Ha dönteni kell, és nincs helyes döntés, ha nincs kiút, ha nincs semmi, ami fájdalommentes, ami jó lenne, és akkor is dönteni kell, akkor mi alapján döntünk? Mi alapján döntjük el élő, érző, lélegző lények sorsát? Mi alapján fordulunk jobbra, vagy balra? Mikor a kezünkben van, mikor a kezünkben van élet és halál, mi alapján vagyunk képesek döntést hozni? Miért vagyunk önzetlenek és miért nem? Mi a Nagyobb Jó? És miért kell azt választani?

 

-Epilogue-

Quark eltátotta a száját, aztán pislogott. Végül még egyet, és még egyet. Amiből aztán roham lett. De nem nézett ki máshogy a bárjának összes többi vendége sem. Egy dolog, hogy az Állomáson ezekben a hetekben abszolút csend és nyugalom volt, ami már a tisztek, sőt még a civil lakosság idegeire is ment. De amit látott a kora Bétában, az még neki is sok volt. És csak érezhette, hogy mindenki, még Morn is a bejárat felé fordult, hogy egy kissé eltátott szájjal bámulhassa a két belépőt.

Még csak ez sem lett volna különös, hiszen miért ne jöhetne Quarkhoz az állomás főgépésze és parancsnoka? Nem először jöttek és a főgépész sem először volt a sziklamászó ruhájában. A látvány megszokott volt, bár mindig feltűnést keltett, főleg, mikor távozott. De a fiatal gépész ezúttal valami olyat tett, amit nem sokszor máskor, egy lépéssel az Ezredes háta mögött lépdelt – valószínűleg, hogy Kira ne láthassa – és nagyon illetlen módon bámult. Arra, amire mindenki más is.

Kira ezredesen ugyanis, egy tökéletesen ugyanolyan ruha feszült, mint a gépészen, kiegészítve ugyanolyan övtáskával és magnéziumos zacskóval, amiből még szintén hiányzott a magnézium. És tökéletes nyugalommal sétált be a bárba, igaz még morgott egy kissé hátra, de nem látta, vagy nem akarta észrevenni, hogy a párja valószínűleg tökéletesen le van foglalva, azzal, amit lát.

-         Nem tudom, hogy szedtél rá erre… - Morogta az orra alatt, kissé oldalra fordított fejjel. – De az biztos, hogy… - Akadt el itt, mert valami elkapta a figyelmét, és hirtelen, jó előre csípőre vágott kézzel megfordult. És ott találta maga előtt, az éppen csak megállni, de már felnézni nem tudó főgépészt.

Aki egy ideig bámulta Nerys testének azt a részét, amit neki, akkor ott a legkevésbé lett volna szabad, s ahogy erre rájött, elvörösödve felemelte a fejét.

-         Izé, Nerys, meglátod, élvezni fogod… - Próbálta megtalálni a jó választ, és figyelmen kívül hagyni, hogy elkapták.

Nerys csak pislogott, és komolyan mérlegelt egy csattanós pofont, illetve, csak a lehetőségét, vagyis, hogy a gépész mennyire is érdemli meg, vagy esetleg talán csak egy barackot…

-         Remélem is… - Morogta végül, amire Nick elengedett egy Wesley-féle grimaszt. Aminek sikerült majdnem kiváltani az előbb lemondott pofont, de ők mégis csak Quarknál vannak.

-         Igen, Nerys. – Öntötte szavakba, hogy abszolút nincs kétsége afelől, hogy élvezni fogja, izé, Nerys fogja élvezni. De ő biztosan, főleg, ha hátul mászhat…

Egy nyilvánvalóan zavart torokköszörülés jött Kira mögül, aki erre újra megfordult, hogy láthasson egy riadtan hátra ugró Quarkot.

-         Igen? – Kérdezte, amitől a kis ferengi elhatározta, hogy legközelebb egy pincérét küldi, mondjuk azt, amelyik a leglustább. Már akkor, ha ő ezt túléli, és másnap nem a maradványai lesznek a Ferengi Árutőzsde fő cikkei…

-         Ahh, uhmm, ööö Ezredes… a holoszoba… kész. – Dadogta nem merve felnézni az éppen villámokat szóró szemekbe.

Kira csak bólintott, és egyenesen felviharzott a lépcsőkön. Otthagyta mind a ferengit, mind a még mindig a tekintetének megregulázásával küzdő gépészt.

Aki azonban néhány másodperccel később követte. Éppen csak nem dörzsölte össze a kezeit. Nerys még nem is tudja, milyen szórakoztató sziklát mászni.

 

-I-

Nerys és Nick mindketten felfelé néztek a holoprogram első fokozatát jelentő sziklapárkányra. A gépész arcán egy elégedett vigyor játszott, Kiráén pedig egy olyan kifejezés, mely azt hivatott mondani: Ez semmi, másztam én már ennél rosszabbra is.

-         Minek ehhez ez a maskara és főleg kötél? – Érdeklődött végül a társa felé fordulva.

Nick is odafordította a tekintetét és az arcán megjelent egy lelkesedő kifejezés.

-         Nerys, ez nem egy túlélő akció. Ez művészet… - Kezdte magyarázni, és felmutatott egy nagy kézmozdulattal a nem túl magas és nem is túl meredek sziklapárkányra. Figyelembe se véve az időközben karba tett kézzel és kétkedő tekintettel figyelő bajorit. – Hogy meghódítsd, hogy legyőzd, hogy elérd a célt… - Folytatta lelkesen.

-         Na ezt nézd… - Unta Nerys meg nagyon gyorsan, oda lépett a fal aljához és egyszerűen csak neki ugrott a sziklának.

Nick nem szólt semmit csak figyelte egy kifejezéssel az arcán, mely egy szót mondott: amatőr…

Nerys nem sokat teketóriázott. Tudta, hogy kell felmászni egy sziklára, nem egyszer múlt rajta az élete, hogy feljusson ennél nehezebb falakra is, mindenféle kötél, magnézium és egyéb nélkül. Csak ő, a szikla és izzadó kezek, na meg persze az őt mindenáron lelőni akaró kardassziaiak. Most is mászott, még csak a lábát sem használta túl sokat. Mászott nyers erőből, és két percen belül fent is volt a tetőn. Onnan nézett le Nickre, aki még mindig csak állt és figyelte. Végül megszólalt.

-         Computer, újra, egyes fokozat!

A szikla eltűnt egy pillanatra, és mikor megjelent már újra egymás mellett álltak, igaz Nerys megkapaszkodott a vállában, mert a hirtelen környezet váltás kibillentette az egyensúlyából, még ha közben fizikailag ugyanott állt is.

-         Ezt ne csináld még egyszer! – Morogta, ahogy összeszedte az egyensúlyát.

A gépész figyelmen kívül hagyta, és becsatolta a hevedereit, ellenőrizte őket, aztán közelebb lépett. Mint, aki egy tizenötös szintű, száz fokos sziklafalra készül felmászni, úgy porozta be a kezét, aztán megfordult és Nerysre nézett. Végre eszébe jutott egy tökéletes hasonlat.

-         Mi a különbség a kocsmai bunyó és a vulcáni harcművészet között? – Kérdezte egyszerűen.

Nerys pislogott, nem látta még, hogy jön ez ide. Végül megvonta a vállát.

-         Verekedni mindenki tud, de a Vulcáni Harcművészet az… - Elgondolkodott egy kicsit a szón, aztán újra megvonta a vállát. – hát az művészet. – Ismerte el végül, még mindig nem látva, hová vezet.

A gépész bólintott.

-         Verekedni mindenki tud, ha muszáj. – Ismételte. – De egy harcművészet, az sport, az meditáció, az életstílus, kihívás, önkontroll, valami sokkal összetettebb és értékesebb, mint beverni néhány orrot. – Aztán újra tett egy nagy mozdulatot a kezével, felmutatva a szánalmasan kicsi sziklára maga mögött. – Mindenki fel tud mászni erre itt. – Kezdte a hasonlat másik részét. – De ez több annál. Talán nem az első szinten, de sokkal több. Ha mászol, és igazán mászol, meg kell tanulnod tisztelni a sziklát, a természetet. Meg kell tanulnod együtt létezni, együtt lélegezni vele. Meg kell tanulnod csodálni és meglátni a szépséget benne. Mászni azt jelenti, hogy van egy célod, melyet el akarsz érni. De nem csak az a két pillanat számít, amikor ezt eldöntöd, és amikor odaérsz. Hanem az, ahogy odaérsz. A küzdelem minden fogásért. Nem szabad erőből mászni, mert mindketten láttuk már, milyen következményekkel jár, a szikla levet magáról. Mászni fejből kell, lélekből. Érzésből. … Aztán mindennek a koronája, ha fent állsz és láthatod, mit értél el, láthatod a tájat, és érezheted, hogy szabad vagy. Hogy bármit meg tudsz tenni. – Itt akadt el, ahogy ő maga is érezte, hogy egy kissé elragadtatta magát. Végül csak karba tette a kezét és oldalra billentett fejjel kérdezett. – Érted?

Nerys egy pillanatra még le volt maradva egy lépéssel, aztán úgy döntött, ha már a gépész ilyen lelkes, hát nem rontja el, és tesz egy próbát.

-         Nem, de megpróbálom. – Ajánlotta fel, és fel sem vette a társa szemforgatását. Odalépett és becsatolta a hevederét. Rosszul.

Nick vetett rá egy pillantást, aztán rábökött az ujjával.

-         Az az életed ott. Úgy pedig halott vagy. – Közölte rezzenéstelenül, teljes jó tanári módban, olyan hangon, ahogy zöldfülű gépésztechnikusokkal szokott beszélni.

Nerys vetett egy pillantást a hevederre, aztán Nickére, de nem látott különbséget. Végül a gépész megragadta a kötelét, és rántott egyet rajta. A csomó engedett, és ha ez fent történik, Kira már lezuhant.

-         Aha… - Bólintott rá, és hagyta, hogy Nick megmutassa újra.

-         Így, érted? – Kérdezte, ahogy végzett.

-         Igen. – Bólintott most már Nerys ezúttal sokkal jobban figyelve. Végül azért kibújt belőle az örök szkeptikus és realista. – De miért van mindez, ha úgyis be van kapcsolva a Biztonsági Protokoll?

Nick már félig fellépett az első fogásra, amikor elérte a kérdés, és visszafordult.

-         Azért, Nerys… - Kezdte el, még inkább irritálóan tanári hangon. – Mert ez egy játék. Szórakozás. De ha ügyes vagy, el tudod felejteni, hogy holoszobában vagy. És főleg azért, Nerys, mert ha véletlenül szabadban mászol, ahol nincs Biztonsági Protokoll, és berögződött a testedbe ez, akkor szintén halott vagy. – Magyarázta, de még bőven volt a türelméből.

Nerys végiggondolta, aztán bólintott.

-         Oké. Kész vagyok.

A gépész is bólintott, és fellépett végül az első fogásra.

-         Így. Ne ösztönből vagy improvizálva mássz. Tervezd meg a mozgásod, legalább öt fogásra előre. – Magyarázta és már ment is.

Nerys nézett utána, végül felnézett a maga útjára, és hirtelen látni kezdte a fogásokat, az elsőt a jobb kezének, aztán a balnak, a lábainak… És elindult ő is.

Nick mászott, ez nem az a szint volt, ami nehézséget okozott neki, így tudott figyelni egy szemmel Nerysre is. S amit látott az lenyűgözte. Tudta, hogy az Ellenállásban kellett sziklát is mászni. Ez nyilvánvaló volt. De a bajori mozdulatai, a szinte érezhető, vele született tehetség mégis valami olyan volt, ami lenyűgözte. Az erő pedig… ahogy látta az izmokat Nerys vállain, a hátában, a lábában és karjaiban dolgozni, az egy ideig megállásra késztette. És rájött, hogy ha meg akarja mutatni a párjának, mi is ez valójában, akkor rossz helyen kezdte.

Nem telt bele sok, hogy felértek, s aztán, Nick szó nélkül kezdett visszaereszkedni, ahogy Nerys is. Mikor lent álltak végül a gépész utasított.

-         Computer, tízes szint, 90 fok, dupla út! – S aztán várt, ahogy egy lélegzetelállítóan gyönyörű táj vette körül őket, egy sziklafal, mely tökéletesen függőleges volt, a fogások szinte nem is látszottak. Ez volt az, amely őt is kihívás elé késztette. Ez volt az, ahol nem volt, mióta lezuhant. Végül lerázta magáról az emléket és odafordult Neryshez. – Na, akkor ez itt a kihívás. – Mutatott fel. – Tudom, hogy menni fog, de tartsd észben, amit mondtam. Próbáld csak… - Kereste a szót. Aztán elmosolyodott. – élvezni.

Nerys felnézett a falra, aztán nyelt egyet. Nem, mert nem hitte, hogy képes rá. Hanem mert először látott valami mást is egy falban, mint a menekülésének útját. Látott benne valami mást. S úgy döntött, megpróbálja. Megpróbálja úgy, ahogy a gépész mondta. Odalépett, és felcsatolta magát. Ezúttal helyesen. Látta, hogyan ellenőrizte Nick is duplán, hát ő is úgy tett. Most már nem érezte úgy, hogy felesleges. Hátra nyúlt, hogy beletúrjon a magnéziumos zacskóba, aztán visszanézett.

-         Te nem jössz? – Kérdezte, csak most véve észre, hogy a társa egy lépést sem tett a fal felé.

Nick arcán átsuhant az érzés, ahogy a gyomra emlékezett a szabadesésre. De végül visszaküzdötte. Egyrészt, mert nem akart hallgatni rá, másrészt, mert tudta, Nerys rákérdezne, ha maradna. Hát menni kell. Mindegy, hogy akarja-e, meri-e. Bólintott. És odalépett ő is. Felcsatolta magát, ellenőrzött, aztán porozott.

Nerys egy ideig még nézte a társát, végül megkereste az első fogást. Nem volt nagy, egy körülbelül három centis kiálló perem. Elég, hogy az ujjai első percei megkapaszkodjanak benne. Talált a lábának egy hasonló nagyságú fogást, aztán ellenőrizte mindkettőt és felhúzta magát.

Nick nyelt egyet, aztán megtalálta az első fogásokat, látta előre ötig, tisztán és élesen. Abban az esetben, ha egyik sem gyenge. Vett egy mély levegőt, és felhúzta magát ő is. Nem nézett ezúttal a párjára, a saját útját nézte, ahogy haladt. Minden fogást ellenőrizve kétszer, mielőtt ráhelyezte a súlyát. De közben érezte a gyomrában az érzést, mely még az adrenalin sokk mellett is tisztán érezhető volt. Félelem. Félt a sziklától, először életében, és nem tudta, hogyan győzze le.

Nerys mászott, s hirtelen, ahogy felért a szintre, melyen a falat megvilágította a nap, s a sugarak jóleső melegséget festettek a hátára, érezni kezdte. Mindazt, amit Nick mondott, minden hévet és szenvedélyt a szavai mögött megértett. És mászott, nem az életéért, nem, mert kellett, hanem, mert élvezte. Mert jó volt érezni, hogyan feszülnek neki az izmai, jó volt érezni az erőt önmagában, a tudatot, hogy képes rá, hogy hirtelen, mintha minden erő az övé lenne…

A pánik, a rég nem érzett pánik átsuhant rajta, csak egy első apró hullám, de elég volt, hogy megálljon. Elég volt, hogy megfontolja a leereszkedést. Felnézett és látta, hogy Nerys előtte jár, már jó néhány méterrel, kívül a fák árnyain. Aztán feljebb nézett, egészen fel a még jó néhány tucat méterrel feljebb lévő első pihenő pontig. Érezte, hogyan égnek az izmai, hogyan gyengülnek el, s tudta ez nem fizikai okokból van, mentálisan gyengül. A koncentrációja. És azt is tudta milyen veszélyes az.

