üres volt, alig lézengett egy-két alak egyik másik asztalnál, de azok nem is fordítottak különösebb figyelmet a két nőre.

-         Mondd, te. – Ajánlotta fel végül Nerys.

Nick egy pillanatig nem válaszolt, gyorsan végiggondolva még egyszer mindent, ami eddig az elméje, a szíve hátuljában alakult. Végül megpróbálta meghozni a helyes döntést, mindkét kezével befogva a büszkesége egyre nagyobb száját.

-         Nerys… Áhh, um nézd… tudom, hogy ez nehéz neked. – Behunyta a szemét, aztán megrázta a fejét. – Nem, ez szörnyű lehet. Csak szeretném, ha tudnád, bármi történjen is, én azt teszem, amit kérsz tőlem. – Mondta, jöttek ki úgy a száján a szavak, hogy soha, még csak nem is tervezte őket. Aztán gyorsan bevillant valami más. Egy másmilyen hangon. – De nem akarom ezt a játékot tovább játszani. Bárhogy is dönts, legyen tiszta. – Kérte, ahogy a hangja keményebbé mélyült.

Nerys egy ideig nem válaszolt. Aztán megszorította Nick kezét.

-         Köszönöm. – Kezdte halkan, de ebben az egy szóban benne volt minden. Aztán, mint akihez csak most értek el a némiképp keserű szavak, gyorsan megsimogatta a gépész arcát. – Nick, miről beszélsz? Itt nincs mit dönteni… legalább is nem, ahogy te gondolod. – Kezdett alakulni egy félig zavart, félig erőltetett mosoly, és volt valami a hangjában, ami elárulta, hogy bár talán most ő úgy hiszi, mégsem olyan egyszerű.

Nick keserűen nézett vissza rá, aztán megcsókolta a kezét.

-         Nerys. Ne tégy olyan ígéretet, amiben nem vagy biztos, ne mondj semmit. Csak ígérd meg, hogy elmondod neki. – Aztán lenézett az összekulcsolt kezükre, majd vissza Nerys arcába, és a kétségbeesés végül átvette a hatalmat. – Szeretlek. Nagyon szeretlek Sq’wan… - Használta a szót, amit Nerys szokott, és ez mindennél biztosabb jele volt, hogy kezd elveszni.

Nerys közelebb hajolt, egészen át az asztalon, és döntött. Nem foglalkozott vele, hogy ez átmeneti, vagy nem az. Hogy a döntést egyáltalán meg hozta, vagy nem is kellett. Hogy létezett-e vagy sem. Egész egyszerűen csak megcsókolta a társát hosszan és mélyen, minden szeretetével, amit csak érzett. Csak csókolta, egészen addig, amíg nem érezte végigáramlani a testén a már ismerős, és mégis, még annyi ismeretlent rejtő érzéseket, mélyen vájva belé, amibe végül mindig belereszketett, most is. Ez azon ritka alkalmak egyike volt, hogy nem érdekelte, hogy nyilvános helyen vannak, hogy ő az állomásparancsnok, hogy mindketten még szolgálatban vannak. Csak nem bírta állni a mélykék szemeket felkavaró félelmet és a saját szükségét.

-         Én is szeretlek Sq’wan… - Suttogta aztán rekedten, ahogy szétváltak egy kicsit, de a homlokát még sokáig Nickén pihentette.

-         Éhes vagy? – Kérdezte aztán sokára a gépész. Nerys csak megrázta a fejét, nem véve el a homlokát a biztos nyugvóhelyéről. – Akkor mit szólnál, ha a hátralévő húsz percet otthon töltenénk? – Kérdezte, a hangjában pedig benne volt minden szándéka.

Nerys annak ellenére, hogy ez volt a lehető leghelytelenebb dolog, amit csinálhatott, mint állomásparancsnok, azért bólogatott.

-         És mi lesz a súlyommal? Reggel még aggódtál… - Jegyezte meg, de már játékos felhanggal.

Nick felnézett, egyenesen bele a már csillogó és kevésbé zavart mélybarna tekintetbe.

-         Én egy szóval sem mondtam, hogy nem fogsz enni… - Felelte, ahogy már húzta is fel a helyéről a párját önmagát abszolút nem zavartatva nézegetve lefelé, sőt, még a száját is megnyalva, ahogy abban a pillanatban éppen nem érdekelte, hogy Nerys ezredesi tekintélyén mennyit tud rontani egy olyan nyilvános tekintet.

De Nerys most nem tudta még csak szóvá sem tenni a máskor komoly haragot indukáló „vétséget”. Így csak elindultak lefelé.

 

Dr. Bashir egy falat lenyelése után felnézett az ebédtársaságára.

-         És azt mondja, hogy a népe most senkivel sem háborúzik, és békésebb célokra használja a Jem’Hadart? – Kérdezte elképedve.

-         Pontosan. – Válaszolta Odo, ahogy érdeklődve figyelte a doktor étkezését, amit volt idő, hogy gusztustalannak tartott volna, most azonban lenyűgözte.

Julian egy korty víz után újra kérdezett.

-         És látom, hogy jobban megy az utánzás, ezt a többiek tanították?

-         Így van. A Nagy Láncban eltöltött idő alatt ezt és még nagyon sok mindent megtanultam…

Ekkor érintette meg valaki a vállát, és ahogy hátranézett, szembe találta magát Jadzia Dax hihetetlenül kék szemeivel, mellette pedig Worf feneketlen sötét tekintetével.

-         Odo, Julian, csatlakozhatunk? – Kérdezte a trill parancsnok.

-         Hogyne. – Mutatott a szabad helyekre az alakváltó. – Foglaljanak helyet.

-         Köszönjük. – Húzta ki az egyik széket a feleségének a klingon ’Flotta tiszt, aztán maga is leült mellé.

Miután rendeltek aztán tovább folytatódott a társalgás.

-         És mondja csak Odo, hogyhogy most? – Kérdezte Dax, őszintén érdeklődve.

Az alakváltó csak megvonta a vállát.

-         Már nagyon hiányzott… - Elhallgatott egy pillanatra, ahogy az arcán egy szomorú kifejezés suhant át, aztán gyorsan folytatta. – A barátaim. Maguk, mind hiányoztak. Az Állomás, a munkám. – Ismerte be.

De még mielőtt bárki is válaszolhatott volna, a tekintete a távolba fúródott, az arcán eltéveszthetetlen kifejezések suhantak át, amelyek mindenkit rákényszerítettek, hogy kövessék Odo tekintetét.

Ott volt, az alakváltó által utánzott emberi arcon sorrendben az érdeklődés, a félelem, a felismerés, a meglepetés, a megdöbbenés, az undor, és fájdalom.

Az asztal körül ülők tekintete követte Odoét, hogy végül ugyanazt találják: Kira Nerys és Nicole Wesley a tömegben eltűnő alakját, amint egymásra nevettek, Nick keze finoman, rejtve, de ott botorkált Nerys csípőjén, néha a derekáig merészkedett, ahogy Kira keze pedig néha bensőségesen, sőt akár intimen érintette a gépész felkarját. Aztán eltűntek…

A volt felügyelő arcán az utolsó érzelem, ami ott is maradt a csalódott megbántottság. A csönd, ami egy ideig az egész asztalra telepedett egyre nyomasztóbbá vált.

-         Maguk… - Kezdte halkan. – maguk mind tudták? – A hangjában sütött az emberi, a humanoid érzelem, amit volt idő, hogy lenézett, hogy megvetett, de soha nem tudott levetkőzni igazán.

A tisztek, a kollégák, a barátok hallgattak. Végül Jadzia rakta Odo karjára a kezét, együttérzően.

-         Sajnálom. – Mondta végül, a sok-sok elvetett ötlet utolsó maradékaként. És ebben benne volt minden.

És Odo értette. Lehajtotta a fejét, de nem volt képes feladni. Még nem. Még Nerystől akarta hallani. Amit az imént csak látott, amit akár bármi másnak is nézhetett volna, de mégis olyan nyilvánvaló volt…

 

A nappaliban halk zene szólt, amit csak az előbb kért a computertől a kanapén heverő Nick. A karjaiban Neryst tartotta, gyengéden, valahonnan tudva, hogy ezúttal ennyi az elég, ennyi kell, ennyi, és nem több a jó. Közel hajolt, és lágyan megcsókolta, csak éppen érintve a kedves ajkait. Csak egy újabb jele annak, amit érez.

Végül szótlanul odavezette az asztalhoz, és replikált ebédet. Hasperatot, azt, amelyiket ő programozott be, s amelyik sok-sokórányi munka után a lehető legjobban hasonlított az igazihoz. Ezúttal ő is azt evett.

-         Jó étvágyat. – Tette le Nerys elé a tányért, ő maga pedig leült a másik oldalára az asztalnak.

-         Neked is, Sq’wan. – Viszonozta Kira.

Egy ideig csak csendben ettek, élvezve egymás társaságát, elmerülve a saját gondolataikban.

-         Beszélek vele… - Kezdte hirtelen Nerys. Ha mást nem is, de legalább ezt világosan látta.

Nick bólintott, aztán megtörölte a száját.

-         Délután? Vagy este? – Kérdezte, de a hangjában nem volt semmi más, mint őszinte érdeklődés.

-         Délután, a szolgálatom után. – Válaszolt Nerys kissé tétován. – Este vacsorázni készültünk, emlékszel? – Kérdezte, ahogy hirtelen egy pillanatra, csupán egyetlen másodpercre megütötte valami: Miért kellene másképp lennie? És ez belekerült a hangjába is.

Amit ugyan, ilyen kristálytisztán nem értett a gépész, mégis hatalmas súlyt vett le róla.

-         Igen. – Mosolyodott el, mint egy kölyök, aki csak most kapott valami nagyon szép ajándékot. – Abban a bajori étteremben, igaz? Szmoking, és ruha? Az a sötétlila? – Kérdezte reménykedve, akkora lelkesedéssel telt égkék szemekkel, hogy Nerys szíve megállt kétdobbanásnyira.

