-Epilogue-

Nick Wesley mindössze négy ujján függött, vagy tíz méter magasságban. A Holoszoba biztonsági rácsa ugyan be volt kapcsolva, de ez nem változtatott túl sokat a rá nehezedő gravitáción, vagy az őt zavaró verejtékcseppek lassú végig folyásán a vállán, amelyek most már átáztatták a trikóját. Egy gyors fogásváltoztatás után a háta mögé nyúlt és egy kis magnéziumot vett a kezére, amely az egyetlen száraz rész volt a testén. Már több mint egy órája mászott, és nagyon élvezte, ez volt a második sziklapárkány, amelyre igyekezett.

-         A Vezérlő Wesleynek… - Ez volt az a hang, amelyre egyáltalán nem számított, és aminek egyáltalán nem örült, még akkor sem, ha egyébként a barátja, és mellesleg felettese Jadzia Dax parancsnok hangja volt.

Igyekezett olyan fogást találni a lábának, hogy képes legyen az egyik kezét teljesen felszabadítani a komjelvénye számára, de addigra a hívás már kétszer megismétlődött. Végül mérgesen ütötte meg az ártatlan komeszközt.

-         Itt Wesley…

-         Na végre főnök, fel tudna jönni? Van itt egy kis probléma… - Jött a válasz, félig hivatalos, félig kicsit furcsa hangon.

Nick sóhajtott. És próbált rájönni, miért pont akkor van valami sürgős javítani való mindig, amikor ő szeretne sziklát mászni. Aztán gyorsan elvigyorodott, és elkezdett lefelé ereszkedni. Volt egy olyan érzése, hogy nem is lesz ez annyira rossz. Csak megnézi mi történt, aztán visszajön és tovább lép a következő fokozatra… Vagy nem.

-         Megyek… - Sóhajtott bele, kissé túljátszva a patetikus hangszínt.

-         Siessen! – Jött még egy utolsó utasítás. Aztán a komcsatorsan elnémult.

Nick bezárta a programot és nyomatékosan meghagyta Quarknak, hogy még visszajön. A kis ferengi pedig áhítatosan bólogatva meg is ígérte, főleg mivel valószínűleg a beígért másfélszeres bérletidíj meggyőzte.

 

A Vezérlő egy kissé furán nézett ki, de csak a közelebbi szemlélő számára. Három főtiszt állt egymás mellett, már-már katonás sorban, és bámulták a maguk előtt lévő konzol oldalpaneljét. A hang, ami kijött belőle, egyikük számára sem volt ismerős, de, amit tudtak, hogy a konzol nem működik, és nem képesek semmiféle jelet olvasni belülről. A három tiszt ezért kissé ijedten nézett maga elé, időnként egymásra pillantgatva.

Elhangzottak már olyan találgatások, hogy valami van a pultban talán, esetleg egy kardassziai patkány, mivel azokat még mindig nem tudták kiirtani teljesen, de az nem ad ki ilyen hangot.

Végül a főgépész kiugrott az érkező liftből, meg sem várva, amíg teljesen felér. Még ugyanabban az öltözékben, körülbelül ugyanolyan zilált és vizes állapotban, ahogy elhagyta a sziklamászó programját. Aztán megállt a tisztek előtt, egyik kezében egy szerszámkészletet tartva, a másikkal kissé nem tudva mit kezdeni, egyelőre maga mögé rejtve várt.

-         Nnna itt vagyok. Mi a probléma? – Érdeklődött, egyelőre Daxtól.

Akit azonban Kira ezredes megelőzött, egy őt hirtelen sokkal jobban zavaró probléma miatt.

-         Főnök, magának nem szolgálatban kéne lennie? – Kérdezte kissé hűvösen.

Wesley nem ijedt azonban meg, még csak meg sem illetődött. Nagyon is jól ismerte ahhoz az ezredesét, hogy tudja, itt nem egészen az a probléma, hogy elfelejtett kijelentkezni, hanem, hogy amit visel, az elsősorban Nerysnek nem a legkényelmesebb.

-         Uhmm, azt hiszem elfelejtettem kijelentkezni. Már több mint egy órája végeztem. Elnézést. – Világosította fel az Ezredest, illetve kért gyorsan bocsánatot a mulasztásért megfelelően hivatalos hangnemben.

Kira csak bosszúsan megrázta a fejét, aztán még mondott volna valamit, de Worf megelőzte.

-         Azért meg tudja nézni azt a konzolt. – Volt ez sokkal inkább kijelentés, mint kérdés.

Wesley azonnal a mutatott irányba fordult, és hirtelen rájött, mi volt eltérő a Vezérlőben. Az a hang, a kis, vékonyka hang, amely időről időre felsírt. Az egész ábrázata ellágyult, és már-már édesen elmosolyodott. Ismerte ő ezt a hangot nagyon is jól, még gyerekkorából. Hirtelen megfeledkezett minden másról. Letérdelt, és leemelte a panelt. Figyelmen kívül hagyva még Kira félmozdulatát is, amely, mintegy reflex akart kinyúlni érte, és visszahúzni az ismeretlen, talán veszélyes szituációból, vagy éppen Jadzia és Worf értetlen ábrázatát.

Nick gondolkodás nélkül mászott be négykézláb a most már nyitott konzol alá, de egyedül nem boldogult. A hang forrását nem látta sehol, és hirtelen el is hallgatott. Valószínűleg megijedhetett, ahogy meghallotta, hogy valaki jön.

Kívül a három tiszt még körülbelül ugyanúgy állt nem tudva, mi folyik, csak a tekintetek iránya változott meg. Kira ezredes, némiképp szégyenlősen, de magán nem igazán tudva segíteni bámulta a pultból épp csak kilógó főgépésze fenekét, a másik kettő pedig őt. Dax viselt egy kifejezést, amely mutatta, ő jól szórakozik, Worf pedig egyet, amely mutatta, hogy ő kevésbé, sőt nagyon is helyteleníti az Ezredes lopott tekintetét, sőt ő maga soha nem tenne ilyet. Távolról sem…

-         Valaki tudna segíteni? – Szólt ki közben a gépész, anélkül, hogy megmozdult volna, ő már két kézzel tartotta a csapóajtót, ami az interfészeket zárja el a külső szerelőtértől, és kellett még egy kéz, amely vagy benyúl és kiveszi a kis bajkeverőt, vagy tartja helyette a csapóajtót.

Kira bár ment volna, de valahol mélyen belül annyira nem akarózott feladni a látványt, amely teljesen ártatlannak nézett ki kifelé, belül meg, hát… Azt úgysem tudja senki. Vagy legalább le lehet tagadni. Azonban, még ha akart volna is menni, Dax megelőzte. Mire megmozdulhatott volna a trill parancsnok már ott térdelt ugyanolyan pózban, mint a gépész, ugyanolyan, ha nem jobb látványt eredményezve.

Kira lopva vetett egy pillantást a klingon taktikai tisztje felé, és kénytelen volt még egyet, mert nem hitt a szemének. A nagy Worf, aki még az előbb elegánsan, és kimérten nézett le rá, szegény, gyenge bajorira, aki még egy egyszerű tekintetet sem tud megállni szolgálat alatt, most ugyanolyan tehetetlenül bámult a felesége formás fenekére, mint az előbb Kira Nickére.

Worf észrevette az Ezredes tekintetét és igazi klingonhoz méltóan felnézett, egyenesen bele a mélybarna szemekbe, aztán elismerte, hogy Kirának igaza volt, ezt tényleg nem lehet kihagyni. Mindezt egyetlen, apró, néma fejbólintással, aztán együtt fordították vissza a tekintetüket a két kiálló fenékre, mindegyik a sajátjáéra.

Eközben Wesley az összes erejével arra koncentrált, hogy valami módot találjon, hogy férjen be annyira a karja, hogy elérje a hang forrását.

Amíg Dax pedig jóízűen kuncogott.

-         Mi? – Mormogta Nick halkan, még mindig koncentrálva.

A Parancsnok lenyelt egy újabb apró nevetést, és megrázta a fejét, mire fogást változtatott az ajtón.

-         Tudod, milyen nehéz helyzetbe hoztuk őket? – Kérdezte, nagyon is biztosan számítva a barátja kissé sötét fantáziájára.

Nick egy darabig nem válaszolt, nyelvkidugva igyekezett minél mélyebbre nyúlni. De végül visszahúzódott, látta, ez így nem fog menni.

-         Hehe, tudom. – Jegyezte aztán meg némileg gonosz hangszínnel. – Cseréljünk helyet! – Kérte, és lehasalt, hogy a trill át tudjon mászni fölötte. Aztán még egy halk nevetés után hozzátette. – Azt tudod, hogy Worf se jobb? A múltkor elkaptam… - Jelentette ki, mintegy mellékesen.

Jadzia kuncogott egyet, aztán megfogta a csapóajtót, és újra kifeszítette.

-         Az előbb majdnem tartott egy leckét Kirának a helyes viselkedésről szolgálatban. – Válaszolta halkan, biztosra igyekezve, hogy ne hallják odakint.

Nick egy pillanatra megállt, aztán elképzelte a dolgot. Oldalra nézett a kis, a kezére erősített kézilámpa fényénél, és elvigyorodott.

-         Hehe. – Aztán újra meghallotta az előbbi panaszos hangot, és elkomolyodott. – Na, szedjük ki szegényt. – Mormogta maga elé.

-         Te tudod mi ez? – Kérdezte a trill, már majdnem egészen az ajtóra koncentrálva.

-         Ja, egy macska. Valószínűleg kicsi, és árva. – Felelte Wesley, és hirtelen megérzett valami egészen selymeset és puhát.

Gondolkodás nélkül megragadta, nem törődve a bőrébe mélyedő apró, és tűhegyes karmokkal és kihúzta. Mihelyt biztosan fogta, és Dax is visszaengedte a csapóajtót magához ölelte az apró cicust, és vigasztalóan végigsimogatta.

Kira és Worf közben helyet cseréltek, nem túl feltűnően, de biztosan, csak, hogy ne keresztezze egymást a tekintetük. Amikor először Dax, aztán Nick is kimászott a konzol alól. A gépész kezében egy darab, apró fekete-fehér szőrgombolyag volt. Aminek nem lehetett látni semmijét, mert szinte teljesen elrejtőzött a gépész karhajlatában.

-         Mi ez? – Kérdezte az Ezredes, már magához térve az előző percek kellemes elfoglaltságából, újra állomásparancsnoki módban.

De Nick nem foglalkozott vele, mélyen lehajtott fejjel állt és simogatta a macskát, közben érthetetlenül suttogva neki. A gépész így tényleg aranyos volt, legalább is Nerys számára, jóval aranyosabb, mint a macska. A szőke, szemekbe lógó csatakos hajtincsek, legalább 50%-al javították az összhatást.

-         Egy macska. – Világosította fel Dax, mintha ő a világon mindent tudna a terrán macskákról.

-         Hey, kid, na… ne félj! Most már minden oké. – Motyogta Nick a macskának, aki már elő merte dugni a fejét, amelyen két hatalmas, sápadtkék kölyök-macskaszem ült, és két, legalább olyan hatalmas macskafül, az egyik fekete, a másik fehér, s most már bátrabban játszott a gépész ujjával. Aki beleszeretett. Elölről, hátulról, föntről le, és keresztbe. Teljesen.

Igaz ezt az Ezredes még nem tudta, és nem is sejtette mi vár rá.

-         Jó. Csináljatok vele valamit. Vigyétek le mondjuk Bashirhez, vagy az Őrszobára, Latara majd kitalálja kié. – Vonta meg a vállát, nem annyira rajongva az állatokért.

Nick erre felnézett, először veszélyesen lassan, nem igazán tudva elhinni, hogy a párja komolyan beszél.

-         Arra nem lesz szükség, majd én hazaviszem. – Közölte olyan hangon, mintha a világ legbiztosabb dolga lett volna, és különben is, egyértelmű.

Kira eltátotta a száját, aztán nagyon gyorsan kapcsolt.

-         Na nem! Arról szó sem lehet!

Jadzia halkan elkuncogta magát, nagyon is élvezte az előtte játszódó kis-drámát.

De Nick valójában már nem hallotta, a kiscica egészen édesen átfogta a két első zoknis mancsával az ujját, és ez teljesen lenyűgözte, valamint elkerülhetetlenül megolvasztotta a szívét.

-         Na gyere kid… - Suttogta a már egészen álmos macskának, és el is indult otthagyva mindhárom tisztet, köztük az elképedt Kira ezredessel. – Meglátod, jól megleszünk… - Folytatta, egy lágy simítás közben. – Először megnézzük, van-e valami finomság számodra a replikátormenüben. Aztán… Megtanítalak mindenre. Ha elég nagy leszel, még arra is, hogy kell nőzni… - Ígérte meghatottan, valószínűleg nem is tudva mit beszél.

Jadzia elnevette magát, jóízűen, a hasát fogva és Worfra támaszkodva, igyekezve nem elveszíteni a látványát a falfehér, kétségbeesett és egészen tanácstalan Ezredesnek. Aki az utolsó megjegyzésre még a szemét is megforgatta. Csakúgy, mint Worf.

 

A parancsnoki lakosztályt nevetés töltötte be, halk, lágy és örömmel teli nevetés. Az Állomás, komoly, harmincegy éves főgépésze a hátán feküdt, a hasán egy szőrcsomóval, és játszott. Önfeledten.

-         Ez az kid! Jól csinálod… - Körözött az ujjával a macska körül, és bizony az az ujj látott már jobb, és karmolás mentesebb napokat is, de ezzel Nick akkor nem törődött, elvégre van a világon bőrregenerátor is a macskának meg tanulnia kell. – Figyelj, kid… jön a kardi patkány… figyelsz? Az ujjam, kid… a patkány… és kapd el… - Várta, ahogy a kiscica ugróhelyzetbe helyezkedett, feltartva a hátsóját és a farkát, aztán ugrott. – Ez az! Auu, ügyes vagy kid…

Ez volt az a pillanat, amikor Kira ezredes hazaérkezett. Belépve egy pillanatra megtorpant, felmérte a látványt még küzdött egy kicsit, hogy a párja helyessége ne vonja el a figyelmét a küldetéséről.

-         Nick, ez az izé, nem maradhat itt… - Jelentette ki mindenféle bevezető nélkül és megállt a még mindig fekvő Nick előtt karba tett kézzel. De a folytatás helyett először el kellett tűnődnie, hogy mi csavarhatja vajon az orrát. Egy pillanatra egy nehéz érzés süllyedt a hasában, de aztán rájött, hogy AZ nehezen fordulhat elő. Szóval nem is foglalkozott vele tovább, inkább visszaterelte a figyelmét a jelenlegi problémájára.

Nick nagy, mélykék szemei felvillantak rá, kérőn, szinte esdeklőn, nem engedve el egy pillanatra sem a szőrmókot.

-         Naaa, Nerys… Csak, amíg meglesz a gazdája. Szegény olyan egyedül van… Most nézz rá, hát nem aranyos? És különben is nem akarhatod, hogy egy cellában várjon! Itt sokkal jobb helye lesz… - Jött a könyörgésáradat.

Nerys csípőre vágta a kezét, és most már kezdett tényleg zavaróvá válni a csavarás az orrában. De nem hagyta magát eltéríteni.

-         Nem… Nem fogok beengedni egy ilyen izét ide! Ne is próbálkozz! Mennie kell és kész! – Állt Nick fölött szigorúan, és belül reménykedve, hogy azok az égkék szemek minél gyorsabban másfelé tévednek, mert már olvadozott az elhatározása.

A gépész azonban nem akarta feladni, és tudta, hogyan győzze meg a társát. Felemelte a lábát, és puhán végigfuttatta a lábujjait Nerys lábán, fel egészen a combjáig.

-         Neryyys, kérlek. Csak addig, amíg meglesz a gazdája. Meglátod jó lesz… Ígérem, nem kever bajt. – Nézett fel, nagy ártatlanul könyörgő szemekkel, amihez csatlakozott két, hasonlóan nagy, de sápadtabb kék macskaszem most már a gépészpocakról.

Nerys megforgatta a szemeit, és ellépett az egyre pimaszabbul kalandozó láb elől. Vesztett. Hogy is gondolhatta komolyan, hogy megnyerheti?

