Mennyit bír ki a lélek? Mennyi az a szenvedés, ami már túl sok? Mennyi az a kín, ami kimondattatja a legszörnyűbb, a legmorbidabb gondolatot is, bármilyen igaz? Mennyi az a fájdalom, amitől nincs tovább, amibe belerokkan a legerősebb, a legéletképesebb lélek is? És mi történik, ha mindez eltöröltetik?

 

-Epilogue-

Kira Nerys ezredes ült az irodájában, és bámult kifelé a sötét, csillagok fénypontjaival megszakított vákuumba. De a gondolatai jóval messzebb jártak, mint ahová a tekintete elért, a szemei ködösek voltak, a lelke furcsán elrejtve a körülötte éhes vadállatként keringő fájdalomtól. Visszagondolt, mennyivel egyszerűbb volt minden, mikor a Bajort védte, próbálta felszabadítani az ellenség karmaiból. Akkor még nem létezett semmi más, csak jó és rossz. Nem volt elég nagy áldozat, ami ne érte volna meg a Bajorért, amit ne lehetett volna egyetlen rezdülés nélkül odadobni. De azok az idők elmúltak. Többé már semmi nem volt egyszerűen csak fekete vagy fehér, többé nem lehetett egy frézerlövéssel elintézni az előtte álló problémát.

Ami előtte állt, sokkal bonyolultabb volt, mint bármi eddigi életében. Visszagondolt az időre, mikor Bareil ott feküdt a Betegszobán, és a Bajor érdekeiért feláldozta a saját életét, és ő ezt akkor értette, érti most is, és bár fájt, de elfogadta. De mikor Nick volt a tét, az ő élete, az ő egyetlen gyönyörű létezése, úgy érezte nem képes semmiért feláldozni. Mikor minden pillanatban azt a képet látta maga előtt, ahogy az égkék szemek ködbe vesznek és lassan elkeseredetten lecsukódnak, hogy soha többé ne nyíljanak fel, nem volt képes elfogadni a döntést, amit hoznia kellett. Még akkor sem, ha már meghozta a Defianton, a kétely mégis megmaradt.

Hogyan? Hogyan áldozzon fel valamit, amiért egész életében imádkozott a Prófétákhoz, ami után egész életében olyan reménytelenül, elkeseredetten kutatott? És amikor megtalálta olyan sok szenvedés árán végre rálelt vele együtt a mindig áhított békére is, nem csak a külvilággal, de saját magával is. Miért? Miért kellene feláldoznia most? Miért nem küldhet mást erre az átkozott küldetésre, melyről mindenki tudta öngyilkosság? Miért? Hiszen épp elég nehéz halálba küldeni kollégát, bajtársat, barátot, miért kellene az egyetlent, akit szeretni tudott igazán az életében, mélyebben, mint bármikor hitte volna. Miért? Miért büntetik ezzel a Próféták?

Tudta, hogy az egyetlen logikus választás Nicole Wesley, az Állomás főgépésze, aki a legtöbbet tudja a Borg rendszerekről, és mivel nincs idő, nincs lehetőség mást, esetleg sokkal rátermettebbet, sokkal tájékozottabb tisztet hívni. Az egyetlen lehetőség Nick Wesley zászlós. Aki már elmondta, menni akar, mindegy az ár. De képes-e Kira feláldozni azt, ami a legdrágább a számára? A döntés az ő vállain nyugszik, és a racionális, hűvös és taktikus fele tudta mi a helyes döntés, de a létezése minden szálával tiltakozott ellene, és üvöltötte, mentse meg az egyetlent, akit igazán mélyen, de ami fontosabb, önmagát őszintén megnyitva tudott szeretni.

Ott kísértett árnyként még mindig előtte az a beszélgetés a Defiantról. Nick tekintete, a könnyek, a végre megértett vallomás…

 

Jadzia Dax parancsnok időről időre felnézett egy rövid aggódó pillantással az Ezredes irodájának ajtaja felé. Látta, ahogy a vörös egyenruha alatt feszes vállakkal ül a székében, és Nerys bámul kifelé a kardassziai tervezésű ovális ablakon. Aztán sosem szedte össze a bátorságát, hogy bemenjen. Tudta, milyen súly fekszik az Ezredes vállán, tudta, mert a hét élete során már találkozott hasonlóan borzalmas döntéssel. És már tudta azt is, hogy mit fog Kira dönteni, és csak remélhette, hogy ez a döntés nem okoz majd olyan törést benne, mint őbenne okozott sok-sok évtizeddel azelőtt.

A merengését a turbólift érkezése szakította félbe, amelyből Nicole Wesley zászlós lépett ki, tőle szokatlanul komoly és szürke arccal. A máskor mindig árnyalatnyi vidámságot, és a mosoly vagy grimasz minden pillanatban bekövetkezhető lehetőségét magán hordozó arc ezúttal valami teljesen mást viselt. Dax nyelt egyet nehezen, és ahogy körülnézett a Vezérlőben mindenki arcán egyetlen egy dolgot látott, megértést. Mindenki tudta miért van itt a főgépész, és azt is mibe kerül ez az ezredesüknek. Hiszen ha nem is láthattak mást, mint néha-néha feltűnni őket együtt a Promenádon, kézen fogva, nevetve, beszélgetve, vagy csak csendben andalogva. Ha nem is láthattak mást belőlük, mint csütörtök esténként egy-egy rövidke időre civilként együtt beszélgetni és nevetni a barátaikkal. Ha nem is láthattak mást belőlük, mint, hogy egy-egy elvétett reggelen az Állomás egyetlen félklingon párját is megszégyenítő gyakorlattal osontak a Betegszoba felé. Valahogy, valamiképp mégis, mindenki érezhette, aki ismerte az Ezredest korábbról is, hogy valami megváltozott. Kira Nerys ezredes, korábban őrnagy azelőtt is jó tiszt volt, jó katona, kiváló első tisztje Sisko kapitánynak. Sokan látták még Bareil-jel sétálni a Promenádon, sokan látták, hogyan gyászolta később a férfit, milyen kontrolláltan, milyen rejtetten. Sokan látták aztán Odoval sétálni a Promenádon, beülni Quarkhoz egy-egy szabad délutánra, beszélgetni, mosolyogni vele. De sosem láthatták, még szolgálaton kívül sem Kira Neryst. Sosem ismerték igazán, bár az első tisztje volt sokáig az Állomásnak, bárha voltak mindig is barátai. Csak mióta egy új főgépész érkezett az Állomásra. Aki képes volt szolgálaton kívül együtt inni Quarknál az embereivel, aki képes volt szemtelenül és magát nem zavartatva körüludvarolni az ezredesüket, virágot küldeni neki a szolgálat közepén a Vezérlőbe, kihívni akár professzionálisan is, ha nem értett egyet egy döntésével, Springballt játszani vele, és mellette fogadni a háta mögött illegálisan Quarknál, aki képes volt nyíltan és soha nem elbújva szeretni, mintha az lett volna az Univerzum legtermészetesebb dolga, sőt, a Világmindenség születésének egyetlen oka. És mindeközben ugyanez a gépész, ez az embernő úgy tisztelte az ezredesüket, úgy hajtott fejet a döntései és a rangja előtt, úgy szolgált alatta, olyan elvhűen és mi sem természetesebben, ahogy a legkiválóbb tisztek akár a Csillagflottánál, akár a Bajori Militiában. És mindegyikük látta a változást, mégha nem is értették, hogyan volt lehetséges. Hogyan úszta meg Nick, sosem Wesley zászlós, mindig csak Nick a Springball fogadásokat, a virágot és minden egyebet, sosem értették, hogyan nem úszta meg Wesley zászlós sem sosem az esetleges kihágásokat. Sosem értették, hogy bár ők csak a vonzást, a vibráló, érezhető feszültséget láthatták, hogy akkor mi az, ami mégis együtt tartja a párt, még akkor is, ha a vibrálás természetes folyamatában lett visszafogottabb az intenzitása, ha nem is a fénye. Csak azt tudták, hogy olyan felettesük lett hirtelen, akit vakon követnének bárhová, és az Ezredes barátai pedig olyan barátot kaptak Kira Nerys személyében, aki képes volt megnyílni, képes volt nevetni, és képes volt a korához méltóan néha, szolgálaton kívül együtt játszani a párjával. Mintha az a tragédia, amely a korábbi években ott függött mindig a mélybarna tengerekben, valahogy, valamiképp egy kicsit a háttérbe húzódott volna, amikor Kira Nerys a párjára támaszkodva settenkedett reggel a Betegszoba felé, vagy éppen látványosan kiutasította a szállásukról, mikor rajtakapta az illegális fogadáson, vagy épp nyíltan megcsókolta a Promenád egy elrejtett zugában és táncolt vele Vic Fontain bárjában arcpirító nyíltsággal és természetességgel. A tragédiája, minden bajori tragédiája akkor egy-egy kis időre fejet hajtott. Csak ennyit lehetett látni, de most ettől csak még nehezebb lett belenézni bármelyikük szemébe is.

Wesley átsétált a Vezérlőn, a nélkül, hogy bárkire is ránézett volna, egyenesen Kira irodája felé. Úgy lépett be az ajtón, hogy még csak nem is kért engedélyt a belépésre. Most nem volt helye effajta protokolloknak. Kira tudta ki jön, ő tudta, hogy Kira várja.

-         Ezredes, - Kezdte halkan, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, relatív magányban hagyva őket.

És tiszt volt, akkor ott, Csillagflotta tiszt volt, mert úgy egyszerűbb, úgy könnyebb, mert úgy csak halálba kellett mennie.

Kira megfordult a székében, és minden erejére szüksége volt, hogy ne vesse magát az imádott kedves karjai közé, ahol talán ez az egész rémálom véget érhetne még egy rövid időre.

-         Főnök, - Bólintott vissza professzionálisan. Vett egy mély levegőt, tudta, amire készül az szembe fog menni mindennel, amiben mindketten hittek, ami helyes. Amit már egyszer eldöntött, amit megbeszéltek. – Azért hívattam, mert szeretném, ha egy órán belül összeszedne minden elérhető gépészt, aki képes végrehajtani a feladatot. Mert a Rio Grande két órán belül kész a küldetésre.

Wesley nyelt egyet, majd még egyet, mert ahogy lassan elérte az értelmét az Ezredes által kimondott szavak jelentése, úgy kúszott végig az idegrendszerén a hideg felismerés.

-         Én vagyok a legmegfelelőbb a küldetésre. – Felelte aztán még emlékezve hol van, és kivel beszél jelenleg, még ha az egyenruha alatt az is ott van, aki az élete társa, sőt nagyon is.

Kira vett egy mély levegőt, aztán még egyet, ahogy meghozta, vagy inkább hagyta magának meghozni a döntését újra, még egyszer, életében először megváltoztatva egy már meghozott döntést. Tudta, hogy ellenállásba fog ütközni a gépész részéről, és valahol mélyen azt is, hogy Nicknek igaza van.

-         Az nem elfogadható. – Utasította vissza a lehető leghiggadtabban, amire képes volt abban a pillanatban.

Nick egy lépéssel közelebb lépett és Nerys látta a szemében az emelkedő hévet.

-         Miért? Mert szeretsz? – Kérdezte, ez nem várt tőrdöfés volt. De Nick már elkeseredett volt, tudta, érezte, mindennél jobban hitt benne, hogy ott van a társa lelkében a helyes döntés, csak elő kell hoznia. Valahogy, bárhogy, újra.

Kira kinyitotta a száját, aztán becsukta. S bár az arckifejezése nem változott a mélybarna szemek elmélyültek, végtelen agóniába süllyedtek.

-         Igen. És mert az Állomásnak szüksége van rád. Mert nekem szükségem van rád. – Váltott át észrevétlenül privátabb hangnemre.

Nick csak lehajtotta a fejét, és lassan megrázta. Mikor felnézett, a szemei azúrkéken csillogtak keresztül az irodába szorult nyers fájdalmon.

-         Nem Nerys. Ha a Borg elér idáig, akkor nem lesz Állomás, aminek szüksége legyen rám. – Felelte hidegen és túl távolian, már nem tudta mivel hathatna rá. Csak azt, hogy tudja, tökéletesen tudja, hogy Nerysben ott a helyes döntés, neki csak segítenie kell megtalálni. Újra, harmadjára is. Remélte, így sikerül.

Nerys szíve összefacsarodott. Tudta, hogy amit a gépész mond az igaz, fájdalmasan igaz. De nem volt képes elengedni, egész egyszerűen nem volt képes rá.

-         Biztos van rá mód, hogy… - Kezdte, csak hogy Nick félbeszakítsa.

-         Nem, Nerys, nézz szembe vele! – A hangja még mindig kemény volt, és távoli, de a tekintetében meleg kék együttérzés csillogott, és támasz, olyan erős és biztos támasz, ami már majdnem elég volt. – Miért nem tudsz? Mikor beléptem a Csillagflottához és felvettem ezt az egyenruhát tudtam, hogy ez nem egy életgarancia. Tudtam, hogy egyszer majd kerülhetek olyan helyzetbe, hogy választanom kell a saját életem és a Föderáció, ezrek, milliók biztonsága között. És én ezt elfogadtam, ezért lettem Csillagflotta tiszt, ez az életem, a hivatásom! Épp te nem érted ezt meg, Nerys? Ne nehezítsd ezt meg, kérlek! Hiszen már megbeszéltük…

Nerys csak bámult rá, a mélybarna szemekben úgy száguldottak keresztül az érzelmek, hogy egyikük sem tudta megfejteni őket elég gyorsan. Kira ezredes tudta, hogy amit a gépész mond, az igaz, és helyes, sőt Nerys is tudta, csak nem volt képes elfogadni. Még úgy hitte, hogy harcolnia kell ellene, hogy ha elég erősen harcol, ha eléggé akarja, akkor talán helyessé teheti…

-         Én nem vagyok Csillagflottás… - Ellenkezett dacosan, nem is azért, mert komolyan gondolta a szavait, csak hogy időt nyerjen, időt, ami hirtelen mindennél drágább lett.

Nick közelebb lépett egy lépéssel, és oldalra billentette a fejét, a hangja gyengéd volt, és kicsit, mintha egy gyerekhez beszélne.

-         És mi a helyzet a Bajorral? A Szentéllyel? Emberek millióival, akik a Te néped, és így kicsit az enyémek is? – Kérdezte egészen szelíden, ijesztően halkan. Szünetet tartott, ahogy tanulmányozta Nerys arcán a keresztülfutó ködöt. – Mert szeretlek Nerys. És tudom, hogy te is szeretsz. Ne kérd tőlem, hogy azzal a tudattal kelljen tovább élnem, ha egyáltalán valami csoda folytán megmenekülnénk, hogy megmenthettem volna ezeket az életeket. Ne kérj ilyet! – Könyörgött végül, de a hangjában nyoma sem volt szemrehányásnak, csak végtelen szelídség és szeretet színezte, fojtotta halkra.

Nerys sokáig nem válaszolt, sokáig néma csend borította őket. Nick látta a gyönyörű bajori arcon átfutó érzelmeket, olyan sok és olyan összetett, hogy nem tudta szavakba foglalni őket, csak érezni, megnyitni a szívét előttük, abban a reményben, hogy talán átveheti a súly egy részét a társától. Végül Kira bólintott. A legnehezebb mozdulat volt ez az egész létezése alatt.

-         Rendben. – Tette hozzá. – De veled megyek. – Talált új reményt, kiutat, kiutat a rá váró fájdalomból. Pedig soha, soha nem futamodott meg semmi elől ilyen véglegesen…

-         Nem! – Kiáltott szinte azonnal Nick és rázta hozzá a fejét. Ez új volt, ezt a Defianton még nem kérte, és nincs rá mód, hogy hagyja. Aztán közelebb lépett, és végül átölelte a most olyan törékenynek tűnő testet, hogy elvegye az élt a korábbi kiáltásból. – Nerys, Nerys kérlek… - Könyörgés volt a hangjában, szemében, egész lényében, ahogy függött Nerysen, és egyazon időben bámulatos erővel nyújtott támaszt neki. – Kérlek, Nerys, ne kérd ezt tőlem, ne akard ezt! Ne áldozd fel te is magad feleslegesen!

A hangja elfúlt, csak a lélegzete maradt, ahogy Nerys haját simogatta könnyedén, és nehezen egy időben, ahogy beletemette az arcát a vöröses tincsekbe, mélyen beszívva az oly ismerős, és még mindig minden pillanattal részegítőbb illatot.

Nerys úgy függött Nicken, mintha a saját életéért kapaszkodott volna, és abban a pillanatban úgy is hitte, és úgy is érezte minden porcikájában. Minden vágya az volt, hogy a maradék időben vele lehessen mégis, még egyszer, az utolsó utáni alkalommal, és tudta, hogy lehetetlen, ha csak el nem árul mindent, ami összekötötte őket. És azt végképp nem tudta megtenni.

-         Nem tudlak elengedni! Nem tudok élni, ha nem vagy itt! Nem tudlak megölni téged is! Mi marad akkor? Mi marad utána? – Suttogta Nick nyakának, ismételve az egyszer már kimondott szavakat próbálva még erősebben függeni rajta.

-         Óh, Nerys! – Suttogta vissza Nick, a vöröses tincsekbe, és nagyon is jól tudta mit érez a társa. – De igen, tudom, hogy tudsz. Én mindig hittem benned, mindig éreztem az erődet. Minden rendbe jön, amit visszakaptál, már nem veszhet el, már nem… – Folytatta halkan, a hangjában benne volt, hogy kétségbeesetten próbálja meggyőzni önmagát is. – Csak hinned kell magadban, és erősnek lenni. Kérlek Nerys, ne nehezítsd meg!

Nerys felnézett rá, megtalálva az enyhén ködös égkék szemeket. A fején annyi minden futott át hirtelen, de csak egyetlen vágy maradt.

-         Szeretlek Sq’wan, jobban, mint valaha hittem, hogy tudok. Jobban, mint bármit, vagy bárkit. – Suttogta ugyanolyan halkan.

-         Tudom Nerys, Kedves… - Talált hirtelen egy szót, melyet soha azelőtt nem használt, de ezúttal olyan természetesen jött ki az ajkain, mint soha semmi azelőtt. S ahogy meglátta Nerys arcán a keresztülfutó meglepettséget, majd hihetetlen örömöt halvány mosollyal folytatta. – Én is szeretlek Kedves. Nem megyek el teljesen, soha nem hagylak el, ott leszek veled, ha olvasod a verseket, amit együtt olvastunk, ha meghallgatsz egy zenét, amit együtt hallgattunk, ha folytatod az életed. Ezzel majd visszakapod mindazt, amit elvesztettél. Ígérem.

Nick nem beszélt tovább. Lehajolt, és megcsókolta a párját. S abban az egyszerű kontaktusban, az egyszerű érintésben benne volt minden, amit szavakkal képtelen volt kifejezni. Az ajkaik egyszerű találkozása mindennél többet mondott a másiknak. A szájuk tökéletes, elkeseredett ritmusa egyezett a legősibb ritmussal.