-         Igen. – Mosolygott vissza rá, ahogy gyengéden felvette a kezét, hogy megcsókolja.

Aztán mindketten csak némán zuhantak bele a másik szemébe, megosztva egy pillanatot, ami csak és kizárólag az övék volt.

 

Kira felnézett az előtte heverő jelentésekből, amikor hallotta az irodájának ajtaját nyílni, és még fel sem készült egészen, amikor a nagyon dühösnek kinéző Odo már ott is állt az asztala előtt.

-         Mégis mikor akartad elmondani? – Kérdezte az alakváltó, szörnyű módon, most hasonlítva leginkább régi önmagára. Az arcán a kiismerhetetlen kifejezés, és mögötte valahol a Nerys által valaha tapasztalt szenvedély.

Az Ezredes letette a kezéből a rögzítőt, és lecsukta az asztali terminált, végül felnézett. Nem tudta mit mondjon, hogyan mondja, miért, és milyen szavakkal. Hát mondta azt, ami a legelőször eszébe jutott.

-         Sajnálom, Odo. – A hangja kicsi volt, de hűsítő, próbálva csendesíteni az alakváltó haragját.

-         Sajnálod? Nerys, sajnálod? Ez egy nő! Egy rangon aluli. Egy… - Aztán elhallgatott, ahogy maga is megbánta már, sőt szégyenkezett a szavai miatt, hát visszabújt a régi Odo-féle álarc mögé.

Kira egy percig nem tudott mit válaszolni, aztán valahonnan csak összeszedett egy haragos választ.

-         Ezt nem mondhatod komolyan! Ha jól tudom nálatok szokás mindenkivel… Egyesülni… Ha jól tudom a Nagy Láncban van nő meg férfi, meg mittudomén! – Vágta oda élesebben, mint szánta.

Erre Odo dühe elenyészett, mintha sosem létezett volna, ahogy maradt az arcán a kiismerhetetlen maszk, mögötte túl sok ismerőssel, Nerys számára.

-         Nézd, Nerys. Én úgy jöttem ide, mintha haza jönnék. Olyan sokat tanultam… - Kezdte bizonytalanul. – látod? – Mutatott végig magán. – De hiányoztál. Igen, hiányoztak a többiek, a munkám, még Quark is, de miattad jöttem vissza. – Hallgatott el végül, lehajtva a fejét.

Kira sokáig csak nézte, és szeretett volna olyan választ adni, ami letörli Odo arcáról azt a kifejezést, és visszahozza az újat, amit olyan keveset láthatott, de őszintén tetszett neki. Végül felállt és megkerülte az asztalt, megfogva az alakváltó kezeit.

-         Odo én tényleg sajnálom. Te elmentél, haza mentél, úgy döntöttél, hogy ott a helyed. És nagyon nehéz volt elfogadnom, de muszáj volt. És tovább léptem. És most feltűnsz, azt mondod, hogy mégis itt az otthonod, és szeretnél mindent úgy, mint régen? – Kérdezte halkan, egészen halkan. – Mondd meg, még ha lehetne is, mi van, ha újra meggondolod magad? Ha újra csak elkezd hiányozni a néped? – Kérdezte tovább, ahogy hirtelen kijött belőle minden kérdés, aggály és kétség.

Odo felemelte a tekintetét, és belenézett a régen látott szemekbe.

-         Nerys, én nem megyek már sehova. Jöttem, mert beláttam, hogy nem tudom levetkőzni ezeket az érzéseket. Mindegy mennyire próbálom, vagy vetem meg őket. Mindegy, hogy mennyire humanoidok, hozzám tartoznak… - Próbálta elmagyarázni, amit talán csak Egyesüléssel lehetett volna. De Kira szilárd volt, még mindig, ő nem volt képes Egyesülni.

Kira elengedte a kezét és hátra lépett egy kicsit. Hirtelen újra biztos volt mindenben, újra egy kis ideig tudta, mit akar.

-         Nézd, Odo. Én nem tudom megadni, amit kérsz. – Elhallgatott egy kicsit, próbálva rájönni, mondja-e tovább. – Már nem. Nick és én szeretjük egymást. Valami olyat osztunk meg, amit nem tudok, és nem is akarok feladni. Én szeretlek téged, de ez nem elég ahhoz, amit te vársz tőlem. Többé már nem… – Fejezte be végül, és lehajtotta a fejét, nem bírva nézni a tekintetet a barátja, volt társa szemeiben.

Odo végül bólintott, de nem tudta feladni, ő sem. Még nem, még valami azt súgta neki – bármennyire is megvetette a humanoid jellemzőt, a megérzést -, hogy még folytatnia kell.

-         Nem vacsorázunk együtt? Még beszélhetnénk, a… a barátságunkat azért még nem kell feladni, ugye?

-         Ma nem megy Odo. – Válaszolt Nerys, de őszinte megbánás volt az arcán. – De talán holnap, ha neked is jó? – Kérdezte, úgy érezve, nem bírja sokkal tovább Odo reménytelen kifejezését, még akkor sem, hogyha az élből sokat elvett a sokak számára áthatolhatatlan maszk, de Kira ismerte már, tudott olvasni a külső alatt.

Az alakváltó bólintott, lassan megfordult és elment.

 

Quark szíve fájt. Ez volt az a dolog, amit, mint ferengi, mint egy bár kapzsi vezetője, mint Quark, nem lett volna szabad éreznie. De volt valami, ami azonnal megváltozott, ahogy a régi Felügyelő betette a lábát az Állomásra. Mind először, mind pedig most, sok-sok évvel később.

Akkor az állandó macska-egér játék, amely sosem ért véget egyikük egyértelmű győzelmével sem. Valahogy mindig megálltak az utolsó lépés előtt. Mert egész egyszerűen csak nem lett volna ugyanolyan többé az életük. És ez hiányzott Quarknak, még ha nem is vallotta be, de hiányzott. Aztán mikor Odo egyszer csak újra ott termett, már nem volt más lehetősége, mint elfogadni az örömöt a szívében, amit csak nagy ritkán érzett mással kapcsolatban, mint aranyozott latínumhegyek. Amúgy meg Quark nem volt hülye, tudta, hogy mindenkit be lehet csapni, meg lehet vesztegetni, félre lehet állítani, szinte bármit lehet csinálni bárkivel, csak magával nem. Nem azért, mert nem tudta volna egyszerűen meggyőzni önmagát, hogy abszolút nem érdekli az előtte ülő, nyilvánvalóan összetört szívű barátja (?), hanem mert egész egyszerűen tapasztalatból tudta, hogy hosszú távon nem éri meg önmagát átvágni. Persze ez nem jelenti azt, hogy amit önmagának beismer, arról bárki másnak tudnia kellene. Sőt éppen ellenkezőleg!

Tehát most ott ült, és nézte a pult másik oldalán könyökölő, a tömeget fürkésző alakváltót.

-         Odo? – Kérdezte halkan.

-         Ne most Quark! – Hessegette el a csapost egy kézmozdulat kíséretében.

De a ferengi nem szokta feladni könnyen, és határozottan zavarta, amit látott, és nagyon utálta, hogyha nem érezte kényelemben magát.

-         Tehát tudja. – Vonta le halkan a végkövetkeztetést, egy sóhaj kíséretében.

-         Mit érdekli az magát? – Morgott vissza az Odo, aki sokkal ismerősebb volt, mint aki néhány órával korábban ott járt. Ez pedig a kis ferengi szívének jót tett. Még akkor is, ha a barátja hangjában nem enyhült a keserűség.

Aztán mindketten meglátták a Promenád másik oldalán a párost, akik fölött a beszélgetés zajlott, karonfogva, mélyen elmerülve valamilyen biztosan izgalmas témában, ezúttal egyikük sem nevetett, andalogtak, és úgy néztek ki, mint akik még csak tudatában sincsenek a külső világnak. A felületes szemlélő azt mondta volna, egy pár, Odo, aki ismerte Neryst, jobban, mint Nick Wesleyt leszámítva bárki, még talán a gépésznél is egy kicsit jobban, vagy másképp, köszönhetően merőben más látószögének, azt mondta: összetartoznak. Quark pedig, aki mindkettőt ismerte, látta, illegális, igen nagy hasznot hozó fogadásokat kötött a kapcsolatuk minden mozzanatára, azt mondta: sokba kerülne szétválasztani őket, nem érné meg. Még Odo kedvéért sem.

-         Tudja Odo, azt hiszem, ez már nem éri meg. – Mondta is ki halkan a véleményét. – Próbálta tönkretenni már admirális, próbáltam én, próbálták még maguk a Próféták is, de nem sikerült. Csak felejtse el. – Tette aztán hozzá, elmerengve az emlékein. És nyilván nem sokat értve a bajori hithez.

Az alakváltó hátranézett, ahogy újra bekapcsolt az az ösztön, amit úgy megvetett a humanoidokban, és ő maga mindig próbált elkerülni a munkája során. De most nem tudott neki ellenállni. Mennie kellett és tenni azt, amihez a legjobban ért. Nyomozni.

 

Nick végignézett magán, még gyorsan begombolta a szmokingja utolsó gombjait is. Nem szerette ezt a bajori öltözéket különösebben, de tudta, hogy Nerys igen. A gépész inkább a korábbi földi ruhákért volt oda, főleg, amikor ünnepi alkalmakról, vagy valamilyen estéről volt szó. De ezúttal minden korábbinál jobban akart tetszeni, hát felvette a bajori szmokingját, amely tökéletesen passzolt Nerys ruhájához, és legalább nadrágja volt, szoknya helyett.

-         Nos, mit szólsz? – Tárta szét a karját, miközben igyekezett emlékezni a lélegzésre, Nerys ellenállhatatlan volt a hosszú mélylila ruhájában, ami szinte olyan sötét volt, hogy akár feketének is elmehetett volna, de mégis, valahogy úgy harmonizált a hajával, a szemével, a lényével, hogy mindig elvette Nick lélegzetét, valahányszor ránézett. És újra gondolni késztette az egész este dolgot, talán otthon kéne maradniuk.