-         Csak, amíg meg nem lesz a tulaj! – Morogta mérgesen. Én magam keresem meg, ha kell. Gondolta hozzá magában eltökélten. Aztán bevette magát a hálószobába.

Nick elvigyorodott, diadalittasan és szeretettel. Aztán visszatértek Kiddel a macska-patkány játékhoz.

 

Másnap reggel a Vezérlő csendesen kezdte a napot, egészen addig, amíg az Ezredes meg nem érkezett. Valószínűtlenül ziláltan. A tüsszögés csak két másodpercenként jött, de már csillapodott. A szeme égett, vörös volt, valamint folytak a könnyei és az orra, de már jobban volt. Legalábbis az éjszakához képest jobban. És Dr. Bashir szerint el fog múlni, legalább is amíg nem megy újra a macska, vagy most már Nick közelébe, aki tetőtől talpig hordozta magán azokat a nyamvadt, láthatatlan apró macskaszőröket.

Dax félig ijedten, félig nevetve nézett a felettesére és barátjára, ahogy a tüsszögésről rögtön az jutott neki is először eszébe, ami Nerysnek is. A bajoriak terhessége.

-         Csak azt ne mondd, hogy véletlen becsúszott! Még Nick sem ennyire talpraesett. – Vigyorgott. Arról ő, mint első tiszt tudna, ha valamelyik tiszt az Állomáson gyereket akarna vállalni, főleg, ha azonos nemű párról van szó, amihez egy rutin orvosi beavatkozás is kell.

Kira vetett rá egy elkeseredett pillantást, aztán még elkeseredettebben megrázta a fejét.

-         Áhh, az ’sebbi a ’bacskaallergiához képest… - Szipogta, nem is törődve már a szánakozó-mulató pillantásokkal. Eleget kapott Bashirtől.

-         Nem hiszem el… hagytad Nicknek, hogy megtartsa?! – Hajolt előre Dax, közelebb, a közben már a pultja elé ért Kirához.

Az Ezredes csak megrázta a fejét, lemondóan.

-         Én ’bmegpróbáltabm. – Jelentette ki, mintha tényleg megpróbált volna mindent, sőt, jó eséllyel, csak valami rajta kívülálló véletlen folytán nem sikerült volna.

Worf nyitotta a száját valami kioktató megjegyzésre, aztán el is hallgatott azonnal, ahogy szembetalálta magát egy pár kemény, bár kissé vörös bajori szemmel.

-         ’Nde Worf… Cak mbost ’nde… - Szipogott vissza egy újabb tüsszentést, és gyorsan bevonult az irodájába.

Most már valóban kezdett javulni. És amint a doktor kitalál valamit, ő újra tud lélegezni, és akkor egyszer és mindenkorra kidobhatja azt az átkozott szőrcsomót a szállásáról.

 

Wesley azonban még semmit nem tudott Kira allergiájáról, illetve arról, hogy miért is van a tüsszögés. Sőt arról sem, hogy egyébként mit jelent a tüsszögés a bajoriaknál. Kid ott feszített az övére felcsatolt bajori nagy-frézertartóban, mivel nem hagyhatta otthon, és Kira szilárdan elutasította, hogy az irodájában maradhatna, hát a gépész úgy döntött, jól meglesznek együtt.

Nem volt sok munka sem, inkább csak rutinjavítások. Az Awalon fejlesztések álltak, illetve sajnos megrekedtek. Szóval Kid tökéletesen elfért zavartalanul a gépész övén.

Wesley következő állomása a Bár volt, illetve az elromlott italreplimata. Ez nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, mert undorító munka volt, koszos és büdös. De nem volt más. Amellett Kid jól fog szórakozni. Még ha utána fürdetheti is meg az egész macskát tetőtől-talpig.

-         Hello Quark! Na mutassa, hol a probléma… - Lépett oda a pulthoz, megkerülve óvatosan, mivel Kid időközben elszunyókált a kis tartójában.

-         Hello főnök… - Köszöntötte Quark vigyorogva. Kicsit talán túlságosan is ragyogva.

Wesley pislogott rá egyet, aztán lecsatolta a derekáról a frézertartót és lerakta a pult mögé.

-         Erre ne lépjen rá Quark… - Utasította, és szembefordult jókedvűen a kocsmárossal. – Tehát, mi nem jó? – Érdeklődött, kissé talán túl jókedvűen.

A ferengi bámult rá egy kicsit, aztán meglapogatta a vállát.

-         Gratulálok főnök! – Mondta gyorsan, és meg is ölelte a meghökkent főgépészt. Aki csak pislogni tudott.

-         Ja, Quark, mihez is? – Kérdezte, tényleg nem értve a helyzetet.

-         Ugyanmár, ne legyen ilyen szerény… Talán Kira még nem mondta magának? – Aztán eszébe jutott, hogy az ott úgy nem működhet. Szóval a homlokára csapott. – Bocs, ez hülyeség volt! – Ismerte el. – Most volt itt ebédelni, és igazán szépeket tüsszög. Biztos helyes gyerek lesz! – Magyarázta kissé, tőle szokatlanul lelkesen.

Nick megdermedt, aztán elért a tudatáig a szó, gyerek…

-         Gyerek? – Nyögte.

-         Jaja, ilyen tüsszögést még az O’Brian bébinél sem produkált! – Lelkendezett a ferengi, maga se tudta már miért, vagy hogy lesz ebből haszna. Talán pelenkaárulással fog foglalkozni.

Nick most már elfehéredett.

-         O’Brian gyerek… - Nyögte. – Nerys… terhes… - Dadogta, kezdve pánikolni. Az még eszébe sem jutott, hogy annak mennyi az esélye.

Quark elvigyorodott.

-         Ne akarja bemesélni, hogy nem tudta! Már meg ne haragudjon, de maga azért nem annyira tökös… - Nevetett, de mire felnézett, a gépész már sehol sem volt. Eltűnt az a frézertok is, amit magával hozott. – Hé és a replikátort ki fogja megjavítani?!! – Kiabált utána mérgesen a tömegbe, de a gépész már messze járt.

Nick futott, illetve, annyira sietett, hogy szegény Kidet ne rázza túlságosan. Útközben beugrott Latarához.

-         Uhm, Őrnagy, tudna rá vigyázni egy kicsit? Csak egy fél óráig? – Kérdezte sietve.

Az Őrnagy azonban nem sietett sehová. Ami azt illeti az emberei, a bajori emberei egész délelőtt lelkesen ecsetelték, hogy az Ezredes mekkorákat tüsszög. És Latara örült, kajánul.

-         Na, lassan a testtel, anyuka! Gratulálok! – Állt fel, és tőle szokatlanul meg is ölelte a meghökkent, egészen pánikban lévő gépészt.

Nick hátratántorodott, aztán az Őrnagy kezébe nyomta a frézertokot.

-         Vigyázna rá? – Kérdezte.

Latara belenézett a mit sem sejtő, alvó macskával teli tokba és bólintott.

-         Persze. Hát megengedte, hogy megtartsa? – Kérdezte, egy újabb kaján vigyor kíséretében.

De Nick már a Promenádon futott. A Vezérlőig még vagy kétszer állították meg gratuláló és vigyorgó kollégák, amire végül kiugorhatott a még fel sem ért liftből. Riadtan nézett körül, mint, aki nem tudja, hogy került oda, és ezen nem segített Dax ábrázata sem. Aki sokat tudó grimasszal állt a helyén. Ez volt az utolsó lökés, Nerys terhes, és neki fogalma sem volt hogyan! De még mindig nem jutott el a féltékenységig, még a döbbent pánik zuhogott benne.

Aztán hirtelen szembe találta magát egy már a reggelihez képest jobban kinéző Kira Nerys ezredessel. Eddig tudott várni.

-         Teterhesvagy? – Kérdezte egy szuszra és hangosan, a pánik tisztán hullámzott végig az arcán.

Hallotta Dax feltörő nevetését, még valahonnan Worfét is, aki eddig bírta a marcona klingon külsejét tartani. És a többi tisztét a Vezérlőben…

Kira erre először csak meglepetten szipogni tudott, meg az amúgy is tátott száját, még jobban eltátani, és hirtelen nem volt biztos benne, hogy jól hall. Aztán ráébredt a helyre, ahol állt, a rangjára, na meg az ezzel járó felelősségre. Úgyhogy megfogta a gépész karját, és az irodája irányába taszította, gyengéden.

-         Az irodámba, ’bmost! – Parancsolt szűken, és sietett is az egyre nagyobb pánikba eső gépész után.

Mikor végre bent voltak, Nicket elérte a felismerés, hogy terhes csak egyféleképp lehet Nerys, hiszen tudta, a párja már hónapokkal azelőtt leállt a születésszabályozó injekcióról, és ez így nem a legszerencsésebb, és főleg nem a legőszintébb út. Egy pillanatra éles fájdalom hasított át rajta, telve féltékenységgel, csalódottsággal. Aztán odafordult Neryshez és halkan kérdezett újra.

-         Te terhes vagy? – Ekkor már mindent megadott volna, csak ne legyen igaz a hír. Csak ne így kelljen megtudnia, csak ne… Bármit csak ezt ne!

Nerys döbbenten nézett a nyilvánvalóan szörnyű állapotban lévő Nickre, és hirtelen őt is megütötte a realizáció, hogy mit gondolhat most a társa.

-         ’Dnem Nick! Dehogy vagyok! – Közölte, még mindig kissé orrhangon. – Honna’dn vetted ezt a hülyeséget? – Kérdezte, hirtelen nem tudva mit kezdeni a kialakult szituációval.

Nick el akarta hinni, tényleg, de a sokk, amibe az előbb kergette önmagát, nem tudott szétoszlani egyik pillanatról a másikra. Közelebb lépett, és biztos akart lenni benne.

-         De… de a tüsszögés. Nekem azt mondták, hogy… - Tört el. És végül elérte teljesen. – Te nem vagy terhes… Akkor te nem… Ugye te nem… - Akadt el újra nem tudva kimondani a szót.

Nerys szájtátva figyelte Nicket, és nem akarta elhinni, amit hall.

-         Te ’kob’molyan azt ’hittedh, hogy én képes lennék… - Kérdezte hitetlenül és csalódottan.

Nick elszégyellte magát. Lehajtotta a fejét, és onnan, a tincsei alól sandított fel ijedten Nerysre.

-         Én nem tudtam, mit higgyek! Quark és Latara, meg Noris, meg mindenki azzal jött, hogy milyen jókat tüsszögsz. Meg gratuláltak. És és és mindenki azt mondta terhes vagy… És és és én nem tudtam, mit higgyek. Én… akkor mér’ tüsszögsz? – Kérdezte, ahogy csak elvergődött az aktuális problémához.

Nerys csípőre vágta a kezét, szipogott egyet dühösen és elhatározta, hogy megöl valakit, kezdi mondjuk Quarkkal, aztán Latarával folytatja, és végül jöhet a bajori biztonsági osztag Norisszal az élen. Legalább leveri a dühét a tüsszögés, a macska és minden egyéb kapcsán is.

-         Ez ’backaallergia. – Jelentette. – Bashir megvizsgált reggel, és azt mondta attól az átkozott ’backától van… - Lépett közelebb, még mindig nem tudva szabadulni a rossz érzéstől.

-         Macskaallergia? – Visszhangozta Nick, megkönnyebbülten, de nem tudva még kiengedni.

Nerys még egy lépéssel közelebb lépett, most már olyan közel, amennyire csak érintés nélkül lehetett.

-         Te tényleg elhitted, hogy képes lennélek így megcsalni? – Kérdezte végül, teljesen tisztán, és őszinte döbbenettel.

Nick nézett rá, és fájdalmasan tudatában volt annak, hogy még mindketten szolgálatban vannak. Aztán megrázta a fejét.

-         Ne haragudj. Az egész csak olyan hirtelen jött. – Felelte végül. És most már ő maga sem tudta, min is pánikolt voltaképpen. – Azt hiszem inkább a gyerek ijesztett meg. – Vallotta be őszintén. Végül felemelte teljesen a tekintetét, egyenesen a párja mélybarna szemeibe. – Óh nem, csak nem volt időm átgondolni. Dehogy hittem! Nem tudom mit hittem, de bízom benned, jobban, mint bárkiben. – Fulladt suttogásba a hangja, szűken a feltoluló érzelmektől.

Nerys elmosolyodott, bár az allergia még kínozta, most már egész elviselhető volt.

-         Most ’bmegcsókoln’dálak. – Suttogta, a hangjában egyértelművé téve, hogy bánja, hogy nem lehet. De a szabályukat mindketten komolyan vették, másként nem lehetett.

Nick elmosolyodott.

-         Én is. – Suttogta, s a hangjában benne volt az ígéret, hogy ezt bepótolják, mihelyt lehet. – Macskaallergia. – Jött rá. A hangja is megerősödött. – Kidtől? – Kérdezte, kissé korlátozottnak hangozva.

Nerys megforgatta a szemeit.

-         Nem, Nick! Mitől mástól? Annak a ’bmacskának ’bme’dnnie kell. – Tért vissza az eredeti küldetésre.

Nick erre vágott egy könyörgő arcot, és a szemeiből áradt az esdeklés. Ők már olyan jól megvoltak Kiddel, és nem akart megválni tőle.

-         Bashir nem tud rá adni valamit? – Kérdezte reménykedve.

Nerys most már dühös volt. A türelme elfogyott, és elege is volt, nagyon.

-         ’Dnem ’csindáltd az a kis ’szőrcsobó ’ídgy is elég galibát ’bmár? Estére ’dne lássam ott! Érthető? – Kérdezte ellentmondást nem tűrően.

Nick lehajtotta a fejét, és komolyan elveszítette a kedvét.

-         Azt nem Kid csinálta… - Vitázott dacosan. – Kid nem tehet semmiről. – Folytatta még egy fokkal dacosabban. – Kid csak egy ártatlan macskakölyök. Aki magányos, és akivel jól megvagyunk. – Akart minduntalan elcsuklani a hangja.

Nerys egyetlen dolgot nem bírt elviselni, még pedig egy síró Nick Wesley. Vágott egy tépelődő arcot, de érezte, hogy megint közel áll a vesztéshez. Végül hajlott a kompromisszumra.

-         Először is, a nappalin kívül nem mehet máshová. Tehát távol marad a hálószobától. És kitalálsz valamit, hogy a levegő mentes maradjon a macskaszőrtől. És akkor meggondolom. De csak addig, amíg nem találom meg a gazdáját. És elhiheted, ezek után személyesen fogom felkutatni! – Morogta, a dühtől, még az orrhangjáról is megfeledkezve, különben is az orra egyik fele már egészen tűrhetően szelelt. A végére azért nyomatéknak még tüsszentett egyet, amivel egyrészt elijesztette az éppen a nyakába ugrani, és őt megcsókolni igyekvő gépészt, másrészt elkezdett szelelni az orra másik fele is.

Nick ijedten hátraugrott, aztán finnyásan felhúzta egy kicsit az orrát. De már vidáman vigyorgott.

-         Kösz, Nerys! Mindent megteszek! – Lapogatta meg kissé sután a párja vállát, és rohant is azonnal megkeresni a kiscicát.

Nerys még utána nézett és mérgesen megrázta a fejét. Nem hitte el, hogy újra csak engedett.

 

Dr. Bashir elégedetten egyenesedett fel és fonta össze maga előtt a kezét. Aztán elmosolyodott, és vidáman nézett Kirára.

-         Azért ne legyen nagyon kemény Quarkkal. – Rázta a fejét elnézően.

-         Nem, ezúttal túl messzire ment! – Törölte meg az orrát, most már jobban érezve magát. – Kilógatom a legközelebbi zsilipen! – Ült fel, és ugrott le a bioágyról. Aztán újra az orvos felé fordult. – Ez meddig fog hatni? – Kérdezte a hyposprayre utalva.

Julian mosolya vigyorrá változott.

-         Körülbelül huszonhat óráig. Majd szerzek még. – Ígérte majdnem nevetve, aztán elkomolyodott. – Megtalálta már a legendás cicus gazdáját? – Kérdezte.

Az Ezredes megrázta a fejét, némiképp elveszetten.

-         Nem. Latara azt mondta, majd megnézi. De őszintén, szerintem van jobb dolga is, mint egy macska gazdáját hajkurászni. – Nem volt túl boldog a helyzettel, és ez látszott is rajta.

