-Epilogue-

-         Tessék. – Nézett fel Kira Nerys ezredes a házi oltár előtt térdelve.

A kabinja ajtaja kinyílt, beengedve Nicole Wesley zászlóst, a DS9 főgépészét.

-         Nem zavarlak? – Kérdezte Nick, megállva az ajtóban egy kicsit zavartan, nem igazán tudva mit is tegyen.

Nerys elmosolyodott, és felállt, majd a kanapéhoz sétált.

-         Gyere be! És ülj le! – Kérte halkan, ahogy ő maga is leült.

A szőke gépész átsétált a nappalin, helyet foglalt közel a társa mellett, de nem tett semmi mást, csak hátradőlt egy fáradt sóhaj kíséretében.

Nerys ellenben felemelte Nick kezét, és egy gyors puszit nyomott rá.

-         Hiányzol Nerys. – Kezdte a gépész ingerülten, bár maga sem tudta valójában mire, vagy kire is haragszik.

Nerys nyelt egyet és elengedte a társa kezét.

-         Ezt már többször megbeszéltük Nick, és azt mondtad megérted. – Vált az ő hangja is feszültté.

Nick erre felállt energikusan, de mire visszafordult arccal Kira felé, már elvesztette egy részét a haragjának.

-         Ne haragudj. – Hajtotta le a fejét, de nem mondott többet, nem akart egy újabb vitát, bármilyen kicsi is legyen.

Nerys sóhajtott egyet nehezen, majd megfogta a gépész kezeit újra, lehúzta maga mellé, és megkereste az égkék tekintetet.

-         Nekem is nehéz, Nick. Annyira, mint neked. Hiányzol, nagyon hiányzol. És szeretlek, és épp ezért nem akarok veszekedni egy szertartás miatt. Kérlek, ne kezdjük újra. – Kérte halkan, megsimogatva az elkeseredett arcot.

Nick nyelt egyet szárazon, aztán lenézett az összekapcsolódott ujjaikra, majd gyengéden megszorította Kira kezeit. Aztán közelebb húzódott, hogy meg tudja ölelni a párját, s az arcát belefúrhassa a selymes vöröses hajtincsekbe.

-         Itt maradhatok egy kicsit? – Kérdezte vékonyan, ahogy beletúrt Nerys hajába.

-         Ne légy bolond… ez a te szállásod is, még ha most nem is alszol itt… - Suttogta vissza Nerys, és nekidőlt a kanapé karfájának, hogy kényelmesebben feküdjön, karjaiban a gépésszel. – Sq’wan? – szólalt meg néhány csendes perc után.

-         Hmmm? – Nézett fel Nick már kisimult arckifejezéssel, és jóval nyugodtabban.

Kira kifésült egy szőke tincset a gépész homlokából, s a többit a füle mögé rejtette, majd a tekintete visszatért az égkék szemekbe.

-         Mikor vége a Megtisztulás hónapjának… - Kezdte lassan, tartva a társa teljes figyelmét. – szeretném, ha hivatalosan is ideköltöznél. – Remegett meg egy kicsit a hangja. De aztán a valódi, vagy inkább az egyetlen ok megkeményítette az arcvonásait. – Tele van a Lakógyűrű és Jadzia szólt, hogy… - Jutott el végül eddig, ahogy a párja arcára nézett.

Nick arcán pánik jelent meg, aztán meglepettség, és zavar. Pislogott néhányat. Ha feladja a szállását, Nechajevnek megdönthetetlen bizonyítéka lesz.

Ahogy Kira ezt észrevette visszakozni próbált.

-         Felejtsd el… - Kezdte újra. – rossz ötlet volt. – Hullott le az arcáról a lágy remény.

-         Nem… - Vágott közbe a gépész. – nem, én szeretném. – Vált tétovábbá a hangja. – Csak nem tudom, nézd, tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. – Tette hozzá próbálva a hangjával könnyíteni a hangulaton.

Kira arca komoly maradt, és feszült.

-         Annyi idő eltelt, ez nevetséges, Nechajevnek nincs semmi alapja… - Hagyta függőben, mérgesen, és irritáltan. Nem tudta, annyit gondolkodott, még sem tudta, hogy mire számítson az Admirálistól. De azt igen, hogy ez így nem mehet tovább. Már csak az állomásparancsnok sem hagyta benne, hogy csak mert problémás, egy tisztjének két szállása is legyen. Megoldást kellett találnia, mert ez már nem mehetett tovább.

Nick hevesen megrázta a fejét.

-         Én akarom Nerys… - Próbálta még egyszer, az ő hangja is irritáltan csengett. – De nem kötözhetem meg és dobhatom ki az egyik zsilipen... – Mosolyodott el halványan és idegesen.

Nerys bámulta egy percig az arcát, az érzelmeket átviharzani az olyannyira szeretett vonásokon, majd végül még inkább elkomolyodott.

-         Te félsz… - Állapította meg, de ez már nem játék volt, döbbenet. Látta már a párját haragudni, dühösnek, elkeseredettnek, tehetetlennek, keserűnek és sebzettnek ezzel kapcsolatban, de sosem hitte volna, hogy egyszer félni látja.

-         Igen. – Ismerte el Nick, ahogy felállt hirtelen kibogozva magát a párja karjaiból. – Nerys… - lágyult el a hangja, ahogy letérdelt a kanapé mellé, és a kezébe vette az időközben felült társa kezeit. – Semmi sem tett boldogabbá, mint melletted ébredni minden reggel, és a karjaidban aludni el minden éjjel. És semmit nem szeretnék jobban, mint feladni a szállásom, és itt lakni hivatalosan is. Kikiabálni az Univerzumnak, hogy szeretlek, imádlak, és veled boldogabb vagyok, mint valaha. Elhiszed ezt nekem? – Kérdezte egy kicsit reszketően.

-         Ühmm. – Bólintott Nerys a szorítás a torkában nem engedett többet.

-         De nem tudom, hogyan. Nem tudom, mit csináljak, hogy ne veszítselek el közben. – Vallotta be egészen halkan, egészen gyámoltalanul.

Kira visszahúzódott, az arca kőkeménnyé vált, ahogy a mélybarna tekintete is.

-         Ez nevetséges, amit az Admirális művel az már gyerekes! – Tört ki. Maga sem tudta, miért is forszírozza ezt éppen most. Végül is, Jadzia csak azt mondta, hogy ki kéne találni valamit. Ráérnének a Megtisztulás Hónapja után is elkezdeni.

Nick csak bámult maga elé, az önvád, ami újabban kezdett egyre erősebben elhatalmasodni rajta, újra előtörőben volt.

-         Igazad van. De ez egyedül az én felelősségem, és tenni fogok valamit. Ígérem. – Közölte hideg, kemény hangon, majd felállt, és visszanézés nélkül elindult az ajtó felé.

Nerys döbbenten nézett utána, nem számított ilyen átfordulásra. Aztán hirtelen magához tért, és ő is felállt.

-         Nick, várj! – Szólt utána.

A fiatal gépész megállt, de nem fordult meg, nem akarta, hogy az elkeseredett könnyeit lássa a társa. De Nerysnek elég volt a feszült vállakra nézni, és a szőke hajtincsek alól kilátszó nyakára, hogy tudja, hogy újra baj van, több mint, amit beismer.

Így lassan közelebb ment, hogy a feszült vállakra tehesse a kezét. Nick behunyta a szemét a könnyed érintésre, ahogy harcolt a testét felkavaró vágy, és a lelkét összeszorító önvád ellen.

-         Sq’wan? – Kérte Nerys lágyan. – Ne csináld ezt…

Nick kinyitotta a szemét, hagyva, hogy egy dühös könnycsepp lefolyjon az arcán, majd megfordult, hogy Kira erős karjaiban találja magát. A kék szemekbe fájdalmas zöld árnyalat kúszott.

-         Így nem lehet élni Nerys! – Rántotta el az arcát a könnycseppet letörölni akaró ujj elől. – És te nem érdemled, hogy osztoznod kelljen az én tetteim következményeiben! – Motyogta maga elé keserűen, és dühösen.

Nerys tekintete elsötétedett, ahogy újra szembe találta magát mindazzal, amit már maga is gyűlölt.

-         Ezt már annyiszor megbeszéltük… Sq’wan ez nem így működik. – Próbálta halkan megtagadva, hogy a gépész kirántsa az arcát a tenyeréből.

-         Én voltam, aki úgy döntött, hogy vállalom a büntetést, nem fair, hogy osztoznod kell a következményekben! Hozzád akarok költözni igazán, de nem tudok… mert egyszer hőst játszottam! - Szakította meg hirtelen a kitörést nem merve folytatni.

Nerys pislogott egyet, nem tudva eldönteni, hogy most Nick mennyire merült el újra, aztán, mikor rájött, hogy nagyon mélyre, pislogott még egyet. De valami mégsem stimmelt. Nem szokta ezt meg a gépésztől, aki mindig, minden erejével védte azt a döntést korábban, még ha gyűlölte is az Admirálist, meg a következményeket, de most sokkal közelebb sodródott egy határhoz, amiről Nerys azt hitte, sosem fogja elérni.

-         Na gyere! – Kérte ellentmondást nem tűrő hangon. És odavezette a gépészt a kanapéhoz még egyszer, majd leültette, és elé térdelt, a kezébe vette a kezeit, és megkereste a dühös tekintetet. – Szeretlek Nick. Ezt nem változtatja meg semmi, mindegy milyen következményekkel kell szembe nézned, mert azzal én is szembe fogok, és nem, mert muszáj, hanem mert akarok, mert a karkötő, amit viselsz, ezt jelenti, egymáshoz kötöttük magunkat, mert szeretjük egymást. És bár jó lenne, de ehhez nincs szükség arra, hogy hivatalosan is együtt éljünk. Sajnálom, hogy felhoztam, nem tudom, mi ütött belém. Majd beszélek Daxszal… – Emelte fel az egyik kezét, hogy megsimogassa a kedves arcot, amely ezúttal nem húzódott el tőle. Megadta magát, tudta, hogy megadja, de még csak észre sem vette. Kira Nerys megadta magát, talán most először egész életében.

De ez nem volt elviselhető, pont most, így nem. Nick lehunyta a szemeit, és megpróbálta egyedül elűzni az önvádat, mikor újabb fájdalom hasított belé, gyengének érezte magát, és fáradtnak. Nem volt már mellette az a Kira Nerys, aki bármikor bevert bármilyen orrot, ami bántotta, vagy valakit, akit szeretett. De még megpróbált kinyúlni érte. Közelebb hajolt, az ajkai lágyan és könnyedén érintették Nerys arcát, szemöldökét, az orrát, majd keresték a száját, de végül csak levegőt találtak. Aztán felállt hirtelen, és egy meghatározhatatlan grimasz kíséretében kiviharzott.

Nerys csak állt, és nézett utána, nem tudva mit is tegyen ezután.

 

-I-

A visszafogott fények végigpásztáztak a termen lassan, szinte a zene ritmusára. A mély bariton hang átszáguldott az asztalok között, mint valami magányos, elhagyatott vándor. Így elérte a bárpultnál az egyedül, még egyenruhában üldögélő főgépészt. Egy pohár whisky volt a kezében, tisztán. Az arany folyadék keserűen fürdette a pohár oldalát, ahogy Nick körbeforgatta a kezében, s bámult bele, de nem látta, a tekintete és a gondolatai messze jártak, olyan tájakon, ahová a zene vezette, a szomorú, melankólikus dal, melyet bár sokszor hallott már itt, mégis, ezúttal más, sokkal fájóbb jelentéssel is bírt.

If somebody loves you
It's no good unless she loves you
All the way
Happy to be near you
When you need someone to cheer you
All the way

Taller than the tallest tree is
That's how it's got to be
Deeper than the deep blue sea is
That's how deep it goes when it's real

When somebody needs you
It's no good unless she needs you
All the way
Through the good and lean years
And for all the in-between years
Come what may

Who knows where the road may lead us
Only a fool would say
But if you'll let me love you
It's for sure I'm gonna love you
All the way
All the way

Egy újabb korty és elfogyott az ital, a hatása pedig mindössze, hogy a teher a vállain nehezebb lett, a hangulata mélyebbre süllyedt, s a tekintete zavarossá vált.

Aztán a zene elhallgatott, Vic Fontain letette a mikrofont, és átsétált az asztalok között.

-         Hello Cimbora! – Állt meg Nick mögött, a vállára téve a kezét, ahogy leült mellé egy üres bárszékre. – Mi újság? – Érdeklődött könnyedén.

A főgépész felnézett rá, majd vissza az üres poharába.

-         Elfogyott. – Felelte lassan, és kicsit ittas grimaszra húzta a száját.

Az énekes intett erre a pincérnek, aki pillanatok alatt egy új pohár whiskyt rakott a lagymatag főgépész elé.

-         Tessék... Nem a Megtisztulási Hónapról van szó. – Állapította meg a hologram maga elé meredve.

Nick lehúzta a whiskyjét egy húzásra, és egy kicsit nagyobb erővel rakta vissza a pultra az üres poharat, mint kellett volna.

-         Nem. – Morogta halkan, és beletúrt a hajába, majd otthagyta a kezét támasznak.

Vic újabb pohár whiskyt varázsolt a gépész elé, és rákönyökölt a bárpultra.

-         Hát akármiről is van szó, az nem oldja meg. – Bökött a fejével az ital felé. – Kira nem lesz boldog, ha részegen állít haza. – Tette hozzá halkabban.

Nick megforgatta a kezében az italt, majd kortyolt belőle. Aztán a holoénekes felé nézett, de nem volt képes ráfókuszálni.

-         Nekem nincs igazi otthonom, és nem is lesz. – Állapította meg akadozó nyelvvel, majd egy keserű grimasz kíséretében kortyolt még egyet.

Vic felhúzta a holografikus szemöldökét, és úgy döntött ez egy hosszabb szünet lesz, mint a szokásos öt perc.

-         Nem akarja elmondani mi történt? – Kérdezte kifelé fordulva, mindkét könyökével hátratámaszkodva.

A főgépész megrántotta a vállát, de már elég részeg volt ahhoz, hogy megeredjen a nyelve.

-         Tovább kéne lépnünk, hivatalosan is összeköltözni. Már régen elértünk erre a pontra, és úgy érzi, meg én is, hogy csak egyhelyben toporgunk, és nem tudunk előrelépni. De ehhez fel kéne adnom a régi szállásom, és hivatalosan is hozzá költözni, de nem lehet. Amíg ezt az egyenruhát hordom, sosem lesz lehetséges. – Húzta le a maradék aranyszínű szintoholt, majd intett a pincérnek újabbért.

Mikor elétették az új poharat, a hologram elkapta, és saját maga itta meg, a meghökkent gépész orra előtt.

-         Miért nem? Ha szeretik egymást? Az Ezredes nem is Csillagflottás.

A főgépész elnevette magát, már-már hisztérikusan.

-         De Nick Wesley egyszer hőst játszott, elbaszta a saját életét meg a karrierjét, ’azt ez most utolérte. – Nézte mereven a bárpult szürke tetején az előbb odacsöppent italcseppet.

A hologram lerakta a kezéből az immár újra üres poharat, és felállt, majd a Zászlós vállára tette a kezét.

-         Miért ül akkor itt? Miért nem javítja meg? Az életben mindig van lehetőség kijavítani a hibákat. Maga gépész, ezt tudnia kéne. – Közölte az álláspontját, aztán ezzel elindult vissza a színpad felé.

Nick megrázta a fejét, és ő is felállt. Mert hát Vic Fontain csak egy hologram volt, mit tudhat ő hibákról, döntésekről, meg következményekről? Bizonytalan lábakon, kicsit imbolyogva elindult hát a kijárat felé, mikor megszólalt a kommunikátora.

-         Davis Wesleynek. – Hallotta a Béta Műszak vezetőjének hangját.

-         Itt Wesley.  Hallgatom. – Sikerült már másodszorra eltalálnia az apró jelvényt.

-         Főnök, jó lenne, ha idejönne, akadt egy kis probléma. – Jött a bizonytalan válasz, amire a kicsit ittas Wesley felhúzta a szemöldökét, már kifelé tartva Quarktól is.

-         Hol van most Keith? – Kérdezte visszanyelve a feltörő litániát, és nagyon rákoncentrált arra, hogy egyenesen menjen, valamint, hogy ne nyújtsa a szavakat.

-         A kettes dokknál. – Válaszolta a Hadnagy, és tisztán nem érezte túl kényelmesen magát, ez még a komlinken is átjött.

-         Megyek. Wesley vége. – Zárta el mérgesen a főgépész a komcsatornát, és a turbólift felé vette az irányt remélve, hogy hamar letudja bármi is az a probléma.

 

A Dokkológyűrű viszonylag üres volt, bár ez az a hely, ahol még éjszaka sem áll meg az élet teljesen. De ezúttal Wesley kihalt folyosókon mehetett végig, amíg megpróbálta kirázni a fejéből a nemrég fogyasztott nagyobb mennyiségű szintoholt.

Mikor elérte a kettes dokkot a Davis hadnagy által vezetett béta 1-es csapattal találta szemben magát, akik türelmesen várakoztak a zsilip bejáratánál.

-         Nos mi a probléma Davis? – Érdeklődött, igyekezve nem túl közel hajolni, és nem túl akadozva beszélni.

-         A Kapitány magát kérte, hogy vezesse a kisegítő csapatot, hiába mondtam, hogy maga most nincs szolgálatban, meg, hogy… - Tört fel a Hadnagyból, aki szemmel láthatólag ideges volt, hogy elő kellett rángatni a főnökét.

-         Lassabban Kaith… - Emelte fel a kezét Wesley, de le is eresztette azonnal, ahogy észre vette az apró, árulkodó remegést. – Melyik hajó van most itt? És ki a kapitánya? – Érdeklődött aztán.

-         A Missurie és Laurence kapitány. Sajnálom, de erősködött… - Próbálta újra Davis, de megint elakadt, ahogy látta a főnökét megtántorodni és elsápadni.

Odaugrott, hogy diszkréten megfogja a karját, majd közelebb hajolt.

-         Főnök jól van? – Kérdezte halkan igyekezve takarni az apró incidenst a csapata többi tagja elől.

-         Ii…gen. Kim… Kimberly Laurence? – Kérdezte Wesley és érezte, hogyan illan el a szintohol hatása pillanatok alatt. Ez hatékonyabb volt, mint Bashir varázs hypospray-e.

-         Igen főnök, ismeri talán? – Kérdezte a Hadnagy még mindig suttogva.

Wesley körülnézett, majd megrázta a fejét, hogy az utolsó visszamaradt zsibbadtság is elhagyja az agyát, végül visszanézett a Hadnagyra.

-         Rendben Davis, innen átveszem. – Próbált egy halvány, meggyőzőnek szánt mosolyt elereszteni, de csak egy fájdalmas grimaszra futotta.

-         Ahogy óhajtja. – Engedte el a Hadnagy a karját, hogy átadja a kezében tartott rögzítőt. Majd indult volna el, de Wesley hangja megállította.

-         Keith… - Várta meg, amíg a Hadnagy visszanézett. – Nem tudja kinél dokkolt be? – kérdezte hirtelen.

-         Joan Pico hadnagy volt szolgálatban. – Válaszolta meglepetten.

-         Köszönöm. – Fordult a várakozó gépészek felé Wesley. – Menjenek a gépházba és jelentkezzenek Stevenson hadnagynál, majd ő megmondja, hol kezdjenek. – Adta ki a parancsot. – Én meg jelentkezem a Kapitánynál. – Tette hozzá sóhajtva, szinte csak magának.

Aztán a béta 1-es csapat elindult a Missurie gépháza felé, ő meg a hídra, a jól ismert folyosókon.

 

Az úton a Missurie apró hídjára mélyen belemélyedt az előbb kapott rögzítőbe, ami a hajó főgépésze által írt jelentést tartalmazta, mely szerint a hajó ionviharba került, és elég súlyosan megsérült, mindenütt kiégett plazmavezetékek, megsérült computerprocesszorok, és meghibásodott másodlagos rendszerek mutatták a vihar hatását. A javítási munkálatokra egy tapasztalt gépész két hetet mondott volna, de még egy friss, zöldfülű kadét is legalább másfél hetet. Wesley kíváncsi volt, mennyire siet Laurence kapitány, hogy képes volt igényelni egy kisegítő csapatot, és őt, tudva, hogy a volt kapitánya nem szerette, ha idegenek nyúlnak a hajójához. És persze kíváncsi volt arra, hogy őt minek rángatta oda az éjszaka közepén. Ez nem vallott rá, még azokban az időkben sem, mikor együtt voltak, soha nem hagyta, hogy a magánélete befolyásolja a munkáját, és erre most idehívatta teljesen feleslegesen.