-         Szexi… - Lépett közelebb Nerys, hogy végigjárassa az ujjait a szmoking elején, fel egészen Nick arcáig.

Ahol a gépész gyorsan elkapta mindkét elegáns kezet, hogy egy-egy puszit helyezzen mindkét hüvelykujjra.

-         Mehetünk? – Kérdezte aztán, elegánsan felkínálva a karját.

Nerys belekarolt és bólintott.

Végigsétáltak a folyosón, még könnyed csendben, mindketten élvezték az alkalomra egy kicsit több, így intenzívebb parfüm illatát, amely keveredve kettejük természetes illatával létrehozott egy olyan kevert aurát körülöttük, amelyben szinte elszigeteltek voltak, mindentől és mindenkitől.

-         Beszéltél vele? – Kérdezte végül Nick halkan, ahogy kiléptek a liftből a Promenádon, és elindultak, andalogva a kedvenc bajori éttermük felé.

-         Igen. – Bólintott Nerys, aztán még két mellettük elhaladó bajori tisztnek is. Egyikük sem vette azonban észre a két bajori furcsa tekintetét. – Illetve ő beszélt velem. – Tette hozzá, amikor újra maguk maradtak, és egy kicsit közelebb is bújt a táráshoz.

-         Igen? – Kérdezett közbe a gépész.

-         Nem volt szép, de aztán azt hiszem sikerült elmagyaráznom neki néhány dolgot. De… - Hallgatott el bizonytalanul.

-         De?

-         Szeretne velem vacsorázni valamikor. Baráti vacsora… ahogy fogalmazott.

Nick hallgatott, aztán megállt egy pillanatra, és odafordult a társához. Égkék szem keresett szinte kétségbeesetten mélybarnában, de amikor megtalálta, amit keresett, vagy inkább csak elhitte, érezte, vagy nem akart tovább keresni, bólintott.

-         Menj. – Emelte fel a kezét, hogy végigsimítson Nerys arcán, aztán az orredőin, amiket úgy szeretett rajta, érinteni, nézni, csókolni, bármit.

És eldöntötte, ott helyben, hogy bízni fog Nerysben, nem kér ígéretet, nem kér semmit. Bízik benne. Aztán egy apró gondolatot, egy halvány töredéket még hozzátett, kicsit keserűen, kicsit megadóan: és ha ezért összetörik a szíve, hát összetörik. Úgy döntött megéri.

-         Nick? Sq’wan, biztos vagy benne? – Kérdezte Nerys tisztán meglepődve.

A gépész elfordult egy kicsit, hogy tovább menjen. Aztán mély, kissé szomorú hangon megszólalt.

-         Nerys, nem foglak bezárni. Nem foglak kényszeríteni semmire. Menj, vacsorázz vele. Hiszen sokáig barátok voltatok, miért tiltanálak el tőle? Egyáltalán, milyen jogon tiltanálak el bármitől? – Aztán egy pillanatra lenézett a földre, de mikor újra felemelte a tekintetét, egyenesen Nerysét kereste. – Csak azt szeretném, ha mindig beszélnél hozzám, akkor is, ha fájdalmat okozol, akkor is… jó?

Nerys nem tudott mit felelni, csak megállt, még pont időben az étterem előtt, és lábujjhegyre emelkedett, hogy elérje a felemelt fejű, az égkék szemekkel rémülten a távolba meredő társát. Lassan megcsókolta, a nyakába kapaszkodva, majd elfogadva, mikor ezt egy sokkal hevesebb, elkeseredettebb, rémültebb viszonzás követte.

-         Szeretlek Sq’wan, és nem hagylak el. Sosem. – Ígérte, és bár Nick úgy érezte, nem kellene vágynia erre, mégis, ez a néhány szó sokkal fontosabb volt, mint bármi.

-         Köszönöm. – Suttogta a még közel lévő ajkaknak. – Köszönöm…

Aztán még karonfogva beléptek az étterembe, együtt, ki a világba.

 

Odonak nem kellett sok idő egy igen eredményes nyomozáshoz. Mindössze behajtott néhány tartozást, beszélt egy-két volt beosztottjával, akiknek a lojalitása, akkor is, most is, töretlen volt, és már a kezében is volt, amit keresett, bár valahol, azért titkon remélt, hogy nem talál. Addigra, már délután volt, közeledett az Alfa Műszak vége, és döntenie kellett, vagy a gépészhez megy, és szembesíti az általa találtakkal, vagy Neryshez.

Végül az utóbbit választotta, egész egyszerűen, mert úgy érezte, tartozik annyival Nerysnek, hogy nem megy jobban a háta mögé, mint amennyire megtette.

Végül belépett az irodába, és ledobta egyenesen Kira elé a rögzítőt, amin minden ott volt, ami elég volt ahhoz, hogy a gépészt legkevesebb be akarja záratni, még akkor is, ha már megbűnhődött mindenért.

-         Mi ez? – Kérdezte Kira, aki még egy kicsit szavavesztett volt, hogy Odo elfelejtett a hosszú, a népével a Nagy Láncban töltött idő után kopogni, és így már másodjára sétált be, hívatlanul.

-         Olvasd csak el. – Bökött a fejével a rögzítőre az alakváltó, kissé túl magabiztosan is.

Az Ezredes felvette a rögzítőt, és olvasni kezdte. Az első mondat végére jutott az olvasmányban, amit már túl sokszor is látott, aztán mérgesen visszavágta az asztalra, ahogy realizálódott benne, mi akar lenni ez az egész.

-         Mit műveltél? – Emelkedett fel a hangja, és ő maga is, ahogy az asztalára támaszkodott, mint aki neki akar ugrani valaminek, vagy inkább valakinek.

-         Nem olvasod el? Igen tanulságos… - Kérdezte Odo élesen, még mindig sokkal inkább féltve Neryst, és nyalogatva a saját büszkeségén ejtett sebeket, ami már megint túl humanoid volt neki, hogy megértse, s leginkább, hogy elfogadja.

Kira kinyitotta a száját, aztán megkerülte az asztalt, most először életében szerette volna felpofozni Odot. Csak az állította meg, hogy az alakváltó nyilvánvalóan nem tudta mibe taposott bele.

-         Ez nem te vagy Odo! Lenyomozni valakit minden ok nélkül? Mégis mit képzeltél? – Kérdezte aztán, összetartva a türelmét, a temperamentumát, mindent, és csak remélni merte, hogy az alakváltó még nem dugta a gépész orra alá, amit talált.

-         Ha elolvasnád rájönnél, hogy nem ok nélkül tettem. Te meg tanulhatnál abból… - Jutott el idáig, mert itt belé fojtotta a szót Kira az asztalba csapó ökle.

-         Elég! Te nem tudod, miről beszélsz, és azt sem, hogy mibe tapostál éppen bele két lábbal, és remélem, a te érdekedben, hogy ezt Nick még nem látta! – Emelte fel a hangját, és most már egészen a magabiztosságát elveszteni készülő Odo lábain állt. – És ha annyira kíváncsi vagy, igen tudtam róla, ismerem ezt a jegyzőkönyvet! De, még ha nem is, neked semmi közöd nem lenne hozzá! Világosan fejeztem ki magam? – Kiabálta, mintha valami alacsonyrangú beosztottját leckéztetné éppen, de meg is bánta azonnal a hangja tónusát.

Egy percre mindkettő csak némán nézett rá a másikra, próbálták visszaszorítani az emelkedő érzelmeiket.

De már egyik sem tudott újra beszélni, mert az ajtó nyílása zökkentette ki őket…

 

Nick egy pohár ital felett ült a bár pultjánál, mellette Morn, aki szokásán kívül ezúttal nem szólt egy szót sem. Amit a gépész örömmel vett, mert ő is el volt merülve a gondolataiban. Sosem került ilyen helyzetbe. A végső cél felé annyi út vezetett, de ha jól sejtette, csak egy fog odaérni. De nem tudta melyik. Nem tudta mit kellene tennie, egyelőre tette azt, amit a lénye diktált, ami ösztönösen kijött belőle, a nehezebb utat választva - ahogy újabban majdnem perverz módon mindig –, próbálva teret, időt, és megértést ajánlani Nerysnek, próbálva nem visszatartani, még akkor sem, ha ez őt szépen lassan elpusztította belülről.

A gondolataiból hangok, férfihangok szakították ki.

-         Nézd csak, ki ül itt ilyen magányosan… - Mondta az egyik gúnyosan. Nick nem fordult meg, felismerte a hangot. Mezina volt, az egyik bajori biztonsági tiszt. Az Alfa Műszakba volt beosztva a Vezérlőbe.

-         Miközben az Ezredes végre azzal van, aki igazán megérdemli. – Jött a következő.

Erre Nick hátra fordult, hogy szembe találja magát három bajori tiszttel, mindegyikük alfás biztonságis volt, általában a Vezérlőbe beosztva. A bensője megcsavarodott, még akkor is, ha éppen nem hitt nekik.

-         Biztosan. – Válaszolta, hirtelen nem találva jobb visszavágást.

A háromból két bajori időközben leült a két oldalára, mert közben Morn jó érzékkel arrébb ült egyel, otthagyva a kedvenc székét. És ha másból nem, ebből azért kellett volna tudnia a főgépésznek, hogy baj közeledik.

-         Oh, igen. Most is nagyon jól elvannak az Ezredes irodájában…

-         …mint a turbékoló galambok. – Fejezte be Mezina, aki Wesley előtt állt, elzárva az útját.

A főgépész minden izma megfeszült, és komolyan fontolóra vette, hogy talán meg kéne ütni a szemtelen bajorit, de mivel nem hitt neki, gyorsan igyekezett lehiggadni, ez nem éri meg a lehetséges következményeket.

-         Nézze, én nem tudom, miről beszél, de nem is érdekel, díjaznám, ha most már elkotródna a kis bandájával együtt. Rontja a levegőt… - Válaszolta, annyira nem frappánsan, de az aktuális állapotához képest egészen elégedett volt vele.

A baloldalán ülő bajori a vállára tette erre a kezét, aztán megszorította, majdnem fájdalmasan.