-         De legalább már nem tüsszög. – Vigasztalta Julian. – De azért jobb, ha siet, állítólag a főnököt már nem lehet elválasztani tőle… hogyishívja? Kid? – Nevetett halkan.

Kira vetett rá egy mérges pillantást.

-         Miért találja ezt mindenki olyan viccesnek? – Érdeklődött, most már nem is érezve olyan rosszul magát.

-         Mert az. – Felelte nevetve Julian, ahogy elrakta a hyposprayt végre. Az Ezredes már nem válaszolt, csak elrohant. – Holnap ugorjon be megint, ha nem akar tüsszögni! – Kiabált még utána a doktor.

Kira csak legyintett és folytatta az útját hazafelé.

 

Nerys egy nagy sóhajtással lépett be a szállására, de végül nem tudott megállni egy apró mosolyt, melyen csak segített, hogy a gépész állva az ígéretét valahogy kitisztíthatta a szoba levegőjét, és most egészen olyan volt, mintha a bajori tavaszba lépett volna be hirtelen.

És kicsit ugyan későn jött, mert jócskán tovább dolgozott, egészen a Béta közepéig, s utána még beugrott a Betegszobára a gyógyszerért. De a látvány, amely elétárult minden bosszúságát és fáradtságát eltörölte. Már nem emlékezett az idegesítő teherhajó-kapitányra, akinek több mint egy óráig magyarázta, hogy miért élveznek elsőbbséget a Föderációs hajók, és miért nem tudja azonnal az apró hajtóműhiba kijavítására vezényelni az összes gépészét. Aztán még jött az egész felhajtás az állítólagos terhességével, és az egész nap úgy, ahogy volt egy egész nagy tüsszentés, és égő szemek. De most már vége volt.

Ott feküdt Nick a függőágyában, szunyókálva, már a boxerében és a ’Flottatrikójában, a hasán összegömbölyödve Kid, aki szintén békésen aludt.

Nerys egy halk lépéssel közelebb lépett, és a szája elé kapta a kezét. De a mélybarna szemek mosolyogtak. Végül összeszedve kicsit magát, odalépett a függőágy mellé, és gyengéd puszit nyomott Nick homlokára. Aztán leült az asztalához, és bekapcsolta a terminált. Várt egy üzenetet a Bajorról, de mivel egész nap nem érkezett meg, még mindig nem tudott teljesen elszakadni az Állomás ügyeitől.

-         Nerys? – Jött nem sokkal később a gépész hangja álmosan, egy ásítás kíséretében.

Kira felnézett a nem rég érkezett parancsból és elmosolyodott.

-         Nem akartalak felébreszteni. – Felelte halkan.

Nick lenézett a hasára, és mivel Kid továbbra is láthatóan mélyen aludt, óvatosan feltápászkodott, lerakva a függőágyba a kiscicát. Aztán odament a társához, s a két kezébe véve az arcát, megcsókolta.

-         Ezt a délelőttért. – Suttogta Nerys ajkainak. Aztán gyorsan újra bezárta a távolságot közöttük, hogy ezúttal egy mélyebb, éhesebb csók következzen. – Ne haragudj. – Folytatta, ahogy elváltak újra. – Nem kellett volna kiborulnom.

Nerys átkarolta Nick derekát, az ölébe húzva a társát. Aztán felmosolygott rá.

-         Sq’wan, én sosem tudnám megtenni. Ugye tudod? Kicsit rosszul esett, hogy elhitted. Ez minden. – Magyarázta, keresve a megfelelő szavakat.

Nick komolyan csillogó, intenzív szemekkel nézett vissza rá, és hátrafésülte a vörösesbarna hajtincseket.

-         Szeretlek Nerys. – Lehajolt, hogy ugyanezt elmondja egy csókkal is. Végül, ahogy hátra húzódott, még egy fokozattal komolyabbra váltott a tekintete. – Megkaptad Shakaar Miniszterelnök üzenetét? – Kérdezte, mert bár nem szoktak ők munkáról beszélni otthon, ez mégis fontosabb volt.

Kira felnézett a párjára, és bólintott.

-         Épp az előbb. A miniszterelnök ide látogat a Hálaadásra, és tartani akar egy beszédet, természetesen a Föderációs Csatlakozási tárgyalások irányáról.

Nick elmélyülten figyelte Nerys ajkait, ahogy a szavakat formálták, keresztül a szőke, szemébe lógó tincseken. Aztán elérték a szavak is, és visszatalált a valóságba.

-         Még mindig problémát jelent az a csoport? – Kérdezte, igyekezve a beszélgetésen tartani a koncentrációját, és nem elkalandozni a párja kezeivel együtt.

Az Ezredes sóhajtott, ahogy visszahúzta a kezeit a gépészfenékről mindkettejük számára kevésbé kizökkentőbb helyekre. És megadta magát a munkának.

-         Igen. Mikor legutoljára feltűntek a tárgyalásokon, még nem sejtettük, hogy ekkora bázisuk van. De most úgy tűnik, komoly veszélyt jelentenek a csatlakozásra.

-         Mit fogsz tenni? – Kérdezte a gépész próbálva maga is gondolkozni, de ő nem volt biztonságis.

-         Latara megoldja az Állomás biztonságát. Én inkább az ide úttól tartok. És Shakaar hallani sem akar kíséretről. – Sóhajtott, a homlokát Nick vállán nyugtatva.

A gépész megsimogatta Nerys vörösbarna tincseit, aztán hátrahajolt, hogy újra bele tudjon nézni a társa szemeibe.

-         Te biztos meg tudod győzni az elnököt. – Felelte, mert bár a gondolat kényelmetlen volt egy kicsit, azért segíteni akart. – És lehet, hogy elég lenne egy-két komp is. – Tette hozzá tűnődve.

Nerys felvonta a szemöldökét az árnyalatnyi, alig észrevehető tónusra a társa hangjában.

-         Mi lenne, ha most hagynád, hogy befejezzem ezt, gyorsan meggyőzzem Shakaart és utána… - Helyezett egy gyors csókot Nick ajkaira, mintegy ígéretként, megpaskolva közben a valahogy újra a tenyere alá került gépészfeneket.

Nick lemosolygott rá, és megpuszilta az orrát.

-         Számíthatsz rá. – Állt fel azért kelletlenül, hogy visszafeküdjön a függőágyba, ahol már Kid ébredezett hatalmasra tátott szájjal.

Kira elmosolyodott, aztán gyorsan visszatért a munkájához.

 

Öt nappal a Bajori Hálaadás ünnep előtt egy kis Kettesosztályú komp hagyta el az Állomást, egyenesen a Bajor felé véve az irányt.

Benne egy szótlan Kira Nerys ezredessel, és ha lehet, talán még szótlanabb Nicole Wesley zászlóssal. Az Ezredes ült a kormánynál, látszólag a figyelme minden cseppjét lekötötte az egyszerű feladat. A főgépész szintúgy el volt foglalva a rendszerdiagnosztikákkal, amelyek mindannyiszor jó szolgálatot tettek neki, ahányszor el kellett bújni valami elől.

Ez a valami jelen esetben egy már kitört, épp újra kitörni készülő vihar volt. A terv ugyanis, a Miniszterelnök biztonságos szállítását illetően rendkívül egyszerű volt. A miniszterelnöki yacht egy nap múlva indul el a Bajorról, de elnök nélkül, illetve a Miniszterelnök embereit szállítva az Állomásra. Akit pedig ez a kettes komp fog az Állomásra vinni, amely eredetileg az Ezredest szállítja haza, egy gyors magánlátogatásra. Ami annyira egyszerű, hogy még működhet is. Shakaar miniszterelnök előző este bele is ment, Kira hosszas győzködése után. Az egyetlen baj, amely hivatalosan még csak nem is létezhetett, hogy a kompba kellett még valaki, egyrészt, mert előírás, másrészt mert így biztonságosabb.

A kissé nyakatekert eljárás azért volt szükséges, mert a bajori biztonsági szolgálat tudomást szerzett arról, hogy egy szélsőséges, magukat már többször megmutató, az Új Körnek nevező csoport merényletet tervez a Miniszterelnök ellen. A terrorista csoport célja, mióta feltűnt egyértelműen a Bajor Föderációs csatlakozásának meghiúsítása volt.

És Kira ezredes ezért döntött úgy, hogy egy apró és olcsó trükkel szállítják Shakaart négy nappal korábban az Állomásra. Azonban ő eredetileg Worf parancsnokot akarta vinni a küldetésre, de Wesley kijelentette, hogy nem fogja elengedni, főleg nem a legutóbbi kalandja után az Új Körrel, ami majdnem nagyon rosszul végződött. Amellett a gépész felhozott egy igazán jó érvet is, mert hát miért menne az Ezredes magánútra Worffal? Ezek után Kira ugyan belement, de megmakacsolta magát, és egy kiadós veszekedés után, amely tartalmazta a „felettes”, „beosztott”, „kötelesség”, „felelősség”, „tekintély”, és „ne merd még egyszer” kifejezéseket, kiabálva, és csúnyán, nem is szólt többet a párjához és főgépészéhez. Egyszerűen csak hallgatott.

A gépész úgyszintén, akinek ráadásul az új barátja is hiányzott, akit kénytelen volt Jadziára bízni. A trill legalább nem allergiás szegény Kidre. Akinek ezek után a sorsa elég ingadozó lábakon állt, hiszen, ha Nick helyzete instabil Kiránál, akkor Kid valóban problémás. Pedig a gépész fejében már elkezdődtek megszületni álmok, miszerint végleg velük marad a kiscica, akit úgy megszeretett.

Egy apró, vékony csipogás zavarta fel végül is a gondolataiból, amire felvonta mind a két szemöldökét. Aztán gyorsan lefuttatott egy diagnosztikát a hajtóművön, végül megrázta a fejét.

-         Esik a plazmaáramlás a reaktorban. – Jelentette semlegesen tartva a hangját. Ennek a hibának nem lett volna szabad előjönnie, hiszen saját maga ellenőrizte háromszor is az egész kompot.

Kira meg sem mozdította a fejét, csak csatlakozott a gépészeti kijelzőkhöz, így ő maga is látta a problémát.

-         Ki tudod javítani? – Kérdezte, ő is igyekezve semleges maradni. Bár az ő hangjában még benne vibrált az előző veszekedésük hűvössége. Azonban küldetésen voltak, és a szolgálatba nem fogja beengedni a magánéletét, nem úgy, mint a mélyen tisztelt főgépésze.

-         Igen. – Felelte az illető gépész, ahogy végigzongorázott a konzolján, igyekezve manuálisan újrahangolni a plazmaelosztót. De az tökéletesen működött, amíg a plazma továbbra is lassult. – Ezt nem értem… - Mormogta maga elé.

Erre az Ezredes már felemelte a fejét, és oldalra nézett.

-         Ez jónak tűnik… - Jegyezte meg, valamit azért ő is értett a hajtóművekhez.

Wesley gyorsan döntött.

-         Megnézem. – Állt fel, felkapva a pult alól egy szerszámkészletet, hogy hátra induljon a hajtóműhöz.

Az Ezredes visszafordította a figyelmét a kormányra, amellyel azonban még vagy két óráig nem kell majd semmit tennie. De átlátszó ürügynek tökéletes volt.

Wesley letérdelt a hajtómű alsó nyitott panelje mellé és bekémlelt. A hátán végigfutott egy érzés, amely a teste elülső felén jött vissza, hogy végül a bensőjében kezdjen el süllyedni. A plazmaelosztó berendezés normálisan egy apró tartály volt, egy vezérlőpanellel a tetején, és ebből ágazott el a négy fő plazmavezeték, legalábbis ennél a típusú kompnál. Azonban most a tartály tetején, a vezérlőpanelen kívül még ott volt egy kis doboz. Amelyet nem ismert, még csak soha nem is látott hasonlót. A kis doboz elülső felén pedig egy egyszerűnek tűnő, csupán négy gombot és egy kijelzőt magába foglaló vezérlőegység volt. A kijelzőn pedig egy felirat, igaz a gépész nem értette, de azt felismerte, bajori.

-         Nerys, hátra tudnál jönni? – Érintette meg a komjelvényét idegesen.

-         Mi történt? – Kérdezte az Ezredes, egy pillanattal később, még keresztül a komlinken.

-         Csak gyere. – Kérte újra Nick, most már egyre idegesebben.

A válasz elmaradt, de a gépész hallotta, ahogy nyílik az ajtó, és az Ezredes csizmái végigkopognak a raktér padlóján. Közben ő már a trikorderére befutó adatokat böngészte, amitől az idegessége csak nőtt. Az eszköz plutóniumból és titániumból állt, de a belsejébe nem volt képes belelátni az egyszerű trikorder.

-         Mi az? – Kérdezte Kira, ahogy letérdelt mellé, hogy belessen ő is a panelen.

-         Nem tudom, de az írást neked érteni kellene.

De addigra Kira már el is olvasta, és bele is sápadt. Nick egy pillanatra tétován nézte a párját, aztán végül megkérdezte.

-         Nos, mit jelent?

-         Azt, hogy „jó nyaralást”. – Válaszolt az Ezredes színtelenül.

Nick oldalra billentette a fejét és megpróbált viccelni.

-         Valaki talán ajándéknak szánta? – Kérdezte félkomolyan, de az ő ereiben is adrenalin áramlott már inkább, mint vér.

-         És azért számol ez visszafelé? – Kérdezte Kira a doboz kijelzője felé mutatva.

A gépész nyelt egyet, és gyorsan áthangolta a trikorderét egy szűkebb érzékelő tartományra, hátha úgy képes belelátni a titokzatos dobozba.

-         Mennyi? – Kérdezte Nick, miközben közel járt ahhoz, hogy odavágja a trikordert, miután az a legszűkebb tartományban sem fogott semmit.

-         2 óra, 6 perc, 55 másodperc – Felelte az Ezredes, és leült, háttal a levett panelnek támaszkodva, a gépészre nézve.

Nick viszonozta a tekintetet, aztán kissé beljebb igyekezett látni, fel akarva deríteni, hogy milyen módszerrel van rögzítve a most már nagy valószínűséggel pokolgép a plazmaelosztóhoz.

-         Nem lehet leszedni. – Jelentette, miután kihúzta a fejét.

-         Tudod hatástalanítani? – Kérdezte az Ezredes felhúzva a térdeit.

Nick egy pillanatra a sarkára ült, aztán újra feltérdelt, a kezébe vette a trikordert, és újra megpróbált belelátni, ezúttal egy direkt, manuális hangolással kísérletezve. Kicsit több mint egy perc múlva, végre talált egy egészen keskeny frekvenciát, ami végül láthatóvá tette a bomba belsejét. Amit látott azonban, nem volt túl megnyugtató. Csak némán odamutatta Kirának.

-         Láttál valaha ilyet? – Kérdezte, ahogy felnézett az Ezredes szemeibe.

Aki bólintott, az arckifejezése szinte dühös volt.

-         Igen. Ezt még mi használtuk annak idején. – Felelte, de a hangja vágott és hidegebb volt a leghidegebb breen télnél.

Nick felvonta a szemöldökét, nem állt össze a kép, de ez nem akadályozta meg, hogy ne tetsszen.

-         Ti? Mármint az Ellenállásban? – Kérdezte, próbálva megérteni, mitől olyan dühös Kira.

-         Igen. Ezzel robbantottuk fel a kisebb kardassziai bázisokat a felszínen. Azért voltak tökéletesek, mert nem lehetett érzékelni őket. De, még ha véletlenül meg is találták, akár egy érintésre robbant. – Magyarázta, és hirtelen felpattant.

A gépész felnézett rá, és ő is felállt.

-         De mit keres egy ilyen itt? – Kérdezte, még mindig nem látva az összefüggést.

Kira megrázta a fejét, és az állkapcsai jól láthatóan dolgozták vissza a dühét.

-         Már az előző támadásnál sejtettük, hogy az Új Körben van néhány volt Ellenálló is, akik ugyanazt látják a Föderációban, mint annak idején a kardassziaiakban. – Felelte, és végül úgy tűnt, mint aki visszanyerte az uralmát a haragja fölött.

Nick végül bólintott, ahogy végiggondolta, és bár nem tűnt logikusnak, de elképzelhetőnek annál inkább.