A folyosókon a legénység nyüzsgött annak ellenére, hogy ez a Missurien is a béta műszak közepe. A kis Cheyenne osztályú hajó legénysége mindössze 245 fő, s a hajó maga is viszonylag kicsi, tudományos felfedezésekre, és diplomáciai küldetésekre készült, de a Dominium háborúban ennek az osztálynak is harcolnia kellett. Most azonban visszatért eredeti feladatára, és a háború utáni nagyrészt új legénység is kezdett összeszokni már.

Kíváncsi, néha döbbent, vagy épp meglepett tekintetek kísérték végig a folyosókon. Nick Wesley első szolgálati helye volt a Missurie, és a Voyager hét éves útja után is ide tért vissza, már főgépészként, amíg az a kényes incidens ketté nem törte a karrierjét, jól tudta hát, hogy egy ekkora hajón nincsenek titkok. A tisztek és közlegények, akik szembe jöttek ismerősök voltak, még régi barátok is akadtak köztük, akik most jobb esetben is csak bólintottak, majd tovább rohantak a dolguk után, vagy éppen a Missurie volt főgépésze elől. Wesley nem is számított másra, mert bár a tárgyalás a legnagyobb titoktartás közepette zajlott, csupán négyen vettek rajta részt, de a pletyka mégis szárnyra kapott, hogy a főgépész szexuálisan zaklatta a Kapitányt, és ezt senki nem nézte el a hajón. Most pedig ugyanez a főgépész sétált az ismerős folyosókon közöttük, mint bárányok között, ama bizonyos farkas.

De végül a turbólift megérkezett, és Wesley kilépett az apró hídra, melyen a béta legénység volt szolgálatban, néhány ismeretlen arcon kívül a többieket ismerte. A taktikai pultnál a fiatal Vulcáni hadnagyot Pal’toth-ot, a tudományos pultnál Sun Kiosi hadnagyot, és persze az első tisztet Petherr Tar parancsnokot, a trill férfit, aki egy 250 éves szimbiontát és annak emlékeit hordozza. Tar és Wesley barátok voltak, még együtt kezdték a szolgálatot a Missurien, és bár a gépész elkerült, mikor visszatért folytatták a nem túl szoros, de azért jó barátságot. Aminek nem sokkal később vége szakadt a tárgyalás következményeként. Most ez a magas és sötét hajú, majdnem fekete szemekkel és markáns nagy foltokkal rendelkező férfi ott ült a kapitányi székben, és nyílt ellenségességgel mérte végig a belépő főgépészt.

-         Wesley. – Bólintott felé, a hangja hideg volt és kimért. – A Kapitány már várja. – Mutatott a fejével az iroda felé.

-         Igen Uram. – Viszonozta a gépész, de nem igazán vette észre sem a kifejezést, sem a hangszínt, mert a gondolatai már Kimberly Laurence kapitánynál jártak, aki nem is olyan régen még volt egyszerűen csak Kim is.

Aztán egy pillanatra megtorpant, mielőtt megnyomta volna a jól ismert gombot, hogy beeresztést kérjen.

 

Kimberly Laurence ült az apró irodájában a kanapén, és egy teával a kezében bámult kifelé a Deep Space Nine monumentális konstrukciójára. A tekintete végigvándorolt a Dokkológyűrűn, majd fel a Pylonokon, hogy aztán belevesszen az Űr végtelenjébe, melyet csillagok apró fénypontjai szakítottak csak meg. A gondolatai azonban nem követték ezt az utat, ők az idő végtelenjében keresgéltek. Apró emlékek kerültek felszínre, a múltból, mikor még egy bizonyos Nicole Wesley hadnagy volt a főgépésze, és a társa is. Mikor még minden egyszerűbb volt, az élete pedig valahogy teljesebb, egészebb, nem ilyen felszínes, nem ilyen egysíkú. A kapitány benne nem kívánhatott volna többet, a karrierje ívelt felfelé, a hajóját imádta, számtalan kitűntetés függött a kabinjában a háborúban nyújtott teljesítményéért. De a nő, aki benne élt, a részének kellett volna lennie, elveszett valahol, miután az egyetlen, akinek sikerült előcsalogatni elment. De az a valaki most nem sokára újra besétál azon az ajtón, és Kim nem érzett mást, mint megbánást, és lelkiismeret furdalást.

Az ajtócsengő megszólalt, amire a Kapitány összerezzent, majd felállt, letette a kezéből a kihűlt teát, megigazította az egyenruháját, az íróasztala mögé ment, s a tükröződő felületén rutinosan megvizsgálta, hogy a kapitányi maszk a helyén van-e, végül kiszólt.

-         Tessék. – A hangja kemény volt, és parancsok kiadásához szokott, nyoma sem volt már benne annak a nőnek, aki az előbb bámult ki az ablakon.

A DS9 főgépésze belépett, megállt az íróasztal előtt, kihúzta magát, kezek hátul összekulcsolva, tökéletes Csillagflotta tiszt. Majd jelentkezett.

-         Nicole Wesley zászlós a Deep Space Nine kisegítő gépészcsapatának rangidős tisztje jelentkezik, Kapitány. – A hangja tökéletesen színtelen volt, és tökéletesen professzionális.

Laurence kapitány leült, és hellyel kínálta egy kézmozdulattal a főgépészt is. Az arckifejezése a jól ismert kapitányi maszkba rendezve, amin senki nem volt képes átlátni, senki, kivéve Nicket. És Kim zöldeskék szemei, és az alattuk húzódó sötét árnyak, a sarkukban lévő feszült apró ráncok elárulták neki, hogy a Kapitány fáradt, kimerült, és… szomorú. Nick utoljára a tárgyalóteremben látta, és akkor is ilyen volt, ugyanaz a kifejezés kavarta fel a szemének zöldeskék hullámait, ami a szívét akkor is és most is összeszorította. Képes volt nevet adni a tekintetnek, de sosem tette, mert túl fájdalmas lett volna, mostanáig. A tekintet a lelkiismeret furdalás volt. Ugyanaz, amely Nickben is ébredezni kezdett, bár más oknál fogva.

-         Köszönöm, hogy tudott jönni. – Válaszolt Laurence kapitány, s bár a hangja a szokásos professzionális hang, amivel minden nap dolgozik, az apró rezgést, a hangszín apró változásait Nick régről ismerte már, tudta, mit jelentenek.

Tudta, hogy Kim elveszett, és magányos, legyőzettetett a kapitány által. És egy része sírt belül érte, fájt, hogy a régen olyan élettel teli és vidám nő, most újra eltűnt, újra csak egy kötelességtudó, kiváló kapitány. Aztán a szavak elértek a tudatáig, a szemei előtt megjelent Nerys arca, ahogy néhány órával azelőtt arra kérte, hogy költözzön hozzá hivatalosan is, s az ok, amiért nem tehette, és harag ébredt benne. A szintohol és a düh keverékének hatására már majdnem kitört, mikor az utolsó pillanatban megállította magát, bár ahogy belépett már tudta, hogy Kimmel is fog beszélni, nem csak a Kapitánnyal.

-         Nem probléma. – Felelte erőltetett udvariassággal. – Asszonyom. – Tette hozzá emlékezve az etikettre.

Kim oldalra billentette a fejét, és a tekintete elárulta, hogy próbál olvasni Nickében, és a gépész tudta, hogyha próbál, akkor sikeres is lesz. De ez csak újabb hullám haragot küldött szét benne, bár nem tudta biztosan kire, vagy mire is haragszik.

-         Azért kértem önt, mert senki más nem ismeri olyan jól a hajó rendszereit, mint ön. – Mondta aztán. És Nick látta, hogyan tűnik el fokról fokra a fény a szeméből, minden egyes magázó szóra. – Mr Stevenson jelentését, ha jól tudom, már megkapta. Szeretném tudni, mennyi idő kell a javításhoz. – Folytatta.

Nick nyelt egyet, ahogy a kettős érzelmek majdnem elzárták a légútjait.

-         Másfél hét, talán kettő. – Felelte, nem tudva játszani a jó gépészek játékát.

-         Az sok. – Rázta meg a fejét Laurence kaptány. – Egy téranomáliát kell vizsgálnunk a Vadvidék közelében, de másfél hét múlva eltűnik.

A főgépész felvonta a szemöldökét, és megrezzent egy kicsit.

-         Akkor egy hét, de kellenek még emberek. Davis hadnagy emberei kiválóak, átküldök majd még két csapatot, ha Kira ezredes engedélyt ad. – Válaszolt, és a hangja önkéntelenül is ellágyult Kira nevére.

Kim hátradőlt a székében, erőtlennek látszott, és törékenyebbnek, mint Nick valaha látta. Egy pillanatra lehullott az arcáról a kapitányi maszk és láthatta az átrohanó érzelmeket, amelyek összeszorították a szívét. Aztán a maszk a helyére került, hogy újra az erős és sziklaszilárd kapitány nézzen szembe vele.

-         Beszélni fogok az Ezredessel. És szeretném, ha maga vezetné továbbra is a kisegítő teamet. – Tette hozzá, de megrezzent a Nick arcán egy pillanatra megjelenő gunyoros és önkéntelen grimasztól.

-         Kira sosem fog belemenni. – Csúszott ki a száján harsányan, mielőtt még gondolkodhatott volna. Aztán némán elátkozta az összes szintoholt, holobárostul együtt.

Kim pislogott, majd jól láthatóan nyelt egyet szárazon, megdöbbenve a nem várt kitörésen.

-         Maga biztosan nélkülözhetetlen az Állomáson, mindenesetre azért én beszélek vele. – Felelte türelmet erőltetve magára. Majd lassan felállt, és tétován megkerülte az asztalt, és Nick tisztán láthatta a tekintetében a harcot, amelyet a nő és a kapitány folytatott.

-         Ahogy óhajtja Asszonyom. – Nyerte vissza az önuralmát, és felállt.

A Kapitány bólintott, ahogy Wesley megfordult, hogy elinduljon kifelé végre onnan.

-         Nick… – Suttogta Kim a távozó gépész után.

Aki megállt csak egy lépésre a mozgásérzékelők hatósugarán kívül, de nem fordult vissza. Aztán arra a mondatra gondolt, amit Vic Fontain mondott neki talán egy fél órával ezelőtt a hibák kijavításról. „Ha hibát követtem volna el, de nem, helyes volt, még akkor is, ha nehéz viselni a következményeit.” Nyelt egyet, ahogy várta, hogy Kim folytassa. De az ismerős hang nem jött.

-         Mit akarsz tőlem? – Hallotta a saját szavait hidegen, szenvtelenül felcsendülni, és szinte látta maga előtt, ahogy Kim összerezzen rá.

-         Bocsáss meg! – Volt minden, amit Kim válaszolt, de a hangban annyi elkeseredettség, annyi önvád volt, hogy Nick megfordult, hogy szembe találja magát azzal az összetört nővel, akit két évvel ezelőtt otthagyott a tárgyalóteremben.

Nézett bele a zöldeskék szemekbe, nézte a kedves arcot, amelyen egyszer régen annyi vidámság volt, annyi szeretet és boldogság, amelyen ezeknek most még csak hírnöke, utóhangja sem volt.

-         Nincs mit megbocsátani. – Felelte, és meglepődött, milyen gyengéden hangzott. – Sosem haragudtam rád Kim. – Folytatta halkan, ahogy közelebb lépett.

Amire a Kapitány nem lépett hátra csak egy apró könnycsepp folyt le az arcán, amit ezúttal Nick nem törölt le, és tudta, hogy sosem fog, még csak késztetést sem érzett rá. A mély szenvedély és vágy elmúlt, mára már csak a szeretet maradt és fájdalom. Semmi soha többé nem tudja helyre állítani a régen volt köteléket közöttük, és ezt mindketten tudták.

-         Hallottam, hogy Nechajev rád szállt. – Kezdte Kim bizonytalanul. – Sajnálom Nick, ez mind miattam van… - Készült kitörni, de a gépész tekintete megállította.

-         Nem Kim, ne! Nem hagytam választást neked. Az én döntésem, az én vállamon vannak a következmények, senki másén. – Magyarázta még mindig halkan és lágyan, mintha egy gyermeknek magyarázná.

-         Hogy mondhatsz ilyet! Én hagytam, az én hibám, azt hiszed, nem tudom, min mentél az óta keresztül, hogy nem tudom mit jelent ez neked? – Tört ki végül, és lerogyott az asztala szélére némán, lehajtott fejjel.

Nick nem lépett közelebb, csak állt a helyén. A harag, amit nemrég érzett elpárolgott, mintha sosem lett volna, helyette sajnálat maradt, valami halvány megbánás, mert hallotta a hangból és látta a tekintetben a régi szerelmet, ami Kim részéről úgy tűnt, tovább élt.

-         Kim… - Kezdte egy fokkal még halkabban. – Ezzel már elkéstél, már nincs értelme. Miért nem mész tovább? Miért nem felejted el, és kezdesz új életet? – Kérdezte, de nem a szavak, hanem a hangsúly, nem a kimondott hangok, hanem a tekintetek kommunikáltak igazán.

-         Nem! Hagytalak elkövetni egy borzalmas hibát. Helyre kell hoznom. – Nézett fel elkeseredetten, a vállai megsüllyedtek a hordott súly alatt.

-         Kim nem… - Próbálta Nick, de ezúttal ő lett félbeszakítva.

Kim közelebb lépett és oldalra billentette a fejét, hogy elkapja a nála kicsit alacsonyabb gépész tekintetét.

-         Hát nem látod? Kettétörtem az életed, mert nem voltam elég erős kimondani az igazat! A szüleid visszafogadtak már? Hadnagy vagy már? Nechajev abbahagyta a látogatásait? Kira ezredessel élhettek nyugodtan? – Kérdezte most ő halkan és lágyan, ahogy újabb könnycseppek gördültek végig az olyan arrogáns, mégis szelíd arcon. Majd a szája keserű mosolyra húzódott, ahogy látta Nicket összerezzenni, és a tekintetében végighúzódni a fájdalmat az elhangzott szavak mögött rejlő igazság nyomán. – Nem Nick, az én félelmem okozta mindezt, és nekem kell rendbe hoznom valahogy. – Folytatta, és szerette volna megsimogatni a gépész arcát, de tudta, hogy soha többé nem teheti, már elszalasztott minden lehetőséget, és mindezt a saját gyávasága miatt.

-         Nem Kim. – Nézett fel Nick, a hangja rekedtes volt. Még csak az sem fordult meg a fejében, hogy honnan tud, és főleg miért ilyen sokat róla és a jelenlegi életéről.  – Menj el, folytasd az életed, a karriered, ne legyen felesleges minden. Ne engedd, hogy minden felesleges legyen! Kérlek! – Fordult el az ajtó felé.

Aztán kisétált rajta a Hídra egy másik világba, feszes rendbe szedett arcvonásokkal, üres tekintettel. Majd az irányt a Missurie Gépháza felé vette, a vállain nagyobb súllyal, mint amit egy félórával azelőtt próbált leinni.

 

Ahogy a felérő turbólift hangja elérte Jadzia Dax parancsnok fülét, felnézett az előtte heverő rögzítőkből, s egy gyors futó pillantás után vissza is tért a munkájához. Néhány másodperccel később azonban a feje felcsapott, az arcára pánik ült ki, majd nyelt egyet szárazon, de a meglepettségtől eltűnő hangját végül összeszedte valahonnan, hogy köszöntse a belépő alakot.

-         Laurence kapitány… - Volt minden, amit ki tudott préselni a száján.

-         Parancsnok? – Nézett fel Laurence, ahogy megállt egy pillanatra Dax pultja előtt. Nem emlékezett, hogy ismerte volna a trill parancsnokot. – Kira Nerys ezredeshez jöttem.

Dax kényelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és a gondolatok ezernyi változata száguldott át a trill agyon. Bajt érzett, és ha ő bajt érez, egy több száz éves szimbiontával a hasában, akkor az általában egy helytálló megérzés.

-         Uh… Kira ezredes még nincs itt, de mindjárt kezdődik a műszak, szeretné megvárni? – Szakította félbe a saját gondolatmenetét, ahogy az iroda felé intett, amiben várhat a Kapitány, ha akar.

-         Igen, megvárom, köszönöm Parancsnok. – Bólintott Laurence udvariasan, de professzionálisan.

A kétszárnyú ajtó hangos szisszenéssel zárult be a Kapitány mögött, és Jadzia abban a pillanatban megérezte magán a jó néhány érdeklődő tekintetet, köztük Worf parancsnokét is. Amit viszonzott egy, csak a férje számára megfejthető pillantással, majd a komjelvénye felé nyúlt.

-         Dax Kirának.

-         Itt Kira hallgatom. – Jött a válasz néhány örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva.

-         Fel kéne jönnöd, van itt valaki az irodában, aki látni akar. – Kezdte a trill, és a hét életnyi tapasztalattal a háta mögött sem tudta semlegesen tartani a hangját.

-         Kicsoda? – Kérdezte az Ezredes, de ő nem is próbálta a reggeli irritáltságot palástolni.

Dax gyorsan körülnézett, hogy lássa, hogy újra jó néhány szempár pihen rajta, mintegy megérezve, hogy valami érdekes történik. Végül egy megadó sóhajjal válaszolt.

-         Kimberly Laurence kapitány.

A komcsatornán keresztül hallani lehetett egy tompa puffanást, egy csörömpölést, mintha összetört volna valami, egy halk káromkodást, végül újra az Ezredes hangját.

-         Mindjárt ott leszek. – A három szó olyan precíz semlegességgel jött át a komlinken, hogy valóban nem lehetett belekötni.

Dax behunyta a szemeit, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel, majd elzárta a komcsatornát, és gyorsan keresni kezdett az előtte heverő éjszakai jelentések között. Nem telt bele sok idő, mire megtalálta, ami után kutatott, és gyorsan átfutotta. Ahogy az események körvonalazódni kezdtek előtte, úgy húzódtak egyre feljebb a szemöldökei. Mielőtt még bármilyen gondolat, vagy érzés elérhette volna, a turbólift megérkezett, magával hozva az Állomásparancsnokot.

Kira kiugrott a liftből, még mielőtt az egészen felérhetett volna, majd odaintett a fejével Dax felé, aki gyorsan felemelte a kezét, hogy megállítsa.

-         Nerys… - Szólt utána, még mielőtt elérhette volna az irodához felvezető lépcsőket. – Előbb ezt látnod kell. – Nyújtotta felé a USS Missurie érkezését tartalmazó jelentést.

-         Köszönöm. – Vette el Kira, majd gyorsan átfutotta, de ő nem csak a szemöldökét vonta fel rá, el is sápadt, ahogy a végére ért. Harag és meglepettség, féltékenység és féltés keveredett benne olyan érzelem egyveleggé, amely majdnem lemosta arcáról a semleges vezetői maszkot. Majdnem. – Worf, megvan a jelentés a tegnapi hadgyakorlatokról? – Fordult a stratégiai főtisztjéhez, időt próbálva nyerni ezzel, hogy teljes kontroll alá terelje a Megtisztulás Hónapja és az ezzel járó önmegtartóztatás miatt amúgy is alacsonyabb tűréshatárú temperamentumát.

A klingon egy kicsit meglepetten nézett fel, de ezt mindössze egy apró rántás jelezte a szemöldökénél.

-         Igen Ezredes. – Nyújtotta át a nagyméretű rögzítőt.

-         Jó, folytassák ma is. – Nézett fel Kira a taktikai tisztjére, majd Dax felé fordult. – Hogy állnak az új letapogatók?

-         Már dolgozunk rajta. A főnök egész Alfa teamje lent van az alsó pylonoknál. Még egy hét és kész lesz.

Kira arcában megrándult egy izom, alig észrevehetően.

-         Állítsd rá a főnököt is. – Bólintott, ahogy elindult fel a lépcsőkön az irodája felé, nem látva már a furcsa, de aggódó kifejezést Dax arcán.

 

-         Hé Wesley! – Hallotta a háta mögül, valahol a folyosó végéről az ismerős hangot.