-         Oh, aztán nehogy valami őrültséget kövess el újra, mint azzal a… na, hogyishíjják?

-         Laurence. – Segített a jobboldali.

-         Az… - Jutott el eddig a mondatban a bal, mert a száján egy kemény gépészkönyököt talált.

Wesley következő mozdulata a jobboldali bajori leütése volt, és már ugrott is volna Mezinára, de az könnyedén elkerülte az ütést, és bevitt egy jobbegyenest a gépész jobb szemébe. Nick hátrahanyatlott és beesett a pulton keresztül, majdnem az éppen csak megérkező Quark ölébe. Aki rutinosan elugrott előle, egy gyors, szintén rutinos mozdulattal riasztva az őrséget.

Nick azonban még kiugrott a pult mögül, egyenesen a rá váró Mezinára vetve magát. Két széket és egy asztalt feldöntve landoltak a földön, majd néhány fordulat után végül is Mezina, a verekedésben sokkal tapasztaltabb biztonságis került felülre, ököllel kezdve ütni a gépész arcát.

-         Te kis szemét, mit képzeltél, majd hagyjuk, hogy az Ezredesünk egy erőszakos seggfejjel legyen… - Szűrte a fogai között, nyilvánvalóan magánkívül.

Még két ütést tudott bevinni, amikor valaki hátulról kicsavarta a karját, és gorombán felrántotta.

-         Elég volt Hadnagy! – Hallatszott Latara őrnagy hangja, aki egyértelműen nem volt jókedvében. – Fogjátok azt a kettőt, te ezt, én viszem Wesleyt! – Adta ki a parancsokat a mögötte álló két ’Flotta biztonságisnak, és egy bajori biztonságisnak. – Ebből most elég volt! Irány az Ezredes irodája!

-         Őrnagy, arra talán nem lesz szükség… - Próbálta Wesley az orrából ömlő vér mögül.

Latara csak megfogta a gallérjánál, a kezébe nyomott a saját egyenruhájából letépett darab rongyot, és maga elé lódította. Hallotta az előző megjegyzést, és már azt is tudta, hogy min indult el a balhé. És mivel a megérzései ezúttal is már jó előre szóltak, és amúgy sem volt elég helye a fogdában, jobbnak látta gyorsan elintézni a dolgot.

-         Jobb lesz, ha befogja, majd az Ezredesnek elmondhatja. Ami azt illeti, engem nem érdekel, és időm, meg energiám sincs az ilyen óvodás verekedésekre. – Morogta, miközben finnyás arcot vágva vezette maga előtt a vérző főgépészt.

 

Kira felnézett és egy pillanatra még nem is látta mi történik, csak, miután összerakta a fejében, hogy Nick, meg vér, az egyenlő, valaki bántotta Sq’want. Akkor ugrott előre, és gyengéden elvette a még mindig a gépészorra szorított most már egészen véres rongyot.

Egy pillanat múlva azonban összerakta a képet, hogy a másik két, a gépész mellett álló bajori tiszt is visel egy-egy szépen kékülő monoklit a szeme alatt, amire már egy kicsit durvábban vissza is nyomta a rongyot a némileg csálén álló orra, aminek egy fájdalmas szisszenés lett a következménye és hátralépett. Kezek csípőn, a tekintete másik oldalán pedig senki nem akart ott lenni. De a négy tisztjének mégis muszáj volt.

-         Mi történt? – Kérdezte végignézve a díszes társaságon.

Senki nem válaszolt, a három bajori tiszt a padlót nézte, Latara és Wesley őt, a másik három, aki segített az Őrnagynak, a háttérbe húzódott, minél távolabb a vihartól, Odo pedig a főgépészt tanulmányozta egyáltalán nem kedvesen.

-         Kérdeztem valamit! – Csattant olyan hirtelen a hangja, hogy még Latara is összerezzent. – Tehát, lenne szíves válaszolni valaki? – Nézett a leginkább épnek látszó Mezina szemébe.

-         Uhm… egy apró félreértés, Asszonyom. – Válaszolta az, katonásan összerántva magát, hihetetlen lojalitással, és elszántsággal a tekintetében.

Kira oldalra billentette a fejét, és Wesley, igaz már Odoval nézett szinte vérre menő farkasszemet, de önkéntelenül is hátralépett, megérintve a kitörni készülő vihar szelétől.

-         Apró félreértés? – Kérdezte az Ezredes veszélyesen alacsony hangon, és arrébb lépett egyet, az elsőként a földre kerülő bajori tiszt elé, akinek a szája környéke már szépen kékült. – Mi erről a véleménye Hadnagy? – Csattant, úgy, hogy a férfi hátraugrott egyet.

-         Uhm… Asszonyom, csak egy apró félreértés. – Ismételte, nagyon igyekezve egyenesen állni, és nem hátra hajolni.

Kira felvonta a szemöldökét, és dühösen, visszafogott haraggal bólintott. Tudta, hogy felesleges megkérdezni a harmadikat, ugyanazt fogja válaszolni. Így odalépett a legrosszabbul kinéző, és még mindig a törött orrából vérző gépészhez.

-         Nos, Miss Wesley. – Használta a megszólítást, amiről tudta, hogy a főgépész legjobban gyűlöli. – Mi történt? – Csattant, amire Wesley ugyanúgy megrezzent, mint az első két delikvens. A fején átfutottak a lehetséges válaszok. A lehetséges lépések. Nem akart hazudni, de valahogy mégis úgy érezte, nem lenne bölcs kibökni az okot, főleg nem az irodában lévő egész kis tömeg előtt. Így vett egy mély levegőt, és kinyitotta a száját, amikor Kira újra felcsattant. – Ne merjen hazudni nekem! – Csapta arcul a szavakból áradó csalódottság, és parancs.

Wesley lehajtotta a fejét, amit azonnal meg is bánt, mert újabb fájdalom hasított bele az eddig is fájó orrába, amitől egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Gyorsan és mérgesen letörölte, aztán beszélni kezdett.

-         ’Bezina hadnagy, és a két társa belémb’kötött a bárba’... Én ’dem akarta’b bántani e’diket sem, de a’bikor előhoztak vala’bit, am’biről ’dem is kellett volna tud’diuk, és érintett… uh’b… ö… ’közvetetten’d érintette Önt is’z Asszonyom, akkor el’cszaladt a kez’dem. És e’d lett a vége. – Adta elő, egy kicsit furcsán használva a hangokat, ami emlékeztette Neryst is, hogy Nicknek tulajdonképpen egészen fájhat az orra.

De először álomásparancsnokként is tudni akarta miről volt szó egész pontosan.

-         Uraim? – Fordult újra Mezina felé, még mindig csípőre tett kézzel, és nagyon is szerette volna tudni a részleteket. – Tehát? Lenne szíves valaki felvilágosítani?

Egy ideig mindhárman csak álltak, lehajtott fejjel, aztán végül Mezina nézett fel.

-         Asszonyom, mi csak magát akartuk megvédeni, ettől a… ettől… - Mutatott a főgépészre, kivehető undorral. – Találtunk egy jelentést, ami teljesen egyértelmű. Odo felügyelőnek kellett, de mi segítettünk és…

Kira már meg sem várta a folytatást. Megfordult, a hirtelen mozdulattal belefojtva a szót a Hadnagyba.

-         Latara, vigye az embereit, csak ezt a hármat hagyja itt. – Fordult oda jól láthatóan alig visszatartott haraggal az Őrnagyhoz.

Aki meg is fordult, hogy a három ártatlan biztonsági tiszttel távozzon. Kira ezután körülnézett, ahogy azon tűnődött elkeseredetten, hogy most mit is kellene tennie. Nicket nem árulhatta el, de így sem hagyhatta a dolgot. A három biztonságis tisztben nem bízott annyira, de Odoban még igen.

Végül odalépett a társához, ezúttal, mint Nerys. Gyengéden újra lehúzta Nick a most már teljesen átvérzett rongyot tartó kezét, és szemügyre vette a törött és már jó alaposan megdagadt orrot.

-         Gyerünk Sq’wan, menj le a doktorhoz, ezt majd én elintézem. – Kérte szelíden, s a hangjából, az egész lényéből erre az időre eltűnt minden harag, csak a szerelme maradt a társa iránt.

-         N’derys… - Kérdezte Nick, nem igazán tudva már érthetően formálni a szavakat, de a meglepettség és félelem azért olvasható volt a már kékülő környezetű égkék szemekben.

Kira felemelte a kezét, a másikkal óvatosan visszahelyezve a rongyot, és megsimogatta a társa arcának épnek látszó részét, és a kicsit véres hajtincseket.

-         Menj csak, minden rendbe jön. – Ígérte, ahogy lassan elengedte.

Ahogy a gépész mögött bezáródott az ajtó, Kira, már újra a felettesükként fordult vissza a tisztjeihez.

-         Nos Uraim. Azt, amit műveltek, azt megfelelő büntetés fogja követni. Maguk a Bajori Militia tisztjei, és nem viselkedhetnek így. Holnap a Béta Műszakra jelentkeznek a karbantartóknál, és két hétig maguké a plazmavezeték pucolás is a saját szolgálatukon kívül. Megértették? – Közölte hidegebben az űr abszolút nulla fokos vákuumjánál.

-         Igen Asszonyom! – Jött a három tiszttől egyszerre.

Kira bólintott, de még nem végzett.

-         És még valamit. – A hangja esett még egy oktávot, és most már csak az egyszerű mélysége is ijesztő volt. – Nagyon örülnék, ha távol tartanák magukat a magánéletemtől. Ahhoz, hogy kivel élek, maguknak semmi köze nincs. Ha még egyszer rajtakapok bárkit, hogy inzultálja a páromat, vagy akár bármelyik barátomat, akkor annak én magam verem be az orrát. És higgyék el, én nem végzek olyan fél munkát, mint maguk. Megértették? – Csattant a végén, és elégedetten nézte a szinte egyszerre hátraugró, és válaszoló három tisztet.

-         Igen, Asszonyom!