Mikor aztán hosszú percek múlva szétváltak, már egyikük sem beszélt. Nick lassan elengedte Nerys az övéit szorító kezeit, és kisétált az irodából.

 

Két órával később Kira Nerys ezredes egyedül állt a felső kettes Pylon legfelső szintjén, egy apró kilátóablak előtt, és bámult kifelé a csillagok fénypontjaitól néha megszakított vákuumba. Csak úgy, ahogy azt nemrégiben tette. Ámbár a gondolatai ezúttal nem jártak olyan messze, egy apró egyre távolodó, majd eltűnő fénypontot követtek. A kezei, amik eddig szorosan összekulcsolva nyugodtak a háta mögött, most előrelendültek, hogy az ablak keretére támaszkodjanak, megmentve magát ezzel az összeeséstől. Az arcán nem látszott semmi. Nem voltak könnyek, nem volt egyetlen hang sem. Csak kapaszkodott bele az ablakkeretbe, és nézett a már eltűnő pont után. A Rio Grande, Nicole Wesley. Aki soha többé nem tér vissza hozzá.

Az óta az utolsó beszélgetés és egyben búcsú óta, nem volt több lehetősége még csak látni sem. Az előkészületek mindkettejüktől megkövetelték, hogy teljes odafigyeléssel végezzék a kötelességüket. Nem volt helye többé az érzelmeknek, a civileknek, az érző magánembereknek bennük.

Most azonban, hogy a kis komp elindult a küldetésére, fedélzetén azzal az emberrel, aki Nerys számára a mindent jelentette, és egy kollégával, egy bajtárssal, Thomas Brower zászlóssal, most már nem volt mit tenni, nem maradt más, mint gyászolni. A küldetésből nem volt visszaút, tudta ezt úgy a két tiszt a kompon, mint mindenki más az Állomáson.

Hirtelen egy könnyű kéz ereszkedett a vállára, de Kira még csak meg sem rezdült. Ezúttal a régóta meglévő végsőkig kifejlesztett ösztönei hallgattak. S csak mikor az ismerős hang elérte a fülét, akkor fordította a fejét hátra.

-         Nerys, - Dax gyengéd hangja valamelyest visszahozta a valóságba, s a tónusban bujkáló fájdalom keserűen ráébresztette, nem csak ő gyászol.

-         Hagyj magamra. – Jött a válasz, ahogy már újra a csillagokat bámulta.

Dax mérlegelte, hogy talán bölcsebb lenne, de aztán mégis maradt.

-         Jól döntöttél Nerys. Ugye tudod? – Mondta végül, de nem értette, miért hagyja cserben hét életnyi tapasztalata.

Nerys sokáig nem válaszolt, aztán, mikor megszólalt a hangja nagyon vékony volt, mint egy gyereké.

-         Nem Jadzia. Nem döntöttem jól. Nick volt az, aki tudta mi helyes, és mi nem az. Ő volt az, aki döntött helyettem. – Ismerte be, s ahogy a szavai eljutottak Daxhoz, és megértette, már tudta azt is milyen nehéz lehetett beismerni ezt a bajorinak.

-         Ez nem igaz Nerys. – Próbálta magyarázni. – Ha igazán akartad volna, visszatarthattad volna, megvolt rá a lehetőséged. De tudtad, hogy így helyes, talán csak bátorítás, megerősítés kellett.

Kira újra csak sokáig csendben maradt, mielőtt a vállai megsüllyedtek, s a fejét lassan megrázta.

-         Hogy lehet ez helyes? És ha az is? Én mért nem érzem annak? – Tartott egy rövid szünetet, ahogy a gondolatok dolgozták át magukat a fején. – Nekem, mint a Parancsnoknak, nem lenne szabad így gondolnom, és mégis… - Nem fejezte be, talán, mert nem tudta, talán csak félt a szavaktól, amik következtek volna.

-         Nerys, te nagyszerű vezető vagy. Mert meghoztad a döntést, még akkor is, ha most nem így gondolod, de Te hoztad meg. És mert most úgy érzed magad, ahogy érzed. – Válaszolt Jadzia lassan. – És folytatnod kell, nem csak, mert Nick így akarná, hanem, mert az Állomásnak és nekünk szükségünk van rád. Mert a háborúknak még nincs vége. Tovább kell lépned, hogy ne legyen hiábavaló, amit Nick, és Tom Brower tesz.

-         Tudom Dax. – Válaszolt most azonnal Nerys, de legbelül, nem hitt a saját szavaiban. Mélyen a paghja haldoklott, egy olyan elemi szinten, amire az egész létezése épült. És egy kimondatlan gondolat erejéig eltűnődött, hogy vajon képes lesz-e irányítani az Állomást, vagy ellátni bármilyen munkát, ha az a valami meghal benne. – Köszönöm. – Fordult aztán újra a barátja felé, tisztán kifejezve, hogy most már valóban szeretne egyedül maradni.

Dax csak bólintott, majd kelletlenül ellépett az ablaktól vissza a még várakozó turbóliftbe.

 

A kis komp könnyedén, majdhogynem vidáman siklott keresztül az űr sötétjén. Mintha csak egy egyszerű sétarepülésen vett volna részt az utasaival együtt. A belsejében azonban ezek az utasok már kevésbé érezték könnyedén magukat.

Thomas Brower minden figyelmét az előtte a képernyőn végigfutó adatokra koncentrálta, és bárki, aki ránézett egy hűvös Csillagflotta tisztet láthatott, aki megnyerő nyugalommal tette a dolgát. Belül azonban a fiatalember szörnyen félt. Egyetlen fogódzó, hogy elkerülje a pánikot az a Csillagflotta kiképzés, és az elvek, amelyek meghatározták a Föderációt, és amelyekben mélyebben hitt, mint bármi másban. Az agyával a kötelességére koncentrált. A szívével a családjára, a szüleire, akik nem fogják többé látni az egyetlen fiúkat. Aztán az életekre gondolt, akiket megmentenek az asszimilációtól, ha sikeresek. Sikeresek? Mit jelent ez a szó? Jelen esetben azt, hogy bejuttatnak a Kollektíva egyik hajójára egy vírust, és mindketten tudták, ha egyszer már bent lesznek, kevés esély van a menekülésre. Ráadásul a vírusnak mindenképpen be kell kerülnie a Borg hajó rendszereibe, ami csak asszimiláció során lehetséges. És még akkor is, ha egyikük meg is menekül az asszimilációtól, kevés az esély, hogy meg tud lógni a Borg hajó elől.

A pilótaülésben Nicole Wesley zászlós bámult az előtte elterülő pultra, de nem látta igazán. Már minden elő volt készítve, nem volt más feladata, mint várni. S a várakozás üres perceiben végül engedte magának, hogy a gondolatai elkalandozzanak. Ezekben a percekben nem tudott másra gondolni, minthogy mennyi mindent megbánt, mennyi mindenre nem maradt ideje. A gondolat, hogy az édesanyja és édesapja már soha nem tudhatja meg, hogy a lányuk nem bűnös azokban, amit abban a bizonyos jegyzőkönyvben leírtak. Hogy már nem tudhatják meg soha, hogy mindezt csak azért vállalta el, hogy megmentsen valakit, akit szeretett. Hogy talán meg sem siratják, hiszen akkor látta utoljára az apját, mikor az kitagadta.

Aztán a barátaira gondolt, azokra, akik közel álltak hozzá, Jadzia, Kathryn, Hetes, B’Elanna, Tom, Harry. A csapatára az Állomáson. A kis Airenre, a keresztlányára, és hogy mennyire szeretett volna saját gyereket, de már nem lesz rá lehetősége.

Végül ez a gondolat elvezetett ahhoz a lényhez, aki a legfontosabb lett az életében. Vagyis majdnem. Ismerte el keserű őszinteséggel. Hiszen amit most tesz, azzal nagyobb fájdalmat okoz Nerysnek, mint amit el tud képzelni. Látta a párja szemeiben. Látta mindazt, amiről Nerys a Defianton beszélt, látta, hogyan haldoklik egy része, mely olyan elemi, olyan meghatározó. A saját szemével láthatta, milyen, amikor Kira Nerys ölni kényszerül, hogyan hal az áldozottal egy rész belőle. Mindezt látta a mélybarna óceánokban. Amiket sosem fog többé látni. Sosem lesz lehetősége Nerysszel közös gyermeket nevelni, és ez a gondolat végül egy csepp könnyet csalt a szemébe. Halkan szipogott egyet, majd visszatért a kijelzőhöz maga előtt, próbálva rákoncentrálni.

-         Főnök? – Hallotta aztán Tom bizonytalan hangját maga mellől.

-         Igen Tom? – Nézett fel, majd hagyta is ott a tekintetét a fiatal férfi meleg, sötét szemeiben.

-         Kérdezhetek valamit? – Jött a kérdés még bizonytalanabbul.

Nick eleresztett egy halk nevetést, amiben nem volt se humor, se derű, és csak aztán válaszolt.

-         Amit csak akar.

A Zászlós még egy néhány pillanatig hallgatott, összeszedve a bátorságát, aztán végül halkan megszólalt.

-         Nem hittem volna, hogy végül tényleg ön jön. – Vallotta be, félig kíváncsiságból, félig, hogy elterelje a gondolatait.

Nick egy pillanatig sötéten mérte végig a mellette ülő gépészt, de ahogy felismerte a szemeiben ülő félelmet végül engedett.

-         Mire gondol? – Kérdezte lágyan.

-         Valójában sokan gondolták, hogy az Ezredes nem fogja elengedni. – Találta meg a bátorságát Tom.

Nick hallgatott olyan sokáig, hogy a férfi már azt hitte nem is fog válaszolni, de végül nagyon halkan, és nagyon komolyan megszólalt.

-         Még sosem volt olyan felettesem, mint Kira ezredes. És ha most lenne esélye visszamenni, akkor azt mondanám, hogy becsüljön meg minden napot, amin vele szolgálhat. De nem mondom… - Állt meg egy rövid pillanatra, mintha csak Nerys maga állt volna ott mögötte azt figyelve, hogy vajon mond-e valami helytelent, de egy keserű mosollyal folytatta mégis. – És sosem volt olyan párom, mint Nerys. Meghozta a legnehezebb döntést… Bármit megtennék, ha levehettem volna a válláról a terhet… - Nyelt egyet a torkában növekvő gombóc ellen, mielőtt folytatta. – És ha lehet, én még jobban szeretem ezért. – Mondott kicsit többet, mint amennyit akart, de nem érdekelte.

Tom nem válaszolt. Visszaterelte a figyelmét a körülöttük lévő terület pásztázására. Aztán csak teltek a percek, majd az órák.

-         Főnök? – Jött aztán újra bizonytalanul.

-         Tom? – Nézett át újra Nick a gépészre.

-         Ön nem fél? – Kérdezte a férfi halkan

Nick elmosolyodott, egy amolyan anyai mosollyal, ami tényleg végképp nem volt jellemző rá.

-         Dehogynem Tom. Dehogynem. – Volt minden, amit mondott, és amit mondania kellett.

 

A csendet végül a komputer halk sípolása szakította meg, ahogy a két individuum az apró kompban nem volt többé se több, se kevesebb, mint két Csillagflotta tiszt.

-         Megérkeztünk. – Jelentette Brower zászlós. – Távolság a Borg Kockától 2 millió kilométer és csökken.

-         Jó. Hamis energiajeleket aktiválni! – Válaszolt Wesley, ahogy felnézett a saját pultjáról. – Képernyőre!

A kis komp kilátóablakába épített képernyőn megjelent a Borg kocka alakú hajója, zölden és sötéten feléjük tartva, a korábbi sérüléseknek már csak apró nyomai voltak. Egy halvány remegés szánkázott végig mindkét tiszt gerincén. Brower még sosem látott Borgot szemtől szemben, és azért. Wesley pedig nem is egyszer találkozott már a Kollektívával és azért. Egyetlen pillanatnyi szünet után Brower jelentett.

-         Energiajel kibocsátás aktív, és stabil.

-         Helyes, akkor várunk, bekapják-e a horgot. – Dőlt hátra Wesley, összekulcsolva a kezeit a feje mögött.

Súlyos percek peregtek, amíg mindketten vártak egy apró jelet, miszerint a kocka érdeklődik irántuk. A főgépész lazának látszott, holott belülről azért nagyon is jelen volt a megváltoztahatatlan súlya. Brower ezzel szemben nem tudta eltitkolni a félelmét, és a keze szemmel láthatóan reszketett a konzol fölött.

-         A kocka ötszázezer kilométerre és közelít.

-         Tökéletes. – Jelent meg egy farkasvigyor Wesley arcán, miközben szenvtelenül nézte, ahogy egyre nagyobbá és egyre fenyegetőbbé válik a kocka képe a kilátóernyőn.

És akkor megszólalt, keresztül a komp komcsatornáján. „Itt a Borg. Asszimilálni fogjuk önöket. Tudásukat és technológiájukat hozzáadjuk a Kollektív Tudathoz. Minden ellenállás hasztalan”.

Brower zászlós láthatóan nyelt egyet, majd újra jelentett.

-         Észrevettek.

Wesley figyelmen kívül hagyta a jelentést.

-         Helló nektek is srácok! Remélem, jó napotok van. Hogy is mondják a Klingonok? Jó nap ez a halálra. – Vigyorgott tovább, ügyet sem vetve a fiatalabb gépész döbbent tekintetére. – Tom, Pajzsokat fel! Fegyvereket készenlétbe! Térváltás, ötös fokozat! Irány 35/06/17! – Adta ki aztán a parancsot.

-         Igen, Főnök. – Száguldottak a fiatal férfi ujjai, immár remegés nélkül keresztül a konzolokon.

A kis hajó teret váltott, feltűnően menekült a kocka elől. Nem sokáig. Egyetlen lövés, egy erős rázkódás és ki is estek a szubtérből.

-         Jelentést Tom! – Parancsolt Wesley, de aközben már a saját konzoljára befutó adatokat fürkészte.

-         Térhajtómű inaktív. Fegyverzet 50%-on. Pajzs… - Itt nyelt egyet a fiatal Zászlós. – inaktív.

Wesley oldalra nézett, egy pillanatra együttérzés csillant a szemében, aztán megjelent az arcán az előbbi farkasvigyor.

-         Akkor dőljünk hátra és élvezzük a műsort. – Egy könnyed mozdulattal a karjára erősített eszközhöz nyúlt, majd néhány gombnyomás után valóban úgy is tett, ahogy mondta. Hátradőlt.

A Borg Kockából egy vékony zöld csík lövellt ki, s a Rio Grande vonósugáron függött.

 

A Deep Space Nine Űrállomáson sokkal lassabban telt az idő, mint azt Kira Ners megszokta. Végezte a dolgát, és nem is aludt, még csak nem is járt otthon, mióta a Rio Grande elindult végzetes küldetésére. Ahogy ellenőrizte az időt, rá kellett jönnie, hogy még csak ötvenkét óra telt el, mióta Nicole Wesley Tom Browerrel együtt elindult. „Talán még él…” Jött a gondolat a vörösbarna hajtincsek takarta fejben. De Nerys azonnal ki is rázta. És próbálta visszaterelni a figyelmét arra, amit csinált. A személyzeti jelentések átnézésére. Ez ismerős feladat volt neki. Korábban, évekig szolgált a DS9-on első tisztként, még Benjamin Sisko kapitány parancsnoksága alatt, amíg végül a Kapitány a Prófétákhoz távozott, folytatva kiválasztotti életét, és neki kellett átvennie a parancsnokságot. Egy ideig úgy tűnt, csak időlegesen, de ahogy a Bajor és a Föderáció kapcsolata egyre szilárdabban haladt a bolygó belépéséhez vezető úton végül Kira maradt az Állomás végleges parancsnoka. Volt idő, amikor végtelenül örült ennek a kinevezésnek. Ez a nap azonban nem tartozott közéjük. Az ismerős nevek homályosan futottak a szeme előtt, s a minősítéseket is hagyta úgy, ahogy az előző hónapban voltak. Tudta, hogy ez nem fair, és nem bölcs, most mégsem tudott koncentrálni a feladatára. Pedig a nehezebb része még hátra volt.

Ha a Rio Grande nem tér vissza egy héten belül, ami a küldetés tervét figyelembe véve szinte lehetetlen, akkor a résztvevő két tiszt hivatalosan is „szolgálatteljesítés közben elhunyt”-tá lesz nyilvánítva, ami azt jelenti, hogy megtarthatják a hivatalos szertartást, ahol az ő feladata lesz a búcsúztatás. A gyomrában erre a gondolatra fájdalmas, szűnni nem akaró görcsök keletkeztek, melyektől önkéntelenül is összegörnyedt egy kicsit. Visszapislogva a feltörő könnyeit, makacsul folytatta a jelentések átnézését.

Tudta, hogy talán nem ez a legbölcsebb elfoglaltság, sőt Dax már hivatalosan is felajánlotta, hogy nem kell felvennie a szolgálatot, ameddig úgy érzi, de őszintén, nem volt bátorsága ahhoz, hogy egyedül maradjon a hirtelen jött bírhatatlan fájdalmas ürességgel. Az élet összeroppanni látszott, és ő mindent megtett, hogy ne kelljen észre vennie, vagy éppen tudomásul vennie.

A rögzítők elfogytak az asztala bal oldaláról, és katonás oszlopban tornyosultak a jobbon. Ez azt jelentette, hogy befejezte a jelentéseket, és sürgősen valami új elfoglaltság után kell néznie, ha nem akart belesüllyedni a mindenütt rá leselkedő fájdalomba.

Tehát gyorsan felállt a székéből, a kezébe véve óvatosan a rögzítő halmot, majd kimanőverezett vele a Vezérlőbe, egyenesen az első tisztje pultjához.

-         Kész vannak a jelentések Dax. Szeretném, ha átnéznéd azért őket, és holnap végigfutjuk, ha valamihez hozzáfűznivalód van. – Nézett fel a trill aggódó ábrázatába.

-         Igenis. – Bólintott a Parancsnok, és éppen azon volt, hogy hozzátegyen valamit, amikor Kira hirtelen továbblépett.

-         Lent leszek Latara őrnagy irodájában. Tied a Vezérlő. – Vetette át a válla fölött, és még mielőtt Dax válaszolhatott volna, már haladt is lefelé a turbólifttel.

Egy gyors séta következett a Promenádon, ahol Kira megtagadott minden gondolatot, vagy érzést, ami közel akart lopakodni. Nem nézelődött, túl sok lett volna a potenciálisan sérülést okozó emlék. Arrogánsan és hidegen folytatta útját a biztonsági főnök irodája felé.

Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Kira megállt és hátra kulcsolta a kezeit.

-         Őrnagy, említette a múltkor, hogy átfutná velem az elmúlt hét biztonsági ügyeit. Nos, most itt vagyok. – Közölte gyorsan, szárazon és hidegen.

Latara kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán mintha meggondolta volna magát, becsukta, és előbb bólintott röviden, csak utána beszélt.