Nerys hirtelen érzett valami mást is, mint az újonnan felfedezett élvezetet, és lenézett. Aztán megállt. Épp csak a kezein függött, mert ezen a fogáson nem volt hely a lábnak is. És látta, ahogy Nick egyhelyben áll és bámul fel a szikla tetejére. Aztán látta és felismerte az arcán az érzelmet, amit látott már annyiszor, még régen, más körülmények között, de sosem felejti el. Nem tudta mi történt, de nem mászhatott tovább. Visszaereszkedett, egészen a gépész mellé, talált egy fogást, amiben megkapaszkodhatott, s így Nick az ő teste és a fal közé került. Így tartotta mindkettőjüket. Így lehetett a legbiztonságosabban megállni.

-         Mi a baj? – Kérdezte, ahogy látta, hogy a gépész nem mozdul, nem kezd tiltakozni.

És őt lepte meg a legjobban, hogy azonnal válaszolt.

-         Ez volt az a fal, amiről lezuhantam.

Nerys emlékezett, nagyon is jól. Bár nem akart. Akkor tapasztalta meg először, mennyire megváltozott az a Kira Nerys, akinek magát hitte. Akkor tapasztalta először, milyen ott állni a Betegszoba előterében és várni. S mindeközben érezni, mélyebben, mint valaha érzett. De ez az emlék az, amitől szabadulni akart.

-         Az óta nem voltam ezen a szinten… - Folytatta a gépész, anélkül, hogy hátra nézett volna. Nem is tudott, el volt foglalva a kapaszkodással.

Nerys értette. Bár máshonnan, másképp, de értette.

-         Tovább! – Parancsolta olyan hangon, amire a tisztjei gondolkodás nélkül ugranak bárhová.

Nick izmai jól láthatóan tovább feszültek, de nem szólalt meg. Csak függött ugyanúgy.

-         Tovább! – Jött újra, hangosabban, de vigyázva, hogy ne legyen túl hirtelen. Látta jól, hogyan feszül még inkább a váll az orra előtt, és egy biztos mozdulattal átfogott, így a társa mellé kerülve. Hagyva, hogy önmaga másszon tovább.

Nick nem mozdult még mindig. Most már ott kavargott benne minden pillanata, a szabadesés és rémület minden cseppje. Aztán meghallotta újra, hangosabban, parancsolóan.

-         Gyerünk! Tovább!

És mászni kezdett. Felnézett, megtalálta a következő fogást a jobb kezének. Áthelyezte a súlyt a balra, felnyúlt ellenőrzött, ellenőrzött, és ráfogott. Ráhelyezte a testsúlyát, és megtalálta az előtte lévő ötödik fogást, visszatért a bal kezére jövő következőre, áthelyezte a testsúlyát, felnyúlt, ellenőrzött, ellenőrzött és ráfogott. Áthelyezte a testsúlyát, és fellépett a lábával a következő fogásra. Aztán csatolt. Megpihent és átnézett a már kissé lejjebb de mellette lévő Nerysre.

A mélybarna tekintet kemény volt, de támasz. Aztán tovább mászott ő is. Fel, s hirtelen valóban érzett mindent, amit Nick mondott neki. Szabadságot, természetet, a sziklát, az erőt és a képességet önmagában. A művészetét és szépségét ennek. Hálás volt és megkönnyebbült. És mászott a párja után.

 

A Bár zsúfolásig volt, ezekben a hetekben egyre csak nőtt az a valami, ami már közel járt a teljességéhez. Lehetett unalomnak is nevezni, vagy meg lehetett sokkal bonyolultabban is fogalmazni. A lényeg, hogy a bár zsúfolásig volt szórakozni vágyó nem csak civilekkel, de ’Flotta és Militia tisztekkel is. Worf és Dax parancsnok ült az egyik asztalnál az edző ruháikban és abból, hogy mindketten bírtak néhány karcolással, arra lehetett következtetni, hogy már a hátuk mögött van egy jó kis gyakorlás.

Kissé arrébb az Alfa Műszakot letevő gépészek üldögéltek, akikkel azelőtt nem sokszor fordult elő, hogy ilyen pontosan időben végeztek, és főleg nem, hogy a Béta elején már Quarknál lebzseltek csapatostul.

Morn… hát Morn az mindig jelen volt, ahogy most is, de még az ő, egyébként nehezen olvasható arcán is ült egy kifejezés, ami arról árulkodott, hogy szeretné, ha történne valami.

Az egész olyan volt, mintha az ember már hetek óta lenne bezárva, és bámulna ki az ablakon az időtlen idők óta csak monotonul ömlő esőre.

Az emeletről levezető lépcsőn az Állomás parancsnoka és főgépésze jelent meg. Ez feltűnést keltett. Ha lehet, nagyobbat, mint amikor egy órával korábban megérkeztek. De még ez is hamar elült. Amellett egyik sem figyelt nagyon a külvilágra, a gépész bele volt merülve valami hosszú magyarázatba, az Ezredes pedig hallgatta.

-         … érted? Na, én akkor jöttem rá milyen ez. Ez művészet, tudod. A szikla és te közötted…

-         Na persze… - Jött egy hang, valahonnan a háta mögül, ahogy már kifelé tartottak.

Nick megfordult, hogy megkeresse a hang tulajdonosát. És meg is találta egy nagydarab, éppen harc után levő, bár nem kevésbé harcra kész klingonban. Worf parancsnok.

-         Parancsnok? – Kérdezte, és nézett úgy rá, mintha bármi esélye lett volna letépni bármijét is.

Worf csak felnézett, még a karjait sem fonta szét.

-         A csata, az a művészet… - Kezdte kifejteni az álláspontját, miközben Kira már leült Dax mellé, várva, hogy mi lesz belőle, és elmulasztva észrevenni a komoly tekintetét a párjának. – De megmászni egy falat csak az. Mászni. Nincs benne semmi rendkívüli, bárki képes rá. Amíg…

Itt lett félbeszakítva egy mérges gépész által, aki nyilvánvalóan elfelejtette, hogy egy klingonnal beszél.

-         Mi? Verekedni mindenki tud… - Emelte feljebb a hangját, minthogy bölcs lett volna. – De megmászni egy mínusz fokos falat, az művészet… - Tartott ki még akkor is, ha látta, hogy Kira felugrik, és a vállára teszi a kezét elölről, próbálva lenyugtatni.

-         Nick… nyugi!

Már Dax keze is a férje vállán volt, aki reagálni akart azonnal, igaz így is reagált csak később.

-         Magának nincs alapja beszélni, el se bír egy Bat’lethet… - Jegyezte meg, nem túl méltóan egy klingonhoz. De mindenképp az arcán egy kifejezéssel, miszerint nem tartotta elégnek a gépészt még csak arra sem, hogy kihívja.

Nicket nem nyugtatta meg a kéz a vállán és még csak észre sem vette Kira veszélyesen megvillanó szemeit.

-         Ez kihívás, Worf… - Felelte, kissé hangosabban a kelleténél, és a már amúgy is odavonzott tekintetek száma megnőtt.

-         A fenét az, Nick! – Lépett közbe Kira, hátrébb taszítva a gépészt.

-         Worf! – Ugrott Jadzia a férjével együtt, hogy visszafogja.

-         Hogy merészelt kihívni engem? – Kérdezte a klingon nyugodtan.

A főgépész erre figyelmen kívül hagyva a társát előreugrott.

-         Csak nem fél egy gyenge gépésztől? – Kérdezte próbálva vicsorogni is, nyilván nem tisztában léve teljesen a klingon szokásokkal.

Worf is tökéletesen figyelmen kívül hagyta a feleségét.

-         Rendben p’takh! – Morogta, most már komolyan klingonként. – Ma este, hétkor itt. – Mutatott a holoszoba felé.

-         Na ezt nem! – Állt most már komolyan a sarkára Kira, már állomásparancsnokként, és maga mögé lökte a főgépészét. – Mi a fene ütött magukba?! – Kérdezte olyan élesen, amitől egy pillanatra még Worf is visszavett. – Ezen az Állomáson nem lesz klingon párbaj, főleg nem egy ilyen hülyeség miatt! Worf, Wesley, kifelé mindketten, és jobb lesz, ha elintézik ezt BÉKÉSEN! – Emelte feljebb a hangját. – Különben elzáratom magukat. Kifelé! – Mutatott még egyszer a kijárat felé.

Wesley elindult, teljesítve a tisztán a felettesétől jött parancsot. De Worf maradt.

-         Nem védheti meg örökké, Ezredes. – Morogta, bár már nem annyira klingonul. – Ha nem én, majd megöli más. – S ezzel ő is távozott.

Kira egy pillanatra döbbenten bámult utána, aztán ugyanolyan döbbenten nézett vissza Daxra.

-         Nem úgy gondolta… - Állt a férje oldalára a trill.

Kira egy ideig még próbálta lejjebb nyomni a temperamentumát, és meglepő módon sikerült is. Vett egy mély levegőt, és újra végiggondolta, ami már napok óta jár a fejében. Végül bólintott.

-         Tudom. Nick sem. – Majd megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. Lenézett magán, majd vissza fel Daxra. – De azt hiszem, tudom a megoldást.

-         Igen? – Kérdezett bele Jadzia felvont szemöldökökkel.

-         Ühm. – Bólintott eltökélten, és a következő pillanatban már ott sem volt.

Dax csak döbbenten és fejrázva meredt utána. Azt hitte, mivel ő az első tiszt, Kira majd megosztja vele. De nem…

 

Kira ezredes az irodájában állt, és kifelé kémlelt a Vezérlőbe. Őt nem lehetett látni kintről, de ő nagyon is tisztán láthatott mindent. Dax parancsnok a munkáját végezte, mely jelenleg abból állt, hogy ült és jelentéseket olvasott. A forgalom gyér volt, s ilyenkor szinte semmit nem kellett csinálni az egész műszak alatt. Worf parancsnok szintén ült és valamilyen taktikai jelentésen dolgozott, nem mintha kellett volna bármit is jelenteni. Igaz, ő tüntetően hátat fordított a főgépésznek. Aki pedig kényelmesen üldögélt a gépészeti pultnál egy rögzítővel a kezében, és valamit buzgón írt bele, ő maga is tüntetően a hátát mutatta a klingon tisztnek. Kirának nagyon is jó ötlete volt, mit csinálhat, meg is fordult e fejében, hogy, mint állomásparancsnoknak talán szólni kellene, illetve a körmére nézni a jó gépésznek. De végül elvetette az ötletet. Amíg minden működött, addig nem volt értelme háborgatni Wesleyt. És minden működött.

Még Bashir is fent volt, két bajori tiszttel beszélgetett kedélyesen, mintha ő nem is maga a CMO lenne, hanem csak megpróbálná felszedni egyiküket. Kira elhúzta a száját, aztán visszavándorolt a tekintete az első tisztjére, és kezdte a sort újból.

Már kitalált valamit, hogy legyen mit csinálnia a nyilvánvalóan unatkozó tiszteknek, csak a választ várta. És mikor végre megszólalt a bejövő kommunikációt jelző hang már ugrott is, egy megkönnyebbült kifejezéssel az arcán.

 

-II-

Akik arra a küldetésre voltak beosztva a Defiantra végre hosszú idő után tehettek valamit, ami igazán a természetük volt. Egy teljesen átlagosnak ígérkező küldetés, még ismeretlen űrbe, egy még fel nem fedezett bolygó kutatása. Egyszerű, rutin feladatok, mint különböző minták gyűjtése, biológiai, geológiai, illetve sok egyéb tudományos feladat, melyre mind külön tiszteket visz a Defiant. Melyen a Deep Space Nine szinte teljes főtiszti állománya is ott volt. Mert Kira ezredes pontosan látta, hogy a tisztjeinek szüksége van pihenésre, aktív kikapcsolódásra, mely elvonja a figyelmüket a gyakran unalmas mindennapokról, melyek egyhangúságára mégis nehéz árnyékként borult az ismeretlen fenyegetés, melyről ugyan senki nem hitte már, hogy komolyan támadni akar, de mégis, ott volt az egyértelmű vibrálás a levegőben. Nem kellett hozzá sok, hogy egy tisztnek eszébe jusson az Awalon, az idegen faj, mely nem is olyan régen gond nélkül foglalta el az Állomást, később más, nem Föderációs illetőségű objektumokat is. Elég, ha csak ránézett, hallott róla, vagy dolgozott egy új fejlesztéssel. Mert ott volt a lassú, de biztosan fúvó szél a levegőben, az asztalok mögött meghúzódó Admirálisok intézkedései, akik nem tudtak nyugton ülni, mert ők is ott érezték a hátukban az idegen fenyegetést. De mindez a mindennapi életbe csak átszivárgott, gyengébben, de ott volt, s rosszabb volt így, mintha egyértelmű hadiállapot lett volna. Így csak várni lehetett, és remélni, nem a holnap lesz az a nap.

A Defiant elegánsan siklott el a Deep Space Nine monumentális alakjától, s kapcsolt Kira ezredes parancsára hatos fokozatra. Amellyel megkezdték a két napos utat a cél felé. Egy M-típusú bolygó, a távérzékelők szerint gazdag faunával és flórával. Értelmes élet nyomaival. Egy küldetés, mely valódi kutatást, felfedezést ígért, melyben a csatahajó legénységének már jó ideje nem volt része.

Kira büszkén nézett körbe a hídon, az emberein, a legénységen, az ő legénységén. Régen várt pillanat volt ez, és ezért vállalta el a küldetést, mert tudta a legénységének szüksége van erre. Ismerte mindegyiküket, s tudta mindnek kell ez a küldetés, még ha másképp is.

Ott ült Worf a taktikai és fegyverzeti konzolnál. Ő volt a tisztjei közül a leginkább katonai beállítottságú. De ez a természetéből, a fajának sajátosságaiból adódott, a harc, a csata szeretete és szüksége. De még a hatalmas marcona klingonon is látszott, hogy szívesen jön egy felfedező küldetésre.

Aztán ott ült a kormánynál Dax parancsnok, az ízig-vérig kutató, akinek az élete volt a felfedezés, a megismerni vágyás. S bár a szimbiontája révén a birtokában volt több száz év tudása, felbecsülhetetlen értékű tapasztalata, mégis úgy tudott ránézni egy-egy új feladatra, egy-egy új felfedezésre, mint egy gyermek, ki akkor először nyitja rá a szemét a világra. Úgy tudta élvezni minden percét egy ilyen küldetésnek, hogy az szinte már súrolta a határt, mely már nem volt tiszthez méltó, de mégis olyan hévvel és elszántsággal látta el a feladatát, hogy senkiben nem merült fel, hogy valaha átlépné.