-         És végezetül. – Tette még hozzá. – Remélem, hogy nem lesz több incidens, mert a két hetet bizony Wesley zászlós társaságában fogják tölteni. Úgyhogy szokják meg a gondolatot. Semmi sem jobb, mint a közös plazmavezeték sikálás… Nem gondolják? – Fejezte be ezúttal végleg a leckét. – És most kifelé! – Csattant utoljára, és megvárta, amíg a három megsemmisített tiszt eltűnik.

Aztán Odohoz fordult, a szemében ott látszott a néma kérdés. Látod, mit tettél?

-         Ne haragudj Nerys… Én azt hittem… - Kezdett mentegetőzni, de Kira emelkedő keze megállította.

-         Mit? Mégis, mit hittél? Hogy, mint a felettese nem vagyok tökéletesen tisztában azzal a nyavalyás jegyzőkönyvvel? Vagy, hogy idehozod, és majd a nyakadba ugrok? Vagy mégis, mi a fenét hittél? – Kérdezte, de a hangja már nem volt haragos, inkább szomorú.

Odo lehajtotta a fejét, és mikor felnézett ismét a régi volt, mintha csak abban a pillanatban lépett volna elő a múltból. Újra ott állt a nő előtt, akit egész életében szeretett, aki fontosabb volt néha még a Nagy Láncnál is, de újra elérhetetlen volt.

-         De hiszen majdnem megerőszakolt valakit! Ennyi erővel… - Kezdte újra keserűen, de újra beléfojtották a szót.

Kira megrázta a fejét, ahogy már csak szomorúság maradt a mélybarna szemekben.

-         Odo… miért hiszed, hogy ennyi idő után feltűnsz, és ez alapján az egy nyomorult jegyzőkönyv alapján felforgathatod az életem? Én szeretem Nicket, és ez nem változik. Tudtam a múltjáról, amikor beleszerettem, tudtam az első naptól kezdve. Soha nem titkolta. És ha épp tudni akarod, soha nem emelt rám kezet és soha nem is fog! Jobban bízom benne, mint bárkiben. – Mondta halkan és lassan, de olyan őszinteséggel, amely arculütötte Odot.

Az alakváltó megrázta a fejét, és bár hitt neki, mégis féltette annyira, hogy ne legyen képes elfogadni a hallottakat.

-         Ő csak nem való hozzád… - Próbálta újra, de újra meg lett állítva.

-         Szeretem őt, és ő is szeret engem. És ő sokkal jobb ember, mint azt te most gondolod. Igaz, nem tökéletes, de én így szeretem, annak amilyen, és annak, aki. Sajnálom, hogy ezt nem érted. De én nem akarok ezen változtatni, és nem is tudok. – Magyarázta halkan, próbálva őszinte lenni, amennyire csak tehette.

-         De Nerys…

Kira most már majdnem mérgesen emelte fel a kezét, ahogy felnézett Odora.

-         Nem, Odo, elég! Én elfogadtam a döntésedet, mikor haza akartál menni a népedhez. Elfogadtam, mikor fel akartad áldozni magad, elfogadtam mindig, bármennyire nehéz is volt! És egy részem mindig belehalt, mert szerettelek. Te miért nem tudod elfogadni az enyémet? – Kérdezte elkeseredetten próbálva megérteni, megőrizni.

Odo lehajtotta a fejét, és sokáig nem beszélt.

-         Rendben. Ahogy akarod Nerys. – Válaszolta üresen.

És kisétált az ajtón.

 

Vic Fontain bárjában ugyanúgy folyt az élet, mint minden más estén. A halk zene szólt, és Vic éppen akkor fejezte be a műsorát. Igaz, a holografikus szíve éppen megszakadni készült, ahogy fürkészte a csak nem rég feltűnt régi barátját, egy pohár holografikus ital mellett, hallgatni a műsort, bámulni maga elé, és elég volt ránézni, hogy tudja is, mi a baj.

-         Hé, Cimbora! De jó, hogy beugrottál! Hallottam, hogy visszajöttél! – Telepedett le mellé, de a derű csak jól előadott színjáték volt. Már azon gondolkodott, hogyan segítsen.

Odo lassan felnézett, a szemeiben jól utánzott, de valódi humanoid érzelmekkel.

-         Hello Vic. – Morogta vissza, jóval tömörebben a köszöntést.

A holoénekes nyelt egyet, és igyekezett találni valamit.

-         Szörnyen nézel ki haver, mint akin keresztül ment egy ionvihar. – Próbált viccelni, de Odo sosem értette a viccet.

Az alakváltó felnézett újra a holografikus itala tanulmányozásából.

-         Maga is tudta igaz? – Kérdezte, miután ő volt szinte az első, aki megtapasztalhatta a saját bőrén, mire képes a jól megírt hologram, ha szívügyek kifürkészéséről van szó. Tisztában volt vele, hogy az óta tudja, mi óta belépett a bárba.

A holoénekes sóhajtott egyet, aztán kissé közelebb hajolt.

-         Kiráról és Wesleyről? Segítettem egy kicsit nekik, még az elején. – Felelte, egy kissé kegyetlenebbül, mint általában szokta.

Odo erre dühösen felkapta a fejét.

-         Hát ez nagyszerű! – Lett végül egy csalódott legyintés belőle. Úgy érezte, hogy minden barátja elárulta őt.

Vic erre a karjára tette a kezét.

-         Hé, lassan a testtel cimbora. Tudod nélkülem is ment volna nekik… - Világosította fel gyorsan, próbálva megnyugtatni. Aztán egy rövid szünet után folytatta. – Te nem láttad még őket együtt, ugye? – Kérdezte, de nem várt választ. – Kira szeret téged. Hónapokig várta, hogy visszagyere. De aztán csak megjelent itt Wesley. És ők csak… - Kereste a megfelelő kifejezést. – jó páros. Szeretik egymást. Úgy forr köztük a levegő, mikor megjelennek itt, hogy kiégnek a holosugárzók. – Próbálkozott kissé könnyedébben, tényleg mindent bevetve, hogy megértesse Odoval, hogy ez a vonat elment. És őszintén sajnálta, hogy így kellett látnia a barátját.

Odo csak vágott egy egészen jól utánzott humanoid szkeptikus grimaszt.

-         Az a nő nem jó neki. Csak nem való hozzá. – Rázta a fejét csökönyösen.

Vic erre elnevette magát, de szelíden, és a holografikus szemeiben maradt az együttérzés.

-         Akkor te még tényleg nem láttad őket, amikor együtt vannak, akárcsak egy szobában…

Odo sokáig nézte a holografikus barátját, akinek tulajdonképpen köszönhette a Kirával együtt, egy párként töltött időt, amelyet az életének egyik legszebb időszakának tartott. És lassan érlelődni kezdett egy elhatározás a fejében.

 

Nick összegömbölyödve feküdt az ágyukban a fejét és a karját Nerys hasán nyugtatva. A szemei könnyesek voltak, ahogy próbálta már sokadjára a helyére tenni a terhet, amit egy sok idővel korábbi döntése rakott a vállaira. De mindig, mikor már éppen kezdett volna minden helyrejönni, akkor történt valami, ami emlékeztette, hogy ezt többé már nem csak ő viseli, de Nerys is. Ez megrémítette, és elkeserítette.

-         Sq’wan… na, ne sírj… - Kérte Nerys sokadjára is szelíden, ahogy egy újabb hullám néma zokogás tört fel Nickből, s húzódott még közelebb, belefúrva az arcát Nerys hasába. – Nem érdekel, ki mit gondol. Ez nem változtat semmin. Sq’wan, kérlek… - Kérte újra, ezúttal halkabban, de egy pillanatra nem hagyva abba a gyengéd simogatást Nick szőke tincsei között.

Nick egy pillanatra abba hagyta, vagy inkább próbált beszélni.

-         Ez nincs így jól… te egy, egy, egy erőszakos szeméttel jársz, aki… - Kezdte volna újra vékonyan és még a zokogástól meg-megszakítva, de Nerys felült, és maga felé fordítva a párját magához ölelte.

-         Ezt meg ne halljam még egyszer! – Parancsolta, olyan hangon, ahogy a tisztjeihez szokott beszélni, és mégis, mintha egy gyereknek magyarázna. – Nick, Sq’wan mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Miért ostorozod magad, valamiért, aminek semmi alapja sincs? – Kérdezte, próbálva megnyugtatni az újra kezdődő zokogást. – Cccssshhh… Sq’wan, te csak jót akartál, megmentetted a karrierjét… te magad mondtad, hogy ez volt számára a legfontosabb, és hogy elfogadtad a döntésed… akkor miért számít még, ki mit hisz? A lényeg, hogy helyesen cselekedtél… - Igaz arról, hogy helyes volt-e nem volt meggyőződve, de mivel Nick mindig is megingathatatlanul hitt benne, s Nerys csak egyszer mondta el neki, mit gondol erről, de akkor sem sikerült meggyőznie, már rég úgy döntött, ha Nick helyesnek érzi, akkor valószínűleg az is volt. Most pedig úgy is biztatásra volt szüksége.

Nick felnézett, és a nagy, égkék szemek bizalommal csillogtak fel Nerysébe.

-         Mindenki azt hiszi, hogy képes lennék… - Tört el újra a hangja, hogy már csak a zokogáson keresztül tudta folytatni. – bántani téged, hogy bántottam Kimet… még Odo is. – Aztán hirtelen megálltak a könnyei, és halálos komolysággal folytatta. – Hogy várjam el tőle, hogy elengedjen, ha én sem engednélek el egy olyannal, aminek az a jegyzőkönyv leír…

Nerys hallgatott, csak lehajolt, hogy végigcsókolja a még mindig a két kezében tartott nedves arcot, felszárítva az utolsó könnyet is, de a gesztus mélysége újabbakat csalt elő.

-         Sq’wan, én tudom az igazat. Sosem bántottál senkit, és nem is fogsz. Egyszerűen csak nem vagy olyan. Miért nem elég ez? Odonak is mondtam, szeretlek, és bízom benned. És tudod, ezen még az sem változtatna, ha abból a rohadt jegyzőkönyvből akár csak egy szó is igaz lenne.