-         Ahogy óhajtja Ezredes. Üljön le. Kér valamit? – Futotta le az udvariassági köröket, hogy miután Kira leült, és elutasította az italt, a kezébe vegye az első rögzítőt. – Az első ügy. Mr. Torelli. Lopás, és illegális cserekereskedelem.

-         Már megint. – Kommentálta Kira, de a hangjában nem volt vád, ami azt illeti semmi más sem.

-         Elkaptam és ezúttal nem lesz vele több gond. Át lett adva a Föderációs bíróságnak a Landros 3-on.

-         Lehet. De valószínűleg megússza egy félév kényszermunkával. Mindenesetre nem akarom újra itt látni!

-         Nem Ezredes. – Vett vissza az Őrnagy, és tovább haladt az újabb ügyre. – B’ratakh. Bántalmazás, és szexuális erőszak. – Olvasta fel a vádat, majd hagyott utána időt Kirának, hogy átolvassa a tömör jelentést.

-         Már megint? Nem értem, hogy a felesége miért vonja vissza állandóan a feljelentéseit.

-         Nos ezúttal nem vonta vissza. – Válaszolt Latara őrnagy semleges hangon, amire Kira feje felrándult.

-         Nem? – Kérdezte, miközben egy újabb hullám már ismerős fájdalom hasított át rajta, ahogy emlékezett mi is történik vele. De aztán visszaerőltette magát a biztonsági jelentésekhez.

-         Nem. Úgy tűnik megelégelte. Mr. B’Ratakh-ot letartóztattuk, s egy klingon hajó már útban van érte, hogy visszaszállítsa a főbolygóra, a tárgyalásra.

-         Mire számíthat? – Kérdezte Kira kissé szkeptikusan.

Latara megvonta a vállát.

-         Lehet, hogy a klingonok erőszakosak, de ezt még ők sem tűrik el. Náluk ugyanolyan tisztelettel bánnak a nőkkel, mint a férfiakkal, egyenrangú harcosnak tekintik őket. Valószínűleg kivégzik.

Kira megrezzent, de valójában nem érzett se sajnálatot, se szánalmat a klingon férfi iránt. Nem csak, mert nem tudta sajnálni azt, aki nőket bántalmaz és erőszakol meg, hanem egyszerűen nem volt kapacitása a saját fájdalma mellett egyéb érzelmekre, egyébként is, még a sajátját sem hagyta, hogy feltörjön.

-         Mi a következő? – Kérdezte egy kis szünet után, nem kommentálva az információt.

Latara sóhajtott egyet, majd felolvasta hangosan.

-         Quark.

Kira élesen felnézett, és a szemében árnyalatnyi harag csillant.

-         Mit csinált már megint?

-         Semmi igazán komoly, csak apróságok. – Vonta meg kicsit a vállát az Őrnagy, majd folytatta. – Egy ideig nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy felhozzam, de most már összejöttek.

-         Pontosabban? – Kérdezte Kira, a hangja újra semleges volt, száraz és hideg.

-         Csempészés. Nem nagy tételek, ámbár. Néhány láda bólián likőr. Egy láda Abarián kristály. Stb. Ott a lista. Valamint fogadások, hazárdjáték és csalások. Ami jelenleg nem büntethető említésre méltóan, de ha a Bajor csatlakozik a Föderációhoz, ezek felett már nem tudunk szemet hunyni.

Kira egy pillanatra bámulta a rögzítőt a kezében, aztán felnézett.

-         Quark tényleg idegesítő figura, de amíg az Állomás teljes Födeációs ellenőrzés alatt állt addig is ilyen volt, és nem zavart sok vizet. Persze volt, hogy átlépte a tolerálható határt, azért meg is kellett büntetni, de tetszik vagy sem, a bárja fontos a személyzetnek ugyanúgy, mint az átutazó forgalomnak. Arról nem beszélve, hogy Odo gyakran használta nagyobb halak elkapására.

Latara halványan elmosolyodott. Aztán bólintott.

-         Tudom, hogy mire gondolsz. Rajta fogom tartani a szemem. – Ígérte.

-         Ez minden, amit várok. – Bólintott vissza Kira, és újra végighasított rajta az ismerős fájdalom, amitől egyre kisebbre húzódott össze a gyomra. – Következő? – Kérdezte, de a hangjába akaratlanul is belekeveredett az érzés, ami nem kerülte el a biztonsági főnöke figyelmét.

Az Őrnagy lassan letette a rögzítőjét az asztalára, majd fürkészni kezdte Kira arcát.

-         Nem akarlak bántani, de szörnyen nézel ki. – Állapította meg végül halkan.

Kira tekintete élesedett, azon a módon, ahogy a beosztottjai a legkevésbé sem remélték, hogy feléjük irányul.

-         A következő? – Kérdezte újra, s a hangjában ezúttal irritáltság és parancs csengett.

Latara szemöldöke megrándult, de nem vette fel a rögzítőt.

-         Mondd csak Nerys mikor sírtál utoljára? – Kérdezte hirtelen, ami váratlanul érzékenyen érintette az Ezredest.

Kira csak bámult rá vakon, s érezte, hogyan süllyed a gyomra újra az ismerős fájdalommal, ami egyre nagyobb, és nagyobb erővel hasított át rajta, hogy hogyan mossák el lassan, de biztosan a vízióját a feltörekvő könnyek. Ám esze ágában sem volt hagyni, hogy ezt mutassa, akár most, szolgálatban, akár máskor. Többé nem, annak az ideje már elmúlt, az egyetlen, aki előtt mutathatta már elment…

-         Az nem a maga dolga Őrnagy. – Felelte végül, és az a kényelmetlen érzése támadt, hogy ezúttal a fájdalomnak nagyobb hatalma van fölötte, mint amivel képes elbánni, és éppen fel akar törni a felszínre.

Latara előre dőlt, egyenesen Kira mélybarna szemeibe nézve.

-         Lehet. De úgy járkálsz körbe az Állomáson, hogy senki más nem meri megkérdezni. Még Dax sem. Hát, valakinek meg kell.

-         Ön átlépi a határt Őrnagy! – Próbálkozott Kira még egyszer, de a hangjából eltűnt a parancsnoki tónus, csak gyenge reszelés maradt.

A biztonsági főnök erre hátradőlt, és gondosan összeillesztette az ujjait, a könyökeit a széke karfáján megtámasztva.

-         Előkészítetted már a Duranialt? – Kérdezte aztán komolyan, arra a lámpásra utalva, amit a bajoriak elveszett szeretteikért szoktak gyújtani, imádkozni értük mellette, a fényénél.

Kira szemében erre valódi harag lobbant, ahogy előredőlt, mint aki bármelyik pillanatban kész nekiugrani a barátjának.

-         Miért tettem volna? Hiszen talán még él! – A hangjában  két napja most először hallatszott igazi szín, még ha az csak harag is volt.

-         Nerys, minél tovább bujkálsz a fájdalmad elől, annál nehezebb lesz. Mind neked, mind a körülötted levőknek. Miért nem veszed ki az összegyűlt kimenődet, és gyászolsz? – Kérdezte Koren szelíden.

Kira hátradőlt, vagy inkább hanyatlott a székében és hagyta, hogy a testét és legfőképp a lelkét megrázza a fájdalom. De aztán újra vasakarattal elzárta magától, és bár keserűen és undorodva, de kénytelen volt beismerni, hogy valóban fél, nem, retteg tőle.

-         Nem megy Koren. – Ismerte el, s nézett gyámoltalanul a másik nőre. – Csak nem megy.

Koren felállt, körbesétált az asztala körül, és átfogva Kira vállát felsegítette. De az Ezredes lerázta magáról a kezeit, és kiviharzott egyetlen szó nélkül. A Promenádon két lépés után újra összeszedte a tartását, s pont olyan arrogánsan, és hidegen lépdelt a turbólift irányába, mint ahogy egy fél órával azelőtt jött. Egész egyszerűen nem adhatta meg magát, még nem, legalább a hivatalos szertartásig nem. És hogy utána mi lesz? Nem akart belegondolni.

Belépve a Vezérlőbe az őt körülvevő hangulatból hirtelen érezte, hgy valami történt. Aztán felnézett Dax arcába és többé már nem csak érezte, de tudta is, valami történik.

-         Parancsnok, jelentést! – Parancsolt, és odaállt egyenesen az első tisztje pultja elé.

Dax láthatóan megrándult, de a helyén maradt, és lehajtotta a fejét, ahogy a befutó adatokat olvasta.

-         A távolsági érzékelők nem jeleznek többé Borg tevékenységet a 31/02-es szektorból. A jelentést megerősítették a kihelyezett szondák is. – Jelentette halkan, nem törődve, hogy a hangjába gyász vegyül.

Kira nézett maga elé némán a pultra támaszkodva. És azon gondolkodott, miért nem érez semmit. Nick meghalt, most már biztosnak látszott, hogy a küldetés sikerült, s az erre tartó Kocka visszatért a Borg űrbe, magán hordozva a vírust, ami remélhetőleg végleg megszabadítja a Föderációt a Borg fenyegetéstől, úgy ahogy az egész Galaxist. Nick valószínűleg már halott, de mindenképpen asszimilálták. Miért nem érez akkor semmit? Kérdezte újra magától. Aztán a víziója kitisztult, és szembetalálta magát Dax fájdalmas és egyben aggódó arcával, aztán ahogy körbenézett ott volt még Worf, aki szintén megrendültnek tűnt, tőle nem megszokott módon. Ott volt még sok fiatal tiszt, Csillagflottások és bajoriak egyaránt, akiknek az arcán mind mély megrendültség és együttérzés volt. De Kira mégis azt kérdezte magától, miért nem érez akkor semmit? Végül hallotta a saját hangját.

-         Akkor úgy tűnik az akció sikerrel járt. Értesítsd a Csillagflottát, hogy küldheti a hajóit. – Parancsolta automatikusan, hivatalosan és üresen. Aztán már majdnem elindult az irodája felé, mikor még hozzátett valamit. – Hívd a hozzátartozókat… - Tartott egy kis szünetet, majd még halkan hozzátette. – És Janeway kapitányt a Voyageren és… Laurence kapitányt a Missurien. És kapcsold az irodámba.

Azzal a Vezérlőben időközben letelepedett néma csend közepette belépett az irodájába.

 

Kathryn Janeway kapitány elfoglalta a kapitányi székét, és hagyta magának a luxust, hogy érezze az ilyenkor mindig átáramló kellemes érzést a testében. De nem sokáig élvezhette a kapitányi pozíciónak eme kellemes mellékhatását, mert az operációs posztról Harry Kim hadnagy hangja szakított félbe a merengését.

-         Kapitány, bejövő szubtérhívást fogok.

-         Az eredet? – Kapta fel a fejét Janeway a nem várt hír hallatán.

Éppen visszafelé tartottak egy hathetes küldetésről, a Miradorn rendszerből, és nem vártak kommunikációt még vagy egy hétig.

-         A hívás a Deep Space Nineról jön Kira Nerys ezredes az, Kapitány. – Válaszolta a csak egy éve előléptetett Hadnagy.

-         Képernyőre! – Adta ki a parancsot a Kapitány. És felnézett.

Amit azonban egy pillanat múlva látott az meggyőzte, hogy talán az irodájában kellett volna fogadnia a hívást. A képernyőn egy ismerős bajori arc jelent meg, de csak az alakja volt ismerős. Minden más az arccal kapcsolatban nem vártan idegen volt. A mély karikák a szemek alatt, a mélybarna tekintet ezúttal üres volt. A kifejezés láthatóan nehezen kontrollált, szűk és fáradt. A képernyőn megjelenő Kira Nerys ezredes semmiben sem hasonlított ahhoz, akivel először több, mint egy éve találkozott.

-         Üdvözlöm Kapitány. – Köszöntötte egy gyenge hang. Aztán mielőtt folytatta volna bizonytalan szünet következett, amíg jól láthatóan felmérte, hol tartózkodik. – Ha kérhetném, folyathatnánk négyszemközt? – Kérdezte aztán még erőtlenebbül.

Kathryn nyelt egyet idegesen, de felállt.

-         Természetesen Ezredes. – És azzal intett Harrynek, hogy kapcsolja az irodájába.

Amint aztán helyet foglalt az asztali terminálja előtt, és megjelent a kép megpróbálta alaposabban szemügyre venni a bajori állomásparancsnokot.

-         Kapitány… - Kezdte Kira, aztán ahogy a hangja elgyengült, nyelt egyet és megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy Ön és… - Egy rövid bizonytalan szünet következett. – Nick, közel álltak egymáshoz. – Behunyta a szemét egy pillanatra, s Kathryn szemtanúja lehetett egy sor érzelemnek, ami átviharzott a gyönyörű arcon. – De sajnálattal kell értesítenem, hogy Wesley zászlós szolgálatteljesítés közben életét vesztette. – Hadarta gyorsan a lehető leghivatalosabb megfogalmazással, amíg az arca végül újra feszült maszkba rendeződött.

Kathryn hátrahanyatlott a székében, és csak bámulni tudta a képernyőn a meghajszolt arcot. Aztán lassan eljutottak a tudatáig a szavak, a jelentésük. Mormogott valamit, majd ahogy realizálta, hogy még ő maga sem értette mit, újra próbálta.

-         Hogy? Nick meghalt? De hogyan? – Kérdezte, s még csak az egyszerű tény sem jutott el a tudatáig.

Kira nyelt egyet. Már túlesett ezen az utóbbi néhány órában jó néhányszor, és csak egyre nehezebb lett. Minden erejére szüksége volt, hogy egyben tartsa saját magát. Miután beszélt Nick szüleivel úgy érezte nincs többé ereje semmihez, de még Janeway kapitány és Laurence kapitány hátra volt. És Nick kívánságának eleget akart tenni, mindenképp. Ahogy eleget tett Tom Brower kívánságának is, felhívva az ő szüleit és az ő barátait is. Valahogy talált még valahol erőt magában, és csak remélni tudta, hogy az kitart a szertartás végéig.

-         Átküldhetem a részletes jelentést Kapitány. – Felelte. „Csak, hadd ne kelljen elmondanom még egyszer” könyörgött magában.

Amiből úgy tűnt Kathryn valamit megérzett, mert a sokkon keresztül is eljutott a tudatáig, hogy ki az, aki a képernyőről visszanéz rá. S mit jelenthet ez neki.

-         Igen, köszönöm Ezredes. – Bólintott automatikusan. Aztán lágyan még hozzátette. – Fogadja őszinte részvétem.

Kira bólintott és majdnem úgy tűnt, hogy megrázkódott. Aztán újra összeszedte magát.

-         Köszönöm Kapitány. A hivatalos búcsúztatás három nap múlva lesz. Ha ide tudna jönni, úgy gondolom Nick örülne. – Felelte vékonyan.

Kathryn egy kicsit gondolkozott, s a fejében már dolgozott az útvonal módosításon, és felkészült szembenézni a ’Flotta admirálisokkal.

-         Tudom Nerys. – Felelte gyengéden, észre sem véve, hogy a bajori keresztnevét használja. - Meglátom, mit tehetek.

-         Értettem. Viszlát Kapitány. – Bólintott Kira és a képernyő elsötétült, csak a Csillagflotta szignál maradt rajta.

Kathryn még percekig ült ott, s hagyta, hogy néhány könnycsepp gördüljön végig az arcán. A fejében emlékek peregtek, furcsán összevegyülve azzal, mit kell tennie. A küldetés lényegi részét befejezték, és nem látta lehetetlennek, hogy három nap múlva megálljanak a Deep Space Nineon. Mindenesetre értesítenie kell a ’Flotta Parancsnokságot. És el kell mondania mindazoknak, akik együtt szolgáltak Nick Wesleyvel a hét év alatt, amíg a Voyager kereste a hazaútját a galaxis másik feléről.

 

A Deep Space Nine konferenciatermében néma csend volt. Emberek álltak körben, civilek, Csillagflottások és bajoriak díszegyenruhában. Középen az asztal helyett ezúttal két fotontorpedó, a Bolygók Egyesült Föderációjának kék-zöld zászlójával letakarva.

A hátsó részben és oldalt gyűltek össze a családtagok, és hozzátartozók. Ott állt egy középkorú házaspár. Jane Brower és id. Thomas Brower, mindketten kicsit szürke arccal, nyilvánvalóan megpróbálva erősnek látszani, egymásba karolva, erőt merítve a másikból.

Mellettük egy fiatal férfi állt, kicsit emlékeztetve mindenkit Nick Wesleyre, a szőke hajával, a hasonló kék szemével, Andrew Wesley a főgépész unokatestvére, az ő balján, egy másik fiatalember, nyilvánvalóan hasonlóan megrendülve, és enyhén Andrewra támaszkodva. Ő Richard Anderson Wesley, Andrew házastársa. A terem két hosszabbik oldalán álltak a barátok és kollégák. A balon Brower zászlós korábbi társai az Enterpriseról, akik képesek voltak eljönni. Illetve a Deep Space Nine gépészei. A terem jobb oldalán Kimberly Laurence kapitány a sarok árnyékában, és Wesley zászlós barátai és kollégái a Voyagerről. B’Elanna Torres parancsnokhelyettes, és férje Tom Paris hadnagy, valamint Harry Kim hadnagy. Végül egész közel a terem elejéhez Kathryn Janeway kapitány és a házastársa Hétkilenced a volt Borg dolgozó, akit még Janeway szabadított fel a Kollektívából, és vezetett vissza az emberség útján. Közöttük a kis Airene a fogadott lányuk, Nick keresztlánya. Végül a terem elejében a Deep Space Nine főtisztjei, jobbról Latara Koren őrnagy, Worf parancsnok, Kira Nerys ezredes, mellette egy üres hely Nicole Wesleynek – ahogy a gépészek sorában is Thomas Browernek –, Jadzia Dax parancsnok és Dr. Bashir.

A néma csendet végül az első dísz-sípszó és Kira ezredes előrelépése szakította meg. Odasétált a két fotontorpedó közé, s a kezét óvatosan rárakta a jobboldalira. Majd körbenézett és elkezdte, halkan, üresen és talán ő maga nem is volt igazán jelen, csak, hogy ne láthassa senki a saját haldoklását.

-         Amíg csak itt élnek közöttünk, és nap, mint nap láthatjuk őket, beszélhetünk velük, és együtt dolgozunk, nem tudhatjuk kik a hősök közülünk. – A szavak lassan peregtek a szájáról, bele a terem megrendült csendjének végtelenjébe. - Nem érezhetjük, hogy mennyire részei az életünknek és mennyire meghatározzák a mindennapjainkat. És nem tudhatjuk azt sem, mennyire fognak hiányozni, ha elmennek. – Tartott egy kis szünetet, elkeseredetten nyelve vissza a könnyeit, és próbálva emlékezni a szövegre. – Thomas Brower és Nicole Wesley valódi hősök voltak. Mert ők nem felejtették el, mit is jelent embernek lenni, mit jelent jónak lenni. És nem csak akkor viselték az egyenruhát, mikor az kényelmes volt, hanem akkor is, amikor igazi áldozattal járt. Életüket adták milliók életéért, a mi életünkért. Hajtsuk meg fejünket előttük. Isten kísérje őket utolsó útjukon. – Simított végig a zászló takarta torpedón, majd sokkal halkabban hozzátette már a saját hite szerint. – A Próféták vezessenek.

