-Epilogue-

Egy apró fénypont árnyéka az Univerzum végtelenjéből átküzdötte magát az ablakon, végigkúszott a félhomályos szobán, hogy megpihenjen a sápadt homlokon. Szőke tincsek állták csak útját, melyek rakoncátlanul lógtak rá a lehunyt szemekre. Nick Wesley békésen aludt, mintha az egész Világegyetem még csak nem is létezne, csupán az álmai, melyek gyengéden felemelik, hogy olyan helyekre szállítsák, ahol még sosem járt. Az arcán jól látható volt a béke, és a biztonságérzet simasága, olyan kifejezésben, mint soha máskor.

De a szobában nem csak egy lélegzet hallatszott. Egy gyorsabb, és rendezetlenebb is, csak annyira, hogy tudni lehessen, ő nem alszik. Egy égszínkék szempár, zöld csillogással figyelte az alvót. Hosszú, göndör szőke tincsek omlottak le a törékeny vállakra, melyek mégis oly sok és nehéz terhet cipeltek magukon az évek folyamán. De most, az elmúlt hónapokban lassan ezek a terhek könnyebbé váltak. A szelíd, mégis olyannyira arrogáns arc mosolyra húzódott, ahogy a zöldeskék szemekből egy-egy könnycsepp táncolt elő, s kezdte meg útját a hihetetlenül finom bőrön. De ezek nem fájdalom, vagy szomorúság könnyei voltak, mert az uticéljuk a mosolyra húzódott ajkak szöglete volt, s a születésüket a boldogsággal megtelt szívnek köszönhették. Kim Laurence volt a gazdájuk, aki csak nézte a békés arcot maga előtt, de nem emlékezett, hogy látta valaha is ezt a nőt szabadon a kínoktól. Mint most.

Hónapokkal korábban történt, hogy megváltozott minden. Ironikus módon olyasvalakinek köszönhetően, aki a megszólalásig hasonlított arra, aki majdnem tönkretette Nick életét. És Kim olyan hálás volt, és még most sem, oly sok idővel később sem értette, hogyan, vagy miért, de köszönte, minden nap, annak a valaminek, ami, vagy aki felettük áll. Hálás volt, hogy a nő, akit a világon mindennél jobban szeretett immár képes szabadon a fájdalomtól, szabadon a múltjától, bosszútól és kínoktól élni. És még valamiért, amit még el sem hitt egészen, és talán sosem fog, mert nem meri, hogy aki oly régóta mélyen ott lakott a szívében viszont szereti, nem, nem úgy, mint régen, nem csak hagyja, hogy mellette legyen. Nem. Ez az új Nick, bár oly sok mindenben hasonlít a régire, egyvalamiben azonban nem. Mikor Kim a szemébe néz, láthatja benne az őszinte szeretetet, az őszinte boldogságot. A két dolgot, amire Nick nem volt képes, amiért pedig mindig imádkozott. Még akkor is, ha a durva külső ezt próbálja elrejteni, de Nick Wesley azért szereti őt, még ha morog is és dühös is, ha néha véletlenül rajtakapják.

-         Hey, Kimmy… - Szakította ki a gondolataiból egy álmos és bágyadt hang. Amiben immár ismerős játékosság és gyengédség vegyült.

Kékeszöld tekintet keresett égszínkékért, s egy pillanatnyi néma egyesülés után Kim közelebb húzódott, hogy végigsimíthasson a sápadt homlokon.

-         Aludj csak tovább. – Válaszolt halkan, de otthagyta az ujjait, összegabalyodva a rövid, szőke hajtincsekkel.

-         Nem vagyok már álmos… - Ült fel Nick és ölelte át a párját. – Mit szólnál, ha… - Csókolta meg Kim elegáns nyakának ívét. -… elfoglalnánk… - Helyezett egy csókot egy kicsivel lejjebb, és érezte az ajkai alatt az apró hangot, mely Kim torkából tört fel. - … magunkat… - Újabb csók, és újabb biztosító nesz után, már nem kellett befejeznie.

Kim hagyta magát bekormányozni a takaró alá, ahogy végül megadta magát a gondos és biztos karoknak, az újonnan talált szerelemnek.

Alig pár perccel később rá kellett azonban ébredniük, hogy bár az Univerzum sokszor velük van, ezúttal azonban megtagadja az időt. Az Állomás megrázkódott, aztán pár pillanatig csend lett. Mindketten megmerevedtek, és feszülten várták, minden érzékükkel pattanásig feszülve, hogy jön-e következő.

Jött. Újabb, ezúttal erőteljesebb rázkódás következett, és még el sem ült teljesen, mire mindketten már kiugrottak az ágyból, a ruháikat próbálva magukra rángatni. A harmadik rázkódásra már kifelé tartottak az ajtón.

A sötét folyosókon és a turbólifteken keresztül végül felértek a Vezérlőbe, ahol már Smile kapitány és Bashir kapitány próbálták uralni a helyzetet.

-         Mi történt? – Kiabált át Nick az enyhe káoszon, át a lázadó katonák rohangáló és parancsokra válaszoló hangján át.

-         Megtámadtak. – Válaszolt vissza Bashir a válla fölött.

Wesley még megküzdött az ingerrel, hogy valami szívósat válaszoljon vissza. De végül csak elfoglalta a helyét.

-         Három Szövetséges hajó. Két klingon madár és egy kardasziai csatahajó. – Tisztázta Smile, ahogy a kezei gyorsan jártak a konzolon. – Páros torpedóvetők. – Kiáltotta aztán. Amire Kim odaugrott az egyik szabad pulthoz, és teljesítette a parancsnot. – Tűz! – Erre Kim egy elegáns mozdulattal eleresztette a torpedókat.

-         Találat. A kardassziainak vége. – Jelentette vissza, egy elégedett vigyorral az arcán.

Wesley úgy döntött, hogy neki itt elég, és oda lépett Smile mellé.

-         Kap’tány, had vigyem a Skorpiót. Két perc alatt elintézem őket. – Kérte, miközben szorosan kapaszkodott a pultba, próbálva egyensúlyban maradni a rázkódások alatt.

-         Pajzs harminc százalék és esik! – Kiabálta közben keresztül valaki a Vezérlőn.

Smile felegyenesedett és hátra nézett, majd Wesleyre. Aztán kelletlenül bólintott.

-         Menj! – Tette hozzá halkan, már a kifelé futó Wesley hátának.

Ahogy újabb találat rázta meg az Állomást, már Laurence sem volt a Vezérlőben. Még épp elérte a lefelé tartó liftet, amiben a szeretője indult egészen vakmerő küldetésre.

