Megjártad a Poklot. Megjártad minden bugyrait a kínnak. Hogyan tudsz felépülni? Elvesztetted, és visszakaptad. Azt hitted elhagyott. Hogy tudsz újra élni? Újra hinni? Újra bízni? Hogy tudod újra élvezni minden apró gyönyörű pillanatát az életnek, anélkül, hogy attól rettegnél, újra elveszítheted?

 

Nem nyitotta ki a szemét, nem akarta és ereje sem volt igazán hozzá. Csak azt érezte, hogy a ruhák, amiben fekszik kényelmetlenül csavarodnak és gyűrődnek a testén, melege van, és fülledtség veszi körül. De a következő percben már megérezte a szorosan hozzásimuló és az övével kifürkészhetetlenül összegabalyodó testet, amely nem csak ismerős volt, de végtelenül biztonságot és enyhet adó is. Mindig, még akkor is, ha így ébredt.

Egy kicsit megmozdult, próbálva a megcsavarodott egyenruhanadrágot valamelyest a helyére igazítani, de aztán megállt a mozdulatban, nem akarva felébreszteni a nyilvánvalóan mély, és kimerült alvásban lévő társát. Egy pillanatra átfutott a reggeli gondolata a fején, hogy talán az ágyba hozhatná Nerysnek, de aztán a megérzése mást súgott. Nem merte itt hagyni az előző este olyan nyilvánvalóan sérült párját, hogy egyedül ébredjen fel. Talán, ha itt találja, mikor kinyitja a szemét, könnyebben túl tudja tenni magát az elmúlt másfél hét eseményein. És talán Nick is.

Végül maradt, és észre sem vette mikor zuhant vissza az álom homályos és kétségtelenül zaklatottabb állapotába. Amiből mozgás ébresztette fel. Először nem tudta honnan jön, de ahogy újra ébredni kezdett, s a félálom ködje tisztulni kezdett újra ráébredt hol van, ki fekszik mellette, és mi történt velük. A mozgás eredetét is felfedezte. Nerys mozgolódott, illetve a lába, ahogy megpróbálta magát még jobban ráfonni Nick testére, talán még álomban, vagy félálomban.

A fiatal gépész elmosolyodott az önkéntelen mozdulatra és végigsimított Nerys haján. Majd végig le a vállán és karján, ami át volt vetve a saját csípőjén már a takaró alatt. De újra kezdte érezni a túl sok ruha kényelmetlen szorítását, és a túl sok meleget, bár még mindig nem mozdult. Nem volt szíve felébreszteni Neryst.

Nem tudta mennyi idő telt úgy el, lehetett csak pár perc, vagy akár egy óra is, amíg csak a párja egyenletes, hosszú és mély lélegzetét figyelte. De egyszer csak gyorsulni kezdett, s apró mormogás jött valahonnan a vörösesbarna hajtincsek alól, az ismerős jelként, hogy Nerys nem sokára visszatér az álmok világából a valóságos világba.

-         Mmmrr – Hallotta Nick újra, s a dallam ezúttal emlékeztetette egy szóra, de még nem ismerte fel.

Aztán újra csend lett, de Nerys lélegzetéből Nick már tudta, hogy most már szinte teljesen felébredt. S akkor megérezte a derekán átvetett kar mozgását, aztán ahogy a karhoz tartozó kéz és ujjak végigvándorolnak a háta aljától először lejjebb, igen suta módon olyan tájakra, ahová nem lenne egyébként túl helyén való, aztán keresztül Nick csípőcsontján előre a hasa felé, majd fel a karján. Mikor Nick gondolatban próbált nevet adni ennek az eddig még soha elő nem fordult mozdulatsornak, nem jutott más eszébe, mint a tapogatás. Aztán a kéz elérte az arcát, és végre megmozdult Nerys feje is, és lassan hátrahajolt, hogy felnézhessen Nick arcába, bár a mélybarna szemek zavartak voltak és ködösek. Az előbbi kéz most végigutazott Nick arcának minden egyes centiméterén, mint ahogy egy vak ember térképezi fel azt, amit a szemével nem, csak a kezével láthat. Aztán végül Nerys ajkai kinyíltak, és felismerhető szó tört fel a bajori tüdőből.

-         Nick? – Hallatszott a tétova kérdés, ami akár állítás is lehetett volna, ha Nerys nem félt volna attól az apró ponttól a mondat végén túlságosan is.

És akkor hirtelen megértette, ha nem is tudta gondolatokba szedni, de érezte. Nerysnek szüksége van a megerősítésre, a biztos tudatra, hogy itt van, a testére, az érintésére, mindenre. Valószínűleg csak nem merte még elhinni, befogadni igazán, hogy tényleg él, hogy eltemették, - és el kellett búcsúznia tőle – csak, hogy nem sokkal később kiderüljön, még él. Valószínűleg azért volt Nerys olyan távoli a Voyageren, az egész hazaút alatt, s azért nem engedte magához közel a párját, mert a gondolat, hogy él, morbid módon sokkal ijesztőbb volt, mint az, hogy meghalt.

S most a tapogató kéz, a ködös, de látó – nem csak néző – szem, most mind azért volt, hogy végső megerősítést kapjon a tény Nerys fejében és lelkében, hogy képes legyen nem csak elhinni, de elfogadni is.

Nick hirtelen megértett mindent, és lehajolt, csak annyira, hogy az ajkai éppen csak érintsék Nerysét, aztán tovább vándoroljanak, végig a száján, majd lefelé az állán keresztül a gyönyörű arc másik oldalára, fel az orrán, keresztül az orredőkön, vigyázva, csak megerősítőn, nem izgatón, végig a büszke homlokon, s a csukott szemeken és szépen ívelt szemöldökökön. Hogy végül visszatérjenek oda, ahonnan elindultak, és lassan mormolják a választ most már nem csak érintéssel, szavakkal is.

-         Igen. Itt vagyok. És nem megyek sehová. – Nem volt olyan pontos, ahogyan Nick szerette volna, nem volt olyan szép sem, vagy épp olyan mély, mint korábban az érintések, de szükség volt rá.

Nem látta a könnyeket, amelyek Nerys szemében gyűltek, mert az ajkai már újra csókoltak, ezúttal nem csak egyetlen érintés erejéig, ezúttal mindent áthatóan, birtoklón, majdnem durván és gyengéden ugyanakkor úgy, ahogy csak nagyon ritkán tette. De már nem gondolkodott, a megérzésére hallgatott, az ösztöneire, hogy a szeretete jó irányba vezeti majd, hogy képes legyen meggyógyítani a párja fájdalmát, és újra villogást és boldogságot varázsolni azokba a mélybarna óceánokba.

Nem hagyta, hogy a csók elérje azt a határt, ahonnan a könnyen épülő szenvedély már kontrollálhatatlanná válna. Elhúzódott, és próbálta fürkészni Nerys szemeit.

-         Mért álltál meg? – Kérdezte mind tekintet, mind szavak. S a hangban benne volt a félreismerhetetlen csalódottság, és valami, ami tudatta Nickkel, hogy jó úton halad.

És ez azt jelentette, hogy le tud zuhanyozni, képes reggelit készíteni, és ha szerencsés, utána visszabújni az ágyba Nerys mellé.

-         Mert nem hiszem, hogy túl sok örömet okoznék piszkosan, izzadtan és túl sok koszos ruha van rajtam. – Mielőtt még Nerys ellenkezhetett volna, két ujját a nyíló ajkakra helyezte úgy, hogy azok mind jelezzék a megálljt, és ígéretet egyaránt. – És éhes vagyok… - Abban a pillanatban tökéletes időzítéssel meghallotta azt az eltéveszthetetlen zajt a takaró alól. Nerys gyomrának hangos éljenzését az étel hallatán. - … és te is. – Fejezte aztán be egy vigyorral, ami azonban elrejtette a nagyon is boldog és megkönnyebbült mosolyt. Sosem volt jó jel, ha Nerys nem evett, és egy-egy ilyen ritka alkalom után a lehető legjobb volt, ha evett.

Azonban Nerys csak morgott valami érthetetlent, de kiengedte Nicket az ágyból. És pár pillanat múlva már aludt is újra.

 

Ahogy visszanézett a fürdőszoba ajtajából már csak a szunyókáló társát látta mélyen behúzódva a takaró alá, az ő párnáját szorítva magához. Ami még kétségkívül tartotta azt az – bármennyire kételkedett is Nick a szó ideillőségét illetően – illatot, amire Nerysnek akkor szüksége volt. Még percekig nézte az elé táruló látványt, és lassan hagyta magának, hogy a saját érzései is felszínre törjenek, hogy a korábbi félelem, és ijedtség, sőt rettegés elkezdjék megtalálni a helyüket. Elindult ő is a maga gyógyulási folyamatán.

Amiben nem kevés része volt a több mint fél óráig folyatott melegvíznek, amely a testének adta meg azt a felfrissülést, sőt megújulást, amire oly nagy szüksége volt már. Végül kilépett a zuhanykabinból, megtörölközött, és felkapta a Nerys által odakészített boxert és atlétatrikót. Bár ez valószínűleg itt felejtett lehetett még vagy egy héttel azelőttről, vagy Nerysnek egyszerűen csak nem volt ereje megválni tőlük. Mindenesetre Nick fejébe akaratlanul is belefészkelte magát, a „mi lett volna, ha fordítva történik…” kezdetű mondat kényelmetlen árnyéka. Immár többedszer az utóbbi napokban. És értette, miért van előkészítve a kedvenc otthoni, kabinon belüli öltözéke ugyanúgy, mint mindig.

Ahogy kilépett a fürdőből a hálószobába még ugyanúgy találta Neryst, és ezúttal sem tudta megállni, hogy hosszan nézze, hogyan alszik és milyen gyönyörű és békés így. Mindig szerette nézni, csak fürkészni, titokban és csendesen. Nem csak egyféleképp, mindig kicsit másképp. Sokszor, végtelen béke töltötte el, és órákig nézte, máskor csak percekig, de elég erőt merített abból a néhány percnyi látványból bármilyen probléma leküzdéséhez. Megint máskor pedig elég volt pár pillanatig bámulni rá, és ha nem volt elég erő benne, akkor a következő lépés Nerys felébresztése volt, és kétségbeesett próbálkozás a meggyőzésére, hogy az Állomás el van nélkülük azon a napon.

Ma azonban, nem ilyen volt. Valami olyasmi járta át a lelkét, és testét egyaránt, amit nagyon ritkán érzett addigi életében, és bár nem értette teljesen, és főleg nem tudta szavakba foglalni, de megtanulta nagyon drágán és tisztelettel megbecsülni ezt az érzést. És kétségbeesetten próbálta elraktározni magában, mert tudta, hogy egyszer képes lesz megérteni, képes lesz szavakkal kifejezni, amit most még csak érezni tudott, még csak átadni tudta magát ennek, hagyni, hogy akaratán kívül elsodorja, hogy váratlan könnyeket csaljon a szemébe, és eltöltse az egész lényét.

De az időérzéke visszatértével, na meg a gyomrának hangos ellenkezésével amolyan szentimentális dolgok ellen végül elszakította magát a látványtól és kilépett a nappali részbe. Rögtön jobbra fordulva gyorsan replikált egy bőséges reggelit, utoljára hagyva a kávét magának és a raktajinot Nerysnek, mert azt mindketten forrón szerették. Végül egy szál rózsát is replikált egy hozzá illő vázával. Melyből nem is a virág volt a fontos, amit Nerys változatlanul nem szeretett, hanem a gondolat, a szó a gesztus mögött.

És a gazdagon megrakott tálcával elindult befelé. Már nagyon is jól tudva, hogy ébren találja majd Neryst. A klingon kávé illata jól bevált fegyver volt egy álmos állomásparancsnok ellen, és amióta Nick használta, még sosem bukott el.

-         Jó reggelt álomszuszék! – Tette le a tálcát a már felült és elhelyezkedett Kira Nerys ölébe, és nyomott egy puszit a homlokára, ami közelebb volt inkább az orredőkhöz. Melyek nemcsak Nerys, de Nick gyenge pontjai is voltak.

-         Mmmmh – Eresztette el a torkából feltörő hangot, majd felnézett, s egy nem várt, de annál kellemesebb csókkal viszonozta Nick köszöntőjét. – Neked is Sq’wan.

Nick visszamászott, immár sokkal kényelmesebben érezve magát a paplan és a lepedő éjszakai alvástól gyűrött rétegei közé, és úgy helyezkedett, hogy Nerys háta mögött üljön, és mind két hosszú lába kinyújtva pihenjen Nerys két oldalán. Ez volt a kedvenc pozíciójuk azon ritka alkalmakkor, mikor az állomásparancsnok és a főgépész képes volt nem csak együtt reggelizni de az ágyban is elfogyasztani azt. Most azonban hét teljes nap állt előttük. Nem siettek sehová.

Nick mindkét karjával átölelte Nerys vékony derekát, és hagyta, hogy a párja cserébe párnának használja. Az álla a törékenynek látszó, de rejtetten hatalmas erőt képviselő jobb vállon nyugodott, ahogy érdeklődve nézte, hogyan közelít a kavatekercs azokhoz az általa nagyon is kedvelt ajkakhoz, majd hogyan tűnik el a vége rajtuk keresztül, s hogyan vándorol vissza a megcsonkított tekercs a tányérig. Annyira elmerült a reggeli eme rituáléjának tanulmányozásában, hogy nem vette észre, hogy azok az ajkak a két mélybarna szemmel együtt felé fordultak.

-         Azt hittem éhes vagy. – Hallotta aztán némileg érthetetlenül, de kétségtelenül Nerystől.

Elpirult egy kicsit, de végül ráfókuszált a hirtelen túl közel került tekintetre.

-         Igen, farkaséhes – Válaszolta, nem akarva még komoly beszélgetésbe kezdeni, amiről azonban tudta, hogy közeledik, gyorsabban még szubtérnél is.

-         Akkor egyél, mert nem marad. És nem szeretném, ha kimásznál innen. – Felelte Nerys és visszafordult a kavatekercsei felé.

A válasz ugyan nem volt pontos, mert Nick nem szerette a kavatekercset, Nerys pedig a vajaskiflit, így valószínűleg egyikük sem ette volna el a másik elől, ami a kommentár második részét illeti, Nicknek esze ágában sem volt elhagyni az ágyat, ha rajta múlt volna, akkor napokig. De ezúttal nem csak kellemes dolgok álltak előttük a hálószoba nem olyan régóta hangszigetelt falai között, és ezt nem csak Nerys, de Nick is tudta. Bár az igaz, hogy valószínűleg a komoly beszélgetés csak a szeretkezés után jön. És addig pedig a vajaskifli narancslével és Nerys hátának kellemes súlya épp elég elterelés.

 

A szoba csendjét csak a két halkan lassuló lélegzet hangjai töltötték be. A testi együttlét, amit megosztottak lassú volt, majdnem tétova, mintegy felfedezés, mintegy újraismerés, egy fok az elfogadás lépcsősorából, és épp olyan gyógyító, mint egy korábbi érintés, vagy egy szó. És mindketten értették, hogy mekkora szükség volt erre is a gyógyulás hosszú útján, amit elkezdtek, és amin együtt kell végigmenniük.

Sok váratlan, és nehéz ’kalandban’ volt már részük, mióta együtt éltek, vagy inkább, mióta ismerték egymást, de sosem volt semmi ilyen hatással egyikükre sem, és a kapcsolatukra, egymás iránti érzéseikre sem. Sokszor került már veszélybe sok minden, nem csak a karrierjük, az egészségük, közös barátok, vagy éppen az otthonuk, ezúttal valami olyasmivel kellett szembenézniük, amitől titkon, elrejtve mindketten rettegtek.

És ez sokkal bonyolultabb volt, mint szembenézni, és elfogadni a halált, ami elveszi a szeretett kedvest. El kellett fogadni a tényt, hogy mindkettejüknek kell olyan döntéseket hozni, amelyek befolyásolják a másikat, okozhatnak fájdalmat olyan szinten, amely más körülmények között nem lenne elfogadható, de mégis meg kell hozni. Ez főleg Kirát kísértette, bevallva, bevallatlanul a kapcsolatuk elejétől. Ő részt vett igazi háborúban, nem csak a szülőbolygóját védve, de a Dominium ellen ugyanúgy. Tudta, látta és tapasztalta, hogy egy háborúban nincs helye hezitálásnak, vagy akár érzelmeknek, ha fel kell áldozni mindent a parancsot követve, vagy a nagyobb jóért. Látta és megtette számtalanszor. De most, a küszöbén állva egy lehetséges újabb háborúnak, és a Borg támadás veszélyével, újra ott állt a háború már ismerős kapujában, csak most valaki olyannal az életében, akit nem volt biztos, hogy fel tud áldozni, hogy képes hagyni meghalni. Pedig, mint katonának, mint egy kulcsfontosságú űrállomás parancsnokának ez nem csak nem helyénvaló, hanem nagyon veszélyes gondolkodás, amelynek később hatalmas ára lehet.