-         Oké, azt mondod, ezt nem lehet hatástalanítani. – Tért vissza az eredeti problémára, nem érezte ugyanis túl kényelmesen magát a pokolgéppel egy fedélzeten. – Csak a kardassziaiak nem tudták akkor, vagy egyáltalán nem lehet?

Az Ezredes megrázta a fejét.

-         Nem. Érintésérzékelőháló van beépítve az egész burokba, még a vezérlőpanelbe is. Kétmikronos sűrűségű érzékelőcsomópontokkal. Ha egyszer elindították, akkor már nem lehet megállítani. Nem lehet transzportálni, mert a legkisebb mulekulabomlásra robban. Nem lehet csillapítómezőbe zárni sem, mert érzékeny a hagyományos erőterek sugárzására is. Ez volt a legjobb, és a legbiztosabb fegyverünk… - Emlékezett vissza egy pillanatra, furcsa színnel a hangjában.

Nick kényelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, és görcsösen igyekezett kitalálni valamit.

-         Tehát? Akkor kilőjük az egész Magot, vagy mi transzportálunk ki valahová, autópilótán hagyva a kompot? – Ennyi választási lehetőséget látott.

Az Ezredes egy pillanatra elgondolkodott, aztán, mintha rájött volna valamire.

-         Az egész úgy volt beállítva, hogy akkor robbanjon, mikor feltranszportáljuk Shakaart. – Mormogta maga elé, szinte csak magának. A hangjában az árnyalatnyi elismerés mellett újra düh bujkált.

-         Tehát, kilőjük, vagy transzportálunk? – Kérdezte még egyszer Nick, megérintve egy pillanatra Kira vállát.

-         Készítsd elő a transzportert és keress egy megfelelő bolygót! Én beállítom az önmegsemmisítőt, és értesítem a Belbiztonságot és az Állomást. – Nézett fel végül, s a szemében ott volt valami, ami Nicken hideg viharként suhant végig.

Nem akart a helyében lenni a terroristáknak, amikor Kira Nerys ezredes elkapja őket. Sőt, még csak a közelben sem.

 

Kira most már ki merte adni a dühét a szerencsétlen konzolon. A kommunikáció nem működött, az érzékelők nem működtek, semmi nem működött. Még a transzporter sem. Végül sajgó ököllel és egészen tehetetlenül nézett fel a mellette halottsápadtan és nagyon tanácstalanul álló gépészre.

-         Oké, javaslatok? – Kérdezte. És most már valóban érezte a veszélyt, a testének minden atomjában, ahogy már nagyon rég nem. Érezte az adrenalint átzúdulni rajta, feszítve az ereit, azzal a régi, ismerős hévvel, ahogy nagyon, nagyon rég. Mikor még nap, mint nap ezzel kellett szembenéznie.

-         Én ezt nem értem! – Csapott Nick is dühösen a konzolra. – Én magam néztem át minden négyzetcentimétert… - Morogta, egyre nagyobb hévvel.

Kira a vállára tette a kezét, és maga felé fordította.

-         Nick, meg tudod csinálni a transzportert? – Kérdezte erővel tartva nyugodt mélységben a hangját.

-         És mit érünk a transzporterrel érzékelők nélkül? – Érdeklődött kissé gunyoros hangnemben, amit nyilván a stressz és a kilátástalan helyzet hozott ki így.

-         Egyszerre csak egy dolgot. Tehát tiéd a transzporter enyémek az érzékelők. – Folytatta nyugodtan az Ezredes.

Nick egy ideig csak farkasszemet nézett vele, aztán bólintott. Meg tudja ő ezt csinálni. Simán. Egy perc alatt…

-         Rendben. Láss neki! – Bólintott Kira is, a kezébe nyomva a szerszámkészletet.

De a gyomrában egyre jobban süllyedt az a nagyon kellemetlen érzés, hogy bárki is csinálta ezt nagyon profi lehetett, ha el tudta kerülni a főgépész dupla ellenőrzését, plusz, amit Nick külön csinált, csak, mert Nerys is ment. Vagy tudta, mikor végzett a harmadikkal…

Fél órával később Nick pólóra vetkőzve feküdt a transzporterdobogó alatt és bizony komolyan izzadt, ahogy görcsösen igyekezett életet lehelni az egyetlen túlélési esélyükbe. Közben Kirának sikerült kiszednie az érzékelőkből egy közeli M-típusú bolygó koordinátáit, amelyet azonnal felhasználhatnak, mihelyt Nicknek sikerül használhatóvá varázsolnia a transzportert. Azonban még úgy is az időzítésen múlik, mert a hajó addigra már irányíthatatlan volt, s ha kiérnek transzportertávból, akkor maximum az űr vákuumjában tudnak landolni, amely nem annyira kellemes, ámbár nagyon halálos.

-         Hogy állsz? – Kérdezte Kira letérdelve a társa mellé, és belesve a szerviznyílásba.

-         Még tíz perc, max tizenkettő. – Szólt ki Nick, és a hangjában nem csak jó adag irritáltság, hanem most már komoly félelem is volt.

Az sok. Állapította meg magában az Ezredes, a legjobb esetben is nyolc percnél nincs több idejük. Behunyta a szemét, és próbált gondolni valamire, bármire, amivel időt nyerhetne, vagy legalább megnyugtathatná a most már szemmel láthatólag pánikba eső gépészt. Végül egy utolsó, de kézenfekvő megoldás mellett döntött, az egyetlennél, ami hirtelen eszébe jutott. Nick combjára tette a kezét, hogy magára vonjon némi figyelmet.

-         Sq’wan, nyugodj meg. – Kérte halkan, az összes adrenalin, és minden dühe ellenére nyugodtan. – Tudom, hogy meg tudod csinálni. Van nyolc percünk. De ennél nem több.

Nick behunyta a szemét egy pillanatra, aztán frusztráltan kitörölt egy legördülő verejtékcseppet, és vett egy mély levegőt. Nyolc perc, az nem olyan kevés. Volt ő már rosszabb helyzetben is, még a Voyagerrel a Delta Quadránsban. Hányszor is halt meg majdnem? Ötször? Hatszor? Ahogy kinyitotta a szemét, az előbbi kéz eltűnt a combjáról, de a koncentrációja megújult. Hirtelen nem is tűnt olyan nagyon negatívnak az a szám, a létező idő, mínusz a szükséges idő.

A kompban nyomasztó lassúsággal tántorogtak a másodperek, legalábbis Kirának. Egy fél méterrel odébb azonban olyan tempóban rohantak el egymás után, mintha a gépész valahogy nem csak nem tudott volna velük lépést tartani, de még hátrafelé is száguldott volna.

Végül, végül, mikor már egyikük sem tudott többé az időérzékére hagyatkozni, egy halk „kész” kiáltás hagyta el a transzporterdobogó alsó szerelőnyílását, és Kira felugrott.

A konzolnál azonnal betáplálta a koordinátákat, amiket azóta már tökéletesen memorizált, egy következő ugrással magával rántotta a még csak feltápászkodó gépészt, a harmadik ugrással fent termett a dobogón, aztán utána eltűntek. Mindketten.

 

A Deep Space Nine Vezérlőjében Dax felkapta a fejét, és az arcán egy sor érzelem viharzott át. Végül az egész megállt, és maradt egy ijesztő, egészségtelen sápadtság.

-         Worf… - Próbálta. De meg kellett köszörülnie a torkát, hogy egy kis erőt nyerjen a hangjának. – Most jelentette a Zeldor teherszállító, hogy egy Föderációs komp roncsait találta, a 26/05/34-es koordinátákon. Szedj össze egy csapatot, és induljatok el! – Adta ki a parancsot színtelenül a kollégájának és férjének.

A klingon erre egy pillanatra megdermedt, de aztán azonnal megtalálta a tisztet önmagában.

-         Jelentettek túlélőket? – Kérdezte gyorsan, már a parancsokat küldve szét.

-         A Zeldor nem talált még semmit, de tovább kutat. – Nézett fel az újabb üzenet után Dax.

-         Értettem. – Vetette oda még gyorsan a válla fölött Worf, de már a liftben is volt két másik bajori tiszttel.

Dax úgy nézett utánuk, hogy az arcán tisztán olvasható volt, legszívesebben ő is menne, de neki itt volt dolga, még fel kellett vennie a kapcsolatot a Bajori Belbiztonsággal, és jelenteni, hogy a terv nem vált be, valaki nagy valószínűséggel előttük jár.

 

A sötét és nehéz köd lassan oszlani kezdett, ahogy képes volt megmozdulni. Úgy érezte legalább is, hogy meg tudja mozdítani az ujját. Egy elhatározással később a testrész meg is mozdult. Ezek után megpróbálkozott a szemével, s a szemhéjak lassan kinyíltak, felfedve ezzel egy pár égszínkék szemet. Még kissé fókusztalanul meredtek felfelé a két holdat tartó égboltra, de most már legalább láttak. A többi érzékszerve is működött, először az éles fájdalmat vette észre a hátában, mert amikor próbált megmozdulni, rájött, hogy valószínűleg valami keményen fekszik, talán egy sziklán. Aztán hallott valamit, talán szél, talán csak a bolygó faunájának hangjai, nem tudta még. Érezni földszagot érzett, nem túl töményen, de elég volt, hogy nehezen telepedjen az orrába. Aztán hirtelen visszajött, hogy mi történt, a komp, a pokolgép, a transzport… Nerys. Ütötte meg hirtelen a realizáció, és a hiány, a tudat hiánya, hogy Nerys jól van. Lassan megpróbált felülni, de a fájdalom fokozódott. Végül sikerült hasra fordulnia, és körülnéznie. A vörös folt, Nerys egyenruhája, a szín, ott volt előtte néhány méternyire, mászni kezdett hát, amit még engedte a hátában élő fájdalom is.

Nerys hallotta, hogy valami közelít, érezte a testében. Egy ösztön volt ez inkább, ami mindig bekapcsolt veszélyes szituációkban, és még sosem hagyta cserben. De ezúttal elmaradt az apró szőrszálakat a nyakán felállító figyelmeztetés. Ebből tudta, az a valami nem lehet veszélyes. Feküdt hát tovább, igyekezett legyűrni a gyomrában emelkedő émelygést, és megtalálni a középpontját a világnak, mely hirtelen elveszni látszott.

Nick végre odaért, gyorsan az ismerős test, a kedves arc fölé hajolt, ahogy a keze már nyúlt is a pulzust keresve a kecses nyakon. Egy kissé remegett, de belül furcsán nem volt semmi, egy gondolattöredék, egy érzés átsuhant rajta, miért kellene tudnia? Amíg nem tudja, addig nem fáj. Végül odaért, két ujja szakszerűen nyomult artériának, és a várt apró lökés megérkezett, aztán még egyszer, és még egyszer. Szabályosan és erősen. A kék szemek megkönnyebbülten tűntek el egy percre a világ elől, majd mikor megjelentek, már teljesen más csillogott bennük, mint eddig.

-         Nerys… - Rázta meg kicsit az épnek látszó vállat, belesuttogva a közelebbi fülbe. – Nerys… kérlek, ébredj!

A válasz először elmaradt, aztán egy apró hang, mélyről a bajori torokból, elég volt egy kék villanásra. Aztán az Ezredes szemei is kinyíltak, zavartan bámulva bele a fölé hajló arcba.

-         Nick… - Suttogta reszelősen, de nem volt még ereje megköszörülni a hangját. – Jól vagy? – Kérdezte gyorsan, ahogy a mélybarna szemek ráfókuszáltak a társra.

A gépész elmosolyodott, aztán gyengéden leeresztette a fejét Nerys mellkasára.

-         Most már igen. – Motyogta, és tényleg nem is vágyott másra, mint ott helyben elaludni.

Hirtelen olyan hideg volt. Olyan átkozottul hideg…

A súly, mely a mellkasára nehezült nem volt teher, megnyugtató meleget takart, s maradt volna még alatta, mert enyhet adott, mert ismerős volt, mert visszakapta. De megmozdult benne valami, megmozdult egy olyan ösztön, mely többször mentette meg, minthogy megszámolni tudná. Felemelte a fejét, visszaküzdve az egyre nagyobb nyomással emelkedő hányingert, a gyomrának háborgását, s óvatosan felemelte Nick fejét is, hogy újra a szemébe nézhessen.

-         Menni kell, Sq’wan! – Mondta halkan, s lassan feljebb ült, még tartva a társát, közben már vizsgálva sérülések után.

Az éles fájdalom újra belehasított, ahogy igyekezett felülni ő is, követni az ezredesét, Neryst. De végre körül tudott nézni. Sziklák, apró szemű portól hatalmas nálánál nagyobb kövekig, megvilágítva a két holdtól, ezüstös fénybe öltöztetve az egész, a szikláktól eltekintve, síkságot. A távolban egy sokkal sötétebb horizont húzódott, de a szeme fájt, nem tudta eldönteni, vajon csak az éj játéka-e, vagy esetleges hegy, talán menedéket nyújtó barlangokkal. Aztán ismerős csipogást hallott, és lenézett maga elé, Kira kezében egy trikorderből jött, ami őt vizsgálta.

-         Nerys? – Kérdezte, látva az ezüstfényben is kissé szürke arcot. – Jól vagy? – Kérdezte újra, ahogy a társa nem válaszolt azonnal.

Erre már az Ezredes felnézett, és bólintott.

-         Én igen. – Válaszolta olyan hangon, mint aki valami teljesen másra figyel. – Nick, nem fáj a fejed? – Kérdezte, s a kérdést kísérő kifejezés emlékeztette Nicket arra, mikor nem emlékezett rá, mikor majdnem elveszítették a közös életüket.

Értette, mit kérdez, s azonnal keresgélni kezdett önkéntelenül is a memóriájában. Nem talált különbséget, s az is csak halványan ötlött fel benne, hogy honnan is találna?

-         Nem. – Felelte, s aztán hirtelen eltorzult az arca, ahogy fel akart állni, bizonyítva, hogy teljesen jól van. – Csak a hátam… - Javította ki önmagát.

Kira óvatosan maga felé fordította a gépészt, hogy tudjon egy pillantást vetni a hátára, de nem talált semmi látható sérülést, és a trikorder, bár nem orvosi volt, nem jelzett semmi a szokásostól eltérőt.

-         Nem találok semmit… - Hajolt előre egy kissé, közelebb Nickhez. – Fel tudsz állni? – Kérdezte, miközben ő már tolta fel önmagát, és így állva, már nem is tűnt olyan elviselhetetlennek az émelygés.

Nick feltérdelt, még óvatosan, aztán hagyta magát felsegíteni. Végül újra körülnézett ezúttal felülről még alaposabban. A kopár táj elérte korábban is, de a fehérség, amely itt-ott tarkította a sziklákat csak most jutott el hozzá, s most ébredt rá arra is, hogy fázik. A karjait összefonta maga előtt, próbálva valami kis meleget teremteni, de már didergett.

-         Hova innen? – Nézett végül oldalra az Ezredesre, aki újra a trikorder kijelzőjét böngészte, és már a hátán volt a túlélőcsomag. Nick egy pillanatra összeráncolta a homlokát, nem emlékezett mikor készítették azt oda, és egyáltalán, hogy került Nerysre, de nem, mintha nem örült volna neki. Éppen ellenkezőleg.

-         A trikorder szerint az a hegy üreges. Az egyik barlang jó lesz nekünk, amíg ideér a segítség. – Válaszolta Kira, miközben az övébe rejtette az eszközt. – Gyere… - Ez a hang sokkal lágyabb volt, mint az előző hivatalos, amely sokat segített a gépésznek a hideg ellen.

Kira egyik karjával megtámasztotta Nicket, és indult is volna, de a gépész még ellenkezett.

-         Nah, megy ez egyedül is… - Mormogta, próbálva kiszabadulni a támaszból.

Nerys vágott egy irritált grimaszt, de nem engedte el a társát.

-         Az lehet, de én fázom… - Felelte szintén, kissé morgós hangnemben, és ezúttal nagyobb lendülettel indult el.

A gépész hátában ettől keletkezett egy kellemetlen érzés, így jobbnak látta félretenni az egóját és engedelmeskedni a felettesének.

