- Még el akartam mondani valamit…

- Mit?

- … de már nem hall…

- Mi az, amit el akartál mondani?

- … már túl késő… elkéstem… Istenem! Elkéstem…

- …

- milyen törékeny minden… egy pillanat csak és még minden olyan, mint előtte…

- …

- … s a következő pillanatban már elveszett, minden, ami valaha fontos volt, olyan elképesztően fontos… elveszett…

- …

- Szeretem… de már sosem mondhatom el…

A Vezérlőben az apró háttérzaj, beszélgetések itt-ott, munkájukat végző tisztek ujjaitól felhangzó apró computersípolások, és talán még az általános gondolatok hangjai is hallatszottak. Két bajori tiszt beszélgetett Dax parancsnokkal, miközben a trill egyik szeme a dokkolásirányításon volt, a másikkal a férje, Worf parancsnok szemrehányó tekintetét verte vissza időről-időre. Pár lépéssel arrébb a biztonságiak pultjainál másik két bajori tiszt, két nő beszélgetett, ott a téma valóban titkos lehetett, mert néha cinkosan összenevettek, és egyszer-egyszer még a lábát kényelmesen a gépészeti konzolra pakoló, mindazonáltal mélyen valami rögzítőbe temetkező főgépész felé pislogtak.

Jadzia elnevette magát, s a következő mondatából annyi hallatszott, hogy „Ne tényleg…?” Aztán gyorsan közelebb is hajolt a két beszélgetőpartneréhez. Worf erre csak megforgatta a szemeit, de az arcán ott volt az a kifejezés, ami a tőle telhető legjobb volt a felesége iránti rajongás kifejezésére. Nick Wesley fel sem nézett, csak gyorsan elmosolyodott, valójában nem is figyelt oda a körülötte repkedő párbeszédtöredékekre, de ez megütötte a fülét. Igaz, szinte azonnal visszatért a csak nemrég kézhez kapott, a Csillagflotta legújabb transztértechnológiás terveit tartalmazó jelentésekhez, leírásokhoz. Ez a jó néhányszáz oldal olyan volt neki, mintha egy gyerek megkapta volna a legfantasztikusabb, legizgalmasabb mesekönyvének folytatását. Így hát, esze ágában sem volt érdektelen párbeszédekre, pletykákra, és más egyebekre koncentrálni.

Még azt sem vette észre, hogy nyílt a parancsnoki iroda ajtaja, és Kira Nerys ezredes, az ő párja lépett ki rajta, de meg is állt azonnal, ahogy észrevette a főgépész kényelmesen, de abszolút nem helyénvalóan felpakolt lábait, a hátradöntött széket és az egész őt körbelengő mesedélutáni, lazsáló hangulatot. Igaz, Wesley akkor már nem volt szolgálatban, mert egyrészt lehúzta az előző Gammát, másrészt az Alfának vagy két órával azelőtt vége lett, és a gépész valószínűleg pont őt várta, hogy együtt menjenek haza, vagy akár ebédelni, vagy valami…

Nerys arcán megjelent az a kifejezés, amit talán nem is szánt ide, de Nick annyira helyes volt azzal a félig elképesztően összpontosító, homlokráncoló, másrészt pedig kölyök-arckifejezéssel, hogy muszáj volt mosolyognia rajta. Aztán a mosoly eltűnt, és úgy döntött, hogy mint Ezredes ez ellen a lábfelpakolósdi ellen tennie kellene valamit. Gyorsan körbenézett, és mikor látta, hogy ugyan minden figyelem rajta van, de senki nem akar beleavatkozni állomásparancsnoki kötelességeibe, vagy éppen elrontani egy viccet, visszafordult, és nesztelenül közelebb lépett. Igaz a gépésztől akár becsapódhatott volna egy fotontorpedó is, egyenesen a válla fölött, akkor sem nézett volna fel a legújabb transztér tervrajzokból.

- Zászlós! – Csattant akkor hirtelen a hangja, de már nem tudta befejezni a mondandója többi részét, mert minden erejével a feltörő nevetését igyekezett visszaszorítani. Neki sikerült, a többieknek nem.

Ugyanis a gépész megijedt, a kezéből hirtelen ki akart szaladni a rögzítő, és valami miatt az a fránya szék sem volt többé a helyén, így hát pillanatok alatt a földön landolt fenékkel lefelé, és onnan nézett fel egy kissé meglepődve és kissé szánalmasan a felettesére, és társára, aki csípőre tett kézzel állt felette és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint, aki haragudna. Valójában Kirának jó kedve volt, mert most kapott egy olyan hírt, amiről biztosan tudta, hogy a főgépésznek hihetetlen örömet szerez.

- Uhm… Ner… eh… Ezredes… – Nézett fel a pislogó, de még mindig nem feltápászkodó Wesley.

- Kelljen fel, ha velem beszél… - Tartotta mind a hivatalos hangot, mind a kezét a társa felé, hogy felsegítse.

Amikor már a gépész többé-kevésbé tisztnek kinézve állt ott Kira előtt oldalra billentette a fejét, aztán rájött, hogy elvesztette az imádott rögzítőjét, úgyhogy azt még gyorsan felkapta a földről.

- Ezredes? – Kérdezte olyan hangon, ami inkább azt volt hivatott mondani, hogy „Nerys menjünk…”

- Remélem, jól átnézte azokat a terveket főnök… - Bökött Kira a rögzítőre, aztán visszaemelte a tekintetét az égkék szemekbe, amelyek el-eltűntek az értetlen pislogástól. – Mert két nap múlva idejön egy csoport tesztelni, és számítanak az ön segítségére is. – Fejezte be a mondatot mosolyogva. Jól tudta mekkora megtiszteltetés ez az Állomásnak, de ami fontosabb volt, mennyire örül a társa, és az sem volt elhanyagolható, hogy a csoportnak, Hétkilenced, Wesley régi barátja a Voyagerről is tagja volt.

A főgépész pislogott, többször, aztán eltátotta a száját, és tisztán lehetett az arcán látni, hogy jut egyre közelebb a felismeréshez. Majd valami olyat tett, amiért Kira máskor dühös lett volna, de ezúttal nem tudott mit tenni ellene. Boldogan a nyakába ugrott. És még ugrált is egy kicsit, mint egy gyerek. Ott a Vezérlő közepén, Csillagflotta egyenruhában egy gyerek ajándékot kapott.

- Nerys! Nerys! Ez biztos? Ezt nem hiszem el! Itt fognak tesztelni? Nerys, ez fantasztikus!

Kira végül kilátott a nyakába borult párja válla fölött, és látta a szintén ünneplésre készülő szemeket, végül ő is viszonozta tétován az ölelést, átkarolva Nick derekát, visszafogva ezzel a további ugrálástól, és kissé távolabb is tartva magától.

- Nah, elég lesz most már! – Morogta végül, ahogy hátra lépett a társától, az arca a bíbor különböző árnyalataiban játszott.

- Ez fantasztikus…

Jött a gépésztől még egy utolsó megjegyzés, de a tekintete már újra a tervrajzok között volt. És el is indult tökéletesen megfeledkezve minden másról a transztértechnológia részletein és az előtte álló lefuttatandó szimulációkon kívül.

Kira kezei újra a csípőjén nyugodtak és meghatódott, beletörődő, és kissé bosszús ábrázattal nézett a társa után, és azonnal le is mondott a meghitt, romantikus, később talán kissé, vagy nagyon fülledt estéről-éjszakáról, amit együtt szándékoztak tölteni.

- Nerys…? – Hallotta meg Dax hangját, aki nyilvánvalóan jól szórakozva töltötte az elmúlt perceket.

- Ne Dax… nem akarom hallani! – Tartotta fel az egyik kezét, aztán engedte leesni lemondóan.

Végül ő is elindult a turbólift felé, kissé magányosan, de végeredményben egész jól érezve magát.

Wesley zászlós tökéletesen fókuszált szemmel figyelte az előtte magasodó fotonokból és erőterekből álló transztérhajtómű modellnek a plazmabefecskendező zsilipjének kijelzőit, miközben koncentráltan ráncolta a homlokát.

Már vagy három órája volt a Holoszobában, az elmúlt közel ötvenkét órában sokadszorra és még mindig nem érezte elég felkészültnek magát, hogy tagja legyen a csapatnak, amit olyasvalakikből állt, mint Hétkilenced, és az egyik legnevesebb hajtóműspecialista, mint Dr. Leah Brahms, valamint Dr. Samuel Locker. Az erein, ha csak rá gondolt az izgatottságon kívül komoly mennyiségű pánik is átzuhant, s ezt az érzést nem szerette.

Amellett, bár az elmélet megértése még hagyott némi kívánni valót maga után, úgy döntött, hogy azt rábízza a tudósokra, és inkább megpróbálja megfogni a problémák gyakorlati végét. Mivel ő mindig is az a fajta gépész volt, aki inkább bepiszkolta a kezét, minthogy egy irodában ülve egész nap elméleti technológiákon járjon az esze. Igaz, ez a terv keresztbe-hosszába lenyűgözte, még akkor is, ha még csak elméleti volt. Bár ez nem akadályozta meg abban, hogy Kira befolyását felhasználva bevegye magát az egyik Holoszobába órákra, illetve napokra.

Még azt sem vette észre, hogy nyílt az ajtó, és maga az Állomásparancsnok sétált be rajta, a kezében egy tányérnyi szendviccsel, amit azonnal le is tett egy holografikus konzolra, és megközelítette hátulról a gépészt.

- Hé, Sq’wan… - Ölelte át a derekát, hogy átnézhessen a válla fölött, amennyire képes volt, hiszen a gépész jó néhány centivel magasabb volt nála.

- Nerys… - Jött a válasz, automatikusan, és nyilván nem a név gazdájára figyelve.

Kira azonban még nem volt szolgálatban, úgy, ahogy a gépész sem, illetve már nem is akarta tovább ezt így csinálni, és úgy gondolta megvannak a módszerei arra, hogyan vonja el Nick figyelmét a transztértervekről.

- Mondd csak, nem akarsz egy kis szünetet tartani, ez nem megy el sehova, ellentétben…

- Nerys légy szíves… - Szakította félbe Nick, olyan hangon, amiben kérő figyelmeztetés volt.

Nerys sóhajtott és, mivel nem is hitte, hogy ez lenne az igazi, minden csatát megnyerő fegyver, tovább lépett a „B” tervre.

Lábujjhegyen előrehajolt és apró csókokat helyezett el a párja nyakán felfelé haladva a füle mögötti érzékeny részre, aztán előrébb, tudta mennyire hatásos ez, ha magára és kellemesebb dolgokra akarja vonni a gépész figyelmét, holmi transztértechnológiáról.

Nick feje az ellenkező oldalra billent vagy nagyobb hozzáférést akarva engedni, vagy el akarva húzódni, ez még nem derült ki Nerys számára, igaz ez nem akadályozta meg abban, hogy a keze is elinduljon. Rutinosan megtalálta az utat be és fel Nick egyenruha pólója alatt, mert a felsőt már valószínűleg órákkal korábban levette, és elindult felfelé. Ahogy azonban már csak pár centire volt a formás emberi mellektől, a gépész megfogta, és nemes egyszerűséggel eltávolította a szemtelen és követelőző kezet.

- Nick? – Kérdezte Nerys jól hallhatóan csalódottan.

- Nerys. – Válaszolt a gépész még mindig ugyanazzal a tónussal, nyilván a fejében nem Nerys keze, hanem a plazmabefecskendező tervrajza járt.

Nerys akkor hátralépett és gyorsan lenyelte a csalódottságát. Aztán rájött, hogy ő tulajdonképp elsősorban azért van itt, hogy a párja egyen végre valamit, mert az utóbbi majdnem két napban, ha nem szolgálatban volt, akkor itt volt, legyen épp ebédszünete, megbeszélt randija Nerysszel, vagy éjszaka.

- Computer, program mentés és vége! – Parancsolt, csípőre tett kézzel.

- Computer, töröld a parancsot! – Válaszolta a fejét felkapva a gépész még pont időben.

- Computer prmpppphhh… - Próbálta még egyszer Nerys de már nem volt esélye sem befejezni a mondatot.

Az első két szótag alatt Nick odalépett elé, a harmadik szótag alatt elkapta a derekát, a negyedik szótag pedig már a szájában landolt. És innen Nerysnek már nem volt más választása, mint viszonozni a csókot és átkarolni a gépész nyakát. De amikor már épp kezdett volna izgalmas és főképp izgató lenni, emlékeztetve a párja képességeire e téren, véget is ért, és ahogy kinyitotta a szemét szembetalálta magát a pánikoló égkék tekintettel.

- Nézd, Nerys. Én figyelek rád… - Kezdte de, ahogy meglátta a párja válaszkifejezését inkább meggondolta magát. – Oké, nem mindig, de mindjárt itt lesznek a Föderáció főzseniei és én még csak arra sem tudok rájönni, hogy, hogy a fenébe nem esik le a plazmaáramlás sebessége a kritikus pont alá. Nem is beszélve a mmmppppfffhhh…

Jutott el egész idáig a komoly pánikhangulatú hadarásban, mert ezúttal Nerys ajkai voltak a kezdeményezők. Igaz, ebben a csókban inkább csak támogatás volt, mint további próbálkozás a figyelemelterelésre. Aztán Nerys el is húzódott, és a két tenyerébe fogta a párja ijedt ábrázatát.

- Na, most pedig nagyon figyelj rám! Minden rendben lesz, te nagyszerű leszel. Nem véletlenül akart Hétkilenced téged. Neked kéne a legjobban tudni, hogy ő nem vesz be akárkit egy ilyen projektbe… - Gyorsan a gépész válaszra nyíló ajkaira tette az ujját. – és teljesen mindegy, hogy a barátod vagy sem. – Vonta fel végül a szemöldökét várva az egyetértő nyugodtabb bólintást.

- Oké… - Jött bizonytalanul.

Nerys is bólintott, aztán a társa kezébe nyomta a szendvicseket.

- Jó, most pedig egyél, mert két óra múlva itt lesznek.

Nick erre elfehéredett és azonnal lerakta a tányért, a helyére felvéve a rögzítőhalom legalján lévőt, amire felborult az egész stóc, és őrültként kezdett körbe-körbe rohangászni a szimulált hajtómű körül folyamatosan motyogva magában.

Nerys pár percig karba tett kézzel nézte, aztán áttért a „C” tervre. Egy elegáns mozdulattal megnyomott néhány gombot, amire az egész eltűnt úgy, hogy csak Quark, a tulajdonos ferengi tudta volna visszaállítani a megfelelő kód segítségével.

Aztán nemes egyszerűséggel megragadta a gépész karját, a másik kezében a tányért és kirángatta a Holoszobából az elképedt, reagáláshoz túlságosan is megdöbbent társát. Kint a bárban leültette egy üres asztalhoz, és elérakta a tányért, aztán leült mellé.

- Így, most pedig egyél! Ugyanis semmi hasznát nem fogják venni egy félig éhen halt gépésznek. – Adta ki a parancsot, és valóban úgy is nézett ki, mint aki, ha kell, beletömi a párjába az ételt.

Nick még mindig egy szó nélkül, döbbenten, de már kezdődő duzzogással nekilátott.

Nerys akkor felnézett a felső szinten üldögélő Daxra, aki a férjével reggelizett éppen. Jadzia csak bólintott és elmosolyodott cinkosan. Kira válasza csak egy fejrázás volt a trill felé, majd egy rajongó pillantás a párja felé.

Kira Nerys ezredes a díszegyenruhájában, de nem túl elegánsan támaszkodott a falnak a Dokkológyűrűben és a feje monotonul követte az előtte fel-alá járkáló főgépészét. Aki szintén díszegyenruhában feszített, úgy, ahogy Jadzia Dax és Worf parancsnok is.

Ami azt illeti mindenkit idegesített a gépész járkálása, de nem igazán lehetett szép szóval meggyőzni, hogy minden rendben lesz. Nerys ugyan tudott egy módszert, és ha csak Jadzia lett volna jelen talán már régen alkalmazta volna, de Worf, a klingon parancsnok jelenlétében mindig feszélyezett volt valami miatt, ha a magánéletéről volt szó. És mivel ez a biztos módszer tartalmazott némi csókelemet, így hát hagyta inkább. Végül is úgyis mindjárt itt lesz a hajó, és akkor vége.

Alig egy perc múlva a zsilip már nyílt is, és Kira még utoljára lesimítva az egyenruháját előre lépett.

Elsőként Hétkilenced, az egykori Borg dolgozó lépett ki, akit még Janeway kapitány, a mostani felesége szabadított fel, és vezetett vissza az emberség útjára.

- Üdvözlöm a Deep Space Nineon. – Nyújtotta a kezét az Ezredes egy barátságos mosoly kíséretében, ő Nick révén már ismerte a gyönyörű és némiképp arrogáns exborgot.

- Köszönöm, Ezredes. – Bólintott Hetes, ahogy elfogadta a felajánlott kezet.

- Ez itt Jadzia Dax parancsnok, az első tisztünk, és Worf parancsnok a taktikai főtisztünk. – Mutatta be Kira a két tisztet, akiket még nem ismerhetett.

- Én pedig bemutatom, Dr. Leah Brahmsot, csoportunk vezetőjét és a transztértechnológia tervezőjét, illetve Dr. Samuel Lockert a csoport harmadik tagját.

Válaszolt Hetes a tőle szokásos kimért és szabályos hangon.

Gyorsan, akik még nem ismerték egymást, kezet fogtak és bemutatkoztak, amíg végül Nickhez érkezett a régi barát, és bár nem sokaknak, de neki engedett egy gyors ölelést.

- Hé, Hetes, hogy vagy? – Kérdezte a gépész szemmel láthatóan idegesen.

- Köszönöm jól. – Jött a még ennyi év elteltével is túlontúl szabályos válasz, igaz a fiatal nő ettől volt olyan egyedi és mindenki mástól különböző.

Közben a kis csoport elindult, és Nick már sétálva kérdezett tovább.

- És Kathryn, és Airene? – Mosolyodott el a keresztlányának még a gondolatára is.

- Kathryn is jól van, ahogy a kislányunk is. Az édesanyjánál töltik most az eltávozását.

Válaszolt a Borg.

A hangárajtó kinyílt, és a várakozás percei végetértek Wesley számára, a kutatócsoport nyomában belépett és szájtátva bámulta a bent lévő hajót. Amin tulajdonképpen nem volt első látásra semmi különleges, az általa is jól ismert Delta Komp volt. De mikor az ember jobban megnézte a hajtóműn jól látható, nem csak elengedhetetlen és egyértelműen a transztérutazáshoz kellő, de gyönyörű változások voltak. A tapasztalt, és igen gyakorlatias gépész szemek azonnal leltárba vették az új változtatásokat, hozzáadott, kívülről is látható új elemeket.

- Wow… - Jött ki önkéntelenül is a levegő a száján egy elismerő hang kíséretében.

- Valóban. – Egyezett bele Hétkilenced, aki mellette állt, és már félig belemélyedt a jegyzeteibe.

- Kezdhetjük, emberek? – Érdeklődött Dr. Brahms, kissé szigorú hangvétellel, és sürgetően.

Neki eredetileg nem tetszett az ötlet, hogy ilyen messze elhozzák az átalakított Delta Kompot egy tesztút miatt, de végül kénytelen volt beleegyezni, Hetes nagyon is szilárd érvei hallatán. Még volt ugyanis néhány gyakorlati probléma, aminek a megoldásához egy olyan gépészt kellett találni, akinek a gondolkodása sokkal inkább eltér a hagyományostól, de még elég konzervatív ahhoz, hogy megfeleljen a Csillagflotta elvárásainak. Ezért nem B’Elanna Torresre esett a választás, mert a Voyager főgépésze ugyan talán jobb is volt valamivel Wesleynél, de a Maquis múltja alatt felhalmozott tudás néha a szabályok áthágására késztette, amit jelen esetben ennél a tervnél nem akarták kockáztatni, főleg a sürgőssége és kényessége miatt. Torresszel szemben Wesley azonban sokkal inkább képes volt összeegyeztetni eredeti ötleteket a Csillagflotta néha túlságosan is merev szabályaival. És amellett képes volt bármiből összerakni bármit, ami tökéletesen alkalmassá tette a feladat ellátására.

Ebben a fázisban Dr. Brahms ugyan belátta, hogy szükségük van a Deep Space Nine főgépészére, de akkor még mindig nem értette, miért kell elköltöztetni az egész projektet teszthajóstul, tervezőcsapatostul fényévekre, amikor a gépész egyszerűen csak oda is utazhatna. De Hétkilenced addigra már felvette a kapcsolatot Kira Nerys ezredessel, aki, amikor meghallotta, hogy a munkálatok akár hetekig is eltarthatnak, kifejtette, hogy nem tudja addig nélkülözni a főgépészt. Amire Hétkilenced ugyan megpróbált tenni néhány súlyos megjegyzést, a cél érdekében, de Kira világosan kifejezte, hogy a döntése abszolút szakmai alapú, mert egyrészt az Állomáson javában folynak az Awalon támadások óta rendszeres fejlesztések, amikhez szükség van Wesleyre, és az Állomás különben sem tudja nélkülözni hetekig a főgépészét. Illetve felhozott még vagy tíz érvet, amelyekkel Hétkilenced már nem tudott vitába szállni. Így maradt végül rá Dr. Brahms meggyőzése a projekt átmeneti elköltöztetéséről.

Így került végül ide a még mindig kissé irritált Dr. Leah Brahms.

Wesley zászlós az elkövetkező napokban szinte éjjel nappal a projekten dolgozott, együtt Sam Lockerrel, akivel közben egy kicsit közelebbről is megismerkedhetett, mint a háromtagú csoport hozzá gondolkozásmódban legközelebb álló tagjával. Ők dolgoztak együtt a komp még hátralévő átalakításain, amelyek reményeik szerint megfelelő módon előkészítik az első tesztrepülést.

A másik két nő volt, akik a gyakorlati ötleteket vagy elfogadták, vagy elvetették, így működött, kissé fordítva, vagy kicsavarodva a munka.

Végül eljött az idő az első rövid tesztrepülésre, amelynek az útvonala az egyik közeli kevésbé forgalmas szektortól vezetett befelé Föderációs űrbe, hogy minél inkább meg tudják őrizni a projekt titkos jellegét.

A kompban hárman mentek, a pilóta az elérhető legjobb tesztpilóta Samuel Locker lett, akinek ugyan nem volt berepülő pilóta képzettsége, de az általa megszerzett ötös szint elegendő tudással látta el, hogy el tudja végezni a feladatot, így rá esett a választás, miután az eredetileg tervezett tiszt balesetet szenvedett nem sokkal a teszt előtt, így nem tudott részt venni rajta. Az operációstiszt feladatait Hétkilenced vállalta, így ő lett a második ember. Illetve velük tartott még Nick Wesley zászlós, aki addigra már minden négyzetmillimétert ismert a hajón, így ha esetleg valami rosszul végződne, még mindig össze tudja rakni, hogy legalább hazatérjenek. Amellett előírás volt egy képzettsége szerint gépész részvétele az ilyen és ehhez hasonló teszteken.

Dr. Brahmsra maradt a feladat, hogy a zseniális tervezés után az Állomáson üljön és várja, hogy a technológia, ami eddig csak terv volt, vajon működik-e. Márpedig ő nem szeretett várni, főleg most, hogy tudta, egyelőre ez lesz az egyetlen esély, hogy az elmélete bizonyítson, mert ha a teszt nem sikerül, akkor az egész csapatot visszarendelik a tervezőasztal mögé. Igaz erről a csoportból egyedül ő tudott, és feleslegesnek látta elmondani a többieknek, és kockáztatni ezzel, hogy ez visszavete őket.