Nick hallgatott, ahogy hirtelen emlékek villantak, ehhez nagyon hasonló beszélgetésekről. Amikor újra és újra előkerült a régi teher, amit egy áldozat rakott a vállaira, és elkerülhetetlenül a társa vállaira is. És ez utóbbi fájt igazán, nem is a saját terhe.

-         Szeretlek Nerys… - Húzódott feljebb és csókolta meg a társát, aztán csak csókolta és csókolta újra, egyszer, tízszer… Amíg a szenvedély elmosott minden önkínzó szót…

A kezei már újabb és újabb felfedezni való tájakat kerestek, hogy ezúttal is egy kölyök rácsodálkozásával keressen rajtuk, fesse be őket gyönyörrel. Mindegy, hányszor járt már azelőtt ott, csókolta, és simogatta, újra és újra, végigutazott, nem csak Nerys testében indítva el ezzel tejfehér hullámokat, de a sajátjában is.

Már egyikük sem látta, ahogy egy kisegér elfutott a fal mellett, csillogó, ébenfekete gombszemekkel. Ahogy bebújt egy repedésbe a fal mentén, s mikor az már túl szűk lett, átváltozott egy kis hangyává. És hangyaként folytatta útját ki a folyosóra, ahol felegyenesedett, hogy a kis hangyából óriás legyen. Egy könnyező, és végtelenül szomorú óriás.

Bent Nick ajkai folytatták útjukat, csókolva, érezve minden ízt, érintést, összekeveredve a saját könnyeinek sósságával, de még így is édesebben, mint a legfinomabb raisai méz. S, ahogy felfelé haladt már felszáradtak a könnyei, már nem létezett más, mint Nerys alatta hullámzó teste, a hangok, melyek oly biztos visszajelzései voltak, a mélybarna tekintet, mely újra és újra kinyílt, mohón magába szívva a látványt, a kezek, s érintésük a hátán, az egyre inkább követelő-kérő érintés, körmök egyre nagyobb nyomása a hátizmain. Végül újra felért, ott volt Nerys felett, a szemek összhangban nyíltak ki és zuhantak egymásba, s Nick látta, hogyan nyílik a mélybarna tekintet közepén egy ébenfekete, feneketlen mélység, abban a pillanatban, ahogy az ujjai ellenállás nélkül tértek haza a helyükre. Hallotta a gyönyörteli nyögést, amely csak önmagában majdnem áttaszította a csúcson. Aztán lassan mozogni kezdett, a keze, az ujjai, felvették Nerys csípőjének tempóját, oly könnyedén, mintha a sajátja lett volna. Felvetette a fejét, ahogy Nerys hosszú combja a saját középpontjának nyomult, és oly tisztán, oly harsányan érezte, hogyan feszülnek meg abban a combban az izmok, végigküldve újabb és újabb tejfehér hullámot a testén, hogy majdnem, már majdnem ott volt. De egy pillanatra nem adta fel az ujjai mozgását. Egy pillanatra nem esett ki a tempóból, amit oly könnyű volt tartani, még így is, hogy szétesni készült körülötte a világ. Még akkor is, amikor már mindkettejük teste megállíthatatlanul hullámzott, izmok vonagló együttese lett, mikor már érezte, az utolsó, a legédesebb hullámokat, amelyek egyre csak tovább dagasztották a feszültséget benne. S csak akkor állt meg, amikor egy hosszú pillanatra minden elcsendesült, minden mozdulatlanná dermedt, még Nerys is, még az ajkai, a nyelve is. Hihetetlen erőfeszítéssel felemelte a fejét, el az ajkaktól, nyelvtől, s belebámult a zavaros, mégis oly élesen, feneketlenül csillogó, rámeredő mélybarna tekintetbe. Aztán újra elindult minden.

A világ rázkódott maga körül, körülöttük, s ők rázkódtak vele, a testében felrobbant, ami eddig csak gyűlt, s megállíthatatlanul pumpálta minden izmát. Hallott újra, hallotta Neryst, ahogy a nevét kiáltotta, de nem látta mozogni a száját, talán egy korábbi kiáltás érte csak most el őt. Aztán zuhant, úgy tűnt, egyenesen bele mélybarna, csalogató tengerekbe. De sokkal valóbb helyen kötött ki, Nerys karjaiban. Zihálva, kapkodva levegőért, a szíve vert, mintha be akarna hozni minden, csak az előbb kihagyott dobbanást. Érezte az illatot, az eltéveszthetetlen, nehéz, fülledt, részegítő illatot, amely az övék volt, csak akkor létezett, mikor szerették egymást, a kettejüké volt. Hallotta Nerys szívverését, és lassuló lélegzetét, érezte az ajkai alatt a bőrét, sósan, édesen. Az ujjai körül az eltéveszthetetlen összehúzódásokat, a másik kezét odaszorítva Nerys háta és az ágy közé. Nem létezett a világon más hely, ahol inkább lett volna.

Mikor hallotta egészen normálisra lassulni szívverést és lélegzetet, mikor már nem érzett több összehúzódást, újra kezdte, csak lassan, először csak a hüvelykujját végigsimítani leheletfinoman Nerys Phar’ridges-e felett. Hallotta a meglepett, de már újra vágytól színezett hangot. Felnézett, és elmosolyodott, Nerys látványán.

-         Sq’wan… - Kérdezte, kérte, figyelmeztetett, érdeklődött, s tett még oly sok minden csak érezhető, de nem érthető dolgot egyetlen szó kimondásával.

-         Nerys… szeretlek. – Csókolta végig a társa orredőit, úgy, ahogy tudta, a leggyorsabban, s leghatékonyabban újra felébresztik a vágyat.

Mikor felemelte a száját Nerys orráról a mélybarna szemekben részegítő szenvedély táncolt. És Nick nem bánta ez egyszer, hogy nyilvánvalóan nem tudott ellenállni. Új ritmust vett fel, követelőzőbbet, lényegretörőbbet, gyorsabbat és újult erővel indult újra fel. Ahol csak ők ketten tudtak létezni.

 

Odo elgondolkodva ült a bárban, ahová régen nem tért be ennyiszer egy hónap alatt sem, ha nem munkaügyről volt szó. Most mégis valahogy megnyugtatónak, kevésbé idegennek és kevésbé ellenségesnek érezte. Az előbb ment el Dax, akivel vagy egy fél órát beszélgettek a népéről, a legbiztonságosabb témáról. Hogy mennyire megváltoztak, mióta a Föderáció visszaverte őket. Arról, hogy a Jem’Hadart át akarják alakítani, és keresik a helyet nekik, ahol úgy élhetnek, hogy senkit nem bántanak. Arról, hogy a népe az óta nem mozdult ki a bolygójukról, csak fejlődött, és tanították egymást. Aztán elmondta, mennyire hiányzott neki az Állomás, a munkája a barátai. De, mikor Jadzia felajánlotta, hogy folytassa, nem ment tovább. Hát most ott ült, és nézte a tömeget, ami ha nem fókuszált rájuk, a szinte tökéletesen utánzott humanoid szemével olyannak tűnt, mint valami hömpölygő színes áradat, színesebb, mint maga a Nagy Lánc. De ha rájuk fókuszált, láthatta az egyes lényeket külön, külön, a gondjaikat, bajaikat, és örömüket az arcukon, a vállukon. Ott volt ráírva mindegyikre. Erről eszébe jutottak egy társának szavai: „…A szilárdak miatt van. Aprónak látszanak... Jelentéktelennek…” Aztán arra gondolt, amit a Nagy Láncban tapasztalt, a változások az óta, a népe felfogásának változásai. Az, hogy ma már nem mondanak ilyet, ez ma már nincs benne a Láncban. Hogy ő is képes ránézni az előtte elhaladó szilárdakra olyan tisztelettel, ahogyan ezek a „jelentéktelen, egyetlen perspektívába bezárt lények” tekintenek rájuk, vagy bármire. Olyan érdeklődéssel, kutatni, megismerni vágyással. Aztán bevillant, hogy bizony talán neki itt már nincs helye, hiába változott annyit, hiába engedett a Lánc által még mindig megvetett humanoid érzésnek, és jött vissza. Hogy mindez hiába volt. És sajnálta, hogy nem hallgatott a népére, sajnálta, hogy visszajött Kira miatt. Aztán a gondolat itt abba is maradt, mert a barátaira gondolt, köztük Kirára is, és mindenkire, Daxra, Worfra, Bashirre, Quarkra… és a többiekre, akiket már nem talált itt. Hirtelen tudta mit akar. Megkeresi őket is. Aztán visszaviszi az emlékeket, amiket megértett a népéhez…

A gondolatai megszakadtak, mert egy ismerős alak tűnt fel előtte, nem messzire, egy ismerős egyenruha, egy ismerős szőke fej. Nick Wesley tétován megállt, ahogy észrevette az alakváltót, aztán el akart fordulni, de Odo felemelte a kezét és intett, hogy csatlakozzon.

-         Odo… - Nyögte a gépész kényelmetlenül, de azért leült mellé a szomszédos bárszékre.

-         Magát is főnöknek szólítják? – Kérdezte Odo valahonnan visszanyerve a rokonszenvét a fiatal gépész iránt.

Wesley bólintott, megértve a szándékot.

-         Általában… de szólíthat Nicknek, ha akar… - Tette hozzá, amikor valahogy nem érezte ellenségesnek a közeledést.

-         Rendben, Nick. – Bólintott az alakváltó, és keserűen ismerte el, hogy valóban nem látszik erőszakosnak a vele szemben ülő nő. Az előző éjszaka, amikor otthagyta a kabint, miután látta, hogy Nerys életében tényleg nincs már helye úgy, mint régen, még lenyomozta a hallottakat. Ezúttal úgy, hogy senkit ne keverjen bele. A tudása és módszerei megvoltak hozzá, és amit talált meggyőző volt. Fájdalmasan az. – Csak elnézést akartam kérni a tegnapiért. Nem kellett volna belemásznom olyasmibe, amit nem látok át teljesen. – Ismerte el, és meglepődött, hogy nem is volt olyan nehéz a bocsánatkérés.