Ha jobbra nézett ott ült a gépészeti pultnál Nicole Wesley zászlós. Ő az alacsony rangja ellenére is a főtisztek közé tartozott, hiszen a Deep Space Nine most már hosszú ideje megbecsült főgépésze volt. Kira talán, sőt biztosan őt ismerte a legjobban. Nem csak a fiatal nőben rejtőző Csillagflotta tisztet, de a magánembert, a nőt is. Ő rajta látta legelőször, s leginkább egy felfedező jellegű küldetés szükségességét. A tekintete a szőke gépészen kissé hosszabban időzött, ahogy az emlékei elkalandoztak kissé, ahogy felidézte, hogyan sétált be az életébe, az irodájába a kissé szemtelen, de őszinte stílusával, hogyan nézett a szemébe az alatt az első találkozás alatt. Aztán tovább haladt az emlékekben, és észre kellett vennie mennyit változott. Mert nem csak a most már az égkék szemekbe lógó haj nőtt meg, hanem az ember, Nick, a lénye. Mely átalakult, tanult és fejlődött. És sokszor vette észre az apró jeleket, önmaga hatását. Ahogy fordítva is. Elmosolyodott kissé, és tovább haladt a tekintete.

Dr. Julian Bashir ült a főgépész mellett, figyelte ő is a kijelzőket, vagy éppen a képernyőt, melyen az előttük lévő út haladt el, a szubtérfolyosó falai. Az orvos is, talán neki volt leginkább szüksége erre. Ő volt az, aki a legtöbbet foglalkozott a háborúval, s egy ízben még jelentette is Kirának a valószínűség számításait. Amiket az Ezredes csak félig tudott, vehetett komolyan. Az orvos érzékenysége volt, amely sebezhetővé tette, még ha ezt mindig arrogancia és felsőbbrendű kevélység mögé rejtette is. Melyek először, még az Állomásra kerülésekor irritálták Kirát, azóta megszokta, látta az orvos igazi lényét is, és úgy vélte jól áll a doktornak egy kis, néha már-már üdítő gőg.

Mire körbeért már megérkezett a műszakváltás, mely fiatalabb, tapasztalatlanabb tisztekből állt, s erre a második műszakra csak egy főtiszt maradt a hídon. Igaz Kira még nem döntötte el, hogy hagyja meg Daxnak, az első tisztjének a feladatot, vagy vállalja magára. Végül a tekintete visszavándorolt Worfra, aztán újra Jadziára és döntött.

-         Dax, - Nézett fel a kapitányi széket átvenni készülő Parancsnokra. – Legyen fele. Mondjuk, négy óra múlva átveszed? – Ajánlotta fel, pontosan felismerve a házaspár előző tekintetváltását.

Jadzia megállt egy lépés közben, s egy pillanatra önkéntelenül is a főgépészre nézett, aki már fél füllel a feletteseit hallgatta.

-         Rendben, kösz. – Bólintott, s indult is ki a hídról.

Wesley felnézett a közben mellé érkezett Myers hadnagyra, aki a szolgálatot jött átvenni. Aztán csak megvonta a vállát. Végül is nem fáradt, és inkább van a hídon, mint egy kis szűk kabinban egyedül.

-         Hagyja csak Jack. – Rázta a fejét, egy kissé csalódottan nézve a kapitányi szék felé. – Pihenjen le. Majd négy óra múlva.

-         Ahogy óhajtja főnök. – Válaszolt a főgépész első embere, vagy jobb keze, ahogy tetszik, aztán ő is vetett egy pillantást a kapitányi szék felé. Végül távozott.

Végül is jól jött az extra pihenés, amellett meg sem lepődött ezen a felajánláson. A főgépész és Kira ezredes kapcsolata már rég nem volt titok, és mikor még az is volt a gépészek voltak az elsők, akik láthatták is. Hiszen a gépészpartikra nem egyszer elvitték az aktuális párokat, s ebből Kira ezredes sem maradhatott ki. Hát Myers megrántotta a vállát, a saját feleségére gondolt, és indult pihenni.

Wesley vetett egy pillantást a konzoljára, de mivel mindent rendben talált visszafordult a híd közepe felé, s elkapta az Ezredes tekintetét. Nem kellett szavakat használnia, egy tekintetváltás elég volt, egy mosoly, egy néma, de sokat mondó fejrázás elég volt. És már meg is beszélték, hogy Nicknek nincs különösebb baja azzal, hogy várni kell négy órát.

 

Végül négy órával később mindketten ott álltak a kis, szűk kabinban, bizonytalanul méregetve egymást, és a fogdai priccseknek is beillő ágyakat. Amelyek egyszemélyesek voltak, az alsóra még egyenesen leülni sem lehetett, a felsőre meg csak felmászni, majd belefeküdni.

-         Tehát, együtt alvás kizárva… - Nézett Nick az ágyra újra, és úgy döntött a kényelem az elsőrangú szempont.

Nerys már nem viselte az egyenruha felsőjét, s már vagy tíz perce nem volt szolgálatban, úgy ahogy a főgépész sem.

-         Az ki… - Nézett ő is az ágyakra, aztán körül, az egyébként spártai kabinban. Amely, talán ha három nagy lépés volt hosszába, és kettő keresztbe.

Nick kihallott valamit a párja hangjából, amitől egyszerre ijedt meg, és lett furcsán melege.

-         Ugye nem arra célzol, hogy… - Intett a kezével oda-vissza kettejük között félreérthetetlenül.

Nerys felvonta a szemöldökét, mint első lépést a csábítás útján, aztán hanyagul nekitámaszkodott az ágy keretének.

-         Láttad Dax nyakán azt a zúzódást? – Érdeklődött.

Nick csípőre tette a kezét, ami általában nem az ő módszere annak kifejezésére, hogy mérges vagy irritált, esetleg türelmetlen, de most nem jutott jobb eszébe.

-         De az Dax és Worf. Ez pedig mi. – Magyarázta, mintha ezzel bármit is bizonyított volna.

Nerys makacsul felszegte az állát, ahogy közelebb lépett, amitől el is tűnt azonnal a makacsság, amit végül felváltott egy lágy csillogás a szemeiben, az, amelyiktől Nick általában kezdett megfeledkezni a koherens gondolatokról.

-         Mennyiben is vagyunk mi mások? – Érdeklődött, de nem a kérdés, hanem a hangja volt már sokkal fontosabb, a maga teljes mélységével és összes dimenziójával.

A gépész igyekezett emlékezni a kérdésre, és hogy mit is kellene válaszolnia, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni Nerys kezeit, melyek valahogy bekerültek az egyenruha felsője alá, nagyon is kellemesen tevékenykedve és közben egy ügyes száj indult lefelé az ajkaitól a nyakáig.

-         Azok az ágyak nem erre vannak… - Próbált emlékezni az alapvető, és hirtelen egyetlen problémájára.

Nerys felemelte a fejét, átmenetileg szüneteltetve ezzel a szájának tevékenységét, de a kezei már szabadították meg a párját a felsőtől.

-         Kinek kell ágy? – Kérdezte nagy, ártatlan szemeket meresztve fel a kissé már tényleg rémültnek látszó gépészre. Aztán a kifejezésre elnevette magát, végül egy határozott mozdulattal előre lépett kettőt, amivel sikerült a gépészt maga és a fal közé szorítani.

Nicknek nem volt sok választása, s kezdett nem emlékezni az eredeti problémára, meg, hogy miért is fontos annyira beszélni. Csak azt tudta, hogy valami olyan közeleg, amit valószínűleg élvezni fog. Első lépésként Nerys ajkai

A gépész egy pillanatra úgy nézett le a társára, hogy nem tudta eldönteni, ezt most tényleg komolyan gondolja-e. De aztán Nerys gyors és célratörő kezei, az ajkak a nyakán meggyőzték, hogy valószínűleg tökéletesen komolyan. Az utolsó szót úgyis a teste mondta ki, amely addigra hangosan követelte a folytatást. A keze már önállóan emelkedett, hogy magával vonja Nerys olyannyira imádott egyenruha pólóját. Az ajkai elkapták Neryséit, amelyek ezúttal egy hódító erejével űzték. Egy pillanatra Nick dacosan próbálta átvenni a kezdeményezést, fordítani a helyzetet, vagy legalább egyenlő félként viszonozni, de Nerys akarata győzött. Nick végül megadta, s átadta teljesen magát a bajori szenvedélynek, mely néha, egy-egy alkalommal így tört ki, hevesen, ellenállhatatlanul, vadul. Amikor a gépésznek nem maradt más választása, mint élvezni a kapcsolatuk, s a szenvedélyük sokféle formája közül ezt is. Már rég megtanulta, hogy nem jár rosszul, ha hagyja.

Érezte, ahogy Nerys kezei céltudatosan haladnak egyik melléről a másikra, már nem is törődve a még félig fent lévő egyenruhával, forró, s a végletekig felajzott idegvégződéseket hagyva maguk után. Az ajkak, a nyelve magabiztosan kutattak Nick száján, s hoztak magukkal gyönyört, melyet egy érintés akár képes volt szétküldeni az egész emberi testben. De az egyik bajori kezet hirtelen felváltotta a száj, s az előbbi kéz megilletődés nélkül találta meg az egyenruha nadrág csatját, hogy megoldja pillanatok alatt. S végül Nick felvetette a fejét, nem tudva már kontroll alatt tartani a saját testét, mely egyetlen nagy, a végsőkig érzékeny, hullámzó idegvégződés volt csupán, köszönhetően Nerys tudást, s ismeretet hordozó érintéseinek. Végül, pontosan az utolsó pillanatban, mikor már nem bírta volna tovább, érezte a bajori ujjakat behatolni, mintegy haza térni, tökéletes tempót kezdeni, melyet Nick kontrollálhatatlan csípője diktált. Nerys felnézett rá, s a mélybarna tekintet volt az, mely tovább taszította, lökte a beteljesülése felé. De végül nem tudta tovább nyitva tartani a szemét, a torkából érezte feltörni a maga sem tudta milyen hangot, amelyet végül Nerys szája csitított, s némított el majdnem teljesen. Mikor színek milliárdjai kezdtek felrobbanni, s táncolni Nick csukott szemhéjai alatt, érezte, hogyan rázza a testét ugyanolyan robbanásokkal a tejfehér beteljesülés, egyik a másik után. Már csak abban lehetett biztos, hogy Nerys karjai fent tartják valahogy, valahogy azok nem engedik belezuhanni a semmibe, tartják erősen egyben.

Az első, amire eszmélt Nerys válla volt a homloka alatt, s érezte a felgyorsult lélegzetet, ahogy ritmusosan emelkedik és süllyed. A saját térdei már használhatatlanok voltak, maga sem tudta hogyan sikerült megállni rajtuk. Aztán már nem volt képes megállítani az új életre kelt kezeit, melyek már csak rá váró tájakat találtak. Még megkereste Nerys tekintetét, benne szinte látta a barna lángokat, minden egyes mozdulatra, de erre szüksége volt, ez volt az a határ, mely megadta azt a kapcsolatot közöttük, a nyers testi együttléthez azt a pluszt, melyet egyikük sem akart feladni, soha, még ilyenkor sem. Lehajolt, ahogy megérezte az ujjai körül az ismerős hullámot, s lágyan, majdnem túl lágyan megcsókolta a társát, ami átlökte Neryst is a határon. S ezúttal Nick volt az, akinek a karjaiba bele lehetett hullani, aki élő horgonyként szolgált, akihez vissza lehetett találni a hihetetlen magasságok után…

Sok-sok idő, emberi léptékkel talán percek teltek el úgy, hogy szótlanul, csupán belevesztek egymás halkuló lélegzetébe, hallgatták a másik rendszeressé váló szívverését, s ez megadott mindent, amire szükségük volt, minden biztonságot és békét.

Végül Nerys felemelte a fejét, hogy megkeresse a még zavaros égkék tekintetet. Egy mosoly játszott az ajkain, egy kissé hitetlen, önmagára rádöbbent mosoly, mely mindig ott volt, akárhányszor Kira Neryst elragadták ezek az ösztönök.

-         Nick… - Suttogta még reszelősen, még ott volt a hangjában minden egyes hullám utórezgése.

A gépész is elmosolyodott, aztán megrázta a fejét.

-         Hihetetlen… - Mondott csak ennyit, de ezt annyi szeretettel és már-már rajongással, hogy elsöpörte vele Nerys összes kételyét, minden önmegkérdőjelező gondolatot, melyről már tudta ilyenkor ott van a makacs bajori fejben.

Nerys felnézett újra, s a tekintetéből eltűnt a szégyenlősség, maradt valami mély, és békés szeretet, a társa iránt.

-         Szeretlek Sq’wan… - Suttogta, ahogy az előbb még hódító ajkai hihetetlenül gyengéd csókot helyeztek Nick szájára.

Aki csak halkan suttogta vissza, szinte csak formálva a szót, hangtalanul, ajkaknak.

 

Kira ezredes a főgépészével a nyomában sétált be a hídra és vette át a kapitányi széket Dax parancsnoktól, aki csak nem rég értesítette, hogy érzékelőtávba értek. Kira elegánsan leült a helyére, a híd közepén álló kapitányi székbe, a főgépész pedig átvette Myerstől a műszaki pultot. Dax is leült a kormányhoz, így most már a hídon ott tartózkodott a teljes főtiszti személyzet.

-         Jelentést! – Kérte Kira, kevésbé harsányan.

-         Az első érzékelőadatok szerint semmi rendkívüli. – Jelentett Dax, - M-típusú bolygó, öt kontinenssel, mely a felszín 65%-át teszi ki.

-         Mi a helyzet a környező űrrel? – Kérdezte, elsősorban arra volt kíváncsi, majd később úgyis felfedezik a bolygót.

Dax visszanézett az éppen csak bejövő adatokra, aztán fel a főgépész felé.

-         Furcsa adatokat fogok a bolygó közvetlen környezetében… Mintha hasadékok lennének a transztérben? – Nézett fel újra, megerősítést várva a gépészeti pultról is. – főnök?

A főgépész lenézett, s néhány gyors áthangolással növelte az érzékelők hatótávolságát.

-         Valóban. Ezek szerint itt komoly transztér csomópont volt, még körülbelül… Száz-százötven évvel ezelőtt is. – Jelentett, ahogy hátra nézett a kollégáira.

-         De kik utaztak transztéren, és miért mentek el? – Tette fel a kérdést Kira, s most már őt is elkapta a kutatás láza.

Worf parancsnok nézett fel.

-         A bolygó lakói, vagy azok, akik elkergették őket.

-         Vagy, elpusztították… - Fejezte be Dax, de ez utóbbi eshetőség nem illett annyira a békés kutató küldetés képébe.

Kira előrehajolt, és olvashatatlan kifejezéssel adta ki a parancsát.

-         Menjünk közelebb, hatos fokozat. És nézzük meg.

Dax nagy lendülettel fordult vissza, hogy újra felváltson hatos fokozatra. Wesley is megfordult, és leküldte a parancsait a gépházba, néhány diagnosztika sosem árt. Aztán ő maga az érzékelőkhöz fordult, és igyekezett megnövelni a lehető legjobban a felbontásukat. Nem érezte már olyan kényelmesen magát egy transztér csomópontottal előtte, rossz, régi emlékeket idézett fel, amitől zöld reszketés futott végig a gerincén.

Nem sokkal később, már csak néhány percre a bolygótól Kira végül felnézett.

-         Hogy állnak az érzékelők?

Wesley és Dax egyszerre emelte fel a fejét, de a Parancsnok kezdte.

-         Egyértelmű a transztérjáratok jelenléte, de nem tudok pontosabbat mondani. Túl régiek, a jellemzők már eloszlottak.

-         Főnök? – Kérdezte Kira, a főgépészére nézve.