Nem ő volt az egyetlen azonban, aki nem szeretett várni, főleg nem, ha egy veszélyes első tesztút volt a várakozás tárgya. Kira Nerys ezredes nem látta az utóbbi napokban túl sokat a főgépészét, ahogy a magánéletét pedig el is felejthette akár. Azonban ez nem változtatott a tényen, hogy, amikor hallott a tervezett személyzetről, nagyon burkoltan, de azonnal az irodájába rendelte a főgépészt. Igaz ennek a céljairól Dr. Brahms vajmi keveset tudott, s talán nem véletlenül nem vette senki a bátorságot felvilágosítani őt az állomásparancsnok és a főgépész kapcsolatáról, főleg miután nyíltan mindenki tudomására adta, hogy mennyire nem tetszik neki az ötlet, hogy ide kellett költöztetnie az imádott projektjét. Amellett ő nem volt az a személyiség, akit bárki szeretett volna magára haragítani. De Wesley felnézett rá, már-már bálványként tisztelte, és ez látszott, így senki nem akart egy lehetséges konfliktust robbantani az amúgy is kissé kényes szituációban. Szóval se Hétkilenced, se Kira ezredes, még Samuel Locker sem sietett felvilágosítani a tudóst.

Kira megállt a fel-alá járkálásból, ahogy kinyílt az ajtó, és a főgépésze belépett rajta. Nem szólalt még meg, csak felé fordult, csípőre vágott kézzel, oldalra billentett fejjel és elszántan bámulta.

- Igen? – Kérdezte Wesley, nem tudva eldönteni a dolog természetét, így hát egy biztonságos utat választott.

- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy elmész a tesztre? – Kérdezte Nerys mindenféle bevezetés, figyelmeztetés és megértés nélkül egyértelművé téve egy kérdéssel, hogy nem az állomásparancsnok vagy az ezredes beszél belőle, hanem a magánember. Eleget volt megértő az elmúlt hetekben, elege volt, magányos volt, hiányzott a párja, féltette őt, és egyébként is ideges volt, feszült, irritált és dühös. A felét ezeknek még csak nem is értette. Ami csak növelte a rossz hangulatát.

Nick felvonta mindkét szemöldökét, és a kezdődő harag jeleként jól láthatóan mozogtak az állkapcsai.

- De igen… - Közölte lassan elnyújtva, még nem tudva pontosan mire számítson.

- Nem! – Válaszolta Nerys azonnal, olyan hangon, amely nem hagyott kétséget a felől, ha kell, maga kötözi meg Nicket, ha csak ezzel tudja megakadályozni a gépész részvételét.

Nick eltátotta a száját, aztán becsukta, nyilván harcolt a saját temperamentumával. Igazából nem akart veszekedni Nerysszel, de menni akart, ez a projekt volt minden, amire gyerekkora óta vágyott. Hogy egyszer a saját keze által összerakott hajó majd mindenkinél gyorsabban szeli az űrt… És nem volt hajlandó lemondani az első útról.

Nerys pedig nem volt hajlandó veszélyes útra engedni a társát. Talán, ha nem álltak volna mögötte az elmúlt hetek magányos estéi, éjszakái, a számtalan megértő megalkuvás. Akkor talán átgondolta volna, talán képes lett volna ezúttal is megértő lenni és félreállni a párja vágyának tárgya elől. De így már nem.

- Nerys nézd… menni akarok. Megyek. – Felelte végül Nick, ahogy összeszedte magát a sokkból.

- Nem mész sehova! – Jött a visszavágás azonnal. Nerys csak nem volt képes mást mondani.

Nick csípőre vágta a kezeit, valójában fáradt volt, kimerült és nem is emlékezett mikor aludt utoljára, arra meg pláne nem mikor volt utoljára Nerysszel. Ez nem csak a bajorin, de a gépészen is meglátszott, igaz erről ő még nem tudott, a feje tele volt az első tesztút izgalmával.

- Ez már el van döntve, nem tudsz tenni semmit ellene. – Válaszolta nem törődve semmi mással, csak a céljának elérésével.

Nerys erre önkéntelenül is hátra lépett egy lépést, és nem hitt a fülének. Aki szemben állt vele, az, mintha nem is az a Nick lett volna, akit ismert. A türelme már régen a nulla környékén mozgott, s most sikerült átcsúsznia a negatív tartományba.

- Rendben. Menj! – Kiabálta egy dühös karmozdulat kíséretében. – Nem érdekel! – Tette még hozzá hasonló hangnemben, nem törődve, hogy ezt még a Vezérlőben is hallják. És elrohant.

Otthagyva Nicket egyedül az állomásparancsnoki irodában szájtátva és egészen értetlenül ácsorogni. Végül a saját haragja legyőzte, legyintett egy energikusat a kezével, káromkodott egyet és ő is elrohant, a következő lifttel egyenesen a hangár felé véve az irányt.

Végül minden készen állt a tesztre, és mindhárom utazó, illetve Dr. Brahms izgatottan készültek a nagy pillanatra. Már csak be kellett ülni és indulni.

Wesley fejében miután már mindent tízszer, százszor átrágott már csak egyetlen dolog maradt az idegességen kívül, Nerys. Azaz, hogy nincs itt két perccel az indulás előtt. Ez szokatlan volt, és nem gondolta volna, hogy a társa még mindig dühös rá. A távoli tekintetet és a furcsa viselkedést észrevette Hetes is, akinek a borg érzékelői brutális pontossággal árultak el mindent, és mivel az érzékelőinél már csak az őszintesége és szókimondása volt ’rosszabb’ meg is jegyezte.

- Az Ezredes nem lesz itt?

Nick majdnem hasra esett a saját lábában, ahogy már a komp felé tartottak.

- Mit érdekel engem?! – Morogta az orra alatt, már irritáltan a vitájuk miatt, és tényleg mérgesen, talán már vissza sem fordult volna, ha Nerys hirtelen megjelenik.

Hetes hallását nem kerülte el a megjegyzés, sem a mögöttük meghúzódó érzelmek, és úgy döntött stratégiailag itt helyes visszavonulni. Azonban nem csak ő hallotta a megjegyzést, hanem Dr. Brahms is, aki tapintatlanabb volt annál, hogy ne kérdezzen.

- Zászlós? Csak nem gondjai vannak a felettesével? – Kérdezte hűvösen, ami tőle egy átlagos társalgási hangnem volt, amennyiben egy évben egyszer társalgott.

- Nem, Asszonyom. – Morogta mérgesen Wesley, de szinte azonnal meg is bánta.

Dr. Brahms felvonta a szemöldökét és kérdően nézett a mellette lépkedő Borgra, aki azon kevesek közé tartozott, akit a tudós tisztelt és elismert. Azonban Hetes megrázta a fejét, próbálva figyelmeztetni, hogy ne feszegesse a témát. Dr. Brahms csak megrántotta a vállát, s miután már mind Wesley és Locker bent volt a kompban, már nem is volt több lehetősége. Hetes is beszállt végül, és a teszt megkezdődött. A Delta Komp először normál hajtóművel elindult a kezdő koordináták felé.

Ez után az Állomáson maradottaknak egy dolga volt, hogy várjanak. Egy ideig a távérzékelők még tudták követni a kompot, aztán eltűnt teljesen. A tesztút tervezett ideje három óra volt, ami jelen esetben mindenki számára egy örökkévalóságnak tűnt.

A Vezérlőben feszült csend volt, csak a fel-alá járkáló Kira ezredes Militia-szabvány csizmájának a kopogása hallatszott, ami tíz perc után mindenkinek az idegeire ment. Természetesen a látszólag nyugodtan ülő Dr. Brahms nem állta meg szó nélkül, bár ő is legszívesebben csatlakozott volna az Állomásparancsnokhoz.

- Ezredes, abbahagyná? – Érdeklődött nem túl kedvesen, egyébként abszolút nem értve Kira idegességét.

Az Ezredes megállt, egy hatalmas és hangos levegőbeszívás kíséretében kinyitotta a száját az előre láthatólag durva válaszra, amit csak fokozott az, hogy napok óta rossz előérzete volt, és már megbánta, hogy nem búcsúzott el a társától, és már kezdte is volna, amikor Jadzia csendes hangja megállította.

- Nerys…

Ez a trilltől szokatlanul szelíd volt, megértő és ezúttal nélkülözött minden humort. Ha valaki, ő tudta milyen egy első tesztút, hiszen maga is, illetve egy korábbi gazdatestje, Torias is berepülő pilóta volt, és azt is tudta milyen egy ilyen út során elveszíteni az életét. Sőt most már azt is, mit érzett az ő akkori felesége, amikor egy ilyen tesztúton meghalt Torias Dax. Amellett meggyőződése volt, hogy Nick nem gondolta át mit csinál. Így mélyen együtt érzett Nerysszel.

Az Ezredes nagy lendülettel fordult felé, de aztán felfedezte a mélytrill szemekben a tudást, megértést, minden érzelmet, és csak megrázta a fejét. Inkább elhagyta a Vezérlőt. Mielőtt még szétesne.

Három óra elteltével még nem volt semmi hír a Delta Kompról, és ezúttal már senki nem állította meg Kira most már szívet tépő járkálását. Most már mindenki aggódott, Dr. Brahms is, az egész Vezérlő, mindenki, aki részese volt az egésznek.

Nerys fejében minden elképzelhető lejátszódott, ami egy komppal történhet, nem csak egy egyszerű meghibásodás vagy robbanás, még a Borgra, még a Dominiumra is gondolt. Ahogy lassan a négy eltelt órához közeledtek.

Öt órával később már csak szerette volna valakin szó szerint leverni az idegességét és aggódását, és erre a legjobb személynek még mindig Dr. Leah Brahms tűnt, igaz attól azért még messze volt, hogy ezt a kívánságát a gyakorlatba is átültesse.

Nem sokkal később azonban már éppen odafordult volna, amikor Dax parancsnok feszült, de reményteljes hangja hasította át az amúgy hosszú ideje csendes Vezérlőt.

- Jönnek. – Csak ennyi. Ez az egy szó, Kirából hatalmas szaggatott sóhajt csalt elő, és azonnal odaugrott Dax pultja elé.

- Egyben? – Kérdezte azonnal, a legrosszabb félelmeinek engedve.

De amit látott az első tisztje arcán, az bizony nem oldotta a félelmeit. Akkorra már Dr. Brahms is ott állt Dax mellett, sokkal jobb pozícióban, mint Kira.

- Valami történt, csak impulzussal jönnek, és ereszt a plazma… - Kezdte sorolni a bejövő adatokat, alig észrevéve az Ezredes mozgását.

Kira azonnal ott termett Jadzia mellett alig figyelmet fordítva, hogy közben durván ellökte a tudóst, és elkeseredetten szorította a konzol oldalát, leginkább, hogy állva tartsa magát.

- Hívd őket! – Parancsolta most már vékony hangon, bár ezt csak Dax hallotta, aki legalább annyira aggódott, mint ő.

Közben Dr. Brahms csendesen a pult másik oldalára húzódott, ha még nem is tudva, de felismerve valamit a helyzetből.

- Nem megy… - Csapott a pultra Dax, de nem hagyta abba egy pillanatra sem a próbálkozást. Közben az egész Vezérlő állt némán és figyelte a három ember elkeseredett próbálkozásait. – Várj, ez az, azt hiszem sikerült!

- Kira a Delta Kompnak… - Kiáltott szinte azonnal az Ezredes, és már nem érdekelték az alapvető udvariassági szabályok az első tisztje túloldalán álló tudóssal szemben, akinek közben Jadzia a karjára tette a kezét, és némán megrázta a fejét, hogy hagyja most az Ezredest. Ez a második ilyen eset, már feltűnt a tudósnak, de hallgatott, most jobban aggódott a projektjéért, hogy bármi mással foglalkozzon.

Hosszú másodpercekig csend lett, mire végül a képernyőn a háttérzajt felváltotta Hétkilenced kissé koszos, és zilált arca, illetve a háttérben a komp füstölgő belseje.

- Itt a Delta Komp, azonnali dokkolási engedélyt kérek. – Jött a még így is tökéletesen pontos mondat.

Kira szemmel láthatóan megrázkódott, de tartotta magát.

- Az engedélyt megadom, a hármas hangár szabad. Zsilipkapuk nyílnak. – Válaszolt tökéletesen professzionálisan. És már nyitotta is Dax pultjáról az ajtókat.

- Értettem. – Jött a válasz. És a Borg kezdte volna elzárni a komcsatornát, de Kira még megelőzte.

- Hetes! – Miután a borg felnézett még egyszer, végül kérdezett, vékonyan. – Vannak sérültek?

A csend egy hosszú örökkévalóság volt, amíg Kira körül minden megállt. Aztán elindult újra, ahogy a tökéletesen kiszámított hang, és benne hihetetlen, de együttérzés elérte a fülét.

- Dr. Locker számos könnyebb sérülést szenvedett, de eszméletén van. Azonban Wesley zászlós eszméletlen. Nem tudom milyen az állapota, nem volt lehetőségünk megvizsgálni.

Nerys pislogott, érezte Jadzia kezét a hátán, de már nem volt szükség rá. Innentől kezdve Állomásparancsnok volt újra. Mert így képes volt létezni.

- Egy orvosi csapatot a hangárhoz, most! – Vetette még oda a parancsot a Vezérlőben bárkinek, és indult is lefelé a turbólifttel.

Csendet, és összeszokottan dolgozó Vezérlőt hagyott maga után.

Kira nem sokkal később már ott állt a Betegszoba előterében együtt Dr. Brahmsal, Dax parancsnokkal, Hétkilenceddel és a már ellátott Dr. Samuel Lockerrel.

Várt. Mert nem volt más választása, az elmúlt percek eseményei játszódtak le újra és újra a fejében, Dr. Bashir aggódó hangja, ahogy hordágyat kért, mert a főgépész a fejsérülése miatt nem volt transzportálható, az út fel a Betegszobáig, amikor tehetetlenül követte a hordágyat, rajta Nick összetört testével, sápadtan, véresen. A szemei csukva, mintha sosem akarná kinyitni őket többé. És rettegett érte, gyűlölte önmagát, hogy nem állt mellette, nem búcsúzott el, nem tartott ki végig, talán még itthon is tudta volna tartani. De nem, ő csak kiabált vele, ez volt az utolsó, amikor látta, amikor beszéltek. És most Nick ott fekszik bent, és senki nem mondja azt, hogy rendbe jön. Senki nem mondja, hogy visszakapja.

De nyílt az ajtó, és a túl jól ismert pillanat eljött. Dr. Bashir kilépett, levette a műtősruháját, és egyenesen Kira elé lépett. Itt már nem voltak rangok, nem voltak tisztek, ember volt, ember előtt, ahogy az orvos is az volt, Nerys is.

- Most már bemehet. – Mondta Julian, gyorsan igyekezve az Ezredes tudtára adni, a beteg még él.

- Milyen az állapota? – Kérdezte Nerys azonnal, még ellenállva a kényszernek.

Julian sóhajtott, de megkönnyebbülés is volt abban a sóhajban.

- Stabil, de súlyos fejsérülést szenvedett és még nem tudom, hogy ennek milyen következményei lesznek. Az agyának egy része súlyosan roncsolódott, amit helyre tudtam ugyan hozni, de teljesen biztosat, csak akkor fogunk tudni, ha felébred.

Nerys befogadta az információt, bár a legfontosabb számára a mondatok jelen ideje volt, Nick él, és ez elhomályosított minden mást. Most már el is indult befelé, sietve, de ahogy az ágyhoz ért, hátrahőkölt.

Nick arca fehér volt, még a mérsékelt fényben is, a szemei nyitva, nyilván felébredt, mert fókuszáltak voltak, és tiszták. Igaz értetlenül meredt velük a világra.

- Nick? – Kérdezte Nerys halványan, óvatosan.

Nick nem válaszolt azonnal, inkább körülnézett, de mindent furcsának, idegennek talált.

- Az vagyok. De ki maga? – Kérdezte még mindig, sőt egyre inkább zavartan.

Nerys hallotta a kérdést, de nem akarta hallani, nem akarta elhinni, és nem akarta megérteni. Hátra lépett, hitetlenül bámulva le az ágyra, a benne fekvőre, a társára, és észre kellett vennie, hogy az égkék szemekben nincs felismerés.

Bashir mentette meg, aki ott volt eddig is a háttérben, most odalépett és gyorsan megvizsgálta a gépészt.

- Mire emlékszik utoljára? – Kérdezte.

Nick felé fordította a tekintetét a furcsán viselkedő bajori nőről, és komolyan gondolkodni kezdett rajta, először, mióta magához tért.

- Nem tudom, azt hiszem… ööhm, megkaptam az új parancsom, hogy van egy hely számomra a Deep Space Nineon. – Válaszolt végül némi dadogás után bizonytalanul.

Bashir felnézett Kirára, aki sápadtan állt ott az ágy másik oldalán, aztán kihátrált. Julian azonban maradt és tovább kérdezett.

- Nem emlékszik, hogyan sérült meg? – Kérdezte türelmesen.

Nick összeráncolta a homlokát, aztán megrázta a fejét.

- Nem nagyon. Talán egy hajón voltam, vagy inkább egy kompban, de ennyi. – Most már könnyebb volt beszélni, és az emlékei is élesebbek lettek.

- Értem… - Bólintott Julian, ahogy egy nehéz érzés süllyedni kezdett benne is.

A gépészben szintén. Még nem tudta mi a baj, de, hogy egy Betegszobán van, megsérült, és az emlékeiről kérdezik, az egyértelművé tette, hogy valami baj van.

- Doktor, mi történt? – Kérdezte kissé ijedten.

- Mi a Csillagidő? – Talált rá Julian egy célirányos kérdésre.

- 51220 – Válaszolta a gépész, már tudva, hogy valószínűleg a doktor másképp tudja.

Julian eltette a trikorderét és felegyenesedett. Valami nagyon nincs rendben, és mivel még nem tudta mi az, maradt az a nehéz süllyedő érzés benne.

- Nem, az már több mint másfél éve volt. Most 52858 van.

Nickben kezdett emelkedni a pánik, és még nem tudta miért, de kezdett egy hullám szomorúság végigáramlani benne.

- Hol vagyok, Doktor? – Kérdezte végül, elkeseredetten próbálva rájönni, hogy mit veszített el.

- A Deep Space Nineon, maga most az Állomás főgépésze. Nem rég megsérült egy tesztút során, és úgy tűnik, ennek következtében elveszítette a középtávú memóriájának egy jelentős részét. – Bújt vissza Bashir a hivatalos orvosi szöveg mögé.

A gépész sokáig hallgatott. Várta, hogy leülepedjenek benne a hallottak, és furcsa volt, mégsem érzett pánikot, csak valahol mélyen egy tátongó üres lyukat, ahonnan hiányzott valami, biztosan az emlékek. De nem érezte mégsem betegnek magát.

- Értem. – Aztán valami bevillant, főgépész, ő? – Főgépész? Doktor, itt valami félreértés lesz, én sosem lehetek főgépész. – Fordította el a tekintetét önkéntelenül is, ahogy a hangjába szomorúság kúszott.

Julian, úgy, ahogy sokan mások is tudta már, miért és hogyan lett a valaha volt hadnagyból zászlós, majd később főgépész, ebben a rangban, de mégsem érezte most tisztjének vállalni ezt a beszélgetést.

- Pedig elhiheti. Maga kiváló főgépésze ennek az Állomásnak. – Bújt gyorsan ki a további magyarázat alól.

Nick nem bánta, nem szerette ezt a témát, és jobb a kis jegyzőkönyvtől távol tartani az embereket az anyagában.

- És mikor mehetek el? – Kérdezte, hirtelen erőt találva magában, és tényleg nem érezve betegnek magát.

Bashir sóhajtott, ahogy felvillant előtte néhány nagyon kényelmetlen gondolat, de ezeket jó orvosként le is küzdötte azonnal.

- Ha most alszik, akkor egy hét múlva. – Ígérte. – De utána is még legalább egy hétig pihennie kell, és nem maradhat egyedül.

Nick arckifejezése elkámpicsorodott, több okból is.

- Hát azt hiszem ez utóbbival lesz egy kis gond… Tudja, nem emlékszem, hogy épp kivel voltam, de kétlem, hogy ápolónőt akarna játszani. - Közölte végül félig nevetve, egy apró morózus felhanggal, nem tudva elképzelni, hogy ki maradna vele egy egész hétig. Addig a legutóbbi partnereiből, Kimet leszámítva, sem maradt vele senki, talán legutoljára Marlene Gilmore. A Voyager egyik közlegénye. De az csúnyán ért véget. A szülei meg… A legutolsó emléke az volt, ahogy az édesapja kitagadta. Valahogy komoly kételyei voltak, hogy bármelyikük is eljönne ide az istenhátamögötti koszos állomásra, hogy ápolgassa.

Bashir arcában megrándult egy kis izom, aztán összekapta magát, ez a beszélgetés sem az ő tisztje.

- Nos, egyelőre még van egy hete itt. – Felelte végül, aztán kényelmetlenül az ajtó felé nézett. – Ha most megbocsát… - Mondta majdnem ki, hogy beszélnie kell a hozzátartozókkal, aztán emlékezett, hogy egyelőre még ő maga sem tudja, mi lenne a legjobb a gépésznek.

- Csak nyugodtan doktor, úgy tűnik, én most nem megyek sehová. – Jegyezte még meg Nick, ahogy engedett a hirtelen álmosságnak.

Dr. Bashir azonban nem volt birtokában az alvás luxusának, pedig most bármit megadott volna, ha valaki másnak kellene odaállni a barátok és Kira elé. Ez volt az általa, és talán minden orvos által leginkább gyűlölt feladat. Végül rászánta magát, igaz, ahogy meglátta a kint zajló jelenetet, komolyan fontolóra vette a futást.

Halkan megköszörülte a torkát, amire Nerys felemelte a fejét, Jadzia mögül előlépve, ahol addig támasztotta a falat. Nerys nem sírt, csak nézett üres szemekkel az orvosra. Hol voltak már a régi idők, amikor egymás után haltak meg barátai, családtagjai a Kardassziai Megszállás idején, de ő sosem borult ki, sosem gyászolt látványosan, sosem sírt! Mióta ez a pimasz gépész besétált az életébe, olyan nyíltsággal, olyan bizalommal tárva fel neki a lelkét, ami néha megijesztette, megnyílt ő is, és ez bár a nyugodt hétköznapokban, az időkben, amikor szabadon élvezhették egymást, akkor fantasztikus volt, ilyenkor azonban végtelenül sebezhetővé tette. Pedig ha Kira Nerys gyűlölt valamit, hát ezt vakon, ezt a tehetetlen ácsorgást, amikor nem volt választása, nem verhette be a probléma orrát, mint egyszer régen, amikor egyszerű volt minden. Egyetlen ellenség létezett, a kardassziaiak, és ha meglátott egyet, hát semlegesítette. De hogy verjen be egy orrot, ami még csak nem is megfogható? Újra és újra szembetalálta magát az érzéssel, hogy hiába üt bármilyen erősen, csak a semmit találja el, mintha egy szellem orrába akarna bevinni egy jobbegyenest.

- Mondja, hogy rendbe jön… - Kérte. Csak ennyit, egyszerűen, és tisztán. Úgy, ahogy a legjobban tudta.

Julian szintén legalább annyira tehetetlen volt, mint Kira, mint mindenki más ebben a pillanatban. De túl kellett esnie a kötelességén.

- Nem tudom, sajnálom, de most nem tudom megmondani. – Rázta a fejét és folytatta gyorsan. – Úgy tűnik, elvesztette a középtávú memóriájának egy jelentős részét. Emlékszik arra ki ő, mivel foglalkozik, de azóta, hogy idehelyezték semmire… - Hallgatott el, hagyva Kirának, és a többieknek befogadni az információt.

- Biztosan van eredményes kezelés. – Jött a megállapítás Hetestől, aki mindenkinél korábban eszmélt, helyesen felmérve a helyzetet, s ő volt képes a legjobban uralkodni az érzésein.

- Őszintén, még nem tudom megmondani. Az általában ilyenkor használt memória-helyreállítás nem jöhet szóba, mert túl kiterjedt volt a sérülés. De el fogok végezni minden lehetséges vizsgálatot. Még egy hétig mindenképpen itt kell maradnia. – Válaszolt a doktor.

- És aztán? – Kérdezte Nerys halkan, talán a legnehezebb kérdést.

Julian sóhajtott, aztán vett még egy mély levegőt.

- Ha addig találok gyógymódot, akkor haza megy magával, pihen egy hétig és felveheti a szolgálatot… - Választotta először a jobbik változatot.