Nick pedig a másik oldalról szemlélte az eseményeket, és problémákat, bár óhatatlanul, és bár sokszor nem volt hálás érte, de beleképzelte magát a párja helyzetébe és nem tetszett, amit látott. Mindig voltak benne félelmek és kétségek Nerys szerelmét illetően. Néha egy-egy magányos éjszakán, vagy elfelejtett pillanatban rátörtek és olyankor pánikba esett és rettegett, nem tudta elképzelni, milyen lehet elveszíteni Neryst, aki most már oly sokat jelentett, akiért nem csak a saját életét lett volna képes feláldozni, ami ezekben az időkben nagyon is valós lehetőség volt – de gyakorlatilag bármit, amit fontosnak tartott az életében, érte bármit megtett volna. Gyakran ez megijesztette, de mélyen legbelül tudta, hogy ez igaz. S talán pont ezek miatt a heves gondolatok miatt találtak rá néha a kétségek, mert bár tudta, hogy Nerys nagyon szereti, de vajon annyira, mint ő? És nem csak, mint gépész, mint Nicole Wesley, vagy mint egyszerűen csak Sq’wan, hanem, mint az a lény, akit soha nem mutatott meg a világnak is tudta, hogy valami olyan csodálatos és megfoghatatlan dolgot, mint a szerelem nem lehet mérni, mégis óhatatlanul megfordult a fejében a mi van, ha…?

De mióta hallotta a könnyáztatta szavakat a Defiant egyik kis kabinjában, és látta a mélységes fájdalmat, a halált a mélybarna szemekben, azóta értette Neryst. Jobban értette, mint valaha hitte, hogy fogja, mélyen, az egész lényét megrázóan, abban a néhány pillanatban, amíg a vallomás elhangzott, vagy amíg ott reszketett elveszetten a karjaiban tudta, érezte, olyan dolognak a része, mely kiváltság, mely nagyobb ajándék bárminél. De most már elhomályosult valami, amit már nem tudott, nem értett, bár a lényében ott maradt, ott égett, lángolt, s már biztos volt nem kellenek többé szavak, még csak tettek sem. Nerystől akkor ott, valami olyat kapott, amit meg fog őrizni élete végéig, talán tovább.

A másik, amivel neki személy szerint szembe kellett néznie az a múltja volt, és azok az árnyékok, amik onnan követték. Igaz, a közvetlen veszély már elmúlt, Nechajev admirális többé nem fenyegeti, de mégis jó néhány szempont maradt még, ami nem hagyta nyugodni.

És mégis most és itt Nerys laza, mégis szokatlanul ragaszkodó és kétségbeesett ölelésében a dolgok könnyebbnek tűntek, mint mindig, ha csak a közelében volt az életét megváltoztató csodálatos bajori nőnek.

Sokáig nem beszéltek, még hagyták, hogy a felkorbácsolt és hiperérzékennyé vált érzékeik megnyugodjanak, s csak nagyon sokára szólalt meg egyikük.

-         Nerys, beszélj hozzám… - Kérte halkan Nick, ahogy a szemhéjai alól lesandított a karjaiban fekvő párjára.

Sokáig nem kapott választ, bár mindketten tudták, hogy a régóta halogatott pillanat eljött, most valahogy mégis nehéz volt elkezdeni. De muszáj volt.

-         Én ezt nem tudom még egyszer megtenni. – Mondta végül Nerys anélkül, hogy felnézett volna.

A saját kezét bámulta, aminek egyik ujja apró köröket rajzolt Nick a takaró alól kilátszó mellére. De az érintés ezúttal nem gyönyört hordozott, az ujj remegését nem a vágy keltette.

-         Nerys, neked ez volt a dolgod, semmit nem tettél rosszul… - Próbálta magyarázni Nick, de Nerys közbevágott.

-         Nem, nem érted! Én soha többé nem fogok kiadni egy ilyen parancsot újra! – Hallatszott olyan hangon, ami a fiatal gépészt megrémítette.

Halkan feljebb húzódott, hogy most már ült az ágy támlájának támaszkodjon.

-         Nerys, te vagy a parancsnok, neked ez a dolgod. Én ezt… - Próbálta újra, amíg a párja elhelyezkedett vele szemben a felhúzott térdeit átölelve.

-         Nem, Nick. Hát pont ez az! – Emelte fel a kezeit mintegy biztos jelét, hogy kétségbeesetten próbálja elmagyarázni, azt, amit a fiatal gépésznek már rég értenie kellene. – Nem érted? Én nem tudom kiadni ezt a parancsot újra. És ez azt jelenti, hogy nem csak nem vagyok megfelelő erre a posztra, de veszélyt jelentek itt mindenkire. Különösen ebben a helyzetben. Az egyik oldalról az Awalon, a másikról a Borg! Hát tényleg nem érted? – Nézett rá Nerys úgy a társára, mintha csak azt kérné, hogy ölelje át, és mondja, hogy mindez csak rémálom volt.

De Nick nem tette ezt. Csak némán felállt, és felvette az ágy környékén a földön random szerűen heverő atlétatrikóját és boxerét. Aztán odanyújtotta Nerysnek az ágy végére hajtott vörös köntösét, és visszaült az előbbi helyére. És csak mikor már mindketten az előbbi pozícióban ültek, csak akkor szólalt meg.

-         Szerintem te nagyszerű parancsnoka vagy ennek az állomásnak. És azt gondolom, hogy a jövőben is meg fogod hozni a döntéseket, amiket muszáj. – Felelte, ahogy a szemében áthullámzott valami régi szomorúság.

De ezt Nerys ezúttal nem vette észre. Csak bámult Nickre, egész pontosan az orrára, de nem látta igazán. A vízióját könnyek mosták el, és még mielőtt tudta volna, mit csinál, vagy mond, felugrott, és ellépett két lépést az ágytól, majd Nicknek háttal érték el a felszínt a szavak.

-         Te nem tudod, mit beszélsz! Nem tudsz te semmit! – A hangja keserű volt, hitetlen és vibrált a friss, csalódott fájdalomtól. – Nem tudod, hogy milyen érzés volt a halálba küldeni, tudni, hogy én, egyedül én vagyok a felelős érte! Hogy milyen volt elmondani a szüleidnek! Hogy milyen volt kiállni a temetéseden és szembenézni a barátaiddal, és önmagammal, tudva, hogy én küldtelek a halálba! Nem tudod, hogy milyen volt elveszíteni téged, és nem tenni semmit! És nem tudod, mit éreztem, mikor ott feküdtél abban az átkozott kompban, és azt hittem meghaltál néhány nap alatt kétszer! – Az utolsó szavak száraz zokogásként törtek fel a torkából. De nem fordult vissza Nick felé. Nem láthatta a megdöbbent és merev arcot. Nem láthatta, hogy közben a fiatal gépész felemelkedett, és most ott állt egy lépéssel mögötte és nem hitt a fülének. Nem tudta mit gondoljon, mit higgyen és hogyan segítsen. Válaszra nyitotta az ajkait, de Nerys egészen vékony hangja megelőzte. - Nem tudod, hogy milyen volt, mikor azt mondták, élsz, és én azt kívántam bárcsak ne lenne igaz, mert féltem… olyan nagyon féltem!

Nick nyelt egyet, és nem csak a torka fájt, ahogy visszaküzdötte a gombócot, fájt a lelke, mert bár tényleg nem tudta, tényleg nem értette milyen volt, de érezte. Most először érezte, hogy mindegy, hogy az emberek által kitalált bármely mértkegység szerint mennyire szereti Nerys, mert az mind nem számított. Ebben a pillanatban nem létezett semmi más, csak az az érzés, mélyen legbelül, hogy végül a bizalom olyan mély amilyennek lennie kell, a szerelem tökéletes, tökéletlenül is, és hogy mindenáron meg akarta gyógyítani Nerys sérült lelkét. Többé nem félt Nerys démonjaitól, többé nem félt az általuk hozott fájdalomtól sem. Még sosem érezte ilyen bátornak és erősnek magát.

Kinyújtotta hát a kezét, és halkan bezárta a köztük lévő távolságot. A karjaiba zárta Nerys reszkető testét, és nem talált ellenállást. Bár Nerys még nem fordult meg, nem nézett rá.

-         Nerys… - Suttogta, ahogy közelebb hajolt és a halántékát Nerys arcához hajtotta. – Ez már mind elmúlt, és én itt vagyok, élek. Nem foglak elhagyni soha többé, soha, érted? Soha. Mert szeretlek. Ez ilyen nagyon egyszerű. – Nem tudta mit mond, nem formálta a mondatokat, ezúttal nem játszott szavakkal, csak hagyta, hogy úgy jöjjenek elő, ahogy megszülettek.

Nerys megfordult a karjaiban, és a testük egész hosszában összesimultak, mintha csak összeolvadtak volna. Mélybarna szempár találkozott égszínkékkel.

-         Nem ígérheted, hogy nem mész el. Mindketten tudjuk ezt az ígéretet egyikünk sem tudná biztosan betartani. – Válaszolta, de még mindig nem emelte a kezeit, hogy viszonozza az ölelést.

Nick egyszerűen csak elmosolyodott. Olyan mosoly volt ez, amit Nerys ritkán láthatott, egyszerű, természetes és gyönyörű. Csak szeretet volt benne, semmi más.

-         Talán nem leszek melletted mindig így, ahogy most. De amíg szeretsz, mindig veled maradok. Itt bent… - Mutatott Nerys erős és makacs bajori szívére. - … és itt… - Érintette meg a halántékát gyengéden. Majd körbemutatott a szobában. – ott, ahol épp leszel, mert ha rajtam múlik, veled maradok, bármi is legyen. Szeretlek Kedves, és sosem hagylak el, soha többé, soha, de soha többé… - Ígérte halkan, ígérte szelíden, ígérte olyan őszíntén, ahogy csak képes volt rá.

Aztán elhallgatott. Nem mondott szavakkal többet, csak a tekintetével és egy elképesztően gyengéd mégis az Univerzum legősibb hatalmával bíró csókkal.

Csak mikor mindkettejük körül megállt a forgó és hullámzó szoba, Nick csak akkor nyitotta ki a szemét, és húzta gyengéden Neryst vissza az ágyba, s csak akkor szólalt meg, mikor egymással szemben ültek újra, mindketten felhúzott térdekkel. Látta a társán, hogy időre van szüksége, látta a mélybarna szemekben, hogy egyszerűen csak másról kell most beszélnie.

-         A szüleim… itt voltak? – Kérdezte lehajtott fejjel, azt tanulmányozva, hogyan játszanak a lábujjai a lepedővel.

Nerys felnézett rá és oldalra billentette a fejét, ahogy összeráncolta a homlokát.

-         Nem, nem emlékszem rájuk… - Próbálta tétován, és csak most ért el hozzá, hogy a homályos emlékei között nem szerepeltek a Wesley szülők.

Nick behunyta a szemeit egy pillanatra, és mikor kinyitotta már eltűnt a régi fájdalom.

-         Mert nem voltak itt. – Tért vissza újra a lábujjai tanulmányozásához. Aztán megrántotta a vállát, mintha még mondani akarna valamit, de végül csendben maradt.

Nerys átnyúlt és megfogta a párja karját, majd próbálta elkapni a tekintetét, ahogy beszélt.

-         Nick, még sosem beszéltél róluk, akárhányszor próbáltam kérdezni. Talán itt az ideje, hogy elmondd, mi folyik köztetek. – Kérte lágyan, és húzódott egy kicsit közelebb. Örülve, szörnyen hálásan a bármilyen más témáért, és hogy végre ott lehet, most ő, támasznak, mert így csak sokkal könnyebb volt, sokkal könnyebb, mintha szembe kellene néznie önmagával. Mert önmagáért nem, de Nickért felállni… azt bármikor, azt valamiképp sokkal könnyebb volt, érte felnézni, érte odaállni, és érte megtartani a bármit is. Nick megérdemelte.

Egy hatalmas sóhaj kíséretében Nick kényelmesen megtámasztotta az állát a saját térdein és egy kicsit szorosabbra vonta a karjait a lábai körül.

-         Nem túl izgalmas történet. Ők tudósok, nem szeretik a ’Flottát, és megvetnek mindent, amit ők alacsonyabb rendűnek tartanak a tudománynál. Beleértve a gépészetet és a művészeteket is. Gondolom, ennyiből már rájöhettél mit szóltak ahhoz, hogy beléptem a ’Flottába, gépész lettem és imádom a művészetet. Nem egészen az a gyerek, akit akartak És mindezt még csak tetézte, mikor megtudták, hogy a lányuk egy perverz disznó, aki megerőszakolta a kapitányát. Az édesapám kitagadott, édesanyám pedig csak túl nagyot csalódott, hogy ellenkezzen. – Egy vállrándítással és egy keserű grimasszal fejezte be.

-         Azt akarod mondani, hogy nem tudják, hogy ártatlan vagy? – Kérdezte Nerys egy kicsit túl hevesen és hangosan. Megfeledkezve egy időre minden másról.

Nick összerezzent az akaratlanul is számon kérő hangnemtől. És még egyszer megrántotta a vállát.

-         Nem. Hiszen tudod mi történt. Nem tudta senki más csak én, Nechajev és Kathryn. Meg persze Kim. – Most már nem csak nem akart, nem is mert felnézni, és találkozni Nerys tekintetével.

A két mélybarna szemben harag csillant. Aztán el is tűnt, ahogy jött.

-         És őszintén, mire vársz még? – Kérdezte aztán és felállt csípőre vágott kezekkel. Ez volt azon pillanatok egyike volt, amikor tényleg nem értette, hogy lehet Nick ennyire önző, és nemtörődöm.

Végül az illető önző disznó felsandított a párjára.

-         Mi?

Nerys odalépett és egy ujjával felemelte Nick állát, hogy a tekintetük találkozhasson.

-         Itt az ideje, hogy összekapd magad és kibékülj velük! – Közölte nem túl kedvesen.

Nick szemében friss könnyek gyűltek, ahogy megrázta a fejét.

-         Nem érted. Már túl késő. Túl sok minden romlott el. Nem biztos, hogy helyre lehet hozni. – Motyogta újra lehajtott fejjel.

Nerys most már tényleg haragudott, és dühös volt. Megfogta Nicket a két vállánál fogva és megrázta, majd újra megkereste a tekintetét.

-         Lehet, hogy igazuk van Nick. Önző disznó vagy, és be vagy rezelve. Mit gondolsz, ők hogy érezhették magukat, mikor azt hitték, meghaltál, és nem volt lehetőségük elbúcsúzni sem? Mikor látogattad meg őket utoljára? – Kérdezte és várt, anélkül, hogy elengedte volna a gépészvállakat.

Nick elfordította a fejét, és kérdőn bámult félszemmel Nerysre, nem tetszett, hová tart a beszélgetés, és az a tekintet sem a párja mélybarna szemeiben.

-         Lehet, hogy önző vagyok. De nem csak az én hibám. Én csak azt tettem, amiben hittem. Nem volt joguk megmondani mit kezdjek az életemmel! Egy szülőnek sincs! – Most már benne is kezdett emelkedni a harag, és a makacssága.

Nerys akkorát és olyan irritáltat sóhajtott, amilyet már rég nem és bár jólesett, de abban a pillanatban a párjával és azzal volt elfoglalva, hogy előhalássza az olyan híres gépészelmét legalább.

-         Ez igaz. De egy gyereknek sincs joga úgy viselkedni, ahogy te viselkedtél. – Egy pillanatra megállt, ahogy észrevette a makacs ráncokat Nick homlokán, már nagyon is jól tudta mit jelentenek. Leült mellé az ágyra, és lágyan a kezébe vette az arcát. – Biztos nem lesz könnyű, de ne várd meg, amíg késő lesz. Mit szólnál, ha most mennénk? – Kérdezte egy hirtelen ötletet kimondva még mielőtt ő maga realizálta volna, mit is mond. És ez nem csak abból jött, hogy segíteni akart, hanem mert menekült, saját maga, az önnön gondolatai és lelkiismerete elől.

Nick csak kinyitotta a száját, aztán becsukta, és pislogott. Majd újra próbálta.

-         Nerys, mire gondolsz? – Kérdezte végül.

Erre már Nerys sem tudott rögtön válaszolni, idegesen megvakarta a homlokát, majd ha már ott volt a keze beletúrt a hajába.

-         Még mindkettőnknek van kimenője. És ha akarod, elkísérlek. Még sosem voltam a Földön. És amíg te helyrehozod a dolgokat a szüleiddel, addig én is kipihenem magam. Ha őszinte akarok lenni, rám fér az extra eltáv. Mindkettőnkre. – A végén már tudta, hogy fecseg, de nem tudta megállítani magát, és nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha bele akarna avatkozni Nick életébe.

A gépész sokáig csak nézett rá, aztán lassan elmosolyodott.

-         Egy feltétellel… - Felelte végül.