 

Jadzia Dax parancsnok idegesen, és nem kevésbé aggódva járkált fel-alá az állomásparancsnoki irodában. Fél óráig győzködte a Bajor hihetetlenül makacs miniszterelnökét, hogy mivel az eredeti terv meghiúsult, legalább engedjen egy kíséretet, ha már nem mondja le a beszédét. De Shakaar csökönyösen ragaszkodott a saját kíséretéhez, amely ugyan szakszerű volt, de Dax szerint nem elég. Mindemellett a trillnek amúgy is volt egy rossz előérzete, ami nem hagyta nyugodni. Végül a miniszterelnök azzal fejezte be, hogy másnap látják egymást, és addig is Feltor Joy.

A másik probléma, hogy már három órája kiküldte a Defiantot, Worffal a kapitányi székben, és még mindig semmi hírük az esetleges túlélőkről. A Defiant és a Zeldor teherszállító, ami eredetileg megtalálta a roncsokat tovább kutat, de mivel nem fogtak semmilyen kommunikációs jelet, vagy vészjelzést, így biojelek, vagy komjelvények után kell kutatni, amely jócskán időigényesebb, mint egy egyszerű vészjelkutatás. A trill parancsnok már másfél órája mérlegelte, hogy ki kellene küldenie kompokat is, de azoknak az érzékelői jóval gyengébb teljesítményűek, mint a Defiantté, vagy bármely más nagyobb Csillagflotta hajóé. Amellett éppen az Állomás felé tart egy Intrepid osztályú hajó, a Chain, amely már felajánlotta a segítségét a keresésben. De ők még tíz percre vannak, és még utána is legalább fél óra kell, amíg feltöltik a hajót a legszükségesebb ellátmánnyal. És Dax parancsnok abban a pillanatban gyűlölt várni.

És az ajtócsengő sem javított a hangulatán.

-         Tessék! – Szólt ki hevesen.

Latara Koren őrnagy lépett be, a kezében tartva egy rögzítőt, az arcán azonban, mint rendesen csak egy sztoikus és kissé arrogáns kifejezés ült, amely lehetetlenné tette annak megmondását, hogy milyen hírt hoz.

-         Parancsnok, ezek a Defiant által beküldött első érzékelő adatok a roncsról. – Kezdte a bajori biztonsági főnök a jelentését minden bevezető nélkül, felnézve a trillre.

-         Mutassa! – Nyúlt a jelentésért Dax, és gyorsan átfutotta. De neki ez még csak annyit mondott, hogy merénylet történt. Amit eddig is sejtett. – Tehát merénylet. – Mondta, szinte csak maga elé.

-         Látja, ezeket az összetevőket? – Mutatott az őrnagy a rögzítő kijelzőjére. – Titánium, plutónium, és cisztézium. – Sorolta hangosan is.

Dax felnézett rá, és felvonta a szemöldökét.

-         De mire a cisztézium? – Kérdezte, próbálva megérteni a bajori gondolatmenetét.

-         Ilyen bombát csak egyszer láttam, és csak egy csoportról tudok, aki eddig használta. – Kezdte az Őrnagy, de a hangjában egy a trill számára ismeretlen él táncolt.

-         A lényegre Őrnagy… - Sürgette, nem akarva, és nem lévén türelme rejtvényesdit játszani.

Az Őrnagy vágott egy kis grimaszt, de úgy döntött, ez valóban sürgős.

-         Az Ellenállásban használtuk ezeket az összetevőket. Olyan bombát lehetett gyártani belőlük, kevés ráfordítással, ami gyakorlatilag hatástalaníthatatlan. A kardassziaiak legalább is nem tudták őket semlegesíteni. – Magyarázta gyorsan.

-         De hogy kerül egy ide? – Kérdezte a Parancsnok, nem értve, hogy fog ez segíteni bármelyik ügyben is.

Az Őrnagy sóhajtott egyet, ez volt az a rész, amelyet ő sem értett.

-         Nem tudom, parancsok. Az Új Kör tudhat Shakaar, vagy az Ezredes múltjáról, lehet erőfitogtatás. De ami valószínűbb, hogy a terrorista csoport egyik vagy több tagja is volt Ellenálló. – Tűnődött, nem is annyira a Parancsnoknak, mint magának.

Dax egy pillanatra elgondolkodott ezen, aztán megrázta a fejét.

-         De mért akarná egy ellenálló megölni a volt társát? – Kérdezte újra az Őrnagyra nézve, közben végezve a teljes jelentéssel.

A bajori megrázta a fejét.

-         Nem tudom. De ki fogom deríteni. – Jött az eltökélt, vagy inkább csökönyös válasz, s Dax fejében egy pillanatra megfordult, hogy ez vajon a bajori nép sajátja-e, vagy csak ő van megáldva ennyi makacs bajorival. – Shakaar elfogadta a kíséretet? – Hallotta aztán az Őrnagy következő kérdését.

-         Nem. – Rázta a fejét a Parancsnok most már rezignáltan.

Az Őrnagy egy pillanatra mereven tanulmányozta a földet, végül, amikor felnézett egy majdnem cinkos tekintet villogott a zöld szemekben.

-         Kérek engedélyt hadgyakorlatra Parancsnok, holnap, a szektorban. – Vágta vigyázzba magát, teljesen komolyan és hivatalosan.

Ez levette Dax válláról a terhet, végre egy valamire való megoldása, legalább az egyik problémának.

-         Az engedélyt megadom. – Felelte egy félmosollyal. – Leléphet, Őrnagy. – Tette még hozzá, kissé könnyedebben.

Latara bólintott, és már a gondolataiba merülve távozott.

 

A sziklafalak által szegélyezett tér sötét volt, csak egy kézilámpa fénye táncolt a falon, nem sokkal Nick fölött, jelezve, Kira visszatérőben van, a fa, vagy valami éghető keresésből.

-         Nem találtam semmit. – Ért oda előbb a hang, mint maga az Ezredes.

Nick csak felnézett, s a bejelentésre önkéntelenül is szorosabban húzta össze magán a túlélőkészletben talált kissé túlméretezett hőtartó kabátot.

-         Csak kibírjuk itt egy napig. – Válaszolt végül, ahogy Kira alakja végre feltűnt a fordulóban, sietve, a hidegtől.

-         Végeztél? – Kérdezte Nerys, a tekintetével már keresve a gépész által ígért összeeszkábált komjelvényt trikorder tápcellával felerősítve.

-         Ühhüm. – Bólintott Nick, kissé reszketve, és egyelőre ennyi válasz is elég volt.

Az Ezredes megállt, és letérdelt az egyik kis sziklára lerakott trikorder-komjelvény mellé. De a hideg azonnal átcsapott a testén, ahogy megállt a mozgás, így inkább gyorsan felállt, és a párja mellé bújt.

Nick kihúzta a csak hiányosan bemelegített hőtartó kabátot, és körbevette vele Nerys már reszkető testét.

-         Menyi van itt? Mínusz húsz, mínusz harminc? – Kérdezte, inkább csak magában tűnődve, mint komolyan.

-         Harminckettő. – Jött a tompított válasz Kirától.

Nick pislogott, aztán gyorsan közelebb húzta a társát. Aki most már teljes hosszában rajta feküdt, s végül behúzhatóvá vált a kabát kettős zárja is. Így nem is volt olyan elviselhetetlen, még a testük alsó felét is takarta egy termotakaró a túlélőcsomagból.

Sokáig feküdtek csak úgy, nem számolva az időt, csak hallgatva egymás lélegzetét, mindketten kicsit elveszve a saját gondolataikban. Az esélyekben, a küldetés sikertelenségének lehetséges következményeiben…

-         Sajnálom… - Suttogta Nick végül, igyekezve érthető maradni, az elgémberedett ajkai és a fogai időszakos össze-összekoccanása ellenére is.

Nerys egy kissé megmozdult a fejét kényelmesebben elhelyezve a gépész álla alatt, s csak aztán kérdezett vissza.

-         Mit?

-         Alaposabbnak kellett volna lennem a komppal… - Válaszolta megreszketve egy kicsit, ahogy a hideg levegő elérte a tüdeje mélyebb rétegeit.

Kira szerette volna felemelni a fejét, de tudta, ha megteszi, akkor jó adag beáramló hideggel kell számolnia, így hát inkább csak onnan válaszolt.

-         Hányszor ellenőriztél mindent, háromszor? – Kérdezte, de nem várt választ. – Ezek profik, megszokták, hogy az életük múlik azon el tudnak-e rejtőzni, vagy rejteni valamit. Te megtettél mindent. – A hangja félig kemény volt, ami talán az „ők”-nek, vagy inkább a „mi”-nek szólt, és félig rezignált.

Nick sokáig nem válaszolt, aztán mikor megtette, a hangját megszínezte az önvád, és a félelem.

-         Rajtam csak a te életed múlik. – Mondott ennyit és nem többet.

Kira ezúttal felemelte a fejét, nem törődve az azonnal becsapó hideggel, amitől mindketten megreszkettek.

-         Nem hiszem, hogy ott volt az ellenőrzés alatt. Valószínűleg utána rakták be, az is lehet, hogy valaki az Állomásról. – Felelte, és visszahajtotta a fejét Nick mellkasára.

A gépész nem válaszolt, csak szorosabbra vonta a karjait a társa körül, s némán kérte bárki is hallja, hogy találják meg őket minél hamarabb.

 

Worf parancsnok kényelmetlenül ült a Defiant kapitányi székében és nézett ki maga előtt a kilátóernyőn a hajó előtt lévő holdra, amelynek légköre lélegezhető volt, igaz, alig. A hídon mindenki azon dolgozott, hogy komjelet, biojeleket keressenek, minden lehetséges négyzetméterén, minden lehetséges bolygónak, de a kutatás kínzó lassúsággal haladt így is.

-         Nincs semmi… - Jött a jelentés Lopeztől, egy fiatal földi származású ’Flotta zászlóstól, aki most az ops. pultnál teljesített szolgálatot.

A fiatal férfi hátra is nézett, s a meleg latinos fényű szemekben elkeseredettség csillant. Ő közelebbről ismerte az Állomás gépészcsapatának több tagját is, bele tartozott a nagyon vidám és szabad szájú baráti társaságba, nem csak, mert a barátnője az a Tess Allenby volt, aki a főgépész Alfa Teamjének nagyon is tehetséges tagja, hanem mert többen közülük már kadét kora óta ismerték. Így Lopeznek, mint oly sok más tisztnek ott a Hídon személyes, baráti kötődése volt, nemcsak kollegális az elveszettekhez.

-         Tovább! – Jött a parancs Worftól. – A következő 27/06/13.

S a Defiant legénysége tovább indult egy kis M-típusú bolygó felé, amelynek két holdját már átkutatták eredménytelenül. Lopez visszafordult a konzoljához, és miközben szorongva figyelte a képernyőn megjelenő bejövő adatokat, arra gondolt, amikor legutoljára ült együtt a gépészekkel Quarknál, az előző szombaton, s a főgépész olyan közvetlen volt vele is, mint a csapata bármely más tagjával. Közvetlenebb talán, mint lehetett volna, vagy az akár egy Csillagflotta hajón egy főtiszt lett volna. De ez egy állomás volt, ezt minden újonnan érkezett ember az elsők között tanulta meg, itt minden másképpen működik, mint akár az Akadémián, akár a ’Flotta hajókon.

 

A kis barlangban vészesen zuhant a hőmérséklet, ahogy a bolygón hajnalodott. Nick már egész testében reszketett, ahogy Nerys is. Egyikük sem beszélt már egy jó ideje, csak hevertek, minél közelebb a másikhoz, minél jobban elbújva a másik karjaiban, a hideg elől, menedéket találva a társ, a másik élőlény melegében.

A hőtároló kabát és takaró alatt is már negatív volt a hőmérséklet, kívül pedig közelített a negyvenöthöz. A gépész hajtincseit ezüstös zúzmara festette még világosabbra, ahogy a szemöldökét és szempilláit is. Az arcát, és száját már nem érezte rég, s Nerys hajtincsei már szúrós és jeges lepelként borultak a nyakára, és az arca alsó részére.

Kira nem aludt, még harcolt némán az álmossággal, bár a szemét csukva tartotta. Nick egyre fogyatkozó testmelege már nem volt elég, hogy rendszeres időközönként pislogjon, így a szemét már szúrta a hideg. A keze Nick karjai alatt pihent biztonságban a társa teste és a hőtároló kabát anyaga között. Igyekezett nem gondolni arra, hogy mi lesz, ha még egy éjszakát kell ott tölteniük, arra meg főleg nem, mi lesz, ha még hidegebb lesz a reggel előtt. Nem volt ideje kiszámítani az éjjel hosszúságát, így csak remélni tudta, hamar véget ér.

Aztán egy pillanatra kiszakította valami a gondolataiból, valami, ami eddig nem olyan volt, egy apró változás, amely az amúgy is reszkető testén újabb hullámot küldött végig. A gépész lélegzete lassult, hasonlóan, mint mikor mélyebb álomba zuhan. Valahol elrejtve tudta, azt nem hagyhatja. Megmozdította a kezét, s a kabát alatt megszorította a már szintén elgémberedett kart. Először csak erőtlenül, majd összeszedve magát, határozottabban.

Nick érzett a karján áthatolni hosszában egy jeges, éles fájdalmat, amitől önkéntelenül is felnyögött. Aztán érezte, ahogy Nerys feje megmozdul a mellkasán, jelezve ébren van, végül hallott valami érthetetlen suttogást. Igyekezett megmozdítani az ajkait, félve, hogyha megnedvesíti őket, akkor csak rosszabb lesz. Végül sikerült kipréselnie magából néhány kérdésnek hangzó szótagot.

-         Nerys?

A társa feje újra megmozdult, csak alig észrevehetően, amely lehetett akár nagy ívű mozgás is, csak éppen a gépész volt annyira átfázva, hogy már alig érzékelte.

-         Ne aludj el… - Hallotta végül tisztábban, a hang reszketett, és a fogak kopogása rontott az érthetőségén, de Nick valahogy mégiscsak kivette.

Behunyta a szemét, igyekezve erőt gyűjteni, de az a valami, ami olyan csábítóan húzta magával, ettől csak erősebb lett. Az a mélység, amely alatta tátongott, fehér volt, forró és tiszta. Hívta, mint egy ősi földi mondában a szirének éneke. Hívta ellenállhatatlanul, és nem értette, Nerys miért akarja visszatartani, hát nem látja? Nem látja, nem érzi, nem hallja milyen nagyszerű? Milyen meleg van arra, és itt milyen hideg? Milyen világos van arra, és itt milyen sötét? Milyen puha arra minden, és itt milyen kemény? Mennyire enyhül a fájdalom, mikor arra indul, és mikor Nerys visszahúzza, mennyire fáj megint?

-         Maradj velem…

Hallotta újra a társa hangját, tisztán, és félreérthetetlenül. Hallott benne valamit, valami szörnyűt. Talán félelmet? De mitől fél Nerys, hiszen itt van előttük minden, ami szép? Minden, ami meleg és biztonságos…

Kira valahogy felemelte a fejét, és belenézett a társa zúzmarától hófehér arcába. A szemhéjak szorosan csukva, az ajkak halvány mosolyra húzódva. Mélyen valahol tudta, hogy fel kell ébresztenie, valahogy, mindenáron ébren kell tartania. De önmagának is olyan nehéz volt ébren maradni. Önmagának is olyan hívogató volt valami, valami nagy és csendes. Mely mindent ígért, amire akkor vágyott…

Nick hirtelen érzett valamit, valamit, ami erősebb volt, bár nem sokkal, mint ami eddig csalta. Valami, ami aggodalommal hullámzott át rajta. Újra reszketni kezdett, nagyon is érezte újra a hideget, a keményet és fájdalmat a hátában, újra érzett mindent. Nerys testét a sajátján. S hirtelen ráébredt, mi az, amiért kinyitotta a szemét, mintha egy rémálomból ébredt volna.