Nerys közelebb lépett, lerázva a válláról Jadzia kezét.

- És ha nem?

- Akkor… akkor… - Ezt igazából ő sem tudta, de mivel ő volt az orvos, valamivel elő kellett állnia. – akkor megmutatjuk neki az életét. A naplóját, a bármit, amitől visszanyerheti az emlékeit. Ez egy hagyományos módszer, nagyon régi, de ha nem marad más, segíthet. – Vágta ki magát végül.

Nerys fején ezer és ezer gondolattöredék futott át.

- Mennyi idő doktor? Ha csak ez marad? – Kérdezte a lényeget.

Julian megrázta a fejét.

- Nem tudom. Azt nem lehet tudni, lehet egy nap, egy hét, egy hónap, vagy tíz év. Talán sosem nyeri vissza az összes emlékét. Talán rögtön, ahogy hazamegy. De először nézzük, hátha találok valami gyorsabb, hatékonyabb gyógymódot. – Hadart egy kicsit, hogy Kirának ne legyen ideje a legrosszabbon gondolkodni.

- Mikor beszélhetek vele Doktor? – Kérdezte végül Nerys, mintegy várva az utolsó csapást, egy utolsó frézertalálatot.

Julian egy pillanatra körülnézett, szembe találva magát, barátokkal, kollégákkal, mind valahogy ott állva Kira mögött, még Dr. Brahms is, aki vagy rájött, vagy el lett mondva neki, de ez már nem is volt fontos. Ő is ott állt, a tudós érdeklődésével szemlélve a jelenetet, és a valahol a hideg, precíz külső mögött megbújó érzékenysége azért ott volt a szemeiben.

- Azt hiszem, először olyasvalakinek kellene beszélni vele, akit ismer. – Javasolta végül Julian, igyekezve a lehető legjobb tanácsot adni, aztán hirtelen rájött, hogy mit mondott. – Illetve, azt akartam mondani, hogy…

- Értem doktor. – Kira ebben a pillanatban valahonnan visszanyerte az erejét, hiszen a sok-sok év terroristaként tényleg nem múlt el nyomtalanul, a még vissza-visszatérő rémálmoknak ezúttal haszna is lesz. Már elkezdődött épülni egy barikád, amely kívül hivatott tartani mindent, ami egy bizonyos határnál több volt.

- Majd én. – Ajánlotta Dax. – Engem ismert előbbről és én itt voltam vele akkor is, amire most nem emlékszik.

Bashir bólintott.

- Rendben. Ez jól hangzik. Én most elvégzek még néhány vizsgálatot, amíg alszik. És ha felébredt be lehet hozzá menni egy rövid időre.

Dax bólintott. Kira is. És mindenki más is végül értette.

Nick félig ült a bioágyon és unatkozott, Daxot várta, aki az első látogatásakor nem mondott túl sokat, főleg a munkájáról mesélt, meg a transztérkísérletekről. Most azonban Nick már kíváncsi lett volna másra is. Hogyan alakult az élete, hogyan lett főgépész, kikkel volt együtt, vannak-e új barátai, mi van a Voyagerrel, Kathrynnel, Hetessel, Airennel? Mi történt végül Kimmel, ez érdekelte a legjobban, miután, még mindig fájt minden, a tárgyalás, az hogy Kim elzárkózott, a teher, ami a vállait nyomja, minden.

Végül Jadzia belépett, kicsit ugyan elkésve az ígéretéhez, de még nem nagyon.

- Hello Dax! – Köszönt Nick jókedvűen.

- Nick… - Ült le Jadzia nagy lendülettel.

A gépész oldalra nézett, és egy pillanatra feltűnt a barátja hozzá nem illően komoly arckifejezése, de ez el is tűnt, úgyhogy nem foglalkozott vele többet.

- Tehát, ma végre mesélsz valami érdekeset is? Tudod, a doktor nem akar semmit elárulni arról, hogy megtalálta-e már az emlékeimet. És unatkozom, a nővérek már szóba se állnak velem! – Panaszkodott kissé műdurcásan. Aminek a hátterében az állt, hogy előző nap ki akart kezdeni egy helyes bajori nővérrel, nyíltan, nem nagyon titkolva a szándékait, de a nővér ellenállt, már-már úgy tűnt megijedt tőle. Sőt, az óta messze elkerüli őt, nem csak az a helyes barna, hanem az összes. És ez valahogy nyugtalanította, és ami rosszabb, ártott az egójának.

Dax elnevette magát, és félig komolyan megkérdezte.

- Miért mit csináltál velük? – A kérdés nyilván elhamarkodott és viccnek szánt volt és nem számolt azzal, hogy ez itt egy kicsit más Nick, mint akihez hozzászokott az utóbbi időben.

- Nem tudom, volt itt egy helyes barna, de mióta megdicsértem a fenekét a közelembe se jön, és már a többiek sem. – panaszkodott, jobb híján műdurcásan.

Jadzia erre egy pillanatra megmerevedett, el tudta képzelni szegény nővér helyzetét. És csak hálát tudott adni akármilyen istenségnek, amiben a trillek hisznek, hogy ez még nem jutott ki a Betegszobáról.

- Áhh, értem. – Nyögte ki végül.

Nick oldalra fordította a fejét, és közelebbről szemügyre vette a trillt.

- Jól vagy Jadzia? – Kérdezte hirtelen komolyan.

- Aha, persze. – Tért vissza hozzá, és vett egy nagy mély levegőt. – Szóval miről akarsz hallani ma? – Kérdezte, most már birtokában az engedélynek, hogy bármiről beszéljen neki.

- Na szerinted? – Kérdezte Nick hátradőlve. Aztán elkomolyodott. – A lányokról. Vannak itt jó nők? – Igaz nem ezt akarta kérdezni, de nem tudhatta mi lett a jegyzőkönyvvel, és nem kockáztathatta, hogy esetleg akaratlanul is elárulja Kimet.

Jadzia eddig is sejtette, hogy nehéz lesz, most már tudta is. Vett egy mély levegőt, aztán még egyszer megpróbált visszakozni.

- Ehh, gondolhattam volna, hogy csak a nőkön jár az eszed… A legújabb hiper-szuper transztérhajtómű már nem is érdekel? – Kérdezte egy levegővel megpróbálva a Dax-os derűt és a hátra arcot.

Azonban Nick nyomon volt. Valami van ebben az egészben, és ugyan néhány emléke hiányzott, de nem volt bolond. Érezte a titkolózást maga körül és bizony az a fenékmegdicsérés sokkal profibb munka volt, mint amilyennek hangzott. Amellett látta a tekinteteket maga körül, furcsák voltak, megfejthetetlenek és nyugtalanították.

- Nah, ugyan Dax. Tehát valami rosszat csináltam? – Kérdezte viccesnek szánva, de Jadzia nem nevetett.

- Oké… de erről nem az én feladatom beszélni. – Kezdte lassan és komolyabban, mint amit Nick el tudott viselni.

Akit ez a helyzet kiszolgáltatottá tett, és azt nem szerette. Kényelmetlen volt az űr a hiányzó emlékek után, unatkozott, és gyűlölt feküdni. Ezt egész eddig humorral próbálta orvosolni, de miután a barátja úgy tűnt, hogy nem hajlandó könnyedén venni, hát elvesztette a türelmét. Felült teljesen, amit meg is bánt, mert a fejében éles fájdalom hasított végig, de összeszorította a fogait, és nem mutatta.

- Engem nem érdekel kinek a feladata! Valaki mondjon már valami érdemlegeset! – Csattant, ami tényleg nem segített a fejfájásának.

Dax meg sem rezdült, csak felállt, és kisétált. Otthagyva az elképedt gépészt. Aki nem sokáig maradt azonban egyedül, mert bejött valaki. Egy bajori nő. Egyenruhában volt, és a rangjelzéséből ítélve magas rangú Bajori Militia tiszt lehetett. Vörös haja volt, és jó alakja. El is vigyorodott magában Nick, de aztán, ahogy felnézett az arcra, eltűnt az a mentális grimasz, mert az az arc minden volt csak nem nyugodt. Mély karikák húzódtak az amúgy szép szemek alatt, és a vonások szigorú, láthatóan nehezen megtartott rendben voltak. Akkor ugrott csak be Nicknek, hogy ezt a nőt már látta, amikor felébredt. De akkor nem is figyelte meg igazán, nem is tehette, mert eltűnt.

- Hello… - Köszönt előre kissé még az előző kitöréséből maradt hangszínnel, de már tétován. Valami megrémítette e körül a nő körül, csak nem tudott rájönni mi az.

- Szia Nick. – Köszönt vissza a nő, a hangja gyenge volt, halk, de tele valami számára ismeretlen lágysággal. Nick most már kíváncsi volt mi folyik, de ahelyett, hogy közbeszólt volna türelmetlenül, hallgatott. – Te nem emlékszel rám… - Kezdte a nő bizonytalanul, ha mást nem is, de ezt felismerte Nick.

- Hát nem… - Próbált közbeszólni komolytalanul. De aztán elhallgatott és másképp folytatta. – Maga elmondja végre, mi folyik itt? – Kérdezte reménykedve, hogy majd ez az idegen végre választ ad, ha már a barátja nem tette. – Jadzia az előbb elrohant. – Tette hozzá.

Közben Nerys leült, és úgy érezte, hogy legszívesebben ő is rohanna. De maradt, nem vitték volna amúgy sem messzire a lábai. Jadzia valóban rohant, de csak az előtérig, hogy szóljon eljött az idő. Nick tudni akar az életéről, és nem lehet tovább húzni a nagyobb részleteket. Az első látogatáskor még csak a munkáról volt szó, mit kell csinálnia, milyen beosztásban és Nick nem kérdezett. Nerys tudta miért. Közben Jadzia figyelmeztette, hogy Nick olyan, mint akkor volt, mikor ide jött. Az emlékei hiányában annyit tud az életéről, amit akkor tudott, és valószínűleg úgy is érez, ahogy akkor érzett.

- Igen. Én kértem rá, hogyha úgy érzi, akkor szóljon nekem. – Felelte lassan, minden szót különös gonddal válogatva.

Nick most már gyanakodva nézte a különös idegent, és abból, amit eddig tudott, rájött, hogy ismernie kellene, valószínűleg kollégák voltak, vagy barátok. De a többit nem tudta hová rakni.

- Tehát, akkor elárulja a nevét? – Kérdezte némi játékos hangszínnel, talán flörtölni akart, de a végén meggondolta magát. Talán a rangjelzés miatt.

Az idegen elpirult, és idegesen megrázta a fejét.

- Persze. Kira Nerys ezredes vagyok. Ennek az állomásnak a parancsnoka. – Felelte gyorsan és gépiesen.

Nick erre az információra visszavett, de meg is nyugodott, ez megmagyarázta, miért volt ott az Ezredes, amikor felébredt. Akkor viszont ő a felettese. Szóval a nyelvét leginkább le akarta harapni.

- Értem… uh Ezredes. – Dadogta, hirtelen kényelmetlenül érezve magát a felettese társaságában, főleg az előbbi hangnem miatt. – Nézze el, hogy ööö… szóval elnézést, nem tudtam ki maga és… - Dadogott tovább.

De az idegen a karjára tette a kezét, és úgy nézett rá, ami elbizonytalanította.

Nerys szíve megcsavarodott önmaga körül. Egy pillanatra az előző apró, de olyan jellemző játékos hangnemből azt hitte, hogy a saját Nickjét látja viszont, de amikor mentegetőzni kezdett, az mind összetört. Végül a párja karjára tette a kezét, és elszánta magát.

- Ne mentegetőzz itt nekem. – Kérte halkan az idegen, és Nick egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Most már határozottan rossz érzése kezdett lenni.

- Egy pillanat… - Szólt közbe. És próbálta megtalálni a leghelyénvalóbb szavakat. – Ezredes, önnek nem kellene tegeznie… - Mondta ki végül óvatosan, próbálva megérteni a helyzetet.

Az idegen nő egy kicsit elmosolyodott. Nick azonnal észrevette a mosolyt, ahogy a fejében át is futott, hogy az Ezredesnek többet kellene mosolyognia, aztán gyorsan ráharapott a nyelvére, nehogy kiszaladjon valami helytelen a száján.

- De… - Bólintott Nerys, aztán megfogta a gépész kezét. – Mi… mi már több mint egy éve tegezzük egymást. És egész pontosan egy éve, két hónapja és huszonkét napja vagyunk együtt. – Mondta ki végül, nehezebben, mintha bármi mást kellett volna.

Nick hallotta az Ezredes hangját, értette a szavakat, de mégis idegen volt, amit jelentettek. Idegen volt az Ezredes, a szituáció, a hang, a minden. És mivel nem jutott jobb az eszébe elnevette magát.

- Maga viccel. – Aztán lehajtotta a fejét, hogy gyorsan szavakat találjon a magyarázathoz. Mikor felnézett azonban nem vette észre az előtte lévő arcon a fájdalmat. – Én nem, hogy egy évig nem szoktam kitartani egy nő mellett, de tíz napig se. Amellett én nem követek el ugyanolyan hibát kétszer… - Harapta el azonnal a végét, de már későn. A szája elé kapta a kezét, és pánik zuhogott át rajta. Kim…

Nerys nem tudta mit csináljon, tudta miről beszél Nick, de nem érezte a bizalmat a gépészben. De meg kellett próbálnia, még ha nem is bízott benne, hogy jól csinálja.

- Tudom, hogy ez most hihetetlenül hangzik, de igaz. – Kezdte halkan, egyenesen bele a hitetlenül csillogó égkék szemekbe. – És vedd el a kezed, a Kim-ügy már rég elrendeződött. Nechajev leszállt rólad. Laurence kapitány boldogan vezeti a hajóját, a hamis jegyzőkönyv pedig kikerült az anyagodból. – Sorolta fel gyorsan, amiről úgy hitte, a legjobban foglalkoztathatja a gépészt.

Nick elvette a kezét a szájáról, de csak, hogy el tudja tátani. Aztán jól hallhatóan becsukta. Pislogott néhányat, de még mindig nem értette. Az egész olyan volt, mintha egy mesét hallgatna. Izgalmasan hangzik, de valahogy ennek ő nem a szereplője. Ez nem ő, ez nem vele történik, vagy történt, vagy bármi.

- Honnan tud maga erről? – Kérdezte még mindig nem egészen befogadva mindent.

- Veled élek Nick. – Felelte Nerys egyszerűen.

Nick erre visszavett újra. Csendben ült és próbálta elhinni, amiket ez a nő mondott itt előtte. Az első, ami ebből elérte, az az elkötelezettség. Ettől kirázta a hideg. Kim óta megfogadta, vagy legalább is úgy élt, hogy ez a szó kívül állt az ő világán. Amúgy is, szerette Kimet, még annak ellenére is, ami történt. És akkor egy idegen nő azt állítja, hogy együtt élt vele egy évig? A második az, hogy ez itt előtte a felettese, és tényleg nem tudta elképzelni, hogy lehetett olyan barom, hogy másodjára is kikezdjen a felettesével. Aztán valami megütötte. Fel sem nézett, csak a fejébe villant az az arc. És a felismerés. Az az arckifejezés miatta van, ez a nő itt az ágya mellett szereti őt, talán úgy, ahogy valaha ő szerette Kimet. És ő csak itt nevet…

- Óhhh, elnézést… - Motyogta, és önkéntelenül is elhúzta a kezét. – Én sajnálom… én, uh ez most biztos nagyon nehéz lehet… neked? – Tegezte le tétován és nagyon kényelmetlenül.

Nerys arcvonásai eltorzultak, ahogy küzdött a könnyei ellen. Aztán visszahúzta a kezét ő is.

- Most az a fontos, hogy meggyógyulj. – Felelte, aztán gyorsan felállt és elment.

Nick nézett utána és próbálta elfogadni a hallottakat. Az egész olyan volt, mintha bemutattak volna neki valakit, akit ugyanúgy Nick Wesleynek hívtak, még talán úgy is nézett ki, mint ő, de valaki egészen más volt. S az űr fájni kezdett belül, az emlékek, amelyek már nem voltak, hiányozni kezdtek. És ez nem volt kényelmes, ez dühössé, és zavarttá, sérülékennyé tette.

Dr. Leah Brahms és Dr. Samuel Locker egy gyors látogatás után visszaindultak az Intézetbe, vissza a kudarc után beígért tervezőasztal mögé. Azonban Hetes ott maradt. Ő volt a másik, akire emlékezett a gépész, és még Dr. Bashirnek is megpróbált segíteni.

Mindenki próbált segíteni, de igazán érdemi javulást nem tudtak elérni.

Nick a hét hátralévő részét alvással töltötte, vagy ha épp nem aludt, hát úgy tett, mintha mélyen aludna. Csak enni, és üríteni kelt fel, azt is délelőtt, amikor tudta, hogy senki nem tűnik fel, legfőképp nem az Ezredes.

A dolgok, amiket mondott, mély nyomot hagytak benne, de nem emlékezett. A megkínzott arc azonban többször eszébe jutott, és annak ellenére, hogy eddig igyekezett minél érzéketlenebbül élni, és bizony az életmódja nem volt mintaszerű, amibe egész egyszerűen nem illettek a dolgok, amiket mondott, mégis érzett egyfajta szimpátiát az Ezredes iránt, még akkor is, ha nem emlékezett az általa állított közös életükre, vagy az érzelmeire iránta.

Így hát a legkényelmesebb módszert választotta, elzárkózott, mind az Ezredestől, mind a külvilág többi részétől, és titkon előre félt a hazameneteltől.

De az eljött, és ezúttal nem menekülhetett az alvásba. Kira Nerys feje kukkantott be, aztán követte a többi része is, bizonytalanul, és szinte félénken. A nővér, aki addig ott tevékenykedett biztonságos távolságra a gépésztől, most távozott csendben, hagyva az ezredesének, hogy nyugodtan beszélhessen.

- Hello… - Köszönt halkan, ahogy közelebb lépett a bioágyhoz, ahol Nick már felöltözve ült. – Kész vagy? – Érdeklődött, és oldalra billentette a fejét, keresve a gépész tekintetét.

- Hová megyünk? – Kérdezte Nick, de nem emelte fel a fejét, nem akarva látni az elbizonytalanító kifejezést az Ezredes arcán.

Nerys nyelt egyet, és leült Nick mellé.

- Haza. Talán ez segít visszanyerni az emlékeidet. A doktor szerint jót tesz, ha ismerős környezetben vagy. – Magyarázta türelmesen, hirtelen erőt nyerve valahonnan. Már maga sem tudta honnan. Csak tette, amit helyesnek hitt.

- Otthon? Úgy érti, maga meg én? – Kérdezett vissza Nick. A gondolat kényelmetlen volt és ijesztő.

Ahogy felnézett végül rájött miért. Az arcon még egy idegennek, amilyennek ő érezte magát is könnyű volt olvasni. Látta, ahogy az Ezredes nyel láthatóan, keresi a szavakat.

- Ha akarod, kiköltözhetek. – Ajánlotta fel, nem tudva, hogy mi mást is mondjon.

- Nem, nem… - Állította meg Nick. – Menjünk. – Érzett aztán hirtelen késztetést, hogy elkerüljön onnan.

- Rendben. – Sóhajtott Nerys és felállt.

Némán mentek egymás mellett, s Nick bármennyire nem is akarta, de észre kellett vennie az emberek, az egyenruhás emberek pillantásait. Sokan voltak az idegen helyeken és folyosókon, nem is hitte volna, hogy ennyien élnek az Állomáson. Még sosem járt belül, csak kívülről látta, amikor a Voyager a hét éves kalandja előtt átutazott itt, legalább is nem emlékezett rá, hogy ott járt volna. De a pillantásokat mégis felismerte, emlékek nélkül is. Szánalom volt bennük és kíváncsi érdeklődés. S ezt máris gyűlölte. Nem ismerte az embereket, nem emlékezett rájuk, de gyűlölte a módot, ahogy rájuk néztek.

Aztán ránézett az Ezredesre, és elszorult a szíve. A bajori csak halkan lépkedett mellette, makacsul lehajtott fejjel, s még ha nem is emlékezett rá, Nick biztosan tudta, hogy nem ilyennek kéne lennie. Ez nem helyes, és tudta, ez miatta van. Akart emlékezni, be akarta tölteni az űrt magában. De nem ment. És minden, ami körülvette zavarta, megrémítette, nem ismerte…

Végül elérkeztek egy ajtóhoz, ahol megállt az Ezredes és beütött egy kódot.

- Béta-3452, a kód az ajtóhoz. – Mondta, szinte automatikusan. Aztán az ajtó kinyílt, és hagyta, hogy a gépész tétován belépjen előtte.

- Nincs biojelérzékelő? – Kérdezte Nick, egy kissé fura volt a kódosdi, a Missurien és a Voyageren is biojelérzékelők voltak.

Az Ezredes csak megrázta a fejét.

- De van. De így biztonságosabb. – Felelte, aztán kissé széttárta a kezeit, ahogy belépett a gépész után. – Ez egy űrállomás, nem csillaghajó.

Nick megállt és körülnézett. Nem volt ismerős, kivéve, a függőágy, ami ott állt az ablak előtt. A polcokon felfedezett néhány könyvet, amiről tudta, az övé, de a nappali többi része ismeretlen volt. A kanapé, a fotelek, kávézóasztal, aztán ott volt valami furcsa, nagy, kerek, bajori jelképpel, talán valami kellék. Sokáig nézte, amíg Nerys meg nem szólalt.

- Ez a házi oltár. – Csak ennyit, halkan, nem akarva zavarni a felfedezést. – Néha te is szoktál imádkozni előtte. – Folytatta végül, mégis csak.

Nick erre felkapta a fejét, az utolsó pillanatban állítva meg a szkeptikus grimaszt. De nem volt rá válasza. Aztán folytatta a nézelődést. Talált két munkaterminált, egymásnak úgy fordítva, hogy a mögöttük ülők, szemben legyenek, rajtuk egy-egy kis keretes fotóval. Felvette az egyiket, a jobb oldali terminálon lévőt. Ő volt rajta és az Ezredes. Hátulról karolta át Kira nyakát, és oldalról nevetett a fotós felé. Az Ezredes is nevetett rajta, s a háttér ugyan nem volt ismerős, de talán egy bár lehetett. De nem volt biztos benne. Sokáig nézte, és az járt a fejében, hogy az egész olyan, mint egy tündérmese. Hogy itt ezek az emberek azt mesélik neki, hogy talált valamit, amire valahol mélyen egész életében vágyott, egy szerelmet, egy társat. És most egész egyszerűen csak nem emlékszik. Letette a képet, és megkerülve az asztalt felvette a másikat. Azon is ők ketten voltak, de sokkal intimebben. A képen Nick feküdt az Ezredesen, és abból, hogy nem egyenruha, hanem csak egy trikó és egy boxer volt rajta, az Ezredesen ki tudja mi, az nem látszott a fotón, kiderült, hogy ez egy sokkal privátabb kép. Valószínűleg egyedül voltak. Aztán a kereten talált egy gombot. Ezek szerint ez nem egy egyszerű fotó volt, hanem egy holokép. Elindította. A két alak megelevenedett a képen, az Ezredes szorosabban húzta magához Nicket és pár pillanattal később meg is csókolta, s onnan már nem néztek a holokamerába. Nem ment azonban tovább a felvétel, s az egész inkább valahogy összetartozásról szólt, mint szexről. Valami, amit Nick olyan idegennek érzett, mintha egy holonovellában látná. Aztán visszatette a képet a helyére. És visszament az előzőhöz, hátha csak nem vette észre, s az is holokép. Megtalálta az ezüstszínű kereten a gombot, és elindította. A kép megelevenedett, és az Ezredes hátranézett a nyakát átölelő Nickre és halkan, de nem elég halkan suttogott neki egy szót. Nick hallotta, de a szó ismeretlen volt a számára, nem értette, a hangzásából, azonban úgy hitte bajori. Aztán látta a képen saját magát, ahogy elmosolyodik, és egy gyengéd puszit nyom az Ezredes arcára. Hallott még nevetést valahonnan a háttérből, aztán a felvétel megállt.

Végül felnézett a szobában kicsit távolabb ácsorgó, és őt figyelő Ezredesre.