-         Nick, te megőrültél! – Jelentette ki anélkül, hogy oldalra nézett volna. A hangjában azonban nem szemrehányás volt, inkább árnyalatnyi szórakozás és rezignáltság. Ő még nem tudta azt, amit a szeretője már igen.

Wesley oldalra fordította a fejét, és egy pillanatig nyíltan bámulta a gyönyörű profilt.

-         Igen. – Bólintott. – De te nem jössz. – Tette aztán hozzá halkan, de határozottan.

-         A szart nem! – Fordította hirtelen oldalra a fejét Kim, hogy felnézhessen a barátnőjére mérgesen.

Wesley azonban nem volt abban a hangulatban, hogy vitatkozzon.

-         Nem jössz és kész. – Jelentette ki, és kiviharzott a kinyíló liftajtón.

Kim egy lépéssel maradt csak le, és nem úgy nézett ki, mint aki feladja. Beérte a pilótát és egy erőteljes mozdulattal megállította.

-         Nem engedlek ki oda egyedül! Ahova te mész oda megyek én is! – Szűrte a fogai között, erősen tartva Wesley könyökét.

-         Óh kérlek! – Vágott undorodott arcot. – Ne játszunk itt most drámát! Az idő nem alkalmas.

Ezzel Wesley kirántotta a karját és belépett a zsilipbe. Egy hirtelen fordulattal megfordult, mélyen és határozottan megcsókolta, visszalökte a megdöbbent Laurencet, és végül bezárta kettejük között a zsilipkaput. Aztán folytatta útját az előkészített Skorpió fedélzetére.

-         Az istenit Nick! – Tette próbára a kapu keménységét ököllel Kim, de már nem tehetett semmit. – Ajánlom, hogy vissza gyere, mert még nem végeztünk! – Nyelte vissza a dühös és aggodalomtól sósabb könnyeket, és elfordult mérgesen, vissza a Vezérlő felé.

 

-I-

A Skorpió könnyedén szelte keresztül a vákuumot, és manőverezett a hatalmas Klingon Ragadozó Madarak között. Nem kellett csak tíz perc, öt jól elhelyezett találat, a Terok Nor jól irányzott fotontorpedói, és a két hajó apró darabokra robbant. Amit az Állomáson, és az apró de zseniális kis lázadó hajón is hangos éljenzés követett.

Wesley egy elegáns ujjmozdulattal megfordította második szerelmét, hogy visszatérjen az Állomásra. A roncsokon keresztül manőverezett, amikor a szenzorok furcsa energiajellemzőt érzékeltek, néhány méterrel az orra előtt. Már nem volt képes kikerülni, és nem is nagyon akarta. A fejében már a sokszor átélt képek játszódtak le. Kimet már nem először hagyta ilyen gorombán ott az Állomáson, egy-egy akció alkalmával, és a viszontlátás ilyenkor nem volt mindig olyan kellemes és örömmel teli, ahogy azt elképzelte. De egy kaján vigyor kíséretében tovább gondolta a várható eseményeket és már nem is tűnt olyan szörnyűnek.

Ahogy kinyitotta a szemét, aztán hirtelen minden gondolat elpárolgott, és a helyüket pillanatnyi pánik vette át. Az Állomás eltűnt, a képernyőn nem látott mást, mint a Bajor kék és zöld gömbjét.

Kétségbeesett ujjak szántották végig a konzolt, de amit talált, attól az összes vér kiment az arcából. Halottsápadtan dőlt hátra a székében és eleresztett a dühös, ideges és fáradt sóhajt.

 

***

 

-         És tudjátok már, mikor lesz a nagy nap? – Kérdezte Dax parancsnok félig a pultjára támaszkodva, az igen elfoglaltnak látszó, ám valójában csak a zavarát takarni próbáló Kirától.

-         Nem Dax. – Felelte az Ezredes röviden, tömören és mélyen.

Jadzia felnézett a plafonra, próbálva eldönteni magában, hogy melyik taktikát válassza.

-         De miért? Hiszen olyan jók vagytok együtt! Nem értem mire vártok még! – Magyarázta végül, mindkét kezét használva az álláspontja kifejtéséhez, ami azt eredményezte, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát.

Erre Worf parancsnok egy rosszalló pillantást vetett rá, de azért érdeklődve figyelte az Ezredes válaszát.

-         Nézd Jadzia, ez csak egy esküvő. Így is tudjuk szeretni egym… - Jutott el idáig a válaszban Kira, mert az egyik fiatal zászlós hirtelen felkapta a fejét.

-         Valaki ide akar transzportálni! – Kiáltotta, és bár a hangja nem volt túl professzionális, de az Ezredes ezúttal nem foglalkozott vele.

Csak odalépett a transzporter dobogóhoz, és látva, hogy a biztonsági tiszt már előhúzta a fegyverét, intett a fejével a zászlósnak, hogy engedje.

A transzportersugár nem a megszokott volt, és bár Kirának ismerősnek tűnt, mégsem emlékezett honnan. Mikor aztán egy szakadozott, és megstoppolt, fekete ruhás nő jelent meg a transzporterdobogón, hátközépig érő göndör szőke hajjal és felnézett, egyenesen az Ezredes szemébe, már tudta, hogy baj van.

-         Óhh a Prófétákra! – Sóhajtott rezignáltan. Tényleg nem érezve szükségét még egy interuniverzális kalandnak. – Laurence. – Köszöntötte aztán egy fejbólintás kíséretében a dobogóról lelépő nőt.

-         Ezredes. – Bólintott vissza. – Mondanám, hogy örülök, hogy látom… - Kezdte el, de aztán csak megrázta a fejét.

-         Egy pillanat, elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? – Érdeklődött Dax, már közelebb lépve.

Kira egy sokat mondó pillantással fordult a jövevény felé, aki csak újra megrázta a fejét, és a keze idegesen játszott az övére csatolt fegyveren.

-         Nick itt van. Legalább is Smile szerint. – Felelte Laurence. – Azért jöttem, hogy visszavigyem valahogy.

Az Ezredes gyorsan körbe nézett, majd a fejével az irodája felé intett. Aztán a biztonsági tisztnek, hogy leteheti a fegyvert

-         Azt hiszem ott kényelmesebb lesz. Dax, te is. – Indult el, majd néhány gyors ugrással már fent is volt a lépcsőkön, végül bent az irodában.

-         Ha jól sejtem, akkor Ön a Tüköruniverzumból jött? – Kérdezte gyorsan Jadzia, mielőtt bárki más megszólalhatott volna.