-         Nerys… - Suttogta, elgémberedett ajkak között. – Kelj fel…

Figyelte a nála kisebb és könnyebb test reacióját, hallgatta a lélegzetvételeit. Lassúak voltak, sosem hallotta még ennyire lassúnak, sosem hallott még ennyi szünetet köztük, sosem tudott még ennyit számolni egyiktől a másikig. A pánik felmelegítette valamelyest, a pánik, amely értette a veszélyt, mely a másik élőlényre leselkedik a karjaiban. Összeszorította a karjait, igyekezett valahogy annyira felemelni, hogy meg tudja dörzsölni Nerys hátát. Nem tudta, az ujjai már nem érezték sikerül-e. Próbált beszélni, próbált kiabálni, de a hang nem jött ki a torkán. Igyekezett aztán mozogni, bárhogy, akárhogy, mozogni. A mozdulatlan súlyt rajta, igyekezett levetni, ha kell, csak újra mozogjon! Végül sikerült, hallotta a saját hangját, ahogy hangosan hasít át a jeges levegőn.

-         Nerys!

Aztán csend, mélységes csend, végül hallotta a levegő halk áramlását, és érezte újra az egyre jólesőbb meleget a nyakának alsó részén, és minden meleghullám között egyre kevesebbet tudott számolni, egyre sűrűbben jöttek, amíg végre normálissá vált a lélegezet. Megkönnyebbülten hunyta be újra a szemét. De aztán, alighogy egy gondolattöredék elérte volna, ismerős, otthonos, és végtelen könnyebbséget jelentő érzés futott át a testén. Mely egyetlen üzenetet hordozott: megmenekültek.

 

Lopez zászlós először nem hitte el, hogy egy kis háromszöget lát a képernyőn. Pislogott egyet, de mikor újra kinyitotta a szemét a háromszög még mindig ott volt. Felemelte a fejét, és hátrafordult.

-         Uram, találtam valamit! Ezek ők lesznek! – Jelentett, a hangjában végtelen, kölyökszerű megkönnyebbüléssel.

Worf alatt a szék hirtelen kényelmesebb lett, ahogy átjárta a győzelem első, korai édes hulláma.

-         Transzporter? – Kérdezte megütve a komjelvényét, ahonnan azonnal jött a jelentés.

-         Még két perc uram.

-         Értettem. – Hagyta jóvá, és Dr. Bashirre nézett. – Doktor? – Kérdezte, és ennél nem is kellett több.

Julian egy pillanatra még az előtte lévő konzolon tartotta a tekintetét, aztán felállt, s már a transzporter felé menet jelentett.

-         Gyenge életjelek, de stabilak. Mínusz 50 Celsius fok van odalent. De most már ki kell bírniuk. – Lépett ki ezzel az ajtón, Worffal szorosan a nyomában.

Az út hosszabbnak tűnt, mint két perc, de amikor beléptek a Transzporter Szobába, a szolgálatos tiszt még csak számolta visszafelé a másodperceket.

-         Jelentést! – Adta ki a parancsot a klingon.

-         Még tíz másodperc Uram. – Jött a pontos válasz.

A pillanatok ezután csak vánszorogtak előre, a doktor felvette a helyét a transzporter dobogó mellett, miközben megérkezett két ápoló is. Végül a szolgálatos tiszt halk transzportálás szavára egy alak kezdett materializálódni a dobogón, amiről már csak az utolsó fázisban vált egyértelművé, hogy az egy alak valójában kettő. Julian egy pillanatra csak bámulni tudta a két nőt, láthatóan reszketve, most már a melegtől a testükbe hasító fájdalomtól, szorosan egymásba kapaszkodva, takarva termokabáttal, nem is látta, hogy hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.

Végül odatérdelt melléjük, s óvatosan lehúzta a kettős zárat a termokabáton, amivel hozzáférhetővé váltak valamelyest. Gyorsan lefuttatott egy általános ellenőrzést a trikorderével, ami megmutatta, hogy a két nő hőmérséklete jóval a normálisnál lejjebb zuhant. Felnézett, és gyorsan kiadta a parancsot az ápolóknak.

Nem sokkal később már a két sérült külön bioágyon feküdt a Defiant szegényes Gyengélkedőjében, amíg a hajó maximum fokozattal haladt vissza az Állomásra. Még egyikük sem nyerte vissza az eszméletét, és egyikük sem volt biztonságban. Amennyire lehetett igyekeztek felmelegíteni őket, de az eszközök nem voltak elegendők.

Dax parancsnok fogadta őket, mikor a DS9 Betegszobájába transzportáltak, ahol Dr. Bashir azonnal meg tudta kezdeni a most már jóval hatékonyabb felmelegítést és kezelést.

 

Aminek a legelőször tudatára ébredt az a meleg, illetve, hogy valami hiányzik, még nem tudta mi, de azt igen, hogy valami eltűnt. Aztán hirtelen rájött, a súly a mellkasáról, és a testének elülső feléről eltűnt. Nem hallotta a halk, de legutóbb megnyugtató szabályosságú és gyorsaságú lélegzetet és nem érezte a nyakán a meleg lehelet hullámait sem.

Végül hallott még hangokat, ismerős hangokat, és lassan rájött, illetve emlékezett együttesen, hogy megmenekült. Valószínűleg a Betegszobán van. Ez a gondolat jóleső megkönnyebbüléssel töltötte el, most már beszélni akart, kinyitni a szemét. Először az előbbivel próbálkozott meg, halkan suttogott néhány szótagot. Aztán lassan kinyitotta a szemét. Félhomály fogadta, amely így is majdnem túlságosan erős volt a szemének, de nyitva tartotta egy néhány pislogás után. Végre fölé hajolt valaki, aki először csak egy nagy, homályos folt volt, aztán felismerte Dr. Bashirt. Ezúttal kihasználva az alkalmat, újra próbálta az előző szót, most már egyre sürgetőbben akarta tudni a választ.

-         Nerys?

A doktor elmosolyodott, és ellépett egy lépést, segítve a még gyenge gépésznek elfordítani a fejét. Végül a látóterébe érkezett a mellette lévő bioágy, és azon a fekvő, még talán alvó társa. Aki bár olyan törékenynek, olyan sápadtnak, és elveszettnek tűnt, valahogy az orvos előző mosolya mégis megtartotta a biztos tudatban, hogy jól van. De hallani akarta.

-         Hogy…

Sikerült ennyit kimondania, mert eltört a hangja, ahogy az ismerős elgémberedettség vette át az uralmát a hangszálai fölött. Az orvos segített visszafordítani a fejét, aztán újra rámosolygott.

-         Ne beszéljen még. – Kérte szelíden, de határozottan. – Szerencséjük volt mindkettejüknek. Még alszik, de jól lesz. – Ígérte aztán.

Nick még hallotta a hypospray eltéveszthetetlen hangját a nyakánál, s ezúttal teljesen biztosan és bátran engedett az álom csalogató szavának.

 

Ismerős hangokra ébredt, és tulajdonképpen egészen jól érezte volna magát, ha nem tért volna vissza a gyomrába az az előző émelygés, erősebben, mint mikor letranszportáltak a bolygóra. A hangok közelebb értek, és most már egészen képes volt kivenni őket.

-         Mikor ébred fel Doktor? – Kérdezte az egyik, és ha tudott volna, elmosolyodott volna, a gépész hangjának hasonlatosságán egy kissé ijedt, durcás gyerekre.

-         Hamarosan. Most az a legjobb neki, ha alszik. – Válaszolta az orvos, akinek a hangjából ki lehetett hallani, talán nem először.

-         Mikor mehetünk haza? – Kérdezte Nick a következőt, szinte azonnal. Ez már inkább csak durcás volt.

Akkor hallott egy sóhajt, végül a választ.

-         Ha minden rendben megy, akkor a Hálaadásra haza viheti.

Ez azonban már túl sok volt, és az állomásparancsnok benne ezt már nem hagyhatta szó nélkül. A szemei kipattantak, ahogy megpróbált felülni is, de az émelygés fokozódott, így inkább úgy döntött marad, legalábbis egyelőre. Aztán látta a fölé hajló párja aggódó ábrázatát, és igyekezett megtalálni a hangját.

-         Nick. – Reszelte, aztán megpróbálta megköszörülni a torkát, de ettől is rosszabb lett a gyomra, így inkább behunyta a szemét, hogy megvárja, talán úgy lenyugszik.

-         Csak lassan, még nem vagy olyan jól. – Suttogta a gépész, és érezte, hogy végigsimít az arcán.

Újra kinyitotta a szemét, s a világ ezúttal egy helyben maradt, úgy ahogy a gyomra is.

-         Haza akarok menni! – Jelentette ki, hirtelen a hangját is megtalálva valahonnan.

-         Azt nem lehet Ezredes, még csak most tért magához. – Magyarázta türelmesen Bashir, a gépész mellől.

-         De nekem dolgom van. Shakaar jön és… - Kezdte, de Nick keze megállította a vállán.

-         Nerys. Kérlek… - Kérte halkan, de olyan hangon, aminek nem lehetett ellentmondani.

Julian egy vigyor kíséretében bólogatott. Aztán elkomolyult.

-         Ezredes, maguk először majdnem szétszóródtak a bolygó légkörében, aztán majdnem megfagytak. Maga került be rosszabb állapotban. Sajnálom, de kénytelen lesz még három napig élvezni a vendégszeretetemet.

-         Ne aggódj, én is maradok… - Tette hozzá a gépész.

Nerys erre megforgatta a szemét, és megadta magát, legalábbis részben.

-         Hol van Dax? – Kérdezte, ahogy megpróbált újra felülni, de mikor nem sikerült egy szemrehányó tekintetet eresztett el a főgépésze felé, mintha ő tehetne róla, hogy nem képes egyedül felülni.

Nick csak megrázta a fejét, aztán a doktorra nézett.

-         Idehívom, ha megígéri, hogy utána pihen. – Válaszolta elszántan.

-         Meg kell beszélnem vele valamit, és utána pihenek. – Morogta az Ezredes, félig beleegyezve, félig bosszúsan.

-         Rendben. – Egyezett bele Julian, és elindult, hogy utánanézzen, vajon a trill parancsnok megérkezett-e már.

Kira azután újra megpróbálta a felülést, de ezúttal sem ment sokkal jobban, még érezte az izmaiban a bolygó hidegét, az elgémberedett tagjai nem voltak hajlandóak megtartani.

Nick csak csendben felült mellé, és bár ő sem volt sokkal jobban, de a doktor legalább megengedte neki, hogy felálljon, és pár percre odamehessen Neryshez, hát itt volt. Aztán gyengéden megemelte a társa vállait, és úgy helyezkedett, hogy felhúzódva Nerys a testének támaszkodhasson. Így most már kényelmesen hátradőlhetett ő is, és Kira is képes volt ülni.

-         Köszönöm. – Motyogta, és Nick értette, hogy csak nem szereti, ha kiszolgáltatott helyzetbe kerül.

Kihasználva az alkalmat, hogy Bashir még nem tért vissza gyorsan előrébb hajolt, hogy az állát Nerys vállára támaszthassa.

-         Hogy érzed magad? – Suttogta a fülbevalós bajori fülbe, gyengéden.

Nerys hátrébb dőlt, engedve, hogy nagyobb súllyal támaszkodjon a társának, és megfogta Nick előtte összekulcsolt kezét.

-         Most már nem fázom. – Felelte, megsimogatva a tenyere alatt lévő ujjakat.

Nick beletemette az arcát a most már újra selymes és meleg hajtincsekbe, és beléjük mosolygott. Aztán, ha már ott volt megcsókolta a még mindig kicsit hideg fület, és mikor felismerte a kis reszketést, amit ez végigküldött a társa testén, hagyta, hogy a lélegzete felmelegítse egy kicsit. A vége az lett, hogy Nerys egészen hátrahajtotta a fejét Nick vállára, behunyta a szemét, és kezdett egészen melege lenni. A gépész is annyira belemerült a tevékenységébe, hogy ő sem hallotta meg a halk torokköszörülést, sőt még a kissé hangosabb köhögést sem. Végül, mikor Dax parancsnok már egészen közel lépett és hangosan megköszörülte a torkát, mindketten kissé riadtan néztek fel.

-         Látom, jobban vagytok… - Jegyezte meg egy felszabadultabb vigyor kíséretében, aztán gyorsan összekapta magát Kira keményebb, szúrósabb tekintetére. – Tehát… - Kezdte, de az Ezredes megelőzte.

-         Mi a helyzet a Miniszterelnök látogatásával? – Kérdezte, hivatalos hangnemben.

A gépész hátradőlt, észrevéve, hogy ez az ügy jóval a rangja és a dolga felett állt, úgyhogy talált magának egy sokkal jobb elfoglaltságot, mint hallgatni a felettes tisztjeit.

-         Latara egy hadgyakorlatot szervez holnapra a szektorba. – Jelentette a Parancsnok magabiztosan.

Kira felvonta a szemöldökeit, miközben igyekezett a takaró alatt normális helyzetben tartani az elkalandozó gépészkezeket, miközben teljes állomásparancsnoki módban a Shakaar-problémára koncentrált.

-         És tud erről Shakaar? – Kérdezte, tulajdonképpen még nem bízva a tervben.

-         Igen. Értesítettem az Elnököt. – Bólintott a trill parancsnok, és az arcáról sütött az optimizmus. – Nem örült, de nem sokat tehetett ellene.

Kira elismerően bólintott, kezdte érezni, hogy emelkedik le a válláról a probléma súlya.

-         Rendben, szép munka. De az Őrnagy helyett menjen Worf. Latara kell az Állomáson. – Adta ki a parancsot. – És beszélni szeretnék vele, mielőbb. – Folytatta, meg sem várva a közben visszasomfordált doktor ellenkezését. – És kérem a Defiant érzékelőadatait és egy jelentést a…

-         Egy pillanat Ezredes, azt ígérte, hogy pihenni fog… - Volt képes itt közbevágni a doktor, és vetett egy segélykérő pillantást a még mindig nem nagyon figyelő gépész felé.

Kira észrevette a mozdulatot, aztán, tudva jól, hogy Nick miért nem figyel, gyorsan, rejtetten még gondoskodott róla, hogy egy ideig még ne is segítsen a doktornak, aztán folytatta.

-         … és egy jelentést a komp roncsainak elemzéséről. Egyelőre ennyi Dax. – Zárta le, aztán még gyorsan figyelmeztette újra. – És ne felejts el szólni az Őrnagynak, hogy beszélni akarok vele.

Dax egy pillanatra nem tudta hová is nézzen, vagy kinek engedelmeskedjen. Egyfelől Kira tekintete, mely keményen függött rajta, másfelől a doktor, akinek a szava még az Ezredesénél is magasabb lehetett, ha az egészségéről volt szó.

-         Most pihen, és holnap beszélhet az Őrnaggyal, és megkapja a jelentéseit. De most pihen. – Nyomatékosította Julian az előzőt, és még mindig igyekezett magára vonni a gépész figyelmét.

Kira megforgatta a szemét, egyrészt, mert esze ágában sem volt pihenni, annak ellenére, hogy valójában tényleg fáradt volt, másrészt, mert Nick még mindig mélyen el volt foglalva a gondolataival, és a szórakozott barangolással a takaró alatt, ami titkon még így is mulattatta. Végül sóhajtott egy nagyot, és mivel nem volt kedve ahhoz, hogy a doktor elővegye a rangját, inkább megadta magát.

-         Rendben, akkor reggel. – Nézett az első tisztjére. – Addig tiéd az Állomás. – Tette hozzá kevésbé hivatalos hangon.

Jadzia bólintott, de a tekintete aggódón nézett végig a két barátján.

-         Értettem. Vigyázni fogok rá. – Tette hozzá, aztán fordulni készült.

-         Jadzia várj… - Nézett fel, magához térve a gondolataiból Nick végül, amire Nerys kissé hátrafordította a fejét. – Hogy van Kid?

Jadzia és a doktor is elnevette magát, de a trill azért gyorsan válaszolt.

-         Jól. Összeszaggatta Worf kedvenc gyakorló köntösét, végigkarmolta a kedvenc Bat’lethjének a markolatát, megette az én kedvenc fésűm egy részét… - Felnézett a mennyezetre, mintha gondolkodna a többin, aztán megrázta a fejét. – Azt hiszem ennyi. De jól van. – Vigyorodott el, ahogy meglátta Nerys elfehéredett ábrázatát, és Nick eltátott száját. Végül megkönyörült. – Csak vicceltem. Ami azt illeti Worffal imádják egymást.

-         Worf? – Kérdezte a pár egyszerre, tökéletes összhangban, nem tudva elképzelni egy apró macskát és egy hatalmas klingont még csak egymáshoz közel sem, nemhogy még imádják is egymást.