- Mit jelent „mizahr”? – Kérdezte bizonytalanul ismételve az ismeretlen szót.

Nerys elmosolyodott, de abban a mosolyban nem volt öröm. Keserűség volt, és szomorúság.

- Ez bajori. Azt jelenti, szeretlek. – Felelte halkan, de egyenesen Nick égkék szemeinek.

Ettől a szótól rosszul érezte magát. Ott állt, az állítólagos otthonában, az állítólagos élettársával, és még csak nem is tudta, mit jelent a szó mizahr. A legalapvetőbb szó, még akkor is, ha nem él, illetve ezek szerint, csak nem élt e szerint. Látta, hogyan néz rá az Ezredes, és ez kényelmetlen volt, nem tudta mit mondjon, vagy hogyan mondja, mondjon-e egyáltalán valamit.

- Sajnálom. – Mondta végül, és elindult a keskenyebb ajtó felé.

Nerys csatlakozott, és megállította, még mielőtt elérhette volna.

- Ne mondd ezt. – Kérte majdnem szigorúan, aztán ellágyult a hangja. – Nézd, én ugyan nem vagyok olyan jó a szavakkal, mint te. De azt tudom, hogyha nem beszélsz hozzám, akkor nem jutunk sokra. Kérdezz, és én ígérem, válaszolok mindenre. Csak ne bújj el, még ha valószínűleg kényelmetlen vagy ijesztő is ez az egész. – Tört fel belőle minden, amin az elmúlt napokban rágódott.

Nick egy pillanatra megrökönyödötten bámult az eddig csendes és szótlan idegenre, aki hirtelen kétségbeesett… harcos (?) lett. Igen, harcos, döntötte el Nick. És oldalra billentette a fejét. Akkor elgondolkodott egy kérdésen…

- Szóval egy kérdés… - Húzódott vissza az előző kérés ellenére is a komolytalanság mögé. – Lássuk… - Látta, hogy az Ezredes türelmesen vár. – Oké, hogy a fenébe sikerült… nem jó, - Próbálta újra. – Hogy sikerült megmaradnia mellettem mennyit is mondott? Tizenkét hónap, tizenhárom? Hogy tudott mellettem maradni ennyi ideig? – Tulajdonképpen a kérdést nem így akarta feltenni, sőt, pont fordítva, de nem állt szándékában feleslegesen bántani az Ezredest.

Nerys nekidőlt az ajtókeretnek, és egy ideig méregette a gépészt. Az elmúlt napokban többször is felidézte milyen volt Nick, amikor megismerte és önkéntelenül is számba vette a változásokat. És, ha minden igaz, akkor most tudta egészen pontosan mi játszódott le abban a makacs szőke fejben.

- Nos, a kérdés úgy akart hangzani, hogy mit keres Nick Wesley még mindig egyetlen nő mellett? – Vágott egy elégedett grimaszt, ahogy látta Nick száját kinyílni. – Erre nem tudom a választ. Te napjában többször elmondod, hogy szeretsz. Talán ez igazolhatja… A feltett kérdésre pedig a válasz ugyanez. Mert szeretlek. – Vette fel félig a Nick által pajzsként használt hangnemet, remélve, hogy ezzel sikerül elnyernie a bizalmát.

Nick nem hitt a fülének, ami nem először fordult elő vele az utóbbi időben. Tehát ez a nő itt valóban tud egyet, s mást róla. Ez idegesítő, de mivel reálisan ez nem fog ellene fordulni, képes volt egy kicsit lazítani. De a pajzsot még nem eresztette le.

- Ügyes. – Ismerte el komolytalanul. – Akkor most megnézzük az izgalmas részeket is, vagy állunk még itt? – Nézett az ajtóra.

- Csak utánad. – Intett az Ezredes, de a hangban még sok minden ott volt a komolytalanság mellet, ami Nicket kényelmetlen helyzetbe hozta.

Végül belépett, s újra csak el kellett tátania a száját. Nagy ágy. Nagy, nagy ágy volt az, ami fogadta. S az egész szoba kellemes hangulatot árasztott. Nem volt ismerős, nem emlékezett, de ez egy olyan hely volt, ami tetszett. Határozottan. Vigyorogva fordult meg, még mindig túl kiszolgáltatottnak érezve magát ahhoz, hogy komoly legyen.

- Tehát mit tud? Repül? Forog? Ráz? Víz van benne? – Mutatott az ágyra.

Nerys egy kissé engedett, legalább ez az oldala Nicknek ismerős volt, és amíg vicceltek, nem kellett újra és újra rádöbbennie a valóságra.

- Nem, ez csak egy egyszerű ágy. – Rázta meg a fejét, de nem lépett beljebb az ajtóból. – De a falak hangszigeteltek, és van egy-két érdekes fiók beépítve az ágy alá. – Tájékoztatott, aztán eszébe jutott, hogy az talán nem túl jó ötlet.

- Érdekes fiók? – Kérdezte Nick nem értve a helyzetet, igaz a hangszigetelt falak lenyűgözték.

Nerys erre gyorsan előre ugrott, talán túl gyorsan is.

- Nézd, talán nem most van itt az ideje felfedezni azokat. – Ragadta meg a gépész kezét.

Nick felegyenesedett és az Ezredes felé fordult. Felvonta a szemöldökét, még mindig játszott.

- Óh, és miért? – Kérdezte. – Talán pont arról ugrik be minden.

Nerys erre őszintén elnevette magát, ez tényleg az ő Nickjére vallana.

- Nem kétlem. De amikor először uhm, jött szóba az… - Fogalmazott óvatosan. – akkor nem repestél az örömtől. Igaz, később már más lett a helyzet. De mivel nem emlékszel a későbbre talán nem most kéne ezt nézegetned… - Hadarta el a végét egyre nagyobb zavarban.

Nick most már kíváncsi volt. Egy pillanatra el is felejtette, hogy tulajdonképpen egy neki abszolút idegen nővel beszélget, a hálószobájában, valami nyilván olyanról, amiről nem szokott összvissz pár órás ismeretség után.

- Most már kíváncsivá tett. – Jelentette ki makacsul.

Nerys sóhajtott, aztán megvonta a vállát. Végül is úgysem tilthatta el a gépészt a saját ágyától, és most már úgyis késő volt. És talán Nicknek igaza van, lehet, hogy ez hozza vissza az emlékeit.

Nick, ahogy szabad lett az út, azonnal ráhasalt az ágyra, a fejét oldalt lelógatva keresni kezdett az emlegetett fiók után. Mikor megtalálta, beletelt néhány másodpercbe, hogy rájöjjön, hogyan nyílik, de aztán végül kiugrott. A belsejébe két mini szónikus zuhanyfej volt beszerelve, ami már gyanús volt, bár kétségkívül felismerte a saját keze munkáját. Aztán talált ott egy csomó kis tégelyt, valami bajori írással rajtuk, illetve egy nagyobbat, valamint egy hosszúkás dobozt.

- Ezek masszázs olajok? – Tartotta fel a feje fölé az egyik kis tégelyt, kérdően.

- Igen. – Jött a válasz, de Nick nem vette észre a hangban a feszültséget.

- És ez? – Emelte fel a nagyobb tégelyt.

Nerys nyelt szárazon, de nem sok választása lévén halkan kimondta.

- Síkosító… - Ami azt illeti bajori volt, illatosított és ízesített, de nem érezte úgy magát, mint aki ennyi információt meg szeretne osztani.

Nick felkapta a fejét, de őszintén szólva nem igazán akart belemenni még gondolatban sem olyan részletekbe, amelyek még neki is csak túl mélyek lettek volna. Hát tovább kutatott, és végül kivette a titokzatos dobozt. Felült és kinyitotta. Aztán pislogott, sokat, majd kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Ez kétségkívül megmagyarázta a síkosítót. Megköszörülte és újra próbálta.

- Mit is mondott? Nem örültem neki? – Kérdezte árnyalatnyi szarkazmussal a hangjában, és most már tényleg nem hitte el ezt a képtelen mesét. – Nézze, Ezredes, nekem nincs szükségem ilyesmire. És nem hiszem, hogy valaha is belementem. – Jelentette ki aztán hidegen.

Nerys sóhajtott, és ebben az egy sóhajban benne volt minden. Leült Nick mellé, kivette a kezéből a dobozt, bezárta és visszatette a helyére.

- Emiatt majdnem szétváltunk. – Kezdte, és a hangjában benne volt az emlékezés. Remegett kicsit. – Mert nem ismerte fel egyikünk sem, hogy mi az, amit a másik kér, vagy mi az, amire szüksége van. Daxnak kellett minket összezárnia, hogy egyáltalán szóba álljunk egymással. És utána megfogadtuk, hogy bármilyen nehéz is legyen, mindig őszintén elmondjuk egymásnak, hogy mit gondolunk, vagy érzünk. – Mesélte szelíden, a hangja szűk volt az emléktől.

Nick hallotta a szavakat, értette a logikát mögöttük, de nem tudta hová rakni őket. Ez a műizé, ami az ő ágya alatt rejtőzik, egy titkos fiókban egyszerre volt nevetséges és hihetetlen. S ez az abszolút szentimentális beszéd, meg a sztori, ami kapcsolódott hozzá, még hihetetlenebbé tette az egészet. Az, meg, hogy Dax bezárta őket… várjunk, az vicces…

- Jadzia bezárt minket? – Nézett fel vigyorogva.

Nerys lemondott a történet tanulság-részének a megértetéséről, talán rájött, itt most nem az a fontos, hanem a sztorik.

- Igen. Egy egész éjszaka és fél nap kellett hozzá, hogy szóba álljunk egymással, na meg két törött csontod, meg, hogy ne tudjam szótlanul nézni, hogy kékre-zöldre dagad. Aztán mikor végül megbeszéltük, Jadzia kiengedett és kiderült, hogy az ajtó nem is volt zárva, csak a nyitó és zárógomb volt megcserélve.

- Ez Daxra vall. – Ismerte el Nick vigyorogva, ahogy elképzelte a helyzetet. – Törött csont? – Kérdezett végül pontosításért.

- Igen, megütötted az ajtót. Reggel, mikor már nem bírtad tovább.

Nick koncentrálni próbált, hátha előjön valami, de nem talált semmit, ami akár csak hasonlíthatott volna is, semmit, ami támpontot adhatott volna. Elkomolyodott, és mikor érezte, hogy az Ezredes őt nézi, megrázta a fejét.

- Nem emlékszem, sajnálom.

Kira nem bírt ellenállni a kísértésnek, Nick vállára tette a kezét.

- Nincs semmi baj, pihenj csak le. A doktor megengedte, hogy holnap tegyünk egy rövid sétát az Állomáson. – Mondta, gyorsan visszatérve a kényelmesebb állomásparancsnoki módba.

Nick akkor ijedt meg először, mert akkor jött rá, hogy ők egy ágyban aludtak, ami azt jelenti, hogy nincs több ágy, ami azt jelenti, hogy…

- Mi együtt fogunk aludni? – Csúszott ki pánikszerűen. – Nem… öö nem mintha bánnám, nézze, maga tényleg gyönyörű, meg kedves… de én nem… szóval… tudja… én még nem…ööö…

Nerys, bármennyire is fájt, hogy a társa megijedt a közös ágytól, elnevette magát, beléfojtva ezzel a dadogórohamot.

- Nem, én majd kint alszom a kanapén. – Felelte röviden, s az arca már komoly volt. Akkor vette csak észre Nick, hogy bár az Ezredes már kétszer is nevetett, de a szemét ez még sosem érte el. És szerette volna látni, hogy vajon milyen, amikor azok a mélybarna szemek is nevetnek.

- Aha… - Nyögte ki, valahogy összeszedve ezt a három hangot, és két szótagot.

Nerys bólintott, és megfordult.

- Akkor én hagylak átöltözni. Ott a fürdőszoba. – Mutatott az irányra. – Előkészítettem a kedvenc boxered és trikód. – Tette még hozzá. Ezek voltak azok a mondatok, amiket jó előre kigondolt, s ezek mentek a legkönnyebben. Még ha nehezek is voltak. Nagyon nehezek.

Nick egyedül maradt, egy idegen helyen, idegen Állomáson, idegen szeretővel. Egy idegen valakinek akarva megfelelni, valakinek, aki állítólag ő, de mégis, aki sosem volt, vagy legalább is nem emlékszik rá.

Másnap korán ébredt és mivel az utóbbi napokban szinte mindig aludt, nem tudott visszafeküdni. Inkább feltápászkodott, lezuhanyozott az előző este már kiismert fürdőben, és csendben kilépett a nappaliba. Ahol még sötét volt, az Ezredes ott aludt a kanapén, ahogy ígérte, kimerültnek látszott és kicsinek. Nick észrevette, hogy egy rózsaszín felsőt visel, az alsót azonban nem látta a takaró miatt, csak egy hosszú, kilógó villanásnyi combot. De el is kapta a tekintetét azonnal, mert bár hiába voltak ők állítólag szeretők, valahogy mégsem érezte illőnek leskelődni. Aztán mégis megakadt a szeme valamin, ami megcsillant a félhomályban. Az Ezredes jobb kezén volt egy karkötő, olyan, mint az, amelyiket a saját kezén talált. Nem tulajdonított neki eddig jelentőséget, de most, hogy hasonlót látott az Ezredesen kezdett nagyon kényelmetlen érzése lenni. Eddig csak arról volt szó, hogy együtt élnek, de ez a karkötősdi már komolyabb dolgot is jelenthetett, és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy akarja azt. De persze lehet, hogy egyszerűen csak ugyanolyan karkötőt hordanak.

Ez a gondolat egy ideig elég is volt, megnyugtatta annyira, hogy reggelit készítsen magának. Csendben, nem akarva felébreszteni az Ezredest.

Igaz arról nem tudott, hogy Nerys az amúgy is zaklatott, alig-volt alvásból már akkor felébredt, amikor kilépett a nappaliba, csak nem akarta, hogy a gépész tudja. Szerette volna nézni csak kicsit, úgy hogy Nick ne tudja, hogy ne kelljen feszülten és önkontroll alatt viselkednie. Nerys csendesen figyelte őt, és próbált még hinni, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint régen volt, hogy egyszer majd az égkék szemekbe visszatér a felismerés, a szeretet, a vágy. Hogy egyszer majd a titkos szavak, mondatok, amikkel ritkán előforduló, de mindkettejük által élvezett felszabadult pillanatokban kergették őrületbe a körülöttük lévőket, majd jelentenek még Nicknek is valamit. Néha, amikor a barátaikkal összegyűltek, s amikor egy kis időre Kira nem volt Ezredes, s Nick nem volt’Flotta tiszt, akkor beszéltek néha ezen a titkos nyelven, ami nem állt többől, mint néhány bajori szóból, amit Nerys tanított Nicknek. Mizahr, mint szeretlek, Sq’wan, mint szerelmem, zaron, mint érezni, aztán Nick külön kérésére, meb, mint ujj, mert a gépész mindig imádta Nerys kezét, az ujjait főleg, kenahr, mint akarlak, vagy épp fezim menjünk. S mikor egyszerűen csak egymásnak akartak mondani valamit, úgy hogy a barátok ne értsék, hát ezeket a szavakat használták. Igaz, Latara őrnagy teljesen tisztában volt velük, de nagyon lojálisan sosem árulta el a többieknek. Jadziát néha majd megette a kíváncsiság, de a végén valahogy mindig elfelejtett utána nézni, a bajoriak meg nem árulták el neki.

Nick végül észrevette, hogy többé nincs egyedül, és a kanapé felé nézett. Megtalálta a bajori szemeket csillogni, amelyek meg sem próbáltak elrejtőzni.

- Mióta néz? – Kérdezte még nem tudva eldönteni, hogy haragudjon-e, vagy sem.

- Neked is jó reggelt. És, mióta kijöttél. – Felelte Nerys higgadtan és halkan.

Nick úgy döntött, ez nem olyan nagy bűn, és bólintott.

- Jó reggelt. Kér valamit? – Kérdezte, még mindig nem igazán tudva tegezni a felettesét, még ha tudta is, hogy már jó ideje tegezi.

Az Ezredes felült, majd nyújtózkodott egyet, aztán felkelt teljesen. Most Nick láthatta, hogy egy rövidnadrágot visel, kéket. Érdekes választás, de annyira nem foglalkoztatta, hogy több gondolatot szenteljen neki. Amellett valami ismeretlen erő megakadályozta, hogy jobban szemügyre vegye.

- Hagyd csak… Előbb a zuhany – Rázta végül meg a fejét Nerys, és el is tűnt vagy húsz percre a fürdőszobában, hogy utána már egyenruhában térjen vissza, s már lépjen is oda a replikátorhoz, hogy kérjen egy raktajinot.

- Unghh, ez büdös. Mi ez a raktaizé? – Érdeklődött Nick fintorogva.

Nerys megfordult, és a szokásával ellentétben gyorsan itta meg.

- Klingon kávé. Én szeretem. – Felelte, a reggeltől még szűkszavúbban.

Nick pislogott.

- Értem. – Felelte, de nem értette, és már nem is érdekelte, mert valami eszébe jutott. Még Ara Lerona, egy bajori tiszt a Voyagerről említett egyszer valamit. Ő volt az, akivel Nick amolyan nyitott kapcsolatot tartott fenn, azaz, ha szükségük volt egymásra egy-egy éjszaka erejéig, akkor összejöttek, de semmi komoly, és ez folytatódott akkor is, ha valamelyiküknek esetleg közben más kapcsolata volt. És Lerona említette, hogy a bajoriak nem gyűrűt, hanem karkötőket használnak az eljegyzésre, házasságra, meg minden ilyenre. – Kérdezhetek valamit? – Ezt nem tudta tovább magában tartani.

Az Ezredes leült vele szemben, maga elé rakva a Nick számára ismeretlen, de nem túl bizalomgerjesztő tekercsszerűségekkel megrakott tányérját.

- Persze. – Bólintott, ahogy a szájába vett egy falatot.

- Mi házasok vagyunk? – Bökte ki Nick olyan hangon, mintha abszolút lehetetlen, de nagyon ijesztő dolgot kérdezett volna.

Nerys erre majdnem félrenyelte az ételt, és kis híján megfulladt, ahogy hirtelen köhögött, tüsszentett, és csinált szinte mindent egyszerre. Aztán, ahogy sikerült a légútjait újra átjárhatóvá téve felnézni a kissé ijedt gépészre.

- Ezt miből gondolod? – Kérdezte óvatosan, és el is határozta, hogyha valaki így akart viccelődni, az repülni fog a legközelebbi zsilipen.

- A karkötők a kezünkön. – Mutatta fel Nick a sajátját. – Úgy tudom, a bajoriak ezeket használják. – Folytatta, de a hangjában még mindig benne volt a pánik.

Nerys keserű grimaszra húzta a száját, és a hangja sem volt kevésbé az, amikor megszólalt.

- Ne aggódj, ezek nem házassági karkötők, még csak nem is eljegyzésiek, Pledge karkötők. Ezt akkor adtam, amikor visszajöttem egy hosszú útról, és te még mindig itt voltál, rám várva. A szerelmet és összetartozást jelképezik két ember között. – Magyarázta, aztán a nyaklánca után nyúlt. – Ezt pedig te adtad akkor nekem. – Mutatta meg a vékony láncot az apró medállal. – Azt mondtad, tizenegy voltál, mikor az édesapádtól kaptad. Sosem vettem le az óta. – Vallotta be halkan, és szomorúan. Most szembesült vele, hogy ez már csak számára megbecsült emlék, már csak számára jelent valamit.

Nick most először akart emlékezni nem csak önmagáért, hanem ezért az idegen nőért is. Látta a bajori szemekben az elkeseredettséget, megkínzottságot, még a néma megadást is. Ezeket felismerte, nem kellett hozzá emlékezni, hogy lássa őket, annyira nyilvánvalóak voltak. És elszorult a szíve. Az önzőség, ami eddig benne volt meggyengült, és bár nem ismerte, először érzett felelősséget ezért a nőért ott szemben vele. Akarta érezni, akarta az emlékeit, akarta azt az életet, amit elmeséltek eddig neki. Mert az addiginál jobb volt, jobbnak kellett lennie.

- Tudja… - Kezdte halkan, először merve elárulni valamit ennek az idegennek. – ez az egész olyan, mint egy mese. Hirtelen itt vagyok és elmesélik az életem. Azt mondják, amire mindig vágytam. Azt mondják, van egy társam, egy kiegyensúlyozott életem, a kettétört karrierem valahogy újra egész. Azt mondja, eljegyeztük egymást, vagy mi. Úgy néz rám, hogy látom, hogy igaz. És akarom, hogy mindez igaz legyen. De nem tudom, nem tudom érezni… - Most először a hangja őszintén, komolyan csengett, benne volt az elkeseredettsége, dühe, irritáltsága, védtelensége, minden, amit érzett.

Nerys szíve elszorult, felállt, és gondolkodás nélkül odalépett a társához, letérdelt mellé félig és átölelte, nem érdekelte többé mit mondott a doktor, hogy lassan haladjon, nem érdekelte, csak, hogy eltűntesse azt a hangszínt.

- Óh, Sq’wan, minden rendbe jön, meglátod, visszakapod az életed, a meséd. – Ígérte, és hitt benne, mert nem volt más választása.

Nick elfogadta a felajánlott vigasztalást, elfogadta, még ha először kicsit kényelmetlen volt is, s utána sem lett ismerős, csak megnyugtató. Figyelte a testét, remélte, legalább az emlékezik, de nem talált semmit. Aztán elhúzódott, és lenézett az Ezredesre.

- Mit jelent „sq’wan”? – Kérdezte olyan arccal, mint mikor egy kisgyerek kérdez rá, egy ismeretlen szóra.

Nerys lehajtotta a fejét, ahogy fel kellett adnia egy újabb kis részreményt. Amikor felnézett újra, nem törődött a szemébe gyűlt könnyekkel.

- Azt jelenti, szerelmem, vagy kedvesem. – Felelte, keresztül nedves hangon.

Nick kényszert érzett, hogy letörölje azokat a könnyeket, de nem, mert emlékezett az együtt töltött időre, vagy az érzéseire, csak, mert szánta ezt a csodálatos idegent. Nézte az arcát, a szemeit és szánta őt, és csak azért nem nyúlt ki és törölte le a könnyeit, mert ezt így nem érezte helyesnek.

Nem sokkal később az Ezredes ígéretéhez híven megmutatta neki az Állomást. Együtt sétáltak végig a Promenádon, s az első megálló a Bár volt, Nick kérésére.

- Ez itt Quark, a…

- … aki áll a szolgálatára bármiben főnök. – Szakította félbe Kirát a kis ferengi. – Tudja maga meg én jó barátok vagyunk, mert ön sokat játszik a Dabon, és szeret Tongózni is velem… - Gondolt, mint mindig a haszonra és önmagára először. De az Ezredes veszélyesen közel lépett hozzá, amire meg is hátrált azonnal. – Oké, oké, ez így nem igaz. Maga nem Dabózott, mióta is? Vagy egy jó pár hónapja, mióta maguk majdnem szakítottak. És sosem Tongózott velem, mert ahhoz nem ért. – Ismerte el a csapos elkámpicsorodva.

- Örülök, hogy megismerhetem, Quark. – Bólintott Nick egy félgrimasszal, de már a Dabó kerék felé nézelődve. Aztán hirtelen emlékezett, hogy neki talán nem szabadna a hölgyek fenekét megszemlélni, úgyhogy visszanézett a társaságára. – Szerintem menjünk. – Nézett rá az Ezredesre.

Kira bólintott, ezzel ő nagyon is egyetértett.

- Menjünk. A következő, ha már itt vagyunk, az Őrszoba. – Indult kifelé, Nickkel az oldalán.

- Az Őrszoba? Miért sokat voltam ott? – Viccelt Nick, de már volt egy félkomoly tónusa is a hangjának, tanulva a korábbi ráfizetésekből.

Az Ezredes ránézett, egy furcsa kifejezéssel az arcán, aztán válaszolt.

- Ha jól emlékszem kétszer.

- Elmeséli? – Kérdezett vissza a gépész, ahogy visszanyerte a hangját.