-         Igen.

-         És ismerik egymást. – Mutatott a kezével egyikről a másikra.

-         Igen. – Bólintott újra Laurence.

Kira csak sóhajtva leült és helyet mutatott a másik kettőnek is.

-         Hogyan jött át Wesley és miért? – Kérdezte aztán gyorsan a tárgyra térve, még mindig nem találva túl kényelmesnek a tudatot. Kim Laurence itt, Nick Wesleyvel. És amúgy is az egésztől kezdett megfájdulni a feje.

Laurence csak kényelmetlenül hátradőlt, ahogy igyekezett megszokni az Ezredes, na és Dax látványát. Akármennyire is értette a térdimenzionális elméleteket, szemtől szemben látni az egyik legjobb barátját, na meg az egyik legveszélyesbb ellenségét, egymás mellett, abszolút kedélyesen és láthatóan kényelmesen egymással… Még akkor is, ha csak hasonmásai az őáltala ismerteknek. Na, az csak nem mindennapi, de nagyon kényelmetlen élmény volt. Amellett, nem kicsit aggódott Nickért, ha egyszer megtalálja, és a kezei közé kapja, az biztos, hogy a kedves Nick Wesley nem viszi el szárazon. Akármilyen jó kifogást hoz is.

-         A Szövetség megtámadta az Állomást. Három hajó. Az utóbbi időben sok apróbb támadással próbálkoztak. Nick kiment a Skorpióval, és le is győztük őket, de mikor visszafelé jött egyszerűen csak eltűnt. – Foglalta azért gyorsan össze a történteket.

-         Eltűnt? – Vonta fel a szemöldökét Kira, de nem folytatta, hagyta, hogy Leagspi beszéljen.

-         Igen. Aztán kimentünk egy komppal. Találtunk egy térhasadást, ami ide vezetett, de már eloszlóban volt. Valószínűleg valami új Szövetségi technológia okozhatta. Azon keresztül csúszhatott át. És itt vagyok, hogy visszavigyem. – Fejezte be, egy kicsit többet elárulva, mint ahogy eredetileg akarta.

Nyilván kezdte megszokni, hogy az előtte ülő Kira Nerys nem vonja a népét rabszolgasorba, nem választ közülük személyes szolgákat, és nincsenek semmilyen más perverziói sem, sőt, ami azt illeti ez a Kira Nerys más segített is neki egyszer, amiért egész életében hálás lesz.

-         Értem. – Bólintott lassan Kira. – Még nem láttuk, de persze küldök egy kompot a keresésére… - Itt már megint félbeszakították, ezúttal a kommunikátora.

-         A Vezérlő Kira ezredesnek. Egy ismeretlen hajó közeledik.

Kira csak egy kissé megkönnyebbülten sóhajtott fel, és már kifelé menet válaszolt. Komoly összeget mert volna rátenni, hogy az elcsellengett Nick Wesley az, de legalább is remélte. Tényleg nem volt kifogása, már professzionális kifogása – a dolog ellen, de azért szerette volna hamar letudni. Már csak azért is, mert egy-egy ilyen interdimenzionális kaland után annyi a papírmunka…

-         Megyek. – Állt fel és alighogy elzárta a komcsatornát ki is lépett az ajtón, és két könnyed ugrással lent termett az operációs pultnál. – Képernyőre!

A hatalmas ovális kivetítőn megjelent egy kis elegánsan tervezett hajó.

-         Ő az! – Kiáltott fel halkan Kim, aki most már ott állt az Ezredes háta mögött. És már el is kezdte tervezni, hogy mit kap a kedves barátnője, ha egyszer méltóztatja elédugni azt a bajból kimaradni sose tudó orrát.

-         Egy életjelet fogok a hajóról. – Jelentett Dax. Lassan már kezdve hozzászokni, hogy ő bár eddig valahogy mindig kimaradt ezekből az izgi dolgokból. De most… Most eljött az ő ideje, és végre nem csak hallgathatja, ahogy Bashir, O’Brian, Kira vagy épp Benjamin meséli az élményeiket „odaátról”, hanem végre saját maga is megtapasztalhatja. Persze, az Univerzumban sosincs igazság, Kirát például soha nem is érdekelték a térdimenziók, meg amúgy általánosan a tudomány sem, és mégis mindig ő keveredett bele a jobbnál jobb tükörkalandokba…

-         Hívják. – Rángatta ki Kira parancsa a gondolataiból, amire azért felnézett és figyelt.

-         Nem válaszol, Asszonyom. – Jelentett vissza ezúttal az előbbi zászlós.

-         Talán megsérült a komrendszere a harcban. – Ajánlotta fel Laurence.

 

Alig tíz perccel később a Skorpió már kikötött, és Nicole Wesley, a másik univerzumbeli, felfelé tartott Latara őrnagy kíséretében. Kira ezredes mindenképpen szerette volna az ügyet a lehető legnagyobb titokban tartani, így addigra már az egész Vezérlő személyzete tájékoztatva lett, hogy, amit láttak, az nyolcas osztályú információ. Azaz egyszerűbben, tartsák a szájukat.

Ahogy a turbólift felért és egy enyhén vigyorgó és mindenestül a DS9 főgépészére emlékeztető nő lépett ki tetőtől talpig fekete ruhában már két lépéssel lehagyva a biztonsági főnököt, akit amúgy nem volt könnyű lehagyni.

-         Nick, te szemét disznó! Ne merd ezt még egyszer! – Ugrott oda Laurence, és kevert le egy hatalmas és csattanós pofont az annyira már nem vigyorgó nőnek. És sokkal jobban is érezte magát tőle.

A Deep Space Nine Vezérlője nem láthatta sokszor, hogy Nicole Wesley pofont kap, ráadásul egy idegen nőtől, szakadozott ruhában, és hosszabb hajjal. Mindenesetre a látvány lebilincselő volt. Még Dax is összefonta a mellkasa előtt a karjait és érdeklődéssel figyelte a drámát.

-         Hé Kimmy! – Találta meg a hangját Wesley. Óvatosan mérlegelve a tenyerével, vajon hány elegáns ujjnyom látszik az arcán. – Azt hittem legalább itt nem játsszuk ezt le! Édes… – Tette aztán hozzá méltatlankodva, de azért közelebb lépve, próbálva átkarolni a dühös szeretőjét. Igyekezett, ha már a pofont nem kerülhette el, legalább a jól bevált hízelgéssel valahogy elkerülni a többit, netán a nagyobb problémákat Kimnél.