Végül csendesen hátralépett, hagyva, hogy aki szeretne, még beszélhessen. A Brower családból nem volt képes sokáig beszélni az apa, átadta helyét az Enterprise egyik volt gépészének. Aztán végül Dax mondott néhány szót mindkét gépészért, végül Kathryn Janeway lépett oda és nézett végig a megjelenteken.

-         Én most nem úgy beszélnék itt, mint Wesley zászlós volt kapitánya, hanem, mint Nick barátja. Mert elmondhatnám, milyen talpraesett volt, milyen nagyszerű Csillagflotta tiszt már akkor is, mikor a Voyageren szolgált, de ezt már itt mindenki tudja. Amit azonban talán kevesen, hogy milyen ember rejtőzött a felszín alatt, hogy milyen barátra lelt, aki volt elég kitartó és áttört a szívéhez. Ő akkor is barát volt, mikor senki más nem volt az, vagy akkor, mikor én magam sem akartam, de szükségem volt rá. Ő tudta mikor kell átlépni a határt, amit bár nem volt szabad, mégsem habozott áttörni, ha olyanról volt szó, amiben hitt. Azt hiszem, nem én vagyok itt az egyetlen, aki sokat köszönhet neki. Én a családomat. Köszönöm Nick, megtiszteltetés volt veled szolgálni, és a barátodnak tudni magam. - Végül újra körbenézett, s a tekintete Kirán állapodott meg. Nyelt egyet, ahogy belenézett a meggyötört arcba, majd nehezen megpróbált elmosolyodni. – Nerys, ha mondana még valamit, mint Nick párja? – Kérte aztán kicsit tétován.

Kira zavartan nézett körbe, de végül újra előrelépett. Barátokat talált, a szemekben részvétet, fájdalmat és gyászt, és gyűlölte, minden bajori szenvedéllyel gyűlölte, hogy mindez rá irányul, hogy nem képes erőt meríteni sehonnan.

De végül elkezdte, a feje üres volt, az ajkairól automatikusan hullottak a szavak. Nem magáért, mert Nick így kérte. Most ő beszélt a testvére helyett is, a szülei helyett, akik el sem jöttek. Ő beszélt, mint Nick családja.

-         Én nem vagyok jó a beszédekben, sosem bántam jól a szavakkal… De… de Nick igen. Ő úgy tudott velük játszani, mint senki más. Hagyott hátra egy levelet, és arra kért, hogy, ha eljön az ideje, hangozzon el… - Lassan reszkető kezekkel emelte maga elé a kis, rongyos papírköteget, amit Nick mindig magánál hordott, és odalapozott az utolsó oldalra, mely már annyiszor változott, és bár még mindig nem nyerte el a végleges formáját, de nem volt többé, aki befejezze. A két könyökét konokul az oldalához szorította, hogy megállítsa valahogy a remegést és halkan, mélyen olvasni kezdte. – „Én… én remélem, hogy ez az üzenet sosem kerül felolvasásra, vagy majd csak száz év múlva, vagy akkor sem. Vagy, ha ez nem lehet, akkor csak azt, hogy még hallják azok, akik sokat jelentettek nekem, és büszkék lehessenek rám. Na, most, hogy meg volt a hivatalos kezdés, belekezdenék tényleg…” – Nerys itt elmosolyodott egy kicsit, reszketegen, ahogy meghallotta a saját szavaiban Nicket, az ő Nickjét, csak ne lett volna olyan nagyon nehéz az a mosoly. – „… Ez a levél az óta alakul, hogy először kerültem nagyon közel a halálhoz, még a Delta Quadránsban. Kathryn még biztos emlékszik rá, bár akkoriban alig tudott többet rólam, mint egy nevet és, hogy kezelhetetlen, vagy valami hasonló…” – Nézett fel Nerys egy pillanatra Janeway kapitány felé, aki olvashatatlan kifejezéssel az arcán állt és hallgatta a barátja szavait. Aztán folytatta, mert nem tudta már, meddig tart ki az ereje. – „… De először talán kezdeném a csapatommal, a barátaimmal… Tess… szeretném, ha tudnád, hogy mindig különleges helyed volt a szívemben. Talán ez unprofesszionális… talán ez nem lenne lehetséges egy csillaghajón, de hihetetlen tehetség vagy, ezért is volt, hogy keményebben fogtalak és többet követeltem néha, mint a többiektől, mert szeretném, ha egyszer majd csillaghajón szolgálnál, főgépészként, és valóra váltanád az álmaid. Ha ezt már nem érem meg, akkor sok sikert hozzá… És… ne haragudj rám, nem akartalak sosem bántani, semmivel…” – Nerys felnézett, ahogy a fiatal gépészzászlós még csak nem is küzdött a könnyeivel, állt sápadtan, és hagyta, hogy Dalby támassza, és átölelje, a másik oldalról pedig Lopez. De Nerysnek folytatnia kellett, mert az ő ereje hirtelen végtelenből véges lett. – „… Ken… az előbb azt hiszem, nem jól kezdtem, vagy, az én szívemben van sokkal több különleges hely, mint képzeltem. Tudod, bár mindig megszívattalak, ha beszóltál a reggeli eligazításokon, de nagyon hiányzott volna, ha nem teszed. Unprofesszionális? Lehet, de számomra ettől voltál Dalby. És tudod, üdítő. Az volt a Voyageren… csak el ne mond a Kapitánynak… és az itt is. Büszke vagyok, hogy a barátodnak tudhattam magam, és te tudod, miért…” – Nézett fel Nerys egy kis szünetet tartva, megpihenve maga is, próbálva lélegzetet venni, mely tágított valamelyest a vasmarkon, amely csak szorította össze, egyre jobban és jobban. Dalby zászlós arca hamuszürke volt, ott csillogott a sötét szemeiben, valami, amit talán a Maquis múltjából hozott, talán korábbról. Aztán csak egyszerűen lehajtotta a fejét, hogy ne láthassa más, hogy a viccre, az ugratásra mindig kész Kenneth Dalby könnyezik. Nerys visszanézett az ismerős kézírással írt szavakra, és próbált tovább haladni. – „…Jack… mi sosem voltunk túl közel, sosem volt lehetőségünk barátokká válni. Mindketten tudjuk, hogy miért. De tudnia kell, hogy maga ennél sokkal többre hivatott, és mindig sajnálni fogom, hogy így hozta a sors, maga kiváló ember, és néha bizony szükségem lett volna a barátságára. Sajnálom, hogy így hozta az élet. Viszlát Jack...” – Nerys felnézett ezúttal is, hogy megkeresse Nick Wesley zászlós jobb kezét, és láthassa a feszes maszkba rendezett arcot, kicsit szürkén, kicsit megrendülten, kicsit emlékek között. S végül újra folytatta. – „… Davis… Keith. Még lóg nekem egy megjelenéssel szombat este...” – Csuklott meg a hangja, ahogy Nick szinte sütött, áradt a szavakból, de tartotta magát, már tudta, hogy nem fog sírni, következzen akármi. A híres, bajori akaraterő és büszkeség vasmarokkal tartotta egyben a testét és a lényét. – „… Szerettem volna látni, hogyan játszik Trokelt, vagy Őszinte vagy Bátort. Úgy tűnik, ez már nem lehetséges. De azért, tegye meg nekem, hogy egyszer, ha szabadnapja van játszik egyet a fiúkkal. Majd figyelni fogom… Ja, és ne kérjen bátort Dalbytól, mert nagyon rosszul jár…” – Nerys felnézett a nagy, mackós férfire, aki a felesége mellett állt és üresen bámult a jobb oldali fotontorpedóra, a szemeiben egy-egy csepp könny bujkált, és egy kis mosoly az ajkain. És belül megfogadta, hogy elmegy egyszer egy híres gépészbulira. – „… Amanda. Tudja, szerettem volna többet látni és ismerni magából, mint egy kiváló és tehetséges csillagflotta gépész. Sajnálom, hogy már nem lesz lehetséges. És ahogy Davisnél is, kíváncsi lettem volna, milyen magánemberként, hogy szórakozik, mit csinál. Őszintén sajnálom, hogy nem volt lehetőségünk megismerni egymást jobban…” – Nerys gyorsan felnézett, mert ő már látta, mi következik, és még nem tudta, hogy folytassa-e, vagy ugorjon. Végül úgy döntött, folytatja. – „… Brower… Tom. Mit mondhatnék? Utálom, ha valaki jobban ért nálam valamihez…” – Csuklott meg újra a hangja, de összeszedte még, ahogy felnézett a bal oldali fotontorpedóra. – „… márpedig el kell ismernem néha elképesztő dolgokat műveltél. Belőled egyszer híres gépész lesz. És Tom… az a helyes szőke kislány kinézett ám magának. Ne szalaszd el az alkalmat, nem minden a szolgálat és az algoritmusok, meg computerek tömege. Menj és hívd meg egy Fekete Lyukra, csak elegánsan…” – Nerys felnézett, és a szíve elszorult, hosszú idő óta, nem csak a saját fájdalma alatt, hanem a Brower szülők látványa és gyásza alatt. De folytatta. Már csak a fajának természetes makacssága és szenvedélyes szívóssága vitte. – „ Lanna, Tom és Harry…” – Nézett fel a terem jobb oldala felé, ahol a Voyagerről megjelent barátok álltak. - „… ti olyan barátaim vagytok, akikért csak hálás lehetek, ti kibírtatok engem a Voyageren, mikor szinte senki más nem. Tom, tudod mindenki, még én is azt hittem, hogy mindössze annyi közös van bennünk, hogy ugyanúgy hajtjuk a nőket. Nem, számomra sokkal több voltál… Lanna… köszönöm az összes pofont és klingon szitkot, amit kaptam. Te tartottál egyensúlyban akkor is, amikor semmi nem volt körülöttem egyensúlyban. Köszönöm. Harry… bár úgy tűnhetett, hogy utáltam, amikor erkölcsi monológokat tartottál nekem, hogyan kell viselkedni az érző lényekkel, különösen a hölgyekkel. Sosem untam, csak még nem tudtam, hogy mennyit is jelentenek valójában… Ja… és. Van itt még valami. Sosem jött el a megfelelő alkalom, hogy bevalljam, sose tudtam összeszedni a bátorságomat. De azt hiszem ennél már nem lesz utolsóbb lehetőség. De előtte szeretném, ha tudnád, hogy szörnyen megbántam. Emlékszel, amikor a klarinétodat ottfelejtetted az Étkezdében és reggelre valahogy letört a fúvókája? És mennyit keseregtél miatta? Na az én voltam. Úgy sajnálom, tudom, hogy mennyire szenvedtél, amíg összejött a replikátor kredit egy újra.” – Jött ki a vége egy elkeseredett levegőrohamban, ahogy Nerys mellkasa összeszorult, mikor meghallotta a fiatal Hadnagy szívet tépő zokogását. Sokáig várt, amíg Harry is összeszedte magát és végül tovább haladt. – „… Kathryn… mikor a Voyagerre kerültem, nem hittem volna, hogy ilyen barátra találok. Te ott voltál mellettem, mikor az egész világ elfordult, elfogadtad a döntéseimet, mindegy, mit gondoltál róluk, elfogadtál úgy és olyannak, amilyen vagyok. A te erőd és gerincességed, elvhűséged nélkül, nem tudom, mi lett volna velem. Köszönöm. Köszönöm, hogy megtiszteltél a barátságoddal. Vigyázz nagyon a családodra. És… tudod, még mindig az a véleményem, hogy az a Tsajkowsky darab sokkal inkább szól a győzelemről, mint a veszélyről. De ebben szerintem sosem fogunk már egyetérteni…” – Nézett fel Nerys újra, egyenesen Kathryn Janeway kapitány szürkéskék, könnyáztatta szemeibe, amelyek el is tűntek, ahogy közelebb húzódott a gyönyörű feleségéhez, hogy elrejthesse az arcát a vállán. – „Hetes… tudod… hihetetlenül gyönyörű lelked van… olyan kár, hogy keveseknek mutatod csak meg. Tudom, most valószínűleg zavarban vagy, és ezért ne haragudj. De sosem mertem elmondani. Sokan, akiket nem a borg nevelt, hanem emberek között, igazi családban nőttek fel sem bírnak ilyen jó és kedves szívvel. Remélem, egyszer majd képes leszel megmutatni ezt a világnak. Én csak megköszönni tudom, hogy számomra láthatóvá tetted. Légy nagyon boldog, mert nagyon megérdemled…” – Nerys felnézett a mindig kontrollált és semleges, hűvös, gyönyörű arcra, mely most is az volt, csak kicsit sápadtabb, s egy-egy könnycsepp gördült le némán, szinte arrogánsan a két alabástrom arcon. Nerys mellkasa összeszorult, de az ereje még tartott, már maga sem tudta, hogyan. Csak a szíve bántott, ahogy meglátta, ki a következő. – „… Airene… kiddó… Most valószínűleg nem érted egészen, hogy mi történik. Ne ijedj meg, nem kell félned. Lehet, hogy nem leszek úgy itt többé, mint ahogy eddig voltam. De tudod, figyelni foglak ám, odafentről… ne sírj! Csak nézz fel, amikor úgy érzed, és ott leszek. Megígérem….” – Csuklott ezúttal tényleg bele a hangja, ahogy a kislány ijedt, mégis, lassan megnyugodni készülő arcát figyelte, amelyen szabadon folytak végig a könnyei, és csak az volt vigasztaló, hogy az értelmes szemekben ott csillogott, hogy érti, tökéletesen érti, mi történik körülötte. Hát Nerys pihent még egy kicsit, próbálva erőt találni valahonnan és folytatta. – „… Latara őrnagy… mi sosem voltunk túl közel, de mégis, végtelenül hálás vagyok önnek. Ha maga nincs, akkor olyasmit veszítettem volna el, ami a legdrágább a számomra. Tudja, miről beszélek. Köszönöm, és szörnyen sajnálom, hogy nem kerültünk közelebb egymáshoz…” – Nerys felnézett Koren mindig sztoikus arcára, és figyelte, hogy jelenik meg a zöld szemekben az emlék, amiről Nick beszélt. Egy kicsit elmosolyodott, maga sem tudta, honnan volt ereje hozzá, de aztán folytatnia kellett. – „… Julian… mindig meg akartam tanulni dartozni, hogy játszhassak magával, ezek szerint nem sikerült. De ön tudja miért. Na de komolyan. Ön nem csak orvos volt a számomra, de barát is. Köszönöm, és ne haragudjon a kellemetlen reggelekért…” – Nerys felnézett, de nem pirult el, mert csak túlságosan fájt, ahogy Nick Wesley hirtelen ott rezgett még tisztábban a szavak között. Nézett az orvosra, a barátjára, amíg összeszedte magát és folytatni tudta. – „… Quark…” – Állt is meg azonnal, erre nem számított. De a kis ferengi ott bujkált a tömeg között, tőle szokatlanul meghatódva. – „… tudja maga az univerzum legjobb kocsmárosa. Nem csak, mert megkopasztja az összes vendégét, de hihetetlenül jól tud hallgatni. És akár hiszi ezt, akár nem jó tanácsai vannak. Magának nincsenek barátai, ugye, Quark? Akkor én sem mondom, hogy az vagyok. Legfeljebb csak egy kuncsaft. Kár, hogy nincs egy olyan vagyongyűjtési szabály, ami engedélyezne barátokat…” – Nézett fel, de Quarkot már nem találta meg, ő tudta miért, mindenki más is. Hát folytatta. – „… Worf… ön sosem nézett rám egyenrangú lényként. Isten, vagy a Próféták tudják csak, hogy megértem, miért nem tartott többnek egy gyenge embernél. Az vagyok. Tudja, csak egy valamit nem mondtam sosem, egyvalamit, amit nem mondhattam, mert nem lett volna hiteles, azon kívül, hogy mindig csodáltam magát. Később, ebből a levélből ki fog derülni ígérem. Addig is, köszönöm, hogy ismerhettem önt. És vigyázzon Jadziára…” – Nézett fel Nerys a klingonra, aki olvashatatlan arccal állt, egyenes vigyázzban, és nem lehetett tudni, hogy mit gondolt. Hát folytatta. – „Jadzia, Dax. Hányszor buliztunk együtt, még az Akadémián, hányszor támogattuk egymást haza, hányszor falaztál nekem, és én neked! Akkor még nem tudtam, hogy mivé fog nőni a barátságunk. Most sem. Csak azt, hogy mivé nőtt eddig. De ezt te is tudod. Csak megköszönni tudom, a bölcsességed, a humorod, amivel fel tudtál vidítani, legyen bármekkora is a baj. Azt, hogy mellettem voltál, amikor mindenki más elfordult, amikor mindenki más megvetett, te szerettél, és kiálltál értem. Köszönöm Jadzia, nem kérhettem volna nálad jobb barátot…” – Nerys vett egy mély levegőt, ahogy Jadzia könnyes arca végül elfordult, hogy a férje karjaiban találjon enyhülést. Nerys már látta, talán a legnehezebb következik. A szülők és családtagok. Csak, hogy a Wesley szülők nem jöttek el, és Nerys nem hitte, hogy ez a rész a nyilvánosságra tartozik így is. Így átugrotta, és onnan folytatta. – „… Andy és Richard…” – Nézett a párra, egyenesen előre, megtört tekintetek fogadták, reszketeg kifejezéseken. – „… Mindig, egészen gyerekkorunktól sosem hazudtunk egymásnak. Mindig kihúztuk egymást minden bajból. Csak szeretném, ha tudnátok, mennyire sajnálom, hogy elárultam ezt, nem tudom, megértitek-e valaha, tényleg nem tudom. Csak annyit kérek, próbáljatok megbocsátani. Kérlek…” – Nerys felnézett, ahogy érezte a szavak mögül is, hogy végül Nicket is elhagyták. Nézte a két férfi arcát és a szíve elszorult, újra, még kisebbre zsugorodott, és folytatta gyorsan, miután már csak két rész volt. Bár nem volt biztos benne, hogy a következőt neki kéne, így és most, de Nick rábízta, és ő pedig bízott Nickben. Így felnézett, vett egy mély levegőt és folytatta. – „Kim… szeretném, ha tudnád, hogy te valami olyasmi voltál nekem, olyasmit jelentettél az életemben, aki nélkül most nem lennék az, aki vagyok. Ne, ne érts félre, nem vagyok tökéletes, de jobbá tettél. Miket beszélek… búcsúznom kéne. Könnyíteni. De nagyon nehéz szavakat találnom most már. Elmondani újra ugyanazokat. És nem szeretném feltépni a régi sebeket. Szeretném, hogy amikor emlékszel rám, emlékezz azokra az időkre, amikor együtt sétáltunk a holofedélzeten, a kis erdőben. Amiket akkor mondtam, emlékezz a szavaimra, mert mind igaz és mind itt él bennem is. Kim, csak élj. Élj Kicsi. És ne hagyd, hogy, amit megtaláltál, újra elvegye tőled bármi…” – Nerys felnézett, ahogy nyelt szárazon, felnézett a hajszolt, gyönyörű arcra, a sarok árnyékában, és látta, hogy Kim Laurence éppen ezt a kérést készül megtagadni. De Nerys értette, értette, hiszen neki is fájt, legalább annyira fájt. S ahogy végül visszanézett, még egyszer utoljára nagy levegőt vett. Belekezdett, kínkeservesen kaparva össze minden maradék erejét. – „… Nerys… Csak akkor olvasd fel ezt is, ha biztos vagy benne…” – Állt meg és körül nézett, aztán visszahajtotta a fejét és folytatta. A hangja jobban reszketett, mint eddig, de folytatta, mert ismerte Nicket. Mert tökéletesen megbízott benne. – „… Olyan nehéz szavakat találni. Olyan nehéz, most így itt, ahogy ülök a félhomályban, miközben nézem, hogyan alszol, a csillagok fénye hogyan világítja meg az arcodat. Olyan békésnek tűnsz, olyan… gyönyörű. Nem tudom elképzelni, milyen lesz, ha ezeket a sorokat olvasod. Néha eltűnődöm, vajon megérdemeltelek-e. És, ha igen, mivel? Mit szeretsz bennem? Csak remélni tudom, egyszer majd elmondod. Egyszer megosztod velem, mi olyan értékes bennem, amitől a szemeid képesek úgy felcsillanni, hogy eltűntetik az egész világot körülöttem. Annyi mindent szeretnék mondani, és olyan kevés ez a papír és a tinta. Elmondhatnám egyetlen szóval is, de olyan kevés az is. Tudod, lehet, hogy a te módszered valóban jobb, úgy sajnálom, hogy ha olvasod ezt, már nem tudlak megcsókolni. Nerys… benned annyi erő van, olyan szenvedély, olyan sok akarat és büszkeség! És annyi gőg, abba szerettem bele, tudod? Ahogy rád néztem, és a hűvös gőg alatt ott ragyogtak meleg mélybarna óceánok. Akkor még nem is realizáltam, de az első gondolatom volt, milyen gyönyörű vagy. A második pedig, hogy milyen lehet, mikor a szemeid is nevetnek. Csak ne sírj jó? Nem tudom, mit érezhetsz most, de hidd el, ha tudnám, átvenném, ha lehetne, átvennék minden fájdalmat. Te nem érdemelsz még több fájdalmat. Sosem hagylak el, Nerys. Én nem tudom, hová kerülök, hol vagyok ebben a percben, de ha van rá egy mód, van rá egyetlen kis esély, akkor most is ott állok melletted és tartalak, szeretlek…” - Csuklott végleg el a hangja, pedig milyen erővel zárta el magától, milyen makacs, szenvedélyes erővel lökte el magától a fájdalmat! És többé már nem tudta tartani, mélyen lehajtotta a fejét, hogy ne lássa senki sem a sebet, a haldoklást, amely ott feküdt nyíltan, a világ előtt.