Bár nem volt sok kedve, egy egész éjszakányi Jeffries csövekben való mászkálás, árammegfutások, kiégett plazmavezetékek, és tönkrement áramkörök utáni kutatással a háta mögött, de megfordult, hogy szembe találja magát a volt parancsnokának fekete, valaha barátságos feneketlen tekintetével.

-         Parancsnok. – Bólintott Wesley udvariasan, de a hangjában benne maradt egy kevés fáradt, és rezignált erőltetettség.

Petherr Tar arrogánsan megállt a főgépész előtt, és a szimpla magasabb és nagyobb termetével majdnem fenyegetőnek tűnt.

-         Nézze, én nem fogom, csak egyszer elmondani. Legyen olyan jó, és maradjon az Állomáson, amíg itt vagyunk, ne tegye be többet erre a hajóra a lábát, mindenki kedvéért. – Javasolta a trill halkan, már-már unott nyugodtsággal.

Wesley felnézett rá, majd oldalra billentette a fejét, és érezte, ahogy a harag minden kimerültsége ellenére is emelkedni kezd benne.

-         Mi ez Parancsnok? Fenyegetés? Figyelmeztetés? Vagy ajánlat? – Kérdezte a fogai között szűrve a szavakat, hasonlóan halkan.

-         Javaslat. Egy baráti javaslat. – Húzta gunyoros grimaszra a száját Tar parancsnok, ahogy egy lépéssel közelebb lépett, amire a gépész még csak meg sem rezdült. – További szép napot… Zászlós. – Nyomta meg gunyoros megvetéssel az utolsó szót, aztán ellépett Wesley mellett.

-         Magának is Parancsnok. – Vetette oda a gépész, túl fáradtan a további csatához, bár szívesen beolvasott volna a régi barátjának.

Ehelyett inkább folytatta az útját a zsilip felé, majd a szállása felé, ahol egy gyors zuhany, néhány falat reggeli és egy nagy adag kávé után már tovább is indult elkezdeni a műszakját.

 

Az ajtó kinyílt, és Kira Nerys besétált az irodájába, hogy ott találja a USS Missurie kapitányát az ablaknál állva, és bámulva kifelé. Vett egy hangtalan, de mély lélegzetet, mielőtt megszólalt.

-         Üdvözlöm a Deep Space Nineon Kapitány. Én Kira Nerys ezredes vagyok. – Nyújtotta ki a kezét az időközben megfordult Laurence felé.

-         Kim Laurence kapitány, USS Missuri. – Fogadta el a felajánlott kezet.

-         Kérem, üljön le. – Mutatott Kira a kanapé felé. – Miben segíthetek? – Kérdezte aztán, ahogy leültek egymással szemben.

A Kapitány vett egy mély lélegzetet, miközben lopva, de alaposan szemügyre vette Kirát.

-         A hajóm ionviharba került, és súlyosan megrongálódott. – Kezdett bele a semleges kapitányi maszkkal az arcán, gondosan megválasztva minden szavát. – A javítások elhúzódhatnak két hétig is, ami túl sok, ha teljesíteni akarom a küldetésünket. És ezért kértem egy kisegítő gépészcsapatot az éjjel. De szeretném, ha engedné Nicole Wesleyt is a Missurien dolgozni. – Mondta el alig észrevehetően, de egyszuszra.

Kira felpattant, és próbálta leküzdeni a benne lángoló féltékenységet. A képek a Tüköruniverzumból kísértették, mintha a saját Nickjét látta volna. Próbált harcolni az amúgy is túlfeszített temperamentumával, visszanyerni az önuralmát, amíg sétált pár lépést az ablak felé. Majd mikor már nem bírta tovább, megfordult, egy kicsit túl hirtelen, amitől a Kapitány megrezzent, de sosem veszítve el a szorosan tartott kapitányi maszkját.

-         Miért? – Kérdezte végül, nem igazán bízva a saját hangjában.

-         Mert ő ért legjobban a hajó rendszereihez. Talán jobban, mint a saját főgépészem. – Felelte Laurence gyorsan, lopva véve egy mély levegőt. – Nézze Ezredes, ez a küldetés fontos, és Wesley zászlós sokat tudna segíteni, hogy időben elkészüljön a hajó.

Kira arcán egy szkeptikus és gúnyos kifejezés jelent meg, de vissza is rendezte a vonásait azonnal a saját semleges maszkjába. Belül azonban folyt a harc, és bár tudta, hogy a döntését nem befolyásolhatják az érzelmei, és eddig soha nem is hagyta, de most nehezebb volt szétválasztani a magánéletét a munkájától, mint valaha. És volt egy olyan kényelmetlen érzése, hogy ez nem utoljára történik, sőt, lesz még nehezebb is.

-         Rendben. – Bólintott végül, és legszívesebben felképelte volna saját magát, de e helyett csak eleresztett egy kényszeredett félmosolyt. – Szólok a főnöknek. – Tette hozzá végül, ahogy a gondolatai hirtelen a jövőbeli beszélgetésre vándoroltak, amíg a Kapitány hangja vissza nem rángatta a valóságba.

-         Köszönöm Ezredes. – Bólintott Laurence, ahogy felállt, majd mintha még akart volna valamit mondani, de aztán inkább becsukta a száját, és elindult az ajtó felé.

-         Nincs mit. – Morogta a már becsukódó ajtónak Kira, és próbálta leküzdeni az ingert, hogy megüssön valamit.

Aztán végül csak leült a székébe, és a komjelvénye felé nyúlt, hogy végül mégis meggondolja magát, és kimenjen az irodából.

 

-II-

Hirtelen a falak és a padló megremegett az emberek lába alatt, mintha egy erőteljes robbanás rázta volna meg az Állomást. A vészriadó fényei néhány szívdobbanásnyi idő múlva felvillantak, amire a pylonnál dolgozó gépészcsapat tagjai zavarodottan néztek körül, majd egymásra. Nick Wesley zászlós kibújt az egyik szervizcsatornából, és pillanatnyi habozás nélkül felállt, majd elkiáltotta magát.

-         Mindenki a szolgálati helyére! – Indult el maga is a lift felé, de visszafordult, ahogy a szeme sarkából észrevette, hogy az emberei elég lassan reagáltak. – Azonnal! – Tette hozzá, ami hatott, és hirtelen mindenki felállt, indult a helyére.

A lift nem működött, amire Wesley egy pillanatra tanácstalanul fordult hátra, majd a legközelebbi szervizbejárat felé.

-         Akkor mászunk. – Morogta dühösen, és megérintette a kommunikátorát. – Wesley a Vezérlőnek, mi történt? – Kérdezte, és néhány pillanatnyi csend után újra megütötte a jelvényt, kicsit agresszívabban. – Wesley bárkinek, aki hall. Feleljen! – Kiabálta, de újra csak csend volt a válasz. – Rohadt életbe! – Morogta ezt már magának. – Jamie, Kavalsky, Schwartz, Beals. Arra! Próbáljanak eljutni a reaktorterembe! – Mutatott a téta 23-as szervizjárat felé. – Allenby, Myers, Brower, Dalby. Velem, el kell jutni a Vezérlőbe! – És ezzel már indult is felfelé a létrán.

De újabb rengés rázta meg az Állomást, úgy, hogy a felfelé mászó gépészcsapat majdnem elvesztette az egyensúlyát.

-         Főnök, ez olyan, mintha megtámadtak volna. – Jött Wesley alól Kenneth Dalby hangja.

-         Vagy robbanások. – Kiáltott vissza a főgépész, ahogy fellépett a következő szintre, helyet hagyva a csapatának. – Nézzük, hátha innen el tudunk érni valakit. – Nyúlt a komjelvénye felé. – Wesley a Vezérlőnek. Válaszoljanak! – Várt feszülten néhány pillanatig, majd a többiek felé fordult. – Oké emberek, úgy látszik a komrendszer meghalt. Tom, nézd meg, hátha helyre tudod hozni innen. – Mutatott az egyik szervizpanelre a falban. – Tess, te segíts neki. – Fordult a fiatal zászlós felé, aki azonnal indult is a parancs szerint. – Jack, Ken, mi megpróbáljuk a transzportert, gyalog sosem érünk fel. – Nézett a hátralévő jó néhány szintnyi magasságba, majd elindult a folyosón egy másik szervizpanel felé. Dalby, és Myers követték.

A panel szinte használhatatlan volt, az energiacellák többsége kiégett, apró plazmatűz kíséretében. Miután Dalby és Myers eloltották, a három gépész egyszerre dugta oda a fejét, hogy felmérjék a lehetőségeket.

-         Úgy tűnik, a másodlagos rendszer sincs túl jó állapotban, csodálom, hogy a környezetszabályozás még működik. – Mormogta maga elé Wesley, szórakozottan vakargatva a fejét.

-         Ja meg a replikátorok, azok bezzeg még jók. – Kontrázott Dalby, ahogy közelebb lépett a panelhez.

-         Ebből nem lesz transzporter főnök, a központi terminálról életet lehet lehelni belé, de innen nem. – Rázta a fejét Myers is, és felegyenesedett.

-         Főnök! – Hallották meg a folyosó végéről Tom Brower zászlós hangját.

-         Mi az Tom? – Kérdezte Wesley, ahogy közelebb léptek hozzá.

-         Azt hiszem, meg lehet oldani a kommunikációt.

-         Akkor csináld! – Emelte fel a hangját a főgépész, de aztán közelebb lépett, némiképp megbánó tekintettel. – Mutasd! – Nézett bele a jobb állapotban lévő kommunikációs panelbe.

Két perc múlva az Alfa gépészcsapat elégedetten egyenesedett fel, és Wesley magabiztos grimasszal érinthette meg a komjelvényét.

-         Wesley a Vezérlőnek. – Nézett körbe, majd mikor meghallotta a zavaros, de egyértelműen felismerhető hangot, a grimasz nagyobbra nőtt.

-         Itt Dax. Hol vagy?

-         Mi történt? – Kérdezte Nick, de visszanyelt minden egyéb kérdést, egyelőre.

-         Még mi sem tudjuk pontosan. Valamilyen robbanás a Dokkológyűrűben. Kettes és hármas dokk. Elszállt a kommunikáció, és a másodlagos rendszerek java, mint a turbóliftek, transzporter. Már kiküldtük a javítócsoportokat. Fel tudsz jönni?

-         Eltarthat egy darabig, tudsz valamit a sérültekről? – Kérdezte Nick, egy kicsit sápadtan.

-         Nem, még nem. Amint helyreáll teljesen a kommunikáció szólok.

-         Értem. Wesley vége. – Zárta el a már széteső komlinket, és a csapata felé fordult. – Hallották emberek, kettes és hármas dokk! Én megpróbálok eljutni a Vezérlőig. – indult azonnal vissza a szervizjárat felé.

 

A lift félig leszakadva, alig észrevehetően, de himbálózott az aknában, több száz méternyi mélység alatta, és fölötte. Kira ezredes óvatosan emelte fel a fejét, hogy körülnézzen, de nem látott mást, mint a turbólift falait, és nem érzett mást, mint az apró mozgást maga alatt, hallani pedig egy korántsem kellemes halk nyikorgást hallott. Néhány bajori káromkodás után megpróbált felülni, de ezzel csak azt érte el, hogy a lift megmozdult, egy néhány centivel lejjebb esett, és a himbálózás veszélyesen fokozódott. Már félig ülő helyzetben a komjelvénye felé nyúlt.

-         Kira a Vezérlőnek. – Próbálta, de a válasz elmaradt. – Kira bárkinek. Kérem, válaszoljon! – A válasz ezúttal is csak csend volt.

Néhány pillanatig csak bámulta a lift falát, majd összeszedve magát, megpróbált felállni, és ezúttal a lift nem zuhant tovább. A nyikorgás viszont hangosabb lett. Ahogy felnézett a fülke plafonjára, majd vissza a falakra, rájött, hogy innen segítség nélkül nem szabadul.

Visszaült a padlóra, a lift legstabilabbnak tűnő sarkába, és jobb híján hallgatta a nyikorgást. Percek teltek el, mire a nyikorgás mellett hirtelen egy másfajta zaj ütötte meg a fülét. Fémes, de tompa zaj, nem elég ütemes ahhoz, hogy gép legyen, talán ember. A következő pillanatban hirtelen a ritmus megszakadt és egy hangosabb, elnyújtottabb csattanás, majd puffanás következett. Aztán káromkodás, emberi káromkodás. Sőt, Nerysnek nagyon ismerős káromkodás.

Hirtelen felpattant, amire a lift megmozdult, de nem túl sokat, ahogy megütötte a falat, majd kikiabált.

-         Hé! Bárki van ott! Segítsen!

Az előbbi zaj – most már biztos volt benne, hogy léptek, valaki mászott a liftakna melletti létrán – ritmusa fokozódott, és hallotta, ahogy felfelé távolodott, majd újra közeledett most már erősebben. Majd egy újabb káromkodás, és egy puffanás, ami megrázta a félig leszakadt kabint. Aztán ahogy felnézett láthatta, hogy nyílik a kabin fedele, és az Állomás főgépésze dugja be rajta a szőke fejét, egy először falfehér ábrázattal, ami pillanatok alatt átalakult egy megkönnyebbült grimasszá.

-         Örülök, hogy látlak. – Jegyezte meg mindkettő egyszerre körülbelül azonos megkönnyebbült szárazsággal, majd összenevettek, amit újabb nyikorgás és zökkenés szakított félbe.

Wesley megvetette a lábát a liftakna tetején, és behajolt, hogy kihúzhassa az Ezredest.

Mikor mindketten biztonságban megálltak a létra egyazon fokán, csak akkor néztek le újra az immár csak egy kábelen függő kabinra, majd egymásra.

-         Ez közel volt, kösz. – Suttogta Kira, hirtelen ráébredve a gépész közelségére, és az egész szituáció veszélyességére.

-         Bármikor. – Hajolt közelebb Nick, hogy hosszan megcsókolja a párját, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. És az is volt, kivéve, hogy alattuk, a következő szintig fölöttük több méternyi szédítő mélység, a Megtisztulás Hónapjáról, és az ezzel járó önmegtartóztatásról nem is beszélve.

Mikor Kirának sikerült elszakítania magát, egy félig ijedt, félig felfűtött kifejezéssel bámult a társára, ami egy pillanat múlva átcsapott haragba.

-         Mit kép… - Kezdte el, de a gépész egész egyszerűen elkezdett tovább mászni, minden visszanézés nélkül.

-         Tudom, tudom a Megtisztulási Szertartás, de teszek rá, majdnem meghaltál, ilyenkor biztos megbocsátják a Próféták! Ha meg nem, az az ő bajuk.

Kira hatalmas szemekkel nézte a szőke gépész alakját mászni előtte, és a döbbenet visszatért, aminek a helyét ezúttal mély pirulás vette át, ahogy a mélybarna tekintet követte a formás gépészfeneket. Aztán pár pillanat múlva magához tért és mászni kezdett a főgépésze után, próbálva valamilyen semleges maszkot erőltetni az arcára. Aztán hirtelen emlékezni kezdett, hogy tulajdonképpen nem tudja mi történt.

-         Mi történt? – Kérdezte a fölötte mászó gépésztől, aki megállt és láthatóan vigyorgással küszködve visszanézett rá, majd elkomolyult.

-         Nem tudom. – Rázta meg a fejét. – Dax azt mondta valami robbanás a kettes dokkban, de többet fent sem tudnak.

-         A kettes dokk? – Kérdezte Kira és zavartan pislogott felfelé. – A Missurie?

Wesley visszanézett, az arca néhány árnyalattal fehérebb volt a megszokottnál.

-         Igen. – Felelte kurtán, aztán visszaterelte a figyelmét a mászásra, tisztán nem akarva tovább feszegetni a témát.

 

Az állomásparancsnoki irodában kisebbfajta tömeg volt. Először is maga Kira ezredes ült magára erőltetett nyugalommal a székében, kissé távolabb Petherr Tar parancsnok járkált fel-alá, mint valami dühös ragadozó. Az íróasztala előtt Latara Koren őrnagy, Kira biztonsági főtisztje és még két tiszt Worf parancsnok, a taktikai főtiszt és Dr. Julian Bashir az Állomás orvosi főtisztje, aki a sérülteket látta el, köztük Kimberly Laurence kapitányt is.

A robbanások óta három óra telt el, most itt álltak, hogy megtegyék az első jelentéseiket.

-         Doktor, mi a helyzet a sérültekkel? – Kérdezte végül Kira Julianre fordítva a figyelmét.

-         A könnyebb sérültek már el is mehettek, szám szerint öten. Két súlyosabb sérült van, őket a Betegszobán ápoljuk, de egy-két napon belül fel fognak épülni. És ott van még Laurence kapitány. Az ő állapota kritikus. – Itt megállt egy pillanatra a környező reakciókat figyelve.

Kira arca, ha lehet még feszültebb lett. Worf és Latara semlegesek maradtak, viszont a trill parancsok elsápadt és úgy nézett ki, mint aki elájulni készül. Végül azért összeszedte magát, de az Ezredes megelőzte.

-         De helyre jön ugye, doktor?

-         Nos, mindent megteszünk érte. De súlyos belső sérülései vannak, amiket csak pótszervek beültetésével tudunk helyrehozni. Viszont, hogy megsérültek a másodlagos rendszerek, nem tudjuk időben replikálni őket és ezért sztázismezőbe kell helyeznünk a Kapitányt. – Próbálta minél gyorsabban és egyszerűbben befejezni.

-         Meddig? – Kérdezte Tar parancsnok mindenki mást megelőzve.

-         Nem tudom pontosan megmondani. – Rázta a fejét Julian. – Egy, talán két hétre. Ez attól függ, hogy az új szervek milyen gyorsan nőnek, és hogy sikerülnek a beültetések.

Az irodában egy ideig csend lett, mindenki a maga szempontjából megpróbálta megemészteni a hallottakat.

-         Köszönöm. Leléphet Doktor. – Engedte el végül halkan Kira, hiszen az orvos ott fent már nem tehetett többet. Aztán az előtte álló Latarára nézett. - Nos, Őrnagy, mire jutott? – Dühös volt, nem, tombolt belül, végül is kis híján lerobbantotta valaki az állomása fél Dokkológyűrűjét. Ez, ha lehet, még közelebb lökte a temperamentuma, a türelme és úgy egyébként mindenféle határhoz.

Aki nem ismerte volna még a bajori biztonsági főtisztet, azt gondolhatta volna, hogy némileg ideges, mert a mindig végtelen higgadtságot és professzionalizmust sugárzó nő ezúttal kissé furcsán állt egyik lábáról a másikra.

-         Igenis Ezredes. A Dokkológyűrűben a 22-es Alfa szervizjáratban két bomba robbant fel. Mikor megvizsgáltam a robbanás gyújtópontját kiderült, hogy tiránium alapú robbanószert használtak a készítők…

Kira előredőlt a székében, és türelmetlenül közbevágott. Tényleg tombolt, és ezzel tisztában is volt mindkét előtte álló tisztje. Mint minden kapitány, állomásparancsnok, Kira Nerys számára is a legelső az emberein kívül az Állomás volt. Aminek jelen esetben lerobbantották a fél dokkológyűrűjét.

-         Tiránium? – Kérdezte, és furcsán nézett az előtte álló Őrnagyra. – Biztos benne? Olyat egyedül a Maquis használt annak idején… - Rázta meg végül a fejét.

Latara bólintott és folytatta.

-         Igen, ezt én is tudom. – Vett itt egy mély lélegzetet és folytatta a jelentését. – A terület vizsgálata után átnéztem az érzékelőnaplókat, és a szervizjárat belépőnaplóját. Bár a fájlokat megpróbálták felülírni, de a végén sikerült helyrehozni őket, és az összegyűjtött bizonyítékok alapján elérni egy gyanúsítottig. – Fejezte be óvatosan, még mindig nem nagyon akarózva nevet mondani.

Talán ez az idegesség feltűnt volna Kirának is, ha nem lett volna maga is túlságosan feszült.

-         Őrnagy, ki az? – Csattant fel, megijesztve még az eddig csendben figyelő Tar Parancsnokot is. És különböző válogatott kínzási módszerek futottak végig a fején, ha a kezét ráteheti arra az utolsó kardassziai patkányra…

Mikor Latara nem válaszolt. Worf szólalt meg mogorván, tőle nem szokatlan módon.

-         Wesley zászlós.

Kira elfehéredett, és felugrott. Kétségkívül most már nem volt olyan ellenállhatatlan kínozhatnékja.