Kira ekkor eszmélt a pillanatnyi sokkból. Bár a féltékenység, ami befészkelte magát a gyomrába irreális volt, mégsem tudott segíteni rajta.

-         Elég a műsorból! – Lépett közéjük határozottan, még mielőtt bármi mást tehettek volna. Valami fájdalmasabbat.

Wesley ekkor fordult felé, és egy pillanatra teljesen mozdulatlanná vált. Kira gond nélkül le tudta olvasni az ismerős tekintetben átrohanó érzelmeket. Düh, gyűlölet, rezignált harag, semlegesség, aztán szoros önkontroll. A végén felismerés.

-         Ezredes… - Mormogta végül Wesley halkan. Aztán a tekintete ellágyult. – Már rég meg akartam köszönni…

Kira félbeszakította, ahogy felemelte a kezét.

-         Nincs mit. – Rázta aztán meg a fejét, próbálva ezzel a zavarodottságot is elhessegetni. – Talán az irodámban kényelmesebb lesz. – Mutatott aztán a helység felé immár rövid időn belül másodszor. – Dax gyere te is.

Ahogy a három elindult Latara őrnagy is követte őket, őt már nem lehetett olyan könnyen lerázni, mint nem is olyan sokkal korábban egy beosztottját.

Végül, mindhárman leültek, a biztonsági főnök pedig állva maradt közel az ajtóhoz, de készenlétben figyelve mindkét jövevényt.

-         Tehát… - Kezdte lassan Kira. – Van valami ötletük, hogy tudnánk hazaküldeni magukat? Feltételezem, a hajóját nem hagyja itt. – Fordult a mondat végével Wesley felé.

Aki épp válaszra nyitotta a száját, mikor az ajtó kinyílt és az Állomás szőke főgépésze lépett be rajta nyilvánvalóan nem tudatában léve a történéseknek, és nem látva még a helységben lévőket sem.

-         Nerys végeztem mára, remélem kész vagy egy hosszú, fülledt… - Itt ért be teljesen és meg is állt már kezdve vörösödni, hogy hagyjon időt a látványnak leülepedni. Aztán kinyitotta a száját, majd becsukta. Végül körülnézett még egyszer. Daxon, aki a legszélén ült a kanapénak látszott, hogy mulattatja a jelenet, a két jövevény hasonló méretűre tátott szájjal nézett rá, mint a sajátja volt, Kira egy érzelmes és nevetéssel küzdő tekintetet viselt, Latara pedig megőrizte a professzionális, sztoikus arckifejezését, bár senki nem tudta megmondani hogyan. – Jó… izé, azt hiszem a válasz nem. – Dadogta válaszolva a saját elkezdett kérdésére. És mikor Kira épp megpróbálta volna elmagyarázni, legalább is neki készült, Nick feltartotta mindkét kezét. – Állj, állj, állj. Azt hiszem, tudom. Ez vagy valami rémálom. Vagy valaki szórakozik velem a holofedélzeten… - Ez a gondolat tetszhetett neki, mert egy pillanatra felnézett és magabiztosabbá vált a hangja. – Computer program vége! – Mikor erre nem történt semmi visszanézett Kira mélybarna szemeibe, még pont elkapva a tekintetét. – Jó. Akkor ez az, amire gondolok. – Ezzel befejezte a beszédét és leült Kira mellé a fotel karfájára.

Egy ideig csend volt, de végül az Ezredes megtalálta a hangját.

-         Ez itt Kimberly Laurence és ööö… Nicole Wesley a másik oldalról. – Mutatott a két jövevény felé. Aztán vissza Nickre, egyre növekvő zavarban. – A főgépészem. – Állapodott meg végül a tekintete Nicken.

-         Nem mondod! – Mormogta mindkét Wesley egyszerre. Amire mind Kira, mind pedig Kim elmosolyodott egy kicsit.

-         Na akkor, hogy a bemutatkozás megvolt, talán találjuk ki, hogy küldjük vissza a hölgyeket. – Állt fel Jadzia és nézett körbe. Na nem mintha neki sietős lett volna, már mint a hazaküldés, a problémamegoldásnak azonban szívesen nekilátott volna, mondjuk azonnal.

-         Transzporter. – Adta meg a választ Nick röviden, és benne volt a hangjában, hogy ennek evidensnek kellett volna lennie. Csak, hogy ő még nem tudott semmit.

Erre Wesley felemelte a fejét, és eleresztett egy goromba tekintetet.

-         A hajóm nélkül nem megyek! – Jelentette ki mérgesen.

-         Hajó? – Kérdezte Nick és önkéntelenül is Kirára nézett. – Lenne szíves valaki elmondani, hogy történt? – Kérdezte aztán a szokásosnál egy kissé lazábban, a furcsa helyzetből adódóan, és egyébként sem volt már szolgálatban. Belül már arra a bizonyos hosszú, fülledt és kellemes estére készült a menyasszonyával, mikor is valami térdimenzionális hasonmások estek be hirtelen a terveibe. Még nem tudta engedni az egyébként a Daxéhoz hasonlóan lelkes tudományos étvágyának sem, hogy előtérbe küzdje magát.

Kim ekkor elővett egy ismeretlen típusú rögzítőt és átnyújtotta. Egy pár percig csend következett, amíg Dax is odalépett Nick mögé, így mindhárman átnézhették az adatokat.

-         Ezt tudtuk kideríteni odaát. – Jegyezte meg Laurence egy kicsit feleslegesen.

-         Nem lehet tudni, mi okozta? Értem én, hogy ilyen értékeket egy csomó minden okozhat. De fogalmam sincs, mi képes megnyitni egy interuniverzális átjárót mellé. – Rázta a fejét Nick, de érdeklődés csillant a szemében. Lassan ébredezni kezdett az a bizonyos tudományos étvágya, egy időre félretéve mindenféle fülledt képet is.

Ahogy Daxé is, illetve az övé már régen teljes kapacitáson működött, és mivel Worf a Gammára volt beosztva, neki eleve nem is voltak fülledt tervei az estére. Ami kétségkívül az ő esetében helyzeti előnynek számított.

-         Talán valami újfajta transzporter? Talán kísérleteztek egy interdimenzionális transzporterrel és a robbanás idézte elő a térhasadást. – Vetette közbe egyre lelkesebben.

Wesley eddig bírta, most felugrott és járkálni kezdett fel-alá. Megérezte a tudomány szagát, aminél az ő esetében nem volt semmi sem büdösebb, na jó, talán egy valami, illetve inkább valaki.