A gépész oldalra billentette a fejét, ahogy kicsit összehúzta a szemöldökét. Ezt a fordulatot nem várta, nem is igazán tudta, hogyan válaszoljon rá.

-         Uhm… nézze, én nem haragszom. És… és… - Dadogott egy kicsit, aztán mentálisan fenékbe billentve magát összekapta a gondolatait. – Én… ezt biztosan nehéz elhinnie nekem, de sosem bántanám Neryst. Előbb vágnám le a saját kezem… - Hadarta gyorsan, igyekezve tartani a szemkontaktust.

Odo keserűen elmosolyodott. Aztán elhúzta a száját.

-         Most már tudom. – Válaszolta. – És ne aggódjon, a titka biztonságban lesz velem. Csak a bocsánatát tudom kérni, hogy elhamarkodottan cselekedtem. – Mondta még egyszer.

Wesley elfehéredett, ahogy első kézből láthatta, hogy bizony a Felügyelő valóban olyan jól értette a dolgát, ahogy a hírek bizonygatták.

-         Hogyan? – Nyögte ki végül, már aggódva, hogy megint belekeveredik valami összetűzésbe.

-         Ne aggódjon. – Tette a karjára a kezét Odo. – Csak én tudom. És én nem mondom el senkinek. Annál is inkább, mert már nem sokáig maradok itt.

-         Elmegy? – Nézett nagyot Wesley, de a hangjából hirtelen nem tudta kitörölni a megkönnyebbülést.

Odo keserű ábrázatára azonban elszégyellte magát.

-         Nincs miért maradnom. Láttam a barátaimat, és bár szívesen maradnék velük, de az én helyem már nem itt van. – Válaszolta, ahogy felállt.

Még visszanézett Quarkra, aztán bólintott a főgépésznek és kisétált.

 

Odo számára az utolsó búcsú következett, a legnehezebb, s talán a legvéglegesebb is. Dax és Worf voltak az elsők, akiktől még a Vezérlőben elbúcsúzott. Aztán Latara őrnagy, az utódja, Bashir, és végül Quark. Az útja ezután a Hármas Dokkba vezetett, ahol ott volt Kira, ott állt, az oldalán Nick Wesleyvel. A gépész a kezét könnyedén nyugtatta a törékenynek látszó, de mégis durániumkeménységű vállakon. Odo még emlékezett, hogy azok a vállak képesek a legpuhább párnák is lenni. Aztán kezet fogott a gépésszel, és Nick elment. Még visszanézve, erőt próbálva nyújtani Nerysnek, és elment, egyedül hagyva őket.

Odo akkor már idegennek érezte magát, túl távolinak, túl másnak. Érdeklődéssel figyelte a két nő sokféle kommunikációját, már a folyosó végéről, egy-egy érintést, mellyel oly sok mindent voltak képesek elmondani, egy-egy tekintetváltást, egy-egy szót, mosolyt. És Odo már tudta, kívülállóként képes csak figyelni, mert annak ellenére, hogy megélte egyszer, soha nem volt képes igazán átérezni. Nem, nem az érzések valódiak voltak, ezt tudta, ebben hitt, jobban talán, mint bármi másban. Hiszen még a Nagy Lánc is majdnem kivetette magából, mikor megosztotta velük. De mégis, ő túlságosan más, túlságosan különbözik ezektől a szilárdaktól.

Azonban most nem nézte le őket, most nem vetette meg az ő érzelmeiket önmagában, most csodálta őket, kicsit még fel is nézett rájuk. Gyermeki szemekkel figyelte minden érintkezésüket. Igen, az a kis része, amelyik olyan volt, mint ők, mert köztük nőtt fel, mert oly sokáig élt velük, annak fájt, hogy elveszíti a humanoid érzelmeinek tárgyát. De a másik része boldog volt, az új tapasztalatokkal, az új élményekkel, amiket majd megoszthat a Nagy Lánccal, és így is építheti, taníthatja a népét, önmagát, a cseppet a tengerből, és a tengert, magát, arra, amiben hitt, amiben sok szilárd is hitt, a föderációsok.

-         Odo, nem kell elmenned, én még… én örülnék, ha maradnál… - Nézett fel rá Nerys. És Odo ismerte a tekintetét, könnyedén tudott olvasni benne, de nem volt biztos, hogy az alakváltó, vagy a „szilárd” érzelmei miatt-e. Látta benne a szomorúságot, és az őszinteséget.

-         Én is örülnék Nerys… - Válaszolta, ahogy mindkét kezét rátette még utoljára az általa is olyannyira csodált vállakra. – De nem lehet. Emlékszel? Egyszer már rájöttem, én nem tartozom ide. De köszönöm. Nagyon sok mindent tanítottál, te és a többiek is. Köszönöm.

Kira szemében ott tétováztak a könnyek, még nem tudták megszülessenek-e.

-         Oh, Odo… - Suttogta végül halkan, ahogy megölelte.

Az alakváltó, engedve annak a részének, amely szerette ezt a nőt, viszonozta az ölelést, és újra érezte azt a valamit, amit a szilárdak boldogságnak hívnak. És újra rá kellett jönnie, ez nem az, amire született. Bármily részegítő, bármily kellemes. De néha csak nem lehet átlépni a saját határainkat. Irónikus, gondolta, ő hitte azt a szilárdakról, hogy be vannak zárva, börtönben vannak a saját testükben, és most kiderült, hogy bizony ő is ugyanolyan fogoly, a saját mivoltának a foglya, a saját természetének. Elmosolyodott magában, hogyan lehet, hogy ilyen öntelt volt, hogyan érezhette magát valahol mélyen – még ha tagadta is – mindig ilyen magasabb rendűnek? Ugyanolyan fogoly ő is, de éppoly szabad, mint ezek a szilárdak, mint ez a gyönyörű humanoid a karjaiban. És pontosan a saját lénye miatt nem lehet soha Kirával. Neki az a fiatal gépésznő kell, aki csak az előbb sétált el, aki képes megérteni, amennyire Nerysnek szüksége van rá, mert ő is szilárd, ő is humanoid. Odo sosem fogja érteni úgy, és sosem értette úgy Neryst, bárhogy is el akarta hitetni magával. Ezért fogoly ő, mert lehet bármi, szikla, ég, levegő, madár, csillag, egy darabka föld, utánozhat humanoidot is, de az előzőekkel ellentétben a szilárdak létezését sosem fogja érteni, talán a Nagy Lánc egész filozófiájával ellentétben az összes többi létezését sem. Talán igen. Ezt nem tudta, csak azt, hogy hatalmas hibát követett el a népe azzal, hogy hitt a saját fensőbbrendűségében.

Lassan eleresztette Neryst és rámosolygott. Gyengéden letörölte a közben megszületett könnyeket, és ellépett.

-         Légy boldog Nerys! Te megérdemled. – Mondta, az ő nyelvükön, azt, amit talán teljesen másképp, máshogyan akart volna kifejezni, de a határ túl éles volt.

-         Viszlát Odo. – Suttogta maga elé Nerys, és csak nézett utána elveszetten, kicsit megtörve, de újra elfogadva egy döntést, mely már régen meghozattatott.

Ahogy Odo eltűnt, és a zsilipkapu bezáródott Nick fordult be a folyosó végén, egyenesen Nerys felé sétálva, úgy, ahogy csak ő tudott. A mozgása, mint egy nagyra nőtt, langaléta kamasz kölyöké, a feje kissé oldalra billenve, mintha minden egyes pillanatban újra, és újra rácsodálkozna a világra. Egy kis, félénk mosoly játszott a szája szegletében, de a szemében, minden gyerekes külső ellenére ott volt valami, ami hasonlított az egyesült trillek szeméhez. Igaz, csak távolról, de még akkor is, tudás volt benne, leülepedő emlékek és konklúziók, az a varázs, ami minden csendes, elrejtett, magányosan, otthon, Nerysnek elsuttogott szavában ott rezgett. Amit sosem láthatott a világ köröttük. Ami sokszor hordozott még meg nem értett válaszokat és támaszt mélyen egy-egy szörnyű, kínokban vergődő éjjelen. De ezt a tekintetet sosem látta senki más, mert soha senki nem nézett át azon a külsőn, amely csupán csak testiségnek, pletykára éhes lények érdeklődésének kielégítésére volt jó. Mert ez a tekintet a párjának szólt egyedül. Olyan sokféleképp tudta volna Nerys leírni, de végül mindig ugyanott kötött ki. A tekintet, amibe beleszerettem…

-         Szeretnél egyedül lenni? – Hallotta akkor a hangot, a társa hangját, mélyen, bensőségesen, értőn kérdezni. Aztán megértette a kérdést, egy pillanatra habozott, de végül megrázta a fejét.

-         Nem. – Felelte, és megfogta Nick kezét. – Menjünk haza… - Kérte, ahogy végigsétált mellette a folyosón. Aztán hirtelen elkezdett vágyni valamire, amiről tudta a sajátjuk, amit Odo sosem érthetett igazán. De ő hirtelen megértett mindent. Hogy miért ment el Odo, miért jött vissza, miért megy el újra. Értette, s ahogy megjelent előtte Odo szeme, a most már mesterien utánzott, de mégis igazi szilárd érzelmek bennük, értette, és végül megnyugodott. A néma önvád, hogy nem várt rá eleget, a zavartság egyszerűen csak nem volt többé. Értette, mert ismerte őt, annak ellenére is, hogy úgy különböztek, ismerte, amennyire ismerhette, és amennyire Odo ismerte őt. És értette is, amennyire érteni lehetett. Ez elég volt. És örült, hogy a barátja haza talált. Szívből örült neki. És most ő is vágyott haza. Felnézett Nickre, aki komoly arckifejezéssel figyelte őt, aztán felmosolygott rá. – Szeretnék veled lenni… - Kérte önmagához mérten kicsit talán túl szelíden is. De ennél nem kellett több, ez így érthetőbb volt, mint bármennyi szó.