-         Tessék?! – Ez már nem egyszerű felcsattanás volt, ezt még a Vezérlőben is hallották. – Ugye nem gondolják komolyan, hogy a főnök csak úgy gondol egyet és felrobbantja a fél Dokkológyűrűt? – Nem vesződött a hangerejét lejjebb venni, ha már nyilvánvalóan nem kínozhat még, akkor legalább kiabálhasson.

Az előtte álló két tisztje hirtelen úgy érezte, hogy az irodában hidegebb lett, mint a Breen főbolygón. Illetve Worf azért annyira nem, elvégre a klingonokra sosem volt könnyű ráijeszteni.

Tar parancsnok, azonban közbelépett.

-         Egy pillanat! Nagyon is lehetséges. Wesleynek nem ez lenne az első „problémája”. – Lépett közelebb szembefordulva a most már nem csak nagyon dühös, de egy kissé ijedt, bár ezt az ijedtséget profin palástoló Kirával.

Az Ezredes egy pillanat alatt hidegen végigmérte, de végül csak magára erőltetett egy minimális mennyiségű higgadtságot.

-         Nézze Parancsnok, engem nem érdekel, mit gondol Wesley zászlósról. Ő most már az én tisztem, az én felelősségem, és mint a felettese kiállok mellette. Ami azt illeti, tűzbe tenném érte a kezem. Most pedig azt hiszem, önnek is van dolga, ahogy nekem is. Majd tájékoztatom. – Közölte a megengedhető utolsó udvariassági határon egyensúlyozva. Miután befejezte oda fordult Worfhoz. – Parancsnok ön leléphet. Őrnagy, maga maradjon még. – Adta ki a parancsait, olyan hangon, amivel még Worfnak sem volt kedve vitatkozni. Hát ment ő is, és a trill is. Miután csak ketten maradtak a biztonsági főnökével visszarogyott a székébe, és ahogy mindkét kezével végigtúrt a hajában nyíltan, elveszetten nézett fel rá. – Ugye ezt te sem hiszed el? – Kérdezte végül, és a hangja most először mutatta meg, hogy mennyire is fáradt és kimerült valójában.

Koren leült az íróasztal előtti székre.

-         Az nem számít, hogy én mit hiszek. Ma reggel 2 és 4 között helyezték el a két pokolgépet, ami Maquis technológiával készült. Utána néztem, az Állomáson most csak 3 ember tartózkodik, akinek köze volt annyira a Maquishoz, hogy ismerje ezt, vagy ismerje annyira a trükkjeiket, hogy el is tudta készíteni. Ugye nem kell mondanom, Wesley köztük van, B’Elanna Torres és a Voyager többi volt Maquis legénységi tagja révén. A másik kettőnek van alibije. A főnök belépőkódjával léptek be a biztonsági szervizjáratba, az ő biojeleit mutatják az érzékelők. Nerys, nem áll jól a helyzete.

Kira megdörzsölte a szemeit, próbálva tisztán gondolkodni. De az hirtelen egyre kevésbé ment. Az elmúlt napok amúgy is kivettek belőle, de ez az ügy mélyebben rengette meg, mint az önmegtartóztatás mind az étrendben, mind az egyéb területein az életének.

-         Jó, nézd, ez így nem vezet sehová. Nekem ez az egész bűzlik. És szeretném, ha kiderítenéd az igazat. Nem Nick robbantott, ez biztos. – Felállt, ahogy szünetet tartott, és a fejében megfordult a gondolat, hogy nem is tudja, hogy most éppen hol van a gépész. – Mindenesetre tiéd az ügy. Ez most a legfontosabb, kapd el az igazi tettest. – Tért mégis csak vissza a kínozhatnékja, ahogy realizálta, hogy Wesley csak nem lehetett, így már kínzásra is szabadon gondolhatott, ami azért kétségkívül javított a kevén. Na nem sokkal.

-         Nerys, tudod, hogy őrizetbe kell vennem, igaz? – Kérdezte Koren, ahogy felállt ő is, és elindult az ajtó felé.

Nerys csak egy árnyalatnyit sápadt el, majd bólintott, leléptetve és tudomásul véve.

 

A Betegszobán most már viszonylagos csend volt. Wesley csak pár perce lépett be, ahogy sikerült időt szakítania a javítási munkálatokból. Ő maga is segített, nem csak koordinálta, ahogy a kötelességéhez tartozott, hiszen ő sosem volt az a fajta, aki félt bepiszkítani a kezét. De ahogy meghallotta, hogy Laurence is megsérült, muszáj volt feljönnie és látni. S most ott állt a mozdulatlanul és öntudatlanul heverő nő mellett, aki valaha közel volt hozzá, sőt valaha ő volt számára minden, de azok a régi érzések nem jöttek. Mintegy próba volt ez, egy teszt, amin Nick átment. Állt ott, és aggódott, félt Kim életéért, de többé nem úgy, mint egy szerelem, egy társ életéért. A régi érzések már nem voltak ugyanolyanok. Valami elromlott helyrehozhatatlanul, Nick csak találgatni tudott mikor. Egy visszhangzó üresség maradt benne, ahogy gyászolta a régi érzést, de nem tett kísérletet visszahozni.

Csak állt ott és nézte a szelíd, és mégis arrogáns arcot, amely hosszú évekkel azelőtt olyan hatással volt rá, mint semmi más. Megváltoztatott mindent, mikor találkozott ezzel a nővel, az ő kapitányával. Megközelíthetetlennek látta, hidegnek és méltóságteljesnek. De nagyon jól tudta azt is, mindez csak a felszín volt, látta a nőt is a kapitány mögött, amely mindenki más számára túl mélyen bújt meg. S mindez vonzotta őt, a maga kedvességével és szelídségével. És ő engedett. Kinyújtotta a kezét, nem törődve, hogy tudta, már akkor, valahol mélyen elrejtve realizálta, hogy meg fog sérülni, hogy a végén nagyon fog fájni. De sikerrel járt, teljesítette a kihívást, kiszabadította a kapitány mögül Kimet, vagy inkább csak elért hozzá, elég mélyre tudott jutni, hogy megérintse. De nem tudta megtartani, valahol, legbelül mindig is tudta, hogy nem képes rá. És bár önmaga számára is kimondatlanul de rég megbékélt vele. Talán ezért volt, hogy sosem beszéltek közös jövőről, vagy Nick sosem álmodott tovább néhány évnél, mert mélyen belül mindketten tudták egyikük sem képes megtartani a másikat.

Egy lépéssel hátralépett, vetett még egy utolsó pillantást Kimre. Még emlékek villantak fel, majd elfordult. S akkor szembe találta magát Latara őrnaggyal és két bajori biztonsági tiszttel.

-         Őrnagy? – Állt meg azonnal, és nem tudott segíteni, de kezdett megmagyarázhatatlanul rossz érzése lenni.

-         Nicole Wesley zászlós, le kell tartóztatnom önt az Állomáson elkövetett robbantások elkövetésének gyanújával. Kérem, fáradjon velünk. – A hang üres volt és hivatalos, jeges hullámot küldve le Wesley gerincén.

-         De… de én nem. Nem én voltam! Őrnagy? – Dadogott, de hagyta, hogy a két őr kivezesse. Fogalma sem volt mi történik hirtelen, még csak egy gondolatnak sem volt ideje megfogalmazódni. Csupán egy érzés kezdett el süllyedni egyre hatalmasabban és egyre fájdalmasabban a mellkasa felől a gyomrába.

A Promenádon számtalan szempár függött rajtuk, ahogy az Állomás biztonsági főnöke elvezetteti a főgépészt. De senki nem szólt, senki nem kommentált. Azonban a hír terjedni kezdett.

 

Kira pár perccel az előbb távozó Latara őrnagy után lépett ki az irodájából elsőként Dax parancsnokkal találkozva össze, akinek az arcán ott volt minden, egyetlen kérdő kifejezésben. Azonban az Ezredest abban a pillanatban az érdekelte, hogy minél előbb beszélhessen a gyanúsított tisztjével. A lift már majdnem elindult vele, mikor Dax hangja visszahívta.

-         Kira, várj! Hívás érkezik a ’Flotta Parancsnokságtól. Kódolt csatornán.

Az Ezredes kilépett a liftből, és megrázta a fejét.

-         Nem tudom, még mi romolhat el! – Mormogta maga elé most már tényleg idegesen. És nem volt babonás, sőt, tulajdonképpen azt sem tudta mi az. A Bajoron nem volt hasonló. De Dax elsápadt a kijelentésre, bár nem gondolta úgy, hogy ez lenne a megfelelő időpont felvilágosítani a barátját és felettesét, hogy mennyire kell vigyázni az ilyen mondatokkal. – Kapcsold az irodámba! – Adta ki az Ezredes a parancsot aztán hangosabban. És vissza egy lépéssel már fent is volt az ajtajánál.

Bent aztán leült az íróasztala mögé, hátradőlt, összeigazította az arcvonásait és bekapcsolta az asztali terminált. A képernyőn egy idősödő férfi admirális jelent meg, akit Kira még nem ismert. Ez, ha lehet még idegesebbé tette, és a gondolat, hogy inkább beszélne Nechajevvel, őt legalább ismeri, tudja, mire számíthat tőle, majdnem humortalan nevetésre késztette, de az utolsó pillanatban még összekapta magát.

-         Ön biztosan Kira ezredes. – Tért rögtön a lényegre az Admirális. – Én Hayes admirális vagyok. A Csilllagflotta Elhárítás vezetéséből.

Kira nyelt egyet és megpróbálta a lehető leghiggadtabban nézni a helyzetet. Ami kezdett egyre bonyolultabbá válni. És nem segített, hogy a testében lassan süllyedni kezdett a kimerült félelem, értetlenség és egy érzés, amely abból származott, hogy az események kezdtek követhetetlenül felgyorsulni körülötte, már-már annyira, hogy képtelen legyen lépést tartani. És továbbra sem verhette be a probléma orrát, de semmiét és senkiét sem.

-         Üdvözlöm Admirális. Mit tehetek önért? – Köszönt hát udvariasan, igaz több diplomáciára abban a pillanatban nem volt képes.

-         Tájékoztatni szeretném Ezredes, hogy a Deep Space Nine-on történt robbanás kivizsgálását át fogja venni Zolek parancsnok, az adjutánsom. Aki körülbelül négy óra múlva fog az Állomásra érkezni. Értesüléseim szerint a biztonsági tisztje előállított egy gyanúsítottat. Őt pedig Zolek parancsnok felügyelete alatt elszállítják a 351-es Csillagbázisra az ügy kivizsgálásának idejére.

Kira itt volt képes először közbevágni. A színtiszta pánik beszélt belőle.

-         Egy pillanat, Admirális! Latara őrnagy képes lefolytatni a nyomozást megfelelően. Erre nincs szükség. Ez itt még bajori állomás, és biztosíthatom, hogy… - Jutott el idáig, mert itt visszavette a szót az Admirális.

-         Elég Ezredes! Jó okunk van feltételezni, hogy merényletet követtek el az egyik hajónk ellen. És ez így már a mi hatáskörünkbe tartozik. Szeretném megkérni, hogy a biztonsági tisztje adjon át minden eddig összegyűjtött információt és bizonyítékot Zolek parancsnoknak. És a továbbiakban a Parancsnok fog tovább nyomozni. Ez nem egy ajánlat Ezredes, ez parancs. – Fejezte be túlságosan is higgadtan.

Kira abban a pillanatban csak azt érezte, hogy kiesett a kompból és fogalma sincs, hogy mi folyik. Még felháborodni, haragudni, dühöt érezni sem volt ideje, mert egyszerűen csak túl gyorsan pergett minden.

-         Uram, én megértem, de az eset itt történt, az én állomásomon. És az én egyik tisztem a gyanúsított. A kötelességem, hogy…

-         Ezredes. Megkapta a parancsát. – Ezzel a képernyő elsötétült majd megjelent rajta a föderációs jelvény.

Kira sápadtan és holtfáradtnak érezve magát dőlt hátra a székében és temette a kezébe az arcát.

-         Mi jöhet még? Mi a fene folyik itt? – Motyogta bele a tenyerébe.

Aztán csak előrebukott, az asztalára dőlve és nem volt más választása, mint hogy valahogy, akármilyen eszközzel, de összeszedje magát, és ha kell energiát teremtsen, mert egyet biztosan tudott. Valami nagyon nagy baj van, és valamit tenni fog, nem is, bármit, hogy megvédje nem csak a tisztjét, de a mindenét.

 

A Fogdában egyetlen fogoly volt az egyik erőtér mögött, Nick Wesley. Vele szemben az erőtér másik oldalán Latara őrnagy állt az Állomás biztonsági főnöke. A kihallgatás már vagy harminc perce tartott, és mindketten kezdték elveszíteni a türelmüket. A különbség az volt, hogy Wesleyn látszott, az Őrnagyon nem.

-         Már elmondtam vagy kétszer! Egész éjjel azon az istenverte hajón dolgoztam! – Emelte fel a hangját a gépész és újra elkezdett fel-alá járkálni az erőtér mögött. – Ez azt jelenti, hogy éjjel kettő és négy között is. Valószínűleg egy Jeffries csőben voltam. Talán a zéta 23-ban vagy 24-ben. Volt ott egy csomó kiégett vezeték órákig azt javítottam.

-         Volt ott önnel valaki, aki alátámaszthatná? – Kérdezte az Őrnagy.

-         Nem. Egyedül dolgoztam, a Kapitány azt akarta, hogy minél gyorsabban legyünk kész. A javítások eltartanak vagy két hétig, de ő egy hetet akart. Ilyen körülmények között nem mindig dolgozunk párosával, még akkor sem, ha úgy lenne szabályszerű. – Magyarázta Wesley anélkül, hogy abba hagyta volna a járkálást. Ezúttal érezte ő is, bár nem tudta miből, hogy komoly bajban van. És ez az érzés egyre nehezebben és egyre több félelmet hozva süllyedt le a gyomrában.

Az Őrnagy beütött valamit a kezében tartott rögzítőbe, majd újra felnézett.

-         És egyéb más módon tudja bizonyítani, hogy nem hagyta el a hajót? – Kérdezte.

-         Nem. Még a Missurie belső érzékelői sem működtek, a javítások miatt. – Rázta a fejét Wesley, ahogy még egy árnyalattal sápadtabb lett.

A háttérben belépett valaki a helyiségbe, de a fogoly nem láthatta. Az Őrnagy pedig nem mutatta jelét, hogy bánná, így hát Kira ezredes maradt és figyelt.

-         Tehát ott dolgozott a zéta 23-as és 24-es Jeffries csőben. Meddig? – Jött a következő kérdés.

-         Nem tudom pontosan. Négyre kértem a computertől riasztást. De utána még dolgoztam pár percig. Aztán elindultam kifelé a hajóról. Útközben találkoztam Tar parancsnokkal. Beszéltünk egy rövid ideig, aztán tovább mentem. A dokkból rögtön a kabinomba mentem. Lezuhanyoztam és ettem pár falatot, aztán jelentkeztem szolgálatra. Az alsó kettes pylonban. Ott dolgoztunk az új letapogatókon, mikor megrázkódott az Állomás.

-         Értem. – Bólintott az Őrnagy és újabb adatokat vitt be a rögzítőjébe, majd mikor felnézett újra bólintott. – Folytassa. Mit tett a robbanás után?

Wesley sóhajtott egyet. Már harmadjára mondta el ugyanazt a történetet és már feszült volt, unta és kezdett félni is. A gyomrában pedig egyre nehezebb lett a süllyedő érzés.

-         Az alfa-kettes csapatot elküldtem a reaktorterembe. A csapatommal pedig elindultunk felfelé a szervizaknában, mert a lift és a komrendszer nem működött. A negyvenötös szinten újra próbáltuk a kommunikációt. A csapatot kettéosztottam. Én, Dalby és Myers megnéztük a másodlagos rendszereket, hátha életre tudjuk kelteni a turbóliftet, vagy a transzportert. De onnan nem lehetett. Brower és Allenby addig megnézték a komrendszert. Végül sikerült kapcsolatot teremteni a Vezérlővel és Dax parancsnok értesített, hogy robbanás történt a kettes és hármas dokknál. A csapatot odaküldtem, hogy segítsenek a javításoknál. Én pedig elindultam felfelé a Vezérlőbe.

-         A szervizaknában? – Kérdezett közbe Latara.

-         Igen. A harmincötös szintig. De akkor meguntam, hogy minden szinten körbe kell menni, és inkább a liftaknában másztam tovább. Pár szint után találtam egy félig leszakadt liftet és hangot hallottam belülről. Kira ezredes volt az. Kihúztam és együtt értünk fel a Vezérlőbe. – Hallgatott el Wesley, hiszen onnan már az Őrnagy is tudhatta mi történt, mert ott volt.

-         Ez így van. – Jött egy hang hátulról, amitől Nick majdnem nekiugrott az erőtérnek.

-         Nerys, hála az Égnek! – Kiáltott halkan a lehető legközelebb állva az erőtérhez és nem törődve azzal, hogy hallgatóságuk van. Látszott az arcán a megkönnyebbülés, ahogy meglátta a felettesét és társát.

Latara figyelmen kívül hagyta az Ezredest és tovább kérdezett.

-         És hová ment utána?

Wesley egy pillanatig értetlenül bámult hol az Őrnagyra, hol az Ezredesre, de aztán csak rájött, hogy válaszolnia kell.

-         Dolgozni. A Dokkológyűrűbe. Ott voltam egészen körülbelül tizenegyig, amikor valakitől hallottam, hogy Laurence kapitány súlyosan megsérült. Akkor felmentem a Betegszobára és ott voltam, amíg Ön le nem tartóztatott. – Fejezte be gyorsan a történetet harmadjára is, de félig már Nerysre figyelt.

Kira meg sem rezzent, csak állt ott és bámult a gépészre. Latara őrnagy miután felnézett a rögzítőjéből először az Ezredesre majd a gépészre pillantott, aztán bólintott.

-         Jó egyelőre végeztünk. Ezredes. – Készült távozni, de Kira hangja megállította.

-         Koren, várj meg kint, beszélni akarok veled. – Mikor az Őrnagy bólintott és magukra hagyta őket, Nerys szótlanul odalépett a cella elé, és csak nézett a párjára.

Nick egy ideig állta a tekintetet, de a félelem és feszültség végül felszínre tört.

-         Nerys! Ugye te nem hiszed el ezt az őrültséget? – Kérdezte, de a hangja reszketett.

Egy pillanat volt csak az idő, amíg néma csend volt, Nick szíve megállt arra az időre, nem mozdult. Aztán Kira hangja áthatolt a távolságon közöttük, át az erőtéren és mindent rendbe hozott.

-         Nem. – És nem csak a szó, a tekintete is hordozta az abszolút bizalmat.

Nick válláról egy tonnányi súly emelkedett fel. Hátrált pár lépést és lerogyott a priccsre.

-         Ez jó, tudod. – Motyogta halkan.

-         De nagyon nagy bajban vagy Nick. – Közölte Nerys, mintha ez eddig még nem vált volna nyilvánvalóvá a gépész számára is. – A ’Flotta Elhárítás át fogja venni a nyomozást. Nem tehettem semmit, egész egyszerűen csak felhívott valami admirális és közölte, hogy elvisznek és, hogy ki kell szállnunk az ügyből… - Tört aztán ki, a hangjában pedig már nem volt semmi az ezredesből, önvád és félelem bujkált benne.

Nick felugrott és érezte újra azt a jeges hullámot végigáramlani a gerincén, de csak egy pillanattal utána már ott is állt közel az erőtérhez, és próbálta vigasztalni a társát.

-         Nerys… - Kezdte halkan, és megvárta, amíg a mélybarna tekintet találkozik az övével. – Nem csináltam semmit. És akkor nem is lehet semmi baj. – Folytatta, de amint meghallotta a saját hangját már tudta, hogy hangzott. De talán ez kellett Nerysnek.

-         Nem hagyom! – Nézett fel újra higgadtan és olyan elszántan, ahogy még nem látta őt Nick. – Ki fogom deríteni, mi folyik, és kihozlak! Ezt megígérem! – Fejezte be és úgy állt ott, mint egy éhes ragadozó zsákmányra lesve. A szemei mélyen és lassan villogtak, ahogy bámult velük egy kinézett, apró, érdektelen pontját az erőtérnek. És abban a pillanatban ölni tudott volna, és nem azért, mert éppen Nicket akarták elszakítani mellőle, de nem is a tisztjéért, azért, mert a régen, már egészen kis korától mindig vele lévő ösztöne súgott neki. Bekapcsolt és érezte, hogy valami nagyon nem lehet rendben. Hogy valami nagyon mocskos folyik az egész mögött, ami egyenesen ellene megy mindennek, amiben hitt, a ’Flotta értékrendjének, és minden józanésznek is.