-         Elég ebből a tudományos blablából! Vissza tudnak küldeni vagy nem? – Kérdezte, elvesztve a temperamentumát.

Laurence, Kira és Dax kollektíven megforgatták a szemüket, igyekezve nem nyilvánvalónak látszani.

-         Talán lehet. – Folytatta aztán Laurence figyelmen kívül hagyva a szeretője kitörését. – De ha ez így van, akkor ebből nagyobb baj is lehet.

-         Mire gondol? – Kérdezte az Ezredes már tudva a választ, de próbálva elhinni még, hogy nem a rendkívül kényelmetlen, az ő univerzumát is érintő változat.

Laurence nézett rá egy darabig, mint, aki próbálja eldönteni, hogy most az Ezredes ennyire alacsony intelligenciával bír, vagy csak nem szereti a választ. Mikor végül a másodiknál döntött felsóhajtott.

-         Ha a Szövetség kifejlesztett egy stabil és gyártható interdimenzionális transzportert akkor nem csak a Lázadás van bajban, hanem önök is. – Mondta ki végül.

Kira erre behunyta a szemét, és egy pillanatra engedte magának, hogy vigasztalást keressen az apró érintésben, amely Nick kezétől jött, ugyan eldugottan, de biztosan. Tehát a rendkívül kényelmetlen változat.

-         Értem. Bár szerintem még a Szövetség sem játszana ezzel… – Felelte, és tartott is egy kis szünetet, ami alatt mindenki eldönthette, hogy melyik verziót szeretné, és melyikben hisz. – Mindegy. Az elsődleges feladat addig is, hogy magukat hazaküldjük. Innen nem sokat tehetnek a Szövetség ellen. – Tért végül a lényegre.

Erre mind a főgépész, mind Dax parancsnok felugrott illetve kihúzta magát.

-         Ha adsz egy kompot, akkor szeretném… - Nézett Nick a mellette álló Jadziára. Most már mindkettejükben azonos intenzitáson égett a lelkesedés. – uhm, szeretnénk megvizsgálni a helyet, ahol a törés volt. – Fejezte be.

Kira felnézett rájuk, és egy apró mosoly kíséretében bólintott.

-         Vigyétek a Rio Grande-t… - Nem tudni, hogy akart-e még valamit hozzátenni, mert akkor Laurence és Wesley állt fel tökéletes összhangban.

-         Mi is megyünk. – Jelentették ki, szintén egyszerre.

Nick erre feszengeni kezdett, amit senki más nem vett észre csak Kira, de ő is el volt foglalva a saját kellemetlen érzéseivel egy pillanatra, aztán megtalálta a hangját.

-         Rendben. – Bólintott.

 

Dax parancsnok és Nick Wesley néhány-hete-már hadnagy, már egy ideje a kompban várt, és segítettek a felkészítéssel, mikor a másik univerzumbeli Wesley és Laurence végül megérkezett.

-         Hello! Mehetünk? – Érdeklődött Wesley könnyedén, bekormányozva a szeretőjét a kis kompba.

Nick akkor felnézett, és előre lépett. Mióta is várt erre? Na igen, nagyon, nagyon hosszú ideje.

-         Nos, akkor, ha mind itt vagyunk. Akár indulhatunk is. – Jelentette ki, átvéve a parancsnokságot a felettesétől, aki erről már tudott, és abban a pillanatban érdeklődve, na és titkon derülve figyelte a jelenetet. Aztán, ahogy Nick hasonmása beszélni készült Nick feltartotta a kezét, és egészen közel lépett hozzá. – De először a szabályok. Ez itt az én világom, az én otthonom, az én hajóm. Itt csak akkor beszél, ha kérdezem, vagy, ha fontos. Nem kérdez, nem dumál fölöslegesen, és legfőképp nem kommentál. Világosan fejeztem ki magam!? – Érdeklődött veszélyesen halkan, a szemében furcsa egyvelege csillogott az undornak és a bosszúvágynak. Erre már nagyon rég óta vágyott és hihetetlenül élvezte, hogy végre revansot vehetett Nerysért.

Wesley egy pillanatra csak állt ott a hasonmása előtt, és nem tudott mit válaszolni. Végül a hangulatot a háttérben álldogáló Laurence nevetése oldotta fel valamelyest.

-         Értettük. – Felelte Wesley helyett is, és leültette a fiatal nőt az egyik hátsó konzolhoz. De még mindig küzdve a nevetéssel.

-         Na. Akkor Parancsnok, most már indulhatunk. – Fordult végül Nick Jadzia felé, és oda is bólintott hálásan és alig észrevehetően.

Dax egy vigyor kíséretében visszabólintott, majd beindította az impulzushajtóművet. Immár, újra az övé volt a parancsnokság.

 

A kompban sokáig volt csend. A három órás út lassan fogyott, és ráadásul kényelmetlen is volt. Az első, aki megunta Wesley volt. Igaz, nem fűlött a foga a beszédhez, valami sokkal inkább szórakoztató járt a fejében, ahogy áthajolt Kimhez, és egy apró puszit hagyott a fülén. Aki nem válaszolt, csak távolabb húzódott. Azonban Wesleyt nem lehetett könnyen lerázni, és addig közeledett, amíg Laurence torkából elő nem csalt egy apró hangot.

Amire Nick fordult hátra felismerve a valaha a saját Kimjétől is hallott hangot. Még láthatta, ahogy Wesley arcán pimasz vigyorral húzódik el, de láthatóan nem érdekelte, hogy rajta kapták. Aztán láthatta Kim elvörösödött arcát. És a harag emelkedni kezdett benne. Még tökéletesen emlékezett Nerys arcára, és tekintetére, amikor végre elmesélte, hogy miket tett a hasonmása, és arra is, milyen nehezen tudta túl tenni magát a kalandon. Akkor megfogadta magában, hogy nem fogja hagyni ennek a rá annyira hasonlító tuskónak, hogy belegázoljon valamibe, amit annyira szeret.

Felugrott, és egészen közel lépett Wesleyhez, a széke karfájára támaszkodott, és nem érdekelte, hogy meg akarja-e állítani valaki.

-         Ide figyeljen… - Kezdte veszélyesen alacsony hangon, egyenesen bele az övéire tökéletesen hasonlító szemekbe. – Ha ezt vagy ehhez hasonlót el mer játszani Nerys előtt. Vagy bármi mást tesz, amivel bánthatja. Maga halott. Én magam töröm ki a nyakát. Világos voltam? – Forrt benne a düh. Minden, amit hallott, amiről Nerys csak olyan sokára beszélt, most feltolult. És elvette az összes kontrollját.