Egy erőtlen intés, a sípszó még, és a két torpedó felemeltetett, ott volt a két kapitány válla, Dax és Worf, és az alfa gépészcsapat. Lassan, hangtalanul becsúsztak a két odakészített ideiglenes transzporterbe, és egy újabb bólintás után megkezdték útjukat a végtelen űrön át.

 

Ötvennyolc órával korábban.

Nick Wesley testén adrenalin hullámzott át, még sosem tapasztalt gyorsasággal és mennyiségben. Lassan hátrált, amíg a hideg fémfal meg nem állította. A fölémagasodó dolgozó szemében nem volt semmi. Hacsak nem hatékonyság. Már egészen közel volt, mikor érezni lehetett a büdös és fémes leheletét, ami szinte már fel sem tűnt a savas és fémesen párás levegőben. Aztán hirtelen összeesett, majd megfordult és rohanni kezdett.

Wesley nehezen lélegzett és bámulta az előtte lejátszódó képsort. A dolgozó egynéhány lépés után megfordult és újra közeledett felé. De a hideg, érzelemmentes Borg szem ezúttal zavaros volt, ahogy újra fölé tornyosult, Wesley szárazon nyelt egyet aztán még egyet, a szemei kidülledtek, ahogy látta a Borgot összeesni. Aztán a háta mögül csipogást hallott, és néhány gyors gombnyomás után a konzolon látta, hogy a Kocka készül belépni a transztérbe. Aztán eljutott a tudatáig, hogy ő még mindig él! És van esélye életben maradni! Gyorsan körülnézett, és a bensője összeszorult, ahogy a közelében fekvő egyik dolgozóban felismerte Tom Browert.

Az agya sebesen dolgozott, majd ahogy visszafordult a konzolhoz, megpróbált belépni a kocka transzporter rendszerébe, és nem hitt a szemének, mikor sikerült. Aztán egy perc múlva képes volt magukat, illetve magát és az egykori Tom Browert visszatranszportálni, a komp fedélzetére, majd a komppal kijutni a kockából.

Ahogy megfordult, és kinézett a kilátóablakon, még láthatta, ahogy a most már fertőzött Kocka teret vált, majd belép a transztér járatba, egyenesen visszaindulva a Kollektíva szívébe.

Aztán néma csend vette körül. Végül lerogyott, és egy ideig észre sem vette, hogy a félig asszimilált Tomot bámulja. De mikor a dolgozó megrándult, Wesley megugrott, és egy gyors mozdulattal felvont körülötte egy tízes erőteret.

Percek teltek még el, amíg összeszedte annyira magát, hogy képes legyen gondolkodni, de mikor sikerült, újult erővel pattant talpra, hogy lefuttasson egy diagnosztikát az elsődleges rendszereken.

-         Hát Tom, nem állunk jól. – Mormogta az orra alatt, csak, hogy ne érezze magát olyan egyedül, mint amilyen egyedül volt. – Nincs se pajzs, se hajtómű, se fegyverzet. Igaz a másodlagos rendszerek élnek, de a legrosszabb, hogy nincs elég energiakibocsátás, ahhoz, hogy az érzékelők észrevegyenek minket. – Folytatta az egyoldalú beszélgetést, amíg próbálta összeszedni a maradék energiát. – Na, legalább a másodlagos rendszerek élnek. Egy ideig nem fogunk éhen halni. Ahogy mondani szoktad, bezzeg a replikátorok!

Percekig dolgozott aztán csendben és megpróbált minden nanojule energiát átirányítani a kommunikációba. A hajtóműből, pajzsokból és fegyverzetből. Akárhonnan.

-         Na Tom, ez még mindig nem elég. Honnan lehetne még? – Kérdezte amolyan tanáros hangnemben, és hátra is nézett a félig asszimilált dolgozóra. – A transzporter! – Jutott eszébe, de aztán megállt a félmozdulatban. – Az nem jó. – Gondolkodott tovább hangosan. – Mi van, ha életre kelsz, és átjössz az erőtéren? – Kérdezte Tomtól, aki nem nézett ki úgy, hogy meg tudná csinálni. Aztán Wesley ellenőrizte még egyszer a dolgozó életjeleit, és végül a transzporter energiáját is átirányította a kommunikációs rendszerbe. Végül mérgesen a konzolra csapott. – A fene egye meg! Még két megajule! Na akkor gondolkozzunk… - És elkezdett fel-alá járkálni. – Mi maradt? Létfenntartás, gravitáció, és replikátor. Egyik sem az igazi. Mondjuk a replikátor. De az üzenet ennyi energiával legalább két és fél nap alatt ér el az Állomásra, aztán még két nap, amíg ideérnek... Addig elvagyok a fejadagokon… Remélem.

Még két órát dolgozott, mire sikerült a kellő mennyiségű energiát átirányítani. Aztán leült a pilótaülésbe, és elkezdte.

-         Rio Grande a Deep Space Ninennak…

 

Kira ezredes még nem tudta le a kötelességeit. Bárhogy is vágyott az irodája magányára, és a papírmunkára, ami végre elvonná a figyelmét a lelkében és életében tátongó ürességről, még nem engedhetett. Mint az Állomás parancsnokának és a két elhunyt tiszt felettesének még maradnia kellett, elérhetőnek kellett lennie a hozzátartozók számára. De mire feleszmélt nem a hozzátartozóktól, hanem a barátoktól lett körbevéve. Ott állt mellette Kathryn Janeway, Dax, Hétkilenced, és Latara Koren, valamint a kis Airene.

Bár a beszélgetés nem ért el túlságosan hozzá, de mikor valami rángatni kezdte a díszegyenruhája nadrágját végül lenézett, kicsit kivergődve az őt körülvevő ködből.

-         Airene… - Vette észre a kislányt, akinek az apró keze ökölbe szorítva tartotta a nadrágja szárát.

Hirtelen mindenkinek a figyelme a Kirára felbámuló kislányon volt, aki nem látszott ettől zavartatva. Mielőtt még Kathryn vagy Hetes közbeavatkozhatott volna a kislány megszólalt.

-         Nerys néni. Most biztos nagyon szomorú vagy. – Hallatszott a vékony, sírós gyerekhang, mindenkibe beléfojtva a lélegzetet.

Kira gyomra is összeszorult, de leguggolt a kicsi lány mellé, és a törékeny vállakra tette kezét, ahogy megkereste a világoskék gyerekszemeket.

-         Igen, kicsim… - Kezdte, de Airene hirtelen a nyakába borult, és szorosan függött rajta.

Nerys először a döbbenettől nem tudott mozdulni, aztán tétován viszonozta az ölelést. A körben álló felnőttek megrendülve figyelték a párt, s a fojtó érzést próbálták visszanyelni a torkukban. Végül a kislány elhúzódott.

-         Miért kaptam ezt? – Mondta ki a szavakat Nerys, mielőtt meg tudta volna állítani magát.

-         Anya engem mindig megölel, ha szomorú vagyok. És utána mindig jobb lesz. Neki is… – Felelte Airene magától értetődő hangon.

Nerys nyelt egyet, ahogy letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról, de már nem volt ideje válaszolni, mert a kommunikátora megszólalt.

-         Vezérlő Kira ezredesnek.

Hirtelen zavart csend lett, nem csak a körülötte állók, hanem a teremben tartózkodók nagy része is hallotta a hívást.

-         Mondtam, hogy csak vészhelyzetben zavarjanak! – Ütötte meg Kira a komjelvényét rezignált haraggal.

-         Elnézést Asszonyom, de segélyhívást fogtunk.

Kira újra körülnézett, és ezúttal minden figyelem ráirányult. Felállt és sóhajtott egyet.

-         Eredete?

-         35/06/11. ’Flotta csatornán jött. Úgy tűnik, hogy a Rio Grande, Asszonyom.

A terem megfordult egyszerre a három tengelye körül. Kira egy pillanatra nem volt benne biztos, hogy a lábán tud maradni, de aztán végül valahogy megtalálta magában az Ezredest, és a döbbent csendben megszólalt.

-         Azonnal ott vagyok. – Zárta el a komcsatornát. - Dax, Worf és… - Itt habozott egy kicsit, ahogy az agya sebesen kereste a gondolatokat, és lehetőségeket. – és Janeway kapitány velem. – Még beszéd közben elindult a kijárat felé, de mielőtt kilépett volna félrevonta Latara őrnagyot. – Koren, tarts itt rendet, és te vagy a felelős a tájékoztatásért. Majd leszólunk, ha tudunk valamit.

-         Igenis Ezredes.

És azzal a négy tiszt kiviharzott a Konferenciateremből.

Az út végig a folyosókon és a turbóliftben egyetlen szó nélkül telt el. Kira nem volt teljesen része az őt körülvevő világnak, legalább is úgy érezte. Még forgott kicsit minden, s a vér dübörgését egyre hangosabban hallotta a fülében. A racionális, és hűvös része tudta, hogy mennyire veszélyesen közel áll ahhoz, hogy elveszítse teljesen a kontrollt önmaga felett, de minden erejével azon volt, hogy ez ne történjen meg. Nem volt benne biztos, hogy meddig tart még ki, és megfordult a fejében életében először, hogy át kellene adnia a parancsnokságot, de aztán rájött, hogy ha nem tehet semmit, akkor végleg elsüllyed.

Mikorra a négy tiszt kilépett a liftből a Vezérlőbe, Kira ezredesen már nem látszott semmilyen érzelem. Az arcán semleges és egyszerű maszk feszült. A hangja nyugodt volt, és erős.

-         Jelentést! – Parancsolt és rögtön elfoglalta a legközelebbi konzolt.

-         Valóban a Rio Grande az. – Jelentett Dax, ahogy átvette a helyét, aztán egy árnyalatnyi ránc jelent meg a homlokán. – De a távérzékelők továbbra sem fognak semmit.

-         Az hogy lehet? – Kérdezte Kira, és nem hagyta, hogy bármi elvonja a figyelmét.

-         Kitisztítottam az üzenetet. – Jelentette Worf, és felnézett. – Csak audio.

-         Halljuk. – Nézett fel Kira, és megállt a keze a konzol felett.

A Vezérlő komrendszere életre kelt, és a hangszórókból Nicole Wesley zászlós ismerős hangja hallatszott.

-         Rio Grande a Deep Space Ninenak. Segítséget kérünk. A küldetést teljesítettük, de a komp legtöbb rendszere nem él. Nincs térhajtómű, fegyverzet, pajzs. És kommunikáció se sokáig. A koordinátáink 35/06/11…

És itt recsegni kezdett az adás, végül elhalt. Egy percig mindenki döbbenten állt, aztán Kira eszmélt először. Az agya és a hangképzőszervei automatikusan működtek.

-         Dax, mikor küldték el ezt az adást? – Kérdezte, bár a saját konzoljáról már tudta a választ, de megerősítést akart.

-         Körülbelül ötven, vagy maximum hatvan órával ezelőtt. – Jelentett Dax, ahogy felnézett kérdően.

Kira körülnézett, aztán idegesen beletúrt a rövid vörösbarna hajtincseibe.

-         A Defiant még mindig nincs kész, igaz? – Kérdezte, szinte magától.

-         Nincs. – Jelentett ezúttal Worf.

Végül Kira körbenézett és a tekintete Janeway kapitányon állapodott meg.

-         Kapitány… - Kezdte lassan, de Kathryn közbevágott.

-         Hogyne. Adjon fél órát és indulhatunk. – És már nyúlt is a kommunikátora felé. – Janeway kapitány a Voyager legénységének. Tizenöt percen belül mindenki jelentkezzen a posztján! Janeway vége.

Aztán Kira következett, felnézett az első tisztjére, és az arcán mezítelen eltökéltség volt.

-         Dax, tiéd az Állomás. Én velük megyek. – Adta ki a parancsot. – Értesítsétek a hozzátartozókat, de ne ébresszetek felesleges reményt. Azóta már több mint két nap telt el, és legalább még kettő kell, mire odaérünk.

-         Igenis. – Bólintott Dax.

Kira egy gyors válaszbólintás után elindult Janeway kapitánnyal a lift felé, és már csak félig hallotta, hogy kíván Dax szerencsét.

 

A Voyager hídján nyílt a lift ajtaja és Kathryn Janeway, a hajó kapitánya, és Kira Nerys ezredes lépett ki rajta.

-         Tuvok, státusz? – Kérdezte Janeway és helyet foglalt a székében, egy mozdulattal helyet mutatva Kirának is maga mellett.

-         Még két perc az indulásig Kapitány. Hajtóművek és elsődleges rendszerek élnek.

-         Kormány, irány 35/06/11! Teljes impulzus, majd térváltás nyolcas fokozat! Rögtön, ha kész.

-         Igenis Kapitány. – Felelte Paris hadnagy a kormánynál.

Lassú másodpercek következtek, ahogy a Hídon mindenki némán dolgozott, csak a konzolok halk sípolása hallatszott néha, és – Kira biztos volt benne – a vér lüktetése a halántékában.

Végül aztán a hajó enyhén megrázkódott, és a kormány indulási engedélyt kért a DS9 Vezérlőjétől.

-         Az engedély megadom. Sok szerencsét! – Hallatszott Dax parancsnok ismerős hangja.

A Voyager elegáns alakja előbb teljes impulzusra kapcsolt, majd teret váltott és elindult a megadott koordinátákra két elveszett bajtársuk után.

A Hídon halkan vándorolt előre az idő. Csend volt újra, a kijelzőn gyorsan mélyült a csillagtölcsér, ahogy a szubtér látszólag elgörbült a hajó körül. Kira szótlanul bámult maga elé, belül még reszketett kicsit, s magára erőltetett egyfajta bujkálást. Nem akarta elhinni, ami történik, egy pillanatra sem akart részt venni az élete eme napjaiban. És a vasakarata segítségével sikerült kiürítenie a fejét, a szívét, minden gondolatát. A padló szürke színére és mintázatára koncentrált, újra és újra végigjárva minden vonalat, formákat keresve bennük. Aztán hirtelen érezte, ahogy furcsa pánik áramlik a testében, vagy inkább a lényében, és mindennél erősebb késztetést érzett, hogy felugorjon, és csináljon valamit. Bármit, csak ne kelljen arra gondolnia, mi történik.

Nem vette észre Janeway kapitány tekintetét, amely érzékenyen függött rajta már hosszú másodpercek óta. S nem vette észre, ahogy szólásra nyitja a száját.

-         Ezredes? – Kérdezte Kathryn, nem akarva túl sokat mondani a legénység előtt. De Kira nem válaszolt, és hirtelen több szempár figyelt rájuk. Akkor Kathryn átnyúlt és megérintette Kira még a díszegyenruha takarta karját. – Ezredes?

Kira akkor odakapta a fejét, és pislogott egyet.

-         Igen?

-         Jöjjön, megmutatom a szállását. – Ajánlotta fel Kathryn, de Kira ellenkezni próbált.

-         Nincs szükség rá. Csak két napot utazunk. – De amint kimondta rájött, hogy nem hangzott túl logikusan. Sőt.

-         Na jöjjön. – Színezte Kathryn hangját az a parancsnoki tónus, amivel senki sem mert még szembeszállni.

Kira felállt és hagyta magát kivezetni a Hídról. Nem vette észre az apró fejbólintást sem, amivel Janeway kapitány átadta a Hidat Tuvok parancsnoknak.

-         Jól van Ezredes? – Kérdezte Kathryn, már a turbólift biztonságában.

-         Igen. – Bólintott Nerys, kissé már jobban nézve ki. Közelebb is érezte magát a külvilághoz, mint néhány perccel korábban.

-         Mikor aludt utoljára? – Hagyta figyelmen kívül a nyilvánvalóan nem túl őszinte választ.

Kira végül ránézett, kicsit erőtlenül.

-         Ha nem számoljuk két napja az irodát, akkor egy hete. – Vallotta be, és nem érdekelte Kathryn szúróssá váló tekintete.