Nerys elmosolyodott az emlékre, hogyan derült ki az ő számára is az az első verekedés, a második már nem volt annyira komolytalan.

- Igen. Az első akkor volt, amikor hat hónapig nem voltam itthon… - Kezdett bele, és el is mesélte az egész történetet az egyik kilátóablak alatt, mielőtt még az Őrszobára mentek.

Nick gondolatai az egész történet alatt nyugodtak voltak, ahogy befogadták a hallottakat. S csak aztán kezdtek felélénkülni, és összerakni mindent. Amit hallott, az bizonyság volt a felől, hogy, ami ehhez a nőhöz fűzte, az több, mint amit eddig elképzelt, az több, mint amit valaha elképzelt, legalább is Kimen kívül. És eddig először csak a kényelmetlen hiányérzet volt kellemetlen, aztán sajnálta, hogy nem emlékszik, nem csak magáért, de az Ezredesért is, most sajnálta, sőt bánta, hogy nem emlékszik, mert akarta vissza mindazt, elkeseredetten, érezte élesen az űrt. És még Kim hiánya is, az egész tárgyalás, a megalázottság, minden elhomályosult. Akarta vissza az életét, a tündérmesét, amit hallott, még akkor is, ha az a tündérmese néha rémálom volt, mint ebben a legutóbbi történetben is. Akarta vissza, magát, az Ezredest, az életét. És szörnyű volt, hogy nem érzett semmit. Semmit, amiről pedig most már elhitte, hogy kellene.

- Ez itt Latara őrnagy. – Mutatta be az Ezredes azt a bajori nőt, akit ott találtak a biztonsági főnök irodájában.

- Hello főnök, hogy érzi magát? – Kérdezte a sztoikusnak és kissé hűvösnek kinéző nő, akinek szintén ott volt a szemében az a kifejezés, ami annyira zavarta már azóta Nicket, hogy először kilépett a Betegszobáról.

Elhúzta a száját, de azért udvariasan válaszolt.

- Jól, nem fáj semmim. – Az udvarias válaszból egy kissé ironikus lett, de mindenki értette.

- Nos, nekem azt mondta Dr. Bashir, hogy halmozzam el történetekkel. – Folytatta zavartalanul az Őrnagy. – És mivel az Ezredesnek amúgy is dolga van az Inkaari nagykövettel, azt hiszem egy ideig rám lesz bízva. – Nézett fel némi együttérzéssel a felettesére, és régi barátjára.

Kira a kezébe temette az arcát, ez bizony kiment a fejéből. Amellett semmi kedve sem volt udvariasan csevegni egy büdös kis törpével, amikor… És van ’kábé két perce, hogy átöltözzön, és kiérjen az érkező hajó elé.

- Óh a Prófétákra, teljesen kiment a fejemből! – Megfordult, mint aki távozni készül, aztán még gyorsan visszaugrott reflexből és majdnem nyomott egy puszit Nick szájára, amikor eszébe jutott, hogy ez azért nem olyan jó ötlet.

Még éppen időben, körülbelül két centire a meghökkent gépész ajkaitól, aki még ahhoz is túl meglepett volt, hogy elugorjon. Erre az Ezredes elvörösödött, és még zavartabb lett. Végül csak motyogott valamit az orra alatt és elment.

Nick értetlenül bámult maga elé, és azt próbálta eldönteni, hogy a nyomás a hasában mitől van, idegességtől, meglepettségtől, haragtól, netán valami egészen mástól. Felmerült még benne ezernyi dolog, de mielőtt közelebbről megvizsgálhatta volna, az Őrnagy hangja szakította félbe.

- Nézze el neki. Ez valószínűleg csak reflex volt. Igaz, nem láttam még, hogy szolgálatban megcsókolta volna, de ki tudja? – Próbálta humorosan is a bajori.

De Nick nem nevetett. Az Ezredese majdnem megcsókolta, és akármennyire nem is látta még igazán állomásparancsnokként, ez akkor is régi, szilárdan megfogadott elveit sértette, amellett össze is zavarta. De végül úgy döntött, hogy jöjjenek a beígért sztorik. Aztán hirtelen valami elérte az értelmét.

- Ezt hogy érti? Egyébként igen? – Ráncolta össze a homlokát, valahogy nem illett ez a megjegyzés az Ezredesről eddig kialakított képébe. – Egészen pontosan mennyire vagyunk mi… uhm nyíltak? – Nem így akarta mondani, de nem talált jobb szót rá.

Latara hátradőlt a székében és cinkos vigyorral mérte végig a gépészt.

- Hát akkor maga tényleg elvesztett egy jó adag emléket. – Jegyezte meg, aztán gyorsan folytatta. - Lássuk csak, őszintén, az Ezredes időről-időre próbálkozik kordában tartani önt, na meg saját magát is. És azért maguk mellett legyen mondva, hogy szolgálatban tényleg jól viselkednek. De nincs olyan lény az Állomáson, aki még ne látta volna legalább egyszer magukat reggel a Betegszoba felé tartani egy törött csuklóval, egy kificamított csípővel vagy zúzódásokkal. Bashir szerint maguk rosszabbak, mint Worf és Dax. – Vigyorodott el, hűen a doktornak tett ígéretéhez, miszerint őszintén és könnyedén válaszol minden kérdésre.

Nick emlékezett Worf nevére valahonnan, aztán rájött. Egy klingon, Jadzia férje. Aztán elvörösödött, tetőtől talpig, de valahol, mélyen egy kis része élvezte a helyzetet, ezek szerint a hírneve mégsem szenvedett akkora csorbát, mint gondolta. Amellett ebben a kis megjegyzésben volt valami, amit nem tudott megmagyarázni, megnevezni sem, de enyhített valamit az állandó irritált dühön.

Kira mérges volt, elsősorban önmagára, mert minden más mellett forrt benne a szexuális vágy, amit ez az előbbi incidens okozott, illetve hozott elő. Ez dühössé tette, és idegessé. Nem csak maga a tény, hogy nem is emlékszik mikor volt Nickel utoljára, hanem, hogy egyáltalán ilyen szituációban ez felmerül benne, és nyilvánvaló problémákat okoz. Igaz, ő is csak egy érző lény, ráadásul bajori, ami nem segített a jelenlegi problémáján. Igaz ez most először lett érezhetően hátrány, Nick valahogy mindig tudta tartani vele a tempót, így ez sosem okozott gondot. Most azonban, hogy Nick még csak nem is nézett rá úgy, mint egy nőre, egy lehetséges partnerre, a kilátásai bármiféle feloldozásra a nullához közel álltak. S ez abban a pillanatban elsősorban a testének fájt.

Persze igénybe vehetett volna holoszobát, de a gondolatától is hányingere támadt, nem csak, mert sosem tette még, vagy, mert Quarkon keresztül vezetett oda az út, és nem lehetett tudni biztosan, hogy a kis ferengi leskelődik-e vagy sem, hanem az egész ötletnek olyan félrelépés szaga volt. Amire még csak gondolni sem akart. Aztán lehetett volna egyéb magányosabb és hagyományosabb eszközökhöz folyamodni, de az meg a népe körében volt tiltott. Egyszer Nick ugyan kifejtette milyen maradi és bigott ez a felfogás, de a bajoriak már csak ilyen bigottak voltak, mégha egyébként a szexet kissé gyakrabban és nagyobb intenzitáson űzték, mint például az emberek többsége, nem is beszélve a vulcániakról, akik hét évben csak egyszer a Pon Pharr idején vannak együtt, vagy a bóliánokról. A meditálás, mint a hagyományos a népe körében is elfogadott eszköz ilyen esetekben szintén nem jöhetett nagyon szóba, mert az addig használt, amíg az illető magányos volt. Szinte semmi haszna nem volt, ha a tárgya a problémának ott volt állandó jelleggel a közelében.

Szóval Kira bajban volt, de előbb még túl kellett lennie egy megbeszélésen egy kicsi és büdös nagykövettel, aki nagy valószínűséggel egy ideig el fogja venni a kedvét az éppen a fejében járó dolgoktól.

Nos, igaza volt, amikor két hosszú órával később kilépett a folyosóra, és végre képes volt két órája először venni egy igazi mély, tiszta, szagmentes lélegzetet már nem is érezte olyan felajzottnak magát. Már csak a lelke fájt, ha rá gondolt, hogy a Nick, akit ismert, most valaki más, a társa, aki támasz, aki szikla volt, aki mellett lazíthatott, most eltűnt, s most neki kell támasznak és sziklának lennie. S nem tudta meddig, nem tudta hogyan bírja majd, csak azt tudta, hogy már most fáradt és kimerült.

Nick közben összefutott valakivel, akire nem is számított, de akinek nagyon örült. Már messziről meglátta a magas, arrogáns tartású, de gyönyörű régi barátját, akire emlékezett, akinek segített valaha megtalálni, amiről akkor azt hitte, neki már nem lesz lehetősége.

- Hetes! – Nézett fel a volt borgra, aki tőle szokatlanul, de elmosolyodott, halványan.

- Nick. – Bólintott. – Hogy érzed magad? – Kérdezte a megszokott precíz hangján.

- Azon kívül, hogy úgy érzem, kivágtak belőlem egy darabot, jól köszönöm. – Válaszolt először őszintén és komolyan erre a kérdésre, aztán elvette a tekintetét a borg szemeiből. – Nézd, nem akarsz velem ebédelni? – Kérdezte. – Tudod, az állandó kísérőmnek most dolga van, és egy kicsit magányos így. – Fejtette ki, és a hangjában őszinteség keveredett az elveszettséggel.

Hetes bár még kicsit kényelmetlenül érezte magát az intenzív érzelmeket is tartalmazó szituációkban, de az előtte álló embernő azon kevesek egyike volt, akit a barátjának tudott, és egyébként is felelősnek érezte magát a balesetért, amiről ugyan a borg rendszerei megmondták neki, hogy valóban baleset volt, elkerülhetetlen, de az emberi érzései egészen mást súgtak. És már túlságosan is ember volt, hogy ezeket el tudja némítani.

- Szívesen. Hol akarsz táplálkozni? – Kérdezte gyorsan visszabújva a borg álcája mögé.

Nick felnézett rá, és végre talált valakit, akit ismert, aki pont olyan elveszettnek nézett ki, mint ő, aki valószínűleg jobban megérti, mint bárki, akivel érez valami közöset, legalábbis, amire emlékszik.

- A Replimata. Az Ezredes mutatta idefelé jövet. – Válaszolta, ahogy végigvezette a barátját a Promenádon.

Hetes tűnődött, s legalább ezer kérdése lett volna a gépészhez, de Dr. Bashir csak azt mondta neki, hogy válaszolnia kell a kérdésekre, azt nem, hogy kérdeznie is lehet. De ez egyszer kissé nagyobb volt a kíváncsisága. Úgyhogy előjött eggyel, amikor leültek.

- Azt mondtad Ezredes. Én úgy tudtam, elmondta neked, hogy szeretők vagytok. Miért utaltál rá mégis a rangján? – Fogalmazott a tőle telhetően legemberibben.

Nick felnézett halványan mosolyogva. Olyan jól esett az ismerős, bár kissé gépies hangot, kérdéseket, hallani! És azzal a barátjával lenni, aki mind közül, legalább is, akikre emlékszik a legegyedibb, a legeltérőbb és legérdekesebb volt. Mellette sosem lehetett nyugodtan ülni, mert sosem lehetett tudni, mikor mond, kérdez, vagy tesz valamit, ami zavarba hoz, ítélet elé állít, vagy egyszerűen csak megnevettet.

Azonban most jót kérdezett, olyasmit, ami arra vall, hogy valóban visszatalál az emberség útjára.

- Tudod, ezen nem tudok segíteni. – Magyarázta türelmesen, miközben felvette a villáját, és játszott vele egy kicsit. – Igen, elmondta, hogy együtt éltünk. Láttam fotókat, meg voltam az otthonunkban, de attól még, hogy elhiszem, nem tudok emlékezni. Számomra ő csak egy nő, akit alig pár napja ismerek. – Hallgatott el hirtelen, ahogy a realizáció megütötte most először, teljes valójában.

Hetes szemében nagyon is emberi érzelem csillant.

- Ez nagyon nehéz lehet neki. Én nem tudom elképzelni, mit tennék, ha Kathryn nem emlékezne rám. – Mondta, s ez volt az, amiért Nick annyira szerette. Az, amit csak nagyon kevesen láttak a hideg és áthatolhatatlannak tűnő borg külső alatt. A szív, amely mindig másra gondol először, mint saját magára, amely meglátja a szenvedést, még ha el is van rejtve az, amely érez, még az iránt is, aki nem viszonozza. Nick és még néhány szerencsés láthatta ezt. Kathryn Janeway kapitány bele is szeretett.

Nick keserűen elmosolyodott. Tudta ő is, ez még ilyen egyszerűen megfogalmazva is igaz volt.

- Igen… Bármit megadnék az emlékeimért. Nem csak, hogy kitöltsem, az űrt magamban, hanem, hogy visszakapjam az életem, hogy az Ezredes visszakapja azt, akit szeretett. – Válaszolta, étvágy nélkül turkálva az ételét.

- Akkor te most is szereted? – Kérdezte a borg, illetve a naiv gyerek benne.

A gépész felnézett, de a tekintete távoli volt.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne. – Rázta a fejét. – De nem. Nem is emlékszem rá. Néha eszembe jut, mi lesz, ha sosem nyerem vissza az emlékeimet. Mi lesz velem, mi lesz vele? Megtörténhet-e kétszer ugyanaz a csoda?

Hetesnek már nem volt ideje válaszolni, mert egy apró, örökmozgó, helyes kicsi lány landolt az ölében „Mami!” felkiáltással.

Nick csak pislogni tudott a meglepetéstől, ahogy nézte a megható jelenetet, ahogy a máskor hideg és távolságtartó volt borg barátja úgy öleli az egyszem kicsi lányát, mintha magát az életet tartaná. S valahol talán azt is tette.

Aztán meghallotta a rég nem hallott rekedt, és jó ismert hangot. Amire legalább emlékezett.

- Hello, Nick. – Köszönt még a háta mögül Kathryn Janeway kapitány, és mielőtt odalépett volna hozzá, még megölelte és megcsókolta a gyönyörű feleségét.

- Kathryn! Airene! – Nézett rájuk Nick tiszta döbbenettel, ahogy visszahúzódott Kathryn öleléséből. – Hogy kerültök ti ide? – Nézett aztán Airenere, aki azonnal kipattant a Mamija öléből, és Nick nyakába vetette magát.

- Úgy örülök, hogy emlékszel rám! Anya azt mondta, hogy am, amne, valami amneizéd van és elfelejtettél egy csomó dolgot. De most már itt vagyok, hogy segítsek! – Hadarta a kicsi lány, amire Nicknek óhatatlanul is kiszaladt egy könnycsepp a szeméből.

Felnézett a két anyára, akik szintén meghatódva figyelték a jelenetet, aztán vissza Airenere.

- Hogy is lehetne téged elfelejteni kiddó, hm? – Kérdezte már mosolyogva, gyengéd barackot nyomva a kislány feje búbjára. – A szó meg amnézia. – Javította ki, komolytalan hangszínnel.

Airene nem szállt le a gépész öléből, sőt, jobban elhelyezkedett. Imádta a keresztanyját, és jóval ritkábban látta, mint, ahogy szerette volna. És amikor meghallotta véletlenül a két mamája beszélgetését, hogy Nicknek balesete volt, azonnal hozzá akart menni. És addig-addig kérlelte az anyukáját, amíg az egyeztetett az orvossal, Kira ezredessel és természetesen a feleségével és idejöttek. Tehát Airenenek esze ágában sem volt egyhamar elengedni a keresztanyját, aki inkább volt a barátja, mint komoly, kötelességtudó keresztszülő.

- És ez az amnékia izé fáj? – Kérdezte gyorsan, amíg a felnőttek nem kezdtek körülötte beszélgetni.

Nick a kérdésre elmosolyodott egy kicsit, de aztán a szóra eszébe jutott az Ezredes arca, és már nem is volt olyan egyértelmű a válasz. Felnézett segítséget kérve a szülőkre, a barátaira, de ők sem tudták a helyes választ.

- Nem kiddó. Csak kellemetlen. Tudod, nem emlékszem semmire, ami itt történt. Nem emlékszem az itteni barátaimra… - Állt meg itt.

De a kislány már érezte, gyermeki tisztasággal látta a helyzetet.

- Akkor mégiscsak fáj. Én biztos nagyon szomorú lennék, ha Mami vagy Anya nem emlékezne rám. – Felelte olyan ártatlanul, ahogy csak ő volt képes látni a világot, mint egy kíváncsi, eleven és valódi gyerek. Az érzékenységét pedig talán Hetestől kapta.

Nick felnézett, a barátai arcán látott sok mindent keveredni, büszkeséget Airenere, együttérzést és sajnálatot iránta. De innen ez valahogy nem volt olyan dühítő, mint azoktól az idegenektől.

- Igen, kiddó. Most sokan szomorúak. De biztos minden rendbe jön. – Nézett Kathrynre legalább egy bólintásért át az asztalon.

De a Kapitány nem bólintott, csak nézte őket.

- Biztosan. – Mondta végül halkan.

Kira már messziről látta a kis társaságot. A Voyager kapitányát és a feleségét. Látta a kislányt, Nick keresztlányát ülni, és gyakorlatilag csüngeni a gépész ölében. Tudta is, hogy jönnek, de nem volt ideje személyesen üdvözölni őket. Most pedig már szerette volna haza vinni Nicket, hiszen ez még csak az első teljes nap volt kívül a Betegszobán, és féltette.

- Hello… - Köszönt halkan, mire Kathryn felállt és megölelte. A gesztus bár meglepte, de ők végül is már ismerték egymást.

- Örülök, hogy látom, bár jobban szerettem volna, jobb körülmények között. – Üdvözölte Kathryn halkan, úgy, hogy csak Kira hallja.

Kira elhúzódott, ahogy mormogott egy zavart köszönömöt, bólintott Hetesnek is, aztán leguggolt Nick és a kislány mellé.

- Hello kicsim, mondd, csak jól utaztál? – Érdeklődött barátságosan, önmagát is meglepve, mennyire nem feszeng a kislány társaságában, még ha nem is találkozott vele sokat. Csak néhányszor. Éppen csak elégszer, hogy „Nerys néni”-vé avanzsáljon.

Nick érdeklődve figyelte a jelenetet, nem tudta ugyan, hogy az Ezredes hányszor, vagy hogyan találkozott Airenenel, de érzett egyfajta büszkeséget, az első pozitív érzést, az egész óta. A kislány először nagy szemeket meresztett a hírhedt, bátor és erős Ezredes közvetlenségén, még akkor is, ha ő is látta, hogy bizony Kira nem tartozik a legmagasabbak közé, de érezni tudta a kisugárzást, amit a mesékből, amiket ismert rendíthetetlennek tudott volna leírni. De a bátorságért és talpraesettségért neki sem kellett messzire mennie, úgyhogy, gyorsan válaszolt is.

- Igenis Ezredes, köszönöm jól. Ööö Nerys néni. – Jutott eszébe a csak nem rég kapott engedély, aztán gyorsan megölelte a nagy, rendíthetetlen Ezredest.

Ezzel sikerült meglepnie, sőt megdöbbentenie mindenkit az asztal körül. De senki nem szólt semmit, senki nem tudott. Aztán Airene suttogott valamit az Ezredes fülébe, amire Nerys arca egy pillanatra igazán szomorúvá vált, aztán ugyanígy elmosolyodott. Végül a szemébe nézve a kislánynak válaszolt.

- Tudod kicsim, ez nem egy tündérmese. Sajnos, Nick nem egy királylány, aki majd felébred egy csóktól. De azért köszönöm, nagyon kedves vagy. – Simogatta meg a loknis arany fürtöket, egyre kevésbé tudva már egyben tartani magát.

Aztán gyorsan felnézett Nickre, aki elképedt ábrázattal ült, próbálva rájönni mit suttoghatott a kislány az Ezredesnek. De nem volt nehéz. És óhatatlanul is megfordult a fejében, hogy talán az a kulcs. Azonban látta, hogy most erre nincs idő.

- Menjünk, jó? – Kérte halkan a még mindig őt néző Ezredest. – Egy kicsit fáradt vagyok. – Tette hozzá, már a többieket nézve. – Még találkozunk… - Búcsúzott. Aztán megsimogatta a kislány haját. – És játszunk is Airene oké?

A kislány szokásától ellentétben csak némán bólintott, pontosan érezve a felnőttek hangulatváltozását.

Nick gyorsan felállt és elindult az Ezredes mellett a Promenádon.

Némán lépdeltek egymás mellett, mindketten a saját gondolataikba merülve, mindketten a saját démonaikkal küzdve, és valahol mindketten ugyanarra gondolva. Mi van, ha a kislánynak igaza van?

Végül Nick fordult oda az Ezredeshez, ahogy becsukódott mögöttük a szállásuk ajtaja.

- Uhm, mit súgott Airene az előbb? – Már kerülte a magázást, kezdve kényelmetlennek találni, kevésbé hatásos páncélnak.

Nerys felnézett rá, és egy pillanatra csak hallgatott, távoli tekintettel, aztán visszatért.

- Azt, hogy csókoljalak meg, és minden eszedbe jut. – Felelte, és elfordult, találva valamit az asztalán, amit rendezgetni kellett, levéve a hirtelen szűkösnek tűnő egyenruha kabátot.

Nick állt ott és bármennyire akart is, nem emlékezett. De a zavartság ellenére egyvalami biztos volt: akart emlékezni. Akarta vissza az emlékeit, az életét, a mesét, amit itt hallott. S ezért hajlandó volt bármit megpróbálni. Bármit. És egy csók amúgy sem lehet olyan rossz. És az Ezredes egyébként is vonzó volt. Ezt még az alatt a kevés idő alatt is meg tudta állapítani, be tudta fogadni, amióta ismerte, vagyis amióta emlékezett, hogy ismeri.

- És? Az olyan rossz ötlet? – Kérdezte, aztán gyorsan átfogalmazta. – Illetve, úgy értem mi van, ha az a kulcs?

Erre Nerys megfordult, az arcán érzelmek sokasága suhant át, mindegyik nyomot hagyva az elegáns, egzotikus arcon. Aztán a vonások megkeményedtek.

- Nick, én nem foglak megcsókolni kísérletezésből. Én nem… - Akadt el, nem tudva, hogy magyarázza el. – Én nem… nézd, talán nem elég világos, de nekem éppen elég az is, hogy a közeledben vagyok, és mégsem érinthetlek meg. – Aztán gyorsan megállt, mielőtt még túl sokat mondott volna.

Nick erre visszavett, aztán felismerte, hogy amíg ő a saját problémájával volt elfoglalva, és szinte mindenkivel erről beszélt, ami bizony, ha elismerte, ha nem, jót tett, az Ezredes valószínűleg nem beszélt senkivel. Eszébe jutott mit mondott az Ezredes, amikor megtalálta azt a műizét előző nap a bizalomról, meg a beszélgetés fontosságáról, és még, ha nem is emlékezett, vagy nem is érzett szimpátiánál többet, az elég volt, hogy ne akarja így látni.

Közelebb lépett és belenézett a mélybarna szemekbe.

- Folytassa, kérem… - Aztán meggondolta magát. – Folytasd, kérlek…

Nerys hitetlenül bámult a mélykék szemekbe próbálva találni valamit, valamit, ami ismerős, ami legalább távolról hasonlít ahhoz, ami egykor bennük volt. De nem talált mást csak szimpátiát, együttérzést. De az legalább őszinte volt.

- Itt áll előttem valaki, aki úgy beszél, úgy mozog, úgy viselkedik, mint a Nick, akit ismerek. De mégsem ő az… - Próbálta szavakba önteni. – Vissza akarom kapni! És szeretnék segíteni neked. De ne kérd, hogy csókoljalak meg, mert nem… én nem tudom, mennyit bírok még. – Vallotta be halkan, és csak lehajtotta a fejét nem bírva tovább az égkék tekintetből hiányzó felismerést és érzelmeket.