Nerys egy kicsit félve és nagyon zavarban kérdezett vissza.

-         Mi lenne az?

-         Hogy mikor helyrehoztam a dolgokat, eljössz és bemutathatlak nekik. – Jött egy félénk félmosoly kíséretében a válasz.

Nerys nem tudott segíteni magán, de gyakorlatilag Nick nyakába ugrott, majd nyomott egy hatalmas puszit az arcára. Aztán egy kicsit visszahúzódott, és elmosolyodott.

-         Szeretlek Sq’wan.

-         Én is szeretlek. – Suttogta vissza a gépész, és megcsókolta, hogy azt is kifejezhesse, amire a szó már nem volt elég.

 

Dax parancsnok mosolyogva lépett be Quark bárjába, egyenesen a pulthoz ment és elegánsan helyet foglalt. Intett a bár ferengi névadó vezetőjének, és még mindig mosolyogva körülnézett. Az egészen elégedett mosoly akkor sem hervadt le a szájáról, amikor Quark a kissé savanyú képét elédugta.

-         Mit hozhatok? – Kérdezte, ahogy az arckifejezést a mogorva hangnem erősítette meg és tette teljessé.

-         Mondjuk egy… Abarián brandyt. És ne mondja, hogy nincs, mert tudok a tegnap érkezett szállítmányról.

Quark cimpája egy árnyalatnyit megrezzent, de összeszorított fogakkal elővette a drága italt és töltött.

-         Látom magának jobb napja volt, mint nekem. – Jegyezte meg, ahogy az aranybarna italt a trill elé rakta.

-         Így van, Quark. – Ismerte el titokzatosan Jadzia és szaladt újra a füléig a mosolya.

Quark a pultra könyökölt és savanyú képpel mérte végig.

-         Elmondja, vagy nem mondja el? – Kérdezte végül.

Dax felemelte az egyik kezét, és számolni kezdett.

-         Na lássuk csak. Az egyik legjobb barátom feltámadt. A másik legjobb barátom jobban van. A haverom meg fog gyógyulni. És az előbb említett két legjobb barátom nyaralni ment, hogy az egyik legjobb barátom helyrehozhasson egy régi problémát. Ja és Julian most mondta el, hogy Worf és én most már bármikor vállalhatunk gyereket. – Sorolta egyre szélesedő mosollyal a végén már majd leesett az arcáról.

Quark kinyitotta a száját és közben újra rájött, hogy bizony a profitszerzés az egyetlen, amivel foglalkoznia kellene, de nem, ő csak epekedik ez után a nőszemély után…

-         Áhh. – Mondta végül.

Dax erre felkapta a fejét.

-         Áhh? Quark? – Nézett Quarkra. – Csak ennyit tud mondani? Áhh?

-         Nagyon örülök. De hol itt a haszon? – Próbálta újra a kocsmáros, és most már tényleg savanyú volt a képe.

-         Ugyan már Quark! – Nyúlt át a pulton, és cirógatta meg a ferengi cimpáját. – Nekem ne játszon itt! Na mondja el szépen mi a baj? – Kérte végül, és a kis kocsmáros alighogy el nem olvadt a keze alatt.

-         Azon kívül, hogy nem volt elég az Idegen veszély… a vendégek száma 25%-al csökkent. Most, hogy a Borg is bejött a képbe, még 10%-al. És az egész tetejébe Latara őrnagynak úgy látszik, rossz napjai vannak, mert már egy hónapja nem hagy élni. Ez még Odo idejében is sok lett volna! – Rogyott végül a pultra, és temette a két kezébe azt a jókora fejét.

Jadzia elmosolyodott, illetve nem hagyta abba a mosolygást.

-         Ne vegye a szívére Quark! Biztos vagyok benne, hogy ki fog találni valamit. – Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy belenézzen az immár üres poharába. – Na, de most már mennem kell. Mióta Kiráék elmentek egy kicsit elfoglaltabb vagyok.

Megveregette a ferengi vállát még, és elindult hasonló energiával kifelé.

 

A kis Föderációs kompban halk vulcáni zene szólt, szétárasztva egyfajta hűvös nyugalmat és látszat-biztonságérzetet. Csak Nick volt ébren. Nerys, ha nem is mélyen, vagy zavartalanul, de végre újra aludt. Igaz, csak a lehajtott segédpilóta-ülésben, melyet a gépész felé fordított, hogy a fejét a társa ölében pihentethesse. Azonban még így is, alvás közben is más volt Nerys, különböző mindentől, amilyennek Nick valaha is látta. Eltűnt a nyugodt, békés könnyedség és a nehezen megtanult biztonságérzet az alvóból. Most úgy aludt – bár Nick csak találgatni tudott -, mint annak idején az Ellenállásban, éberen, összekuporodva, keresve a meleget és szörnyen sebezhetően. A karjaival még ebben az időről-időre megzavart álomban is kapaszkodott a párja derekába, nem engedve el egy pillanatra sem.

Nick többnyire csak bámult ki a pultja fölött a kilátóablakon, figyelve az elfutó csillagok illúzióját, és a szubtérfolyosó színjátékát. Néha-néha elég bátorsága gyűlt, hogy lenézzen a párjára, majd ahogy a fájdalom bírhatatlan lett, újra fel a csillagok közé. A jobb kezének ujjai finoman simogatták Nerys vörösesbarna hajtincseit így véve fel a harcot a rémálmok vadászó árnyaival. Mindeközben megharcolt a saját démonjaival is. Amik nem voltak valóságosabbak, vagy kevésbé azok, mint a párjáéi, csak másképpen ijesztőek. Míg Nerys döntésekkel, következményekkel, hatalmas erkölcsi kérdésekkel és az élethez hozzátartozó, de ettől nem kevésbé fájdalmas vagy elkerülhető veszteségek lehetőségeivel küzdött, addig Nick szembeszállt a saját megfoghatóbb félig organikus, félig cybernetikus démonjaival. A Borg időről-időre felbukkant nem csak a Föderáció, de az ő életében is. S ez a mostani tapasztalat volt talán a csúcspont. Mert bár a Voyager hosszú útja során több alkalommal került összetűzésbe a Borggal, így Nick ugyan láthatott már korábban is dolgozót, de sosem járt valódi Borg hajón. A Holofedélzet gyakorló szimulációi pedig sosem adták vissza az utánozhatatlan légkört, melyre a normál érzékszervek közül egyik sem fogékony, a halálnál is rosszabb erőszakot, az akarat, az önálló tudat elvesztésének minden pillanatban fennálló, elkerülhetetlen lehetőségét. S ez a nagyon is valóságos veszély aztán magával hozott egy gondolatmenetet, mely valahol ott lebegett mindig felette, felettük hol megmutatva magát, hol elrejtőzve. Az életükkel, a hivatásukkal együtt járó, mindig jelen lévő lehetőség, amely kész volt minden pillanatban elvenni valami nagyon fontosat, ha nem a legfontosabbat. S hiába készítették fel Nick Wesleyt – és minden kadétot – az Akadémián, együtt élni a társ, a család, a barátok elvesztésének lehetőségével, az egészen más volt. Mert bár normálisan, egészen eddig ennek az árnyéka volt annyira átlátszó, hogy könnyedén el lehessen üldözni az elme legmélyebb, legelhagyatottabb zugaiba, de ezúttal, mikor szembe kellett nézniük az egyikük halálának nagyon is valós tényével már nem lehetett figyelmen kívül hagyni. És hiába maradt az élmény átélése, talán az egész kérdés nehezebb része Nerysre, Nick mégsem tudott szabadulni a szituáció riasztó, inverz képeitől. S ebből a kettős, bár józanul felesleges gyötrődésből csak az az egy pillantás zökkentette ki, amit a társa álomban is üldöztetett arcára vetett. S akkor már nem csak megtett volna bármit, hogy kitörölje a fájdalmat a megviselt pagh-ból, de ha lehetett volna, örömmel megfordította volna a szituációt, bármilyen rémítő is legyen. Ez a lényéből fakadt, abból a részből, amit a Borg először vett el áldozataitól.

Mikor aztán Nick újra lenézett a gondolatmenetéből Nerys fáradt, mélybarna szemeivel találta szemben magát, melyek még próbálták kipislogni magukból a kábaságot.

-         Szia Kedves! – Suttogta le lágyan, és kisimított finoman egy tincset Nerys homlokából. – Hogy aludtál? – Kérdezte aztán, ha lehet még lágyabban, mert a kérdés ezúttal több jelentéssel bírt, mint eddig valaha.

-         Jobban. – Felelte Nerys, ahogy nehézkesen a másik oldalára fordult a keskeny, nem alvásra tervezett ülésen, s így kifelé nézett Nick öléből. – Most nem volt egy sem. – Tette még hozzá gyengébben.

Bár Nerys nem láthatta a gépész arcán a megkönnyebbülést, de azért az ott volt, hálásan az ezúttal nem kísértő rémálmokért. Nick fején átfutott a gondolat, hogy megkérdezze, hogy szerinte mi segített, de végül inkább hagyta.

-         Egy órán belül odaérünk. – Jegyezte meg, de csak amolyan közömbös hangszínnel, hiszen akkor nem az számított igazán hol vannak, hanem, hogy együtt vannak.

Mivel a vigyázó ujjak egy percre sem hagyták abba a gyengéd és nyugtató játékukat, Nerys majdnem visszazuhant a végre valamivel pihentetőbb álomba. De végül vett egy nagy levegőt és a hátára fordult felnézve Nickre.

-         Akkor jobb, ha felkelek.

-         Ühmm. – Bólintott Nick, egyáltalán nem meggyőzően. Aztán a bal kezét védelmezőn átvetette Nerys hasán, amelyre két rögtön belékapaszkodó kéz válaszolt. Végül a gépész is sóhajtott egy nagyot, megszakítva ezzel a bensőséges hangulatot. – Kérsz egy raktajinot? – Kérdezte ezzel jelezve, hogy bármilyen jó is úgy, tényleg készülni kell a transzportra.

Nerys elhúzta a száját. Nick szíve pedig összeszorult a legkisebb mozdulatban is ott rejlő gyengeség látványára, de szótlanul hagyta, hogy a társa felkeljen.

-         Hagyd csak, majd én. Kérsz te is valamit? – Kérdezte Nerys, már a replikátor elől visszafordulva. S mivel Nick megrázta a fejét, és nemleges választ mormogott érthetetlenül, végül csak egy klingon kávét replikált.

-         Amíg aludtál Andy válaszolt, hogy várnak. – Fordult hátra egy pillanatra a gépész.

Nerys visszaült a székébe, és visszahajtotta a támlát, mielőtt válaszolt.

-         Biztos, hogy ez jó ötlet, Nick? – Kérdezte már többedszerre az út alatt, de ezúttal is egy bátorító mosoly volt a válasz.

-         Meglátod, Andy fantasztikus, és Richard is. Jól fogjuk érezni magunkat. Amellett ők ajánlották fel a vendégszobát. – Nyúlt át Nick a két karfán Nerys kezéért. – Biztos vagyok benne, hogy imádni fogod őket. Tudod, már egész kicsi korunktól együtt nevelkedtünk, elválaszthatatlanok voltunk. Így olyanok ők nekem, mintha igazi testvéreim lennének. – Mesélte nosztalgikusan.

Mikor aztán Nerys bólintott, elengedte a kezét, hogy a figyelmét visszafordítsa a kijelzőkre.

 

A kis keskeny út, mely bevezetett a hagyományőrzőn felépített angol házhoz, még hosszan nyúlt előttük. Halkan lépdeltek végig, Nick vállán egy ’Flotta utazótáskával, melynek súlyát már meg sem érezte. Mellette Nerys szótlanul, a saját lépteit tanulmányozva követte. Talán mióta elindultak fel sem nézett, és még a kompban beszélt utoljára.

Nick látta, érezte a fájdalmat, ami még mindig ott volt, valahogy, valamiért még mindig ott leselkedett a társára, és nem tudta hogy segítsen. Tehetetlen volt, próbálta keresni a módot, egy szót, egy bármit, amivel kitörölhetné a mélybarna szemekből azt a tekintetet, egy réveteg, rezignált fényt, melynek opál színjátéka olyan idegen volt Nerystől, és mégis, a szemeiben valahogy, mintegy régi ismerős talált helyet.

Szerette volna megfogni a kezét, de valami ismeretlen erő nem hagyta a mozdulatot. Szerette volna megállítani és átölelni. Vagy megcsókolni, vagy bármit, valamit, amitől újra a régi Nerys lesz. De nem ment, nem tudta mit tegyen.

Nerys gondolatai igyekeztek nem belekerülni egy körforgásba, igyekeztek elkerülni minden veszélyes gondolatot. Valahogy minden elveszett, elveszett a középpont, az egyensúly. Az, ami nem is olyan rég, még olyan egyértelmű volt, olyan biztos, most nem volt többé. A lényében még mindig haldoklott valami. Az a valami, aminek újra kellett volna éledni, meg kellett volna gyógyulnia, mikor Nick visszajött. De nem. Még mindig érezte a kínját, ugyanúgy, vagy sokkal súlyosabban, mint régen. A kezén érezte a vért, az orrában az égett hús szagát, érezte a halál bűzös sikolyait. Amit ő okozott. Mindegyiket külön-külön. A legnehezebb pedig mind közül Nické. És nem tudta befogadni a tényt, hogy Sq’wan itt van, itt sétál mellette. Olyan messze volt hirtelen, olyan elérhetetlenül távol.

Már látszott a ház, s a távolban karámok, lovakat tartva magukban. Már látszott, ahogy egy férfi lép ki a nagy, dupla szárnyú ajtón, és lépdel eléjük. Andrew Wesley volt, a ház gazdája, Nick unokatestvére. Már messziről integetett. És mikor odaértek szó nélkül Nick nyakába borult.

-         Andy… - Motyogta Nick magán érezve minden ragaszkodást, minden felszabadult örömöt.

-         Ne csináld ezt még egyszer, hallod!? – Húzódott vissza a férfi, és nézett rá a gépészre, aki nagyon is hasonlított rá. Sírt, csak néhány sós könnycseppet hasonlóan égszínkék, mélységes szemekből.

Nick megrázta a fejét, és kibontakozott az ölelésből. Nézte a testvérét, nézte a régen nem látott arcát, Andy mindig, minden körülmények között boldog, életvidám vonásait. Nézte a lassan felszáradó könnyeket. De most nem tudott több időt hagyni magának, Nerys kezéért nyúlt.

-         Engedd meg, hogy bemutassam, Kira Nerys ezredes, a Deep Space Nine parancsnoka, és a párom… - Nézett kutatva, mélyen Nerys szemeibe. De nem talált csak ijesztő távlatokat.

-         Andrew Wesley, nagyon örülök, hogy újra és jobb körülmények között találkozunk. Jó, hogy itt van, már sokat hallottam magáról. – Lépett közelebb és nyújtotta a kezét Kirának.

Az Ezredes bólintott és elfogadta a kezet.

-         Én is örülök. De kérem, szólítson csak Nerysnek. – Válaszolt udvariasan, de Nicket megijesztette. Most már szorongást ültetve el.

-         Köszönöm, Nerys. – Mosolyodott el Andrew, aztán a ház felé mutatott. – Gyertek, Richard a műteremben van, valami új képen dolgozik, és ilyenkor nem ismer időt. – Indult el, vezetve a két nőt a ház felé. - De ti csak, addig pakoljatok le. Nick te tudod az utat, a vendégszobát előkészítettem. – Lépett be, és kísérte be őket az ajtón.

Nick bólintott.

-         Igen, kösz Andy. – Aztán ahogy a fiatal férfi eltűnt a hátsó ajtó irányába, Neryshez fordult. – Gyere, ha akarod, lepihenhetünk egy kicsit, Richard úgy sem kerül elő estig, ha éppen fest. – Ajánlotta fel szelíden.

Nerys felnézett, aztán bólintott, távolian.

-         Jó. – Motyogta hozzá, de a tekintete nem mutatta, hogy akár csak értette volna a kérdést.

Nick megfogta a kezét, és felvezette az emeletre, egyenesen a vendégszobába. Egyedül akart lenni vele, és kitalálni valamit, amivel segíthet. Minden más ráért később is.

 

Nick becsukta Andrew mögött az ajtót, aki csak felszólt, hogy Richard dolgozik még, de vacsorára előkerül, illetve elnézést kért a házastársa viselkedéséért. Aztán megfordult, és szembenézett azzal, amivel nem mert, mióta kilépett a Defiant kabinjából utoljára.

Közelebb lépett az ágyhoz, ahol Nerys már az ablak felé fordulva feküdt, de még nem aludt. Nézte néhány pillanatig a társa vállát, a hátát, hogyan emelkedik minden egyes lélegzetre, aztán lassan megoldotta az egyenruha felsőjét, és végül alsóneműben leheveredett mögé. Közelebb húzódott, amennyire képes volt, és hátulról Nerys nyakába temette az arcát. A karjaival próbálta átölelni, amilyen szorosan csak merte, de érezte, ahogy az erős bajori test összerezzen és megfeszül az érintésre.