-         Nos akkor most aludni fog. – Felemelte a kezét, ahogy Nerys tiltakozásra nyitotta a száját, majd nyomatékképpen hozzátette. – Választhat. Vagy alszik egy kényelmes vendégkabinban, vagy a Gyengélkedőn.

Nerys egy pillanatra undorodottan nézett ki a világba, majd gyengén felemelte a két kezét.

-         Rendben, Kapitány. De úgysem tudok aludni. – Tette azért hozzá, csak büszkeségből.

Közben megérkeztek a kabinhoz, és Kathryn beengedte maga előtt az Ezredest.

-         Ott a replikátor, ha éhes, vagy szomjas, feltételezem enni sem evett túl rendszeresen. Az az ajtó vezet a hálószobába, és onnan nyílik a fürdő.

-         Köszönöm. – Fordult Kathryn felé.

-         Nincs mit. Tényleg próbáljon aludni. Holnap reggelre összehívok egy főtiszti megbeszélést, ahol Hetes elmondja, mi történhetett, és akkorra már rövid érzékelőtávban leszünk, úgyhogy többet megtudunk.

-         Köszönöm mégegyszer. – Köszönte meg újra Nerys, kimerülten lehajtva a fejét.

-         Nincs mit Ezredes. – Válaszolt Kathryn. – Ha bármi kell, csak hívjon nyugodtan. – Indult el az ajtó felé. De még egyszer visszafordult. – És Ezredes. Aludjon. Ez parancs.

Kira csak félrehúzta a száját, halvány utánzataként egy grimasznak, majd belépett a hálószobába. Lerogyott az ágyra, és néhány percig nézett maga elé, végül a tekintete a párnára vándorolt. Az utolsó, amit látott az a gyorsan közeledő sötétszürkéskék csillagflottaszabvány párnahuzat.

 

Kira felébredt, de nem tudta mitől. A világ még nem érte el, a szemét sem volt ereje kinyitni. Csak hevert az ágyon, ahogy a gondolatai lassan elindultak és kezdett emlékezni mi történt az elmúlt napokban. Ahogy mindaz elérte, hirtelen újra beindult a már rezignált, önmagát tápláló védekező mechanizmus, s próbálta kizárni a reményt, a lehetőség elfogadását és megértését. De még nem mozdult. Még csak lassan megpróbálta a lélegzetét szabályozni, a régen megtanult bajori meditációs technikák segítségével. Jobbára azonban megpróbált mélyen lélegezni.

„A pontos idő 6:05 perc.” Hallott egy gépies női hangot. És hirtelen rájött, hogy valószínűleg a computer ébresztőjére ébredt fel. A Voyageren van. Útban a Rio Grande felé. Nick felé.

De ezt rögtön ki is rázta magából. Bár a gondolat nem fogalmazódott meg benne, de nem merte elfogadni a lehetőségét, hogy mégsem haltak meg, hogy élnek. Mert túl sokba került volna az újabb csalódás.

Végül megmozdult. Lassan felült, és lerakta a lábait az ágy szélére ülve. Az arcát a két tenyerébe hajtotta, és felsóhajtott, próbálva minél több oxigént a tüdejébe préselni. Rosszul érezte magát, nem csak végtelenül kimerültnek – a fizikai kimerültség mellett mentálisan is – de piszkosnak és betegnek is. Végül, ahogy felnézett egyenesen a fürdőszoba ajtóval találta szemben magát.

Reszketegen állt fel és tett néhány rogyadozó lépést az ajtó felé, s mikor az kinyílt már meg tudott támaszkodni az ajtókeretben. Valahogy lehámozta magáról a díszegyenruha gyűrött maradványait és beállt a szónikus zuhany alá, semmi kedvet nem érezve a máskor általa annyira imádott vízhez. Ahogy kilépett és elzárta a lassan fájdalmas rezgést, csak akkor realizálta, hogy nem hozott magával csere egyenruhát. Mély, irritált sóhaj szakadt fel a torkából, aztán a háló replikátorához lépett, a kezében a koszos egyenruhával, egy kicsit már több erőt érezve magában.

-         Computer, képes a replikátor bármely ruhát kitisztítani? – Kérdezte még gyenge hangon.

-         Megerősítve. – Jött a gépies hang.

Erre gyorsan átfuttatta a hulladék programon, és már a tiszta egyenruhába öltözve lépett ki a nappali részbe. Ahogy a látóterébe került az ételreplikátor megfordult a gyomra és azonnal el is döntötte, hogy a reggeli nem túl jó ötlet. Ez volt az a pillanat, amikor megszólalt a látogatót jelző hang.

-         Tessék! – Szólt ki, árnyalatnyi megkönnyebbüléssel a hangjában, hogy végre történik valami.

A belépő arany egyenruhás tiszt számára ismeretlen volt, de nem volt ideje jobban szemügyre venni, mielőtt az megszólalt.

-         Jó reggelt Ezredes! Robert Ayala hadnagy vagyok. A Kapitány küldött, hogy kísérjem a Konferenciaterembe, amennyiben készen áll.

-         Köszönöm. – Válaszolt egy fejbólintás kíséretében, aztán gyorsan körbenézett, majd elindult az ajtó felé. – Mehetünk is.

Nem beszéltek. A biztonsági tiszt végezte a dolgát, Kira pedig nem érzett magában olyan túltengő energiát, hogy csevegjen. A lift aztán megérkezett, s a Hadnagy átkísérte a Hídon, egyenesen a már megtelt Konferenciaterembe.

Ahogy Kira körbenézett a legtöbb már helyet foglalt főtisztet felismerte. Ott volt az asztal másik végén Janeway kapitány, a jobbján Tuvok parancsnok, aki mellett Hétkilenced ült, mellette Tom Paris hadnagy, és ő mellette a Doktor. Az asztal másik oldalán, a Kapitány balján, egy sárga egyenruhás nő, akit nem ismert, nyilván a biztonsági főtiszt, mellette B’Elanna Torres parancsnokhelyettes és Harry Kim hadnagy. Végül az utolsó szék nyilvánvalóan rá várt.

-         Jó reggelt Ezredes. – Köszöntötte a Kapitány egy bátorítónak szánt mosollyal. Majd megvárta, amíg visszaköszön és leül. Aztán elkezdte a gyűlést. – Nos emberek, akkor kezdjük. Tom milyen messze vagyunk még?

-         Jelen sebességgel még körülbelül tizenkét óra Asszonyom. – Jelentett a fiatal és jóképű tiszt.

-         Rendben. Harry, mikor érünk rövidtávú érzékelőtávba?

-         Már ott vagyunk Kapitány. – Húzta ki magát önkéntelenül is az operációs tiszt. – De nem fognak semmit az érzékelők.

-         Próbálja alacsony energiajelek fogására áthangolni. – Szólt közbe Hétkilenced a Voyager Asztrometrikai részlegének vezető tisztje hidegen.

Erre Harry egy kicsit elvörösödött, de azért bólintott.

-         Hetes, talált valami magyarázatot? – Fordult végül Janeway a házastársa felé, aki szolgálatban azonban megmaradt egy tisztnek. Vagy legalább is ezen igyekeztek mindketten.

A volt Borg erre felvett az asztalról egy rögzítőt és megkezdte a jelentését.

-         Igen, Kapitány. Átnéztem a küldetéstervet, amely figyelembe véve a lehetőségeket valóban… hatékony. – Ez Hetes szájából komoly elismerésnek számított. – És első látásra közel száz százalékos volt a két tiszt halálának valószínűsége. – Erre a mondatra Janeway önkéntelenül is Kira felé kapta a tekintetét, de az Ezredes még csak meg sem rezzent. – De mikor a Doktorral megvizsgáltuk a vírus szerkezetét arra jutottunk, hogy a vártnál jóval gyorsabban fejthette ki a hatását. Egész pontosan tíz óra helyett 6,486 perc alatt. Ami azt jelenti, hogy Brower zászlós asszimilációját és az új célkoordináták betáplálását követően Wesley zászlós asszimilációjára nagy valószínűséggel már nem maradt idő a vírus aktiválódásának bekövetkezte előtt. Tehát a Zászlós valószínűsíthetően észrevette, hogy lehetőség nyílt a megzavarodott rendszerek miatt a menekülésre, és kitranszportált a kompra Brower zászlóssal, illetve a belőle lett dolgozóval együtt. – Fejezte be a jelentését és tette le a rögzítőt az asztalra, végül felnézett a Kapitányra.

-         De ha a vírus ennyivel gyorsabb volt, akkor az sem biztos, hogy a kocka egyáltalán visszatért a Kollektíva szívébe. – Nézett fel most először Kira, egyenesen Hetesre. Mindenki más pedig rá.

-         Valóban. – Ismerte el hidegen a volt Borg, aztán még kifejtette. – Ámbár a valószínűbb, hogy ugyan visszaért, de a vírus nem terjedt tovább, mert a Központi Tudat a viselkedése miatt felfedezte és megsemmisítette a Kockát.

Egy pillanatra csend lett a teremben, aztán a Kapitány folytatta.

-         Bárhogy is, előbb utóbb úgyis megtudjuk. És talán a Rio Grande érzékelőinaplói is a segítségünkre lehetnek. – Aztán körbenézett, s a tekintete Kirán állapodott meg. – Van még valakinek hozzáfűzni valója? – Kérdezte a jól megszokott zárásként. Miután senki nem válaszolt. Befejezte. – Akkor leléphetnek.

 

A reggeli konferencia után lassan telt az idő, ha lehet még keservesebben, mint előző nap. Az Asztrometria az érzékelők áthangolásán dolgozott Hetes vezetésével, hogy ilyen távolságból is képesek legyenek észlelni a komp gyenge energiajeleit. Mikor aztán két órával később a hívás megérkezett a Hídra, mind Janeway kapitány, mind Kira ezredes elindult lefelé a laborba.

-         Jelentést! – Sétált be a Kapitány, nyomában az Ezredessel az Asztrometriai Laborba, ahol Hetes állt a központi konzol előtt, illetve oldalt Harry Kim és Susan Nicoletti dolgozott.

-         Fogjuk a Rio Grande jeleit, Kapitány. – Válaszolt Hetes, a nélkül, hogy megfordult volna.

-         Van vizuális kapcsolat? – Kérdezte Janeway, és odalépett a házastársa mellé.

-         Nincs, Kapitány. – Jött a válasz.

-         Életjelek?

-         Kettő. – Válaszolt Hetes. – Az egyik gyenge és Borg, valószínűleg Brower zászlósé. A Másik erős, és stabil. Nicole Wesley zászlós.

Kira erre egészen közel lépett és próbálta újra csak kizárni a lehetőségét, annak, amit hallott.

-         Tudunk kommunikálni velük? – Kérdezte aztán, még mielőtt megállíthatta volna magát.

A Kapitány és Hetes is ránézett, végül a volt Borg lassan megrázta a fejét.

-         Nem. Még túl messze vagyunk. Amellett a kommunikációs rendszerük a segélyhívás alapján nem él. – Felelte, és bár Kira nem, de Kathryn meghallotta a hangjának árnyalatnyi lágyulását.

-         Rendben. Folytassák! Amint van vizuális kapcsolat, vagy kommunikáció értesítsenek! – Parancsolt, aztán Kirára nézett. – Ezredes?

Nerys csak bólintott, és követte ki a Kapitányt a laborból. A folyosón aztán Kathryn felé fordult.

-         Ezredes, evett ma már valamit? – Kérdezte egy kicsit lágyabban, mint a kapitányi hangja.

Kira fejében megfordult, hogy az igazság elhallgatása bölcsebb lenne, végül aztán nem volt energiája hazudni.

-         Nem. – Ismerte el, és lehajtotta fáradtan a fejét. Valahogy nem érezte szükségét, hogy a napok óta vasakarattal tartott külsőt a Kapitány előtt is tartsa. Valahogy, ha már lennie kellett valahol, akkor Kathryn Janeway mellett akart lenni. Nem tudta, hogy pontosan miért, de Nick annyit mesélt már róla, és annyit hívta őt szubtéren, annyit mesélt a Voyageren eltöltött időről, hogy egyszerűen Kathryn mellett közel érezte magához. Közel, de ez nem fájt, mert nem olyan közel, mint az Állomáson, mint otthon. Jó volt Kathrynre nézni, és jó volt tudni, hogy Nick legjobb barátja az, aki visszanéz rá.

-         Mit szólna, ha ennénk valamit, amíg várunk? – Kérdezte a Kapitány és a liftbe belépve, még a válasz előtt az Étkezdét kérte.

Kira erre vágott egy grimaszt, de nem ellenkezett.

-         Úgy látom nincs más választásom.

Kathryn is elővette a saját grimaszát.

-         Nincs. – Jegyezte meg.

Végül Kathrynnek sikerült belediktálnia néhány falatot Kirába, és csak aztán próbálta meg szóra bírni.

-         Most már minden rendben lesz. – Kezdte halkan, miközben a fáradt bajori arcot fürkészte.

Kira felnézett egy gyenge grimaszt vágva, majd visszanézett a tányérjába, ahol az ételét turkálta. Ez volt az utolsó dolog, amit tenni szokott, hiszen volt Ellenállóként soha nem vetett meg egyetlen falat ételt sem, egyszerűen szokásává vált mindig mindent megenni, ami elé került, s ezt később nem is vetette le. Nick gyakran ugratta is ezért, vagy inkább, mert a szokása ellenére sem nézett ki egy grammal sem súlyosabbnak, mint évekkel korábban, mikor még az Ellenállásban csak néhány naponta tudtak enni. Azonban erről Kathryn nem tudott.

-         Lehet. – Jött végül a hasonlóan halk válasz.

A Kapitány átnyúlt az asztalon és egy pillanatra megérintette Nerys kezét.

-         Jól van? – Kérdezte a hangjából már tisztán kicsendült az aggodalom.

Kira még egyszer felnézett, végül valamiért beszélni kezdett, maga sem tudta miért.

-         Nick és Brower meghaltak. Eltemettük őket. – Megállt, hogy a szárazságot a torkában megpróbálja visszanyelni. – Ez csak egy kicsit sok egyszerre. – Fejezte be végül másképpen, mint ahogy gondolta.

Kathryn arckifejezéséről egy pillanatra lecsúszott a kapitányi maszk és együttérzés került a helyébe.

-         Nemsokára újra itt lesznek, és minden rendbe jön. Csak adjon magának időt. – Próbálta elhitetni Nerysszel azt, ami egyelőre még túl hihetetlen volt.

-         Lehet. – Tért vissza Kira figyelme a tányérjára, és leküzdött még néhány falatot.

 

Harry Kim hadnagy feje emelkedett, ahogy felnézett a Kapitány székének irányába.

-         A vizuális érzékelők látják őket Kapitány. – Jelentett, amire Kathryn hátranézett az operációs tisztjére, majd egy pillanat törtrészéig elkapta a háta mögött álló Asztrometriai tisztjének és házastársának igézően feminin alakját, végül felnézve a Híd elülső részében helyet foglaló kilátóernyőre kiadta a parancsot.

-         Képernyőre!

Ahogy megjelent a kép, az űr sötétjét meg-megszakító csillagok fénypontjai között, egy kis megtépázott kettesosztályú űrkomp alakja sötétlett. A gyakorlott vagy beavatott szemek észrevehették rajta az apró – még a Dominium-háború előtt eszközölt – változtatásokat, ám első ránézésre olyan volt, mint bármelyik kettesosztályú komp. Fény azonban nem vette körül, mert szemmel láthatólag a legtöbb rendszere nem élt. A hajtóműgondolák sötétek voltak, a megszokott neonkék helyett, s a vékony darab, ami az elülső ablakból látszott, nem indikálta, hogy lett volna fény odabent. Tehát a legtöbb másodlagos rendszer sem élt már.

-         Még húsz perc a transzportertávig. – Jelentette a kormány, de a Kapitány már másra volt kíváncsi.

-         Tudunk kommunikációt létesíteni velük? – Kérdezte enyhén elfordítva a fejét, még mindig a képet nézve, de jelezve, hogy figyel az opra.

-         Igen Kapitány. – Jött a válasz egy kicsivel később, és abban a pillanatban Kathryn a szeme sarkából elkapta, ahogy Kira idegesen megmozdul a székében. – De csak audio.

-         Csinálja Mr. Kim! – Adta ki a parancsot a Kapitány, és végül egyenesen Kirára nézett. – Ezredes, csak rajta, ők az Ön emberei. – Adta át a csatornát Kirának.

Nerys felállt, és érezte, ahogy a szíve egyre feljebb költözik a mellkasában, s a vér újra olyan hangosan lüktet a fülében, hogy meg volt róla győződve, hogy mindenki hallja a Hídon. Végül összeszedte minden még meglévő energiáját, megköszörülte a torkát, s ahogy a Voyager operációs tisztjének távoli hangja elért hozzá, megszólalt.

-         Kira a Rio Grandénak, hallanak? – Kérdezte, s a keze önkéntelenül is ökölbeszorult az oldala mellett, ahogy a válaszra várt.

A pillanatok keserves csendben, illetve az audiocsatorna halk recsegésében teltek, amíg egy rekedtes és jól hallhatóan nem túl egészséges, de annál ismerősebb hang jött át a komlinken.

-         Látod Tom? Mondtam én, hogy értünk jön… - Hallatszott, és mindenki a Hídon zavartan nézett az önkéntelenül is egy lépést előre lépő Ezredes felé. Aztán a beálló szünetben Hetes szólalt meg.

-         Kapitány, a kompban veszélyesen alacsony az oxigénszint.

Kathryn csak felnézett, majd a komcsatorna újra életre kelt.

-         A Próféták leggyönyörűbb, legszexisebb angyala…

Kira mélyen elvörösödött, aztán egy pillanat múlva már le is küzdötte, és önmagának is meglepetést okozva kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét, rég nem tapasztalt teljes élességében. Végül a Kapitányra nézett.

-         Mennyi időre elég az oxigén Hetes? – Kérdezte Janeway egy pillanatra nem veszítve el a kontrollt.

-         Nem tudom innen pontosan megállapítani, Talán 16-18 perc. – Jelentett.

Mielőtt a Kapitány válaszolhatott volna a komcsatornából ezúttal egy dal gyengén előadott pár taktusa jött át.

-         But if you'll let me love you / It's for sure I'm gonna love you / All the way – A hangból már tisztán ki lehetett venni az alkoholmámorhoz hasonló delíriumot, amit a valószínűleg hosszú idő óta fennálló oxigénhiány okozott.

„Az közel lesz.” Gondolta azonnal Janeway, és gyorsan Tomra nézett a kormánynál.

-         Gyorsítson Mr. Paris. 9-es fokozat! Hetes és Harry próbálják növelni a transzporter teljesítményét! – Aztán az eszébe jutott hirtelen valami véletlen folytán az Akadémián tanult alap orvosi kurzus. – Ezredes. – Állapodott meg a tekintete a még mindig tehetetlenül a képernyőt bámuló Kirán. – Beszéljen hozzá, tartsa szóval!