Wesley hátra fordult, és kissé irritáltan nézett rá, igaz, ezt csak az ezredese láthatta.

-         Nem tudok többet. – Rázta meg a fejét. – Ez a max.

Kira körbenézett, és úgy döntött ideje körülnézni egy kicsit a bolygón.

-         Dax, állj pályára a bolygó körül! Főnök, keress egy alkalmas helyet a bolygón! Worf, szedjen össze egy csapatot, lemegyünk. – Adta ki a parancsokat, és hátra dőlt a székében, keresztbe rakta a lábait és nézett úgy ki a képernyőn, egyenesen a bolygóra, mintha ott lenne minden válasz.

Erre mindenki visszafordult teljesíteni a parancsot, és tíz perccel később már az első felderítőcsapat állt ott készenlétben a Transzporter Szobában. Kirán, Worfon, Wesleyn és Dr. Bashiren kívül még három biztonsági tiszt is.

 

Ahogy a transzportersugár ismerős rezgései elhagyták a felderítőcsapat tagjainak testét, mindenki körülnézett. A táj megfelelt egy M-Típusú bolygó látképének, a távolban alig két kilométerre egy romváros maradványai húzódtak. Az északi kontinens déli részének egy nagyobb, síkabb területén volt a transzport pont, mely tökéletesen megfelelőnek látszott a kezdéshez.

Kira kezében egy kettes frézerrel fürkészte az előttük lévő zöld növényekkel teli mezőt, amíg a háta mögött kissé a főgépész és Bashir egy-egy trikorderrel igyekezett felderíteni az előttük lévő területet. Worf és a biztonsági osztag az Ezredes egy fejmozdulatára szétoszlott, hogy biztosítsa a környéket.

-         Főnök? – Nézett hátra egy jelentésért Kira.

-         A rom tiszta, nincsen nagyobb élőlény, vagy humanoid életjel. – Felelte a gépész és egy laza mozdulattal összecsukta a trikorderét, aztán az övén lévő tartóba rejtette.

-         Worf, Alek és Bashir, arra! – Mutatott Kira a keleti része felé a romnak. – Maguké a keleti oldal, egy óra múlva találkozunk a központi épületeggyüttes előtt. – Adta ki a következő parancsot, aztán a többiekhez fordult. – Maguk velem. – Indult is el a nyugati oldal felé. Már elrakott frézerrel.

Wesley igazodott a feszített tempóhoz, a háta mögött érezve a két biztonságis Nak, és Tenir, két bajori férfi frézereit, ahogy a feladatukhoz híven fedezték őket.

Ahogy egyre közelebb értek a romokhoz úgy vált egyre egyértelművé, hogy az érzékelők vajmi keveset láttak az itt élt civilizáció technikai fejlettségéből.

-         Ez nem semmi! – Nézett fel a gépész a még romokban is jócskán fölé magasodó épületre, a kezében már újra működött a trikorder. – Ez itt egy napenergia-erőmű… de sosem láttam még ilyen hatékonyat… - Kezdett előjönni benne a gépész. – És ami azt illeti az érzékelők sem… - Nyelt egyet.

Kira hátranézett.

-         Talán valami árnyékoló, vagy pajzs még érintetlen és működik. – Találgatott, de Wesley már a következő felfedezését vizsgálta.

-         Ezt nézd! – Vetett egy lelkesnek látszó tekintetet az ezredesére. – Még sosem láttam ilyet! Ez képes ellátni egy egész várost… több mint tízmillió átlagos lakást. Vagy egy egész század Galaxi osztályú hajó egész havi energia szükségletét! – Mondta el többféleképp, hogy az az egyetlen erőmű mire képes. – Ez bámulatos!

Kira odalépett mellé, és vetett egy pillantást a trikorder kijelzőjére, mely még így is jókora energia kibocsátást mért, pedig a létesítmény komoly károkat szenvedett.

-         Igen, de hogyan pusztult el? – Kérdezte, ahogy visszarántotta az előresétálni igyekvő gépészt, nem rajongva az ötletért, hogy mindenféle biztosítás nélkül bemenjenek a romos komplexumba. Egyelőre nem.

Wesley megrázta a fejét, aztán egy sípolást követve talált egy kisebb ajtót, mintha vészkijárat lett volna. De nem nyílt, a zárszerkezet ismeretlen volt, és használhatatlanná zúzva.

-         Talán bent van a válasz? – Kérdezte, ahogy reménykedve nézett fel a felettesére és társára.

Kira hátranézett a két biztonságisra, és intett nekik, hogy használják a frézerüket. Mindhárom erejével talán ki tudják vágni az ajtót a keretéből.

 

Worf, Bashir és Alek eközben a romváros keleti oldalán közeledtek egy sor lakóháznak tűnő valaha jobb napokat látott épület felé.

-         Ez mind valami ismeretlen kőzetből van… - Olvasta le a trikorderéről Bashir. – Van benne kalcium, magnézium, acél és duránium, illetve még valami, amit nem ismer a trikorder.

Worf felkapta a fejét erre.

-         Az hogy lehet doktor? – Kérdezte, nem emlékezett, hogy fordult-e valaha elő hasonló.

Julian megrázta a fejét, aztán felnézett.

-         Nem tudom, de az biztos, hogy rendkívül fejlettek voltak… - Még be sem fejezte a mondatot, amikor sípolni kezdett a trikordere. – egy pillanat… biomasszát jelez… - Aztán felnézett az egyik épület felé. – Tíz méterre előttünk. Az bent lesz. – Folytatta, és el is indult.

Worf intett Alek zászlósnak, aki felvette a pozícióját a doktor jobbján, és lassan bementek.

Az épület belseje szokatlan volt, de a romoktól eltekintve valóban lakóépületnek látszott. A berendezések mindegyikéről meg lehetett állapítani a céljukat, de az egyértelmű volt, hogy az itt éltek technikailag jóval fejlettebbek voltak, mint a Föderáció, vagy bármely Alfa Quadránsbeli, eddig ismert faj.

Bashir mereven a trikorderét tanulmányozva haladt előre, amíg el nem ért egy leomlott részhez, akkor fordult a Parancsnokhoz.

-         E mögött lesz. – Jelentett.

-         Segítsen! – Szólt oda a klingon a bajori biztonságishoz, akivel ketten el tudták távolítani a roncsokat.

A doktor letérdelt, és a feltárt résen keresztül belátott egy kisebb kamrába.

-         Doktor? – Kérdezte Worf, mivel ő nem fért már oda.

-         Nem tudom, van itt valami erőtér, ami miatt a jelek csak egy része jön át. Vagy inkább valamilyen sztázis mező. De instabil. – Jelentett, ahogy közben elővette a kézilámpát. Bevilágított, de a látvány azonnal elvette a lélegzetét. A teremben, amit a romok eltorlaszoltak egymás mellett feküdtek idegen testek. Ahogy megtalálta a hangját csak egy szó jött ki a száján. – Uramisten…

Worf erre letérdelt mellé, megpróbálva belátni az orvos válla felett.

-         Mi az doktor?

Bashir csak szótlanul elhúzódott, s a hátát a romoknak támasztva leült a nyílás mellé, a fejét a két térdére hajtotta, és küzdött a látvány, a hányinger és az együttérzés ellen. Worf egy perccel később felegyenesedett.

-         Zászlós, segítsen! – Kérte újra, ahogy megfogta a nyílás egyik szélén lévő nagyobb törmelék darabot.

Miután eltávolították a nyílás már ember nagyságú volt, s a beszűrődő fény elég volt a szabad belátáshoz.

A teremben több száz tetem hevert rendezett sorokban. A testüket fehér lepel takarta, s az egész olyan volt, mint egy hatalmas közös sírhely. Valamilyen emlékmű, valakikért, valamiért.

-         Worf Kira ezredesnek. – Érintette meg a klingon parancsnok a kommunikátorát.

-         Itt Kira, hallgatom. – Jött a válasz, alig néhány pillanat múlva.

-         Ide tudna fáradni Ezredes? Találtunk valamit, amit látnia kell. – A normálisan mély, erőtől sugárzó hang ezúttal hordozott valamit, ami miatt az Ezredes nem kérdezett vissza.

-         Máris ott vagyunk, Mr. Worf. Kira vége. – S a komlink elnémult.

Worf visszafordult a nyílás felé, ahol újra Bashir állt olvashatatlan ábrázattal, és csak bámult befelé. Némán, szótlanul, minden egyes eltelő másodperccel tűnt hosszabbnak az arca. Az orvos benne most gyászolt, idegen, érző lényekért…

 

Wesley felnézett, ahogy Kira elzárta a komcsatornát, és mivel már éppen belépni készült, nem szívesen hagyta volna ott az új, csak rá váró technológiát.

-         Maradnék Ezredes… - Kezdte, újra befelé pillantgatva az éppen csak megnyíló ajtón.

De Kira megrázta a fejét.

-         Visszajövünk, de ne szakadjunk további csoportokra. – Felelte, ahogy már indult is, nem várva további ellenkezést. S a hangjában volt valami, ami a gépészben önkéntelenül is hozzátette a kimondottakhoz, hogy Nerys érez valamit. És Kira Nerys megérzése, na az még sosem tévedett.

És az igazsághoz hozzátartozott, hogy ő is meghallott valamit Worf hangjában, ami eltántorította egy esetleges további érveléstől. Felsóhajtott, vetett még egy utolsó vágyódó pillantást a komplexumra, amelyben ott várhatták a lehető legfejlettebb berendezések, amiket valaha látott, de lehajtott fejjel követte az ezredesét, keresztül a romvároson.

Alig tíz perc feszített tempójú gyaloglás után megtalálták az épületet, ahonnan a csapat többi tagjának komjeleit fogták, és beléptek.

-         Worf, jelentést! Mit találtak? – Nézett körül Kira, még nem látva tovább a felszabadított teremnyíláson.

-         Nézze meg, Ezredes. – Lépett félre Worf, odaengedve a felettesét.

Kira egészen közel lépett a még mindig fent lévő erőtérhez, de meg kellett küzdenie a kényszerrel, hogy hátratántorodjon. A szeme nézte a látványt, látta is talán, de az agya nem akarta befogadni.

-         A Prófétákra… - Suttogta. S a hangja volt az, amire a főgépésze végül mellé lépett.

Nick önkéntelenül tette az Ezredes vállára a kezét, még nem is látta, mi okozta, de a hangja megijesztette, végigküldött rajta valamit, amitől a keze automatikusan emelkedett. Aztán, ahogy meglátta a termet, bent halott lények százaival már jól jött a támasz. Még sosem látott hasonlót, sosem látott ennyi halált, soha, semmi nem volt ennyire hátborzongatóan csendes és békés, mint az a valami, ami abból a teremből sugárzott. De nem volt ideje tovább hagyni az agyát és az érzéseit szabadon száguldani, mert Kira visszafordult.

-         Tudjuk mi ez? – Kérdezte, elsősorban Bashirhez fordulva.

-         Nem. Csak, hogy azok ott bent halottak. És hogy volt egy sztázismező, de meghibásodott. Azonban az erőtértől nem fognak mást a trikorderek, és nem tudom, hogyan lehetne kikapcsolni.

Kira erre Wesleyhez fordult, aki még mindig a nyílás előtt állt és hamuszürke arccal nézett befelé. Egy pillanatra mozdult volna, hogy átölelje, hogy felnyalábolja, és elvigye onnan, kitörölje a társa lelkéből mindazt, amit lát, de aztán megállította magát.

-         Főnök! - Vonta magára, kissé harsányabban a gépész figyelmét. Ahogy Wesley felé fordult csendesebben folytatta. – Ki tudod kapcsolni a sztázismezőt?

Igyekezett működésre bírni az agyát, és a kapott feladatra koncentrálni, hát bólintott, és körülnézett valami után, ami vezérlőegységnek nézett ki.

-         Nem tudom, megteszem, amit tudok. – Felelte, még reszketegen.

-         Rendben. – Bólintott Kira, egy kissé megkönnyebbülten, hogy a gépésze kilábalni látszik a sokkból. – Worf, Nak, Alek menjenek és keressenek bármilyen magyarázatot ezeknek a halálára. Bármit. Az eredeti terv nem változott. – Nézett a trikorderére. – Fél óra múlva találkozunk a fő épületkomplexum előtt. – Adta ki a további parancsot.

A Parancsok és a két biztonsági tiszt elmentek, és Wesley felnézett.

-         Azt hiszem menni fog… - Jelentette, ahogy éppen próbált kiszabadítani a romok alól valamit.

Kira odalépett, és a doktor hathatós segítségével leemelték a hatalmas kődarabot, ami alatt egy vezérlőpanelnek látszó műszer villogott. A gépész letérdelt, s a trikorderét végigfuttatta rajta. Még sosem látott ehhez hasonlót, de az agya kezdett egyre inkább az előtte álló problémára fókuszálni. Energia még volt a rendszerben, hiszen az erőtér valahonnan még működött, bár a gépésznek fogalma sem volt honnan kap még energiát. Vagy éppen, hogyan. Így hát megpróbált rákoncentrálni inkább a működés hogyanjára, vagy főképp a használatra. A panel felseje darabokra volt ugyan törve, de az érzékelők, valószínűleg hő vagy érintésérzékelők még működtek. Wesley gyorsan összekötötte fejben a trikorderrel leolvasott adatokat azzal, amit látott. Ez egyszerűen csak annyit jelentett, hogy igyekezett megtalálni azt a gombot, amely elvágja az energiaellátást. Végül egy sokkal eredetibb módszernél döntött, vett egy nagy levegőt és tippelt. Kettő közül. Aztán megnyomta, egy pillanatig behunyta a szemét, aztán felnézett. Az erőtér egy ideig láthatóan villogott, aztán eltűnt.

-         Szép munka! – Dicsérte meg Kira, egy elismerő bólintás kíséretében.

Wesley felállt és csak bágyadtan elmosolyodott.

-         Ezredes! – Közben Bashir már orvosi trikorderrel a kezében lépett egészen a terem bejáratához. – Mind ugyanúgy haltak meg, valamilyen gáz talán, a tüdejükben, ha ez az, mindnél ott a nyoma valamilyen gáznak.

-         Veszélyes? – Kérdezte azonnal Kira, ahogy önkéntelenül is hátrált egy lépést, a karjával magával vonva a gépészt is.

-         Nem. – Rázta a fejét Julian. – Bármi volt is, már elbomlott. – Aztán visszafordult. – De szeretnék felboncolni egyet, talán többet megtudunk.

Kira egy pillanatig gondolkodott ezen, de végül megrázta a fejét.

-         Még nem doktor. Először lássuk, találunk-e valamit a romok közt. – Odafordult a főgépészhez. – Azt mondtad, látni akarod azt az erőművet. A következő csapattal lejössz és átnézheted. Találd meg a főcoputert vagy a központi tárat és próbálj annyi adatot kinyerni, amennyit lehet.

-         Igenis. – Bólintott Wesley, de a várt lelkesedés elmaradt a hangjából. Így már nem tudott örülni az izgalmas feladatnak.

-         Doktor, ön a következő körben lehoz bárkit és bármit, ami kell, de még ne nyúljon a holttestekhez. Nem tudjuk, miért vannak itt. Az is lehet, hogy ez csak egy temető. Ne háborgassuk őket, amíg nem tudunk többet.

Bashir kissé csalódottan ugyan, de bólintott.

-         Igenis.