-         Nerys… mondd el, mi jár a fejedben… - Kérte szinte suttogva. De a hangjában annyi kétségbeesett segíteni akarás volt, amitől Nerys megfordult.

A mélybarna szempárban az idegen tekintet egy pillanatra ellágyult, emlékeztetve Nicket a régi Nerysre, aztán újra visszaváltozott, távoli lett, rezignált és szinte üres.

-         Nem tudom. – Jött a válasz, s bár Nerys Nick felé fordult, mégsem nézett fel rá.

Nick közelebb húzódott, igyekezve valahogy elrejteni a párja egész testét az ölelésben.

-         Hogy segítsek? Mondd, mit tegyek? – Kérdezte, nem találva megfelelő helyet.

Nerys felsóhajtott, a hátára fordult, a kezeit összekulcsolta a hasán, mereven bámulva a hófehér mennyezetet. Aztán válaszolt, a hangja hűvösen, és keserűen csengett át a szobán.

-         Nem tudsz.

Nick felült, olyan hirtelen, hogy önmagát is megijesztette, de Nerys meg sem rezdült. Odahajolt a társa fölé, és tehetetlen könnyek találták meg az útjukat fel a szeméből.

-         Nem tudom ezt nézni, Nerys! Kell, hogy tudjak csinálni valamit. Mondd, mit akarsz? Mitől lennél jobban? Mit csináljak? – Állt közel, hogy megrázza, hogy legalább végre elérjen valami hatást.

Nerys felült, hátrébb kényszerítve ezzel Nicket is, aki a sarkaira ült, s most már kissé megnyugodva nézett a társára, ez legalább reakció volt.

-         A halálba küldtelek Nick! Megöltelek! Ezt nem hozza rendbe egy puszi! – Felelte, de még a szavainál is sokkal ijesztőbb volt a hangja. Higgadt, nyugodt és érzéketlen. Egészen, ijesztően halk.

Nick hátratántorodott volna, ha képes lett volna rá, abban a pozícióban. De így csak döbbent csendben próbált valami választ találni, valamit, ami eltörölheti az előbb hallottakat.

-         Nem… - Rázta a fejét. – Nem, Nerys! Uramisten! Nem! – Nem akarta még csak elképzelni sem, még csak elhinni sem, mekkora súly az, milyen teher a vállán. – Élek… - Folytatta aztán sokkal csendesebben, ahogy a két kezébe vette gyengéden Nerys arcát. – Látod, nincs semmi bajom! – Aztán úgy nézett rá a párjára, mint egy elveszett gyerek, aki segítséget vár.

Nerys megfogta Nick kezeit, és elvonta őket. Oldalra billentette a fejét.

-         Aludni szeretnék… - Kérte halkan. – Jó?

Nick nyelt egyet szárazon. Hogyan tudna egy ilyen kérést megtagadni?

-         Persze. Akarod, hogy itt maradjak? – Kérdezte bizonytalanul, s volt ez inkább egy tétova állítás, mint valódi kérdés.

A mélybarna szemekbe egy pillanatra lágyság költözött, a szemöldökök közelebb húzódtak, aztán jött egy bólintás.

-         Igen.

Végül Nerys magával húzta a párját, és hozzábújt. Majd a következő percben már aludt is, bizonytalan álmok, és zaklatott álomtalanság határán.

A gépész azonban nem tudott elaludni, nem a szavak kísértették, és tartották fájdalmas éberségben. A kifejezés, a tekintet, az üres, távoli, rezignált tekintet.

 

A vacsoraasztalt egy pillanatra derűs nevetés töltötte meg, amitől Nick tekintete azonnal Nerys arcát fürkészte, és a szíve megtelt melegséggel, ahogy látta az apró, de igazi mosolyt.

-         Igen, már akkor is Andy volt a legtalpraesettebb hármunk közül… - Nézett a párjára tagadhatatlan szeretettel Richard. Aki időközben csak előmerészkedett a műterméből, hogy találkozzon a testvéreként szeretett Nickkel és szembenézzen azzal, amivel nem csak neki volt nehéz.

És Richard valóban szimpatikus embernek mutatkozott. Nerys is így gondolta, s valahogy még a beszéd is könnyebb volt.

Nick elrévedve nézett a párra, ahogy visszaemlékezett a gyerekkorára, amelyet mindig is az életének legszebb időszakának tartott.

-         Azért Nickyt sem kellett félteni… - Ugratta jól hallhatóan Andy a gépészt, inkább a névhasználattal, mint az utalással, aki erre már felkapta a fejét.

-         Ezt vond vissza! – Követelte, de a hangjának élét nevetés vette el.

-         Nem! – Vágott vissza az asztal másik oldaláról.

Nick pislogott egyet, aztán oldalra nézett, hogy szembe találja magát Nerys elámult kifejezésével. Végül visszafordult, és egy tésztadarabot pöckölt át az asztal fölött, a találat pedig pontos volt, egyenesen Andy ölébe.

-         Vond vissza! – Tette hozzá. S hirtelen az asztalnál két gyerek, s két őket kissé elhűlten bámuló felnőtt ült.

-         Nem vonom! – Tartott ki Andrew az álláspontja mellett, és készült is egy visszalövésre. De arra már nem maradt ideje, mert Richard keze landolt a karján, s szembe találta magát a férje sötét szemeivel.

-         Elég volt! – A hang bár szigorú volt, de sütött belőle a szeretet.

Nick félve nézett Nerysre, várva valami hasonlót, de amit talált az összezavarta. A párja tekintete zavartan meredt rá, aztán Andrewra, végül újra rá. S talán nem tudta még maga sem eldönteni, hogyan reagáljon.

-         Elnézést, Nerys. Néha tudnak nagyon gyerekesen viselkedni, főleg, ha összeeresztik őket… - Kért elnézést Richard, tisztán kényelmetlenül érezve magát, nem tudva mire vélni a furcsa tekintetet a bajori szemekben.

-         Hidd el, nagyon jól tudom. – Bólintott Nerys, ahogy végre az arcán egy mosolyféle jelent meg, a tekintetében pedig egy sokat tudó villanás.

Nick fürkésző pillantását nem kerülte el ez sem, s végre egy apró megkönnyebbülést érzett. Ez már sokkal inkább hasonlított az ő Nerysére, mint néhány órával korábban.

 

Nick nehéz léptekkel lépdelt fel a régi hagyomány szerint épült kúria hosszú és meredek lépcsősorán. Nem csak, mert nem tudta mi vár rá odafent, fogadja-e az édesanyja, akit előző este hívott, hogy meglátogatná. És erre a reggelre az édesapja már el is utazott egy ’fontos’ kutató-útra. De az édesanyja sem volt boldog, sőt inkább szomorú. Az égkék szemek, olyanok, mint a gépészéi, csak ezek fáradt szomorúságot hordtak, s ez Nick szívéig hasított.

De volt más, amiért a léptei nehezek voltak, Neryst kellett otthagynia reggel, pedig megfogadta, hogy sosem teszi többé. Tudta, hogy a szüleinek tartozik magyarázattal, tartozik az első lépéssel, mégis nehezen hagyta ott a párját, akinek olyan jól láthatóan szüksége volt rá. S az egyetlen ok, amiért még megtette, maga Nerys kérte rá.

A hosszú, meredek lépcsősor adott elég időt, hogy az emlékek keresztül verekedjék magukat hozzá. A keserű emlék, az édesapa, aki mindig példakép volt, nem elsősorban hivatásbeli, sokkal inkább, mint ember. Az elvhűség, az erősség és kitartás mintaképe. Kislányként, Nicknek szikla volt, olyan szikla, mely mindig ott volt, bármi is romoljon el, olyan szikla, mely törhetetlen, rendíthetetlen. Még akkor is imádta, és végtelenül tisztelte az édesapját, ha a természete majdhogynem zord volt, az érzelmeit szinte sohasem mutatta. De Nick hitt bennük, hitt bennük rendületlenül.

A magas, sötét hajú és tekintetű, erős szavú és akaratú apa ellentéte volt az édesanya. Aki hosszú, aranyszőke hajával, és égkék szemeivel, csendes hangjával, és mélyen érző, s ezt kimutatni nem félő természetével olyan volt a felnövő kislánynak, mint egy meleg otthon. Akihez oda lehetett bújni, akinek el lehetett mondani bármit, aki hordozta ugyan magában az apában is ott lévő kimért tudós kutatni vágyását, de ott volt emellett a szeretni tudás képessége. Az érzékeny asszony, akinek a karjaiban el lehetett bújni a világ elől. De aki ugyanolyan gyorsan képes volt átváltozni, zárkózott, már-már arrogáns tükörképévé az apának. Aki ugyanolyan gyorsan képes volt elrejteni az érzelmeit. Igaz, kislányként ezt Nick nem sokszor látta, s ha látta is, otthon sohasem, mindig csak a külvilág felé.

S most a keze emelkedett a felé az ajtó felé, amelynek másik oldalán vár rá, talán egy szerető anya, talán egy ismeretlen.

-        
Édesanya… - Motyogta, ahogy végül alig karnyújtásnyira állt Elisabeth Wesleytől. A fejét oldalra billentette, és próbált olvasni a szeretett vonásokon. Nem tudott.

-         Nicole… - Szólalt meg végül Elisabeth, ahogy hátrébb lépett egy lépést. – Gyere be.

Nick belépett, és próbálta megfejteni az édesanyja hangját, próbálta egyszerre magába szívni a gyermekkora színhelyéül szolgáló ház rég nem érzett otthonosságát, próbálta befogadni a szituáció nehézségét, levetkőzve a félelmet.

-         Édesanya… - Motyogta újra, ahogy az ajtó becsukódott, s immár ott állt Elisabeth előtt, újra igazán gyermeknek érezte magát. Tett egy tétova, félénk mozdulatot, mintha meg akarná ölelni. Hirtelen elkeseredetten vágyott rá.

-         Nicole… - Válaszolt egy hang, mely gyengébb volt, de sokkal inkább emlékeztetett az egykori anyára, aki meséket olvasott, akivel sétáltak együtt, s aki mindig megölelte.

Hirtelen ott találta magát, és már nem számított, hogy felnőve sokkal magasabb, mint a törékeny anya, most mégis belőle merített erőt, most mégis Elisabeth volt az, aki az erővel bírt, aki a támasz volt. Mint anya, mint, ahogy nem képes senki más.

-         Édesanyám… - Nem értette miért sír hirtelen, nem értette, miért szorult össze olyan fájdalmasan a mellkasa. – bocsáss meg, Édesanya, bocsáss meg, ne haragudj rám… - Könyörgött valamiért zokogva, a szavak valamiért szaggatottan törtek fel belőle. De nem értette miért. Csak ölelte az édesanyját, elkeseredetten, ott az előtérben, a hall bejáratánál, nem törődve a régen belevert etikettel. – Kérlek, szépen kérlek, bocsáss meg!

Elisabeth is sírt, de nem mutatta, sírt belül, ahogy csak egy anya képes. Az érzések ketté tépték lassan, ahogy az évek múltak, ahogy bemutattak neki egy nőt, akiről azt mondták, az ő édes lánya, de nem ismerte, idegen volt. Ahogy aztán a lánya is azt mondta, igen édesanyám, ez én vagyok, még akkor sem akarta hinni. De végül, mikor a férje is kimondta, egyértelműen, és kitagadta, akkor már nem volt más választása. De ebben a pillanatban, valahogy mégis az ő egy szem kicsi lányát látta viszont. Aki visszatért a halálból, aki vigaszért jött, még ismeretlen, vagy nem teljesen értett baj miatt. Aki az ő ölelését keresi, akárcsak régen, s az ő szívét kérdezi a világ dolgairól, akárcsak kislányként.

-         Gyere… - Bontakozott ki Nick öleléséből. – gyere beljebb… készítettem teát, és van csokoládés kuglóf, ahogy szereted. – Mondta, ahogy bevezette a hallon keresztül a konyhába, melyben ugyan ott volt a replikátor, és minden, ami egy XXIV. Századi konyhában volt, de mégis az asszony jobban szeretett hagyományosan főzni. Legalább otthon elbújni a tudomány elől. És még tisztán emlékezett az anyai szív hogyan sertepertélt egy apró, aranyfürtös kislány a sülő, vagy fövő ételek illatára a tűzhely körül.

Nick hagyta magát, a gyomrába ülepedett az otthon emléke, az ismerős illatok, hangok, az anya ismerős érintése és hangja. Leült a kis, alacsony székre, és felhúzta a lábát úgy, ahogy kislány korában szokta, még ha nem is volt már így olyan kényelmes, és felnézett a közben a teát és a süteményt elérakó, az asztal mellé maga is letelepedő anyára.

-         Édesanya… - Még nem tudta, mit, hogyan mondjon, de ezt az egy szót mégis olyan jó volt kimondani, olyan otthonos, olyan biztonságos és lágy.

Elisabeth átnyúlt az asztalon, és megfogta a lánya kezét.

-         Nicole, egyél előbb, aztán mindent elmesélsz. – A hangja, a tekintete és a viselkedése már mind visszatért arra, ahogyan Nick utolsó emlékeiben szerepelt. S ez bár fájdalmasan hasított végig rajta, de nekilátott.

A tea, az igazi, termesztett teafűből főzött tea, és az igazi sütött kuglóf egy ideig visszaringatták abba a lágy, megnyugtató érzésbe, hogy minden rendben van. Mint, mikor kislányként ült ugyanúgy, majszolta ugyanolyan élvezettel a kedvenc süteményét. De mikor felnézett újra, hirtelen nem volt többé éhes. Letette a csészét, és a kezében tartott fél szelet kuglófot is.

-         Édesanya, én… - Kezdte, de aztán még nem tudta mit mondhatna.

-         Nicole, miért vagy itt? – Nyúlt át újra a gyengéd kéz az asztalon, megtalálva a gépészét. Az anya tudta, hogy egy kérdés, és a hang, melyből igyekezett eltávolítani minden csalódottságot, vádat, keserűséget, ami felgyülemlett, segíteni fog.

Nick lehajtotta a fejét, nem bírva még így sem a tekintetét. Még egyszer szembe kellett néznie a régi döntése következményeivel. De messze ez volt a legszörnyűbb próba.

-         Hogy mindent rendbe hozzak… - Kezdte halkan, szinte hangtalanul formálva a nehéz szavakat. Az anya hallgatott. - … csak akkor döbbentem rá, mekkorát hibáztam, mikor azt hittem meghalok. Úgy halok meg, hogy sosem tudjátok meg az igazat… - Hallgatott el a saját lelkiismeretének súlya alatt. Egyszer mérlegre tett mindent, a szerelmet, az egyik oldalra, és minden mást a másik oldalra. És akkor a mérleg balra dőlt. Most azonban, annyi évvel később, annyi tapasztalattal a háta mögött másképp látta. Most már szégyellte és bánta, hogy még a szüleinek is hazudott, hogy fedezze Kimet.

Elisabeth előredőlt, mert az anyai szív már érezte, hogy bátorítás kell, hogy támasz, ez egyszer, ezúttal is.

-         Kislányom, miről beszélsz? – Kérdezte lágyan, használva a megszólítást, melyet olyan nagyon régen használt utoljára.

Nick felnézett, a mellkasán érezte a szó súlyát.

-         Hogy hívhatsz így, mindazok után, amit tettem? – Kérdezte, minden szót megbánva.

Elisabeth újra lenyelte a csalódottságot, azt a hihetetlenül nehéz érzést, mellyel az óta küzdött, mióta véget ért a lánya tárgyalása évekkel korábban.

-         A kislányom vagy. Ez nem változhat. Bármit is tettél, attól még az maradsz… - Felelte halkan, megszorítva a gépészkezet.

Nick érezte, hogyan áramlik ki a vér az arcából, ahogy megértette, hogy miről beszél az édesanyja. Fel akart ugrani, a lábai elé térdelni, de nem tudott.

-         Nem édesanya, nem! – Rázta a fejét, harcolva a könnyei ellen, a hangjáért. – Hazudtam neked… - Vallotta be, és érezte, ahogy a vállairól felemelkedik a súly. – hazudtam mindenkinek… Édesapának is. – Kerültek ki a szavak, de aztán csak ült ott és nézett egyenesen a földre, nem tudva felemelni a tekintetét.

Az anya szíve kezdett gyorsabban verni, próbálva érteni, de nem lehetett, próbálva ott lenni a gyermekért, ahogy a dolga volt, ahogy a lelke kérte.

-         Mi történt? Nicole, miben hazudtál? – Kérdezte, próbálva segíteni, próbálva megérteni.

Nick felnézett, az anya hangjában lévő kérés, parancs segített felemelni a fejét.