Kira egy pillanatra újra ránézett, majd a szeme felvillant, ahogy megértette a miértet és újra felnézett a képernyőn még mindig fent lévő képre. És csak aztán hasított át rajta, hogy nem tudja, mit is mondjon. Illetve nagyon is tudta, de egy csillaghajó zsúfolt hídjának közepén az nem lett volna helyénvaló. És a „pokolba a helyénvalósággal…” kezdetű mondathoz még nem volt elég kétségbeesett és elég erős sem.

-         Zászlós hall engem? – Kérdezte aztán elég hangosan, hogy a csatornán átérjen a hangja.

A Híd személyzete először felkapta a fejét, majd összeszedve a professzionalizmusukat visszatértek a feladatukhoz. Mikor aztán a komcsatornán jött az ittasnak tűnő hangon a válasz már csak megrezdültek, de nem néztek fel.

-         Nick Wesley zászlós szolgálatra jelentkezik Asszonyom! – Hallattszott a jól előadott mondat, amit egy sor hisztérikus nevetés következett, aztán az egész köhögésbe fulladt.

Kira újabb lépést tett előre, és nem hallotta, ahogy Tuvok parancsnok halkan kommunikál a Gyengélkedővel, és tudatja a Doktorral a rövidesen érkező két páciens állapotáról tudott információkat.

-         Mi a státusza főnök? – Kérdezte gyorsan Kira próbálva magán tartani a figyelmét a fiatal főgépésznek.

Hosszú pillanatokig nem jött válasz, aztán egy teljesen más hangszín hallatszott át a komlinken.

-         Álmos… nagyon álmos vagyok.

Kathryn erre önkéntelenül is felkapta a fejét, és mielőtt még Kirának lett volna ideje pánikba esni, halkan odaszólt.

-         Tartsa valahogy ébren!

Kira visszafordult, ahogy a fejében szörnyű emlékképek peregtek végig egy hasonló szituációról, ahol Sisko kapitány feküdt sérülten, és őt kellett ébren tartania. A különbség az volt, hogy akkor néhány centi választotta csak el a Kiválasztottól. Most pedig Nick még ezer kilométerekre van.

És ahogy kirázta magát az emlékeiből, érezte, hogy eljött az a pillanat, amikor a protokollok, meg a helyénvalóság mehetnek a pokolba.

-         Nick, nagyon figyelj rám! – Kérte önkéntelenül is halkabban és közelebb lépve. Nem vette észre, ahogy a Híd személyzete még egyszer felnéz a konzolukról. Aztán, mint akik valami rosszat tettek, visszakapják a tekintetüket.

-         Nerys te vagy az? – Jött át a kérdés, de a hang ezúttal gyengébb volt, majdhogynem elveszett, eltűnt a delírium belőle, csak ijesztő bágyadtság maradt.

Nerys megtörölte az arcát az egyenruhája ujjába, ezzel a mozdulattal takarva a hirtelen a szemébe tolult könnyeket. A Pokolba, ha eddig nem sírt, hát most sem fog! És ezzel az elhatározással bele is túrt a rövid vörösesbarna hajtincseibe.

-         Én vagyok. Ébren kell maradnod hallod? – Kérte halkan, a hangja csak árnyalatnyit remegett, csak annyira, hogy talán csak a komlink másik végén lévő Nick tudta volna észrevenni, de hogy valóban meghallotta-e, az nem derült ki.

-         Miért? Tom alszik. – Jött az újabb, talán egy árnyalatnyival gyengébb válasz.

Nerys most már kezdte újra elveszíteni a csak nem rég megtalált energiáját, s egy pillanatra nem tudta mit is válaszoljon, úgy érezte, hogy a feladat meghaladja a képességeit.

-         Nick, Sq’wan… - Körülnézett, de senki nem figyelt láthatóan rá, a bajori szóra sem kapták fel a fejüket. – Tarts ki, már csak pár perc! Csak ne aludj el, jó? Nem szabad elaludnod! – Próbálta elkeseredetten, és harcolt, mind magával, mind az idővel, vagy épp Nick állapotával.

Súlyos pillanatokra csend lett újra, úgy tűnt, hogy Nick már nem fog válaszolni, aztán mégis átjött a még egy kicsivel bágyadtabb hang.

-         Elromlott… a környezetszabályozó… - Motyogta most már csak. – Olyan hideg van itt… olyan nagyon hideg… és nem kapok levegőt… - Aztán elfúlt, és halk köhögést lehetett hallani.

-         Sq’wan, beszélj hozzám, hallod? Mondj valami, bármit! – Nerys hangja hangosabb lett, ahogy kezdett benne emelkedni az érzelmek már kibogozhatatlan tömkelege.

Még hosszabbnak tűnő másodpercek másztak végig az időkontinuum végtelen útjain, mire egy halk nesz jött át a komcsatornán, aztán Nick kivehetőbb szavai.

-         Sajnálom Nerys… - Volt a halk mormogás, aztán semmi.

Nerys egy pillanatra nem mozdult, megérezve a véglegességet, aztán előreugrott, megijesztve ezzel mind a Kapitányt, és a most már csak pár centivel előtte ülő Parist is.

-         Nick! – Ez gyakorlatilag kiáltás és sikoly keverékeként hagyta el a torkát, amitől a Hídon még nagyobb lett a csend, mint előtte volt.

Kathryn már állt, s most odalépett Kira mögé és a vállára tette a kezét, próbálva vigasztalni, de Nerys még csak meg sem érezte.

A Kapitány halk szavai törték végül meg a csendet.

-         Mennyire vagyunk még?

-         Négy perc, harmincöt másodperc, Kapitány. – Nézett fel rá Tom, aztán a jóképű arcban ülő kék szemek Kirán állapodtak meg.

De az újra beállni készülő csendben a komcsatorna újra életre kelt.

-         Nerys… - Egy halk suttogás és motyogás keveréke volt csak, de Nerys fülét nem kerülte el. A fülbevalója megcsillant, ahogy felkapta a tekintetét. És nem tudva megszólalni, hallgatózott. – Nerys… ott vagy még? – Kérdezte Nick harmatgyenge, ziháló hangja. Most már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebb a kompban.

-         Itt vagyok Sq’wan. Csak tarts ki, megyünk! Még négy perc. Tudom, hogy menni fog! – Törtek fel Nerys mellkasából a szavak kontrollálatlanul. Már nem érdekelte hol van, nem is tudta, csak Nick hangja létezett és az előtte tornyosuló feladat. Megmenteni az emberei életét. Sq’wan életét.

-         Az jó. – Jött a válasz egy újabb sorozat rövid és ziháló lélegzetvétel után.

-         Nick, csak maradj ébren! Hallasz? Ígérd meg, hogy ébren maradsz! – Könyörgött halkan, elkeseredetten, a kétségbeesés átvette a szavai irányítását. Kezdett eljutni az érzékeiig, hogy Nick tényleg él, és az, hogy megint hajszálnyi közelségben van ahhoz, hogy elveszítse kezdte meghaladni a teherbírását.

Hosszú pillanatokig, csak a nehéz lélegzetek hallatszottak, amik mégis adtak Nerysnek egy furcsa megnyugvást, hiszen amíg hallja azt az iszonyú hangot, addig Nick még él. Aztán végül újra szavak jöttek át a csatornán.

-         És mit kapok cserébe? – Kérdezte Nick, s most már Nerys hallotta a hangjában az akaratot, az együttműködni próbálást, ami bár ködös volt, mégis megmásíthatatlanul jelezte ottlétét, még ha újra delíriumgőzös is lett.

Halványan elmosolyodott, majd hátranézett egy pillanatra újra ráébredve hol is van, ami ugyan nem érdekelte, de elég volt egy árnyalatnyi piruláshoz.

-         Amit csak akarsz. – Felelte gyorsan.

-         Mennyi Tom? – Vágott közbe a Kapitány hangja, aki változatlanul ott állt az Ezredes mögött, minden idegszálával készen bármire.

-         Még egy ötven. – Jelentette röviden a pilóta, amit Nick ziháló válasza szakított félbe.

-         Ne haragudj, de nem lehetne azt, hogy siess egy kicsit? – Kérdezte, de aztán elakadt, ahogy megpróbált az egyre ritkább levegőből elég oxigént préselni a tüdejébe.

-         Már kevesebb, mint két perc, Nick. – Válaszolta gyorsan Nerys, aztán hirtelen újabb ötletet talált. – És ha még egyet kívánhatnál? – Kérdezte gyorsan. Semmi mást nem látva már maga előtt, mint hogy valahogy, akárhogy szóval kell tartania, meg kell tartania a figyelmét.

Újabb súlyos másodpercekig csak a harc hallatszott, ahogy a fiatal főgépész küzd minden egyes lélegzetért.

-         Sq’wan, meb akir zaron. – Jött át a komcsatornán, amitől Nerys önkéntelenül is hátralépett egyet, beleütközve Janeway kapitányba egy nyögés kíséretében, és mélyen elvörösödött, de a szemében végül felszabadultak a könnyek, most már akadálytalanul folytak végig az arcán. Sq’wan élt, alig-alig, egyetlen egy pillanatra a haláltól, de élt és neki lehetősége volt vagy megmenteni, vagy elbúcsúzni tőle. Reszketett a súly alatt, de megütötte, hogy él, még él!

Tom Paris felnézett a háta mögött álló bajorira és halkan megjegyezte.

-         Feltételezem, nem akar fordítani nekünk. – De amikor a Kapitány éles tekintetével találta szemben magát, azzal a fajtával, ami hírhedten rémálmokat hozott nemcsak a kadétok, de zászlósok és hadnagyok éjszakáiba is, inkább visszafordult a kormány felé.

Nerys azonban nem hallotta a kommentárt, mert összeszedve a lélekjelenléte maradványait válaszolt.

-         Nagyon ajánlom, hogy túléld, mert ezért lefokozlak! – Volt az elkeseredett kísérlet, a vékony hangon, hogy ébren tartsa még egy kicsit, ha csak pár másodpercre is. Mert nem volt kérdés, hogy meg fogja menteni, most már csak meg kell mentenie.

A komlinken áthallatszó lélegzetek egyre hangosabbak és szaporábbak lettek, de áthallatszott egy gyenge kísérlet, ami akár nevetés is lehetett volna. Végül egy tényleg alig hallható válasz.

-         Akkor siess…

A következő pillanatokban néma csendben hallgatta mindenki az egyre gyengülő lélegzetet, és mikor a legkisebb zaj is megszűnt, Hetes hangja hasított át a döbbent levegőn.

-         Transzportertáv. Bemértem őket. Átsugárzás a Gyengélkedőre két fő. Kész.

Kira azonnal megfordult a tengelye körül és tágra nyílt szemekkel nézte a hűvös és abszolút kontrollált tartását a volt Borgnak, mielőtt automatikusan elindult Janeway kapitány már a turbóliftnél tartó alakja után.

 

A Gyengélkedőn káosznak látszott abszolút összefüggő rend uralkodott. Az izolált bioágyon egy tízes szintű erőtér mögött dolgozott a Doktor, a metál és bioanyagból álló testen, amely valaha a Tom Brower nevet viselte. Senki már nem volt képes bemenni hozzá, így hát a hologram kénytelen volt megbirkózni a feladattal egyedül, mint a Voyager hétéves hazaútja során oly sokszor.

Egy másik szekciójában a Gyengélkedőnek két ápoló dolgozott Nicole Wesley eszméletlen alakja fölött. A fiatal gépész sápadtan, kékre színeződött ajkakkal, végtagokkal és fülekkel feküdt mozdulatlanul a bioágyon, mikor az ajtó halk szisszenéssel kinyílt.

Először senki nem vette észre a belépő Janeway kapitányt, Kirát és Hetest, de az erőtér mögött dolgozó Doktor végül felnézett, ahogy Janeway parancsa mélyen átszelte a Gyengélkedő levegőjét felé.

-         Jelentést!

-         Egy pillanat Kapitány. – Válaszolt a Hologram, ahogy megkerülte gyorsan a páciensét, egy orvosi trikorderrel a kezében.

Még néhány percnyi vizsgálódás után végül átlépett az erőtéren és megállt a három tiszt előtt.

-         Szóval Doktor? – Csendült a Kapitány kissé irritált hangja. Nem szerette sosem, ha megváratták, és az, hogy egy Borg van a hajója fedélzetén – már a feleségén kívül – az nem segített a dolgon.

A holodoki egy pillanatra Kiráról Janewayre nézett, végül vissza az Ezredesre, tisztán nem tudva eldönteni, hogy kivel is közölje a páciense állapotát. Végül maradt egy közbülső megoldásnál, próbált mindkettőre, vagy legalábbis egyikről, a másikra nézni a jelentése közben.

-         Szóval… Wesley zászlós állapota stabil. A véroxigén szintje és a testhőmérséklete is kritikusan alacsony volt, mikor megérkezett, de már sikerült visszahoznunk a normális értékre.

-         Akkor rendbe jön? – Vágott közbe Kira türelmetlenül, ő sem szeretett várni, és a hosszú beszédeket pedig még annyira sem.

Az OSH egy pillanatra felnézett a mennyezetre, némán tudakolva az istenétől, – bármi, vagy bárki is legyen az egy hologram esetében – hogy mit vétett, hogy egy helyett két türelmetlen parancsolgatáshoz szokott kapitányt, izé Ezredest kapott hirtelen a nyakába. De azért folytatta.

-         Igen. Ha minden jól megy, holnap el is engedem.

-         És Brower zászlós? – Vágott közbe újra Kira, bár ezúttal az OSH nem forgatta meg a szemeit.

-         Hát ő már nehezebb. – Válaszolta magához hűen. – Még él. Az állapota stabil. A vírust sikerült eltávolítanom. De mivel az asszimilációja csak 75%-os volt a felépülése jóval hosszabb időt fog igénybe venni. Ami azt illeti azonban, most úgy gondolom az implantátumokat gond nélkül el tudom távolítani. És fizikailag valószínűleg néhány hét alatt rendbe jön, de nem tudom megmondani, hogy mennyi mentális sérülés érte, és meddig tart a felépülése.

-         Értem Doktor. – Bólintott rá Kira, s a tekintete önkéntelenül is a Doktor háta mögött fekvő Browerről, Nick még szintén eszméletlen alakjára vándorolt. – Szeretnék itt maradni.

Az OSH egy pillanatra a kapitányára nézett, aki csak megrántotta a vállát, és a tekintetében olyan kifejezés volt, hogy „látja, nem csak én vagyok makacs”, vagy inkább egy „én vele vagyok, hiszen mi összetartunk”. A Doktor nem volt biztos benne, de mivel hologramoknak nem szabadna irritáltságot érezniük, végül csak megrántotta ő is a vállát.

-         Rendben. – Aztán még mielőtt bárki megszólalhatott volna, feltűnően tanulmányozni kezdte az Ezredest. Aki erre önkéntelenül is hátra lépett egy lépést. – De csak, ha előbb alszik néhány órát, szörnyen néz ki. Lefogadom, ha csak kicsit is olyan, mint Janeway kapitány, akkor már legalább egy hete nem aludt. És nem is evett. Tényleg nincs szükségem még egy páciensre. – Hadarta végül egy szuszra az ő eltéveszthetetlen stílusában, ami egy pillanatra még a Kapitányt is váratlanul érte.

Kira kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán becsukta, mert rájött, hogy egy hologram valószínűleg nem sértődik meg, és nem is érez fájdalmat.  Aztán megpróbálta még egyszer, már nagyon is tudatában léve Janeway kapitány érdeklődő tekintetének, aki közben felé fordult csípőre tett kézzel, tisztán érdeklődve, hogyan oldja meg az általa már jól ismert helyzetet. Végül a harmadik próbálkozásra már jött ki hang a torkán.

-         Nem! – Nézett egyenesen az OSH szemébe, és vette elő azt a tekintetét, amitől már kardassziai katonák is menekültek mindent hátrahagyva. Aztán halkan és kimérten folytatta. – Nem vagyok fáradt, nem vagyok éhes… - Magyarázta kissé olyan hangon, mintha egy gyereknek próbálná elmondani, hogyan működik egy precíziós fegyver. Aztán a hangja hirtelen oktávot váltott, és keményebbé vált, mint a duránium. – És ezek itt az én embereim, én vagyok a felelős értük. Szóval akkor sem vontat el innen, ha egy egész kardassziai patkánycsordát szerez hozzá! – Ahogy az utolsó szó is elhagyta a száját, rájött, hogy elragadta az indulat, amit máskor könnyedén kordában tudott tartani, de ezúttal túl sok minden történt, túl rövid idő alatt és ő túl fáradt volt. Bár ezt nem ismerte volna be senkinek, még Nicknek sem. És különben is egy hologrammal beszélt, és az ötlet egy érző hologramról, bármennyit is mesélt Nick a „hőstetteiről” még mindig felállította a nem létező szőrt a hátán.

Ami azt illeti Janeway kapitány le volt nyűgözve, időlegesen megfeledkezve arról, hogy bármely más esetben már fejét vette volna annak, aki tiszteletlenül beszél a legénysége egy tagjával. Ámbár ezúttal egy újfajta módszert látott a Doktor lefegyverzésére és ő ezt igazán nem hagyhatta ki. És elég volt egy pillantást vetnie a gyakorlatilag szájtátva ott álló hologramra, hogy lássa a Kira ezredes által demonstrált módszer csodák csodájára valóban hatékony. Az pedig csak extra élvezet volt, hogy imádott felesége, aki exBorgként kevésszer engedett érzelmeket az arcára, ezúttal láthatóan jól szórakozott, és olyankor a két szemöldöke egészen édesen húzódott felfelé a haja irányába. Amellett, amiért tovább hagyta az elsősorban az volt, hogy fogalma sem volt, hogy meddig bírja az érzelmi terhelést Kira ezredes, és mi az a pont, ahonnan megtörik még a híres bajori szívósság és kitartás is. És remélte, hogy egyrészt a Doktor hatalmas egójától úgy sem lehet megbántani a hologram önérzetét, azaz Kira nyugodtan kitombolhatja magát, ha attól könnyebben dolgozza fel mindazt, ami történt. Illetve jobban érezte magát a ténytől, hogy Kira a Gyengélkedőn vagy annak közelében volt, a Doktor értő figyelme alatt.

-         Az lehet, de ez itt az én Gyengélkedőm, és ezek az én betegeim! – Szedte össze a Doktor a lógó állkapcsát a padlóról. – Akik nem fogják sok hasznát venni egy végsőkig kimerült kapitánynak… - Aztán hirtelen észrevette a rossz titulust és javított. – Bocsánat, ezredesnek. A szokás teszi. – Jegyezte azért még meg szarkasztikusan.

Kira állkapcsában láthatóan mozogtak az izmok és a csontok, és ha Nick Wesley zászlós ébren lett volna, és szemtanúja ennek, már valószínűleg finoman próbált volna távolabb húzódni a tűzvonalból. Ám így senki nem tudta, hogy ez jó jele annak, hogy Kira Nerys kezd veszélyessé válni, nagyon veszélyessé. És egy kicsit visszatalálni önmagába.