Nickben egy apró kétség sem merült fel, ahogy nézte a párját, és ahogy Wesley zászlós nézte a felettesét, hogy most már minden rendbe jön. Elmosolyodott.

-         Tudom, Nerys. Szeretlek. – Suttogta végül halkuló hangon. És ha lehet még közelebb lépett az erőtérhez, de nem érinthette meg, csak a kezét emelte fel, a párja felé nyúlva.

Nerys csak nézte sokáig, mintha csak a saját testével állta volna el az utat a cellába. És a benne dúló erőket csupán az összeszorított állkapcsai lassú mozgása jelezte, semmi más. De aztán a tekintete belelágyult a benne emelkedő reakcióba, és végül tellett egy halvány, biztató mosolyra is.

-         Én is szeretlek Sq’wan. – Felelte egészen halkan. De aztán elfogyott valami benne és kihátrált.

Az Őrnagy irodájában még tájékoztatta Latarát is az Admirális hívásáról és újra nyugodtan nézett szembe vele.

-         Koren. Nem áll szándékomban ezt annyiban hagyni. Valami nagyon furcsa folyik itt, és tudni akarom mi az. Nyomozz tovább, de óvatosan. Ne tudjon róla senki. – Adta ki a parancsát, és miután Latara bólintott távozott.

 

Alig néhány órával később Latara őrnagy igen kényelmetlen út után végül megérkezett az ezredese irodájába, és ott állt a válaszokat, méghozzá kedvező válaszokat akaró Kira előtt. Csakhogy nem hozott. Szótlanul letette az Ezredes elé az egész eddig szorongatott rögzítőt, és várt.

Kira mindössze az első mondatig jutott el ezúttal is, a már túl sokszor is látott olvasmányban, ahogy haragosan villogó szemekkel nézett fel a biztonsági tisztjére. És minden elszaladni próbáló temperamentuma mellé még a gyomra is emelkedni kezdett.

-         Mi ez? – Kérdezte, hirtelen nem találva semmi jobbat.

Latara kényelmetlenül átállt a másik lábára.

-         Indíték? – Kérdezte inkább, mint kijelentette, és nem értette, miért veszítette el hirtelen minden bátorságát.

Kira felpattant, és visszavágta az asztalra a rögzítőt úgy, hogy az a földön landolt hangos csattanással a biztonsági főnök lábai előtt. Ugyan a mozdulatba beleengedte mindazt az energiát, amivel meg akarta ütni bárki is felelős mindezért, de nem érezte egy kicsit sem jobban magát.

-         Bejahr ken! (A fenét az!) – Csattant, ahogy jobb híján elkezdett fel-alá járkálni. És igyekezett eldönteni, hogyan húzza ki Nicket a bajból, anélkül, hogy másikba rángatná. Aztán döntött. – Nem, Koren. – Halkította lejjebb a hangját, aztán vett egy hosszú, reszketeg levegőt. – Ez egy hamis jegyzőkönyv. Ami egy alku következtében született. Mikor Nechajev admirális rájött, hogy Laurence és Nick viszonyt folytat, és megfenyegette őket, Nick úgy döntött, hogy megpróbálja megmenteni Laurence karrierjét. És így meggyőzte az Admirálist valahogy, hogy elvihesse egyedül az ügyet. Ez a jegyzőkönyv lett belőle. – Szedte össze gyorsan, aztán még hozzátette, mintegy konklúzióként. – Tehát Nick nemhogy nem bántotta a Kapitányt, hanem nagyon is szerette. Ezért sem lehetett ő. Érted? – Fordult a tisztje felé, és nézett rá segítséget kérve. Most már kezdett eljutni addig a pontig, hogy ne érdekelje semmi más, minthogy beverhesse az orrát, akármi vagy akárki is felelős mindezért.

Latara állt egy kicsit, ahogy befogadta és feldolgozta az új információkat, aztán végül bólintott.

-         Ezt miért nem lehetett előbb mondani? – Kérdezte aztán, ahogy a büszkesége szóhoz jutott.

Kira leült az asztala szélére, és sóhajtott egyet. Elege volt, ideges volt és tanácstalan, valamint tehetetlennek érezte magát, amit vakon gyűlölt. Energiája sem volt, vagy ha mégis, valahogy képtelen volt a megfelelő helyre csoportosítani, és mindezek tetejében kezdte megütni a szituáció valóssága és teljes súlya.

-         Mert Nick tíz körömmel védte ezt az egészet. Ha kiderül, Laurence karrierjének vége. – Magyarázta erőtlenül.

-         Értem. – Bólintott Latara, ahogy felvette a rögzítőt. – Akkor már csak meg kell találni, ki akarja rákenni és miért. – Jegyezte meg, szinte magának.

Kira végül itt vissza tudta gyűrni a felfelé emelkedő gyomrát és valahogy egy árnyalatnyi kontrollt is talált. Rájött, hogy vagy összeszedi magát, vagy képtelen lesz segíteni a tisztjén.

-         Csak siess, mert van egy olyan érzésem, hogy nem sok időnk van. – Felelte és hirtelen már csak a fáradtság maradt a hangjában.

Koren egy pillanatra visszavett, hogy jobban megnézze az ezredesét, és régi barátját.

-         Mindent megteszek. – Ígérte, és halkan távozott.

Kira sóhajtott egyet és visszaült. Nem tudta még mit kellene tennie, de gyűlölte a helyzetet, gyűlölt várni, és most először félt igazán nagyon hosszú idő óta.

 

Idegen állomás, idegen őrszobája, idegen cellája volt minden, ami kijutott neki. Egyedül volt, leszámítva Zolek parancsnokot, aki a vulcániak higgadt egykedvűségével már több, mint egy órája kérdezte folyamatosan. És még csak most kezdett áttérni kellemetlen kérdésekre.

-         Milyen kapcsolatban volt ön Kimberly Laurence kapitánnyal? – Tette fel harmadjára is a kérdést. Amire Wesley kezdett elbizonytalanodni és komolyan félni.

-         A kapitányom volt. – Válaszolta, és ez még igaz is volt.

A vulcáni sóhajtott egyet, a legjobb tőle kifejezni, hogy csalódott, aztán a főgépész elé tartott egy rögzítőt.

-         Eszerint nem csak az. – Jegyezte meg, és némileg elégedetten figyelte az elsápadó arcot.

Nick választás előtt állt. Újra, ugyanaz a választás. Ő, az egyenruhájával járó értékrend, vagy Kim karrierje. Maga sem tudta már miért választott ezúttal is ugyanúgy. Valahogyan, lassan ez már rögeszméjévé vált. Csak a gyomrát kellett ezúttal visszanyomnia. Régen, akkor, azon a bizonyos napon, mikor ugyanígy választott nem volt hányingere, és nem fájt így, nem félt így, és nem vágyott így valaki egészen másra, mint most. De választása ugyanúgy nem volt, a döntést nem is igazán most kellett meghoznia, a döntés már réges-rég meghozattatott. Hát felnézett, egyenesen a vulcáni szemeibe.

-         Igen. Valóban vonzódtam hozzá. – Ismerte el, ugyanazokkal a szavakkal, amikkel, az évekkel korábbi tárgyaláson.

A vulcáni tiszt felvonta a szemöldökét.

-         Annyira, hogy ezért zaklatta is? – Kérdezte, szinte feleslegesen.

Wesley tudta, hogyan kell ezt mondani, tudta, nem hajthatja le a fejét, tudta, mit kell válaszolni. Egyszer már megtette. És többé nem volt választása, egyetlen feladata volt, eltávolodni annyira, hogy képes legyen megtenni.

-         Igen. – Mondta ki a szót rezzenéstelenül. Undorodott önmagától, ezúttal. Hazudott, bemocskolva az egyenruhát, amit viselt, sarokba vágva mindent, amit jelentett. Soha életében nem hazudott, senkinek. De ez valami olyan ügyet szolgált, amiben hitt, ami fontos volt, túl fontos. Még ennyi idő után is.

-         És maga mit érez most Kimberly Laurence kapitány iránt? – Jött a következő kérdés. Amire Wesley ezúttal őszintén válaszolhatott.

-         Ő része a múltamnak. És szeretem, de nem vonzódom már hozzá. Én túlléptem ezen. Elmúlt és igyekszem tovább élni az életem. – Felelte, de egy pillanatra sem hitte el, hogy a vulcáni megérti.

Zolek parancsnok feljegyzett valamit a rögzítőjébe, aztán felnézett.

-         Maga helyezte el a bombákat a Deep Space Nine Űrállomás Dokkológyűrűjének kettes és hármas dokkjaiba? – Kérdezte végül sokadjára is.

-         Nem, Uram. – Felelte Wesley azonnal, és őszintén. Visszanyert valamit a lélekjelenlétéből. Ami mindössze csak annyit jelentett, hogy az ember benne a háttérbe húzódott, minél távolabb mindentől és bízott abban, hogy valahogy, valamiképp minden rendbejön. Megbújt egy mély zugában a lényének és minden erejével próbálta összetartani önmagát, vágyva, eldugottan, elkeseredetten vágyva Neryst, Kira ezredest, vagy akárkit is, aki segíteni tud rajta.

A Parancsnok bólintott, újra lejegyzett valamit. Aztán felnézett újra.

-         Jó, egyelőre végeztünk. A tárgyalása holnap kezdődik.

Wesley elfehéredett, volt valami a vulcáni higgadt, nyugodt hangjában, amitől megijedt.

-         De, hogyhogy olyan korán? – Kérdezte, nem volt megszokott az azonnali tárgyalás.

De a Parancsnok nem méltatta válaszra. Egyszerűen csak kisétált.

 

A Dokkológyűrű, amelyben két napja a robbanás történt már használható állapotban volt, mikor Latara őrnagy végigsétált rajta. A kezében egy felspécizett bajori trikordert tartott, amivel egy pár percig vizsgálta a falat, és a két robbanás epicentrumát. Aztán felvonta a szemöldökét, és tovább ment. Bezárva a trikordert, és az övébe rejtve.

A következő állomása Kira ezredes irodája volt, ahol az elmúlt két napban már többször is járt, jelenteni a nyomozás állását. Ezúttal valami igazán érdekeset talált. És bár eddig is meg volt győződve a gépész ártatlanságáról, amit most talált, az még inkább felkeltette a gyanúját, hogy valami több folyik a háttérben, mint, amit eddig sejtett.

-         Ezt nézd, Nerys… - Hagyta el a hivatalos hangnemet, hiszen maga a nyomozás sem volt már rég hivatalos.

Kira átvette a trikordert és egy ideig tanulmányozta.

-         Transzporter jellemzők? – Kérdezte, de mintegy magától.

-         Igen a robbanások epicentrumában találtam, most, hogy eloszlott a visszamaradt sugárzás, de nekem nem ismerős. Talán a Csillagflottáéhoz hasonlít a leginkább, de az biztos, hogy az Állomáson egyetlen transzporternek sincs ilyen jele. – Felelte már leülve.

Nerys felnézett, aztán összeráncolta a homlokát.

-         Én azt hiszem, láttam már valahol. De nem tudom hol. – Ismerte el, s próbált kétségbeesetten kutatni az emlékeiben.

De esélye sem volt. Két napja nem aludt rendesen, de előtte sem sokat, mert a Megtisztulás hónapja miatt nem volt túl biztonságos együtt aludnia a párjával, már abban az esetben, ha be akarta tartani a vallási hagyományt. Így egyedül aludt, azaz egyedül nem aludt. Mostanra így már maga sem tudta, hogy mi is viszi, mert már a raktajinoból is a dupla adagot kellett innia, ha működni akart. De nem hagyta magának elkalandozni és főleg a saját állapotával foglalkozni a gondolatait. Inkább felnézett.

-         Mindenesetre nézz utána a belső érzékelők naplóiban visszamenőleg akár évekre. Biztos, hogy láttam…

Koren bólintott.

-         Rendben, de az napokig is eltarthat.

-         Tudom. – Bólintott Nerys, és azt is tudta, hogy a tárgyalás mennyire előrehaladt, és mennyire rosszul áll. Még csak látogatást sem engedélyeztek neki. Pedig közel egy óráig vitatkozott Hayes admirálissal, sőt beszélt Ross admirálissal is, aki sajnálatát fejezte ki, de nem tudott segíteni.

-         Még mindig nem engednek oda? – Kérdezte Latara, aki végignézte, hogyan lett egyre feszültebb, idegesebb, kétségbeesettebb és kimerültebb az Ezredes az elmúlt ötvenkét órában.

Nerys rezignáltan rázta a fejét. Kimerült volt, ideges, tehetetlen és egyre jobban félt. Elvették tőle Nicket, Sq’want, valami nyilvánvalóan átlátszó indok miatt. Az állomásparancsnok pedig már két napja megállás nélkül tombolt benne, hogy elhurcolták a tisztjét, alaptalanul készülnek elítélni, és még csak oda sem engedik hozzá.

 

Az Állomás még az események után egy héttel is hasonlított egy felbolydult méhkashoz. Mindenütt az éppen nem a dolgukkal foglalkozó emberek összesúgva beszélték meg a történteket, vagy a főgépész tárgyalásának legújabb, kiszivárgott részleteit. Ami rosszul állt, több mint rosszul. Az indíték megvolt, Zolek parancsnok már az első napon benyújtotta a bizonyítékot, aminek szinte minden részlete nem sokkal később már ki is szivárgott. A bizonyítékok mindegyike a főgépész ellen szólt. Aztán a harmadik, majd negyedik napon a tárgyalás a tanúk behívásával folytatódott. A Deep Space Nine-on pedig eközben terjedtek a hírek, mindenki erről beszélt.

Ezek a kis csoportok csak akkor hallgattak el, és igyekeztek félrenézni, ha Kira ezredes tűnt fel, némán, makacsul felszegett fejjel, egy olyan aurával, ami sugározta magából a dacos ellenállást, a csökönyös akaratot, de azt is, hogy el van keseredve, és még nem tudja, mit tegyen. Néha legszívesebben bevert volna néhány orrot, ha meglátta, hogyan hallgattak el hirtelen az emberek, ha közelített és méregették furcsán, majd hogyan súgtak újra össze, mikor azt hitték már nem hallja. Tudta ő, miről beszélnek, és gyűlölte, hogy Nick ki van téve az emberek szabad szájának, annak, hogy bárki, tudatlanul is meggyanúsíthatta, hihette, hogy valóban az, aminek egy jegyzőkönyv leírta. Amiről persze nem derült ki még a tárgyalás során, hogy hamis. Nem volt meglepve. Valahogy számított rá. Azt tudta, hogy Nick sosem vallja be. De azt is sejtette, hogy a tárgyaláson nem fog előkerülni.

Latara őrnagy pedig éjjel nappal futtatta a keresést a belső érzékelőnaplókban. És végül a negyedik napon talált is valamit. Amelytől újra emelkedtek a bajori sztoikus szemöldökei. És elviharzott, egyenesen a Betegszoba felé.

-         Áhh, Őrnagy, - Nézett fel Dr. Bashir, a munkájából. Kimberly Laurence kapitány még mindig sztázisban feküdt, de ha minden jól megy, néhány nap múlva elkészülnek a szervei, és akkor kivehetik. Julian volt egyébként az egyik, aki nem hitt a pletykáknak, és el is került mindenféle a főgépész tárgyalásához kapcsolódó beszélgetést. – miben segíthetek?

-         Nézze meg ezt, doktor! – Nyújtotta át egy rögzítőn a négy nappal korábban talált transzporterjellemzők adatait és a csak pár perces találatot. – Ismeri?

Dr. Bashir egy pillanatra kutatott a fejében, aztán rájött, hol látta ő ezt, hogyan, mikor és miért. És ettől azonnal bekapcsolt a nyomozó ösztöne.

-         Hol, és hogyan találta ezt meg Őrnagy? – Kérdezte, és fel is állt azonnal, egy kissé kevésbé forgalmasabb helyre vezetve a biztonsági főnököt.

-         Az nem fontos. Tudja milyen transzporteré? A maga kabinjában talált a computer ilyet évekkel ezelőtt. – Tért ki rutinosan az egyenes válasz elől, minden áron el akarva kerülni, hogy beavasson egy ’Flotta tisztet is.

Julian azonban nem engedett, ez volt az egyik olyan ügy, ami a gyengéje volt.

-         Van ennek valami köze a főnök ügyéhez? – Kérdezte jó szimattal, sejtette, hogy Kira nem hagyja annyiban, és nyomoztat Latarával. Már csak azért is, mert bár Kira jól tudta titkolni szinte az egész Állomás elől, hogy nem aludt napok óta, és hogy gyakorlatilag raktajinon meg a Dax által néha sikeresen a torkán lenyomott ételen élt, de Juliannek, nem csak, mint Kira barátjának, de mint orvosnak is volt hozzá szeme, hogy meglássa. Csak szólni nem mert. Egyszer látta csak, mi maradt meg egy terminálból, amin Kira beszélt valami admirálissal és tényleg nem mert az Ezredes közelébe menni, pedig az orvost is, és a barátot is emésztette, hogy nem tudott segíteni. Viszont abban a pillanatban a szimata azt mondta neki, hogy talán eljött az ő ideje.

Latara azonban nem lehetett egyszerűen csőbehúzni, és valami azt súgta neki, hogy a Csillagflottában kell keresnie.

-         Csak válaszoljon doktor! – Kérte határozottabban.

Julian sóhajtott egyet, aztán belekezdett.

-         Ha ennek köze van a főnök ügyéhez, akkor itt egy oldalon állunk Őrnagy. – Felelte halkan, aztán úgy döntött, találniuk kellene valami kevésbé forgalmas helyet. – Nézze, mit szólna, ha ezt inkább egy kevésbé nyílt helyen beszélnénk meg?

Latara felvonta a szemöldökét, és érezte, hogy valami fontosat talált, de abban a pillanatban még nem bízott a doktorban sem.

-         Menjünk. – Indult el egyenesen vissza az Őrszobára. Aztán, ahogy az ajtó becsukódott visszafordult és várakozóan nézett az orvosra. – Tehát?

Julian vett egy nagy levegőt, és ezúttal belekezdett. Gyorsan kiszámolta, hogy ha segíteni akar, akkor neki kell előbb lépnie. Na meg azt is, hogy ha netán a főnök tényleg ártatlan, akkor valami nagyon mocskos folyik a háttérben ennek a transzportermintának a képbe kerülésével.

-         A Csillagflotta sorai mögött tevékenykedik egy szervezet. A 31-es Szekció. Amely magát legitim elhárításnak nevezi. De a ’Flottának egyetlen része, dokumentuma sem tud róluk hivatalosan. Bár legenda, hogy az alapító iratnak volt egy titkos passzusa, de ez ma már nem létezik. Senki a Parancsnokságról és semmilyen része a ’Flottának nem ismeri el hivatalosan. A feladatuk - legalábbis szerintük – megvédeni a Föderációt és az elveit bármilyen eszközzel. És amikor azt mondom bármilyen, akkor valóban bármilyenre gondolok. – Fejezte be röviden.

Latara csak felvonta a szemöldökét, de az arckifejezése higgadt maradt.

-         Akkor ez a 31-es Szekció hasonlatos a Tal Shiarhoz, vagy az Obszidian Rendhez? – Kérdezte. – Egy illegitim, titkos elhárítás?

Bashir bólintott.

-         Pontosan.

-         De mit keresnek itt? Miért akarták volna felrobbantani a Dokkológyűrűt, vagy a Missuriet? – Gondolkodott hangosan. Még csak meg sem lepődve, hogy a tökéletes és foltmentes, békés szövetség, mint a Föderáció nem is olyan tökéletes, és nem is olyan foltmentes, mint, ahogy azt mutatja, vagy szeretné mutatni.

Julian közelebb lépett, és a tekintetében már lelkesedés és valami régi düh látszott.

-         Arra mérget vehet Őrnagy, hogyha ehhez közük volt, akkor valami nagyobb dolog folyik itt, mint, aminek látszik.

Latara gyanakodva mérte végig erre a doktort.