Nick elmosolyodott, egy félig amolyan Wesley-féle öntelt vigyor, és félig egy szeretettel teli mosoly. Nerys akkor és ott újra beleszeretett, és hitte, hogy bármi következzen is ez a nagy gyerek itt mellette, vagy az a bölcs, akinek a mélysége még mindig megijesztette néha, majd megvédi, majd ott lesz. Mindezt akként a volt ellenálló terroristaként volt képes elfogadni, akinek sosem volt szüksége senkire önmagán kívül…

 

Odo halkan lépdelt végig a bolygója kicsiny szigetén, nem volt ott senki, mégis mindenki ott volt, előtte, a lábainál a tenger, melyről valaha tudni akarta hány cseppből áll. Most már tudta, olyan tisztán és értékesen, hogy beleremegett, belülről, az ő módján. Még nem lépett be, még nem csatlakozott hozzájuk, a népéhez. Még élvezte a humanoid testén áthullámzó izgalmat, amit a szilárdak vágynak neveznek, még húzta, ahogy a szilárdak húzzák, ahogy tette olyan réges-régen Kirával is.

Behunyta a szemét a gondolatra, pedig tudta, ez csak egy szilárd szokás. De sok ideje először béke töltötte el, olyan béke, amely idegen volt még a Nagy Lánc számára is. Végre már nem vágyódott el az otthonából, nem vágyódott valami után, ami csak sokkal inkább különbözik ahhoz, hogy megkaphassa.

Még eltűnődött, emlékezett a többiekre, O’Brianre, aki most újra az Enterpriseon élt, a feleségével és két gyönyörű gyermekével. Összehasonlította őket önkéntelenül is egy analitikus precízségével Nickkel és Nerysszel, aztán megrázta a fejét, olyan mások, még úgy is, hogy szilárd mind, olyan másféle kötelék feszül közöttük. Régen, szerette volna érteni, de most, csak tanulmányozni akarta, látni, rácsodálkozni. Emlékezett a már nem is olyan kis Molly mosolyára, és a kis Kirayoshi nevetésére. Elmosolyodott, még akkor is, ha, amit érzett nem tudta ez az egyszerű, vagy inkább másmilyen szilárd gesztus visszaadni. De ő még egy kicsit az ő formájukban létezik, és ez elég csoda volt még most is a számára.

Aztán eszébe jutott Leeta és Rom. Ők most a Bajoron élnek, egyszerűen, Rom még mindig gépész, méghozzá nagyon jó. Megrázta a fejét, ki gondolta volna! Hát Quark biztos nem.

Quark… A legérdekesebb volt mind közül. Kapzsi és elvetemült, de mégis, mikor nagyon kellett, ott volt. Megfertőzte őt az emberek morálja. Mondaná. De Odo szívesebben hitte, hogy a jóság ott volt mindig is Quark kapzsi kis latínumszagú szívében.

Végül megrázta a fejét még egyszer, ahogy lassan belelépdelt a nyugodt tengerbe, a Nagy Láncba. Eggyé vált a népével, ő lett a tenger, és egy csepp lett a tengerből. Újra úgy fejezhette ki magát, ahogy a legtermészetesebb volt, úgy létezhetett, ahogy a leginkább tudott, ahogy a legfantasztikusabb volt. Nem volt szüksége többé másra. Megosztani vágyott azonban a tapasztalatait, mindazt, amire rájött, amit tanult.

A Nagy Lánc befogadta őt, cseppek a cseppet, tenger a tengert. Mert többé nem különbözött, többé nem lógott ki, többé nem volt más, mint a környezete. Ott volt mindenütt és sehol sem, ott létezhetett abban az állapotban, ami a legkényelmesebb volt, és ennél nagyobb öröm nem kellett.

Elnyújtózott, messzebbre és nagyobbra, mint a szilárdak valaha is hitték lehetséges, csak megmosolyogta a többiek korholását, hogy megint a szilárdakkal foglalkozik. És megosztotta velük, amire rájött.

A tenger akkor hullámzani kezdett, sokáig hullámzott még, néha haragosan, néha meglepetten, aztán megnyugodott. Elsimult, béke telepedett rá.

 

Nerys kimerülten hullott alá a korábbi néha ijesztő magasságból, Nick váró karjai közé. A homloka azonnal megtalálta a helyét az izmos vállon, a ziháló lélegzete a párja verejtéktől fénylő bőrét simogatta. A testén még egymás után vonultak át az egyre csendesebb utóhangjai az utolsó mindent megrázó hullámnak. Csak tűrte, édesen, kiszolgáltatottan.

Elmosolyodott, elégedetten, érzékien, igaz ezt a társa nem láthatta, mint egy nagy lusta macskaféle. Aztán amint az izmai újra engedelmeskedtek feljebb húzódott, hogy végigheverjen Nick oldalánál, az egyik kezét és lábát védően, birtoklón átvetve a társa testén.

-         Mennyi időnk van még? – Kérdezte, ahogy lecsókolt egy verejtékcseppet Nick arcának oldaláról.

A gépész behunyta a szemét aztán elnevette magát.

-         Computer, mennyi az idő? – Kérdezte, és miután a számítógép válaszolt, Neryshez fordult. – Még van öt percünk az ébresztőig.

Nerys kisimította a valaha szőke, most inkább világos barnának tűnő csatakos hajtincseket a társa arcából, aztán közelebb hajolt egy könnyed csókért.

-         Akkor jó. – Felelte, ahogy a keze még egyszer elindult felfedezni az ismerős, de soha nem eléggé kiismerhető tájakat.

Nick feje hátrahanyatlott önkéntelenül is megadva magát az érintésnek a saját testének, aztán egy pillanattal később gyorsan elkapta a kíváncsi kezet.

-         Nerys… - Kérdezte félig komolyan félig nevetve. – Ennyit tudsz mondani az utolsó után? Mennyi időnk van még? – Kérdezte, de a hangjában játékos ugratás volt, igaz már megszínezve a hirtelen újra feltűnő vágytól, amiről azt hitte már túl kimerült, hogy megjelenjen, legalább is estig.

Nerys elmosolyodott, ez már céltudatos, érzéki mosoly volt, és gyorsan változtatva a testhelyzetén egész testével Nick fölött termett, igaz vigyázva, hogy ne ereszkedjen le teljesen, bár Nick szerint egy kicsit túlságosan is könnyű volt.

-         Igen. – Felelte egyszerűen, de a szeme komolytalanul csillogott.

Nick elképedten húzta fel mindkét szemöldökét, amikre kapott is azonnal egy-egy puszit, amelyeknek sikerült kisimítania őket. Aztán a puszikból csókok lettek, amik először az arcát, aztán a nyakát rajzolták végig. Majd kifestették gyönyörrel. A gépész csak megadta magát, behunyta a szemét és érzett. Mindent, amit csak ő kaphatott, mindent, amit kért, és amit tarthatott.

 

Quark magányosan üldögélt a bárja pultjának ezúttal másik oldalán, egy pohár ’Fekete Lyuk’ volt a kezében, és lassan fogyogatott. A barátjára gondolt, aki csak nem rég jött vissza, és már el is ment, az elmúlt napokra, arra, hogy már megint elmulasztott valami nagyon fontosat.

Szomorú szemeket meresztve támasztotta a pultot, a hatalmas fejét, tartotta az egész ragacsos, emberek által létrehozott undorító masszát. Elvégre ő ferengi volt, a legfontosabb úgyis a profit. És már kezdett megharagudni magára, amikor egy könnyed kéz ereszkedett a vállára.

Mikor hátranézett, újra szemben találta magát az emberek előbb emlegetett ideáljainak a legjobb példájával. Nick Wesley és Kira Nerys állt mögötte.

A gépész egyik keze az Ezredes dereka körül, a másikban egy pohár kólát tartott. Kira keze ott volt a vállán, a másik ki tudja hol, a gépész háta mögött. És mindketten nagy, együtt érző szemeket meresztettek rá.

-         Quark, jól van? – Kérdezte az Ezredes.

Amire a kis ferengi még dühösebb lett. Csak bámult egy ideig a párra, aztán megfordult.

-         Nem, nem vagyok jól! – Méltatlankodott mérgesen, és még ki akarta mondani, ami a kis kapzsi szívében volt, de nem tudta, a természete megakadályozta.

Aztán az Ezredes valami olyat tett, amire még nem volt példa, és ami komolyan meg is rémítette Quarkot. Közel hajolt a füléhez és belesuttogott.

-         Tudja Quark, Odo szereti magát. És tudja, hogy maga is szereti őt.

Aztán Kira eltűnt, hirtelen megint ott állt előtte, ahogy az előbb, összekavarodva a főgépésszel. Csak ezúttal mosolygott.

-         Mi? – Hallotta a saját hangját, és fenékbe is rúgta magát mentálisan, hogy hogy lehet olyan hülyének hangzani.

-         Fel a fejjel Quark! – Lapogatta meg a vállát most a gépész és fordult az Ezredes felé. – Nerys már csak tudja. – Mosolygott rá a társára. – Megyünk? – Kérdezte aztán gyengéden.

Igen, gondolta Quark, tökéletesen undorító mézes-mázos és olyan szörnyen édes. Még a száját is elhúzta rá.

-         Így van Quark, fel a fejjel! – Bólintott még az Ezredes is, mielőtt elfordultak.

Quark bambán nézett utánuk, és csak néhány pillanat után vette észre az Ezredes kezét, ahogy nem is olyan illő az elhelyezkedése, a gépész jól formált fenekén…

Nah… vigyorodott el magában, mégsem olyan émelyítő, ha azt vesszük. Erre bólintott is egyet, majd lehúzta az első keze ügyébe eső pohár tartalmát, ami nem az általa várt ’Fekete Lyuk’ keserűsége, hanem a gépész által otthagyott kóla émelyítő édessége volt. Elfintorodott. Aztán, ahogy végre elérték az értelmét az előbb az Ezredes által a fülébe suttogott szavak elmosolyodott. Ez pedig már egészen hasonlított arra a vigyorra, amit egy jó üzlet után szokott viselni napokig…