Nick csak nézte az idegen nőt maga előtt, akiben annyi szeretet volt iránta, amennyiben soha nem is reménykedett, amennyi soha nem volt még Kimben sem. Itt állt ez a nő, s a szemében látta az előbb az ébredő, elkeseredett erővel féken tartott vágyat, szenvedélyt, tüzet, mind iránta, érte. És szerette volna megérinteni, rácsodálkozni, de tudta, így nincs joga hozzá, még akkor is tudta, hogyha nem is olyan régen, legalább is az emlékei szerint még nem adott volna semmit holmi jogokra. Egyszerűen csak beleugrott volna a bajori ágyába, ami úgy tűnt nem is lett volna nehéz feladat. De most csak állt ott és értette.

- Rendben. – Felelte halkan. De segíteni akart. – Nézze, nézd… én uhh, én megértem, ha izé én nem tudom, hogy mondjam, szóval maga bajori és biztos hiányzik a…

- Ne! – Vágott közbe Nerys nem durván, inkább kétségbeesetten. – Ez most nem fontos. – Folytatta gyorsan, mielőtt még a gépész részletekbe mehetett volna. – A lényeg, hogy meggyógyulj. Julian dolgozik rajta, és mi is megteszünk mindent, ami tőlünk telik. – Tette még hozzá komolyan zavarban jőve.

Nick oldalra billentette a fejét, és egy ideig méregette az Ezredest.

- Nem mindent. – Próbálta újra, valamiért hitt benne, hogy talán az a csók mégiscsak csodát jelentene.

Nerys elkeseredetten sóhajtott, de nem akarta beadni a derekát, csak nem tűnt helyesnek, nem érezte annak, Nickkel szemben leginkább, vagy legalábbis azzal a Nickkel szemben, akit ismert, aki most ki tudja, hol rejtőzik.

- Ezt egyszer már elmondtam és nem mmmppffhh…

Nick azonban mindig a saját feje után ment és egyszerűen csak fogta magát odalépett és megcsókolta az Ezredest. Egy ideig Nerys nem viszonozta, de aztán nem bírta már visszatartani magát, és visszacsókolt igazán, mélyen és elkeseredett, lángoló szenvedéllyel…

Nick tudta, hogy veszélyes vizekre evezett, így hát, amikor rájött, hogy bizony az élet valóban nem egy tündérmese, és ő valóban nem egy királylány, elengedte az Ezredest és lehajtott fejjel hátralépett.

- Sajnálom. - Motyogta. - Nem kellett volna.

Nerys paghjában egy újabb kis része tört össze a reménynek. Valahol mélyen hitte, hogy ez talán segíthet, hogy minden olyan egyszerű, amilyennek az a kicsi lány hitte, de nyilván nem.

- Akkor nem… - Kezdte kifogyva levegőből és erőből is, de nem tudta befejezni, még harcolt a saját teste, a vágyai, a valóság ellen.

- Nem. – Rázta a fejét Nick, de aztán felemelte a tekintetét. – De… - Kezdett hozzátenni még valamit, próbálva szavakba önteni. – de mi van, ha egy csoda megtörténhet kétszer? – Kérdezte, próbálva még mindig beazonosítani a hasában azt a nyomást.

Nerys először értetlenül nézett Nickre, aztán megrázta a fejét, próbálva elvetni ezt az ötletet.

- Mit akarsz ezzel mondani? – Kérdezte, csak, hogy időt nyerjen.

Nick elmosolyodott egy kicsit.

- Hogy akarom vissza a mesémet. – Jelentette ki majdnem suttogva. – Mit szólnál egy vacsorához? Holnap, mondjuk? – Kérdezte, egészen randinak hangozva.

Nerys nem tudta mit mondjon erre, nem hitte el, amit hall, és hirtelen nem érzett magában elég erőt, végigcsinálni mindent újra. Nem érezte, hogy ez lenne a helyes, de bólintott.

Dr. Bashir komoly, majdnem borús ábrázattal nézett fel a főgépészre, aki már felöltözve ült az egyik bioágy szélén, lelógatva a lábat.

- Felteszem nem találta meg az emlékeimet, doktor. – Jegyezte meg Nick, és kezdte újra érezni azt a süllyedő érzést, azt a véglegességet, amit nem tudott, nem akart elfogadni.

Julian megrázta a fejét, s egy pillanatra az elveszett életekre gondolt, arra, amit veszített a gépész, arra, amit azok veszítettek, akik megszerették őt itt, a barátai, Kira ezredes.

- Sajnálom. Látszólag minden rendben van, csak az agyának a sérült részén valamiért még mindig inaktívak az idegpályái. És nem használ semmilyen serkentő, egész egyszerűen csak nem akarnak működni. – Magyarázta nem túl szakszerűen.

Nick a földet nézte egy darabig, aztán komolytalanul emelte fel a tekintetét.

- Akkor kénytelen leszek újra megtanulni az egész Állomás szerkezetét… - Nézett úgy, ki, mint egy durcás gyerek, kár, hogy belül sokkal rosszabbul érezte magát. – Tudja, Dax ma délelőtt megmutatta nekem, és tényleg azt hittem, hogy maga majd tálcán nyújtja át, hogyan kell összerakni hatféle szabványú alkatrészből egy működőképes generátorszabályozót… - Folytatta, de a hangja már kevésbé volt komolytalan. S bár igaz, hogy nagyon is megijedt a felelősségtől, ami hirtelen a nyakába szakadt, mint egy hibrid-állomás főgépésze, de a fejében már az Ezredes arca járt, az élet, amit elvettek mindkettejüktől.

Julian együtt érzett vele, a barátaival, még neki is nehéz volt így látnia a gépészt, hiszen nem egyszer játszottak egy jó holonovellát, vagy ittak meg egy-egy sört beszélgetve, Wesley valahol közel ért, hogy betöltsön egy űrt, ami Miles után maradt, nem, soha nem töltheti be, de a fiatal gépész mégis valahogy ott van, illetve volt a magányos estéken. Ahogy sokaknak jelentett valami hasonlót, másképp máshogyan, de mégis. Nem is beszélve a csütörtök estékről, amit az egész főtiszti állomány együtt szokott tölteni, de nem, mint tisztek, hanem, mint barátok, ez hagyomány volt. És Juliannak hiányzott már most, ahogy a többieknek is. Még emlékezett az első ilyenre, mikor a gépész és az Ezredes ünnepelték, hogy Nechajev admirális végül nem tudta áthelyeztetni, s aztán ez az este hagyomány lett. Azzal a pimasz, de jólelkű fiatal nővel, aki megfogta, és aranytálcán tartotta az ezredesük szívét, és Julian, a régiekkel, Jadziával, Worffal de még Quarkkal együtt is tudta, Kira már nagyon megérdemelte a boldogságot a hosszú, kudarcokkal és egyedülléttel teli évek után. S Julian nem csak, mint a barátjuk, hanem, mint orvos sem tudta elfogadni, hogy hirtelen vége legyen. Nem tudta, inkább érezte, hogy így már sosem lesz ugyanolyan.

- Hogy van Kira? – Kérdezte, még, mielőtt meg tudta volna állítani a néha hamarabb járó száját.

Nick egy pillanatra megállt, mozdulatlanul, és felnézett az orvosra.

- Én azt többé már nem tudom… - Felelte, és a hangjában ott volt az újabban egyre többet hallható érdektelen hűvösség mellett valami más, valami szomorúság, Kira miatt, az élete miatt, amiről azt mondták volt, amiről azt mondták olyan volt, amire mindig is vágyott, amiről azt mondták volt benne fájdalom, de most még azzal is kiegyezett volna, csak emlékezne…

Aztán elment, kisétált a Promenádra, nem várva választ, főleg nem várva a doktor nagy, szánalommal teli szemeit. Egykedvűen nézett a bár felé, de most még csak nőzni sem volt kedve. Pedig a Voyageren, ha lett volna egy ilyen hely, de ott csak Sandrine volt, ott nem voltak igazi, hús vér Dabo lányok, csak a legénység, meg esetleg hologramok. Most azonban nem volt kedve ehhez sem.

Végül a szállásán, illetve az ő és az Ezredes szállásán kötött ki, a személyes naplóit hallgatva, a kezében egy rögzítő, amelyről a saját arca meredt rá, valaki, idegen, felolvasott egy kis, rongyos papírkönyvből, felismerte, az az ő írott naplója, igaz, azt nem találta, azért próbálkozott a modern változattal.

Az az idegen olyasmiről beszélt, ami sokkal több volt, mint valaha képzelte volna.

Éjjel álmodtam. Azt, mint mindig a tárgyalás óta. De most másképp. Kim ott volt most is, most is vádolt. De volt ott még valaki. Kira ezredes. Nem tudom megfogalmazni, pontosan mit éreztem. De azt tudom, hogy álmomban éreztem valamit. Talán mindez nem is fontos, talán csak így próbálta összerakni, megmagyarázni a tudatalattim a tegnapi kijelentését, hogy bízik bennem. Nem tudom. De azt igen, hogy valami készül. És ez megijeszt, őszintén megijeszt.

Őt az óta érzem… veszélyesnek, talán nem ez a legjobb szó rá, de nem tudok jobbat, mióta beléptem az Állomásra. Különös, azt mondta nekem, hogy bízik bennem. És én elhittem neki. Ott van azokban a hatalmas barna szemeiben, hogy tényleg, őszintén bízik bennem.

A saját szüleim sem bíznak többé bennem…

Ez arcul ütötte. A kijelentés, az, ahogy az arc a képernyőről olyasmit mondott, ami a lelke legmélyéig hatolt. De nem tudott mit kezdeni vele, egyszerűen csak képtelen volt emlékezni, csak képtelen volt megérteni, vagy éppen beleképzelni magát. Ez az arc a képernyőn, bár a saját arca volt, mégis, idegenebb, mintha egy nauszikaai nézne vissza rá.

Uramisten… Éppen hatalmas szarba rángatom magam.

És az egészben az az ironikus, hogy Airene kellett hozzá, hogy realizáljam. Egy gyerek. Aki kimondta azt az „sz” betűs szót egy mondatban velem és Kira ezredessel. Akkor még azt mondtam nevetséges.

De most… én csak nem tudom. Én ezt az egészet nem akarom, és nem is lehetséges. Nem csak, mert ő a felettesem és Nechajev alig várja, hogy kicsináljon végleg. Hanem, mert szeretem Kimet, és szeretek úgy élni, ahogy élek. Nincs szükség komplikációkra.

Másfelől. Már tudja. Tudja, hogy a jegyzőkönyv hamis. Amikor elmondtam neki, még mindig nem tudom mi ütött belém. De ránéztem, és úgy tűnt, mindig is tudta. De honnan? Az óta ezen gondolkodom, és nem tudok rájönni. Adott valami zavaros választ, de annál sokkal többnek kellett lennie.

Istenem! Az a nő bízik bennem, az a nő egy pillanatra nem hitt annak a kibaszott jegyzőkönyvnek, aminek még a saját szüleim is. A saját szüleim egy szavamra elhitték, hogy bántottam Kimet, amíg Kira ezredes egy percig sem, mindegy mit mondtam neki. Mi ez?

Mihez kezdjek ezzel?

Figyelte az arcot, de nem az volt, ami megfogta. Az utolsó mondatok. És irigyelte egy kicsit a Nick Wesleyt, aki ránézett. Nem ő volt, nem tudott azonosulni, se emlékezni. De irigyelte, és akár tetszett, akár nem, gyomron rúgták a szavai. És hirtelen kezdte érteni, hogy valóban valami nagyon erős van a két nő között. De ez számára csupán egy holoregény volt, érdekes, még megkapó is, de nem több.

Én… én nem hiszem el, hogy ezt csinálom… Ma a tengernél voltunk. Én és Kira ezredes. Illetve Nerys. Hagyja egy ideje, hogy a keresztnevén szólítsam.

Szóval a tengernél voltunk a holoszobában. És olvastam neki. Illetve csak egy kicsit, leginkább csak hevertünk egymás mellett. Beszélgettünk.

Csodálatos volt…

Azt mondogatom magamnak, hogy ez barátság, ez szépen alakuló barátság. Ó igen, egy ideig helyt is áll ez a megállapítás. Egész addig, amíg nem nézek rá. A szemébe, amíg nem mond vagy tesz valamit, ami megfog. Ha nem ismerném magam jobban, bármely más esetben azt mondanám, ez többnek alakul.

De a szomorú igazság az, hogy nekem ott van Keehla, ott van akár Ann, akár bármelyik Dabo-lány, vagy akárki. Nekem az való. Számomra az maradt.

Még ha most nincs is gusztusom egyikre sem.

Itt volt vége a bejegyzésnek, és ez a Nick Wesley idegen volt tőle, még akkor is, ha a szavai, a gesztusai, a hangulatváltozásai hasonlítottak is, de valami olyasmiről beszélt, amit ő nem érzett, nem emlékezett rá. Próbálta felidézni magában az Ezredes mosolyát, a szemét, és valóban szép volt, de nem volt ott az a szikra. És szomorúan gondolt rá, hogy talán egy csoda nem történhet meg kétszer. Tovább lapozott hát, a következő bejegyzésig, amiben az Ezredes említve volt.

Ma megint itt volt Nerys. A Tol Kain Passióról beszélgettünk. Érdekes téma… És nagyon nehéz.

Meghallgattuk sokszor. Most mit mondjak? Én. És Nerys. Együtt egy szobában és a Tol Kain Passio. Én csak nem értem magam. Ha annyira akarom, akkor miért állok meg mindannyiszor a hálószobája előtt? Fél óráig folyattam magamra a hideg vizet, miután elment.

Szólt a zene, én ültem a kanapén és csak bámultam bele a szemeibe. Néztem és néztem, és olyan volt, mintha beléjük zuhannék. Mélységes barna óceánok. Tele sokkal hatalmasabb szenvedéllyel, mint, ami a Tol Kain Passióban van. Tol-nak fogalma sem volt mi a szenvedély. Néztem, és ott rezgett bennük, az igazi, a leghatalmasabb szenvedély, amit valaha láttam.

És tudtam, egy szavamba kerülne és megkapnám. De valami miatt mégsem tettem meg. Tisztelet? Talán. Kira ezredes csak túl… Én nem is tudom… túl értékes.

És… ott van még valami a szemeiben, ami miatt mocskosnak érzem magam, akár hányszor arra gondolok, hogy engedek a hormonjaimnak, a testemnek. Milyen könnyű lenne Keehlával, Leronával, vagy ’mittudom én! De ez a nő… annyi szenvedély és annyi elrejtett mélységes fájdalom… és még annyi minden más.

Csak nem tudom, hogy mit akarok. Nem tudom, hogy mit tegyek. Annyiszor le akartam mondani a következő délutánt, de sosem ment.

Nick nézte a kimerevített képet a bejegyzés végén és látta a saját arcát, ahogy félelem vegyül rajta aggódással és vágyódással. És sosem látta még önmagát ilyen lágynak, ennyire elmélyülni a lényének abban a felében, amelyik érez, amelyik álmodik, amelyiket olyannyira el akart titkolni, hogy az már görcsös volt. De ez már egyre idegenebb lett, most már úgy nézte a bejegyzéseket, mintha egy rossz holonovellát nézne. Érdekelte mi lesz a szereplők sorsa, de nem tudott azonosulni a rá leginkább hasonlítóval.

Tudnom kellett volna… De miről beszélek? Tudtam is.

Ma megtörtént. Eddig ráfoghattam, hogy barátság, de egy barát nem csókolja így szájon a barátját.

Megcsókolt. Én pedig visszacsókoltam. Legutóbb a szenvedélyről írtam. Nos, ha eddig nem tudtam mi az, most már legalább van róla valami halvány elképzelésem.

Mit is képzeltem? Hogy is kellhetne egy magamfajta ágyba be, ágyból ki nő neki? Elrohant. Naná. Olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Nem is csodálom. Nem hülye. Tudja nagyon jól, miért nem lehet. Ahogy én is.

Csak azt nem, hogy miről is beszélek. Mégis, mi lehetne közte és köztem? Amit ő akar, az nem az, amit én adni tudok. Ő társat akar, valakit hosszú távra, ő egy normális nő. Én pedig tudok adni egy éjszakát, talán, ha jó a szex, kettőt, aztán annyi, vége.

Csak nem vagyunk kompatibilisek..

Pedig szép lenne. Ha nem lenne a számlámon már így is ijesztően több nő a kelleténél, ha nem lenne Kim, ha tudnék még érezni legalább egy kicsit. De így? Így csak nem vagyok jó neki.

Ijesztő, majdnem fájt. Már majdnem éreztem valamit, ahogy elment. Ez csak ijesztő.

De persze tudom, mi kell nekem. Egy éjszaka Ann Kavalskyval. Az helyre hoz. Az a nő olyan az ágyban, mint a legújabb szubtérhajtómű. Hatékony, gyönyörű, finoman hangolható, és ha kell igazán gyors, ha kell, lehet tizedfokonként kormányozni. Azt hiszem el is hívom ma este valahová. Még jó, hogy értelmes és nincs sok gond vele. Keehlát alig lehet levakarni. De Ann olyan, mint Lerona volt, meg lehet vele beszélni, hogy mit akarok. Hiányzik Lerona.

Na, de ez mindegy is, a lényeg, hogy kiverjem Kira Neryst a fejemből.

Nick hatalmasra tágult pupillákkal bámult a szirupos holoregényére, a képre ott előtte, az arcra, amely az övé volt, a nagyon is látható vágyra, amely számára ismeretlen volt. S fel kellett adnia minden reményt, hogy valaha érezni fogja. Ez az egész próbálkozás a vacsorával, meg, amit már kitervelt, talán-randik. Ehhez túl feszítettnek tűntek, túl görcsösnek. Hogyan szerezzen így vissza valamit, ami így kezdődött? Akarta vissza ezeket az emlékeket, ezeket az érzéseket. Mindent, amit látott az arcon, ami a sajátja volt, mégis olyan idegen…

Ezúttal előre ugrott, már nem bírta nézni ezeket a naplókat, úgy is tudta mi lesz a vége. Amit talált aztán, az valami egészen más volt. Fogalma sem volt, hogy mit lát a saját arcán a képernyőn. Sosem látta még önmagát így, ilyennek. A saját tekintetét így meredni bármire is, mint, ahogy a képernyőről meredt a semmibe.

Uramisten… Édes istenem, hol voltál te, mit tettél te ahelyett, hogy ott lettél volna? … Hogy engedhették ezt a Prófétái? Hogyan? …

Annyit hallottam már a Megszállásról. Még Nerys is mesélt néha nekem, de… nem tudom, mit mondjak. Egész eddig az a tekintet, amely megjelent néha a szemeiben azt jelentette, hogy még gyönyörűbb, még vonzóbb lett tőle. Sosem tudtam, hogy mit jelent, hogy mitől szorul el a mellkasom, és mitől fáj olyan nagyon belenézni olyankor a szemeibe. Hát most már tudom. Édes Istenem, miért hagytad? Akármi is történt vele, amitől még most is így riad fel az éjszaka közepén, miért hagytad? …

Csak találgatni tudnék, de nem merek. Az igazság az, hogy nem merek belegondolni, hogy min mehetett át. Amikor egyszer véletlenül kiderült, hogy tizenkét évesen fogott először fegyvert az Ellenállásban, akkor csak meghallottam, de nem fogtam fel. Most sem, még most sem, pedig az éjjel után… Fogalmam sincs, hogy mi történt, hogy mit érezhetett, mit álmodhatott, amitől így rohant el. Megijedtem. Uramisten, rettegtem! Álltam a fürdőszobája ajtaja előtt, hallgattam, hogy zokog, Kira Nerys, zokog! És futni akartam. Rettegtem, nem tudom mitől! … Nem tudtam mozdulni, nem tudtam bekopogni, csak álltam ott és azt reméltem, hogy mikor kijön, úgy jön ki, mintha semmi nem történt volna. De nem…

Sosem láttam még olyannak. Nem nézett rám, nem jött felém, nem hagyta, hogy hozzáérjek, nem hallott meg. Menekült, mint egy riadt vad, mintha félne tőlem is… És én nem vágytam semmi másra, minthogy legyen olyan, mint addig volt. Hogy ne kelljen látnom bármi is volt az… Uramisten… bármi is volt az, hogy ne kelljen többé úgy látnom! …

El akartam futni, mert… mert fájt. Én nem ilyennek ismertem meg! Én erősnek és makacsnak, és nevetve, mosolyogva ismertem meg! És gőgösnek, meg-meg elegánsnak. De amikor kijött a fürdőből lehajtott fejjel, reszketve, és olyan csendesen, olyan kicsin, amilyennek sosem láttam, mégsem tudtam otthagyni. …

Segíteni akarok neki. Meggyógyítani. Rájöttem még akkor, abban a pillanatban, ahogy elfordult tőlem és ki akart menni a hálószoba ajtón. Meg akarom gyógyítani éppen úgy, mint amikor először jöttem rá, hogy mi lehet az a néha feltűnő szomorúság a szemeiben. Persze… ez nem csak szomorúság…

Nem értem, hogy miért tartott olyan sokáig, amíg egyáltalán hagyta magát megérinteni. Aztán miért ment olyan nehezen, amíg hagyta, hogy megöleljem, és hozzá bújjak. Nem értem, de érteni akarom… Vagy inkább nem… Istenem, mit tettél vele? Mi történt az Univerzummal, hogy tizenkét éves kislányként gyilkolnia kellett játék helyett?

Istenem, adj erőt nekem, mert nem bírom elhagyni, szeretem, de nem tudom, hogy mit csinálok, ha újra így riad fel mellettem!

Nick csak nézte a képernyőről valahová a semmibe bámuló kifejezésbe merevült arcot, és úgy érezte, rázárulnak a falak. Ez… ez a valaki, aki előtte éppen úgy nézett ki, mint ő, nem hasonlított rá. Keserűen, önundorral mondta ki magában, hogy bizony, ő nem maradt volna. Olyan gyorsan futott volna abból a helyzetből, amilyen gyorsan csak viszik a lábai. A saját arcáról rá felverődő kifejezés azonban mást mondott. Több volt még a saját értékrendje alapján az Univerzum játékait néha nem értő Csillagflotta tisztnél is. Egy Nick Wesley nézett fel rá, akinek fájt, fájt egy másik érző lény tragédiája, és akinek a tekintetében ott csillogott zölden, nedvesen, hogy talán, amikor ezt a bejegyzést diktálta, még nem tudta, de nem fog futni, ha eljön a következő alkalom. Nick már látta a képernyőre merevült zöld fájdalom mögött. Csak érezni nem tudta. Így inkább tovább lapozott, bárhová, csak ne kelljen látnia, hogy mivé vált, hogy mit veszített el önmagából.

Megjelent egy arc, hamuszürke, megtört, fénytelen valaha kék, most a fájdalom festette zöld szemek ültek benne, a szőke haj rendezetlenül lógott az arcába, amely szürkeségének kontrasztot csak a szemfehérjének vörössége adott.

Miért? Hogy fáj! Sosem hittem volna, hogy így fog fájni. Mikor elengedtem, azt hittem elég leszek, azt hittem, a szerelmem elég lesz, azt hittem az erő, amiből a döntés született, hogy mellé álltam, hogy hagytam elmenni elég lesz. De nyilván nem az.

Távolodok. Egyre jobban távolodok a világtól, a régen olyan élénk és ragyogó színek, ma már szürkék, egyhangúak. Már nem érdekel, mi van velem, nem érdekel, alszom-e, eszem-e vagy éppen mi van az Állomással. Egyszerűen csak nincs értelme semminek.

A Tess dolog is… Mért mindig ilyenkor kell megtalálnia a kis szerelmi problémáival? De még ez se érdekel, tőlem aztán maradhat élete végéig a Bétában, ha az jó neki. Csak hagyjon békén! Hagyjon békén a világ!

Érezni akarok! Neryst akarom vissza az életembe! Vissza hozzám, az ágyamba, a karjaimba. A nevetését akarom, a szemeit, azokat a mélységes barna óceánokat.

Még a Próféták se segítenek. Egy ideig jó volt, egy ideig csak bementem a templomba és emlékeztem. És legalább addig nem fájt. De ez már nem elég. Ettől még ugyanolyan sivár minden.