-         Maga mennyit tud erről a szekcióról? – Kérdezte, már mérlegelve, beveheti-e a doktort is a nyomozásba. Mert ha ez valóban belső Csillagflotta ügy, akkor szüksége lesz egy csillagflotta tisztre is.

Julian keserűen elnevette magát, még nagyon is jól emlékezett az utolsó kalandjára a 31-es Szekcióval. Hogy is felejthette volna el? Majdnem belehalt.

-         Sokat, Őrnagy, sokat.

-         És… - Kezdte lassan Latara, még mindig táplálva némi kételyt, de nem maradt más választása. – van kedve segíteni?

Julian nem tétovázott.

-         Igen, és azt is tudom, ki segíthet még többet nekünk… - Bólintott, és már indult is a kom. pulthoz.

Latara végre napok óta először úgy érezte, talált valami érdemlegeset.

 

Az Ezredes irodájában izzott a levegő színtiszta elkeseredettség és harag keveréke úszott benne.

-         Ez nevetséges Uram, miért nem láthatom a saját tisztemet? És ne mondja nekem, hogy ’Flotta biztonsági ügy, mert nem érdekel! A tisztemet akarom látni! – Támaszkodott Kira az asztalra, és már vagy két napja nem is érdekelte, hogy hangzik. Egyetlen dolog érdekelte, látni akarta a főgépészét, és a társát.

Az Admirális vele szemben azonban higgadt maradt, már-már unottan figyelve az Ezredes nem első kitörését.

-         Sajnálom. Mondtam, hogy a tárgyalás után láthatja.

-         Ez nem törvényes! Hol vannak ilyenkor a Föderáció mindenható elvei?! Hol vannak az olyan fennen hirdetett értékrendjeik? – Kiabálta bele a képernyőbe magán kívül.

Egy hét. Egy hete kapta meg egymás után az egyre egyértelműbb súlyos büntetés irányába mutató jelentéseket a tárgyalásról, ami kezdett hasonlítani egy kirakat perhez, és nem tehetett semmit. A türelme már rég a nulla alá csúszott. Már napok óta fogalma sem volt, hogy áll még meg a lábain, hogy van energiája egyáltalán nyitva tartani a szemeit, nem hogy futtatni az Állomást és foglalkozni ezzel is.

Hayes felvonta a szemöldökét, de megőrizte a higgadtságát.

-         Majd beszélünk a tárgyalás után, ha lenyugodott Ezredes.

Aztán a képernyő egy pillanatra elsötétült, végül megjelent a föderációs szignál rajta. Kira egy percig döbbenten bámulta, aztán egyetlen dühös mozdulattal lesöpörte az asztalról. A terminál hangos csattanással landolt a sarokban és használhatatlanná tört. Egy ideig még állt, mereven bámulva a jobb napokat látott roncsot, próbálva eldönteni, hogy belerúgjon-e még, aztán inkább kiviharzott.

A Vezérlőn átrohanva, még odaszólt az első tisztjének.

-         Kell egy új asztali terminál az irodámba, Dax. – Majd figyelmen kívül hagyva a választ, vagy annak elmaradását, beugrott a liftbe, egy dühös paranccsal a Promenád felé véve az irányt.

Ott is végigrohant, még csak nem is lassítva, ahogy elszáguldott a még mindig buzgón pletykáló csoportok mellett és egyenesen csengetés nélkül beviharzott az Őrszobára. Aztán megállt, olyan hirtelen, hogy majdnem előre bukott.

Pislogott kettőt, de mivel az ember, aki nem tartozott a képbe, legalább is nem most, még mindig ott állt, úgy döntött hisz a szemeinek.

-         Miles! – Motyogta maga elé. Aztán megtalálta a hangját. – Hogy kerül maga ide? – De a hangjában igazi öröm volt, még ha el is nyomta kissé az elmúlt hét minden gondjának súlya, a kimerültsége, az ólmos fáradtság és a kétségbeesés. Már meg sem próbált maga rájönni a válaszra, netán gondolkodni. Már csak a legszükségesebb dolgokra pazarolt a megmaradt erejéből.

Miles O’Brian az Állomás korábbi főgépésze felállt, és odalépett a régi barátja elé, aki még a gyermekét is hordta egy baleset miatta a felesége helyett.

-         Örülök, hogy látom Ezredes. Segíteni jöttem, azt hiszem. – Bizonytalanodott el a mondat végére. Még csak néhány perce ért oda, és csak annyit tudott, hogy az utódját kell kihúzni valamiből, és benne van a 31-es Szekció. Na meg, hogy Julian kérte. Ennyi neki elég volt, hogy eltávot kérjen Picard-tól, és azonnal ideutazzon.

Kira végül körbe nézett, hogy megtalálja a háttérben álldogáló Latarát és Dr. Bashirt is. És nem értette.

-         Koren? – Kérdezett felvilágosításért.

A bajori biztonsági főnök sóhajtott egyet türelmetlenül, de azért előrelépett.

-         Na. Szóval, a keresés megtalálta a transzporterjellemzőt, évekkel korábban, Dr. Bashir kabinjába transzportált be és ki valaki. Amikor ezzel szembesítettem a doktort, ő felismerte és elmondta, hogy egy bizonyos 31-es Szekció használja…

-         Ez az, most már emlékszem! – Ugrott be Kirának, aztán elsápadt, ami nem állt jól az amúgy is hamuszürke, hatalmas karikákat a szeme alatt hordozó arcán. – De mi köze azoknak Nickhez? – Tette fel a kérdést, és minden kimerültsége ellenére friss adrenalin zuhogott keresztül az erein arra a gondolatra, hogy bármit is akarhatnak a tisztjétől és a társától.

Latara megrázta a fejét.

-         Még nem tudjuk. Ezért van itt Mr. O’Brian, mert a doktor elmondta, hogy annak idején ketten nyomoztak utánuk. És úgy gondoltuk, segíteni tudna.

Ekkor az Állomás volt főgépésze vágott közbe.

-         Rendben, akkor lenne szíves valaki elmondani mi történt? – Tért a lényegre.

Amire mind Latara, mind a doktor Kirára nézett, várva, hogy akar-e beszélni. Nerys azonban csak lerogyott egy székbe és erőtlenül megrázta a fejét. Képtelen volt összeszedni elég energiát, hogy annyit beszéljen.

-         Koren? – Nézett a tisztjére segítségért.

Latara csak bólintott. És ahogy Dax parancsnokon kívül senki, ő sem merte megemlíteni sem az ezredesének, hogy talán meg kéne próbálnia aludni, vagy enni, mert már tényleg senki nem is tudta, hogy mi is tartja még lábon. Legalább is azok közül, akik át tudtak látni a tökéletes, a kimerültséget szinte teljes egészében eltakaró sminken. Kira rutinos állomásparancsnok volt, tudta, hogyan kell eltakarni az esetleges rossz napokon magát.

-         Rendben. Tehát, amit tudunk, egy hete történt két robbanás a Dokkológyűrűben…

És gyorsan kifejtette O’Briannek, az elmúlt hét eseményeit, amit Kira az asztalra könyökölve, az arcát a kezébe rejtve hallgatott végig, igyekezve annyi erőt összeszedni, hogy valameddig még folytatni tudja. Aztán, ahogy befogadott minden információt Miles végül ránézett, aztán a többiekre.

-         Nerys jól vagy? – Kérdezte, visszatérve a tegezésre, amit még akkor vettek fel, mikor Kira a kis Kirayoshit hordta Keiko helyett. Kétségkívül ő még nem tudhatta, hogy az Ezredes egy hete se nem aludt, se nem evett rendesen, és mindeközben futtatta az Állomást, ellátta a szolgálatát és az összes fennmaradó részében a huszonhat órának próbált segíteni és maga is nyomozni, vagy éppen elérni, hogy egyáltalán láthassa a megvádolt tisztjét.

Ez volt az utolsó csepp Nerysnek, és kitört. Minden, de minden eddig az idegességbe, irritáltságba, tehetetlenségérzésbe és félelembe tömörült energia feltört belőle. És felugrott. Egy pillanatig egészen csendesen állt, bár hirtelen senki sem tudta hogyan, de aztán csak eleresztette.

-         Nem! Nem vagyok jól! Lerobbantották az állomásom fél Dokkológyűrűjét! A tisztemet alaptalanul vádolják és meghurcolják! Elítélik egy kirakatperben! És még csak nem is láthatom! Ez csak nem fair! Ez az egész nevetséges és undorító! – Aztán elcsuklott, mert eddig bírta a hangja a kiabálást. Csak visszarogyott és hátradőlt, egészen halkan, talán csak suttogva téve hozzá. – Sq’want akarom…

A hangos, aztán még súlyosabb halk kitörést csend követte, nehéz, néma csend. Sokáig senki nem tudott mit kezdeni ezzel. Pedig már nem is igazán tisztekként álltak ott, még akkor sem, ha Bashir is és O’Brian is tiszti, Csillagflotta tiszti kötelességüknek érezték régen is és most is felvenni a harcot a 31-es Szekcióval. De abban a hosszú, néma pillanatban csak emberek voltak, barátok, akik segíteni akartak.

Végül Koren talált rá elsőként a lélekjelenlétére és a hangjára.

-         Nerys, ez nem segít. Próbáljunk a feladatra koncentrálni. Most már tudjuk, hogy nem bűnös. Most már csak be kell bizonyítani. – Kérte halkan és tőle szokatlanul lágyan.

Amire Miles is közbeszólt, realizálva valamit a kettős problémából.

-         Akkor ki kell találni, miért akarta a 31-es Szekció hátráltatni a Missuriet. Mi volt a küldetésük? – Kérdezte, gyorsan tovább haladva, mert csak nem merte feltenni magában sem a hirtelen megsokasodó kérdéseit.

Nerys felnézett, dühösen nyelve vissza a könnyeit.

-         Valami anomáliát akart vizsgálni. A Vadvidéknél. De Laurence azt mondta, hogy sietnek, mert egy hét múlva már eltűnik. De ennél többet nem tudok. – Felelte halkan, és csak tehetetlenül rázta a fejét.

Julian leült az egyik konzol elé.

-         Na ezzel már lehet kezdeni valamit. Biztos el tudjuk érni a hivatalos parancsot. – És el is kezdett keresni. Bármit, csak ne kelljen tovább tétlenül néznie.

Amitől hirtelen egészen pozitív légkör került az irodába, de Kira kommunikátora még abba is bele ciripelt.

-         Dax Kirának…

Nerys arcán jól olvasható volt az erőtlen kifejezés. Mi jöhet még?

-         Itt Kira, hallgatom.

-         Gondoltam szeretnéd tudni, hogy itt a Voyager, hogy átvegye a Missurie küldetését.

Nerys egy pillanatra nem értette az információt, és hogy miért van ennek jelentősége, aztán rájött. És ha lehet még sápadtabb lett.

-         Mindjárt felmegyek. – Ígérte gyorsan és elzárta a komlinket.

Ahogy felállt és kifelé indult, Miles még megállította.

-         Nerys… - Kezdte halkan, de Kira erőtlenül elrántotta a karját.

-         Ne most, Miles! Csak ne most, jó… - Kérte és elrohant. Válaszokat akart, azonnal. Jó válaszokat, bármit, ami segíthet Nicknek. Bármit. És tényleg, már kezdte azt gondolni, hogy egyetlen aprócska pozitív válasz elég lenne, hogy tovább bírja, hogy kitartson.

O’Brian elképedve nézett vissza a többiekre. Ő szeretett volna végre tisztán látni. Mert Nerys, így, csak Nerys magában sokkal ijesztőbb volt a maga körül hordott leírhatatlan aurával, mint a 31-es Szekció és az egész ügy egybevéve. És nem azért, mert Miles ne tudta volna pontosan, hogy mire képes a 31-es Szekció. Nem. Azért, mert Kira a barátja volt és szerette, de most képtelen volt ránézni. Végül Julianhez fordult.

-         Mi folyik itt Julian? – Kérdezte olyan hangon, aminek csak válaszolni lehetett. – Még sosem láttam ennyire kiborulva.

Az orvos az Őrnagyra nézett, aki bólintott kicsit, aztán vissza a régi barátjára.

-         Együtt élnek. Nagyon szeretik egymást. – Felelte egyszerűen.

Miles kinyitotta a száját, aztán becsukta. Majd végül újra próbálta.

-         Kik? Ez a Nicole Wesley meg Kira? – Kérdezte, ezt kétségkívül nem várta és hirtelen nem is tudott mit kezdeni vele. Bár az biztos, hogy ez megmagyarázna sokmindent.

-         Igen. – Válaszolt az orvos helyett Koren most már tényleg türelmetlenül. – De talán folytassuk, mert őszintén, nem tudom, mennyi időnk van…

O’Brian egy pillanatra még próbálta feldolgozni az információt, aztán bólintott, és a tekintete önkéntelenül is Julianre vándorolt.

 

Kira néhány órával később kilépett az irodájából, még egy törött asztali terminállal a háta mögött, miután hasztalan próbálta elérni Janeway kapitányt. És most a Voyager indulni készült, így Kira most már kész volt akár áttranszportálni, hogy válaszokat kapjon. De már elkésett.

Dax éppen akkor adta meg az engedélyt a kidokkolásra, amikor kiért.

-         Dax, hívd őket! – Csattant Kira hangja, és felnézett a képernyőre, ahol a külső érzékelők által közvetített kép volt látható a Voyager távozásáról.

A trill parancsnok lenézett a konzoljára, hogy hívja a hajót a parancs szerint, de valami egészen mást talált.

-         Nem nyílnak a dokkolókapcsok! – Jelentette, és hirtelen teljesen más sebességre kapcsolt a keze, ahogy próbálta kinyitni a dokkolókapcsokat.

-         Mi az, hogy nem nyílnak? – Kérdezte az Ezredes megpördülve a saját tengelye körül. – Akkor nyisd manuálisan!

-         Azt próbálom, - Jelentette Dax, nem nézve fel. – De az elektronika nem üzemel. – A hangjába már jó adag adrenalin gőzös riadó vegyült.

Kira egy pillanatig gondolkodott csak, aztán odaugrott az első útjába akadó konzolhoz, és hívta a Voyagert, ami ezúttal válaszolt neki. A képernyőn megjelent a Híd, a közepén egy nagyon dühös Janeway kapitánnyal.

-         Mi a fenét képzel Ezredes! – Csattant a hangja, meg sem várva, hogy Kira beszéljen.

-         Állítsa le a hajtóműveket! – Hagyta figyelmen kívül a kitörést. – Valamiért nem nyílnak a dokkolókapcsok!

A kapcsolat túloldalán Janeway egy pillanatig, csak egyetlen másodpercig habozott, aztán megütötte a komjelvényét.

-         Gépház itt a Kapitány, összes hajtómű állj! – Aztán várt, de a hajó már jól láthatóan rázkódott, a Vörös Riadó fényei már kigyulladtak.

A Vezérlő is megelevenedett, ahogy Kira hátra fordult.

-         Dax, oldd már ki azokat az átkozott kapcsokat! – Emelkedett fel a hangja élesen, bár tudta, hogy a Parancsnok megtesz mindent.

Jadzia erre elkeseredetten nézett fel, és megrázta a fejét.

-         Nem megy! Csak manuálisan, közvetlenül lehetne kioldani őket.

Közben a képernyőn a Híd még mindig rengett, ahogy kezdett ott is kitörni a pánik.

-         Nem megy, Kapitány! – Lehetett hallani, keresztül Janeway kommunikátorán B’Elanna Torres, a Voyager félklingon főgépészének hangját is.

-         Akkor elülső hajtóművek ugyanakkora ellen hajtásra! – Parancsolt Janeway sok-sok év rutinjával a háta mögött uralva ezt is, mint annyi veszélyes szituációt már.

Kira egy pillantást vetett még a képernyőre aztán hátra Daxra.

-         Akkor küldj valakit oda! – Adta ki a parancsát. Őt pedig maga az Élet és a Halál edzette. Abban a pillanatban, ahogy minden probléma nélkül vette fel az elméje, a teste és a paghja a szituáció tempóját, új erőt kapott. És bár minden axonvégződés az agyában a feladatára koncentrált, de már nem volt kétsége sem, hogy meg fogja oldani. Végül is, ha a Megszállást túlélte, akkor egy hét alvás és rendes étel nélkül, különleges stressz és érzelmi teher alatt meg sem érintheti. De a pillanat elmúlt, amelyben azért maradt hely egy őszinte, alázatos imára is. Aztán a körülötte zajló krízis újra megelevenedett.

-         Igenis. – Bólintott Dax, ahogy már küldte is a gépészegységet.

Mire az Ezredes visszafordult a képernyőhöz.

-         Tartson ki Kapitány, kiküldtem egy gépészcsapatot, két perc és kioldják manuálisan…

 

Alig tíz perccel később az önmagát nyers erővel visszafogó Kathryn Janeway kapitány viharzott be Kira ezredes irodájába, és támaszkodott rá az asztalára.

-         Mi volt ez?! – Érdeklődött, jól láthatóan éppen csak kontrollálva magát.

Kira fáradtan nézett fel rá, hirtelen ahhoz is túl kimerültnek érezve magát, hogy akárcsak beszéljen.

-         Még nem tudom. – Felelte erőtlenül. Aztán hátra dőlt. – De higgye el, nálam senki nem szeretné jobban tudni. – Tette hozzá rezignáltan. Most már biztos volt benne, hogy közel jár a megoldáshoz, de ahogy az előző adag adrenalin visszahúzódott csak a fáradtság maradt. Ólmos, fásult és rezignált fáradtság.

Kathryn erre visszahőkölt egy kicsit, és először nézte meg alaposabban is az állomásparancsnokot. A hamuszürke, sápadt arcot, melyről sütött a kimerültség, a mély karikákat a fáradt és megtörtnek látszó máskor ragyogó, most homályos szemek alatt…

-         Már ne vegye sértésnek, de szörnyen néz ki. – Állapította meg, egy időre megfeledkezve a dühéről.

Kira felnézett, és nevetni akart ezen, de csak egy meghatározhatatlan hang jött ki a száján. Amire a Kapitány már nem válaszolhatott, mert megszólalt a látogatót jelző hang.

-         Tessék… - Szólt ki az Ezredes, ő is megfeledkezett arról, hogy a Kapitány tulajdonképpen félig van a dühkitörésben.

Latara őrnagy, Dr. Bashir és Miles O’Brian lépett be, megállva egyenesen Kira íróasztala előtt.

Nerys felnézett rájuk, és már nem volt kedve állomásparancsnokot játszani, nem volt ereje sem. A szolgálatát arra a napra már rég letudta és ez bőven elég volt, hogy ne is próbáljon felesleges udvariassági köröket vagy protokollokat.

-         Mondják, hogy valami jó hírt hoztak… - Kérte halkan. És ez valóban egy kérés volt, egy elkeseredett, tehetetlen kérés. Semmi másra nem volt szüksége, minthogy valaki azt mondja, vége, visszakapja a főgépészét, a társát, megtalálják az igazi merénylőt, és minden rendbe jön.

Kathryn érdeklődve nézett a három tisztre, akik nem éppen tiszthez méltóan néztek ki, főleg O’Brian nem, a civil ruhájában. És az ösztöne azt súgta, valami történik, amiről talán neki is tudnia kellene.

Azonban ahelyett, hogy valamelyikük válaszolt volna Kirának, a doktor Janewayhez fordult.

-         Mondja Kapitány, milyen küldetés az pontosan, amire tart? – Kérdezte, egy pillanatra maga is megfeledkezve az etikettről.

Janeway kinyitotta a száját, aztán becsukta. Nem volt hozzászokva ehhez, az ő hajóján, és egyáltalán, egy Csillagflotta hajón másképpen működtek a dolgok, mint egy űrállomáson, még ha Csillagflotta állomás is volt, vagy részben az. Persze, Kira Nerys ezredest sem úgy ismerte, mint aki engedne hasonlót, vagy ne tartaná be a szabályokat, esetleg ne lenne kiváló tiszt. És kétségkívül, mikor legutóbb látta ennél azért jóval több élet volt benne. Aztán eszébe jutott a válasz, amit adhat.

-         Egy téranomáliát vizsgálunk. Akkor, ha nem oszlik szét, mire odaérünk. – Emlékezett, hogy ő még tulajdonképpen dühös.