Dax hevesen bólogatott. Aztán nevetve távozott.

 

Az éjjel Nick már korán felébredt, a Betegszobán még éjjeli világítás volt, de oldalra fordulva látta, hogy Nerys is ébredezik. Gyorsan, legalább is, amennyire az álmossága hagyta, kitakarózott, felkelt és odalépett a szomszédos bioágyon fekvő társához.

Nem sokszor fordult elő az utóbbi jó néhány hónapban a Megtisztulási Hónap óta, és amikor elvesztette az emlékeit, hogy külön aludtak, és Nicknek hiányzott még ezen az egy éjszakán is. Hát úgy gondolta, miért ne lehetne legalább az éjjel hátralévő részét közelebb tölteni egymáshoz.

-         Nerys? – Suttogta halkan, közelebb hajolva, és egy puszit nyomva a bajori orra.

-         Hmmm? – Jött a válasz nem sokkal később, ahogy Nerys az oldalára fordult Nick felé, de még nyilván nem felébredve teljesen, legalább is a szeme csukva volt.

-         Ide jöhetek? – Kérdezte Nick halkan, egészen úgy érezve magát, mint kadét korában, mikor néha úgy kellett beosonni valaki más ágyába.

Nerys szemei lassan kinyíltak, aztán újra lecsukódtak, ahogy meggyőződött róla, hogy jól emlékszik és valóban a Betegszobán van.

-         Nem otthon vagyunk. – Felelte, mintha ez választ adott volna Nick kérdésére. Igaz egy árnyalatnyi csalódottság is benne volt a hangjában.

-         És? – Kérdezte a gépész ártatlanul, mintha nem tudná tökéletesen pontosan mit is akart mondani a párja ezzel. És a nyomaték kedvéért még egyszer megpuszilta a társa orrát, ezúttal kicsit közelebb az orredőkhöz.

Nerys kissé irritáltan felsóhajtott, néha tényleg nem értette, miért kell valamit többször elmondani a gépésznek.

-         Nick, ne csinálj úgy, mint, aki nem érti, inkább menj vissza és aludj még! – Neki is ez volt a terve, amennyiben a mélyen tisztelt párja nem veri ki az álmot teljesen a szeméből.

A gépész dramatikusan felsóhajtott, és nyomott egy most már egészen célirányos puszit Nerys orredőire.

-         Fázom, és nélküled nem megy… - Udvarolt egy kicsit taktikát változtatva.

Nerys aludni akart, és közel járt ahhoz a határhoz, ahonnan már nem fog tudni, hát engedett, és ami azt illeti neki is hiányzott Nick. Egy sóhajjal felemelte magáról a takarót és hátrébb csúszott, az amúgy egyszemélyesre tervezett bioágyon.

-         Gyere. – Lágyult el a hangja. – De csak reggelig. – Folytatta kissé nyomatékosabban.

Nick boldogan bújt közelebb Neryshez, aki jólesően simult hozzá a hátához, és ölelte át, könnyebbé téve az alvást, a létezést.

A következő pillanatban, vagy talán nem épp a következőben, de a gépésznek úgy tűnt, az egész világ rázkódni kezdett. Nem nagyon ugyan, de eléggé, hogy ne hagyja aludni a jó meleg, puha, biztonságos ölelésben… Az ölelésben, ami eltűnt, és a hátánál sem érzi Nerys testét… Közben rájött, hogy nem az egész világ rázkódik, csupán ő. Valaki rázza, a vállánál, egy kicsit, de sürgetően. Aztán hallotta a kéz tulajdonosának a hangját.

-         Nick, ébredj! Reggel van. – Nerys hangja. Állapította meg magában Nick, és elmosolyodott, igyekezett egy kissé hátrébb húzódni, hátha a párja csak egy kissé odébb van.

Aztán felemelte a kezét, megkeresve azt, amelyik az előbb a vállát rázta, majd, ahogy megtalálta határozottan a szájához húzta, hogy belecsókoljon a tenyerébe, aztán teljesen természetes mozdulattal közelebb húzta magához, a mellkasához szorította és felkészült, hogy vagy tovább alszik, vagy megpróbálja otthon tartani a jó Ezredest.

-         Az nem baj, ellesz ma nélküled az Állomás… - Mormogta vissza.

Már el sem engedte a gyönyörű kezet, megfogta a másik kezével is és éppen készült visszahelyezkedni, hogy aludjon tovább, amikor meghallott egy másik hangot, ami valahogy nem illett oda.

-         Tőlem maradhat, engem nem zavar Ezredes. – Latara őrnagy hangja volt, jól ki lehetett hallani belőle a tőle kissé szokatlan humort.

Nick ettől aztán azonnal felébredt, és igyekezett felugrani, ami olyan jól sikerült, hogy majdnem leesett a keskeny ágyról. Végül, ahogy Nerys hathatós segítségével visszanyerte az egyensúlyát felült és körülnézett. Nem csak az Őrnagy, de Dr. Bashir és még egy nővér is jelen volt, ez utóbbi kettő a kezükkel igyekezte takarni a derültségüket. Latara már rutinosabb volt, neki csak a szeme nevetett.

-         Jó reggelt! – Mormogta Nick maga elé, ahogy befejezte a kört Nerysen, aki még nem tudta eldönteni, dühös legyen-e, hogy a gépészt itt találták, vagy együtt nevessen a többiekkel. Végül a dühösség mellett maradt, mivel a kialakult helyzet valahogyan az eszébe juttatta a korábbi igen csúnya vitájukat.

-         Most már visszamehetsz. – Nézett a főgépészére, teljes állomásparancsnoki módban, és a kelleténél talán hűvösebben.

Nick pislogott egyet megilletődve, de szótlanul felállt és visszakullogott a szomszédos bioágyig. Onnan hallgatta csendben, hogyan tesz jelentést Latara Kirának. Miután Bashir és a nővér távozott az Őrnagy belekezdett.

-         A Defiant már elindult. És az eddigi jelentések szerint még nem észleltek semmi rendkívülit. Folytatják egész addig, amíg Shakaar miniszterelnök ide nem ér. – Jelentett, aztán előhúzott egy rögzítőt. – Ez itt a jelentés a kompról. A talált roncsok részletes listájával.

-         Olvastad már? – Kérdezte Kira, felnézve a biztonsági főnökére. Aki bólintott.

-         Igen, már elkezdtem nyomozni. De még nem tudok részletekkel szolgálni… - Állt meg itt, félbeszakítva az Ezredes által.

-         Felismerted a bombát? – Kérdezett bele.

Latara bólintott, ahogy a szemében ugyanolyan veszélyes fény villogott, mint korábban Kiráéban, a kompon.

-         Igen. De nem értem, miért tenne ilyet egy volt Ellenálló, vagy mi köze lenne egyáltalán az Új Körhöz? – Gondolkodott hangosan.

-         Ők úgy néznek a Föderációra, mint a kardassziaiakra annak idején… - Szólt közbe Nick, egy pillanatra megfeledkezve magáról, de mikor szembe találta magát Kira szúrós tekintetével, rájött, hogy nem kellett volna. Gyorsan visszafeküdt, és megpróbált nem figyelni a beszélgetésre.

Latara azonban elgondolkozva méregette egy ideig a padlót.

-         Ebben van valami. – Ismerte el, aztán felemelte a tekintetét Kirára. – Mindenesetre tovább nyomozok. – A mondat egyszerű volt, majdnem felesleges, de ami a szemében volt, az nagyon is fontos volt az Ezredes számára.

-         Rendben. – Bólintott Kira, ezzel távozást engedve az Őrnagynak.

Aztán egyedül maradt, Nickkel a másik ágyon, és egy csomó rá váró jelentéssel.

 

Worf parancsnok alatt ezúttal jóval kényelmesebb volt a Defiant kapitányi széke, mint legutóbb. A hadgyakorlat remekül sikerült, és most már a Miniszterelnöki yachtot kísérték feszes, zárt alakzatban. A képernyőn előtte az út nyugodtan haladt el, de a klingon ösztönei mégsem voltak képesek egy percre sem kiengedni.

-         Uram, az Amazonas kilép alakzatból. – Jött a hirtelen jelentés az egyik bajori biztonsági tiszttől, akit Latara őrnagy a Defiantra osztott be.

Worf felemelte a tekintetét, ahogy az ösztönei is magasabb riadó fokozatra kapcsoltak, eddig is tudta, hogy valami készül, de most már biztos volt benne.

-         Nyissanak egy csatornát. – Parancsolta.

-         Csatorna nyitva Uram, beszélhet!

-         Itt a Defiant, Amazonas, azonnal térjen vissza az alakzatba! – A hangja vészesen siklott át a hídon, végig, egészen a kis kompig…

Ahol két bajori biztonsági tiszt ült, akik mindketten csak néhány hónapja szolgáltak az Állomáson. A komcsatorna hangjára egymásra néztek, aztán bólintottak.

S akkor sült el az első frézer, amibe a miniszterelnöki yacht beleremegett.

A Defianton, és a másik két kompon is felgyulladtak a Vörös Riadó fényei, s a csata megkezdődött. Nem tartott azonban sokáig, mert Worf első parancsára a Defiant transzporterei működésbe léptek, és az Amazonas két pilótája egyenesen a hajó fogdájában landolt. Aztán ezt egy gyors kommunikáció követte a Defiant és az Elnök között, aki biztosította a Parancsnokot, hogy nem történt nagyobb kár, és gratulált a jól működő tervhez.

-         Worf a Deep Space Ninenak. – Ment ki a következő üzenet.

-         Itt Dax, hallgatlak. – Jött az első tiszt és a felesége válasza.

-         Megvannak. – Mondott csak ennyit, de azt a győzelem felszínével a hangjában. Az arcán farkasvigyor.

Dax parancsnoknak ideje sem volt válaszolni, mert a mellette álló Latara őrnagy megelőzte.

-         Kik azok? – Kérdezte, olyan hangon, amiből még Worf is tudta, nem vár irigylésre méltó sors az árulókra.

-         Moner és Zital. – Felelte, és végignézhette az egész sor érzelmet végigsiklani a bajori biztonsági főnök arcán.

Ezek az ő emberei, az ő népe, az ő kiválasztott, megbízott katonái, akikről végül kiderült, hogy egy terrorista csoport tagjai. Akik az orra alatt szervezték a kis akcióikat Most legszívesebben saját kezűleg lógatta volna ki mindkettőt az abszolút nulla fokos, vákuummal teli űrbe, a legközelebbi zsilipen. Nem sokáig, csak egy kicsit. Aztán visszahúzta volna őket, és a két darabosra fagyott testet megetette volna a… De ő a Bajori Militia tagja, amely egy éven belül még beleolvadhat a Csillagflottába, tehát neki erre nem szabad még gondolnia sem. Szóval tárgyalás…

-         Értettük Worf. Kapcsolat vége.

Oldotta meg végül a helyzetet Dax. Latara csak egy oldalpillantást vetett a trillre, és indult is a dolgára, előkészíteni a zsilipet… izé cellát a két áruló tisztjének.

 

Nick Wesley szorosan behunyta a szemét, és igyekezett valahogy nem túl észrevehetően becsukni a fülét is. Sőt amúgy egészen szeretett volna onnan eltűnni, de ezt másnapig nem tehette meg. Azonban ő nem akart egészen haza menni, illetve egyelőre elég lett volna az is, ha csak egy kicsit eltűnhet, csak, amíg Shakaar udvarol nyíltan, és leplezetlenül Nerysnek. Tényleg csak addig. Mert őt igazán nem az zavarta, hogy Nerys kedves a Miniszterelnökkel, mert hát bízott a párjában, hanem ennek a tuskónak a mézes-mázos, leplezetlenül férfias bókjai, meg a hangja, ahogy leereszkedik ki tudja milyen mélyre, és nyilvánvalóan abszolút nincs tudatában annak, hogy Nerys foglalt. Nerys pedig szemmel láthatóan élvezi a helyzetet…

-         … és csak mondta és mondta. Én pedig csak hallgattam és hallgattam…

-         Nagyon hősiesen… - Kuncogott közbe Nerys.

-         Igen… - Bólogatott Shakaar vehemensen. – Ismered milyen, képes ölni, ha egyszer elkezd beszélni.

-         Óh igen… - Ismerte el Nerys még mindig nevetve.

-         Nah. Szóval beszélt és beszélt, én meg arra gondoltam, hogy mennyivel jobb lenne, ha te lennél ott helyette…

Ez volt az a pillanat, amikor Nick látványosan befogta a fülét, de ezt egyelőre csak Nerys vette észre, mert a Miniszterelnök túlságosan is el volt foglalva az Ezredes bámulásával. Azonban Nerys kíváncsi volt, meddig bírja a gépész szó nélkül, és addig abszolút nem állt szándékában felvilágosítani az amúgy ártalmatlan Shakaart.

Nicknek ez a művelet nem jött be, mert csak annyit ért el ezzel, hogy ugyan távolabbról, de hangosabban hallotta azt a bosszantó, meg egyébként is szemtelen, és beképzelt hangot.

-         Emlékszel, amikor egyszerre felrobbantottunk egy egész béta kettes bázist? Na akkora volt a hangja. Elképesztő… - Folytatta tovább, és a gépész már kezdett eltűnődni, vajon mikor vesz levegőt. Aztán meghallott valamit, egy szót, aminél végül elpattant, az eddig egyre csak feszegetett húr. - … szemed…

Nick felkönyökölt, kinyitotta a szemét, és egy pillanatra bambán bámult a szintén őt figyelő Nerysre. Na jó, erre nem számított, de ha már elkezdte, hát befejezi, amúgy is olyan jól kitalált már mindent.

-         Uhmm, Drágám, a világért nem akarnék beleszólni, de kérted, hogy szóljak… izé… – Ellenőrizte le gyorsan a szemközti pulton villogó kronométert. – hat óra harmincöt perc tíz másodperckor… - A hangja hozzá nem méltóan édes volt, és rezgett az egészen nyilvánvaló féltékenységtől, és a kisebbségérzéstől.

Nerys eltátotta a száját, és komoly nehézségei voltak annak eldöntésével, hogy most haragudjon, vagy szeressen bele újra a gépészbe. Az utóbbi mellett döntött, de csak, mert még nem látta a barátja ábrázatát. De mire már odanézett, már késő volt. Beleszeretett a párjába még egyszer, újra, sokadjára, tetőtől talpig, keresztbe és hosszába.

Shakaar Edon előtt azonban teljesen más problémák álltak. Például, és elsősorban a lélegzés, komoly, és megerőltető feladata, amelynek hogyanjára még újra rá kell majd jönnie, ha nem akar megfulladni az elkövetkezendő másfél percben. Aztán a hallott, és az agyáig nagy nehezen eltuszkolt információáradatot kell feldolgoznia, meg megértenie. Aztán valahol a procedúra közben be kell majd csuknia a száját, esetleg beszélni is. És legvégül, a leghosszadalmasabb folyamat az lesz, hogy elfogadja az új információt és összeszedje a szíve darabjait.

Végül ez az egész megszakadt azzal, hogy Nerys válaszolt az előző mondatra. Azonban ő már kevésbé volt kegyetlen.

-         Köszönöm Nick. – Nyomta meg az utolsó részt, tudatva a gépésszel, hogy nem helyesli a dolgot. – Majd uhhmm – Azért most már végigjátszott. – Dax vár egy kicsit. – Nézett még egyszer jelentőségteljesen Nickre, aki abszolút elégedett volt magával, és azzal, hogy az Elnök már vagy tíz másodperce nem beszélt, sőt be se tudja csukni a száját. Így hát visszavigyorgott Nerysre, és kényelmesen hátradőlt. Neki nem volt sürgős értesíteni Daxot, hogy jelenése van a Betegszobán.

Shakaar még pislogott egyszer-kétszer, mire végül eljutott a beszédig.

-         Uhm Nerys én nem is tudtam, hogy… - Dadogott egy kicsit, ahogy kényelmetlenül nézegetett Kiráról a gépészre és vissza. Többször is egymás után.