-         Én nem bántottam Kimet… - Motyogta, - én szerettem őt Édesanya! Én sosem bántottam… nekem meg kellett védenem… bocsáss meg… Édesanya, bocsáss meg!… muszáj volt megvédenem… annyira szerettem… ne haragudj… kérlek, ne haragudj rám… - Sikerült kimondani, és leborulni az édesanyja ölébe, ölelni úgy, ahogy gyermekként, kislányként tette. Elzokogni a bánatát, és odabújni, ha fáj, ahogy régen.

Elisabeth nem értette, nem tudta a részleteket, de hallotta, amit hallania kellett, tudta, amit tudnia kellett. És a szívét nem tudta rávenni, hogy haragudjon, még ha a lánya olyasmit szegett is meg, amit születése óta próbált megtanítani, hogy mindig mondj igazat. De ezúttal nem tudott haragudni, végtelen könnyebbséget érzett, és ringatta a lányát, végtelen szeretettel, ahogy csak egy anya képes szeretni.

Nick érezte, hogyan ringatják, érezte a megbocsátást, de nem merte elhinni. Nem mert bízni benne. Felnézett az édesanyja lágy vonásaira, és a pólója ujjába törölte az arcát, pont úgy, ahogy kislányként is mindig tette, s ahogy mindig meg is dorgálták érte.

-         Édesanya? – Kérdezte, és ennyi elég volt, nem is ment több.

-         Mi történt? Meséld el, mi történt… - Kérte Elisabeth, ahogy felemelte a lányát a földről. A szemébe nézett. Égkék, égkékbe. – Nincs semmi baj, csak mondj el mindent. – Kérte, tudni akart, a részese akart lenni a lánya életének, az ő egy szem kicsi gyermeke életének.

Nick lassan, fáradtan felült a székére, felhúzta a lábait, és belekezdett. Úgy, ahogy csak egy gyermek tud mesélni. Úgy, ahogy csak Édesanyának lehetett mesélni, mielőtt… mielőtt minden elromlott.

És mesélt, és mesélt, mindent, hogyan szeretett bele Kimbe, aki olyan csodálatos volt, olyan tökéletes. Hogyan nem tudta nézni, hogy az ő kapitánya elveszítsen mindent. Hogyan akart segíteni mindenáron, hogyan viselte aztán a terheket. Elmesélte a Voyagert, elmesélt minden kalandot, hogyan talált barátokat. De sietett. Valami kényszer húzta egyre előrébb egy ellenállhatatlan kényszer. És mikor végre odaért már tudta miért. Nem tudja, mit tegyen, és az egyetlen, aki segíthet, az Édesanya.

-         … és ő bízott bennem. Mikor először megláttam próbált hideg lenni, és távolságtartó, és fent volt az az arrogáns, gőgös pajzs, amellyel elzárt magától. De a szemei úgy öleltek át, hogy éreztem. Édesanya, újra éreztem! És nem hitte el! Ő egyedül nem hitte el! Addig-addig próbálkozott, amíg engedtem, elmondtam neki, és ő megtartotta a titkom. És én csak belezuhantam a szemeibe. Édesanya, tudod milyen az? – Kérdezte, aztán megállt egy kicsit, próbálva levegőt venni, próbálva megfogalmazni, hogyan tovább, aztán emlékezett. – Beleszerettem, nem akartam… Édesanya, én nem akartam… de beleszerettem, a szeme, a mosolya… az, hogy láttam, mennyire sérült, mennyi fájdalmat hordoz a lelkében húzott felé. És én hagytam… És ő viszont szeretett! Nem érdekelték mit mondanak az emberek, nem érdekelték Nechajev piszkos játékai, ő kitartott mellettem… Szeretett, sosem hagyott el. És Édesanya, nem tudom, mit tegyek… Most úgy fáj… látom a szemeiben… az a tekintet… és nem tudom, hogyan segítsek… nem tudom, hogyan töröljem el… hogyan kapjam vissza az én egyetlen, erős Kira Nerysem… - Fulladt el, tört el a hangja, és nézett rá kétségbeesetten az anyára, az egyetlen emberre, aki talán segíthet.

Elisabeth még próbálta befogadni mindazt, amit elszalasztott, amiből kimaradt. Még próbálta visszaszorítani a szomorúságot, a megbánást. Sőt az önvádat is, hogy egy idegen nő képes volt jobban bízni a lányában, mint ő maga. De látta, nagyon is jól látta, hogy néz rá Nick, hogy mennyire szüksége van rá. De ő maga sem tudta, hogy segíthetne. Ő maga sem volt mindenható, még ha a kislánya annak hitte is, ő maga sem tudott választ mindenre. De ez nem akadályozta meg, hogy legalább megpróbálja.

-         Fantasztikus nő lehet ez a te Kirád. – Kezdte, próbálva felderíteni. Sikerrel.

Nick arcán egy hatalmas mosoly nőt, ahogy egy pillanatra újra kezdte.

-         Nem is hinnéd! Tudod ő olyan erős, és bátor. És gyengéd mégis, vagy éppen olyan, amilyen kell… - Aztán hirtelen megállt, ahogy visszahallotta a saját hangját, aztán elpirulva lehajtotta a fejét. – Sajnálom, egy kicsit túlzok talán…

Elisabeth elmosolyodott, amit egyébként ritkán tett.

-         Nem kislányom, ez a szerelem. – Nézett rá a gyermekére, és boldog tudott lenni érte, hogy talán megtalált valami nagyon fontosat.

-         De most nagy baj van Édesanya, és nem tudom, hogy hozzam helyre! – Nézett fel, s a szemében újra kétségbeesés villogott.

Az anya megsimogatta a kezében tartott kezet, mely számára ugyanúgy gyerekkéz volt. Ugyan azé a kislányé, aki már gyermekkorában is szüntelenül barkácsolt valamit.

-         Nicole, nem lehet mindent csak egyszerűen megjavítani. Mint egy gépet vagy egy hajtóművet. – Magyarázta türelmesen. – Van, amihez idő kell. Ami nem javul meg rögtön. De mindenképpen kell hozzá egy nagy adag türelem, és megértés. És persze szeretet. – Folytatta az egyszerű törvényt, amiről tudta, beleültette a lánya szívébe is, csak néha meg kellett mutatni.

-         De olyan ijesztő volt! Azt mondta megölt. Hogy, hogy halálba küldött. És, hogy ő a felelős. Ő csak azt tette, amit tehetett, Édesanya, nem volt választásunk! Egyikünknek sem! Hogy gondolhat olyat?! – Tört ki újra, próbálva megérteni.

Elisabeth sóhajtott, és bármennyire akart nem tudott sokkal többet segíteni. Nem ismerte a lánya párját, és abból, amit hallott, még nem vonhatott le messzemenő következtetéseket. Egy szerelemtől felfűtött mese nem a legjobb alap arra.

-         Nicole, figyelj rám. Én nem ismerem őt. Így csak azt tudom mondani, hogy szeresd. Légy ott, bármire is legyen szüksége. Add tudtára, hogy kérhet nyugodtan. Abból, amit elmondtál beszélgettek sokat, úgy igazán. Ami jó kiindulási alap. Előbb-utóbb meg fog nyílni megint. Meglátod. Csak légy türelmes. És minden rendbe jön. – Magyarázta türelemmel.

Nick egy percig mérlegelte a hallottakat, és már majdnem elhúzta a száját, hogy ennyire ő is rájött volna. De aztán hirtelen rádöbbent, mennyire megkönnyebbült, és mennyivel jobb kedvűbb és optimistább, csak, mert beszélhetett az édesanyjával. És elmosolyodott, az első igazi mosoly.

-         Köszönöm, Édesanya. – Mondta hálásan, ahogy megcsókolta a kezét, ami nem volt szokás soha. Most mégis, úgy érezte így helyes. A Wesley-családban sosem volt szokás a nyílt érzelemnyilvánítás. Csak anya és lánya között létezett egyáltalán fizikai kontaktus. Egy ölelés, egy puszi. Elisabeth mindig engedte a lányának. De az apa sosem. És a jelenlétében sem volt szokás.

Elisabeth sóhajtott egy nagyot, ahogy ránézett a már rég kihűlt teára.

-         Szeretnél frisset? – Kérdezte, hirtelen szükségét érezve egy kis szünetnek.

De a gépész megrázta a fejét, és fel is pattant, hirtelen semmi másra nem vágyva, mint hogy visszatérjen, megkeresse Neryst, átölelje, csak egyszerűen vele legyen.

-         Nem köszönöm. Azt hiszem, most jobb, ha megyek. Öööö... Én köszönöm… köszönöm, Édesanya… - Kezdett hirtelen dadogni, maga sem tudta miért.

Elisabeth felállt, és megrázta a fejét.

-         Nem kell, csak vigyázz magadra.

Nick lehajtotta a fejét, és mikor felnézett, az arcán újra félelem látszott.

-         Édesapa mikor jön haza? – Kérdezte, még mindig remegve, ahogy az utolsó emlékekre gondolt.

Az anya arca szomorúvá változott, de aztán a kifejezés el is tűnt.

-         Három nap múlva. – Felelte, de ahogy látta a kislánya elesett ábrázatát, engedett az ötletnek, mely egy ideje már ott motoszkált az anyai szív körül. – De miért nem hozod el ezt a te híres Kira Nerysedet? – Kérdezte, közelebb lépve.

Nick egy pillanatra komolyan elhitte rosszul hall. Hiszen nem volt ez szokás a Wesley-családban. Annak idején, még az Akadémia alatt sosem hívhatta el a barátnőit. Igaz, azok egyike sem volt túl komoly, aztán meg már elromlott minden, az állandó viták miatt, amelyek bírálták az Akadémiát, a hobbiait, a mindent, amit csinált.

-         Édesanya, biztos vagy benne? Ő ő ő egy… - Próbálta megfogalmazni, hogy Bajori Militia tiszt, katona, volt-Ellenálló…

-         Ő a párod. – Fejezte be helyette az anya.

Igen, erre nem is gondolt hirtelen. Hálás tekintettel nézett le az édesanyjára, aki szintén sokat változott, amióta nem látta. Szinte már túl sokat. De máris tetszettek a változások. Végül elmosolyodott, olyan felszabadultan, és ragyogva, ahogy az anya szerette.

-         Köszönöm! Köszönöm! Szívesen. Meglátod, milyen fantasztikus! – Kezdett hirtelen egy kicsit sokat beszélni.

-         Nicole! – Szólt közbe Elisabeth, olyan hangon, amire a gépész azonnal elhallgatott. – Holnap. Ebéd. De most azt hiszem már vár. – Mondott csak ennyit.

Aztán kapott a lányától egy hatalmas puszit. Ami ugyan szintén nem volt szokás, de jólesett az anyai szívnek.

-         Köszönöm Édesanya! Akkor holnap itt leszünk. – Ígérte, és már rohant is. Neryshez.

Elisabeth csak nézett a lánya után. De még túl korai volt, hogy felfogjon mindent, egyelőre csak élvezte a rég nem tapasztalt örömöt. Azt, hogy a csalódottság nincs már vele. És újra, még ha titkon is, de büszke lehet a lányára. Visszakapta őt, már ki tudja hanyadszor is.

 

Nick már messziről látta a karám oldalánál álldogáló párost, de a figyelme hamar ráterelődött csak és kizárólag Nerysre, aki szintén lovagló ruhát viselt, s a szűk fekete nadrág, a fehér ujjatlan pólóval, a hófehér kesztyűvel, az oldalán a pálcával egyedülálló látványt nyújtott. A fején a kobak volt a ráadás. Az egészről egyébként lerítt, hogy Andrew műve. De ez Nicket abban a pillanatban nem érdekelte. A tekintetét próbálta megregulázni, azaz levenni Nerys fenekéről, ami egészen addig nem sikerült, amíg a páros észrevette őt, és felé nem fordult. Ekkor kissé feljebb vándorolt a tekintete, és ezúttal a fehér póló kivágásán, illetve igazság szerint egy kissé lejjebb időzött. Egész addig, amíg meg nem hallotta Andy jól ismert nevetését. Akkor minden erejét összeszedve felnézett Nerys szemeibe, ahol fura keverékét találta annak a szelíd haragnak, amelyet az előző elkalandozó tekintete miatt kapott, a még mindig ott lévő távoliságnak, és még valaminek, amit hirtelen nem tudott mivel magyarázni, rémület(?). Kira Nerysre nem lehet egyszerűen ráijeszteni, és Nick el sem tudta képzelni, Andrewnak hogyan sikerült.

-         Hello! – Ért oda közben, és hajolt is le, hogy megcsókolja a tárgyát az előző álmodozásának. A csók azonban jóval hosszabbra sikeredett, mint amire számított. Valami történik. Most már biztos volt benne.

-         Szia, Nick! – Jött a válasz, már a csók után.

-         Hé, Nick, gondoltam megtanítom Neryst lovagolni, de úgy tűnik, a barátnőd fél a lovaktól… - Jött a félig nevetve előadott köszöntő, de mielőtt Nick bármit is mondhatott volna, a még mindig a karjaiban lévő Nerys vágott vissza.

-         Egy, nem félek. Csak nem szeretem őket. Kettő, nem vagyok barátnő. – Aztán itt gyorsan el is hallgatott.

Nick hirtelen megértette a helyzetet, meglátta a még általa is ismert és lovagolt kancát, Lucifert egy pár lépéssel arrébb békésen legelni, már felszerszámozva. És értett mindent. Elnevette magát, hirtelen nem tudva mit kezdeni a helyzettel. Aztán elérte a második. Játékosan felhúzott szemöldökkel nézett le a társára.

-         Hja, nem vagy a barátnőm… - Igyekezett visszatartani egy újabb nevetést. – Akkor mim is vagy egész pontosan? – Érdeklődött, a világ minden kincséért sem adta volna ezeket a pillanatokat. Még ha ott is volt a mélybarna szemekben az előző este óta őt kísértő tekintet, de halványabban, s mellette ott volt valami más, ami sokkal inkább emlékeztette Nerysre.

Aki elvörösödött, és egy pillanatra visszavett.

-         Nem úgy értettem, Sq’wan… - Próbálta kihúzni magát.

Nick lehajolt, és megcsókolta még egyszer, ezúttal rövidebben, de megpróbálva a bajori szenvedélyre hatni, miközben céltudatosan egy kissé lejjebb eresztette a vékony bajori derékról a kezeit. Aztán hátrahúzódott, és elégedetten figyelte a hatást.

-         Tehát, hogy is van ez? – Kérdezte újra vigyorogva.

Amire Andrew szólt közbe, kuncogva.

-         Nah, hagyd már! Inkább mutasd meg neki, hogy Lucifer igazán jó kislány és nem bánt. Főleg nem eszik embert… Izé… bajorit sem. – Javította ki magát gyorsan.

-         Nick, én nem ülök fel arra az izére… - Kezdte újra Nerys, többedszerre elmondva, makacsul.

A gépész felvonta mindkét szemöldökét, ahogy eltöprengett, milyen taktika lenne a leghatékonyabb.

-         Mi van, ha megmutatom, hogy nem bánt, aztán elviszlek egy körre? Kapaszkodhatsz belém… - Vigyorodott el egy kölyökvigyorral a mentális képre.

Ez volt az, aminek Nerys általában nem tudott ellenállni. Egy pillanatra egy sötét árny kúszott át az arcán, és a szemein, de aztán visszatért az előző félig rémült, félig játékos tekintet. Majd azért igyekezett durcásra állítani a hangját.

-         Rendben. Megnézem, de nem ígérem, hogy felülök. – A makacssága az színtiszta Kira Nerys volt, amitől Nick szíve vetett is egy duplaszaltót a mellkasában.

Bólintott gyorsan, aztán végignézett magán. Végül eldöntve, hogy a nadrág megfelelő, elég szűk. Aztán egy gyors puszi után átugrott a karámon és elsétált a még mindig tökéletes békében legelésző Luciferig.

-         Hé, Luc hiányoztam? – Emelte fel a kezét, azt, amiben az előbb az Andytől kapott kockacukor bujkált, és odatartotta a ló elé. Aki erre megemelte a gyönyörű sötét fejét, egy pillanatig nagy, kíváncsi szemekkel méregette a halványan ismerős kétlábút. Aztán megszaglászta a kezét, prüszkölt egyet, végül boldogan befalta a kockacukrot. Lucifer emlékezett. Még csikó korában Nick volt az, aki minden nap foglalkozott vele. Hogyne emlékezett volna! Még egyszer megszaglászta a gépészt, akin ugyan volt némi egészen fura illat is, de az ismerős szagok elegek voltak. – Ez az kislány! – Simogatta meg Nick az ébenfekete nyakat sörényestül. Aztán egyszerűen felpattant a hátára.

Egy pillanatra hagyta, hogy átjárja a régen nem érzett érzés. Ami csak egy szó volt: szabadság. Aztán megpaskolta még egyszer Lucifer nyakát, és elindult. Először csak lépésben, egy pár ütemnyi ügetés erejéig, de aztán nem bírt a vérével. Elkiáltotta magát, és már száguldottak is. Lucifer, bár már jócskán benne járt a korban, még elég gyors volt. És szívesen vágtatott, ha a hátán ülő kétlábú úgy akarta. Élvezte ő is a száguldást, a szabadság érzését legalább annyira, mint Nick.