-         Nézze Doktor… – Kezdte újra mélyen, és most már láthatóan kontrollált haraggal. Valamint komolyan eltűnődött rajta vajon a hologramnak vannak-e fájdalomérző szub… szurat… izé… szubrut… szubakármijei. Sosem figyelt igazán oda, amikor Nick erről mesélt, néha túlontúl lelkesen, és órákig. Azonban visszarázta magát az aktuális problémáig. – Én viszont egyelőre nem vagyok a betege. És nem is áll szándékomban azzá válni. – Végül a hangja kezdett felmelegedni, és olyan színt ölteni, ami túl édes volt ahhoz, hogy ne legyen ellenséges. – Tehát, kérem, - Hangsúlyozta ki. – ne akadályozzon. – Fejezte be végül, nem tudva rávenni magát túl mély kérésre.

Janeway kapitány, aki eddig túlságosan is élvezte a műsort, nem csak, mert még neki se sikerült lefegyverezni néha a kissé goromba stílusú doktort, de sokkal inkább, mert úgy tűnt, hogy az Ezredes kezd visszanyerni valamit az erejéből, hiszen az elmúlt két napban mást se csinált, mint azon aggódott, mikor lesz túl sok ez az egész a bajorinak, most úgy tűnt, megnyugodhatott. De azért neki is voltak határai, és kettejük közé lépett.

-         Ebből elég. – Jelentette ki tényként, majd először Kirához fordult. – Ezredes, mit szólna egy olyan megoldáshoz, hogy igénybe vesz egy bioágyat, pihen néhány órát, amíg a Doktor megígéri, hogy azonnal felébreszti, ha változás áll be bármelyikük állapotában? – Kérdezte, elővéve legendás diplomáciai készségeit.

Kira nem válaszolt, csak átnézett a Kapitány válla fölött a Doktorra, aki hirtelen nem csak a bajori, de a kapitánya tekintetével is szembe találta magát.

-         És mi lesz az evéssel? – Kérdezte a Doktor makacsul.

-         Ami azt illeti az Ezredes evett ma már. Ezt én bizonyíthatom. – Jelentette ki a Kapitány diadalittasan. – Nos? – Nézett Kiráról a Doktorra, majd vissza.

-         Rendben. – Morogta az Ezredes először. Úgy tűnik azért egyvalakinél jobbak a diplomáciai képességei.

Janeway újabb diadalmas grimasz kíséretében fordította ezúttal teljes figyelmét, na és persze a tízes Janeway tekintetet a hologramra. Aki akkor el is tűnődött egy pillanatra, hogy nem kéne-e neki rezisztensnek lennie erre, talán majd szólni is fog B’Elannának, hogy nézze meg a mátrixát.

-         Jó. – Bólintott végül. Majd engedélyt nem várva lépett vissza a betegéhez, még morogva magában. – Mi vagyok én? Dadus, vagy óvóbácsi? És ráadásul ez egy gyengélkedő, nem szálloda…

De Janeway kapitány már nem figyelt rá, visszafordult Kirához.

-         Na. Most, hogy ez elintéződött, itt hagyom önt. Én a Hídon leszek. Az Állomásra úgy két nap múlva fogunk visszaérni. – Aztán odafordult Hetes felé, aki még rá nem jellemző módon, egy kicsit lenyűgözve állt, az előbbi jelenet hatása alatt. – Hetes, segíts a Doktornak Brower zászlóssal, ha kell. – Aztán elindult az ajtó felé, de egy lépés után visszafordult. – És Ezredes…

-         Igen? – Nézett vissza Kira a saját útjából Wesley zászlós bioágya felé.

-         Majd egyszer megtaníthatna még néhány ehhez hasonló trükkre. – Mosolygott, amiben benne volt nem csak az apró incidens, de az utóbbi napok rajta is nyomot hagyó stresszének lassú eloszlása.

Kira magát is meglepve visszamosolygott, majd megfordult és találva egy széket lerogyott rá, úgy hogy mindkét bioágyat jól beláthassa. De a következő pillanatban már nem látott ő semmit, mert mélyen aludt.

 

A USS Voyager Étkezdéjében – ebédidőhöz szokatlanul – csak kevesen lézengtek. Az egyikük Nick Wesley zászlós volt, aki az egyik négyes asztalnál ült, annál, amelyik annak idején, még a Voyageren szolgált a törzshelye volt és csendesen turkálta az ételét.

A fejében csak lazán szállingóztak a gondolatok. Nem komolyak, nem szomorúak, vagy hasonló negatív érzések által keltettek. Az utóbbi napok élményeivel még nem akart foglalkozni, majd később feldolgozza őket, és a helyükre kerülnek.

Egyenlőre csak az járt a fejében, hogy mennyire hiányzik az Étkezdéből Neelix. A kis talaxiai, mindig jókedvű szakács, önjelölt hangulatfelelős és ki tudja még mi minden. Most csak néhányan ettek körülötte, nem érződött a levegőben a leolagyökér rajongással elkészített variációinak illata, illetve, ha nagyon pontosan akart fogalmazni, akkor szaga. Az étel sem ízlett olyan nagyon, így egyszerűen csak nem volt meg a hangulat.

Ennél a gondolatnál azonban leragadt, mert az ajtó nyílt, és három olyan ember lépett be nevetgélve, akiket a barátainak vallott, és nagyon örült, hogy látja őket. Végül is, nem is olyan rossz a hangulat.

-         Hey, Nick, de jó, hogy látunk! – Jött a heves és jókedvű köszöntés Tom Paris hadnagytól.

-         Ezek szerint a Doki már elengedett. – Jegyezte meg Harry egy kicsit feleslegesen.

B’Elanna csak letelepedett mellé és szótlanul megölelte.

-         Jó, hogy itt vagy. – Tette azért hozzá, Nick ijedt és értetlen ábrázatára. A klingontól, még ha csak félig is volt az, nem volt megszokott ez a fajta nyílt érzelemkitörés.

-         Én is örülök nektek. – Nézett körbe a barátain Nick, ahogy egy hatalmas mosoly formálódott az ajkain.

Tom kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán megugrott. Ahogy Nick közelebbről szemügyre vette a dolgot, rájött, hogy B’Elanna lába okozta a furcsa mozdulatot a sípcsontján.

-         Jobban vagy Nick? – Kérdezte végül a félklingon főgépész elkomolyodva.

Nick egy pillanatra elgondolkozva bámult rá. Aztán mentálisan megvonta a vállát, végül is Tom és Lanna mindig a civakodásaikról voltak híresek, illetve hangosak.

-         Igen. Azt hiszem. – Felelte aztán egy kicsit őszintébben, mint ahogy szánta.

-         Tényleg Nick? – Tette aztán Harry a kezét a karjára.

-         Igen, Harry. Egy kicsit mozgalmas volt az utóbbi hét. De amúgy oké. – Bólintott Nick most már jóval meggyőzőbbnek próbálva látszani. – De inkább meséljetek, mi a helyzet erre? Látom volt egy-két előléptetés, amiről lemaradtam. – Jegyezte meg körbenézve a barátai gallérjain feltűnő extra pöttyökön. Egyszerűen csak nem volt még kapacitása semmi komolyra.

-         Igen. Tom már sokadjára lett hadnagy. – Jegyezte meg B’Elanna most sem hagyva ki a férjének ugratását.

-         Nagyon vicces! – Vágott vissza Tom, aztán még egyszer Nick felé fordult, és újra csak nyitotta a száját, és újra ugrott egyet.

Ekkor kezdett olyan érzése lenni Nicknek, – amolyan nosztalgikus felhanggal – hogy valami van. Méghozzá Tom fejében, száján, meg úgy mindenütt, amit B’Elanna nem akar hallani, nagyon is lehetséges, hogy mert már sokadjára hallaná, talán századszor. Nick azonban igen. Ez általában vagy pletykát, vagy viccet jelentett.

-         Mi az Tom? – Kérdezte végül, még mielőtt a következő kérdés, vagy egy új téma felmerülhetett volna.

-         Ahh… Nick, szeretnék kérdezni valamit…

Ekkor tört fel a félklingon főgépész torkából az a morgás, amit Nick már jól ismert, s a megérzése kezdett megerősödni. És a kedve kezdett jobb lenni, és úgy egyébként is kezdett megfeledkezni mindenről, ami zavarta, és ami még előtte állt, a neheze, ha tetszik, ami akkor is ott volt, ha akart róla tudomás venni, ha nem.

-         Tom? – Fordította a teljes figyelmét a pilótára.

-         Mit jelent az, hogy „Sq’wan, meb akir zaron”? – Bökte ki végül, egy kicsit rosszul ejtve ugyan a szavakat, de azért elég érthetően, hogy hasonló reakciót csikarjon ki vele Nickből, mint az első alkalommal, amikor hallotta, Kira ezredesből.

Tehát Wesley zászlós elpirult, aztán csuklott egyet. Szerencsére a csuklás amolyan egyke volt, mert nem követte több, végül a most már érdeklődéssel figyelő másik kettőre nézett.

-         Ne tudd meg Nick, egész nap ezt mesélte… - Szúrta közbe B’Elanna.

-         Ja és kifúrja az oldalát a kíváncsiság. – Tette hozzá Harry.

Nick még egy ideig nézett egyikükről a másikra.

-         Honnan vetted ezt Tom? – Kérdezte, nem állt össze teljesen a kép. A mondat ismerős volt, túlságosan is. Annak a néhánynak az egyike volt, amit megtanult Nerystől bajoriul. – És honnan veszed, hogy én tudom? – Tette hozzá, tényleg nem értve.

-         Mert te mondtad. – Közölte Tom, mintha az olyan nyilvánvaló lenne.

-         Mi? Én? Mikor? – Kezdett rossz érzése lenni Nicknek, és nagyon melege.

-         Kira ezredesnek, mikor még a kompon voltál, és ő beszélt hozzád, hogy ébren tartson. Azt kérdezte, mit akarsz azért, hogy ébren maradj. – Magyarázta ezúttal Harry ártatlan tekintettel. Persze neki mindig ártatlan volt a tekintete.

Nick megvakarta a feje hátulját, aztán az orrnyergét, majd az állát. A többi három egyre növekvő érdeklődéssel figyelte a nyilvánvalóan kényelmetlenül izgő-mozgó barátjukat.

-         Én? Mondtam? ezt? – Tagolta, majd még halkabban hozzá tette. – És hallotta az egész Híd?

-         Igen, de mit jelent? – Kezdte elveszteni a türelmét Tom. – Az istenért Nick, mondd már! – Tette hozzá a nyomaték kedvéért, és közben egészen büszke volt magára, hogy valami jót fogott.

De Nick nem tűnt olyannak, mint aki hallotta.

-         És mit mondott erre? Nem emlékszem egészen tisztán. – Kérdezte végül.

-         Ha jól emlékszem azt, hogy lefokoztat ezért. – Válaszolt készségesen Harry, lassan megérezve valamit Tom kíváncsiságának miértjéből.

-         Óh, istenem! – Nyögött végül Nick, és eltolta maga elől a tányérját. Kezdett elmenni az étvágya. Ha ezt valaki hallotta és értette… Még jó, hogy a szavak annyira le voltak rövidítve, és szlengesítve, hogy talán csak egy született bajori értené meg őket. Nem mert belegondolni, hogy mit fog ezért kapni, ha egyszer Nerys… Aztán arra gondolt, hogy nem vágyik semmire jobban, mint arra a pillanatra, arra a fejmosásra.

-         Nick, mit jelent az, hogy „Sq’wan, meb akir zaron”? – Kérdezte újra Paris, most már tényleg türelmetlenül.

A fiatal szőke gépész erre megvonaglott, felemelte a fejét, és kétségbeesett gyámoltalansággal nézett körbe a barátain. Aztán csak felállt és távozott.

A döbbent csendben három pár szem pislogott. Egyet, aztán még egyet. Sok időbe telt, amíg rájöttek, hogy a barátjuk bizony tényleg otthagyta őket a nélkül, hogy lefordította volna a bajori mondatot.

 

-Prologue-

A visszatérés csendesebb volt, mint azt Wesley, vagy éppen Kira várta. Persze mindketten megkönnyebbüléssel fogadták a körülményekhez képest kis tömeget a zsilipnél. Ott voltak még a Brower szülők, és néhányan az Enterpriseról, a gépészek közül a műszakvezetők, Dax, az orvosi team, Dr. Bashir vezetésével és egy kisebb biztonsági csapat Latara őrnagy vezénylete alatt.

Nerys és Nick gyorsan átverekedték magukat az ölelések és puszik erdején, és fél óra alatt el is jutottak a kabinjukig.

Ahogy az ajtó becsukódott Nick azonnal belevetette magát a függőágyába, és a plafont tanulmányozva folytatta a beszélgetést.

-         Fú, szerencsénk volt, hogy nem mostanra rendezték a bulit. És Daxtól is körültekintő, hogy neked is adott egy hét kimenőt. – Egy pillanatra elhallgatott, nyilvánvalóan egy gondolat, vagy ötlet ragadta el. – Mehetnénk akár a Raisara, vagy… - Itt nézett egy először oldalra Nerysre, aki még mindig az ajtóban állt, furcsán csendesen. Aztán vissza a plafonra.

De a várt folytatás nem jött. Ahogy a pillanatnyi látvány eljutott a tudatáig, hirtelen újra visszakapta a fejét. A szó a torkában ragadt. Egyre jobban összeszoruló belsővel nézte a párját. A fejében, s a lényének egy belső zugában újra lejátszódott az a jelenet, a Defianton, a kis kabinban, amikor Nerys jobban megnyílt, mint előtte valaha, aztán az az egy óra, az utolsó együttlét.

És most… Nerys csak állt az ajtóban. A sokat megélt díszegyenruha makulátlan volt, mint mindig, de minden más rajta arról árulkodott Nicknek, hogy valami nagy baj van. Persze ezt eddig is tudta. De egész egyszerűen Nerys nem engedte elég közel magához a visszaút során ahhoz, hogy beszéljenek.

A szeretett gyönyörű bajori arc most szürke volt, betegnek nézett ki. A kezei erőtlenül lógtak a teste mellett, és olyan volt, mintha a következő pillanatban vagy össze akarna esni, vagy inkább széthullani.

Nick gyorsan felállt, és tett egy lépést, hogy megkerülje a kettejük között lévő kanapét.

-         Nerys… - Suttogta halkan, ami hívás volt egyszerre, vigasztalás és még oly sok minden más.

Aztán a következő, amit Nick érzett, hogy Nerys függ rajta, csüng, és zokog, hangosan és elveszettebben, mint valaha hallotta. Nagy mély és hangos kilégzésnek nem nevezhető hangok törtek fel a bajori tüdőből, és rövid kétségbeesett belégzés-próbálkozások szakították csak meg őket, mikor már veszélyesen kevés lett a levegő.

Nick átölelte a keskeny vállakat, és próbálta ringatni, de akkor Nerys csak megfogta az egyenruhája elejét, és rázni kezdte, vagy inkább ütni a mellkasát, és tovább zokogott, most már kivehető szavak kíséretében.

-         Hogy merészelted!… Te meghaltál!… És eltemettünk!… Hogy merészelted!… És feltámadtál! Hogy merészelted! – Zokogta és kiabálta felváltva, újra és újra, de minden ütéssel, ami nem fájt igazán csak egyre erősebben függött a párján.

Nickhez most ért el először a történtek valósága. Az a valami, amit eddig mindketten próbáltak kerülni. De még ezen a homályos nagy és sűrű masszán keresztül is tudta látni mi történik, ismerte a társát, érezte, hogy Nerys nem rá haragszik, hogy is tudna? És próbálta beleképzelni magát a társa helyzetébe. De amit talált, bár ráébredt, hogy gyenge utánzata a valódi érzésnek, megrémítette és összeszorította a szívét, s elküldött egy hangtalan imát, hogy ne kelljen ezen végigmenniük újra egyiküknek sem.

Nick nem próbálta csendesíteni Neryst, nem próbálta felitatni a könnyeket, nem próbálta elmondani, hogy minden rendben van. Mert felesleges lett volna. Nerysnek arra volt szüksége, hogy sírjon, hogy kieresszen magából mindent, amit több mint egy hét alatt nem engedhetett el. Nick tudta, hogy Nerys sehol máshol nem teheti ezt meg, mint itt a kabinjukban, vele. Annyiszor történt már, bár sohasem így, ilyen hévvel, de amit az Ezredes nem mutathatott az Állomás többi részén, az felszínre került itt. Nick tudta, hogy bár Nerys helyzete speciális, hiszen sosem lesz annyi távolság állomásparancsnok és legénység között, mint akár a Militiánál, vagy a ’Flottánál szokás, hiszen ő azelőtt az első tiszt volt. Akinek az a dolga, hogy közel legyen az embereihez, hogy ismerje őket, és ott legyen, ha szükségük van rá. És csak ezután lett az Állomás parancsnoka, kellett eltávolodnia amennyire lehetett. S pont ezért ő még kevésbé mutathatta akár a gyengeség legkisebb jelét, mint más kapitány, vagy parancsnok. Amellett Kira Nerys sosem volt az az ember, aki könnyedén kimutatta az érzelmeit. Talán, mert bajoriként megtanulta, milyen veszélyes az, sőt halálos néha. De a stresszt és minden visszafojtott érzést még neki is ki kellett engednie valahol. Szüksége volt egy helyre, ahol nem kellett többé Kira ezredesnek lennie. S ez a hely volt a kabinjuk, Nick karjai között, ahol egészen egyszerűen csak Nerys lehetett.

Nick várt, amíg a zokogás lassan csendesült, majd ahogy az utolsó könnyek is felszáradtak. Addigra már Nerys egész testsúlyát ő tartotta. Egy ujjával gyengéden felemelte a kimerült párja állát, hogy megkeresse a fáradt mélybarna szemeket.

-         Most pedig ideje aludnod. – Suttogta szelíden, de nem várva választ, vagy ellenkezést, egyszerűen csak lehajolt, és felkapta Nerys fáradt testét, és elindult vele a hálószoba felé.

A már félig alvó párja csak motyogott valamit, de Nick nem értette. Lágyan lerakta az ágyra, és gyorsan megszabadította a felesleges ruháktól. Majd betakarta és elindult a fürdő felé egy már órák óta vágyott zuhanyra.

De Nerys keze nem engedte el a csuklóját, visszatartva ezzel. Egy pillantás a majdnem lecsukódó szemekbe, és Nick sóhajtott egyet, megszabadult a maradék fél kezével az egyenruha kabátjától és bebújt Nerys mellé.

-         Büdös vagyok. – Jegyezte azért meg kicsit durcásan, de belül persze jól esett a ragaszkodás.

Nerys azonnal hozzábújt, szorosan és meglepően erősen ölelve. Nick elhelyezkedett és egy gyengéd puszit nyomott az álla alatt nyugvó vöröses tincsek közé.

-         Nem baj… - Hallotta a már félálomból jövő suttogást.

Amire elmosolyodott, és utána már csak azt érezte, ahogy őt is elragadja az álmatlan alvás mélysége.