Mért mentél el? Nerys! Mért hagytál olyan kibaszottul egyedül! Gyere vissza, kérlek, kérlek szépen. Gyere vissza hozzám…

Nick elképedten nézte az arcot, amelyről azonnal az Ezredes arca jutott eszébe, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a megtört fény. Elszorult a szíve. És olyat tett, amiről tudta nem szabad, amiről nem akarta elhinni, hogy megteszi, de megtette, mert tudni akart, mert valahol egy apró hang, egy apró része a lényének kínozni akarta saját magát. Alig két perc alatt feltört egy fájlt, csak egyet, de már a kezdő kép elég lett volna. Megtört mélybarna tekintet nézett egyenesen a tőle kapott nyakláncra, amit az Ezredes a napló diktálásakor a kezében tartott. A sápadt arc megkínzottan támasztotta az állát a kezén, a gyönyörű kezén.

Most már tudom mit érzett… Mikor az Awalonnál voltam.

De csak magam okolhatom, ha nem engedem el… ha csak kicsit is megértőbb vagyok, talán meg tudtam volna győzni, hogy ne menjen arra a tesztre. És akkor most velem lenne.

Vagy ha nem hagyom, hogy besétáljon az életembe és felforgasson mindent. Miért pont ő? Annyi szerettemet vesztettem el, az apám, az anyám, Bareil, a barátaim, kardassziai kutyák öldösték őket, és soha egyszer sem fájt így! Miért nem tudom ezt is elviselni? Miért mérik rám egyáltalán ezt a Próféták? A hitem azt mondja, ne kérdezzek, azt tanultam, abban hiszek, hogy a Prófétákat nem szabad megkérdőjelezni, tudom, milyen nehéz néha megérteni a céljaikat, mert tervük van velünk…

De amikor ránézek arra, aki úgy beszél, úgy mozog, úgy néz ki, mint ő, és mégis idegen, nem tudok segíteni magamon, csak olyan nagyon fáj.

Hol vagy Sq’wan? Olyan nagyon szükségem van rád, hol vagy? …

Nick gyorsan elzárta a naplót, nem bírta, és nem is akarta tovább nézni. Eleget hallott. És lelkiismeret furdalása volt. Nem kellett volna feltörni, nem kellett volna belemásznia valakinek a magánéletébe, akire még csak nem is emlékszik. És most már megbánta, hogy feltörte, de azt jobban, hogy tudta. Fáradt volt, és fájt belül egyre jobban az az űr. Összezavart volt és ideges, próbált valamit kitalálni, bármit, ami segített volna, de nem tudott tenni semmit. Tehetetlen volt, és ez a legszörnyűbb érzés, amikor tehetetlen, gyűlölte, vakon és szenvedéllyel.

Kira belépett az otthonába, ami az utóbbi időben egyre kevésbé volt több mint egy hely, ahol inkább nem is akart lenni. Inkább ült egész nap az irodájában, tárgyalt nagykövetekkel, vitatkozott mérges hajókapitányokkal, akik nem tudtak időben elindulni, vagy bármit, csak haza jönni ne kelljen. Oda, ahol egykor ismerős hang fogadta, egy ölelés, egy csók. Egy ismerős kék szempár, ami megértőn csillogott, s csak most ismerte fel, hogy még ha nem is realizálta, de ez mindig támasz volt. Mert bár korábban képes volt e nélkül élni, dolgozni, lenni, most már hiányzott. Nem is hitte, hogy ennyire hiányozhat.

Aztán megakadt a tekintete a megterített asztalon, két személyre, egy-egy szál visszafogott gyertyával. Nézte az asztalt, aztán beléhasított, ez idegen. Ha együtt vacsoráztak Nick sosem így terített meg. Nem azért, mert nem voltak néha gyertyák, vagy nem ugyanabban az étkészletben replikálta az ételt, hanem valami, amit nem tudott megmagyarázni, mégis idegenné tette az egészet.

Nick ugyan előző nap kérte, hogy vacsorázzanak együtt, de azt hitte valahol az Állomáson, egy étteremben, netán Quarknál. De nem odahaza.

- Hello… - Tűnt fel a gépész a hálószoba ajtóban. Egy egyszerű ruhát viselt, valamit, amit azelőtt soha nem vett volna fel.

- Nick… - Tudott csak ennyit mondani Nerys, ahogy itta magába a látványt. Idegen, távoli, de úgy nézett ki, mint Nick, mintha egy bálon lenne, egy beöltözős bálon.

- Tetszik? – Kérdezte Nick félénken, remélve, jól csinálta. De valahogy mégis kényelmetlenül érezte magát.

Nerys nem tudta mit válaszoljon. Ez itt, ez nem az volt, amire vágyott, nem realisztikusan, de úgy érezte, megcsal valamit, Nicket, az emlékét, vagy… Rohanni akart, elmenekülni, valahová, ahol gyászolhat. Valahová, ahol nincsenek utánzatok, ahol az ő Nickje van csak, még ha csupán emlékekben is…

Megfordult és rohant. Tette azt, amit az ösztönei diktáltak, amire vágyott.

Egészen a szomszéd ajtóig jutott, mert Dax és Worf éppen akkor lépett ki rajta, és ő egyenesen belerohant a hatalmas termetű klingonba. Aztán felnézett rá, némán bámult a nagy tisztre, aki megdöbbenten, kicsit tanácstalanul nézett vissza rá.

- Nerys mi a baj? – Kérdezte végül Dax, aki tőle szokatlanul visszahúzódóan és komolyan kezelte ezt az ügyet. Benne felhozott néhány emléket, amit örökre el akart felejteni. Micsoda irónia! Az ő balesete több mint száz évvel korábban. Aztán az akkori feleségének új hordozójának arca alig pár évvel ezelőtt. A harc, hogy újra vele lehessen, hogy rendbe hozzon mindent. És mégsem lehetett. Mégsem. Lenara félt, túlságosan is. És Dax hiába volt kész feladni mindent, egyedül nem ment, Lenara Kahn nélkül nem.

- Semmi… - Motyogta Nerys, de ez távol volt a meggyőzőtől.

Dax némán intett a férjének, hogy hagyja magukra őket. Worf értette, a klingon szív megértőbb volt, mint azt a marcona külső mutatta. S a megszelídítésében jókora szerepe volt gyönyörű feleségének is.

Jadzia bevezette az Ezredest a szállásukra, és leültette.

- Mi történt Nerys? – Kérdezte halkan, miután a barátja kezébe nyomott valamilyen ismeretlen italt.

Nerys egy ideig nézte a poharat, aztán úgy döntött, nem érdekli mi az, megitta egy hajtásra. Égetett, fájt, szúrt és erős volt, de összeszorított fogakkal tűrte. Aztán felnézett.

- Én ezt nem bírom tovább! – Kezdte halkan. És mikor Jadzia nem válaszolt, csak ült és nézte őt, folytatta. – Ez nem az én Nickem, ő egy idegen. Még csak nem is hasonlít rá. De ahhoz túlságosan is, hogy ne nézzek rá úgy… - Akadt el a hangja, aztán kibámult az ablakon.

Dax sokáig nézett rá, ahogy érezte nem csak a barátja, hanem a saját tragédiáját is.

- Miért nem próbáljátok meg újra kezdeni, tiszta lappal? – Kérdezte, nem tudva, mi mást tanácsolhatna.

Nerys sokáig nem válaszolt. Aztán mikor igen, a hangja olyan volt, mintha ítéletet mondana.

- Nem tudom bele tudok-e szeretni másodjára is, vagy ő képes-e rá. – Válaszolta anélkül, hogy elvette volna a tekintetét a csillagokról.

Daxnak ennyi elég volt, ez volt az a pont, ahol elege lett a szomorkodásból, a patetikus önsajnálatból, ami ott volt mindenkiben, díszesen.

- Hol van az a Kira, akit mindenki ismer? Aki fogja magát, és orrba veri az ellenséget? Aki simán betörte Damar orrát, mikor az inzultálta a védencét? Tényleg hány kardassziai orrot törtél be? Százat? Ezret? – Érdeklődött szigorú és kemény hangon. – Miért adod most fel? Miért nem harcolsz?

- És mondd, most pontosan kinek az orrát kellene betörnöm? – Érdeklődött Nerys élesen, és keserűen. – Talán Nickét? A sajátomat, mert elengedtem? Vagy Bashirét? Vagy mégis kiét?

Jadzia sóhajtott egy nagyot, aztán felállt és letérdelt a barátja elé, a térdére tette a kezét és a szemébe nézett.

- Azt mondtad, kell a régi Nick. Eddig olyan jól csináltad, folytasd! Mesélj neki, vidd el olyan helyekre, ahol jártatok. Amikről csak ti tudtok… Ne mondd nekem, hogy csak otthon csináltátok! Rajta vidd el, meséld el neki! Hiszen te ismered a legjobban! Tudod, hogy ha valamiről, hát a szexről beugrik neki. Vagy ha nem, hát próbálj mást! De ne ülj itt, mint egy rakás szerencsétlenség, mert ez nem segít, se neki, se neked! – Jött egyre jobban bele a tanácsosztogatásba, aztán hirtelen másra gondolt. – Próbáltad már megcsókolni?

Ahogy Nerys szóhoz jutott rögtön meg akarta rázni a fejét, de a pirulással jobban el volt foglalva.

- Dax, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet… - Próbálta gyorsan elhessegetni.

- Megcsókoltad? – Kérdezte újra a trill, már elfelejtve egy időre az előző javaslatait.

- Meg, de nem jött be. – Felelte Nerys most már egy kissé dühösen.

Dax sóhajtott, aztán eszébe jutott más.

- Holnap csütörtök. Nem hagyjuk ki a szokásos összeülést. Te elhozod Nicket, és mindent úgy csinálunk, mint máskor. Gyerünk! – Tette hozzá, ahogy Nerys hitetlenül rázta a fejét. – Most pedig emeld fel a feneked és vidd el egy körsétára a jó öreg Nick Wesleyt! Lefogadom, hogy érdekelni fogja! – Vigyorodott el mellé, és már rángatta is fel az éppen eléggé húzódozó barátját.

És Nerys egy perc múlva már ott is találta magát újra a saját nappalijában, szemben egy vigyorgó, már normális ruhába öltözött gépésszel. Egyedül.

- Ez kinek az ötlete volt? – Kérdezte Nick, még mindig nem hitt a fülének. – Ne, ne is válaszoljon. Dax. – Állapította meg magának.

- Igen. – Morogta közbe Nerys még mindig teljesen földön Jadzia előző kis akciójától.

- Nos? – Kérdezte Nick, teljesen figyelmen kívül hagyva az előtte álló teljesen vörös Ezredes látható húzódozását. – Akkor szextúra? – Érdeklődött vigyorogva, de már indult is. Az igazság az volt, hogy ez sokkal kényelmesebb ötlet volt a számára, mint a vacsora. Spontánabb és sokkal inkább hozzáillőbb, közelebb álló.

Nerys megfordult, hatalmas szemekkel nézett a gépész után, és bármennyire idegen is volt, azért volt benne jó néhány ismerős vonás.

- Ne arra, jobbra! – Szólt utána, ahogy megpróbálta utolérni.

Egy ideig némán mentek egymás mellett, ami Nerysnek abszolút kapóra jött, Nick pedig kezdett tőle unatkozni.

- Tehát? Első állomás? – Érdeklődött egy kissé visszafogottabban, de újra a komlytalanság mögé rejtőzve.

Nerys erre megállt egy lépés közben, aztán Nick felé fordult.

- Oké, valamit tisztázzunk. – Kezdte egészen olyan hangon, mint mikor állomásparancsnokként funkcionál. – Nem vagyunk szexmániások. Nem szoktuk notóriusan máshol csinálni. És ez kettőnk között marad. Ami történt a helyeken, ahová Jadzia zseniális javaslatára megyünk, arra mindre van alapos magyarázat. Amellett van egy szabályunk, amivel még te is egyetértettél, mégpedig, hogy szolgálatban, még, ha egyedül vagyunk sincs semmi. Abszolút semmi, nulla, zéró. Érthető vagyok? – Kérdezte egyre inkább mérgesen, ami a zavarából adódott.

Nick is csípőre tette a kezét, aztán hirtelen jobbat gondolt. Feszes vigyázzba vágta magát. Még szalutált is.

- Igenis Asszonyom! – Kiáltotta katonásan. – Ahogy óhajtja Asszonyom! Mehetünk Asszonyom?

Nerys elmosolyodott, mert ez volt a legközelebb az ő Nickjéhez, amit látott, s az óhatatlanul is enyhített valamit a fájdalmán.

- A turbólift… - Mutatott az épp üresen álló liftre, kissé lemondóan.

- He, tényleg, ez ősrégi! Mikor? – Keltette azért fel az érdeklődését azonnal.

Nerys elmosolyodott, és belépett. Bezárta az ajtót és mesélni kezdett.

- Mikor a…

Nick szinte áhítattal hallgatta a történeteket. Közben voltak még két szervizjáratnál, az egyik felső pylonnál, és éppen a Vezérlő felé tartottak, amikor a jó gépésznek kezdett nagyon rossz, illetve nagyon jó érzése lenni.

- Nem, a Vezérlő, az nem lehet… - Jegyezte meg, már a turbóliftben lefelé.

- Nem is… - Közölte kissé bosszúsan Nerys, a feltételezés is szikrákat küldött végig a gerincén és fülledt képsorokat ültetett a fejébe, amik nem segítettek a jelenlegi kissé zilált és forró állapotán. – Az irodám. – Vallotta be végül, lehajtott fejjel, és jó alaposan elpirulva.

Nick nekidőlt a lift falának, és vigyorogva nézte az Ezredest.

- Na ezt alig várom. – Felelte már félig nevetve.

Nerysnek már nem volt ideje válaszolni, mert felértek, és a fél Vezérlő kissé megszeppenten nézte az ezredesük nem várt látogatását. Kira csak odavetett egy „Folytassák, az irodámban leszek” mondatot a Béta Műszak tisztjeinek, aztán gyorsan be is sietett az emlegetett helységbe.

Nick körülnézett, aztán az Ezredes felé fordult. Sok kérdése volt.

- Hol, mikor és hogyan? – Nem volt túl tapintatos, de élvezte a kis kirándulást, és kezdett egyre jobban belemelegedni.

Nerys megforgatta a szemeit, és kissé fáradtan nézett a székére.

- A vírus, amiről már beszéltem. De nem jutott messzire a dolog, mert Bashir bejutott és lenyugtatott minket. – Kezdte, nagyon igyekezve biztos talajon maradni.

- Hol? És hogyan? – Nick nem engedett, kíváncsi volt a részletekre, és nem csak azért, mert a részletek voltak a legjobb reményei a gyógyulásra.

Nerys sóhajtott egy hatalmasat, aztán leült félig az asztala szélére, szemben a székével.

- Te ott ültél, én az öledben. Csókolóztunk… - Nem akart tovább menni, leginkább azért, mert az emlékek felidézése nem segített a hormonjain.

Nick leült a mutatott helyre, a jól ismert tartásával, a lábai csak úgy lazán maga előtt, talppal a földön, kissé szétvetve, és pimaszul nézett fel az Ezredesre. Ha őszinte akart lenni, az Ezredes gyönyörű volt, és érzéki. A hatást csak javította a bajori szemekben csillogó vágy, amit még akkor is észrevett, ha nem emlékezett rá. És ennél a gondolatnál nem ment tovább, nem akart, mert eddig volt biztonságos, eddig tudta megtartani a jobb hangulatát.

- Értem… - Bólintott, aztán tovább méregette az előtte most már nagyon zavarban álldogáló Ezredest. Végül gyorsan még kérdezett. – Hogy jöttünk be?

Nerys egy kissé tehetetlenül tette karba a kezeit maga előtt, de azért válaszolt.

- Én jöttem elöl, te utánam. Amikor becsukódott az ajtó elkaptál, és magaddal húztál a székbe. Szeretted, ha az öledben ülök. – Felelte halkan, egyre kevésbé érezve ezt az egészet jó ötletnek.

Nick próbálta elképzelni, ami köszönhetően a fantáziájának nem ment nehezen, aztán eszébe jutott még egy kérdés.

- És meddig jutottunk? – Kérdezte felnézve egyenesen az Ezredesre.

Nerys nyelt, és bármennyire is volt ez az egész már nem csak kellemetlen, de lassan fájdalmas is, válaszolni akart, mert még reménykedett, hogy a részletek segíthetnek.

- Hát, az öledben ültem, már levetted rólam a kabátot, csak az alsó póló maradt. Én pedig… - Nyelt szárazon. – egészen a melledig jutottam, bár az egyenruha kabátod fent volt még.

Nick észrevette, hogy talán egy kissé messzire ment. Látta, hogy most már az Ezredes komoly bajban van, és bár tudta valahol, hogy ezen nem segít, de a természete nem hagyta nyugodni.

- Megmutatja? – Érdeklődött azzal a hangjával és grimaszával, aminek Nerys sosem tudott ellenállni, igaz erről Nick akkor vajmi keveset tudott, csak úgy viselkedett, mint bármikor máskor tette volna egy ilyen szituációban. Még ha ennek az esélye közelített volna normál esetben a nullához, alulról.

Nerys fejében erre ezer és ezer dolog futott végig, aztán ránézett az előtte ülő gépészre, és minden ereje elszállt. Ott volt előtte egy nő, aki pontosan úgy nézett ki, mint Nick, úgy mozgott, úgy beszélt, ugyanaz a Nick volt, csak nem emlékezett rá, csak nem szerette. De akiért harcolni akart, akit vissza akart kapni, az valahol ott volt benne.

Lassan megmozdult, előre lépett és beleült az ölébe, odatérdelve a szék karfája és Nick combjának külső oldala közé. Aztán leereszkedett. Már meg sem próbálta figyelmen kívül hagyni a testén átzuhogó éles nyilakat. Nick vállára tette az egyik karját, de nem merte megérinteni a szőke tincseket. A másik kezével reszketve kereste az utat a fekete egyenruhapóló alatt, és mikor elérte az emberi mellet, amely valószínűleg csak reflexszerűen reagált az érintésére mozdulatlanná dermedt. A testén áthullámzott minden visszafojtott vágy, és kénytelen volt egy pillanatra behunyni a szemét, próbálva megragadni a józanságnak a legkisebb megmarkolható széleit. De akármennyire kívánta, akármennyire vágyott rá, képtelen lett volna így tovább menni.

Nick nézett fel rá, és próbált emlékezni, elkeseredetten próbálta felidézni az emlékeket, az érzést, amiről délelőtt látta a naplókat. De nem érzett semmi többet, mint bármely más nővel érzett volna, akivel szexről beszélgettek az elmúlt két órában.

És akkor betolakodónak érezte magát, valakinek, aki undorító módon betör valahová, ahol nincs helye, ahová nem tartozik. Mintha egy szerelmi háromszögben ott találta volna magát a csábító helyén, és undorodott magától. Gyorsan elvette a kezét az Ezredes derekáról, kihúzta az Ezredes kezét a pólója alól, és gyengéden felállította. Felállt a székből, és a megtört, zavart, felkavart szemekbe nézett, a törékenynek ható vállakra tette a kezét, mielőtt beszélni kezdett.

- Nem is tudja, mennyire szeretném. Ha az lehetnék, akit ön ismer. A maga Sq’wanje. De nem vagyok. És undorodnék magamtól, ha ezt most megtenném. – Magyarázta halkan, és le akarta törölni az Ezredes feszült, dühös könnyeit, de az nem az ő feladata volt, nem érzett hozzá jogot. Aztán még halkabban tette még hozzá. – De ha szeretné, csak szóljon. Mondjon egy szót, ha ezt szeretné, ha ezzel tudok segíteni. – Nem volt meggyőződve, hogy helyes, amit mond, amit ajánl, de mondta, mert ösztönből beszélt. – Segíteni akarok. Látom, mi történik, látom, mennyire fáj. És nem tudom, mit csináljak. Ha beszélni akar, beszéljen, ha bármi mást, kérje. – Fejezte be, ahogy érezte, hogy hirtelen kiszaladni készül a lába alól a talaj.

Nerys csak nézett fel az előtte álló nőre, aki most ott, abban a pillanatban volt leginkább Nick, leginkább Sq’wan. Ott úgy hasonlított rá, ahogy soha még a baleset óta. De nem volt ott az a valami, ami a legjobban kellett volna. Pedig ez a nő felajánlott neki mindent, csak azt nem tudta megadni, amire igazán szüksége lett volna.

- Menjünk haza. – Kérte halkan, és lehajtott fejjel elindult a szállásra, amely már csak az volt, egy szállás.

Semmi több.

Csütörtök volt, este, Quark bárjában ilyenkor legtöbbször megjelenik az egész főtiszti állomány, civil ruhában, jókedvűen, barátokként.

Legtöbbször. Ezúttal is megjelentek, ezúttal is civil ruhában, csak a hangulat volt egy kissé más.

De ezt Quark, az ösztönei, na meg egy kis szintohol egészen jól megoldotta. Így már csak a komolyabb szemlélőnek tűnt fel, hogy valami megváltozott.

Koren ült, ahogy szokott, hátradőlve a székén, a karjai maga előtt összefonva, a lábai hol kényelmesen kinyújtva, hol csak lazán maga előtt talpon, egészen úgy, ahogy Nick ült. Bár a gépész nem így szokott, és főleg nem Julian és Jadzia között. Vele szemben Nerys ült, a kezében egy poharat szorongatott, ami ugyan már üres volt, de egészen jól lefoglalta. Jadzia közel ült Worfhoz, és talán fogta a kezét, bár ezt nem lehetett látni az asztal alatt. A nagy klingon meg ült, mintha karót nyelt volna.

Beszélgettek, leginkább új pletykákról, vagy nagyon régi kalandokról. És valamiért kerülték a nosztalgiázást. A helyzetet aztán a ferengi csapos oldotta meg, aki éles szemmel észrevette, hogy kevesebb a vendég, ha ezek a tisztek itt kókadoznak.

- Na, - Jelent meg az asztaluknál. – Tessék, ezek a holofelvételek, amiket titokban készítettem magukról, tudtam, hogy egyszer még jól fognak jönni. – Jegyezte meg, és rakta le eléjük a nagyon illegális módon megtöltött holorögzítőt.

- Quark! – Háborodott fel azonnal Julian, de aztán átgondolta az ötletet.

- Nehogy azt higgye, hogy ezért nem üti meg a bokáját! – Nézett fel rá az Ezredes, ezúttal abban a módban is. És meg is ölte volna talán ott helyben az idegesítő kis ferengi törpét, ha éppen nem fészkelte volna be magát a fejébe a gondolat, hogy veszíteni ezzel sem veszíthetnek sokat.

Quark feltartotta védekezésül a kezeit.

- Jól van, jól van, csak ne üljenek itt nekem úgy, mint egy rakás szerencsétlenség, rontják az üzletem! Tessék, nézegessék ezeket!

Aztán vissza is somfordált végezni a dolgát, mielőtt még bárki jobban nekiugorhatott volna. Tudta ő, hogy ezért még úgyis kap.

Nick tétován kinyúlt a rögzítőért, és elindította. A kép megelevenedett, és egy jókedvű társaság nevetése töltötte be a képernyőt. Aztán gyorsan körülnézett, ahogy mindenki köré gyűlt, hogy lássa a titkos felvételt. A képernyőn eközben a kamera közelebb haladt, először Jadzia kezére közelítve rá, ami az asztal alatt nem túl látványosan, de elszántan kalandozott…

- Na de Dax… - Nevetett Julian a felvétel és Jadzia, illetve Worf elpirult ábrázata láttán, aztán gyorsan visszafordította a figyelmét a képernyőre.

Ahol az asztaltársaság egy pillanatra elkomolyult és egy újabb pletyka következett, valami elkapott párról az egyik válaszfal mögött a Promenádon, Latara őrnagy élvezetes előadásában. Aztán a kamera újra ráközelített valami érdekesre, ezúttal Nerys kezére, ahogy nem tudja féken tartani, és muszáj megvizsgálnia Nick combján a nadrág simaságát.

Erre a gépész felnézett az Ezredesre, aki legalább annyira vörös volt, mint az előbb Jadzia és Worf.