Tettek egy kört, aztán még egyet, de mikor már a hátuk mögött, a karámnál álló két alak csak egy-egy pont volt, visszafordultak.

Nick lelassított, ahogy közeledtek, s a végén már csak lépésben manőverezte oda Lucifert a karám széléhez. Aztán egy hatalmas vigyorral a képén leugrott, át a palánkon, hogy egyenesen Nerys mellett álljon meg, kinyújtva felé a kezét.

-         Na, gyere… - Kérte, s az arcáról sugárzott valami hihetetlenül tiszta, ártatlan boldogság.

Olyan, amit Nerys nagyon ritkán látott, és most szinte megütötte. Nézett fel Nick égkék szemeibe, amelyek valósággal ragyogtak, és sugározták rá azt a kisfiús, pimasz, önfeledt boldogságot, amelybe egyszer régen beleszeretett. És eszébe jutottak a saját szavai, amiket olyan sokáig nem tudott kimondani, és végül, mikor sikerült el kellett hozzá hinnie, hogy elveszíti: „Egész életemben… az egész életemben nem csináltam mást, mint harcoltam… Mindig… … harcoltam az otthonomért, aztán harcoltam bármiért, amiben hittem. … Öltem… és meghalt egy részem minden egyes halál után… … minden egyes kardassziai halála elvett egy részt belőlem… és sokáig nem hittem, hogy lehetek valaha is újra egész. Azt hittem elvesztek… De amikor beléptél az irodám ajtaján… Sq’wan, te minden nappal visszaadtál valamit belőlem… Te ott voltál és tartottál, amikor azok a pagh-k visszajártak az álmaimba… senki Sq’wan, még soha senki nem látott úgy, ahogy te éjjel. Soha senkinek nem tudtam engedni, hogy lássa, mit tettem, milyen mocskos vagyok, hogy annyit öltem, hogy amíg élek bűnhődnöm kell. De Te nem csak láttad, te… te elhitetted velem, hogy van bennem szép és értékes is… hogy minden mocsok ellenére te tudsz engem szeretni… és ha Te tudsz Sq’wan, ha te tudsz, akkor… akkor talán a Próféták is meg tudnak bocsátani… …sokáig nem tudtam mi az, ami hozzád köt, ami vonz feléd. A szíved Sq’wan, a szemed tisztasága… Ahányszor beléjük nézek visszakapok egy részt önmagamból.” Megrázkódott belül. De először hitte el újra, hogy sikerülhet. Először hitte, hogy van kiút, hogyha nem is tud megbocsátani magának. Azt sosem tud. De újra együtt tud élni önmagával. Együtt tud élni mindazzal, amit tett. Nem csak most, a múltban. Hogy újra át tud majd aludni egy éjszakát úgy, hogy ne kísértsenek az általa elvett életek.

Hirtelen valahogy visszatért, és újra ott volt körülötte a világ. De nem volt mód, hogy felüljön arra a nagy izére. Megrázta hát csökönyösen a fejét.

-         Nem. Az az izé túl nagy nekem. – Mutatott a megint csak ártatlanul, békésen legelésző ébenfekete lóra.

Nick pislogott egyet, hirtelen nem tudva, hogy akkor innen hogyan tovább. Mert nincs rá mód, hogy ezt kihagyja. Segítségért nézett a gyerekkori barátra, cinkosra, unokatestvérre, aki Richarddal együtt sokkal inkább volt testvér, haver jóban, rosszban.

Andrew kuncogott, és nyilvánvalóan egészen jól szórakozott. Aztán nekidőlt a karám felső rúdjának.

-         Nerys… szerintem Nick vigyázni fog rád. De ha elhiszed, ha nem, Lucifer is. Amellett ha jól hallottam te ennél bátrabb vagy… - Fogalmazott nagyon taktikusan.

Nerys egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy legyen-e nagyon dühös a férfira, akiről még mindig nem tudta eldönteni, hogy utálja, vagy imádja. Aztán a végén úgy döntött, hogy itt a hírnevéről van szó. Nagyon okosan nem nézett a ló felé, csak odafordult Nickhez.

-         Oké, a goromba bátyád meggyőzött. – Ezt nem hagyhatta ki.

Nick győztesen elvigyorodott, és egy ugrással bent is termett, aztán, ahogy a párja sokkal visszafogottabban követte, kézen fogta, odavezetve Luciferhez, aki már felemelte a fejét a legelésből, gyanakodva méregetve a furcsa szagú kétlábút, az előző ismerős mellett.

-         Hey, Luc, ez itt Nerys a szerelmem… Nerys, ez itt Lucifer. – Mutatta be őket kevésbé formálisan.

-         Azt nem mondtad, hogy értelmes is… - Nézett fel furán Nerys, hol a gépészre, hol a lóra.

Nick egy elnéző mosoly kíséretében rázta a fejét.

-         Nem, de lelke van. – Paskolta meg az ébenfekete nyakat. – Na, most mutasd a kezed! – Húzott elő egy kockacukrot, s rakta Nerys kinyújtott kezébe. – És tartsd oda elé, de úgy, hogy a tenyered egészen nyitva legyen. – Adta ki az utasítást.

Nerys gyanakodva méregette Lucifer még jócskán egy adag fűn csámcsogó hatalmas száját, aztán a saját kezét. Végül Nickre nézett, mintha a gépész azt javasolta volna, hogy dugja be egy mérges targh szájába.

-         Leharapja. – Mondott ennyit, nem többet, nem kevesebbet, de ezt olyan meggyőződéssel, ami tántoríthatatlannak tűnt, benne volt Kira Nerys összes bajori makacssága.

Nick elnevette magát, és a szemében ott táncolt minden szeretete.

-         Azért kell teljesen nyitva lennie a tenyerednek mindig, ha ló szájához nyúlsz. Amúgy Lucifer nem harap. Igaz Luc? – Vakarta meg a ló füle mögött, amiért Lucifer igencsak hálás volt. Aztán a fejével Nerys keze felé bökött. – Na rajta!

Nerys vetett egy utolsó, „ha nincs igazad, dühös leszek és te bánod meg” pillantást a párjára, aztán odatartotta a kezét Lucifer szája elé.

A nagy, mélyfekete szemek egy pillanatra gyanakodva méregették a bizonytalan kétlábút, de ahogy megérezték a kockacukor illatát, aztán a biztató vakargatást a lehető legjobb helyen, illetve az előző kétlábúból áradó szeretetet e felé a furcsa szagú kétlábú felé, úgy döntött elfogadja, nem árthat. Aztán mire megrágta, úgy döntött, legyen akármilyen furcsa szaga, ez a kétlábú is barát.

-         Nah, most, hogy az ismerkedés megvolt… – Sóhajtott egyet Nick. – akár indulhatunk is. – Azzal fel is szállt, és lenyújtotta a kezét Nerysnek. – Tedd bele abba a lábad. – Bökött a fejével a kengyel felé. – Aztán ugrás. – Utasított.

De Nerys azért ennyire nem volt tehetetlen. Így mire Nick befejezte a mondatot, már fent is volt mögötte kengyel nélkül is.

-         Na, és most? – Érdeklődött, egy pillanatra még elbizonytalanodva.

Nick kiegyenesedett, és amennyire tudott, hátrafordult.

-         Kapaszkodj belém. És próbáld meg felvenni a ló ritmusát. – Fogta meg Nerys kezeit és vezette körül a saját derekán. – És a comboddal tudod tartani magad. Ja, és ne félj. – Fejezte be az utasításokat, ahogy elindult lassan, lépésben.

Egy ideig csak így távolodtak, és Nick semmi másra nem figyelt, mint Lucifer ritmusára, és arra, hogyan veszi ezt fel Nerys is. Aki, ami azt illeti, gyorsan tanult. Mert egy idő után a gépésznek már nem kellett csak egy ritmusra figyelnie, amitől hirtelen volt kapacitása ráébredni a hátához simuló test érzésére, ami kellemes hullámokat küldött végig rajta.

-         Na, milyen? – Kérdezte, kissé hátrafordulva.

A válasz először csak annyi volt, hogy a szorítás nőtt a dereka körül, végül megjött a hang is.

-         Nem rossz. – Ismerte el Nerys.

-         Mit szólnál, ha gyorsítanánk? – Kérdezte Nick a szemei előtt már a szabad száguldást látta, csak Nerys és ő, meg persze Lucifer, és a táj. Szabadság.

Egy ideig nem jött válasz, de végül egy bizonytalan, de most már bátrabb hang válaszolt.

-         Oké.

Nick előrefordult, és ügetésre váltott.

-         Ez nem a legkényelmesebb, de olyan, mint az impulzus, e nélkül nincs szubtérsebesség. – Próbálta magyarázni, összekoccanó fogak között.

Egy pillanatra érezte, hogyan kapaszkodik Nerys még szorosabban, aztán hallott valamit, aminek először nem is hitt.

-         Akkor lássuk a térváltást.

Nick végül elvigyorodott, és még egyszer hátraszólt.

-         Akkor kapaszkodj! És élvezd!

Végül a csípője előrelendült, tudatva Luciferrel, hogy akkor vágtathat. Érezte, hogyan simul teljesen tökéletesen hozzá Nerys, felemelte a fejét, és száguldott. Valahol, ahol régen nem járt, valahol, ahová mindig úgy tudott visszatérni, mint egy gyermek, rácsodálkozva, és újra felfedezve a fantasztikus szépséget. Szabad volt, maga mögött hagyva minden mást. És az, hogy ezúttal ezt megoszthatta valakivel, akit szavak mögött szeretett, az szinte szürreálissá tette az egészet.

Csak száguldottak, keresztül a réten, megállás nélkül, úgy érezhette, hogy minden az övé, a világon minden, amire valaha vágyott, nem volt más, csak a könnyed szabadság érzése, és Nerys, vele egyként, tökéletes összhangban. Soha, még soha nem érzett hasonlót.

 

Zihált mindhárom lény, ló, ember, és bajori. Nem csak a vágta fáradtsága, hanem az átélt érzések súlya alatt is.

Aztán csak halkan baktattak le egy kis erdei úton, vissza a karám felé. Már lassan kiértek újra a mezőre, ahonnan látni már a házat is. Végül Nick törte meg a csendet.

-         Nerys… - Kérdezte halkan, kissé hátrafordítva a fejét.

Nem jött válasz. És mivel Nerys ugyanúgy utazott már az elmúlt vagy egy kilométeren Nicknek most már kezdett feltűnni. A vágta után, mikor visszafordultak, már csak lépésben jöttek, hagyták Lucifert poroszkálni lefelé. De a csend most már kezdett feltűnni a gépésznek és kíváncsi volt Nerys véleményére.

Újra próbálta hát.

-         Nerys…

S csak aztán jött rá, hogy a vállán a nyomás Nerys feje, mely egy ideje már ugyanott van. Aztán végül rádöbbent mi történt, és a realizáció könnyeket csalt a szemébe. Többet nem szólalt meg, hagyta Nerysnek, had aludjon, a tempó végül elringatta a fáradt testet, és tudta, mekkora szüksége van pihenésre.

Ő maga elmerengett a tájban, élvezve, hagyva, hogy a varázsa magával ragadja. Régen volt már, hogy igazi tájat is látott, nem csak fotonok és erőterek összességét, és még régebben, hogy az otthonát.

A gondolai messze jártak, főleg időben. Mikor gyerek volt, még kislányként lovagolt ezeken az utakon, vagy játszott nem sokkal messzebb a házukhoz tartozó hatalmas birtokon. Vagy épp barkácsolt valamit, vagy olvasott, zenét hallgatott elrejtőzve a kis, fára épített házikóban. Az ő titkos helyén, ahol nem járt még soha senki más. Hirtelen vágyott oda. Emlékezett a kislányként végigálmodozott csillagfényes estékre. Amikor elképzelte, hogy egyszer hatalmas csillaghajókon járja majd az űrt, hogy nagy, és bonyolult szerkezeteket épít, és javít. Hogy majd az ő hajója lesz a leggyorsabb, és legszebb, a legjobb. Elképzelte, hogy olyan egyenruhája lesz, mint a harmadik szomszédukban lakó bácsinak. És az ő gallérján is lesz olyan fényes gomb. De néha másról álmodott, néha arról, amit olvasott olyan sok helyen. Olvasta, hogy létezik valami nagy, és megfoghatatlan. Olyan sok költő írt róla, olyan sok író mesélte, olyan sok zenében fedezte fel, hogy elhitte, igaz. És arról álmodott, majd egyszer ő is megtalálja, egyszer majd neki is lesz egy felesége, aki szereti, és vigyáz rá. Ahogy olyan sok versben olvasta.

Erről álmodott ő, amikor egyedül csillagfényes estéken feküdt a kis fára épült búvóhelye erkélyén.

Mára már tudta, hogy nem válhat valóra minden álma, a legtitkosabbak sem, úgy, ahogy azt kislányként elképzelte, de akkor ott, Lucifer nyergében, Nerys békésen szunyókáló súlyával a vállán, lefelé tartva a kis erdei úton, nem kért volna többet. Akkor ott semmi más nem volt fontos, mint a jelen. Az a pici pillanat. S ott, akkor, boldog volt. Felhőtlenül az.

 

Nick egy apró, szemtelen, de féltő gondoskodást rejtő grimasszal állt a vendégszoba ajtajának támaszkodva, a karjai maga előtt összefonva és nézett az ágyra.

Ahol Kira Nerys feküdt a hasán, nem túl boldogan, sőt dühösen és duzzogva, azzal a tökéletesen biztos meggyőződéssel, hogy egy gyerekes, gonosz, Andrew és Nick által kitervelt csínytevés áldozata lett.

-         Oké, beismerem, elfelejtettem szólni, de ha hagynád, ez a krém segítene. – Igyekezett enyhíteni a hangulatot a gépész, aki még mindig harcolt a feltörő nevetőrohammal, még ha az ő ülőizmai sem érezték jobban magukat, mint Neryséi.

-         Nem gondolod komolyan, hogy hagyom azok után, hogy így rászedtetek! Attól milyen lesz, még viszketni is fog?! – Morogta Nerys dühösen anélkül, hogy felé fordította volna a fejét.

Nick közelebb merészkedett egy lépéssel, és már azon járt az esze, hogyan húzza le Nerysről azt a világoskék rövidnadrágot, amiben mindig aludni szokott, ha egyáltalán volt valami rajta.

-         Ne csináld, így nem jöhetsz holnap Édesanyához… - Csúszott ki, és későn jutott eszébe, hogy ezt még nem mondta.

Nerys egy pillanat alatt felkapta a fejét, és majdnem a hévtől átfordult a hátára, de aztán a farizmaiba hasító fájdalom megállásra késztette, így maradt félig az oldalán, és onnan bámult fel Nickre.

-         Mi? Várj… Nem is mondtad… mi volt otthon? – Kérdezett egyszerre többfélét.

Nick elmosolyodott, aztán közelebb merészkedett még egy lépéssel, sőt, kihasználva a társa átmeneti másfelé figyelését le is ült. És elkezdte lehúzni azt a bizonyos világoskék nadrágot.

-         Beszéltünk, egy csomót… - Kezdett bele, óvatosan, a még mindig nem a dühével elfoglalt Neryst újra hasra fordítva, gyorsan nekilátva a csodakrém bemasszírozásának. – Elmondtam neki az igazat… - Vált halkabbá a hangja, még mindig színezve a lelkiismeret-furdalástól. – De megértett. Tudod… annyira megváltozott, de megbocsátott. És beszélgettünk egy csomót… Aztán a végén meséltem neki rólad…

Nerys erre egy kissé megrezzent, nem csak a még fájdalmas masszázs, hanem a társa szavai miatt is.

-         És mit mondott? – Kérdezte, tartva a választól. Amennyire emlékezett, amikor felhívta őket arrogánsnak és távolságtartónak tűntek a Wesley szülők. Igaz, ebből nem vonhatott le semmilyen következtetést, hiszen csak egyszer beszélt velük, azt is szubtéren, és alig emlékezett a fájdalomtól ködös emlékek még mindig el voltak zárva benne.

Nick egy pillanatra belefeledkezett a masszázsba, Nerys kissé megviselt, de így is rendkívül formás farizmaiba a kezei alatt, de végül emlékezett a kérdésre.

-         Szeretne látni… - Felelte, még csak félig figyelve. – meg vagyunk hívva holnap ebédre. Ööhm remélem Andy nem csinált neked programot… - Bizonytalanodott el, nem tudva még, mi történt délelőtt.

-         Nem. – Felelte Nerys. - De ez jó ötlet? – Kérdezte, még mindig tartva Wesley –mamától. – Nem túl korai?

Nick lehajolt, hogy nyomjon egy puszit Nerys fülbevalós fülére.