Wesley csak vigyorgott, aztán barátságosan megveregette a magánkívül lévő hasonmása vállát.

-         Nyugi öreg, nem bántom a Nerysedet. – A hangjában nevetés és irónia keveredett egymással, olyan egyveleggé, amire Nick ökle viszketni kezdett.

De csak bólintott.

-         Ajánlom is. Próbáld meg féken tartani a szád és a kezeidet. Mert én magam töröm el őket. – Szűrte még a fogai között, aztán megfordult szó nélkül és visszaült a helyére. Hirtelen nem is tudva már, hogy mi is volt pontosan, amiért ezt nem lehetett szépen elmondani. Persze, irritált volt az elmaradt este miatt, de az még nem ok. Amellett a hasonmása megérdemelte.

Jadzia csak döbbenten és a szemében a tőle megszokott Daxos csillogással figyelte a jelenetet. De Laurence szemeiben megértés villant. Ő tudta, miről beszél a szeretőjének hasonmása. Tudta nagyon jól. Látta is és érezte is.

-         Megérkeztünk. – Szakított bele a kialakult feszült hangulatba Dax parancsnok hangja, alig másfél órával később, ahogy a kivetítőn már látni lehetett a Bajor gyönyörű, békésen zöldeskék gömbjét.

-         Kezdem a szkennt. – Jelentett vissza a főgépész professzionálisan. Nem is figyelve a hátuk mögött felálló, és közelebb lépő párra.

-         Főnök? – Nézett oldalra Dax egy néhány pillanat múlva.

Nick megrázta a fejét, de nem emelte fel a tekintetét a kijelzőről.

-         Volt itt valami, de eloszlóban van. Az érzékelők fogják, de a computer kevés ehhez.

Dax visszanézett a kijelzőre maga előtt, és bólintott.

-         Gyűjtsünk be mindent, amit tudunk, aztán irány vissza. A tudományos labor tud vele valamit kezdeni.

A főgépész bólintott, és elindította a teljes szkennelését a területnek.

 

A Deep Space Nine Tudományos Laborjában öten állták körül a központi terminált és mindenki Wesley hadnagyra figyelt, ahogy homlokráncolva, valamint teljes professzionális módban próbálta megérteni, amit látott.

-         Tehát? – Kérdezett bele Wesley türelmetlenül.

A gépész vetett rá egy mérges pillantást, ahogy Dax parancsnok is. Egyikük sem szerette, ha beleszólnak a munkájukba, ha türelmetlen kérdésekkel zaklatják őket, és titkon, ha nem hagyták őket játszani.

-         Magas neutrínó érték. Magas… mi ez? – Nézett fel Daxra, aki pontosan ugyan abban a pillanatban látta meg, mint a főgépész. Egy ideig egymásra néztek, aztán vissza a konzolra.

-         Mi az? – kérdezett közbe Wesley, ha lehet még irritálóbb hangon.

Nick csak mérgesen felkapta a fejét, aztán Kirára nézett, egy olyan tekintettel, amit az Ezredes inkább nem akart megérteni..

-         Mondja, mivel működik a hajója hajtóműve? – Kérdezte végül Dax Wesleytől, már keresve inkább valami magyarázatot.

-         Anyag-antianyag hajtómű. Deutériummal. – Válaszolt a barátnője helyett Kim.

Wesley megforgatta a szemét, és kissé sértődötten nézett a szeretőjére.

-         Ezt még én is tudtam, babe…

Nick felkapta a fejét, még pont időben, hogy lássa, ahogy Kira arcán átsuhan valami, ami neki nem tetszett. És nem sok választotta el, hogy nekimenjen a hasonmásának. De végül kapott egy tekintetet Kirától, mely megállította. Egyelőre.

-         És megsérült a hajtómű? – Kérdezett tovább Dax, látszólag észre sem véve az apró néma közjátékot.

Wesley bólintott.

-         Igen, de nem volt vészes. Egy egyszerű plazma átirányítással meg lehetett oldani. – Villogtatta meg, hogy ő bár nem szereti a tudományt, nem is ért hozzá, sőt, a hajóját is csak vezetni tudja, igaz, azt kivételesen jól, de azért egy kicsit ért hozzá, és nem annyira hülye, mint amilyennek nézik.

Dax gondolkodott egy ideig, még vetve egy pillantást a főgépészre, mielőtt újra visszafordult volna a hasonmásához.

-         Eresztett plazmát? – Kérdezte, próbálva meghatározni közben a mintában talált antianyag eredetét.

Wesley elgondolkozni látszott, aztán megrázta a fejét.

-         Nem hiszem.

-         Akkor nem a Skorpióból van. – Hajolt közelebb Kim is, aki igyekezett felvenni a két Csillagflotta tiszt gondolat menetét, amit rossz szokásukhoz híven Dax és Wesley hadnagy csak félig osztott meg a körülöttük lévőkkel. És amíg ezt Kira ezredes például megszokta már, addig Kim, először tapasztalva, nem nagyon tudott mit kezdeni vele.

Nick megrázta a fejét. Aztán felnézett a trill felettesére és barátjára.

-         Ez így nem vezet sehová. Plazma és magasabb neutrínó szint még nem elég. Ehhez kell egy féregjárat is. Magában nem nyit egy interdimenzionális átjárót. – Folytatta, továbbra is csak minden második vagy harmadik lépcsőt osztva meg a hallgatóságával. Amin csak rontott, hogy nem értette, és ez frusztrálta, mindamellett, hogy az ő oldaláról nagyon is jól lehetett látni Wesley kezét Kim derekán, vagy egy kissé lejjebb.

-         Akkor valamit nem vettünk észre. – Nézett vissza Dax a kijelzőkre. Gond nélkül követve barátját

A főgépész egyetértően bólintott, miközben fáradtan megdörzsölte a szemét. És ahogy kinyitotta, mélybarna tekintettel találta szemben magát, mely nem őt, hanem valami mást nézett. Követte, és ahogy meglátta a saját hasonmása kezét Kim fenekét fogdosni, abszolút nyíltan és szégyentelenül, úgy döntött, elég volt. Nem fogja hagyni tovább, hogy holmi idegenek gázoljanak bele abba, amit olyan nehezen építettek fel.

-         Ha most megbocsátanak… - Egyenesedett fel. Az arcán egy olvashatatlan kifejezéssel. Elindult az ajtó felé, miközben Kirára nézett. - Ezredes, egy pillanatra. – Kérte aztán halkan, és kilépett a laborból az ebben a percben sokkal privátabb folyosóra, nyomában Kirával.