 

A következő csapatot Dax parancsnok vezette, és ott volt ezúttal is Nick Wesley, a három bajori biztonságis és Dr. Bashir, illetve a doktor teamje. A rom központjában lévő találkozóhelynél kétfelé váltak, Dax, a főgépész, Nak és Tenir, az előző két biztonsági tiszt az energiatermelőhöz, Dr. Bashir, a csapata, illetve a harmadik biztonságis, Alek a lakóépületekhez tartottak.

Dax és Wesley egymás mellett álltak és az erőmű fő vezérlőközpontjának technológiáját igyekezték úgy nézni, hogy a vezérlőpanelek sokasága egyszerre beleférjen a látómezejükbe. Aztán, miután hasztalan próbálkoztak, egymásra néztek kissé tanácstalanul.

-         Akkor kezdhetjük? – Kérdezte Dax, aki mindig próbálta oldani a hangulatot, és miután találkozott az ijesztően csendes és szótlan első felderítőcsapattal még fent a hajón ez a kényszere csak nőtt.

Wesley még egyszer bizonytalanul felnézett az előtte félig leomlott, félig még álló, de így is monumentális és hihetetlenül fejlett konstrukcióra, aztán vissza a felettesére és barátjára.

-         És hol? Alul, felül, vagy középen? – Kérdezte, maga is úgy érezve, hogy szükséges egy kissé lazítani a hangulatot, amely az ő mellkasát is kísértetiesen szorította.

Jadzia felvonta az egyik szemöldökét, aztán le is eresztette.

-         Te alul, én felül. – Felelte, aztán hátra nézett a mögöttük álló két értetlenül bámuló biztonságisra. – Fiúk, van a Militiánál gépészeti továbbképzés? – Kérdezte kissé túljátszva a dolgot.

-         Igen, Asszonyom. – Felelte a két tiszt egyszerre.

-         Nagyszerű, akkor segíthetnek. Próbálják kiszabadítani ott azt a nagy kerek dolgot. – Mutatott egy fontosnak látszó, félig leomlott kerek panelre.

-         Igenis, Asszonyom. – Felelte a két tiszt még mindig szinkronban.

Wesley egy pillanatra megdöbbenve nézett Daxra, de aztán munkához látott, először is valahogy meg kell találnia a fő energiakábelt, az általában jó kiindulópont. Vagy legalább olyan jó, mint bármi más.

 

Dr. Bashir szó szerint nehéz szívvel sétált végig a halott lények között. A testük hasonló méretű volt az átlagos ember férfiakhoz. Humanoidok voltak. Az arcát mindegyiknek különféle ábrák díszítették, de a doktor még csak hasonlót sem látott soha. A bőrük világos volt, s a festést a pigmentsejtek ingerlésével érték el, kémiai egyensúlyuk eltolásával, de Julian nem tudta hogyan. Ahhoz boncolnia kellene, amire nem kapott engedélyt. Az arcon jól látható csont alapú kinövések voltak, melyek a standard földi ízlés szerint is vonzóvá, karakteresebbé tették az arcvonásaikat. Az egyik ilyen kinövés az állkapocscsont szélesedése volt, mely végighúzódott az álltól, egészen a fülekig. A másik pedig a homlokon egy fordított, elnyújtott szárú ’V’ alak volt, mely egészen a haj vonalánál kezdődött, s a halántékokig tartott. A hajuk a férfiaknak sötétebb, majdnem fekete és hosszú, a nőknek világos, egészen fehérszőke, és vállig érő volt.

Mindegyikük úgy nézett ki, mintha csak aludna. Végül a doktor rátalált a terem belsejében egy orvosi computerre, s igyekezett minden műszaki továbbképzésen tanult trükköt bevetni, hogy életre keltse.

Mikor végül hirtelen felvillantak a kijelzők fényei, maga is meglepődött. A konzolon, amelyen gombnak tűnő kör alakú jelzések voltak, végül sikerült többé-kevésbé eligazodnia, és egy adatbázisfájt megnyitni. Amit azonnal el is kezdett letölteni a Defiant computerébe, ahol majd végig lehet futtatni az Univerzális Fordítón.

Aztán bejelentkezett, és tájékoztatta a másik részét a csapatnak is, hogy ők végeztek, már nem tudnak mit kezdeni, amíg nem lehet boncolni.

 

Wesley félig egy roncsdarab alól kilógva hevert, és éppen egészen gépész módban igyekezett nyakig piszkosan megérteni, hogy a furcsa kábelnek kinéző huzalok vajon miért nem logikusan követik egymást és csatlakoznak szépen, általa is érthető rendben a főproceszornak kinéző nagy, szintén kör alakú laphoz.

-         Megvagy Nick? – Kiabált le néhány méterrel feljebbről Dax, aki hasonló problémával küzdött, csak ő valahogy képes volt megőrizni az egyenruhája makulátlanságát.

-         Látod azt a nagy kerek izét jobbra? – Kiabált vissza a gépész, igyekezve emlékezni, hogy a trill két perccel ezelőtt melyik alegységet akarta elindítani.

Jadzia körbenézett, aztán megforgatta a szemeit.

-         Ezek szerették a kerek dolgokat. – Kiabálta vissza, mert eddig csak és kizárólag körökkel, kerekekkel, vagy gömbökkel találkozott.

-         Az biztos. – Válaszolt Wesley, de a hangjából valahogy lemaradt a humor. – Szóval melyik jön? – Kérdezte visszatérve a tárgyra.

-         A jobboldali kettes. – Szólt le Dax, és amikor Wesley összedugta lent az ő oldalán is, csodák csodájára az egész beindult.

-         Bingo! – Jött onnan, ahonnan Wesley lábai lógtak ki, és el kezdett kimászni a főgépész.

Végül Dax is leért, és újra egymás mellett állva nézték, most már elégedetten a beüzemelt computert. Aztán Dax volt az, aki előbb egy konzol fölé hajolt, és megnyomott néhány, a változatosság kedvéért köralakú gombot.

Egy vízszintes kijelző életre kelt, s egy arc háromdimenziós képe jelent meg fölötte. Az arc karaktere olyan volt, mint a halottaké, akiket találtak. És beszélni kezdett. A fordító pedig néhány szó után fordítani kezdte.

„… ezt az üzenetet hallja, tudja meg, hogy a népünk az egyetlen dolgot cselekedte, amit cselekedhetett. Az ellenség, mely a tudásunkat akarta, az erőnket, a nagyobb fokú tökéletességünket és a lelkünk szabadságát túl nagy volt, túl hatalmas, túl gonosz így is. Nem hagyhattuk, hogy megszerezve a népünk tudását még hatalmasabbá váljon. Így hát áldozatot hoztunk. Népünk gyermekei közül csak a legártatlanabbakat hagyhattuk életben, őket elküldtük a galaxis távoli pontjaira, hová még a Gonosz keze sem ér el. És mi többiek most végső útra, és imára készülünk. S ha te, aki látod ezt az üzenetet, még nem találkoztál a Gonosszal, menj, és imádkozzál az isteneidhez, hogy soha ne vezéreljenek az útjába. Védd meg a lelked örök szabadságát, és soha ne hajtsd olyan igába, amely a legszentebbet veszi el tőled, az életet.”

Dax és Wesley döbbenten néztek egymásra, egy percig egyikük sem tudott megszólalni.

-         Ezek kiirtották a saját népüket? – Kérdezte végül a főgépész színtelenül.

-         Én inkább arra vagyok kíváncsi milyen ellenség az, ami erre visz egy egész fajt. – Felelte Dax, de az ő hangja is szűk volt és színtelen, döbbent, és letaglózott, ahogy elképzelte, hogy hogyan lehet képes egy egész faj feláldozni önmagát, s ami inkább megijesztette, hogy mitől, vagy kitől rettegtek ennyire. És mit jelent az utolsó mondat, mi az benne, ami kényelmetlenül és zölden kúszik végig a bőre alatt, ahogy újra és újra visszhangzik benne az az utolsó mondat.

De mielőtt Wesley válaszolhatott volna, megszólalt Dax kommunikátora.

-         Kira Daxnak. Jutottatok valamire? – Kérdezte az Ezredes.

Jadzia egy pillanatig még állt, nem tudva megszakítani a gondolatait. Csak aztán emelte a kezét a válaszra.

-         Igen. Sikerült feléleszteni a főcomputert, és találtunk egy üzenetet. – Jelentett, nem találta még a szavakat, hogy ezt elmondja.

-         Rendben. Töltsétek le, és gyertek vissza. – Jött a parancs.

S ez volt az, amit mindenki, aki az előzőt hallotta szívesen teljesített.

 

Kira döbbenten állt a híd közepén, s ő sem tudott mozdulni, ahogy senki más sem a hídon. Még azok sem, akik másodjára látták egy nép utolsó lelkének utolsó szavait. S a testében, az elméjében ugyanaz kavargott. Mi vihet rá egy egész fajt, hogy feladja önmagát, kiirtsa önmagát? Milyen ellenség, és mekkora bölcsesség az, amely a mérleg nyelve volt? Mekkora súlyt rakott ez, és kinek a vállára, s hogy lehetett elviselni? És mi az a furcsa érzés túl a szimpátián, túl a kérdésein, túl az önkéntelen gyászon, ami a bőre alá kúszott zölden és hűvösen?

De mikor végül az agya nem volt képes tovább működni, gondolkodni, egész egyszerűen csak megtagadta a válaszok keresését. Körbenézett, s mivel ő volt a kapitány, neki kellett beszélni, akárhogy is gyűlölte a beszédeket.

-         Nem tudom mi a Gonosz, amitől ez a nép úgy tartott. És nem tudom, mekkora bölcsességgel bírtak. De azt igen, hogy meg kell hajtanunk előttük a fejünket. Mert a kultúrájuk, a tudásuk, és a megértésük nagyobb volt, mint, amit mi fel tudunk fogni. Hiszem, hogy az áldozatuk nem volt hiába való. – Mondta halkan, bele a Híd mélységes csendjébe. A hangja remegett. Nem csak a bolygón lent lévőkért, hanem minden egyes életért, amit látott kihunyni, minden életért, amit az ő keze vett el.

A Hídon ezután beállt a csend. Mindenki lehajtott fejjel adózott egy egész civilizáció emlékének, miközben mindenkiben ott vibrált a néma kérdés, miért?

Egy perc, egy néma örökkévalóság telt el, mire mindenki felemelte újra a tekintetét, s a Hídra új mozgás költözött. Dax leült a helyére, automatikusan tett valamit, talán egy rutin diagnosztika, talán más, mindegy, csak tegyen valamit. Worf fegyverzetellenőrzést végzett. Wesley zászlós némán fellépett az Ezredes mellé, és megérintette a karját. Egy égkék szempár meredt mélybarnába, csak egy pillanatig, megosztva egy tekintetet, amit csak ők ketten értettek. De Nick akkor megérzett még valamit, valamit, ami sokkal közelebb vitte valamihez, amit még csak megnevezni sem tudott. Csak azt, fontos, valami nagyon fontos és, hogy arra a pillanatra mindig emlékezni fog. Aztán tovább lépett. Visszaült a helyére. És várta a parancsot.

-         Dax, Nick, fejezzétek be a letöltést, és ahogy kész, indulunk haza. – Adta ki a parancsot Kira, ahogy visszaült a kapitányi székbe.

Egy óra telt el, talán annyi sem, amikor a letöltés már a végéhez közeledett. Wesley közben a távérzékelőket böngészte, volt egy ismerős érzés benne, mióta először meglátta a valamikori transztércsomópont nyomait. És az óta sem tudott szabadulni ettől. Valami ismerős, az egész helyzetben, egy ismerős ösztön, mely azt súgta minden izmának, hogy meneküljön, valami olyan erővel húzta el arról a helyről, aminek csak nyers akaraterővel volt képes ellenállni. Nem tudta honnan, miképp és miért, csak, hogy minden, de minden életereje, életigenlése és életimádata üldözné, húzná, vinné, vonná el arról a helyről, miközben a bőre alatt ismerősen kúszott végig egy zöld reszketés, csak éppen az az egy vékony hajszál hiányzott, hogy rájöjjön, honnan olyan ismerős, mikor félt ő így utoljára bármitől is.

Aztán meglátta. Egy jelet a távolban, egy nyílni készülő transztérfolyosót, a járat jellemzőit, melyek ezúttal frissek, és élesen olvashatóak voltak. Álmában is felismeri ezeket a számsorokat. Mindig, minden szituációban. És mindig jeges félelem és rettegés fut végig rajta. Zöld, nyers, fémszagú rettegés.

De régi rutinnal összeszedte magát, még lefuttatott egy ellenőrzést, mielőtt jelentett. De mikor hátranézett, már tudta, hogy az arca valószínűtlenül sápadt.

-         Egy transztérfolyosó nyílik, kétmillió kilométerre. A Borg. – Nézett egyenesen Kirára.

Az Ezredes felkapta a fejét, az arcán a reakciók sokaságát meg sem próbálta elrejteni.

-         Pajzsokat fel, fegyvereket készenlétbe! – Parancsolta, egy pillanatot nem hagyva ki. – Milyen hajó? – Tudni akart többet. Ennél sokkal többet, mert attól az egy szótól hirtelen a helyére zökkent minden.

A Híd megelevenedett, zajok sokasága töltötte be, Worf mély „Igenis” válasza, a visszajelzések, ahogy teljesítette a parancsot, aztán Wesley válaszolt.

-         Standard Kocka. – Fordult újra nagy lendülettel félig befelé.

-         Hív minket! – Jelentett Dax, a hangjában kristálytiszta döbbenettel, és felnézett a képernyőre, de kép nem jött át.

-         Halljam! – Nézett fel Kira is, az, amit tudott a Borgról, abba nem illett a kommunikáció. A Borg nem beszélget. Kijelent és asszimilál. Szinte már hallotta is az eddig csak jelentésekből és Nick történeteiből ismert hideg, gépies, lélektelen szavakat: „Itt a Borg. Asszimilálni fogjuk Önöket. Tudásukat és kultúrájukat hozzáadjuk a miénkhez. Minden ellenállás hasztalan.”

Aztán a hang átjött, a jól megszokott sok millió, lélektelen hang, egyként.

-         Itt a Borg. Nem jelentünk veszélyt. Azonnal forduljanak meg, és térjenek vissza eredeti kiindulási pontjukra.

A Hídon az adás után csend lett, vágható, döbbent csend. Kira eszmélt, ahogy egy kézmozdulatára a kifelé menő komcsatorna elnémult. Most már beszélhetett szabadon.

-         Mi történik? – Kérdezte, és úgy nézett körül a Hídon, hogy mindenki alatt melegebb lett a szék. Válaszokat akart, most. És ha Kira Nerys válaszokat akar, akkor megkapja.

-         A Borg nem beszél. Asszimilál. – Vetette fel Wesley, bár egy kissé feleslegesen.

Kira mérgesen megrázta a fejét, és intett Daxnak, hogy kéri vissza a komcsatornát.

-         Itt Kira Nerys ezredes, a Föderációs USS Defiantról. Miért kellene elmennünk innen? Talán veszélyes? – Kérdezte, nem ő volt a legalkalmasabb diplomata, és egyelőre csak sötétben tapogatózott.

-         Igen. Itt veszélyes. Távozzanak! – Jött a válasz, milliók egyként.

-         De miért? – Kira makacs volt. És tudni akarta. Beszélget egy Borg hajóval, amely el akarja küldeni egy veszély útjából. Ez nem lehetséges. Tudni akart. Válaszokat akart.