Kira már érezte, sőt tudta, hogy megvan a kulcs, a hiányzó darabja a kirakósnak, amivel Wesley szabad lehet. És ettől hirtelen erőt nyert. Azt az erőt, amire már olyan szüksége volt, mint egy korty vízre a szomjazónak egy vulcáni sivatagban. És ettől hirtelen dühös is lett, végtelenül dühös, és a régi makacssága, a tűz visszatért, amivel mindig is védte, ami az övé volt, legyen az az otthona, egy ügy, amiért érdemesnek tartotta harcolni, vagy éppen most egy Nicole Wesley nevezetű szőke gépész. Felugrott és felcsattant, türelmetlenül.

-         Az igazat! A rohadtéletbe! Két hajó majdnem elpusztult! Egészen véletlenül ugyanazzal a küldetéssel! Nekem ne mondja, hogy egy átkozott anomáliát akar vizsgálgatni! – Tört ki, és majdnem belerázkódott, ahogy a testén átfutott az a szenvedély, amely rá mindig is olyan jellemző volt. Ami megmentette az életét, ami elvitte a célig, ami mindig, minden feladatot segített megoldani, amivel csak találkozott.

Az irodában csend lett. Kira három tisztje megilletődötten állt a helyén. De azért mindhárom megkönnyebbült csendben, hogy végre viszontláthatták az eddig csak éppenhogy létező ezredesüket és barátjukat. Mindhárman így ismerték és mindhárman csendben, az ügy mögött meghúzódva aggódtak érte. És józanul tényleg nem is a kimerültség miatt, hanem mert Kira Neryst sosem lehett úgy látni, mint az elmúlt egy hétben. És kimondva, kimondatlanul, de mindenki a makacs, soha fel nem adó, erős és ravasz stratégát várta vissza. Azt a Kira Neryst, akit ismertek, akit civilként és tisztként is szerettek, és tiszteltek. Aki után utána lehetett menni bárhová, mert úgyis visszahozta őket.

Janeway kapitány pedig egy pillanatra nem tudta eldönteni mit is tegyen. Végül természetesen tette a kötelességét.

-         Nézze, Ezredes. Én nem tudom, miről beszél. És nincs is időm erre. – Indult is kifelé, de Kira egyetlen ugrással elzárta az útját.

Egy hosszú pillanatig csak állt Janeway előtt, és a benne dúló harcot csupán az állkapcsainak a mozgása árulta el. De a pillanat elmúltával minden kontroll alatt volt. Talán egy hete először igazán.

-         Nem! Amíg nem mondja meg, miért akarja annyira a 31-es Szekció megakadályozni a küldetését! – Közölte halkan, de nem volt kérdés, hogy komolyan gondolja.

Kathryn megállt, a tekintete hidegebb és keményebb volt, mint egy űrben úszó duránium darab. De egy pillanat alatt felmérte, hogy az Ezredest ez nem érdekli. És azt is, hogy valami olyan folyik, amiről talán tudnia kellene.

-         Rendben. Tessék, ha beszélgetni akar. Mondja el, mit tud. – Ajánlotta fel, taktikusan.

Latara előre lépett és igyekezett magára vonni az ezredese figyelmét.

-         Koren… - Adta át a szót Nerys örömmel.

A bajori biztonsági főnök, pedig óvatosan belekezdett.

-         Az Állomáson bomba robbant, mint biztosan ön is értesült róla. Meghiúsítva a Missurie küldetését. És, mikor ideküldték az Ön hajóját, történt ez a baleset a dokkolókapcsokkal, ami majdnem kettétépte a Voyagert. És ez nem véletlen…

-         Igen… - Vágott bele Bashir gyorsan. – A bomba helyén találtunk egy transzporterjellemzőt, amelyet a 31-es Szekció használ…

Janeway itt vágott közbe, ez abszurd volt, és nevetséges.

-         Az csak mese. Egy monda, doktor. – Rázta a fejét hitetlenül. – A 31-es Szekció nem létezik…

Nerys erre csak hátradőlt a székében, hagyva, hogy a tisztjei meggyőzzék a Kapitányt. Ő most már nem csak akarta, hogy minden rendbe jöjjön, de hitt is benne. Hirtelen minden újra kontroll alatt volt, és ő maga pedig tisztán látott. Olyan tisztán, hogy a ravasz és éles bajori elméje elkezdett összerakni minden apró információt, amit hallott, végre úgy, olyan hatékonysággal, ahogy azt megszokta.

-         Rendben, ha nem hisz nekünk, gondolja végig… - Szólalt meg O’Brian is. – Gondolja végig, mi a küldetése, a valódi küldetése, és mit tenne egy ilyen szervezet, egy belső elhárítás, ha tudomást szerezne róla. Egy olyan szervezet, amely minden eszközzel védi a Föderációt. – Érvelt, blöffölt, és tett meg mindent, hogy meggyőzze a Kapitányt. Mindezt Kira miatt, a barátságuk miatt, és mert ő maga is Csillagflotta tiszt volt, olyan Csillagflotta tiszt, aki tudta és hitt az igazi értékrendjében, nem valami olyasmiben, mint a 31-es Szekció emberei.

Janeway lehajtotta a fejét, és gondolkodott. Ezzel tulajdonképpen elismerte, hogy a küldetése mögött van egy második, egy titkos küldetés, de valami azt súgta, szánja rá az időt. És egy percbe se telt, amíg belátta, hogy az érvek megállják a helyüket. Amit hallott a rejtélyes 31-es Szekcióról, összeadva azzal, hogy egy titkos találkozóra készül egy Breen követtel, béke-, és szövetségi tárgyalások céljából. Ez így kezdett összeállni.

-         Rendben. Mondjuk, hiszek maguknak. Mi van akkor? – Kérdezte, hirtelen nem tudva hová tart ez az egész.

Nerys újra a talpán volt.

-         Tehát mi a küldetése? – Kérdezte türelmetlenül, akarva most már látni az egész képet.

Janeway értetlenül nézett rá, aztán megrázta a fejét.

-         Miért fontos ez? Megteszem a szükséges óvintézkedéseket. Köszönöm a figyelmeztetést. Nézzék, nekem most tényleg mennem kell…

Kira felsóhajtott, aztán eszébe jutott melyik részlet hiányzik a Kapitánynak.

-         Nem, amíg el nem mondja! A 31-es Szekció valószínűleg igyekszik pajzsnak használni Nicket. És holnap meghozzák az ítéletet! Évekre el fogják ítélni! – A hangja már üres volt, tökéletesen kontrollált.

Janeway egy pillanatra megállt, ahogy próbálta befogadni a hallottakat. Hallott ő is a tárgyalásról és tisztában volt vele, hogy milyen következményei lehetnek, ha bármi rosszul sül el. De a döntését már évekkel korábban meghozta, és abban a pillanatban ő egyébként is kapitány volt, akinek feladata volt. És őt nem véletlenül tartották kiváló, elvhű kapitánynak. Sosem hagyta, hogy bármi közé és a szolgálat közé álljon, legyen az akármi is.

-         Rendben, de nem kerülhet ki innen még tizenkét óráig. Utána mehetnek, de addig nem. – Ajánlotta fel elszántan, keresve a kompromisszumot.

-         Jó. – Bólintott rá azonnal Nerys.

Janeway még egyszer végiggondolta, hogy éppen mit készül tenni. Szigorúan titkos információkat kiadni csak, hogy… csak, hogy segítsen leleplezni pár ügynökét ennek a 31-es Szekciónak, aminek a létezésében ő egész eddig nem is hitt. Ez legalább jobb érv volt, mint segíteni egy barátjának. És nem utolsó sorban sokkal professzionálisabb.

-         Egy breen közvetítővel kell találkoznom. Akivel el kell kezdenem az első szövetségesi tárgyalásokat.

-         De miért? Hogyan? – Kérdezett közbe a doktor, nem tudva ettől az információtól csendben maradni.

Janeway csak megforgatta a szemeit, de folytatta.

-         A Parancsnokság tart egy újabb Awalon támadástól, esetleg egy háborútól. És nincs a quadránsban más, aki még ne heverné éppen ki a Dominium okozta károkat. Az egyetlen erős szövetséges a Breen Konföderáció lehet.

Kira fejében végül itt állt össze a teljes kép, de azért még maradtak kérdései, főleg, mert addig sem kellett a benne tomboló állomásparancsnokkal, na meg a civillel foglalkoznia.

-         De hiszen a breenek annak idején szövetségre léptek a Dominiummal. Ellenünk. – Rázta a fejét, végre teljesen a hallottakra koncentrálva.

-         Igen. De csak, mert senki nem kereste őket innen. A Parancsnokság úgy gondolja, hogy talán, ha most idejében kezdünk tárgyalásokat, megnyerhetjük magunknak őket. A breen bár veszélyes, de jelen pillanatban az egyetlen igazán valamire való szövetséges. – Fejezte be a Kapitány, aztán eszébe jutott, hogy kifut az időből. – Nézzék, nekem most tényleg mennem kell… - Indult az ajtó felé.

Kira eszmélt először.

-         Kapitány, várjon! Maga mellé adom a Defiantot… - Ajánlotta fel, de Janeway megrázta a fejét.

-         Köszönöm, de nincs rá szükség.

Aztán kilépett. Ott hagyva négy zavart, és túlterhelt tisztet.

-         Ez így még nem elég… - Állapította meg Bashir, gyorsan végiggondolva és kiszámítva az esélyeiket.

-         Igen, még bizonyítani is kell. – Bólintott Latara őrnagy is.

Kira felnézett rájuk, és valahol benne már teljes lángon lobogott a makacs hit, a küzdeni akarás, az egy pillanatra fel nem adás, és mindez ott villogott az újra életre kelt szemeiben.

-         Akkor bebizonyítjuk. – Jelentette ki halkan, de olyan erővel a hangjában, mely nem hagyott kétséget a felől, hogy most már semmi nem állhat az útjába.

Koren, Julian és Miles csak néztek rá, aztán mindhárman vigyázzba vágták magukat. És elindultak.

 

Egy rögzítő hevert ott Kira Nerys ezredes asztalán tizenkét órával később. Rajta volt minden, amiért már kicsit több mint egy hete küzdött. Rajta volt Nick Wesley szabadságának kulcsa. A bizonyíték, hogy Nick sosem bántotta Laurence kapitányt, a bizonyíték, hogy a Missurie és a Voyager küldetése valójában egy titkos Föderációs-Breen szövetségi tárgyalás megkezdése volt, a bizonyíték, hogy a Dokkológyűrűben történt robbanásról a belső érzékelő adatait meghamisították, és a főgépész biojeleit utólag adták hozzá, csak úgy, mint a kódját. Tökéletes volt. És csak el kell küldeni a Parancsnoksághoz, és minden bizonnyal felmentik a gépészt. Nick szabad lesz.

De Kira mégis döntés előtt állt. Nem csak Wesleyről kellett döntenie, hanem a még a Betegszobán fekvő Kimberly Laurence kapitány karrierjéről, Janeway kapitány karrierjéről, és Alynna Nechajev admirális karrierjéről. Úgy érezte ez túl sok, ezt nem neki kellene meghoznia, ez nem az ő feladata. De mégis, valamiért az ő kezében volt a döntés.

Végül felnézett az előtte álló három tisztre, a barátaira. Akik mindent megtettek ezekért a bizonyítékokért, hogy segítsenek.

-         Nerys… - Kérdezte Koren halkan, nem értve, mi történik.

Julian azonban értette, és közelebb lépett.

-         Ezredes, most az a legfontosabb, hogy felmentsék a főnököt. – Mondta lágyan, majdnem gyengéden.

Nerys felnézett rá, és ezzel nem vitatkozott.

-         De mit fogok neki mondani? – Kérdezte, a hangja nem az ezredesé volt, Nerysé. – Hogy számolok el neki? Tönkretette a karrierjét, hogy fedezze Laurencet, feladott érte mindent, és én most mindezt tönkreteszem… - Mondta halkan, szinte maga elé.

Miles kényelmetlenül lehajtotta a fejét, még nem szokva ezt a hangot Kirától, nem szokva még meg, hogy így lássa.

Julian megkerülte az asztalt és leguggolt, hogy megkeresse a barátja tekintetét.

-         De ő már magával él. Magát szereti. A múlt már nem számíthat.

Nerys egy pillanatig még nézte a doktor meleg tekintetét, aztán megnyomta a gombot, és nem sokkal később egy titkosított csatornán megjelent Ross admirális arca.

 

Ross admirális arcán színtiszta döbbenet volt, tisztán jött át a képernyőn, hogy nem hiszi el, amit hallott.

-         Tudja maga, mit kér tőlem, Ezredes? – Kérdezte, de csak azért, hogy valahogy húzza az időt, hátha Kira rájön, hogy ilyet nem lehet mondani.

De Kira nem jött rá. Az ő fejében éppen száztíz százalékon dolgoztak az idegpályák, és már készen is állt a stratégiája.

-         Igen. – Bólintott kimérten, de a professzionalitás határain bőven belül maradva. – Négy olyan tisztet, akik már nagyon sokat tettek a ’Flottáért. – Közölte, és egy kicsit előrébb hajolt, egyenesen az Admirális szemébe bámulva. Egyszer már nyert csatát vele szemben, na nem diplomáciával, azzal, hogy önmaga volt, makacs, taktikus és nem adta fel. És most ezt készült megismételni.

A képernyőn Ross admirális jól láthatóan rájött, hogy a bajori nem viccel és valószínűleg teljesen komolyan beszél.

-         Nem tehetem, Ezredes… - Rázta a fejét, még mindig nem egészen tudva elhinni, hogy egyáltalán megtörténik ez a beszélgetés.

Kira azonban tett egy újabb lépést, tökéletes pontossággal hajtva végre a stratégiát.

-         De… - Tartott egy apró szünetet. – Nézze, tulajdonképpen nem történt semmi törvényellenes… - Jutott el eddig a mondatban, amit talán mégsem választott meg a legmegfelelőbben, mert az Admirális dühösen közbe vágott.

-         Tessék?! Ezek alapján mind a négyen bűnösök hamis tanúzásban, Nechajev admirális pedig kötelességszegésben, korrupcióban, és a hatalmával való visszaélésben! Mégis, hogy gondolja, hogy tussoljam el? – Ugrott fel a hangja valószínűtlen magasságokig. A tekintetében pedig a felháborodottságon kívül benne volt az is, hogy csalódott Kirában.

Akit ez abban a pillanatban nem érdekelt túlzottan, már csak azért sem, mert éppen nem ment ellen sem a saját, sem a Csillagflotta elveinek, csak ezt még Ross admirális nem tudta.

-         Uram, nézze… - Hajolt még közelebb, megpróbálva lecsillapítani az Admirálist. – ha elolvasta a jegyzőkönyvet, és megnézte az új bizonyítékokat, akkor látja, hogy csak Wesley hazudott. Sem Janeway kapitány, sem Laurence kapitány nem tett valótlan kijelentést a tárgyalás során. Mindketten az igazat mondták… - Jutott el idáig, mert az Admirális dühösen közbevágott.

-         Gyakorlatilag! De mindketten tudjuk, hogy egy megrendezett színjáték volt az egész, védendő Laurence karrierjét! Egyáltalán hogy gondolhatja, hogy átnézek egy ilyen felett? – Tört ki belőle újra ugyanaz a tiszt, aki sokra tartotta a vele szemben ülő bajorit, tisztelte és titkon remélte, hogy egyszer, a Bajor belépésével majd együtt dolgozhat vele. De ez… ez csak túl sok volt.

Kira azonban nem zökkent ki a nyugodtságából. Azt már tudta, hogy Wesleyt ki tudja rángatni a bajból. Most már csak a többi tiszt volt hátra. És miután hitt benne, hogy egyikük sem, vagy talán Nechajev kivételével egyikük sem bűnös, így már csak be kellett bizonyítania.

-         Igen. – Bólintott. – Nechajev admirális hibát követett el. – Ismerte el, és hirtelen rájött, hogy teljesen mindegy lett volna, hogy mit akar, vagy mire vágyik, akkor sem lenne képes ellene menni annak, amit vall, és ami egészen véletlenül kísértetiesen hasonlít a Csillagflotta értékrendjéhez. Abban a pillanatban hálás volt Sisko kapitánynak, hogy sosem adta fel, hogy megtartsa őt az első tisztjének, akkor sem, amikor Kira maga ugrott neki, és ment ellene. – De a többi nem. Hallgassa meg a felvételeket, Admirális. Azt, amelyikben Janeway megpróbálja meggyőzni az Admirálist, hogy túlreagálta a dolgot. És a vallomásokat. Se Janeway, se Laurence nem hazudott, Nechajev admirális gondoskodott róla, hogy úgy tegye fel a kérdésekeit, hogy csak Wesley legyen később elővehető. Ez volt a megállapodásban is. De azt sem Janeway vetette fel, ott van a felvételen. Nechajev ötlete volt. – Ment bele akkor a részletekbe, bár remélte, hogy nem lesz rá szükség.

Ross admirális sóhajtott egyet feszülten, de előrehajolt, megadva magát legalább annak, hogy végighallgatja. Végül is, bár Kira Nerys volt idő, hogy rengeteg gondot okozott, azért nem úgy ismerte, hogy akárki mellé oda áll. Amellett Benjamin Sisko hitt benne, és Ross pedig hitt Siskoban.

-         Itt nem ez a lényeg Ezredes. A protokollok és a törvény világosak. Amellett, mindketten tudjuk, hogy az igazsághoz nem elég, hogy formailag igazat mondjunk.

Kira egy pillanatra elnézett a képernyőről összeszedve a gondolatait. Aztán, mikor visszafordult, új vonalat talált.

-         Nézze, én nem akarok azon vitatkozni, hogy mennyire jók vagy nem jók a protokolljaik… - Kezdte, de itt félbeszakította egy meghatározhatatlan kifejezést viselő Ross.

-         Azt megköszönöm…

Kira egy pillanatig csak megpróbálta megfejteni, de aztán úgy döntött, hogy akkor ez neki jó.

-         De nem történt több, mint hogy két tiszt hibázott. Engedtek az érzéseiknek, ami ellene ment egy protokollnak. És ezt a felettes tisztjük túlreagálta. Nem is kicsit. Mondja csak Admirális, milyen büntetés jár azért, ha egy magas rangú tiszt párkapcsolatba bonyolódik egy alatta szolgáló tiszttel? – Tette fel a kérdést, de nem várt rá választ. – Ne is válaszoljon, utánanéztem. De nem volt könnyű dolgom, mert alig-alig van rá precedens. És a legsúlyosabb egy áthelyezés volt kombinálva egy figyelmeztetéssel a személyi anyagban. Ezzel szemben Nechajev admirális azonnali hatállyal felmentette mindkét tisztet, leszereléssel vagdalkozott és tárgyalással. Wesley zászlós csak azt tette, amit jónak hitt, megpróbálta megvédeni a kapitánya karrierjét a legmagasabb parancsnoki tisztjével szemben is, aki ráadásul kihasználta, hogy magasan felettük áll a ranglétrán. Visszaélt a rangjával.

Ross admirális arca ellágyult ugyan, de megrázta a fejét.

-         Nézze Kira… - Hajolt közelebb. – én egyetértek magával, de nem tudok átnézni egy megrendezett peren, hamis tanúvallomásokon, hatalommal való visszaélésen és kötelességszegésen. Mind szép és jó, és emberileg értékelendő, amit Wesley és Janeway tett, de ettől még nem helyes! – Magyarázta, az előző monológ alatt már elhatározva, hogy megtiszteli az Ezredest azzal, hogy végighallgatja.

Kira bólintott, ezt értette, de ő nem is arról akarta meggyőzni az Admirálist, hogy helyes lenne. Abban maga sem hitt.

-         Igen, Uram. De Wesley megkapta a büntetését… - Állt meg egy pillanatra megvárva, hogy az Admirális ellenkezik-e, mert azért ez nem egészen volt így igaz. Aztán felemelte a kezét. – vagy legalább is kiszabtak elég büntetést, és ha a ’Flotta nem lett volna híján tiszteknek, akkor nem csak egy évet tölt le belőle, ugye? – Kérdezett vissza, rázárva elegánsan a csapdát.

Ross bólintott. Nem tartotta valószínűnek, hogy akármi is lesz ebből, hogy Wesleyt újra megbüntessék. A hamis tanúzásért eleget ült már.

-         Igen. – Ismerte hát el kényszeredetten.

Kira közelebb hajolt, és összeszedte magát még inkább.

-         Olvastam a jegyzőkönyvet Admirális. És se Janeway, se Laurence nem hazudott.