-         Igen? – Billentette oldalra az Ezredes a fejét és fókuszálta a teljes figyelmét a gépészre, miután becsukódott mögöttük az ajtó. Nem tudta mi következik, bár tippelni tudott volna. De nem akart.

Nick közelebb lépett hozzá, a jobb tenyerébe véve a társa arcát, úgy, hogy az ujjai a selymes vörösesbarna tincsekbe túrjanak, a hüvelykujja pedig gyengéden simíthasson végig a makacs állkapcson.

-         Jól vagy? – Kérdezte halkan

Nerys visszafojtott lélegzettel bólintott. A lágy érintés készületlenül érte, és amúgy is mindig meg tudta rázni a lénye legmélyét is.

-         Igen. – Suttogta, próbálva meggyőzően hangzani, kevés sikerrel.

Nick felsóhajtott, de az égkék szemekben nem volt más, mint aggodalom.

-         Kim az igaz? – Kérdezte még halkabban, nem véve el a jobb kezét a társa arcáról.

-         Tudom, hogy hülyeség, meg értelmetlen. Csak idegesít látni. Furcsa. Ez minden. – Hangzott inkább mentegetőzésnek, mint magyarázatnak a válasz.

-         Nézd, Nerys, ő nem az itteni Kim, de még, ha az is lenne ő nem egy árny a múltból, aki visszajár kísérteni. – Próbálta halkan elmagyarázni, de a szavaira csak kissé enyhült az a furcsa tekintet a mélybarna szemekben.

-         Tudom. – Bólintott ennek ellenére Nerys. Aztán egy pillanattal később még hozzá tette. – Te hiszel abban, hogy meg van írva a sorsunk a Próféták, vagy bárki által?

Nick egy percig teljesen csendben és mozdulatlanul állt, még az eddig simogató hüvelykujja sem mozdult. Aztán a kék szemek megvillantak, ahogy megértette, mit akar mondani a társa. Végül elvette a kezét, és egy kicsit felhúzta az egyenruhaujját, hogy kilátsszon az eljegyzési karkötő. Aztán felemelte Nerys jobb kezét és összekulcsolta az ujjaikat. Egy kicsit elmosolyodott, ahogy érezte, hogy a társa megszorítja a kezét, aztán felemelte az összekulcsolt kezüket kettejük közé épp annyira, hogy még átnézhessen fölötte Nerys most félénknek és sebezhetőnek tűnő arcába. Aztán nagyon halkan, de biztosan megszólalt.

-         Mondd el, mit látsz. Nagyon egyszerűen, csak amit látsz. – Kérte és várt, egy pillanatra el nem véve a tekintetét a társáéból.

Nerys nyelt egyet, visszaküzdve a valamiért makacsul feltörekvő könnyeit. Aztán megpróbálta.

-         A kez… - Megköszörülte a torkát, hogy a reszelősség eltűnjön a hangjából. – A kezeinket, összekapcsolódni, a karkötőket. – Aztán tovább vándorolt a tekintete, de újra, és újra visszaugrott az összekulcsolt kezeikre. – Az arcodat, a szemedet. A sze… a szerelmet bennük. – Halkult el végül teljesen a hangja ahogy megütötte a nyers intenzitása a pillanatnak.

Nick elmosolyodott és megcsókolta egyenként Nerys kezében tartott ujjait el nem engedve egy pillanatra sem.

-         Látod? – Kérdezte aztán gyengéden, s a mosoly az arcán egyel nagyobbra nőtt. – Elmondhattam volna tudományosan is, elmagyarázhattam volna a térdimenziók alapelméleteit, bizonygathattam volna Diarone posztulátumait, döntési együtthatókkal és elágazási paraméterekkel. De ez sokkal egyszerűbb így. Mert ismerlek, te mindig annak hiszel, amit a saját szemeiddel látsz. – Folytatta fókusztalanul bámulva az összekapcsolódott kezeiket. A szemeiben pedig ott volt az a tekintet, amely önmagában bizonyíték volt, erősebb talán Kira Nerys számára, mint Diarone térdimenziókkal foglalkozó teljes életműve.

-         Szeretlek Sq’wan. – Suttogta fel Nerys még mindig nem akarva elengedni a társa kezét. Csak nézett fel és megsértődni is elfelejtett, a veszélyesen az önérzetét megsértő határon egyensúlyozó szavakon. Melyeken talán nem is tudott volna, nem, ha szemtől szemben találta magát a menyasszonya – milyen furcsa volt még mindig kimondani, de milyen fantasztikus érzés! – tekintetével, amelyben benne volt az az egyetlen bizonyíték, amit a saját szemével láthatott, aminél nem kellett több, vagy más; szeretet.

Nick megkereste a mélybarna tekintetet és mélyen kutatott bennük, vagy inkább szabadon beléjük zuhant, és úgy válaszolt, egészen halkan, elmondva mindazt, amit eddig csak megmutatott.

-         Én is szeretlek. – Hajolt közel és csókolta meg lágyan a párja ajkait, végül mikor visszahúzódott elengedte a kezét. – Na, most pedig minél hamarabb visszamegyünk, annál hamarabb hazaküldhetjük őket oda, ahova tartoznak.

Hátralépett, kelletlenül elengedve a párja kezeit, de egy pillanattal később már újra Wesley hadnagy volt, ahogy Nerys is, Kira ezredes.

 

Dax parancsnok lelkesen nézett fel Kirára, és még egy mosolyra is futotta.

-         Vissza tudom küldeni őket. – Jelentette ki elöljáróban, de mielőtt bárki hangot adhatott volna a véleményének, folytatta. – De abból nem tudjuk meg, hogy jutottak ide… - Változott a hangja komollyá, és sokkal inkább ijesztővé.

-         Az nem teljesen mindegy? – Nézett rá Wesley, mintha nem becsülné sokra a trill képességeit.

Kira kezei már csípőn voltak, biztos jeleként, hogy vagy ideges, vagy mérges. Ezúttal maga sem tudta melyik.

-         Hogyan? – Kérdezte a parancsnoka felé fordulva, figyelmen kívül hagyva a társára kívülről úgy hasonlító idegen közbeszólását.

Dax lelkesedése visszatért.

-         Emlékszel, amikor először mentél át a tükrön? Bashirrel? – Kérdezte, amire Kira megforgatta a szemeit, ahogy bevillant a doktor idegesítő beszéde az egész előtt, aztán meg, hogy majdnem otthagyták a fogukat, na meg a saját hasonmása, az Intendáns hátborzongató, perverz kis játékai.