Egy pár pillanatnyi szünet következett, mire a válasz megjött.

-         Mi ellenállók vagyunk. Felszabadítottuk magunkat a Közös Tudatból. Négy Borg hajó üldöz minket, és ha itt találják magát, asszimilálni fogják a legénységét és a hajóját. – Jött a most már terjedelmesebb és információt is tartalmazó válasz.

Wesley felugrott, és egy kissé suta, de beváló mozdulattal jelezte, hogy szólni kíván. Kira vetett az ugráló főgépészére egy pillantást, aztán még meghozta a döntését, mielőtt válaszolt.

-         Egészen pontosan mennyi dolgozó szabadult fel a Kollektívából? – Kérdezte, előrelépve.

A válasz újra késett jó néhány másodpercet, és mikor megjött pillanatnyi kongó csendet hagyott maga után.

-         4,592 milliárd. Ez a Kollektíva 10,274%-a. – Jött a pontos, és arrogáns válasz.

Kira erre még egy lépést lépett előre.

-         Milyen károkat szenvedtek még? – Kérdezte, a fejében már ezernyi gondolattal.

-         Erre nincs idő Kira Nerys ezredes a Föderációs USS Defiantról. Kérjük, fordítsa meg a hajóját. Távozzon! – Jött a válasz.

Kira hátrébb lépett, és újabb döntés előtt állt. Érezte a veszélyt, és azt is, hogy a felszabadult Borgok elhallgatnak előle valamit. És a tény, hogy az Alfa Quadránsban van, és nem csak egy felszabadult Kocka, de még négy nem felszabadult Borg hajó is rövidesen a fedélzetükön több milliárd borggal nem segített.

-         Előbb mondják meg, hogy áll a háborújuk! – Követelte, olyan hangon, mely a zöldfülű tiszteknél be szokott válni. Talán feszabadult Borgokra is hat.

A válasz talán most késett a legtovább.

-         Mi nem fogjuk megnyerni. De 76,269% kárt okozhatunk a Kollektívában. Távozzanak! Vagy önöket is asszimilálni fogják!

A Hídon ez a válasz újra kongó csendben visszahangzott újra és újra.

Kira meghozta a döntését. Nem bolond, sosem volt az, korán megtanulta, hogy a helyes taktika néha a meghátrálás.

-         Rendben van. – Felelte. – Elmegyünk.

A komlink megszakadt, és a Borg kocka felvett egy új pozíciót az előző transztércsatorna és a Defiant között. Még vetett egy gyors tekintetet a képernyőre, s a hangja felcsattant.

-         Hallották emberek! Dax, 9-es fokozat, tűnjünk el innen! Irány hazafelé! – És ezzel vissza is ült a székébe, s azonnal a már a helyére visszaült főgépésze felé fordult. – Főnök, hallgatlak, mit tudsz erről a… polgárháborúról? – Kérdezte még döbbenten nyújtva el az utolsó szót.

Wesley megfordult, amint a hajtómű stabilan vette a 9-es fokozatot és vett egy nagy levegőt.

-         Az egész azzal kezdődött, hogy keletkezett a Kollektívában egy idegi kapcsolat néhány speciális dolgozó között. Ami létrehozta az Unimátrix 0-t. Ez egy olyan virtuális hely, ahová az összekapcsolt dolgozók jutnak a regenerációs ciklusuk alatt. A baj az volt, hogy nem emlékeztek erre, mikor a ciklus véget ért. Mikor a Voyageren sikerült létrehozniuk egy kapcsolatot Hétkilenceddel, segítséget kértek, és Janeway kapitány úgy döntött, segít a lázadni akaróknak. Addigra a királynő már rájött, és sorra deaktiválni kezdte az érintett dolgozókat. Azonban még időben sikerült láthatatlanná tenni őket a Kollektíva számára, és feloldani a blokkolást, hogy emlékezzenek az Unimátrix Zéróra a regenerációs ciklusuk végeztével is. De az óta nem hallottunk felőlük. Ezek szerint sikerült néhány Kockát átvenniük. – Foglalta össze gyorsan a történteket.

Kira egy percig még dolgozta fel az információkat, ő nem tudott túl sokat a Borgról, és még sosem találkozott velük. A tudása csak a kötelező jelentésekben olvasottakig terjedt. De azt látta, hogy valami nagydolog készül.

-         Ez az Unimátrix 0 ez hasonlatos a mi holoszobáinkhoz? Egy virtuális valóság? A dolgozók ott önmaguk, az eredeti személyiségükkel? – Kérdezett Dax. Ez felkeltette nem csak a tudományos érdeklődését.

Wesley hevesen bólogatott.

-         Pontosan. Mintha egy párhuzamos világ lenne. Itt tovább élhetik az életüket, és a személyiségük is a felszínre kerül, amit a Borg elnyomott bennük.

Worf emelte fel a fejét, mert a konzolján olyan adatok jelentek meg, amelyeket jelentenie kellett. Amelyektől, még a klingon szívét is jeges marok simogatta.

-         Kapitány, Négy Borg Kocka lép ki a transztérből. Harcba bocsátkoznak az ellenálló hajóval, de túlerőben vannak. Egy sérült Kocka felénk tart.

Kira a taktikai tisztjére nézett, a szeme villogott, mint amikor egy ragadozó prédára les.

-         Milyen gyorsan jön? – Kérdezte, ahogy előre dőlt egy kissé.

Worf visszafordult, a konzoljára nézve jelentett.

-         Csak kettes fokozattal. De már regenerálódik.

Közben a tisztek többi része is visszafordult a pultjaihoz.

-         Közben az ellenálló hajó, és másik két Kocka elpusztult. – Jelentett Dax.

-         Mi van a harmadikkal? – Kérdezte Kira gyors fejszámolást végezve.

Wesley hátrafordult.

-         Visszatértek, a transztérfolyosó bezárult.

-         A sérült Kocka még mindig felénk halad. – Jelentette újra Worf.

-         Megsérült a transztérhajtóműve, nem tud transztérfolyosót nyitni… - Egészítette ki Wesley.

Kira a főgépészre nézett, és a következő kérdést egyenesen hozzá intézte, tudva, hogy a gépész tud a legtöbbet a Borgról, köszönhetően a hétéves kalandjának a Delta Quadránsban a Voyagerrel. Amely ez alatt az idő alatt nem egyszer akadt össze a Borggal.

-         Mennyi idő, amíg megjavítja magát, és eléri a legközelebbi lehetséges célpontot? – A hangja elsőre nyugodt volt, de Nick hallotta benne a harcost és az adrenalingőzt is.

Hátra fordult, vissza a konzoljához, és kiszámolta.

-         Négy nap, plusz-mínusz tizenkét óra. – Felelte a legjobb tudásához mérten.

Kira még inkább előre dőlt.

-         El tudjuk pusztítani, amíg sérült? – Jött a következő kérdés. És a kívánt válasz ott volt benne, a hangjában, a lényében, a szemében.

És Wesley igazán szerette volna megadni neki, de nem tehette. A Kocka jóval fejlettebb volt, mint, amikor a Voyager és rajta ő utoljára találkozott a Borggal. Ami az óta nyilvánvalóan hatalmas technikai ugrást tett, minden nehézsége ellenére vagy talán épp azért. Végül odafordult egyenesen Kira felé és megrázta a fejét.

-         Sajnálom, nem. Esélyünk sincs. – Felelte és jegesen kúszott végig most már az erein, hogy még sosem mondott ilyet, soha, egyszer sem, amikor találkozott a Borggal. De a Voyagerről senki sem. És most sem azért mondta, mert Kira Nerys ezredes lett volna kevésbé jó vezető, mint Janeway kapitány, nem. Azért, mert a Defiant kisebb volt, mint a Voyager, mégha remek hadihajó is volt. De még sosem látott ilyen kockát, még sosem látott ilyen gyorsaságú regenerálódást egy Kockán, aminek már rég fel kellett volna robbannia. És mindezt az Alfa Quadránsban, az otthonában. Egyedül csak nem tudták felvenni a versenyt, még annyira sem, mint annak idején a Voyager.

-         Wesley zászlósnak igaza van. – Vágott közbe Worf, elvégre ő volt még a taktikai tiszt, na és neki is volt némi tapasztalata a Borggal.

Kira egy pillanatra csak oda-vissza nézett egyikről a másikra, aztán hátradőlt. Ha egy klingon visszalép a nyílt harctól, ha az a Wesley, aki megjárta a Voyagerrel a Delta Quadránst és nem egyszer akadt össze a Borggal azt mondja, hogy esélyük sincs, akkor valóban komoly baj van. Ez végigküldött egy hullámnyi reszketést a gerincén. De ő még sosem adta fel.

-         Nem érdekel, hogy mennyi esélyünk van! – Tette helyre a főgépészét a morálromboló szavakért. - Nem hagyhatjuk, hogy eljusson lakott űrig! – Jelentette ki olyan hangon, amely nem hagyott kétséget a felől, hogy ha kell, belerepül a Kockába.

Wesley egész testében a talpáig süllyedt egy ismerős érzés. Valamit ki kell találni, mert bajban vannak, nagy bajban. És még az önmegsemmisítés sem jöhet számításba, mert ha egy másik kockával való ütközést is kibírt az őket követő, akkor a Defiant meg sem kottyan neki.

 

A Doktor, aki eddig teljesen csendben figyelte a történéseket hirtelen megszólalt.

-         Segítenünk kell nekik. – A hangjában furcsa vibrálás volt, valami, amit eltökéltséghez, makacs elhatározáshoz lehetett leginkább hasonlítani.

Egy pillanat alatt mindenki felé fordult.

-         Hogy? – Kérdezte Kira, akinek valamiért nem tetszett Julian hangja.

Dr. Bashir arca szürke volt, majdnem természetellenesen az.

-         Olvastam a Voyager naplóiban egy vírusról, az OSH fejlesztette ki. Ha fel tudjuk juttatni erre a hajóra, talán visszavinné a Kollektívába, és akkor a lázadóknak lenne esélyük a győzelemre. – Magyarázta, de a hangja színtelen volt, nem volt benne lelkesedés. Ezzel ellene ment mindennek, ami orvos volt benne. De nem tehetett mást. Túlélésért harcolt. Az otthonáért, ahogy mindenki.

A javaslatot egy percnyi csend fogadta, ahogy mindenki átérezte a súlyát, és próbált egy járható utat találni.

Wesley a konzolja mellől fordult vissza, ahol a környéken nagyobb és erősebb hajók után kutatott, de egy sem volt elég közel.

-         Nincs egy hajó sem egy héten belül, az Állomáson se. Csak a kompok. – Jelentette, aztán ő is elkezdett gondolkodni a problémán.

-         Köszönöm. – Bólintott Kira, aztán az orvos felé fordult. – De hogy juttatjuk fel, és hogy vesszük rá, hogy vigye vissza a Kollektívába? – Kérdezte nem értve még teljesen, de érezve, egyetlen esélyű terv van születőben.

Wesley agyában azonban már meg is született, neki is volt rutinja, hogyan kell gyorsan kitalálni valamit, amikor az ő és még sok életről van szó. És már mondta is, mielőtt végiggondolhatta volna minden szemszögből.

-         Én tudom! – Nézett fel lelkesen és legalább olyan hevesen. A gyakorlati gépészelme már működésbe lépett, állt előtte egy probléma, amit hatékonyan meg kellett oldani. Hát megtette. – Asszimilálás. Mert az áldozatnak van még néhány perc ideje, mielőtt az asszimilálást megkezdik. Az alatt egy kis ügyességgel fel lehet tölteni egy eljárást, amely aktiválja magát, miután hatott a vírus, és visszaviszi a Kockát a Kollektíva szívébe, illetve leárnyékolja a vírus jeleit. Így az anyakomplexum nem veszi észre, csak, mikor már késő, és a vírus elkezdett terjedni. Ez az egyetlen mód. Doktor, az Állomáson tud replikálni a vírusból… - Vett itt először levegőt és nézett körül a hirtelen furcsán rámeredő tekintetekre. Amiktől kezdte kellemetlenül érezni magát. Oldalra billentette a fejét, egy ideges félmosollyal. – Mi az? Ennek működnie kell! – Próbálta magyarázni, meggyőződve, hogy a tervével van baj. – Csak kell hozzá ismerni néhány Borg kódolási eljárást. Kell hozzá némi ügyesség, egy plusz ember, aki időt nyer, és biztosítja a sikert, ha az első elbukik. Meg egy kis szerencse… - Aztán eltört, mert a tekintete Nerysre tévedt, aki halottsápadtan ült a kapitányi székben, láthatóan remegett és elfehéredett az egész keze, ahogy szorította a karfát. Hirtelen a gépész elme megértette, mi történt. Nincs hajó a közelben, nincs ember, aki képes lenne megcsinálni rajta kívül. A terv pedig egyirányú, nincs visszaút.

Az eddigi ideges félmosoly lecsúszott az arcáról, már nem látott, nem érzett senki mást maga körül, csak Neryst. Látta az arcát, az üres, még zavart mélybarna tengereket, amiket annyira szeretett. De a tiszt ott volt benne, Nicole Wesley zászlós, aki Csillagflotta tiszt volt, az egyenruhát viselte, azt az egyenruhát, amiben világ életében hitt, ami mindig egy horgony volt, a legnehezebb időkben is.

És ott állt benne Nick, Sq’wan, akiben összetört valami, a társa látványára, s a szilánkok fájdalmasan süllyedtek alá a testében, a lényében.

-         Nem! – Hallotta a hangját felcsattanni, de ő értette csak igazán. Mindenki hallhatta benne a makacs ellenállást, a dacot, a csökönyös elhatározást. De csak ő hallhatta a kétségbeesett kérést, sőt, könyörgést, amely egyetlen apró szót kiáltott: Ne!

Wesley felállt, illetve inkább érezte, hogy a teste feláll a helyéről. Idegesen nézett szét segítségért, mert ő már meghozta a döntését. Azokért, akik ennek a Kockának az útjában vannak, azok az ezrek, milliók, akik az ismert űr peremvidéki kolóniáin élnek. Az Alfa Quadránsért, az otthonáért, kérdés nélkül, külön kérés, parancs nélkül is. Meghozta a döntést, az egyenruha alatt.

De Nick, az egyszerű nő, aki civilként él és létezik még nem végzett. Őneki még fájt, neki még dolga volt.

-         Nincs más mód. – Jelentette ki halkan, de meggyőződéssel.

Kira felugrott, egyenesen elélépett, a szemében ot villogott hisztérikusan az elkeseredett harag, amely nem válogatta meg a célpontját, arculütött bárkit, aki szemben állt.

-         Kell, hogy legyen más mód! – Kiabálta egyenesen az égszínkék, mélységes szemekbe. Hallani lehetett, hogy jönne még valami, Nick tudta mi, a Híd többi része, tudta mi, de Kira ezredes nem mondhatta ki.

Végül Dax állt fel. Mint Első Tiszt, mint Barát lépett oda kettejük közé.

-         Elég! – Egy halk kérés volt csak, de hatott. – Nyugodjon le mindenki! Senki nem megy sehova, amíg nem gondoltunk át minden lehetőséget. – Jelentette ki, és próbált ő maga is előhozakodni valamivel, bármivel, csak ne kelljen a főgépész tervét használni.