-         Nem. Hidd el, kedvelni fogjátok egymást. Biztos vagyok benne. – És ebben valóban minden porcikájával hitt. Ő szereti Neryst, szereti Édesanyát. Azaz ők is szeretik egymást. Egyszerű, mint a plazmaelosztók felépítése.

Nerys azonban nem volt meggyőzve, de hallotta a párja hangjában a lelkesedést, és őszintén ő is kíváncsi volt. És nem bánta, ha nem marad Andrew mellett. Biztos ketten tervelték ki Nickkel…

-         Egy pillanat, az a krém! – Fordult meg olyan hirtelen, hogy a gépész majdnem leesett az ágyról.

Nick még az utolsó pillanatban visszanyerte az egyensúlyát, de addigra ott találta magát Nerysen, a két kissé még kék kezével megtámaszkodva a társa fejének két oldalán, összekenve a lepedőt és a párnát. Ígéretes pozíció. Jött rá, szinte azonnal. S ez fel is csalt egy komisz vigyort az arcára.

-         Mi van a krémmel? Talán nem használ? – Kérdezte meg magabiztosan, és kissé túljátszott arroganciával a hangjában.

Nerys egy pillanatra elgondolkodott, hogy haragudjon még jobban, vagy akár meg is bocsáthatna.

Végül az utóbbi mellett döntött, ahogy a kellemes zsibbadtság átvette az eddigi fájdalom helyét a farizmaiban.

-         Ne hidd, hogy ilyen könnyen megúszod… - Nézett fel veszélyesen.

De Nick nem ijedt meg, csak az előző vigyor egy kissé szélesebbre húzódott.

-         Óh, számítok rá. – Jelentette ki öntelten, és lehajolt egy már régóta vágyott csókért.

Nerys kezei akaratán kívül is emelkedtek, hogy Nick nyakát körbefonva beletúrjanak az annyira szeretett szőke hajtincsekbe.

 

Nerys nem tudta levenni a tekintetét a hatalmas, gyönyörű környezetben fekvő, erőt, és arroganciát magából sugárzó ősi házról. Ő, akinek az otthona egy-egy barlang, a felkelő-, vagy menekült tábor volt gyerekkorában, nem tudta elképzelni, hogyan lehetett egy ekkora házban élni, mit lehetett csinálni, milyen volt Nick kislányként.

A gépész egész úton lelkesen mesélte az élményeit, a gyerek csínyeket, amit ő, Andrew és Richard gyerekként elkövettek, és hogy hogyan úsztak meg szinte mindent. Vagy éppen hogyan élt a család, hogyan volt tilos hátra menni a szülők birodalmába, a nagy és titokzatos kutatólaborba. Vagy éppen a gyerekek kedvenc helyeiről, vagy hogyan mentek lovakkal sátorozni fel a környező dombok erdeibe.

Végül egymás mellett lépkedtek fel a ház előtt elterülő zöld parkból felvezető, hosszú és meredek lépcsősoron. Nick volt talán idegesebb, ő kapaszkodott jobban Nerys kezébe, amit Nerys azért nem bánt, hiszen ő is minden lépcsőfokkal jobban izgult.

Aztán a gépész még egyszer büszkén oldalra nézett, s maga sem tudta, hogy pontosan mi is, vagy kis is az, akire olyan nagyon büszke. Végül felemelte a kezét, és becsöngetett.

Az ajtó kinyílt, és Elisabeth Wesley fogadta őket.

-         Édesanya, engedd meg, hogy bemutassam, ő Kira Nerys ezredes, a párom. – Mutatott Nick Nerysre, ahogy kelletlenül elengedte a kezét.

-         Hello, Mrs. Wesley. Örülök, hogy megismerhetem… - Fogott kezet Kira az anyával. És talán csak Nick hallotta a hangjában az idegességet. Talán az anyai szív is.

-         Üdvözlöm, Ezredes. – Viszonozta az asszony, és ellépett a bejáratból. – Fáradjanak beljebb! – A hang már az a hivatalos, távolságtartó hang volt, ami még a több évszázados ház hagyományaiból származott.

Elisabeth helyet mutatott nekik a hallban, a hagyományos tea erejéig. De mikor mindhárman leültek, végül halványan el is mosolyodott.

-         Tehát, Nicole említette, hogy Andrewnál szállnak meg. Milyen volt a tegnapi napja? – Kérdezte, még nem akarva a fontos kérdésekre térni.

Nick elnevette magát, a kifejezésen, amit erre Kira önkéntelenül is vágott.

-         Érdekes, Asszonyom. – Felelte végül, és önkéntelenül is áthelyezte a testsúlyát a széken. – Andrew megmutatta a lovakat. – Folytatta, nem leplezett durcássággal. – Aztán Nick elvitt lovagolni…

A gépész itt vágott közbe nevetve.

-         Igen, Édesanya. Lucifer igazán jókislány volt… - Tört fel belőle, ahogy a társa előző esti problémáira gondolt.

Elisabeth visszafogottan elmosolyodott, mint anya, ő nagyon is jól tudta, mire képes Andrew és Nicole, ha összeeresztik őket. A lovaglásért pedig ő sem rajongott.

-         Feltételezem Nicole elfelejtette tájékoztatni, hogy milyen mellékhatásai vannak, ha az ember nem szokott hozzá. – Fűzte hozzá, de a hangja komoly maradt.

Amit Kira elmulasztott észrevenni.

-         Hát el… - Nézett Nickre, még mindig nem teljesen megbocsátva neki.

A gépészkezek felemelkedtek védekezően, de a szemében ott villogott a kölyök-fény. És váltottak egy pillantást, melyet csak ők érthettek, melytől az anya szívében elindult valami, melyről még nem tudta engedhet-e neki.

-         Azt hiszem, most már elkészült az ebéd. – Állt fel, és megvárta, hogy a lánya, és az a nő, aki olyan tisztán birtokolta a szívét, kövessék. – Foglaljanak helyet, kérem.

Nick kihúzta a párjának a széket, aki egy kissé már megilletődött a szokatlan környezettől, a hangulattól, mely sokkal formaibb volt, mint, amit valaha tapasztalt. Valahogy az ösztöne azt súgta, baj készül. Nem bízhat Mrs. Wesleyben, valamiért nem mert még.

-         Köszönjük, Édesanya. – Ült le Nick is, a családi étkezőasztalhoz, az édesanyja jobbján, mellette Nerysszel. Benne is volt egy furcsa érzés, ezúttal nem volt kényelmes a megszokott, gyerekkorából jól ismert távolság. Talán, mert már olyan rég nem élt a szerint, talán, mert sosem érezte igazán jól magát benne.

Elisabeth felnézett, egy ideig csak tanulmányozta a két nőt, ahogy nekiláttak az első fogásnak. És nem csak, mint anya, de mint nő, mint ember is látta az összhangot közöttük, látta az összetartozást. Vagy éppen a saját lánya szerelmét. Tisztán, de az anyai szív nem tudta merre induljon, még nem.

-         Tehát, Ezredes, most a Deep Space Nine parancsnoka, ha jól értem. Mit csinált előtte? – Kérdezte, megkezdve az ebédet hivatalosan is.

-         Igen, Asszonyom. – Bólintott Kira, felnézve, és megállva az evésben. – Előtte hét évig voltam az Állomás bajori összekötőtisztje és első tiszt. – Folytatta próbálva a lehető legudvariasabb hangját megtalálni. – Még Sisko kapitány parancsnoksága alatt.

Nick egy pillanatra rajta felejtette a szemét, aztán gyorsan visszatért a leveséhez.

-         És hogyan került a Bajori Hadseregbe? – Kérdezte tovább Elisabeth arról a területről, amiről a lánya hallgatott.

-         Akkor léptem be, mikor a kardassziaiak kivonultak a bolygómról. – Felelte Kira szűken, ahogy kezdett kényelmetlenné válni a beszélgetés iránya.

-         Akkor még nagyon fiatal lehetett. – Nézett fel egyenesen az Ezredes szemébe az anya.

Kira a kérdésre megpróbált lenyelni egy grimaszt, de felemás eredménnyel. Miközben Nick is felnézett először a párjára, aztán az anyjára.

-         Igen, Asszonyom. 26 voltam. – Bólintott végül tétován.

-         És a szülei hogyan fogadták? – Kérdezte Elisabeth.

Nick azonnal felkapta újra a fejét, és már bánta, hogy nem beszélt Nerys múltjáról. Nem törődve a családi hagyományokkal és elvárásokkal átnyúlt a párjához és megfogta a kezét.

Kira egy pillanat szünet után válaszolt.

-         A szüleim meghaltak, Asszonyom. A kardassziaiak keze által. Ahogy a két öcsém is. – A hangja üres volt, már elmúltak azok az idők, amikor nem akart, vagy olyan nagyon nehéz lett volna beszélni erről. De mindazonáltal nem volt kedve feszegetni a témát. Még ránézett a társa kezére, megszorította ő is, aztán visszanézett az anyára.

-         Sajnálom… - Jött a válasz, és talán ezúttal a hang hordott valamit a szó jelentéséből. – Nehéz lehetett gyakorlatilag gyerekként a háború alatt…

-         Igen, az volt, Asszonyom. – Bólintott rá Kira türelmesen, igyekezve szem előtt tartani, hogy, akivel beszél Nick anyja. És egyébként egy ember, akinek fogalma sincs semmiről. – Ezt általában csak azok érthetik, akik maguk is átmentek rajta… - Csúszott ki, és egy pillanatra megbánta, nem a szavait, a hangsúlyt.

Elisabeth felnézett, felvonta a szemöldökét, nagyon is hasonlóan, ahogy a lánya, mikor nem tudja eldönteni, hogyan reagáljon valamire.

Nick is felnézett, és az égkék szemekben némi elismerés csillogott. Na meg egy kevés félelem.

-         Nyilván a lányomnak sikerült… - Válaszolt végül Elisabeth, ahogy figyelte az újabb néma tekintetváltást.

Ezúttal a gépész szemöldöke emelkedett, és elkezdett mondani valamit, de Nerys megelőzte.

-         Nick nagyon jó ember, és érzékenyebb, mint, ahogy mutatja néha. – Fogta meg újra a társa kezét.

A kérdéses nagyon jó és érzékeny ember erre elpirult, de azért visszanézett az édesanyjára.

-         És nyilván nagyon szereti őt… - Állapította meg Elisabeth, szinte csak magának, ahogy a hangjába csúszott egy árnyalatnyi szarkazmus is. Mintha csak Nick maga beszélne.

Nerys elmosolyodott, ahogy megszorította a kezében tartott gépészkezet.

-         Csak a Próféták tudják mennyire… - Felelte halkan. A tekintetében ott volt minden. S talán valahol érezte, hogy ez az a pillanat, ahol nem csak Nick szívét, de az édesanya szívét is megnyerheti.

A gépész ezúttal sokkal jobban belepirult, és nem csak a társa szavaiba, hanem, mert ez az ebédlő még nem hallott ennyire nyílt, és ennyi érzelemmel teli mondatot.

Elisabeth hosszan figyelte a lánya és a társa között cikázó tekinteteket, de végül engedett, és megpróbálta nem azt látni az Ezredesben, aki elveszi a lányát, hanem valakit, aki szeretetet ad neki. Valakit, aki nyilván nagyon fontos a számára.

-         Nos, akkor miért nem meséltek arról, hogyan ismertétek meg egymást? – Kérdezte, s a hangja mintha nem is azé lett volna, akivel eddig ebédeltek. Nick pedig végül rá ismert. Édesanya hangja volt, az, amelyik kiskorában meséket olvasott, vagy énekelt neki és megnyugtatta, ha megütötte magát, szomorú volt vagy félt valamitől.

Nerys oldalra nézett Nickre, s mindkettejük szemében megkönnyebbülés volt. Az első akadályt sikeresen vették.

Az ebédlő pedig megtelt beszéddel, halk, visszafogott nevetésekkel, hangokkal, annyival, melyet talán, mióta állt, az óta nem hallott összesen. Három ember osztott meg egy ebédet, történeteket, mindazt, ami összekötötte őket.

 

Mély csend volt, a jól gondozott park keskeny ösvényének kavicsszemei csikorogtak csak a lábuk alatt. Nick szinte áhítattal vezette le Neryst a felé a kis fás liget felé, ahol gyerekkorának annyi csendes estéjét töltötte.

-         Ott van, nézd! – Lendült a keze, és mutatott egyenesen a liget szélén álló hatalmas, öreg tölgyfára.

-         Hol? – Kérdezett vissza Nerys, még nem lehetett látni a tavaszi lombozattól a kis elrejtett kunyhót.

Nick kocogni kezdett, húzva magával a társát is, lelkesen, majdnem úgy ugrándozva, mint egy gyerek. Nerys nevetett, hosszú idő óta először nevetett, szívből, és mindezt csak az törölte le az arcáról, amikor felnézett a fa mentén, és meglátta, magasan, majdnem négy méter magasságban a kunyhó padlózatát.

-         Látod? – Kérdezte Nick, de már mászott is, fel, a fa törzsére erősített deszkalapokon. – Gyere! – Kérte, mikor néhány lépés után visszanézett.

-         Oda fel? – Kérdezte Nerys, de azért tétován fellépett az első fokra.

-         Gyere, meglátod milyen fantasztikus! – Mosolygott vissza rá a gépész, és már máaszott is tovább. Mint régen. Oda, ahol sosem járt más, csak ő. S most először fog idegen láb lépni az ő birodalmába.

Végül felért, a korlátban megkapaszkodva lenyújtotta a kezét, hogy felsegítse Neryst is. S mikor ott állt előtte, csak akkor nézett körül, először kifelé, a tájra, a félig falomb takarta kilátásra. Szótlanul átölelte hátulról Neryst, a válla fölött fürkészte az utat, a parkot, ahonnan jöttek.

-         Ez gyönyörű. – Nézett vissza rá mélybarna tekintet tisztán, egészen, tisztán.

Nick közelebb hajolt, hogy egy gyengéd puszit nyomjon az arcára.

-         Igen, az. – Felelte halkan, s megfogta a kezét, hogy beljebb vezesse. – Gyere! – Tárta ki a kis ajtót, melynek küszöbét rajta kívül soha senki nem lépte még át.

És beléptek. Bent por volt, de a sok-sok év alatt összegyűlt réteg takarta múlt még ott volt. Körben, az apró házikó polcain könyvek sorakoztak. Mind-mind kislánykorában összegyűjtött replikátor-adagokból, melyeket sosem édességre, vagy játékra váltott, hanem könyvekre, vagy épp szerszámokra. Olyanok voltak neki, mint egy-egy darabka idő. Voltak ott híres régi költők kötetei, vagy éppen meséskönyvek. Ott voltak regények és novelláskötetek. Egészen az ókori antik íróktól, a XXIV. századi modern irodalomig, földi és idegen kultúrák irodalma. Mindenhonnan. Aztán egy kis computerterminál, a háttértárolóin zeneművekkel. Szintén, a legrégebbi földi korok zeneműveitől, egészen a XXIV. századi idegen kultúrák zenéiig.

Nerys félénken lépett be, egyszer már mesélt Nick neki erről a helyről, de sosem hitte igazán, hogy láthatja valaha is. S most megérzett valamit abból, amit akkor a gépész mesélt, a hangulatát. S végül ott állt Nick mögött, aki a túlsó könyvespolcról emelt le egy vaskos könyvet, csak úgy, találomra, a por alatt már nem lehetett látni a címet. Bár talán a gépész még emlékezett.

-         Nick, ez… - Kereste a szót Nerys, de aztán jobbat talált. – köszönöm.

Nick visszarakta a könyvet és megfordult. A kezét lágyan nyugtatta Nerys csípőin, ahogy halvány mosollyal nézett le szeretettel a bajori arcra.

-         Én köszönöm. – Felelte halkan. – Tudod, régen sokszor álmodoztam itt. – Kezdett mesélni. – Ott feküdtem kint… - Bökött a fejével az apró terasz felé. Nerys követte gyorsan, aztán visszafordult. – és bámultam a csillagokat. Vágytam közéjük. Nagy csillaghajókat akartam építeni, és azt akartam, hogy az enyém legyen a leggyorsabb, a legerősebb… - Nerys szeretettel simított végig a társa arcán, mely távoli volt az emlékektől, békés, és a szokásosnál is inkább gyermeki. – És olvastam, olyan sok híres írótól, és költőtől. Zenét hallgattam, régi, vagy éppen idegen művészektől. És tudod, mindegyiknek volt valakije, egy szerelme. És vágytam arra, hogy majd egyszer nekem is lesz. Egy Aggaliszom, egy Lillám, egy Beatrichém, egy Annám, egy Noémim, Milarom, Zookalim, Susanom vagy Laurám… - Sorolt fel hirtelen néhány híres szerelmet korántsem az összeset, amennyiről olvasott. – Aki egy életen át a társam tud lenni… - Egy pillanatig elhallgatott, aztán mélyen elpirult. De végül, nagyon halkan, nagyon félénken kimondta. – Nerys, te valóra válthatod az álmom. Mellettem maradsz? Mint a… a társam, mint a… feleségem? – Kérdezte végül, s az utolsó szó egészen halk volt, szinte hangtalan.