Ross mindkét kezével megdörzsölte az arcát. Aztán felnézett.

-         Gyakorlatilag.

Kira megrázta a fejét.

-         De meggyőződésből. Nechajev admirális kihasználta a rangja biztosította hatalmát és túlkapott. Ésszerűtlen büntetésekkel fenyegetőzött. És ezt Janeway kapitány nem hagyhatta. Wesley korábbi parancsnoki tisztje volt. Én magam sem hagynám, hogy egy tisztemmel vagy volt tisztemmel szemben így visszaáljen valaki a hatalmával. És maga, Admirális?

Ross csak dühösen rázta a fejét. Olvasta a jegyzőkönyvet nem is egyszer és beletellt pár olvasásba, amíg képes volt legalább valamennyire kilátni a dühe mögül. Nem véletlenül feszült a vállain a Csillagflotta egyenruha és első, de a többedik látásra sem tudta másképp nézni, minthogy ez a négy tiszt megcsúfolt mindent, de mindent, amit az jelentett.

-         Laurence azt vallotta, hogy megpróbálták megerőszakolni. Wesley zászlós és a közötte folyt levelezés és a Missurie belső érzékelőinek előkerült naplói fényében ennek melyik része nem hazugság? – Vágott vissza hirtelen újra majdnem ugyanolyan dühösen.

Kira megrezzent, de nagyon gyorsan összekapta magát. És felvette az eddig az asztalán pihenő rögzítők egyikét.

-         Nem, Admirális. Laurence kapitány sosem állította ezt. Nechajev admirális a tárgyalás során sosem kérdezett rá egyenesen, hogy történt-e nemi erőszak. – Állt meg egy pillanatra, hogy felnézzen, és megnézze magának Ross arcát. Aztán folytatta. – Az Admirális két kérdést tett fel, amelyek közvetlenül erre vonatkozhattak. Az egyik, hogy Wesley zászlós közeledett-e valaha erőszakosan felé. Amire a válasz igen volt. – Nézett fel újra. – De ugye belátja Admirális, hogy ez a kérdés így akármire vonatkozhat, annyira tág, hogy nem mondhatjuk, hogy Laurence kapitány hazudott ezzel. – Állt meg, de gyorsan folytatta, mielőtt még Ross belevághatott volna. – A másik pedig, hogy az akarata ellenére közeledett-e felé Wesley szexuálisan azon az estén. – Állt meg, és felnézett újra a képernyőre. Most már Ross rá várt, arra, hogy ezt hogy fogja megmagyarázni. – Amire Laurence kapitány válasza igen volt. De a személyes naplókból, amelyeket Nechajev admirális nem kért be a tárgyalásra kiderül, hogy Laurence kapitány és Wesley zászlós között volt egy megegyezés, miszerint csak akkor mehet át Wesley a Kapitány kabinjába, ha az letette a szolgálatát, elkészült a jelentésekkel és nem megy semmiképpen sem a küldetés rovására. Wesley ezt megszegte azon az estén, hiszen Laurence kapitány nyilvánvalóan nem végezte még el a feladatait. És azt, hogy nem akarta aznap este még látni Wesleyt alátámasztja a személyes naplója is, amelynek az idevágó bejegyzése szerint korábban azon a napon már összekaptak Wesleyvel, mert a zászlós át akart menni a Kapitány akarata ellenére. És mint a tényekből tudjuk, át is ment. Megpróbált kibékülni, és nyilván az elején ellnállásba ütközhetett a Kapitány részéről. – Fejezte be és nézett fel, de már a farkasvigyorra nem futotta. Valójában gyűlölte ezt az egészet. És nem csak azért, mert alapvetően nem volt beszédes típus, hanem mert lassan hányingere volt saját magától, attól, hogy ilyen nyakatekert, és szinte aljas módon kell bebizonyítani valamit, aminek bizonyítás nélkül is meg kellene állnia a helyét.

Ross admirális csak megrázta a fejét.

-         Elismerésem Ezredes. Maga elmehetne bírónak a Vulcánra. – Jegyezte meg, de csak, mert időt akart nyerni. Aztán feladta. – Nézze. Én látom, hogy mit próbál bizonyítani, és azt is, hogy bizonyos szempontból igaza van. A bíróság talán, csak talán el is fogadná, de itt Csillagflotta tisztekről van szó, akik hazudtak, eskü alatt hamisan vallottak… - Jutott el idáig, mert most Kira volt az, aki közbevágott.

-         Igen, Csillagflotta tisztekről, méghozzá nem is akármilyen Csillagflotta tisztekről. Laurence kapitány kiváló teljesítményt nyújtott a Dominium háború alatt. Egymaga megvédett egy egész kolóniát Csillagidő 53421-kor. Aztán az általa vezetett század semmisítette meg a Dominium telepet a Keltos háromnál. A háború előtt és után is kiválóan teljesítette a feladatát, emellett Laurence kapitány kiváló tudós. Janeway kapitány pedig felbecsülhetetlen értékű adatot, tapasztalatot gyűjtött a ’Flotta számára, és haza is hozta a Delta Quadránsból. Azt a hét évet, amit kint töltött egyedül, elveszve, már most tanítják az Akadémián. Nála elvhűbb és zseniálisabb kapitány nincs a ’Flottában. És azért akarja elítélni, mert az elvei szerint cselekedett? – Fejezte be, és tényleg úgy érezte, hogy lassan kifogy az ötletekből és amúgy az energiából is. Nem csak, mert nem lett kipihentebb, hanem mert nem volt az erőssége védőügyvédet játszani. Sőt, egyáltalán beszélni. De vitte, vitte a szíve, és az értékrendje, amiben hitt.

Ross admirális sokáig csak nézte a képernyőn a bajori ezredest. Igen, Kira Nerysről sokfélét lehetett hallani. Kellemetlen, makacs, terminálokat tör, kezelhetetlen, önfejű, és amúgy általában kiszámíthatatlan. Régen, így került be a neve az akkori őrnagynak a Csillagflotta felsőbb köreibe. Na meg Benjamin Sisko kapitány révén. Aki hitt és bízott benne, valamint kiállt mellette. És most, évekkel, sok-sok évvel később, ugyanaz a bajori nő ült előtte, de már egészen másképpen írta volna le. De még nem tehette. Még nem jött el az ideje. Viszont elmosolyodott.

-         Mit akar elérni tulajdonképpen? – Kérdezett rá, de már rázta a fejét.

Kira maga is hagyott egy apró, halvány mosolyt felkúszni az arcára.

-         Hagyja meg mindhármuk rangját és szolgálhassanak továbbra is. – Mondta ki, és előrébb is hajolt. A keze már egy második rögzítőt babrált, de arról még nem tett említést. Végső esetre tartogatta, és nem biztos, hogy tükörbe tudna nézni, ha fel kellene használnia.

Ross felvonta a szemöldökeit.

-         És Nechajev? – Kérdezett vissza.

-         Meg tudom védeni? – Kérdezte Kira, kihívóan felvonva a szemöldökét.

Ross csak megrázta a fejét, valójában még mindig nem tudta, hogy miért is csinálja ezt Kira.

-         Nem. Őt semmiképp sem.

Kira azonban ezt már rég tudta.

-         Nos? – Forszírozta finoman.

Az Admirális azonban már meghozta a döntését. Nem volt könnyű, de ahhoz volt szokva, hogy gyors és minél helyesebb döntéseket hozzon.

-         Rendben. Megteszek mindent. – Bólintott rá.

És ez Kirának elég volt. Nem mutatta ugyan, de a mellkasában felszabadult az a lassan már émelyítő szorítás, amely az egész ügy kezdete óta nőtt. És most már bátran emelte fel azt a bizonyos második rögzítőt.

-         Köszönöm, Uram. – Köszönte azonban meg még előtte.

De Ross csak megrázta a fejét. És sokáig, már-már kínosan sokáig hallgatott csak fürkészve az Ezredest.

-         Mondja, miért csinálja ezt? – Kérdezett rá végül, mert tényleg, már csak ezt nem tudta.

Kira megvonta a vállát, de közben belül új realizáció született, maga sem hitte volna. De aztán a mosoly, amely az arcára, sőt, a szemeiig ért, mindent elárult.

-         Mert egy tisztemet ártatlanul meghurcolták, és azt nem hagyom. – Felelte, és ennél őszintébben még sosem beszélt.

Ross elmosolyodott és bólintott, csak magában ismerve el, hogy Siskonak igaza volt. De a konzolján egy apró hang jelezte, hogy valaki át akar küldeni neki egy adathalmazt. Egy pillantás el is árulta, hogy Kira az. Aztán, ahogy felnézett, kérdeznie sem kellett.

-         Uram. A nyomozás során előkerült bizonyítékok. Ezek alapján elkaphatja az ebben az akcióban résztvevő valamennyi 31-es Szekciós ügynököt. – Adta meg a magyarázatot, ahogy átküldte az egyetlen dolgot, amihez még nem folyamodott, és nem is akart. Gondolt rá, de nem tudott volna tükörbe nézni, ha megtette volna.

Ross pillanatokig nem jutott szóhoz, de azalatt végül mindent megértett. Mikor felnézett a tekintetében ugyanaz csillogott, mint amikor elvétve kincset talált egy-egy tisztjében. Csak hogy Kira Nerys nem volt a tisztje. Bár a megbecsülésen és tiszteleten ez semmit sem változtatott.

-         Köszönöm, Ezredes. – Mondott végül csak ennyit és elzárta a komcsatornát. Ennyi neki bőven elég volt a bajoriból egy jó időre. Egyszer már megfogadta, hogy sosem fog pókerezni vele, ehhez most hozzájött, hogy azon lesz, hogy a Bajor minél előbb belépjen a Föderációba és ő Kira felettesévé váljon, hogy ne kelljen vitatkoznia sem vele.

Kira csak hátrarogyott a székében és végül a teste megadta magát a kimerültségnek és az elmúlt egy hét minden stresszének. Csak távolról hallotta, ahogy Dax belépett és mondott valamit pihenésről és a kabinjáról, meg hogy most már minden rendbejön. De aztán már csak a közeledő ágy rémlett, végül a régóta olyan nagyon szükséges álomtalan alvás.

 

-Prologue-

Kira ezredes és a főtisztek java része, Worf parancsnok, Dax, Latara, mind ott álltak a Hármas Dokkban és várták a visszatérő kollégájukat. Még néhány perc volt a hajó megérkezéséig, s a feszültség, főleg az Ezredesből, a várakozás, az elmúlt hét eseményeinek feszültsége érezhető volt.

Végül Kirának sikerült meggyőznie a magánkívül lévő Ross admirálist, akinek a háta mögött zajlott nem csak ez a kirakat per, hanem az évekkel korábbi per is, hogy ne tegye felelőssé se Janeway kapitányt, se Wesley zászlóst. És hagyja meg a rangjában Laurencet is. De Ross felelőst akart, és ennek a vége az lett, hogy egyedül Nechajev ellen indul majd eljárás. Emellett Kira rengeteg bizonyítékot szolgáltatott, amivel több fontos 31-es Szekciós ügynököt el tudtak kapni. Köztük Hayes admirális, Zolek parancsnokot, hogy csak a magasabb rangú tiszteket említsük. Ez aztán megenyhítette Rosst. Így végül az a bizonyos jegyzőkönyv is kikerült Wesley zászlós aktájából, bár a rangját nem kapta vissza, hiszen, amit tett nem lett kevésbé megbocsátható, de már leülte a büntetését.

De ez mind már nem számított, legalább is nem Nerysnek. Mert a zsilipkapun keresztül már lehetett látni a kompot, ahogy dokkol, és érezte, hogyan emelkedik fel a vállairól a teher. Aztán, ahogy meglátta a fáradt, kimerült, de mosolygó gépészt, hirtelen rájött, hogy nekik már nem kell bujkálniuk, a veszély megszűnt. Az ok, amiért eddig félig titokban tartották a kapcsolatukat eltűnt. Hát odalépett, gondolkodás és szó nélkül átölelte Nick nyakát és megcsókolta. Mélyen és hosszan, nem törődve többé mással, mint a gépész ajkainak érintésével.

Nick először megdöbbent, de ő is tudta már mi történt közben, hogyan mentették fel, és mi lett a jegyzőkönyvvel az aktájában. Hát engedett a csóknak és viszonozta, átölelte Nerys derekát és felemelte, így is próbálva közelebb vonni.

Végül nehezen és sokára elváltak, de még mindketten a másikat fürkészték.

-         Sq’wan… - Suttogta Nerys hitetlenül, aztán a felismerés elérte. – Vége van… - Mosolygott fel a társára.

Nick viszonozta a mosolyt, és érezte, most először, ahogy egy régi, nehéz döntésnek a súlya felemelkedik a válláról.

-         Igen, Nerys vége van. Most már vége. – Ismételte, és csak aztán döbbent rá, hogy nincsenek egyedül.

Kelletlenül engedte el Neryst, hogy körbe nézzen. Hazaért, haza a barátaihoz.

 

Nick csendesen állt a félhomályban és nézett bele valaha jól ismert és igazi lánggal vágyott szemekbe. Még két héttel korábban is nehéz volt, ha csak rá gondolt. Egy furcsa érzés öntötte el, mintha dühös akarna lenni, végtelenül dühös, de valami, egy kis hang minduntalan azt suttogta, nem szabad.

De most nem. Most mély nyugalommal és békével nézett bele az ismerős kékeszöld tekintetbe, és minden ízében érezte, vége van. Valami lezárult végleg, valami, ami sokáig kísértette, ami sokáig fontos volt, erkölcsi, elvi keretet adott az életének. De akkor és ott mindez már nem volt. Mintha hirtelen egy gyerek nőtt volna fel. Már nem volt szüksége keretre, mert az elvei a sajátjai voltak. Már nem érezte, hogy egy árny kísérti a múltból, vagy talán már nem tartott tőle. Állt ott, és nem érezte többé a megfelelni vágyást, a méltóvá válni vágyást. Nem érezte többé, hogy miatta nem sikerült, hogy ő volt kevés, hogy ő nem volt megfelelő.

Csak állt ott és bámult bele vonzás nélkül az ismerős szemekbe, és békét érzett. Valami lezárult, valami végleg elmúlt, de nem maradt gyász, még csak szomorúság sem. Megkönnyebbülés, valami lassú öröm inkább. Nem tudott másra gondolni, mint az új életére Nerysszel, arra, ami most fontos, amiről nem tudta, csak érezte, hogy valami igazán nagydolog, valami, ami nem csak a jelennek szólt, nem csak a közeljövőnek, mint a most előtte rá bámuló zöldeskék szemekkel volt, ez az igazi jövőnek szólt, talán még tovább is. A lénye legmélyén ott rezgett, ott lüktetett a szó, örök. Nerysért, mert volt ott, a bajori mélybarna szemekben valami, amibe belezuhant, tehetetlenül, önként, boldogan és szabadon. Amiről érezte, nem is akarja elengedni többé, még ha képes lenne rá sem.

Kim sápadt arcán egy mosoly játszott, egy szomorú, gyászoló mosoly.

-         Rá gondolsz, igaz? – Kérdezte, megtörve a csendet, amely ott vibrált körülöttük az egyébként üres Betegszobán.

Nick leült a bioágy szélére, és lenézett a nőre, akit valaha olyan hévvel szeretett, még fiatal, zöldfülű zászlósként, frissen az Akadémiáról. Akivel órákig sétáltak a holofedélzeten. Akiért megtett volna, és akiért meg is tett mindent. Aki a mindent jelentette, és a semmit egyszerre. Aki sokáig a benne élő mélyen érző lény forrása volt. Egy aranyhajú szirén, akinek az énekétől nem tudott szabadulni. Aki viszont szerette, ahogy csak képes volt. De aki nem tudta feladni érte a másik felét, a kapitányt.

-         Igen. – Ismerte el Nick halkan. – És nem. – Tette hozzá csendesen. Ott éledezett benne egy régen látott ismerős, aki meg tudott nyílni ez előtt a nő előtt.

-         Nick? – Kérdezte Kim, még gyenge hanggal, még csak lábadozott.

-         Annyi minden jár a fejemben… - Kezdte halkan a gépész, a tekintete távolian függött Kim arcán. – Végül minden rendbejött… - Fókuszált újra a kékeszöld szemekre. – Szabad vagyok Kim, és te is. Nincs több titok, nincs több bujkálás… - Folytatta lassan, szelíden.

De a sápadt arc még önvádtól húzódott.

-         Sajnálom, Nick. Nem lett volna szabad…

-         Cssshh… - Kérte a gépész, s a hangjában már ott rezgett a béke. – Ne, ne mondd ezt! Szerettelek, és azt tettem, ami helyes volt. Szerettelek Kim. És sosem bánom meg, hogy megvédtem, azt, aki a mindent jelentette. – A hangja most már csak suttogás volt, de az arcán, a szavaiban, az egész lényében ott volt a véglegesség. Kim is látta, ő ismerte annyira.

Egy árva könnycsepp született meg a zöldeskék szemekből, hogy végig folyjon a sápadt arcon.

-         Sajnálom, hogy elromlott. – Suttogta elfordulva, nem bírva tovább az égkék tekintet békéjét. – Ha tehetném, sosem hagynálak elmenni többé. – Vallott be mindent. – Te voltál az egyetlen, aki mellett egész voltam, még ha csak egy kicsit is. És sajnálom, hogy nem ismertem fel akkor, hogy mennyire fontos vagy.

Nick lenézett újra, visszhangzó fájdalom járta át, de távoli volt, egy olyan emberért, aki a múltban jelentett sokat.

-         Kim… - Rázta meg a fejét. – Meg fogod találni azt, aki újra egésszé tesz. Aki meg tud tartani. – Felelte még halkan, aztán felállt. – Tudom. – Tette még hozzá, már majdnem suttogva.

És kisétált. Vissza az életébe, az új, egy nagy teherrel könnyebb életébe. Ilyen egyszerűen, ilyen nagyon egyszerűen.

 

Nick keze emelkedett, és beütötte a kódját a szállására, amely most már hivatalosan, az Állomás napló szerint is az ő és Kira Nerys ezredes szállása volt. Az ő otthonuk.

Az ajtó halk, üdvözlő szisszenéssel nyílt ki, és Nick besétált rajta. Nerys ott ült az asztalánál, egy bögre raktajinoval a kezében, és éppen egy jelentést olvasott. Aztán, ahogy hallotta a párját hazaérni, felnézett és elmosolyodott.

-         Hello Sq’wan! Korábban hazaértem. – Köszöntötte, ahogy már állt is fel, hogy megcsókolja a gépészt.

-         Nerys… - Kezdte Nick, aztán maga sem tudta mit, vagy, hogyan akar mondani. Ott volt benne minden, minden, és feszítette széjjel, de mégsem tudta, hogyan mondja.

Nerys felnézett rá, a vállára támasztva a kezeit. Megcsókolta még egyszer, ezúttal hosszan és mélyen. Amelyből mohó, éhes csók nőtt, és érintések, melyek az első apró lépések voltak egy úton, melyen nem járhattak már egy hónapja. De a Megtisztulási Hónap már két napja véget ért, most már szabad volt.

De Nerys még megállt, érezve, hogy Nicknek talán szüksége van beszélni.

-         Gyere Sq’wan… - Fogta meg a kezét, odavezetve a kanapéhoz. Aztán leült, és magához vonta a párját is. – Beszélj hozzám… - Kérte végül szelíden.

Nick felnézett a mélybarna szemekbe, érezte a karján Nerys leheletfinom érintését, a társa testének melegét, amely úgy vette körül, mint egy burok, amely megvédi mindentől, és egy apró könnycsepp gördült le az arcán.

-         Úgy szeretlek Nerys… köszönöm… Most már itthon vagyok… veled… szeretlek… szeretlek… - Húzódott feljebb, keresve Nerys ajkait, és már azoknak folytatta. – Szeretlek Nerys… úgy szeretlek.

Nerys viszonzott minden érintést, minden apró csókot, és az ő szeméből is elindult egy apró könnycsepp, a megkönnyebbülés, az együttérzés könnye. Érezte ő is, min ment keresztül a párja, vitte ő is nem egyszer a terhet, ami végre lekerült.

-         Én is szeretlek Sq’wan… - Súgta vissza.

És tartotta úgy a gépészt, mintha az életbe kapaszkodna, egy apró szálba, mely néha sokkal erősebb, mint azt a kapaszkodó hinné.