Kira még mindig dacos dühvel, de leült. Nincs mód, hogy elengedi Nicket, nincs, még ha… Itt állt meg, mert nem tudta, nem gondolhatta tovább a mondatot. Ki ő, hogy egyetlen ember életét megmentse ezrekéért, milliókéért? Még ha az az ember Sq’wan… Még ha az a nő, olyasvalaki, mint Sq’wan…

Volt valami, ami feltörni készült belőle, valami, ami az óta készült fel, mióta a gépész besétált az életébe. És most, most vált elviselhetetlenné a nyomása. Talán most jött el az idő, hogy kimondja.

A Hídra csend borult, miután az Ezredes leült, és a főgépész is visszatért a posztjára. Dax is elfoglalta a helyét a kormánynál. Mindenki, minden egyes elme próbált kitalálni valamit, valami használható alternatívát. De semmi nem volt. Az Állomás nem volt elég erős, azt se lehetett tudni, hogy a Borg hajó eljut-e addig, hiszen addig peremvidéki kolóniák százai álltak az útjában, sok-sok ártatlan élettel. És egyetlen használható, elég erős hajó sem volt a körzetben. Nem volt elég erejük, hogy megállítsák a Kockát, így erő nélkül kellett megállítani. Amire a gépész terve volt az egyetlen megoldás.

 

Nerys állt az apró kabinban, az ajtónak támaszkodva, és láthatóan reszketett.

Az útból az Állomásig, ahol a doktor elő tudja állítani a vírust már csak néhány óra maradt, s a tervet a főtisztek végül kénytelenek voltak hangtalanul elfogadni, de a döntés, a végső döntés Kira ezredes kezében volt. Azonban Kira ezredes most nem volt sehol, csak Nerys. Nerys állt ott egész testében, a paghjában reszketve.

A mélybarna szemek nedves reszketéssel nézték a csak két lépésre előtte álló párját, itták a látványt, amely drágább volt számára, mint bármi. Most már tudta, most már végre valóban tudta a választ a kérdéseire. A hangja bágyadtan, nedvesen csengett, telve nyers fájdalommal.

-         Egész életemben… az egész életemben nem csináltam mást, mint harcoltam… Mindig… - A szavai reszketegen, de az igazságtól, a saját súlyuk alatt reszketve hasították keresztül a levegőt egészen Nickig, Nick emberi, vergődő szívéig. - … harcoltam az otthonomért, aztán harcoltam bármiért, amiben hittem. … Öltem… és meghalt egy részem minden egyes halál után… - A hangja elcsuklott, de makacsul tartotta magát, beszélni akart, az olyan régóta feltörni készülő szavakat akarta végre kimondani. - … minden egyes kardassziai halála elvett egy részt belőlem… és sokáig nem hittem, hogy lehetek valaha is újra egész. Azt hittem elvesztek… De amikor beléptél az irodám ajtaján… - Nick szeméből már szabadon folytak a könnyek, a lelke roppant össze a párja szavai nyomán, az egész lénye. – Sq’wan, te minden nappal visszaadtál valamit belőlem… Te ott voltál és tartottál, amikor azok a pagh-k visszajártak az álmaimba… senki Sq’wan, még soha senki nem látott úgy, ahogy te éjjel. Soha senkinek nem tudtam engedni, hogy lássa, mit tettem, milyen mocskos vagyok, hogy annyit öltem, hogy amíg élek bűnhődnöm kell… De Te nem csak láttad, te… - Tört el, ahogy rájött, ahogy hangtalan zokogás rázta, amivel szembenézett, ami ellen küzdött ugyanúgy, ahogy annak idején egy kislány küzdött az otthonáért. – te elhitetted velem, hogy van bennem szép és értékes is… hogy minden mocsok ellenére te tudsz engem szeretni… és ha Te tudsz Sq’wan, ha te tudsz, akkor… - Eltört újra, ahogy a paghjára zuhant minden, de minden terhe a saját életének, az Univerzumnak, mindennek. De mindez alatt rátalált arra, amit nem értett eddig, amit sosem értett, csak most, amikor más túl késő volt. – akkor talán a Próféták is meg tudnak bocsátani… - Suttogta olyan halkan, hogy senki, de senki ne hallja meg, még a lelkiismerete se. - …sokáig nem tudtam mi az, ami hozzád köt, ami vonz feléd. A szíved Sq’wan, a szemed tisztasága… - A szavak most olyan természetesen hullottak az ajkakról, melyek nem voltak szavakhoz szokva, mint soha még. A könnyek voltak, melyek segítettek felszabadulni, és végre kimondattatni. – Ahányszor beléjük nézek visszakapok egy részt önmagamból. Ezt nem tudom elveszíteni! Ezt nem tudom megölni. Mi maradna akkor Sq’wan? Mi maradna utána? – Kérdezte végül, nem bírva tovább, már nem jöttek fel koherens szavak, csak zokogás.

Nick sírt, zokogott ő is, a bensőjét tépte ketté a vallomás. A társtól, aki máskor olyan privát, olyan keveset mond, most egy vallomás, mely mindent jelent. De mégsem tud örülni neki, mégis csak siratni tudja. Ott állt benne a tiszt is, mélyen megrendülve, de az elhatározás nem gyengült meg. Sőt, erősödött, nem fogja a saját, és Nerys vállaira rakni ezrek életének súlyát. Nem teheti.

Közelebb lépett és lehajtotta a fejét, hogy megkeresse a társa tekintetét, keresztül dupla könnyeken.

-         Köszönöm… - Suttogta halkan, nedvesen. – Hidd el, annyira szeretném, ha másképp is lehetne. Annyira szeretnék veled maradni, és ahogy mondtad visszaadni minden kis részed, amit elvettek tőled. De nincs választás, itt, most nincs. Az életem nem ér többet ezrek életénél. Nerys, amit visszakaptál, azt már nem veheti el senki. – Emelte fel a kezét, és simított végig az elegáns állkapcson, majd a tenyerébe vette a fájdalomba torzult arcot. – Szeretlek, szeretlek, jobban, mint hittem, lehetséges. És mindig szeretni foglak, mert gyönyörű vagy és jó, és tiszta. Nem kell többet bűnhődnöd, mert te jó vagy, olyan nagyon jó, hallasz Nerys? De mennem kell. Te is tudod, hogy így helyes… - Nem tudta, most ő nem tudta mit mondjon, most ő volt, aki nem találta a szavakat. Úgy akart maradni, leélni egy hosszú és boldog életet Nerys oldalán. Végignézni, ahogy meggyógyul mellette, ahogy együtt él magával és az életével, ahogy egyszer majd megbocsát magának. De nem volt meg a lehetősége.

-         Ne! – Próbált csattanni a végletekig fáradt hang, de csak elkeseredett suttogás jött ki. Árnyéka egy valaha volt erős és egészséges hangnak. – Ne, kerlek ne! Nem tudlak halálba küldeni! – Sírta tovább nem törődve, hogyan jön ki.

Nick közelebb hajolt, és magához húzta a társát, és sírt az elvett időért, az előttük álló életért, amely már nem adatik meg nekik. Sírt Nerysért, aki a karjaiban próbált elbújni görcsösen. Nick sosem látta még így, ennyire sebzettnek, ennyire elveszettnek. Fájt, ahogy a szemében még mindig néha hős, most megmutatta ember, érző lény ő is, esendő, akárcsak ő, vagy bárki más. Itt ezúttal nem voltak hősök, bábfigurák voltak, az élet, az Univerzum játékszerei, mert nem volt választás, senki nem hagyott választást.

Tudta Nick, hogy végül a Kira Ezredes kiadja a parancsot, tudta, mert ismerte, mert szerette, mert ott ébredt fel mellette minden reggel, és a karjaiban aludt el minden éjjel. Mert minden rémálom erről is mesélt, mert Kira Nerys akármit is hitt magáról, akármennyire is büntette önmagát, már rég nem volt bűnös. Nick szemében már réges rég megbűnhődött mindenért, amit el kellett követnie. Tudta, hogy Nerys még dacosan kapaszkodik a reménybe, hogy van választás, hogy választhat, hogy megmentheti Sq’want, de az igazság az volt, hogy nincs.

-         Cccsssshh… Nerys, ne sírj… - Kérte sokára, mikor nem akart csendesedni az újra és újra feltörő zokogás. A szíve megfacsarodott, hogy így kell látnia az ő rettenthetetlen ezredesét. De közben valahol mélyen hálás volt, mert csak ebben a pillanatban, az után a vallomás után érthette meg igazán Neryst. És ez olyan ajándék volt, amibe mindenével belekapaszkodott. Ringatta halkan, próbált vigaszt nyújtani, még ha tudta, hasztalan is.

Végül Nerys elhúzódott, felnézett, a könnyei elfogytak, az érvei elfogytak, a lehetőségei elfogytak, egyetlen dolog maradt, ami mindig benne volt, az a hihetetlenül makacs erő, ami számtalanszor mentette meg az ő és a mindenkori emberei életét.

-         Nem! Nem adom ki a parancsot! – Rázta a fejét. – Nem kérheti senki! – Kezdett egy láthatatlan körbe, ahonnan nehezen lehetett csak kiszállni.

Nick látta ezt, és hirtelen nem jutott más eszébe, mint lehajolni és megcsókolni. Csókolta, elkeseredetten, vadul, aztán gyengéden, csitítva mindent, csókolta minden szeretetével, aztán hevesen, csókolta mindenhogy, ahogy valaha tette, vagy akarta.

Nerys pedig csüngött rajta, minden erejével, minden elszántságával, hogy még egy utolsó néhány pillanatra elhihesse, minden rendben van, elhihesse, hogy Nick sosem megy el, elhihesse, hogy az egész csak rémálom volt. Még néhány utolsó pillanatra minden felemelkedett róla, minden elmúlt, még hagyta lélegezni. Még néhány utolsó apró pillanatra önfeledt volt.

 

A Defiant Hídján néma, súlyos csend függött. Dax, Worf, Bashir, mindenki ott volt, csak ketten hiányoztak. Két kolléga, két barát. Két olyan ember, akiket mindenki tisztelt és szeretett. Kirával némelyikük már kilenc éve szolgált együtt. A gépész is már másfél éve volt tagja a csapatnak. De az a másfél év most sokkal többnek tűnt.

A hídon ott ült mindenki vállán a terv, az egyirányú küldetés, melyből nincs hazatérés. Ott keringett a fejük körül a kifejezés Kira arcán, mikor realizálódott benne mit javasol a főgépész. Az abszolút horror. Mindegyikük vállán ott ült az elvesztése egy barátnak, egy kollégának. Egyikük sem volt képes beszélni, egyikük sem érzett hozzá jogot, amíg nem alternatívát mondanak, amivel helyre lehet hozni mindent.

De nyílt az ajtó, hogy a végtelen csendben álló levegőt a két kolléga megérkezése kavarja fel. Kira ezredes arcán látszott minden. Még ha a szűk, nyers erővel összerendezett vonások takarni voltak hivatottak is. Mindenki látta, a seb ott feküdt a világ előtt nyíltan, véresen. Itt nem segített az álca sem, a tiszt, a katona álcája, mely mögé annyiszor bújhatott. De nem is kellett most. Itt már nem kellett a maszk, mert ha fent lett volna, ha eltakartatott volna a fájdalom, többé soha, egyikük sem tudott volna már alatta szolgálni.

A gépész arcán ott volt a párja mindennek, a tökéletes visszhang, mintegy önmagát tükröző tükör, melyből a kép oda-vissza pattan felerősítve önmagát, rezegve, lüktetve, végtelenül. S a kép, akkor a görcsös, nyüszítő fájdalom volt.

-         Dax, mennyi még az Állomásig? – Szelte át a beálló levegőt az Ezredes hangja. Színtelenül, üresen.

Jadzia egy pillanatra behunyta a szemét, és csak aztán válaszolt.

-         Egy óra, két perc.

-         Rendben, értesítsd Latarát, hogy készíttessen elő egy kompot. – Adta ki a parancsot Kira Nerys ezredes, de ez még nem az volt, ez még csak egy lépés volt, pedig máris összetört valamit, mélyen legbelül, a lénye középpontja mellett.

Mindenki hátra fordult. Tudta mind a kötelességét, tisztában volt mind mi a tét, és azt is tudta mind, mit kell dönteni, de talán, valahol egy részük mégsem hitte el, hogy Kira végül kiadja a parancsot.

-         Csináld! – Csattant a hangja, mintha jég riant volna, hosszan, élesen, belevágva mindenbe, amit ért.

Mindenki visszafordult, egyként.

-         Igenis. – Felelte halkan Jadzia. És végrehajtotta. Mert ő is tiszt volt. Mert az ő vállán is ugyanaz az egyenruha feszült.

A Hídon újra csend lett. Végtelenül mély, súlyos némaság.

Olyan nagy volt a csend, olyan mély, olyan nehéz! A műszerek halk zümmögése sem érte el. Csak bámult ki a kijelzőn, maga elé, az üres űrbe, a csillagok mind hegyes tőrként vágódtak a szemébe és tudta, hogy nem fogja bírni. Soha, soha nem sírt. Hányszor vezetett öngyilkos küldetést ellenállóként! De soha nem hullajtott egyetlen könnyet sem, egyetlen honfitársáért sem. Soha nem gyászolt látványosan, soha nem könnyezett. De most feltört, feltört megállíthatatlanul minden fájdalom. A kezén érezte nem csak Nick életének a vérét, de minden csepp vért, amit ő ontott ki. De nem állt fel, nem hagyta el a helyét, ült a kapitányi székben, makacsul nézett előre és tudta, hogy be fog következni. Minden híres bajori ereje, konoksága sem fogja tudni megakadályozni, hogy eleredjenek a könnyei. Csak túl nehéz volt, csak nagyon fájt. Olyan nagyon fájt!

Égkék szempár meredt maga elé, de nem látta a konzolt, a pultját, nem látott semmi mást, mint Nerys arcát, Nerys arcát, ahogy kapaszkodott belé, ahogy talán életében először bevallotta, hogy ő is érez, hogy bár eltakarja az erős és rettenthetetlen maszk, volt terrorista, de ő is gyenge néha. Ahogy először, legeslegelőször végül elhangzott egy szó, azokkal az éjszakákkal kapcsolatban, most végre megtört a jég. És most érte csak el, hogy mi készül, most érte csak el, hogy ez az egy óra a DS9-ig az utolsó óra. Percekig szorította a konzolt, percekig nyelte a könnyeit, percekig érezte csak az irracionális bűntudatot, hogy elhagyja, ott fogja hagyni egyedül, most, mikor először láthatta meg, mennyire is szüksége van rá. Percekig csak érezte áthullámzani magán ugyanazt a fájdalmat, ugyanolyan intenzitással, ami széttépte ugyanazokban a percekben a bajori szívet is.

Aztán nem bírta tovább, a döntés megszületett, adni akart, szeretni akart, szeretni Neryst, még egyszer utoljára. Valóra akarta váltani minden álmukat, a sajátját, Nerysét, a kettejük közös álmait. De nem lehetett, olyan kevés volt az idő, olyan kevés idő maradt.

Lassan állt fel, érezte magán a tiszttársai, a barátai odaforduló tekintetét. Mindben ott volt a részvét, mindben a szeretet.

De számára ők most távoliak voltak. Számára már csak fájdalomban fürdő mélybarna tengerek léteztek, melyek ráemelkedtek, és hihetetlen, de remény csillant bennük. Minden bajori szenvedéllyel, minden híres makacssággal. Aztán eltűnt. De Nick tovább lépkedett. Megállt egyenesen a kapitányi szék előtt, Kira Nerys ezredes előtt, aki akkor, abban a pillanatban nem volt kapitány, nem, azzal a tekintettel nem. Lassan nyújtotta ki felé a kezét, és keresett mélybarna szemekben, kutatott, hogy elmondja, adni akar, hogy elmondja sajnálja, hogy elmondja, szereti, hogy elmondjon mindent, amit tekintettel el lehet.