Nerys sóhajtva dőlt hátra az ágyban, aztán a szemére tette az egyik karját, próbálva elhinni, hogy így megmenekül ettől, de a világ még mindig nem úgy működött. Nick elbújós módszere ezúttal sem vált be. És mire leemelte a karját, már nem is értette, miért is próbálta meg egyáltalán. Mert teljesen egyértelmű, hogy attól még, hogy ő nem látja a világot, az azért még látja őt. Ahogy most Edon is nagy szemeket meresztett rá. Óriási kérdő, és elkeseredett szemeket.

-         Igen, Edon. – Sóhajtott még egyszer, és odafordult, hogy bemutassa a főgépészt, akit eddig csak azért nem mutatott be, mert amikor az Elnök megérkezett még aludt. Vagy legalább is úgy tett. – Engedd meg, hogy bemutassam Nicole Wesley zászlóst. A főgépészem. És, mint már biztos sejted, a párom. – Hadarta kissé, siettetve az egészet.

Nick felállt, és odasétált Nerys ágyához így egyenesen szembenézve az ellenfelével. Aztán kedélyesen odanyújtotta a kezét, és csak Nerys látta a nem kis elégedettséget és arroganciát a szemeiben, mivel Shakaar a most már biztos információt igyekezett még egyszer befogadni.

-         Örülök, hogy megismerhetem, Elnök Úr. – Rázta meg határozottan a gépész Shakaar kezét, nagyon is szándékosan egy kicsit erősebben is, mint általában szokta.

-         Én is… - Nyögte ki az Elnök, aztán visszahúzva a kezét Nerysre nézett. – Beszéltek valamit, de nem ezt… hogy… - Kezdte, aztán elhallgatott.

Nerys sóhajtott, most már nem annyira örülve, hogy ez így derült ki a nagyon is kedves barátja számára, akivel voltak ők sokkal többek is egyszer. Egy gyors szúrós pillantással tudatta a társával, hogy vége a játéknak.

-         Nick, megnéznéd, hogy itt van-e már Dax? – Kérdezte olyan hangsúllyal, amire csak buzgón ugrani lehetett.

A gépész bólogatott is hevesen, és azonnal el is tűnt, utánanézni Daxnak, aki még csak nem is tudta, hogy őneki tulajdonképpen Kirát kellene meglátogatnia.

Nerys megvárta, amíg eltűnik, és tökéletesen egyedül maradnak Shakaarral, aztán megfogta a férfi kezét.

-         Nézd, sajnálom, hogy így derült ki. – Kezdte, megkeresve a barátja szemeit. – Őszintén szólva azt hittem tudod. – Folytatta, aztán hirtelen másra gondolt. – Tudod, Nick valószínűleg csak féltékeny… - Akadt el, hirtelen nem akarva mentegetni a gépészt.

-         Én csak… én csak… - Próbálta szavakba önteni, amit még ő maga sem tudott. – ez csak meglepő. Azt hiszem. Én csak nem számítottam rá. – Edon helyes volt, amikor nem tudta, mit mondjon. Nerys egy pillanatig fürkészte az érzelmeket a barátja arcán, aztán elengedte a kezét. Shakaar lenézett a most már üres kezére, aztán vissza Nerysre. – Ez… ez ez jó neked? – Kérdezte, hirtelen nem tudva mást.

Amire Nerys egy pillanatra dühös lett, de aztán ez el is párolgott, ahogy meglátta az őszinte aggódást a férfi szemeiben. Végül azt is, hogy Edon kezd emlékezni rá, hogy miben maradtak évekkel korábban, miért, és hogyan értettek mindketten egyet, s milyen érték maradt kettejüknek utána. Most már nyugodtan beszélhetett őszintén.

-         Igen. Szeretem őt. – Ismerte el, szinte szégyenlősen hajtva le a fejét. Végül, mikor visszanézett, a mélybarna szemek fényesebben csillogtak egyenesen bele a barátja most már valóban baráti szemeibe. – Vele boldog vagyok. Vele valami olyasmit találtam, ami mindig is hiányzott, de valahogy sosem tudtam megfogalmazni. – Próbálta magyarázni, de a végén feladta.

Shakaar egy ideig csak nézte, vizsgálta az érzelmeket átfutni Kira arcán, aztán most már bátran kereste meg a kisebb kezet.

-         Remélem, tudja, mije van… - Mondta halkan, a hangjában egy árnyalatnyi veszélyes éllel.

Nerys elnevette magát. Aztán elkomolyodott újra.

-         Igen… - Felelte majdnem suttogva. S aztán merengve hozzátette még. – Én is. – De már nem magyarázta meg, hogyan értette.

Shakaar pedig a tekintetből, amely a mélybarna szemekben tombolt megértette, hogy nem is lesz olyan nehéz összeszedni a szívét.

 

-Prologue-

Kira nagy lendülettel lépett be a szállására, aztán ugyanolyan nagy lendülettel állt meg. Éppen most jött a Promenád díszítéséről, amit évről évre Jadzia és ő csinált, s ez, már nem is emlékszik mióta hagyomány ő és a trill barátja között. De ez a mostani, mint általában bármelyik elhúzódott, és késésben volt. Ami azt jelentette, hogy Nicknek elvileg már el kellett volna készülnie. Ehelyett a gépész éppen a hátán feküdt, még boxerben és trikóban, ugyanabban, amiben itt hagyta őt, néhány órával korábban, és azzal az átkozott macskával játszott.

-         Nick! – Jött a figyelmeztetés, amire a gépész fel is nézett, a hasán lévő Kid és a saját felhúzott térdei felett.

-         Áhh, Nerys. Már meg is jöttél? – Kérdezte, tökéletesen nem tudatában léve, hogy mennyire is vannak késésben a Megnyitóról, a tekercségetésről, sőt talán még Shakaar beszédéről is.

Nerys csípőre vágta a kezeit, valahogy legyűrve a hirtelen türelmetlenséget.

-         El fogunk késni. – Jelentette ki, aztán berohant a hálóba az általa már jó előre kikészített ruhákért. Neki egy hagyományos bajori öltözetet erre az alkalomra. Hasonlót, csak zöldben már viselt, ezúttal azonban a kék árnyalat mellett döntött. Nicknek egy civil ruhát, külön kérésre nadrággal. Aztán hozzá is vágta az időközben feltápászkodott párjához, jelezve, hogy siet.

-         Oké… oké… oké… - Ugrált bele Nick fél lábon a csak az előbb megérkezett nadrágba.

Nerys közben rekordidő alatt vette fel magára a ruháját, így már csak a hajával, az alkalmi fülbevalójával, és a ruhába beakadt a párjától kapott nyakláncával volt elfoglalva. Nick közben sikeresen felkapta a felsőt, ahogy most már odalépett a párja elé és egy pillanatra a kezébe vette a pánikolni készülő arcot.

-         Nyugodj meg. Odaérünk, emlékezni fogsz a beszédedre. - Aztán gyorsan bólintott egyet, végül szemtelenül elvigyorodott. – Igen, mind a négy sorra. – Elkapta a fejét a hirtelen jött játékos pofontól, aztán gyorsan jóval lágyabb hangon folytatta. – Na, most pedig had segítsek ezzel… - Nyúlt a lánc felé, és ki is szabadította óvatosan a ruha anyagát. Végül felnézett újra Nerys arcára, egyenesen bele a szemeibe, és elmosolyodott. – Gyönyörű vagy. Elképesztően gyönyörű… - Suttogta, és elhelyezett egy gyengéd és vágyódó csókot az elegáns bajori ajkakon. Végül hátra lépett, hagyva, hogy Nerys tovább készülődjön, rohamtempóban.

Végül két perccel később, már karonfogva sétáltak végig a Promenádon összegyűlt ünneplő bajoriak között. Nick érezte, hogyan emelkedik benne egyre magasabbra és magasabbra a büszkeség, ahogy végül a pódiumhoz kísérhette a számára az Univerzum leggyönyörűbb állomásparancsnokát, és felsegítette. Aztán hátralépett, és szinte áhítattal nézte, hogyan mondja el Kira ezredes a minden évben az ő feladatául jutó beszédet.

-         Tesra Peldar impadre bren. Bentel veytan olan sten…

A bajori szavak alatt Nick ügyet sem vetett az egész szép színjátékra az orra előtt elhelyezkedő üveghengerekben, számára sokkal gyönyörűbb volt a mélybarna szemek villogása.

-         És most… Enyém a megtiszteltetés, hogy a tűzbe vethessem az első megújulási imatekercset… Váljanak hamuvá gondjaink is, miként az égő tekercsek… – Fejezte be Kira Nerys ezredes az ünnepi beszédét.

A tekintetét felemelte a Próféták felé, néma imával fordulva feléjük. Kérve őket, könyörögve hozzájuk, hogy segítsék az útján, mint ahogy eddig is tették minden napjában az életének. Hogy segítsék a tekercsében lévő fájdalom enyészetét, és hozzanak örömet az ő és azok életébe, akiket szeret.

S ahogy az első tekercs a tűzbe hullt, úgy követte sok-sok másik is, köztük Nické, amin jelenleg nem volt azért olyan nagyon sok. Talán jövőre. Azonban Kira javaslatára az elkövetkezendő huszonhat órát valóban szórakozással akarta tölteni.

De ehhez az volt az első lépés, hogy az emelvényről lefelé, elkapja Neryst.

-         Ugye, hogy megy ez. – Ölelte át, a nagy tömeg miatt egy kissé húzódozó állomásparancsnokot.

-         Nem is én kételkedtem. – Tüzelt vissza Nerys játékosan, kibogozva magát Nick öleléséből egy gépész-karral megelégedve.

-         És most? – Kérdezte Nick gyorsan. – Akár… - Kezdett bele egy gondolatba, egy komisz vigyor kíséretében.

De Nerys egyik gyönyörű hosszú ujja az ajkain landolt, így hát nem sikerült befejeznie, legalább is hangosan nem.

-         … meg is hallgathatjuk Shakaar beszédét. – Fejezte be helyette Kira, de nem volt elég gyors az ujja eltávolításában, mert a gépésznek még sikerült egy gyors csókot elhelyezni rajta.

Erre Nerys elpirult, de nem volt már lehetősége megfelelően reagálni, mert a tömeg tapsolni kezdett körülöttük, fogadva a miniszterelnöküket.

Nick elfoglalta a helyét a társa mögött, hátulról átölelve a derekát, Nerys vállai fölött figyelve a beszédet. Aki ezúttal nem tiltakozott a bensőséges érintés ellen, sőt mindkét kezét Nick karjára tette, és beljebb húzódott az ölelésbe.

 

A beszéd alatt az utolsó sorokban Latara őrnagy figyelte a tömeget, még szolgálatban, és ehhez megfelelő riadó módban. A két áruló embere már éppen útban volt a bajori igazságszolgáltatás felé, és bár valami mélyebb, sötétebb ösztöne szívesen elintézte volna maga is, de azért így is jobban tudott már aludni. Amellett volt egy másik ügy, ami valamelyest növelte az igencsak megtépázott önbizalmát, és a külön jutalom, a Kira ezredes által kitűzött extra eltáv, az pont jól fog jönni a bátyja egy héttel későbbi születésnapja alkalmából. Amellett az Ezredes valószínűleg még külön hálás lesz.

A beszéd pontosan úgy zajlott, ahogy azt Latara várta, ugyan már majdnem ugrott volna, mikor a feltételezett merénylőről kiderült, hogy egy öreg bácsika valójában. S mire erről felnézett, Shakaar már lépett is le a pódiumról, ahonnan ezúttal valóban megbízható és tökéletesen alkalmas emberei vették át.

A következő pillanatban egy kicsi bajori lányka rángatta meg az egyenruha nadrágját, majd felnézve, feltűnt mellette az édesanyja is. Latara lemosolygott a kislányra, aztán megborzolta a haját.

-         Na gyere velem. – Mondta neki vidáman, és megpróbálva átlátni a tömeget elindult a pódium irányába.

A kislány és az anyukája követte.

 

Nick igyekezett valamilyen kevésbé zsúfolt, és lehetőleg egy ablak melletti hely felé terelni Neryst, aki maga sem bánta volna a kissé szellősebb tömeget. Az útjukban akrobaták, tűznyelők, meg minden hasonló odakerült, de azért a végén sikerült találni a felső szinten egy csendesebb ablakot.

Nerys végül odafordult Nick felé, s a karjait körbefonva a gépész nyakán a szemébe nézett.

-         Feltor Joy, Sq’wan… - Suttogta, és az ajkai lassan közeledni kezdtek Nickéhez, amikor valami megzavarta.

A gépész még visszasuttogta a bajori köszöntést, már az ajkain érezve Neryséit, amikor ő is meghallotta a pillanatot megzavaró neszt.

Valaki megköszörülte a torkát.

-         Uhmm, elnézést a zavarásért Ezredes. – Kezdte Latara őrnagy, aki mellett ott állt egy hatévesforma bajori kislány, és valószínűleg a kislány édesanyja.

Nick egy pillanatra apró sóhaj kíséretében a társa távolabbi vállán nyugtatta a homlokát, de amikor Nerys megszólalt, ő is felnézett.

-         Semmi baj, Koren, hallgatlak. – Adta tudtára a biztonsági főnökének egy mondatban, hogy választhatott volna jobb alkalmat is, és hogy ő most elsősorban szeretne magánember lenni.

-         Uhmm, ő itt Mirela. – Tette Koren a kissé megszeppent kislány vállára a kezét. – És az édesanyja Narem Felib – Mutatta be a kísérőit gyorsan. – Az övék az az elveszett macska, amit a főnök talált néhány nappal ezelőtt.

Nerys pislogott egyet, amíg feldolgozta az információt, amiről időközben már le is mondott, hogy valaha hallja. Aztán kibontakozott Nick még mindig lazán körülötte ólálkodó karjaiból és teljesen odafordult a megmentőihez.

-         Ez nagyszerű! Akár most is visszaadhatjuk. – Felelte, éppen csak nem összedörzsölve a kezeit.

Nick szívének egy része eközben apró darabokra tört. Már teljesen beleélte magát, hogy Kid vele marad, és megesküdött volna rá, hogy úgy látta Nerys is kezdi megszeretni a helyes kiscicát. És erre most, pont Szenteste elviszik tőle. Még egy makacs könnycsepp is megpróbált kiszabadulni a szeméből, ahogy átadta Kidet a gazdájának, és búcsút intett neki.

És mikor az ajtó bezáródott az a könnycsepp nem bírta tovább, és elkezdte lassú útját lefelé a gépész arcán. Aztán az elsőt követte több, egymás után, lassan és némán. Nem látta Nerys mikor fordult felé, vagy vette észre, hogy jobban megviselte a kiscica elvesztése, mint azt gondolta volna. De valahogy, hirtelen ott találta magát a társa karjaiban.

-         Cssshhhh… na, ne sírj már… - Nerys nem értette, miért és hogyan nőtt ilyen közel Nick szívéhez az a macska, de látta a szívet tépő ábrázatot, az elhagyatott, elveszettnek tűnő tekintetet, és az neki is fájt.

-         Elment, Nerys… - Suttogta Nick keresztül a könnyein. – Kid elment… - Ismételte újra, mintha ettől visszajönne.

Nerys lassan a kanapéhoz vezette a gépészt, és leült vele, hagyta, hogy Nick hozzábújjon. Lassan elcsendesedtek a könnyek, a lágy ujjak simogatása alatt, ahogy az égkék szemek lassan megszáradtak, és újra csillogva néztek fel a társra.

A bajori Hálaadás éjjele elérkezett, s a hangulata belengte a szobát. Nick óvatosan feljebb húzódott, ahogy bár a szívén még fájt a legfrissebb seb, de Nerys arcának látványa egy időre mindig mindent elfeledtetett.

-         Feltor Joy, Nerys… - Suttogta neki elegáns, váró ajkaknak. S a szavakat követte egy lassú, igéző tempójú csók.

Ahogy Nerys szemei újra kinyíltak, Nick arcát látta, az égkék szemeket, egy halvány mosolyt, ahogy a gépész egy apró csomagot tartott elé.

-         Mi ez? – Kérdezte Nerys, nem értve a miértet, hiszen náluk ilyenkor nem szokás ajándékozni.

A Földön azonban igen.

-         Ajándék. Boldog Karácsonyt, Nerys.

Csókolta meg még egyszer a párját Nick, és átnyújtotta a sok-sok ideje rejtegetett ajándékot.