- Nah, azt hittem én voltam a rossz… - Jegyezte meg vigyorogva, aztán választ sem várva visszafordította a többiek nevetése közepette a figyelmét a képernyőre.

Ahol tovább folytatódott a felvétel, egy másik alkalommal. Itt valamit nyilvánvalóan ünnepeltek, és abból, hogy Nerys nagyon is közel ült Nickhez, sőt annyira, hogy a hátával félig neki is támaszkodott a gépésznek, arra lehetett következtetni, hogy ez egy jóval későbbi alkalom, vagy őket ünneplik.

- Ez mikor volt? – Kérdezte felnézve a többiekre.

- Miután majdnem szétváltunk. Erről meséltem emlékszel? – Felelte Nerys halkan.

Nick egy pillanatra kutatott az új emlékei között, aztán rájött, és elvörösödött.

- Ja, amikor Dax bezárt minket? – Kérdezte, nem vágyva további részletek felhozására.

- Igen, az azutáni csütörtök. Nem lehetett titeket szétválasztani. – Jelentette Jadzia, egy kuncogás kíséretében.

Nick visszaterelte a figyelmét a képernyőre, ahol a videós igen érdekesnek találta először a padlót, aztán hirtelen megjelent két láb, összegabalyodva. Végül a kamera feljebb vándorolt, hogy egy kezet találjon igen illetlen helyen, aztán egy másikat, bár azt takarva Nerys hátától, de nyilván nem sok lehetséges variáció volt.

Nick felnézett és elnevette magát, aztán elvörösödött.

- Ejnye… - Kommentálta, de gyorsan visszaterelte a figyelmét a képernyőre, ahol újra volt hang.

„Sq’wan mizahr.” Suttogta Nick Nerys fülébe, egészen közel hajolva. Erre a többiek szemforgatás és kollektív sóhaj kíséretében gyorsan rájuk fordították a figyelmüket. Elhangzott még egy „már megint” kezdetű felkiáltás is. De a pár csak rájuk nézett, aztán egy ideig csendben maradtak, végül Nerys fordította hátra a fejét, és mondott valamit Nicknek bajoriul. „Kenahr…” Erre Julian vigyorogva Latara őrnagyra nézett, aki szemforgatva, és egy kis vöröses árnyalattal vizslatott bármit, csak a párra nézni ne kelljen. De megértette, végül is ők a hét összes többi napján tisztek, ez egyszer engedhetik csak lazábbra a gyeplőt. Amellett senki az asztalnál nem tudott volna meglenni se Jadzia panaszkodásai a férje háklisságát és humortalanságát illetően, se a legfrissebb párt körüllengő, csak ilyenkor, de ilyenkor száz százalékon vibráló aura nélkül. Nick vigyorogva fordult az Őrnagy felé, és nézett rá úgy, hogy ne merjen fordítani. Végül Jadzia is az Őrnagyra fordította a tekintetét és tettetett durcával kérdezett. „Tehát miről beszélnek?”

Az Őrnagy elvörösödött még jobban, de csak tehetetlenül megrázta a fejét.

Nick felnézett, és a tekintete kérdőn függött az Ezredesen, aki legalább olyan vörös volt, mint a képernyőn az Őrnagy.

- Tehát miről beszéltünk? – Kérdezte, és igazán kíváncsi volt. Bár az elsőt értette, még emlékezett a holoképről az asztalán. – Mi az „kenahr”? – Pontosított.

Az Ezredes körülnézett, mint, aki segítséget keres, aztán úgy döntött, ez most nem annyira jó alkalom ezt megvitatni. Gyorsan felpattant.

- Majd később elmondom. Kér valaki valamit? – Fordult oda a többiekhez.

Akik, ami azt illeti, kisegítették és készségesen kértek, amire Nerys el is ment egy újabb kör italért, miután Quark ezek szerint nem mert többet a közelükbe jönni.

Nick visszafordította a tekintetét a képernyőre, ahol a kamera újra zoomolt, először Jadzia kezére Worf lábán, aztán újra az előző alanyokra, ahol Nerys már egészen Nick előtt/ölében ült, a gépész mindkét keze átkarolta a derekát, az Ezredes kezei pedig ki tudja merre jártak. Aztán Nick előre hajolt, és súgott valami hosszabbat Nerys fülébe, de csak a végét lehetett hallani, amire aki a felvételt készítette megtalálta a hangerősítő gombot. „… meb akir zaron…” Nerys ezúttal ismeretlen módon megőrizte a semleges arcvonásait, de a keze előkerült, és gyorsan lefejtette Nickét a derekáról, aztán visszasuttogott. „Fezim” Amire Nick diadalittasan elvigyorodott, és felállt… Búcsúzni kezdtek.

Nick teljesen bele volt merülve a holovideo figyelésébe, ahogy mindenki más is, amikor az Ezredes visszaérkezett.

- Valami érdekes? – Kérdezte hangosabban, mint ahogy szánta a zaj miatt.

Nick alatt erre megindult a kissé hátra döntött, két lábra állította szék, és a rögzítőt kiejtve a kezéből igen kellemetlen módon esett egy igen nagyot. A következő, amire eszmélt, hogy a fenekén ül, az asztal alatt és a padlót bámulja, illetve Nerys lábát. De nem azt látta. A fejében képek sokasága zuhogott keresztül, nevetések, könnyek, harc, boldogság, fájdalom és egyedüllét. Emlékek százai peregtek, hirtelen az űr a lényében szédítő gyorsasággal kezdett megtelni, és mire észrevette mi történt, már feszítette szét a lelkét valami nagy, valami részegítő. Nem tudott nevet adni neki, nem tudta mi történik, csak, hogy minden zavaros. Fájt valami belül, aztán rájött mi az, Nerys nem volt ott, mikor elindult a tesztútra, még csak el sem búcsúzott. Fájt a vitájuk, hogy Nerys nem volt mellette, mikor eljött élete nagy pillanata, amiről gyerekkora óta álmodott. Aztán hirtelen pislognia kellett. Eszébe jutott a nap, amikor hasonlóan ült a földön Nerys lábainál, mikor a transztérterveket tanulmányozta felpakolt lábakkal, és Nerys megijesztette. Aztán eszébe jutott az előző holovideo, meg, hogy mit jelentenek a szavak. Az ő titkos nyelvük.

Végül hirtelen megütötte a felismerés. De nem volt ideje tovább lépni.

Nerys azonnal letérdelt Nick mellé, amikor az nem kelt fel.

- Jól vagy, Nick? Valami baj van? – Kérdezte az egyik karjánál fogva a gépészt. Aztán felhúzta.

Nick fókusztalanul bámult bele az előtte lévő aggódó arcba. A szíve fájt, ahogy végigpergett előtte, min ment át Nerys az elmúlt majdnem két hétben. Aztán megütötte, arculütötte az, hogy mi történt, mit jelentett mindaz, ami hirtelen benne kavargott, émelyítően, túl erősen, túl élesen, de ott volt. Visszakapta a tündérmeséjét…

- Nerys… - Próbálta mondani, de a hang nem jött ki koherensen a száján. Aztán emlékezett mit csinált a Vezérlőben, akkor ott, abban a pillanatban…

Hát a nyakába ugrott most is, csak ölelte, és érezte mélyen beszívva a hajának, a bőrének illatát, hirtelen túl sok volt ugyan, de nem érdekelte, a térdei nem bírták el, és nem volt benne biztos Nerys elbírja-e. De Nerys elbírta, fogta, tartotta, önkéntelenül is, mint mindig. Aztán Nick visszahúzódott, hirtelen érezni akarta újra azt az érzést, amely ott feszítette belülről, minden csók után. Hátrahúzódott, és kérdés nélkül megcsókolta, éhesen, mohón, annyira helytelenül, szégyentelenül takaratlanul. De nem érdekelte. Érezni akarta Nerys ajkait, nyelvét, a szájának minden ízét és zamatát. Minden felszínt, minden ismerős zugot, amiről már tudta nem állandó, nem örök, oly könnyen elveszítheti. Helyre akarta hozni mindazt, amit okozott, még ha nem is akarattal, de minden pillanatot be akart pótolni. És végül megérezte, hogyan oldódik Nerys, hogyan üti meg a felismerés, hogyan viszonozza tétován először, aztán egyre bátrabban. A végén a jól ismert szenvedéllyel, vadul, akaratosan, elszántan, nem érdekelve ki látja, ki nem. Húzva, vonva magához, majdnem durván, a combját előre csúsztatva, fel a középpontjának feszítve. Kifejezve mindent, elpanaszolva mindent, a szájába nyögve minden fájdalmat, a társnak, a támasznak, a sziklának, aki visszajött. És már majdnem indult volna tovább, kezek érinteni készültek…

Mikor elváltak, mikor valamelyikükben felvillant, nem itt és nem most kell ezt befejezni. Zihálva néztek csak egymásra. Mélybarna szempár keresett mélykékben, és mikor megtalált mindent, leplezetlenül, szégyentelenül tisztán, belezuhant. Nem törődve már azzal, hogy, amiért nemrég korholta magát, újra elköveti, nem törődve már, hogy ő állomásparancsnok, különben is azon az estén csak egy egyszerű érző lény, pont olyan, mint bárki más. Nem törődve semmivel, csak az égkék szemekből visszacsillogó felismeréssel.

Már mozdultak volna egymás felé, újra, elfelejtve ezúttal csak átvitt értelemben hol vannak, mikor valaki véletlenül meglökte Neryst, kiszakítva ezzel a helyről, ahol csak ők léteztek. A kis bólián motyogott valami elnézésfélét, valószínűleg abszolút nem tudta mi zajlik.

Nick és Nerys egyszerre néztek le az asztalra. Ahol még mindig döbbent, néha szájtátott, néha csak pislogó barátok ültek, tisztán nem tudva mire vélni a dolgot.

- Uhm… - Kezdte Nick, legelőször megtalálva a hangját. – uhm elnézést? – Kérdezte inkább, maga sem tudva kitől. Aztán a fejébe villant valami, valami, aminél nem talált helyénvalóbbat. Neryshez fordult újra. – Sq’wan mi kenahr ta meb akir zaron… - Suttogta el azt az egy mondatot, amit legeslegelsőként tanult meg. Még hallotta, hogy csuklik egyet valahol a háta mögött Koren.

Nerys elvörösödött, és ő is közel állt a csukláshoz, de végül összeszedte a józanságát.

- Uhm… - Talán még nem egészen. – Doktor, meg tudná vizsgálni Nicket? – Kérdezte, a még mindig a leesni akaró szájkapcsával küzdő Juliant.

Erre Dax meglökte, mint valami iskolás gyerek az alvó padtárását, amikor a tanár kérdezi.

- Hümm? – Nézett ki valóban úgy Bashir. – Ja, persze. – Nyögte, aztán végül a realizáció megütötte. – Mire emlékszik? – Kérdezte kissé szánalmasan nem a helyzet magaslatán állva.

Nick elvörösödött, ahogy egy abszolút nem idevaló emlék felvillant.

- Azt maga nem akarja tudni Julian. – Felelte, de aztán elkomolyodott. – Nem tudom, hogy ez az egész-e, de visszajött egy csomó minden. Amikor idekerültem, uhh, egészen, a tesztbalesetig. – Komolyodott el még inkább.

Nerys azonnal megszorította egy kicsit a vállát, csak egy ösztön, de a gépésznek ismerős volt, és ez akkor fontosabb volt, mint bármi.

Julian bólintott, még mindig nem orvosnak nézve ki.

- Ezredes ön mit gondol? – Kérdezte, igyekezve úgy tűnni, mintha pontosan tudná a dolgát. Aztán elvörösödött, és elsápadt.

Nerys azonban komolyan vette.

- Nekem ez javulásnak tűnik, de megvizsgálná, azért? – Felelte, már az ajtó felé nézelődve.

- Ühümm… persze. – Tápászkodott fel az orvos, és nézett még egyszer körül a többieken.

Latara még küzdött az előző bajori mondat bárhogy másképp történő értelmezésével, neki már mindegy volt, csak ne az jöjjön ki, amit hallott, mert az olyan lett volna, mintha az ember a saját szüleit kapja el egy intim pillanatban. És bár Latara nagyon is felnőtt volt, abszolút nem érzett egyik iránt sem semmiféle gyermek-szülő érzelmet, de az Ezredes a felettese volt, és ha az a mondat az, aminek hallotta, akkor soha többé nem tud a szemébe nézni. Na persze, azt azért szívesen végignézte volna, mit kap a jó főgépész azért a mondatért, ha tényleg helyrejött, és egyszer Kira is magához tér annyira, hogy elővegye. Na igen, Latara nagyon szeretett volna annak a leckének a szemtanúja lenni.

Worf is valami hasonlóval küzdött, igaz ő az előbbi csók hatása alatt, ami nem is zavarta volna, hiszen elvileg láthatott volna már hasonlót, akkor a bizonyos vírustámadáskor, de akkor ő épp mással volt elfoglalva. És bizony az ő inkább privátabb, klingon felfogása alaposan megnehezítette a dolgot.

Dax örült, illetve majd örülni fog, nagyon, felhőtlenül, ha eljut teljesen hozzá az egész, egyelőre csak nézett ki a világba és hagyta magát úszni az árral. Ami jelen esetben a Betegszoba felé vitte.

Bashir és Nick egy fél órával később ki is jöttek egy alapos vizsgálat után, ahol már a jó doktor valóban orvosként nézett ki, és viselkedett. Addigra már Janeway kapitány és családja is megérkezett, mivel a hír gyorsan terjedt, és bizony, aki látta azt a csókot, az nem fogta be a száját. Így ért el hozzájuk a hír, éppen amikor vacsoráztak.

Amikor végre a gépész kilépett, az arcán a vigyor mindent elárult. Gyorsan, meghatottan nézett körül a Betegszoba előterébe gyűlteken, és ahogy meglátta a kis Airenet, aki nagy rémült szemekkel nézett fel rá, valószínűleg attól tartva, hogy még többet elfelejtett, vagy netán őt, esetleg nagy, félelmetes eszközökkel vizsgálták, azonnal felkapta. Aztán miután megforgatta és letette a fülébe súgott valamit. Amire a kislány elégedetten bólogatott, de nem szólt semmit.

Végül Nick odalépett egyenesen Nerys elé, és gyengéden megfogta a kezeit. A szemébe nézett, majd egy kis idő után halkan megszólalt.

- Menjünk haza. – Csak ennyit, a szemében a villogás elmondott minden mást.

Nerys csak nézett fel rá, aztán a többiekre, kicsit tanácstalanul, kicsit hitetlenül, hogy valaki mondja azt, vége van. Ez nem álom, ez nem csak az élet újabb tréfája, ez igaz, tényleg az az ember áll előtte, akit ismer, akit szeret, az ő Nickje, Sq’wan.

- Vége? – Kérdezte aztán halkan, oldalra billentve a fejét, kérőn.

Nick közelebb hajolt, és úgy suttogta, hogy csak ő hallja.

- Visszakaptuk a mesénket Nerys…

És Nerys hitt neki, mert akart, mert megadta magát, egy ellenségnek, mely nem is volt az, s amelynek nem verhette be az orrát, mint egy kardassziainak, mely bár néha bántotta, elég örömet adott, hogy megérje, s ezt még egy ferengi is értheti. Az ellenség, amely nem volt az, még, ha úgy is érezte néha. Csak fájt, aztán meg jól esett, aztán egyszer véget ért, és újra kezdődött. És úgy tűnt, hogy mindig.

Szótlanul lépkedtek végig egymás mellett a Promenádon, szinte kínosan ügyelve, hogy véletlenül se érjenek egymáshoz. Már nem, mert nem volt szabad, nem, mert nem éreztek jogot hozzá, és nem, mert nem akartak. Haza kellett érni. Az otthonra volt szükségük, a magányra, egymás közelségére, távol mindentől, és mindenkitől. Mindkettejük lelke ki volt szolgáltatva az utóbbi időben, tehetetlenül, sebzetten hevert a világ előtt. Minden szóban, mozdulatban benne volt, és várta a viszonzást, a tekintetet, a szánakozó pillantásokat. S bár nem tudták elkerülni sokszor, ez egyszer, a gyógyuláshoz nem volt szükség közönségre.

Azonban mindkettő gondolatai máshol jártak, rájuk jellemző, a személyiségükhöz nagyon is illő helyeken.

Nerys küzdött, a saját vágyai ellen, küzdött, hogy a lényeget ne megkerülve cselekedjen ösztönösen, hogy ne gázoljon bele valamibe gondolkodás nélkül, ami még törékeny, ami még új, ami még túl friss talán, hogy testiséggel összetörje. De a vére zúgott, és az ellen nem tudott tenni, nem tudott tenni semmit, amíg ott sétált mellette a társa. A két lábon járó tárgya a gondolatainak, melyek fülledten keresték egymást, a feloldozást, nem csak a testit, de a lelkit egyaránt, a karjait akarta, maga körül, a szorításukat, a keretet, amit nyújtani tudtak, amit ismert, amit elvesztett, és amit most visszakapott. Birtokba akarta venni, ami az övé volt, aminek önkéntesen néha megadta magát, ha úgy tetszett, ami az övé volt, egyedül csak az övé. Néha pedig fel tudott adni mindent érte, minden gondolatát, a lénye minden darabkáját, örömmel, úgy, mint soha semmiért, senkinek. De mindez nem lett volna elég, mindez túl kevés lett volna. Ott kellett lennie ezeken kívül a mindennapoknak, amikor hazaért, és egy pillantás, egy gesztus elég volt, hogy odaálljanak egymás mellé, hogy egyszerűen csak önmaguk legyenek. Kellett, hogy tudja, hogy számíthat rá, mint arra, hogy a csillagok fényesek lesznek. Tudnia kellett, hogy ott van, és vigyáz rá, és fontosabb, hogy ő mindig ott lehet, és vigyázhat rá. Mindez, most ott kavargott benne, valami olyan dolog formájában, ami ezúttal egyszerű, és mégis túlontúl összetett volt, de egyszerűen élte meg. Vágyott Nickre, és vele akart lenni. Mint mindig, mikor már belefáradt a beszédbe, belefáradt a lelke dolgaiba, mikor belefáradt a problémákba, egyszerűen csak vele akart lenni, határok nélkül, harc nélkül, csak el akart veszni érintésben, ölelésben, mámorban.

Nick pedig… vágyott erre, ugyanúgy. De még ott lebegett önvád és lelkiismeret furdalás határán. Ott lebegett, és tépte önmagát. Az emlékei nélkül valami olyat tett, amiről most ott, abban a pillanatban, és ezen túl, minden nap, minden helyzetben, mióta ismerte Neryst tudta, nem szabad. Egy dolog, amit megtartott magának, amiből nem tudott engedni, s amit Nick sosem kért, az a tér volt, a tér önmagának. Az a kis része az életének, a gondolatainak, a lényének, amire szüksége volt, megőrizve, titokban, ami az övé volt, csak az övé. Amihez nem volt joga még Nicknek sem. S ezt ő tiszteletben tartotta, mindig, minden körülmények között. De nem rég, mégis olyat tett, amivel átgázolt ezen a határon, és nem tudta még mennyi kárt okozott.

Halkan csukódott be Nerys mögött az ajtó. Hazatért, végre ezek között a falak között igazi otthont talált. Égkék szemektől melegítette otthont. Nézte őt, ahogy benne már csak egy egyszerű kívánság volt, egy elsődleges, minden más előtt álló vágy…

- Nerys… - Kezdte Nick szűken, szótlanul könyörögve bárkihez, aki hallja, Nerys bocsánatáért. – Én, uh… nézd, én csináltam valamit… amit nem lett volna szabad… - Tört meg itt a mondat, és Nick csak bámult kétségbeesetten, segítségért Nerys értetlen, megzavart ábrázatába.

Nerys nem értette, de nem is érdekelte, tőle már bármit csinált is Nick, nem számított. Egyetlen dolog létezett, hogy ott állt előtte, és emlékezett.

- Mit? – Kérdezte gyorsan, mielőbb túl akarva lenni, bármi is jön. Valahogy érezte, hogy még jön valami, ami után már tényleg vége. Mintha még ezt az utolsó akadályt kéne csak venni.

- Nerys, nézd én… uh… nekem nincs mentségem. De akkor nem emlékeztem ki vagy. Sosem tennék ilyet, sosem tettem volna, ha emlékeztem volna. Én meg is bántam azonnal… - Dadogott, most már tényleg szánalmasan és gyűlölte magát ezért a gyáva mentegetőzésért. Mikor csak meg kellett volna mondania az igazat.

- Nick, mit csináltál? – Kérdezte Nerys ellágyítva a hangját, mert nem tudott olyasmit elképzelni, amiből ilyen nagy ügyet kellett csinálni. És valójában csak túl akart lenni az egészen.

Nick vett egy mély levegőt, aztán egyszuszra kiengedte.

- Feltörtemanaplódattegnap. Éselolvastambelőleegyrészt… - Hadarta el, aztán lehajtotta a fejét, rettegve.

Nerysben először nem történt semmi, állt és nézte a társát. Aztán valahol belül megmozdult egy darab szikla, letört és fájdalmasan zuhant alá. Végül porrá zúzódott a mélyben.

Aztán újra látta maga előtt Nicket, aki úgy nézett ki, mint aki más bűnét veszi át, teljes lelkiismerettel, tökéletesen átvállalva a súlyt. És ami fontos, Nerys is így érezte. Ismerte őt, s most bárha mentegette, volt valami, ami miatt nem tudott haragudni, nem volt dühös, ami miatt nem változott semmi. Csalódottnak kellett volna éreznie magát, de nem tette. Semmi mást nem érzett csak megkönnyebbülést: vége van.

- Nick… - Kezdte, maga se tudta mit.

- Nerys, nézd, én sosem tennék ilyet. Én ismerlek és tudom, mennyire szükséged van a magánszférádra. És én ezt régen elfogadtam. Ugye tudod, hogy sosem tennék ilyet? Én… ha emlékeztem volna, sosem tettem volna, ugye tudod? – Hadarta kétségbeesve, félve, nem tudva újra elveszíteni, amit csak most kapott vissza. – Bocsáss meg, kérlek…

Nerys közelebb lépett, felemelte a karjait, hogy a gépész nyaka köré fonja őket, beletúrva a szőke tincsekbe. Belenézett a társa szemeibe, mélyen, és bár fáradt volt, de a tekintete nem ezt mutatta.

- Ha van még bármi, azt tartsd meg holnapra. – Suttogta egészen közel Nick ajkaihoz.

- Nerys? – Kérdezett, nem értette, mi történik, aztán rájött. Minden hirtelen tiszta volt. Hirtelen, ő sem akart már mást. – Nem, nincs más.

Nerys még közelebb hajolt, egészen addig, amíg érintés nélkül lehetett.

- Akkor jó, mert veled akarok lenni. Most. – Suttogta, s a szavak alig voltak többek kiengedett levegőhullámoknál.

De Nick értette. Hagyta magát hátra vezetni, hagyta, hogy Nerys gyengéden, de ellenállhatatlan erővel tolja hátra, egyik lépéssel, a másik után, a hálószoba felé. Csókolva közben minden négyzetcentimétert, amit elért.

- A hátad, Nerys… - Jutott eszébe hirtelen a kanapé, a rajta töltött éjjelek, a hátfájás, Nerys háta…

De a párja ezzel, akkor, ott, nem akart, nem tudott, és nem is foglalkozott. Nem is érdekelte, nem is érezte többé. Akkor este nem.

- Majd ez rendbe hozza… - Suttogta gyorsan, két csók között, már az ágyon, Nicken heverve.

És valóban, úgy érezte, nem, tudta, egy érintés, egy csók, egy mámorral teli pillanat bármit rendbe hozna, bármit meggyógyítana.

A gépész elnevette magát, hirtelen már látva maga előtt a reggelüket, egymásra támaszkodva, a Betegszoba felé tartva. De nem érdekelte, a következő pillanatban mindezt elmosták az érzékei által közvetített illatok, ízek, hangok, minden új pillanat a visszakapott tündérmeséjükből.

Melyre már emlékezett, nem volt tökéletes, de az övék volt, a kettejüké.