Aztán, ahogy látta a tétova kínt, látta, mennyire akar menni, látta benne a kapitány szívet tépő kínlódását, hátra nézett, egyenesen Daxra, a barátra, akinek a hihetetlenül kék trill szemei könnyekben csillantak még kékebbé, siratta, siratta ő is a barátai elveszett esélyét. De bólintott és felállt, várva, hogy átvegye a Hidat arra az egyetlen tétlen órára, amíg hazaérnek, amíg megkezdődnek az előkészületek.

Nick tökéletes csendben fordult vissza még mindig tartotta a kezét, még mindig hívva, kinyúlva felé, a nő felé, aki észrevétlenül nőtt az életévé.

Nerys nem próbálta már visszanyelni. Halk, még a csend előtt meghajló könnycseppek kezdték meg útjukat a gyönyörű bajori vonásokon. És felemelte a kezét, kinyújtotta ő is, hagyva, hogy az ujjai a kapitányi szék karfája helyett Nick ujjait szorítsák, kapaszkodjanak bele a gyönyörű, precíz gépészkézbe.

Nick látta a könnyeket, tudta, milyen nehéz lehetett Nerysnek megadnia magát nekik. Lassan felhúzta, lassan közelebb vonta magához, és a szíve megfacsarodott, ahogy megérezte, túl sok, csak túl sok. Lehajolt és felkapta, a karjaiba vette a hajó kapitányát, az ő kapitányát. Ki akkor már nem az volt. Egy fél órával korábban igen, és az lesz majd egy órával később is. De akkor, ott, a Híd közepén, a karjaiban, ahogy ölelte a nyakát és csendesen sírva borult a mellére elbújva mindenki elől, akkor egyszerűen csak Nerys volt.

Végtelen csend borult rá, végtelen némaság, ahogy elindult. A karjaiban nem csak a párját tartotta, nem csak az életét. A kapitányát, akinek a halálba kellett küldenie egy tisztjét, őt, el kellett pusztítania a legdrágább életet cserébe ezer másikért. Embertelen a szó. És még ki sem lett mondva.

Halkan, lassan lépdelt vele végig a szűk folyosókon. Csendesen lépett be vele a kis kabinba. És megfacsarodott a szíve, ahogy felrémlett előtte az emlék, ahol a legnagyobb problémájuk az volt, hogy túl kicsi az ágy. Ez most már azonban csak emlék volt, ami nem sokára már egyedüli vigasz lesz a karjaiban tartott párjának. Már nem törődött a saját könnyeivel, többé már nem.

Csak letérdelt és lefejtette magáról a görcsösen kapaszkodó karokat és lefektette a kárpit finom anyagára. Lassan, minden mozdulattal simogatva fejtette le róla a bajori egyenruhát, aztán a sajátját, hagyva, hogy Nerys segítsen reszkető, alig-alig működő kezekkel. Néma volt minden akkor, a csend csak a bajori és emberi tüdőből feltörő zokogással telt meg.

Szótlanul heveredett le, rá, átölelve, elfedve a kiszolgáltatott testet, a két tenyerébe fogva a könnyáztatta gyönyörű arcot. És lassan lehajolt, hogy megcsókolja. Az első érintés elég volt, hogy az eddig erőtlen karok emelkedjenek, és körbe zárják. A csók meredeken vágtatott már minden átmenet nélkül. Fájdalmasan, nyelve zokogás felforszírozta levegőrohamokat, ízeket, könnyeket. Az életének utolsó mámorittas pillanatait.

Nerys kezei akaratosan, elkeseredetten, fájón szántottak végig a hátán, száguldottak fel, s alá, keresve mindent, magához húzva nem csak őt, nem csak gyönyört, nem csak mámort, magát az életet.

Nem volt már ereje tiltakozni. A csókból eltépve magát megkezdte az útját Nerys testén. Nem csak csókolva, az ajkai, a nyelve érinteni akart minden apró centiméternyi bőrt, minden zugot, ahol járt, vagy nem járt korábban. Csókolt, érintett és harapott, vigyázva, hogy csak gyönyört adjon, mámort, amiben el lehetett bújni a valóság elől. A szó elől, utolsó.

Az ajkai végigszántottak az állkapcsának ívén, a nyelve az élén, de türelmetlenül tört tovább, már keresve az orrát, az olyan nagyon szeretett redőket. Ezúttal nem kegyelmezett. Az ajkai rájuk zárultak, hogy a nyelve végigszánthasson közöttük. S a zokogásba halk sikoly vegyült, nem tudta már honnan, miért, nem tudta, csak, hogy Nerys végül elveszett. Végül, bár alig ért még el a második lépésig, de már megrázta az első hullám feloldozás. Mely ezúttal szó szerint az volt. A zokogás hangosabb lett, a bajori karok szorosabban vonták magukhoz. Az ajkai már nem vártak tovább és megkeresték Nerys nyakát, elindultak lefelé még intenzívebb, még magasabb gyönyört adni. De nem érte még csak a melleit sem el, amikor az eddig a hátán szántó kezek felhúzták a fejét. Csak, hogy belenézhessen rémült, felkavart, fájdalmas mélybarna tengerekbe.

-         Ne! Látni akarlak! Ne menj el! Maradj velem! – Sírta csendesen, éppen csak érthetővé küzdve a szavakat.

Nick értette, érezte a kérést, értette, tudta, mit csináljon. Teljesen leeresztette magát, végignézve, hogyan feszül hátra ettől az egyszerű kontaktustól is a gyönyörű fej, de a szemei maradtak, a tekintete küzdött a látványért és vissza is tért.

A kezei maradtak csak, a keze, amely megtalálta az útját a kettejük teste között. Ahogy Nerysé is a hajában, a vállán, tartva, tökéletes pozícióban tartva, hogy láthassa.

Mélybarna tengerek csaptak fel, hullámzani kezdve, ahogy megérezte az első gyengéd gépészujjat hazatérni, olyan könnyedén, olyan biztosan. S az érzés elmosott mindent. De többé már nem volt elég, mert nem volt már idő, nem maradt már holnap.

-         Még! Sq’wan, még! – Nyögte, zokogta kétségbeesetten tartva az életet a szeme előtt.

Nick arca beletorzult a látványba, a testét már járta a szenvedély, minden szenvedély, amiről nem is tudott. És teljesítette, még a súlyával csitítva a mozdulni akaró csípőt.

-         Még! Nick… még… Nick… Nick… Nick! – Könyörgött nézve fel, nem vágyva semmi másra, mint felemelkedni, felemelkedni sokkal magasabbra, hogy ne érezzen többé fájdalmat.

És itt már nem volt más választás, mint teljesíteni. Még egy ujját adta a gyönyörhöz, és már hagyta, feljebb csúszott kicsit és hagyott minden mozdulatot is. Kérdés nélkül is. Itt már nem volt többé kérdés, nem voltak többé válaszok. Csak hagyta a testének, hogy keressen, hagyta, hogy Nerys természetesen, önkéntelenül, reflexből emelkedő combja megtalálja a helyét a középpontjának feszülve.

Mélybarna tengerek zuhogtak rá, nedvesen, végtelen fájdalommal, agóniában fürödve. De nem volt elég, akkor már nem volt elég.

-         Nick! – Próbált hátrahanyatlani a feje. – Még, Sq’wan, még! Segíts… még! – Zokogta fel, felküzdve a tüdeje utolsó erejével a könyörgést.

Égkék szemek nézték az arcot, a gyönyörű, mámorgőzös fájdalomban fürdő vonásokat, és nem tudta bántani. Nem tudta teljesíteni. Az eszmélete utolsó maradékaival formálta a szavakat.

-         Nerys… az sok… nem akarlak bántani… - Volt ez kérés, könyörgés inkább. Olyan tökéletesre akarta… ami elég lesz, ami elég lesz egy életre, egy életre, nélküle.

Nerys megállt, görcsös kezek húzták magához a párját, a nőt, aki ma még van, aki ma még létezik. Akit most utoljára tarthat a karjaiban. A zokogás is megállt, és a fájdalom is elcsendesült, egyetlen pillanatra, egyetlen apró, pici időmomentumra, amíg a szavak feltörtek.

-         Kérlek…

Nick bámult le, bámult bele a mélybarna szemekbe, és megértette, ennél már nem fájhat jobban. Hirtelen nem létezett más, mint egyetlen cél, egyetlen út, egyetlen csúcs. Eltörölni a fájdalmat, még ha fájdalommal is.

Hát teljesítette, hozzáadva még egy cseppnyi gyönyört. És hagyta, hagyta, hogy Nerys csípője új ritmust kezdjen, és követte, követte, mert egyetlen lény volt fontos, egyetlen lény létezett. Nerys.

Görcsös kezek túrtak szőke tincsekbe, hogy belekapaszkodjanak a látványba, de a zokogás újra nőtt, újult erővel fürdetve fájdalmas szenvedélyben úszó szemeket és hangokat.

-         Nem megy! – Kapott formát egy elkeseredett levegő roham, egy harcostól, aki sosem sírt, sosem félt, aki sosem remélt enyhülést. Csak mikor rájött, hogy minden orvosság, amit keresett az az égkék szempár, mely elkezdett visszaadni lassan egy-egy részt, melyet idegen, ellenséges lények, idegen vére, halála vett el. És most újra harcolt, az idővel, élettel, önnön fájdalmával de vesztésre állt, egyetlen kívánság, egyetlen vágy mozgatta, szó szerint.

Nick bámult le és tudta, érezte, hogy sok. Lassan állt meg. És újra csend lett, újra mély és nyomasztó csend, az Univerzum egész súlyát rájuk helyezve. Lehajolt, hogy megcsókolja, olyan lágyan, olyan mélyen, ahogy talán soha még. Miközben gyengéden vonta vissza az ujjait, érezve, ahogy Nerys teste megvonaglott alatta. De adni akart, adni, és bár az életét odaadta több ezer életért cserébe, odaadta, még ha ilyen hatalmas volt is az ár. De ezt az utolsó pillanatot nem adta semmiért.

És kezdte újra. Építve újra minden lépcsőfokot. Emelve fel olyan erővel, olyan kitartással, melyről egyikük sem tudott. És talán nem is létezett, talán sosem létezett, csak ebben az egy mámorgőzös pillanatban.

Még egyszer utoljára felemelte a fejét, hagyva Nerysnek, hogy megjegyezzen minden vonást, minden apró ráncot és dombot.

Aztán elindult, kérve, könyörögve minden érintésért, az ajkai, a nyelve alatt érezve a görcsös kapaszkodás minden csepp keserű verejtékét, mely akkor nagyobb ajándék volt bárminél. És szerette, annyi szeretettel, olyan mélyen, mint soha azelőtt. El kellett törölnie, el kellett fednie a fájdalmat, minden, minden fájdalmat, a tudatot, a ravasz bajori elmét lefegyverezni, lekapcsolni, ha kell, hogy adhasson. Szerette hát mindennel, ami ő volt, minden emberségével, minden szeretetével, minden hibájával és mindennel, amibe a párja beleszeretett

Nerysnek már nem volt ereje tiltakozni, nem volt ereje, csak hagyni, hogy a teste fellángoljon újra, hogy Nick szeresse. Minden kölyök-rajongással, amibe annyiszor szeretett bele, ahányszor látta és megtapasztalta, minden tőle tanult szenvedéllyel.

Minden csók, minden nyelvcsapás végül célba talált, szeretve először redőkkel keretezett mellbimbót, a bőrének minden centiméterét, nem sietve, végül nem sietve. Végül beletörődve, végül ráébredve, nem győzhetnek. Ezúttal nem.

Végül ujjak helyett az ajkai találtak haza, a nyelve a szája. És emelte fel olyan végtelen szeretettel és erővel, amiről nem is tudott. Hallgatta a csillapuló, majd egészen elenyésző, mámorba vesző zokogást, hallgatta az egyre erősebb hangjait a gyönyörnek. S a könnyei tették sóssá az édeset, ahogy lefolytak az arcán. Mert akkor, csak akkor jött rá, most utoljára. Minden, minden most utoljára. Átvette még a tudatot is a párjától, mert ez kellett, hogy felemelhesse. A kezei megtalálták végül Nerys kezeit, megtalálták, és görcsösen kapaszkodtak egymásba ujjak, kezek, mozogva egyetlen ritmusra, egyetlen akkor, ott létező ritmusára az életnek és a halálnak.

A mámor kezdte átmosni, érezte, ahogy épült eddig, és tudta pontosan milyen messze van a várva vágyott pillanattól, amikor majd eltűnik a fájdalom. De tudta, hogy csak, ha Nick szemeibe nézhet. Felhúzta, minden utolsó megfeszített erejével felhúzta. És Nick ment, mert tudta, érezte inkoherensül is.

Égkék szempár zuhant alá mélybarnába, ahogy Nerys ujjai is végül, valahogy hazataláltak, s most már gyengéden Nick gyönyörű gépészujjai is. Így már egymást emelték megküzdve minden centiméterért. Egymást emelték, együttes erővel űzve el minden tudatot, minden fájdalmat, mert másképpen nem lehetett volna.

Aztán végül megállt minden.

Mélységes csenddé változott az Univerzum. Nem volt ott se a hajtómű mindig jelen lévő zúgása, nem volt zokogás, nem volt lélegzet, se szívverés. Minden meghajtott fejjel hallgatott.

Hogy aztán felrobbanjon, mindkét testben, mindkét tekintetben, újra dobogjon mindkét szív, és a zokogás újra feltörjön. Csakhogy mindez el legyen mosva kíméletlenül a gyönyör zuhogó hullámaitól. Amíg vonaglik minden, amíg nem fáj semmi, amíg nem létezik semmi más, mint ők ketten, két nő, úgy, ahogy akárcsak egy nappal korábban is.

Hogy aztán az egész világ rázkódó, reszkető, remegő keretté változzon, hogy zuhanjon mindkettő, ahogy a tekinteteik szoktak, most zuhanjon a testük bele egyenesen egymás karjaiba, ahol nincs veszély, nincs halál, csak biztonság, csak szeretet, csak valami pillanatnyi örök.

De a fájdalom itt visszatért, itt, ahol csitult a lélegzet, ahol lassult a szívverés, ahol gyengéd gépészujjak húzódtak vissza. Itt tudatosult, hogy a karjaiban nem csak Nicket tartja, nem csak Sq’want, nem csak a nőt, akit szeret, nem csak az életet. Hanem minden egyes életet azokból az ezrekből, akikért halálba fogja küldeni

-         Szeretlek Nerys… - Suttogta rekedten vörösesbarna, csatakos hajtincsek közé. – el kell engedned… - Könyörgött csendesen, hordozva magán mindent.

Nerys többé már nem zokogott, még csak nem is sírt, mélybarna tekintet keményedett meg, zárta magára a falakat, zárta magába az összes halált, amit okozott, Nick halálával, ezzel a paranccsal együtt. Magára zárta a falakat, amelyeket Nick égkék szemei az ő kapcsolatuk bontott le. A falakat, melyek egyetlen egyszer voltak lebonthatók, egyetlen lény embersége és ártatlansága által. És kimondta.

-         Tudom.