De Nerys pontosan tudta mit mond a gépész, könnyedén fejtette meg a szájáról a szót. S csak aztán döbbent rá, mi történik, csak aztán érte el a realizáció. De nem gondolkozott, nem várt tovább, már nagyon is keserű lecke árán tanulta meg, mennyit is ér az idő, egy pillanat is akár.

-         Igen. – Mondta, hang, szem, mosoly, bólintás.

Nick pislogott egyet, mint, aki csak most ébred rá, mi is történik igazán, a gyomra összehúzódott, már-már fájdalmasan. Aztán hirtelen elérte a szó.

-         Tényleg? – Kérdezte kissé álmatagon.

-         Ühhmm – Bólintott Nerys, aki a kettejük közül egyedül állt még egészen a földön. Aztán, ahogy nem látott esélyt egészen magához téríteni a gépészt, lábujjhegyre állt és megcsókolta.

Lassan, mintha a világ minden ideje az övék volna, édesen, minden egyes betűjét a kis szónak még egyszer elmondva. Elmesélve, újra, és újra kimondva.

Ahogy visszahúzódott kicsit, újra rátört a tudat, hogy kit tudja, meddig élvezheti még. Talán egy hét múlva, egy hónap, vagy egy év múlva, mindebből semmi nem lesz. Újra érezte magán az önvád súlyát, de azt is, milyen, amikor Nick tekintete, mosolya, ártatlansága visszaad valamit, amit korábban elvesztett. Végre elhitte, hogy ismét meg tud gyógyulni, hogy ismét együtt tud élni önmagával, a múlttal, a saját kezeivel.

-         Nerys… jól vagy? – Rángatta vissza Nick hangja, s ahogy újra felnézett rá, látta, hogyan ráncolja az aggodalom a homlokát.

Felemelte a kezét, hogy kisimítsa a ráncokat, és elmosolyodott.

-         Igen, Sq’wan… most már minden rendbe jön… csak mosolyogj még… még egy kicsit… - Felelte, kérte, mondta ki hangosan is.

Nick értette, s bár nem tudta hogyan, de segített, végül valami történt, amitől a társa szeméből eltűnni látszott az a tekintet. S ez megért akkor mindent. Ha azt kérte, hogy mosolyogjon, hát akkor ő az élete hátralévő összes pillanatában mosolyogni fog neki… mindig, de mindig.

 

Hányszor állt már úgy, azon a helyen, kislánykorában! Hányszor, és milyen szívesen! Akkor mindig azt jelentette, Édesapa nemsokára ráér, és akkor egy kicsit vele lehet! Soha, soha nem állt nehéz szívvel ott, az irodája ajtaja előtt. De ezúttal igen. Ezúttal nehéz volt a szíve, s az emlékei hívatlanul is peregtek előtte. Ahogy az ember, aki világ életében szikla volt, támasz, a legbiztosabb pont, eltaszítja magától, megtagadja. Látta az édesapja szemeiben a csalódottságot, az undort, a vad haragot és gyűlöletet. Még ma is, ugyanolyan élesen, és keserűen fájt, mint annak idején. Nem tudta mire számíthat, mikor belép az ajtón, nem mert hinni, vagy remélni. Csak ment, mert mennie kellett, mert akart, mert megígérte önmagának, az Édesanyjának, Nerysnek…

A még mindig makulátlanul sötét és fényes hajú férfi ott állt a hatalmas, a kertre néző ablak előtt, háttal az ajtónak. Magas volt, erőt és biztosságot sugárzó, arrogáns, távoli és majdnem fenyegető. Ahogy a kezeit összekulcsolta a háta mögött, a hangja végigszáguldott a szobán.

-         Miért jöttél vissza? – Kérdezte mélyen, de a hangjában nem volt se harag, se más.

Nick nehezen lépett közelebb, és nem is ment tovább. Ez nem olyan volt, mint a három nappal korábbi beszélgetés az anyjával, ez más volt, ez kihallgatás. Ez erkölcsi számadás, megfelelésről és elbukásról szólt. Ha képes megértetni az apával miért, akkor van remény. Ha nem, hát elbukik. A baj, csak az volt, maga sem tudott még sok miértre választ adni.

-         Beszélni szerettem volna veled. Elmondani valamit. – Kezdte, s a hangjában alázatos tisztelet volt, mindaz, amit az édesapja váltott ki, egészen kicsi korától. És mindemellett szeretet és rajongás. Melyet ezúttal beárnyékolt a bűntudat, a megbánás, a megbocsátásra vágyás.

-         Hallgatlak. – Fordult meg az apa. A gesztusai, a mozgása, mint a lányáé. Bár, a kölyök-félszegség neki másmilyen kisugárzást adott, idősebb volt, s azok a gesztusok, melyek a lányát pimasszá, fiatallá varázsolták, őt szigorúvá és távolivá.

Nick nyelt egyet, ahogy az apja szemei az övébe fúródtak, és vett egy mély levegőt.

-         Hazudtam neked Édesapa. – Választotta végül a lehető legegyenesebb utat. Nem vette el a tekintetét, nem nézett félre, állta a mélységes mély szemek villogását. Ahogy rezignált csalódottság jelent meg bennük, aztán harag, majd jól látható nyers erővel visszafogott reakció.

-         Én nem vagyok az apád. – Jelentette ki, válasz helyett. A hang hideg volt, zord, és rezignált.

Nick összerázkódott, de nem adta fel. A tekintete keményen állta a próbát, állt mindent. És megpróbált közvetíteni mindent. Halkan, de erős hangon kezdett bele.

-         Hazudtam neked, mert elismertem, hogy bántottam Kimberly Laurence kapitányt. – A hangja idegenül visszhangzott az irodában. De mielőtt még az apa belevághatott volna, folytatta. – De nem csak neked, a Csillagflottának is, és mindenki másnak is... – Tovább akarta mondani, de az apa hangja közbedördült.

-         Miért? Miért hinnék neked most?

Nick nem rezdült meg ezúttal, a tekintete hatalmasra tágultan, őszintén függött az apáén.

-         Nem kell hinned nekem. De utána nézhetsz, az anyagomban benne van minden, a ’Flotta kiadja neked. – Felelte, és úgy tűnt, eddig állta a próbát.

James Wesley nem akart hinni ebben, egy percig sem. A felesége nem volt hajlandó semmit mondani, csak arra kérte, hallgassa meg a lányát. Hát most itt áll, és azt hallja, hogy mindaz, amiért kitagadta az egyetlen kislányát nem igaz, hogy a szemébe hazudott, és nem csak neki, de mindenkinek. Az ő kislánya, akit mindig igazmondásra, egyenességre nevelt, s akiben legalább e téren nem kellett soha csalódnia. De nem mutatott semmit. Csak kérdezett.

-         Miért?

Nick egy kicsit megkönnyebbült, legalább van esélye elmondani, legalább nem dobta még ki.

-         Mert így tudtam csak megvédeni azt, akit szerettem. Laurence kapitány és én szerettük egymást. Egy ideje akkor már együtt voltunk. De mikor Nechajev admirális rájött mindkettőnk karrierje veszélybe került. Én csak meg akartam védeni Kimet. És ez volt az egyetlen út. Hazudtam a tárgyaláson és elvállaltam olyasmit, amit sosem követtem el, mert ezzel legalább az ő karrierje és ezzel az élete megmaradt. Azt tettem, amiben hittem. – Fejezte be, ahogy hihetetlen erővel állta az édesapja tekintetét. Próbálva még így is visszanyerni valamit a csak éppen porrá tiport bizalomból.

James Wesley nem tudta mit mondjon. Nem tudta mit gondoljon, és azt sem, mit érezzen. A lány, aki előtte állt, akit ő nemzett, ő nevelt fel, s olyannyira hasonlított az asszonyra, akit bár takarva, de igazi szenvedéllyel szeretett, először elárult mindent, amiben valaha hitt, olyan csalódottságot okozott, mely fölött az óta sem tudta túl tenni magát, most azt mondja mind hazugság volt. A szemébe hazudott mindenkinek, hogy védjen egy nőt, akit állítólag szeretett. A szemébe hazudott neki is… És mégis itt áll, felemelt fővel, úgy ahogy mindig is látni akarta, ahogy mindig is tanította, és vállalja a tetteit. De hazudott. Az pedig nem elfogadható. Ő nem erre tanította, egy Wesley nem hazudik, nem viselkedik így…

-         Ez minden? – Kérdezte végül, próbálva időt nyerni saját magának.

Nick erre a halk, tónustalan, semmilyen hangra összerázkódott, és kívánta, bárcsak kiabálna, bárcsak elzavarná, bárcsak veszekedne, bárcsak oktatná, de ne ezt. Ezt a végtelen csöndességet. Ez fájt jobban, mint mikor ugyanaz a hang tagadta ki, mondta ki, nem vagy a lányom többé. De keserűen, összeszorított fogakkal tűrte, s nézett fel mélységes szemekbe, az ő égkékjeivel.

-         A bocsánatod és a megértésedet kérem, Édesapa. Amit tettem nem tudom megváltoztatni, de ha tudnám, se tenném. Megvédtem, akit szerettem. Ezt nem másítanám meg. De azt igen, hogy hazudtam neked, Édesanyának, hogy nem bíztam eléggé bennetek. – Könyörgött csendesen, és eszébe jutott a föld legsötétebb századaiból egy törvény, az utolsó szó joga.

James szerette volna megadni neki. Mindent, amit kért, mint apa, sosem akarta így látni a lányát. Ott állva, megalázkodva, de még úgy is dacosan tűrve minden elutasítást, minden érzéketlenséget. De nem tudta hogyan kell megbocsátani, hogyan kell megérteni. Mindig csak ahhoz értett, hogyan kell átadni, mi a jó, s mi nem az, de nem tudta, hogyan kell kimondani: nincs semmi baj kislányom, nem haragszom.

-         Azt, ami nem helyes, nem teszi jóvá, bármilyen jó indokkal mentegetjük is. – Felelte végül. – Hazudtál a saját szüleidnek, hazudtál a világnak. Mit vársz? Ezek után ki bízik meg benned? – Kérdezte végül és a hangjában már ítélet bujkált, harag és csalódottság, újra.

Nick fellélegzett, ezt legalább ismeri. Ez legalább valamilyen reakció.

-         Mindig igyekeztem megfelelni az elveknek, az értékrendnek, amit adtál. Sosem hazudtam, sem azelőtt, sem azután. De akkor mérlegre tettem mindent, ami fontos volt, ami számított. Szerettem Kimet, és nem nézhettem, hogy elveszítse a karrierjét, neki az volt a legfontosabb, a nélkül fél ember. És én szerettem, megtettem érte, magamért. Mert hittem, hogy így helyes. – Próbálta újra, még akkor is, ha nem hitte, hogy az apja megértheti.

James oldalra billentette a fejét, pont úgy, ahogy a lánya szokta. De ez neki félelmetességet kölcsönzött, mogorva távoliságot.

-         Én nem mutattam neked ilyen elvet! – Tört ki, és ökölbe szorult a keze az oldala mellett.

Nick meg sem rezdült, ez legalább kiszámítható volt. Erről tudta milyen.

-         Megvédtem a szerelmemet! Megvédtem, amiben hittem! Nem fogok bocsánatot kérni, mert a szívemből cselekedtem! – Vágott vissza, de a hangja megőrizte a tiszteletet. Vitatkozott, de tudva, hol a helye.

James szemöldöke emelkedett, ahogy akaratlanul is elismerés futott át rajta, ez az ő lánya, az ő vére. Pont ilyen makacsul védte ő is mindig az igazát. De ez nem változtatott azon, hogy nem értett, nem érthetett egyet a lányával.

-         Miért ragaszkodsz így ahhoz a nőhöz? Nyilvánvalóan jobban érdekelte a karrierje, mint te! – Talált rá egy önmagát mutogató gyenge pontra.

Nick makacsul felvetette a fejét, és megtagadta a hangtalan kihívást. A tekintete csökönyösen fúródott az apáéba.

-         Nem vitatom ezt meg veled. Én elfogadtam Kimet, olyannak, amilyen. És nem bántam meg, egyetlen pillanatot sem. És ezt sosem változtatnám meg. – Jelentette ki halkan. De olyan hévvel a hangjában, amely vetekedett az apjában emelkedővel.

James majdnem elmosolyodott, de az utolsó pillanatban megállította magát. Nem tudta ugyan túltenni magát a lánya tettein, és a csalódottságon, de amit látott azt el tudta ismerni. Magáénak tudta vallani. Végül sóhajtott egyet, és a lánya elé sétált, egy karmozdulattal hellyel kínálva.

-         Ülj le! – Kérte, vagy inkább parancsolta. Nick egy pillanatra habozott, végül leült, tisztán nem tudva, honnan a fordulat. – Édesanyád elmondta, hogy voltál itt. Miért jöttél pont most a Földre? – Érdeklődött, az ő szokásos, kissé arrogáns társalgási hangnemében.

Nick igyekezett megfejteni az apa hirtelen hangulatváltozását. De mivel eddig úgy tűnt bevált a taktikája, ami mindössze abból állt, hogy őszintén, szemrebbenés nélkül kimondott mindent, amit érzett, amire gondolt, hát folytatta így.

-         Amikor azt hittem meg fogok halni, szörnyen megbántam, hogy nem jöttem haza, hogy nem volt alkalmam elnyerni a bocsánatotok, a bizalmatok újra. Amellett Nerys is… - Akadt el, ezt nem is akarta felhozni az apja előtt, csak elszaladt a szája.

James felvonta ezúttal mind a két szemöldökét, pontosan úgy, ahogy a lánya szokta, mikor meglepődött, vagy éppenséggel szórakoztatja valami.

-         Kira Nerys ezredes az állítólagos társad? – Kérdezte, emlékezve a pletykákra és az Ezredes arcára, amikor tájékoztatta őket, az nem csak egy felettes arca volt, a hang reszketése nem csak a felettesé volt. De természetesen megőrizte a távolságot, igaz, belül már kíváncsi volt. Abból, ahogy a lánya égkék szemei felcsillantak, abból úgy tűnt, talán ennek a Laurencenak az utódja. Tudta, hiszen, a feleségének ugyanolyan szeme volt.

Nick nyelt egyet, aztán igyekezett most már válaszolni, ha már elszólta magát.

-         Ő most már a jegyesem. – Vallotta be egy mély pirulás és egy hihetetlenül csillogó tekintet kíséretében, igyekezve nem mosolyogni túl szélesen.

Az apa szemöldöke még magasabbra emelkedett, ahogy egy pillanatra megbánást érzett, hogy ennyire kimaradt a lánya életéből. Aztán elhessegette.

-         Valóban? És amellett, hogy a jegyesed, van neki más tulajdonsága is? – Kérdezte, de a hangjában benne volt minden, amit a ’Flottáról gondolt.

Nick makacsul állta a tekintetet, amivel éppen úgy kiállt a Csillagflotta mellett, mint Nerys mellett. Aztán válaszolt, engedve, hogy a hangjában feltűnjön minden érzelem. Csökönyösen hitt benne, hogy az apja megérti mégis, még ha nem is mutatja.

-         Igen. Ő ezredes a Bajori Militiánál, és a Deep Space Nine parancsnoka. Azt hiszem, beszéltél vele, valószínűleg ő értesített. Emlékszel rá. – Állapította meg a végén, ahogy észrevette az édesapja tekintetét.

James emlékezett.

-         Igen. Emlékszem. – Bólintott, de a hangja nem tetszett a lányának, nagyon nem.

-         Valami nem tetszik benne? – Kérdezte Nick, s a hangja tele volt makacs kihívással.

Végül az apa arcán megjelent egy apró, alig észrevehető mosoly. Ahogy ott ült előtte a lánya, és védte a párját, pontosan olyan volt, mint ő sok-sok évvel azelőtt, amikor a saját apja előtt védte Elisabethet. És ez felmelegítette a szívét, még ha ez nem is tetszett neki.

-         Tehát ez komoly. – Állapította meg, ahelyett, hogy kérdezte volna.

Nick vállairól valahogy felemelkedett egy újabb súly, és végül elmosolyodott, engedve, hogy minden szeretete sugározzon belőle.

-         Igen, Édesapa. – Bólintott, felnézve úgy az apja szemébe, hogy újra csak bizalmat, tiszteletet, rajongást érzett. És elhitte, hogy talán, egyszer, ha nem is azonnal, de majd megbocsát neki. Egyszer majd újra olyan lesz minden köztük, mint régen.

James nem viszonozta a mosolyt, csak ült és nézte a lányát, akire valamiért megint tudott úgy gondolni. Akit végre itthon látott, akinek egyszer talán majd képes lesz kimondani, megbocsátottam. Nem most, talán nem másnap, de egyszer biztosan.