-         Hogy is tudnám elfelejteni? – Sóhajtotta.

Jadzia bólintott, aztán a főgépészre nézett egy pillanatig, majd vissza.

-         Tulajdonképpen a főnök adta az ötletet a féregjárattal. Ti akkor Juliannal azért csúsztatok át, mert eresztett a plazma, belül a járatban És az reagált a járat verteron részecskéivel és omikronjaival. Utána néztem a jelentésekben. Ha ugyanazt az állapotot elő tudjuk idézni a Skorpióval, akkor haza térhet.

Dax ragyogott az ötletétől, a többiek azonban már nem voltak elragadtatva. Végül Laurence tért először magához egy kérdés erejéig.

-         Milyen Féregjárat?

Kira, Dax és Nick egymásra néztek, ahogy pánik suhant át mindegyiken. Végül Kira volt az, aki lehajtotta a fejét, majd egy nagy sóhajtással felnézett. Már úgyis mindegy volt. Nem túl szerencsésen, de kiszivárgott egy olyan információ, aminek nem lett volna szabad. Szinte látta maga előtt nőni a papírmunkahegyeket, de ami ennél is rosszabb volt, bele se mert gondolni, hogy mit okozhat egy újabb ilyen szintű beleavatkozás a Tüköruniverzum életében. Ha figyelembe vette, hogy a Szövetséget, magát is egy ehhez hasonló változás hozta létre, akkor már nem csak nem mert, de nem is akart belegondolni.

-         Van egy féregjárat az Állomás mellett. Ezek szerint maguknál még nem fedezték fel. – Felelte végül szűken.

Wesley és Laurence egy pillanatra egymásra, majd a többiekre bámultak.

-         És hová vezet? – Ébredt fel Laurenceban is a tudományos érdeklődés.

Dax vágott közbe, őt magát is mindig érdekelte a Féregjárat, és a tudományos étvágyával sem volt baj sosem. Megértette hát. Csak a gyomrában ne lett volna ott az a szorítás a beláthatatlan következményeket illetően.

-         A Gamma Quadránsba. Egyébként bámulatos, mindkét végpontja különböző átmérőjű orbitális pályán kering. Az itteni a Bajori Rendszer napja körül itt a Denorius Övben…

-         Elég már! – Vágott közbe durván Wesley. – A fejem fájdul meg tőle. Csak mondja meg, hogy kell hazamenni ’azt kész.

Dax és Laurence egyszerre nézett rá, és ez utóbbi igencsak sértődötten.

Kira azonban nem kívánt részt venni semmiféle további huzavonában. Most már ideges volt, és szerette volna olyan gyorsan és minimális további beleavatkozással lezárni az ügyet.

-         Hallottátok. – Nézett a két tisztjére. Majd Laurence felé fordult. Vett egy mély levegőt és megpróbálta a minimálisra csökkenteni a keletkezhető károkat. – Nézze, megértem, hogy nagyon érdekli. De gondolja végig, ez egy nagyon fontos stratégiai pont. Nem biztos, hogy megéri felfedni. – Fogalmazott kínosan finoman.

Laurence oldalra billentette a fejét, és egy pillanatra átgondolta a hallottakat. És bár nagyon sok pozitívuma lett volna egy ilyen féregjáratnak, talán elképzelni sem tudta mennyi, de elég intelligens volt, ami azt illeti kivételesen az, és azonnal átlátta a lehetséges következményeit egy interdimenzionális interferenciának. Rábólintott hát, más választása nem lévén.

-         Értem mire gondol. Köszönöm.

Kira visszabólintott, majd a még mindig tanácstalanul álldogáló tisztjeire nézett.

-         Na. Át tudjátok alakítani a Skorpiót, hogy haza tudjon térni? – Kérdezte, most már türelmetlenül, de azért egy kicsit megkönnyebbülten. A megoldás is megvolt, innentől kezdve szerette volna minél gyorsabban kívül tudni az idegeneket az Állomásáról. Na meg az Univerzumából.

Nick pislogott, de ideje sem volt válaszolni. A hasonmása megelőzte

-         Egy pillanat! Nem nyúlnak hozzá a hajómhoz! – Kapott észbe Wesley látványosan és hangosan úgy védve a hajóját, mint valami féltékeny szerető.

Dax, Nick és Kira egymásra néztek, és csak figyelni tudták, hogy fordul oda Laurence és győzi meg a szeretőjét, hogy másképpen nem jutnak haza, és nem lesz baja a drágalátós hajójának.

 

Nick Wesley hadnagy tényleg idegesen, a kezét maga előtt karba téve ácsorgott, nekitámaszkodva fél vállal a falnak a C Kompállásban és azt figyelte, hogy hajtja végre az utasításait Laurence, és őt pedig hogy ugrálja körül Wesley féltékenyen és aggodalmaskodva. Teljesen feleslegesen.

Mellette Dax hasonló pózban támasztotta a falat, bár ő kedélyesebben figyelte a jelenetet. Igaz, számára ez nem egy otthon, csendben, kissé talán fülledten eltöltött éjjel helyetti program volt, mint Nicknek. Worf ugyanis szintén szolgálatban volt éppen.

-         Hé, Laurence, ez mindig ilyen? – Vágta Nick a háta mögé a jómodorát, már amennyi volt, és nézett a Skorpió jobb hajtómű gondolája alól félig kilógó Laurencera.

Aki a kérdésre kicsúszott, és felnézett a térdben felhúzott lábai fölött, figyelmen kívül hagyva Wesley tekintetét.

-         Nem, sokkal rosszabb. – Felelte szinte derűsen, ami nem javított egyik Wesley állapotán sem.

A főgépész megforgatta a szemeit. És elveszített még egy adag türelmet.

-         Na, kész? – Kérdezte, kihasználva, hogy Laurence még figyelt rá.

-         Aha. Mi jön most? – Kérdezett vissza, lerakva maga mellé az áramkör-kalibrátort.

Nick igyekezett nem elvigyorodni.

-         Most lyukat ütünk a gondolán. – Felelte, és már előre élvezte a gondolatot.

-         Mi!? – Ugrott erre Wesley. – Már épp eléggé bántották, nem fogja kilyukasztani! – Állt nagyon harciasan a hasonmása elé.

Nick meg sem rezzent, csak végigmérte. És összekaparta a türelmének utolsó maradékait.

-         Nézze. Maga haza akar jutni. Higgye el, én is ezt szeretném. Vagy hagyja, hogy végezzem a dolgom, vagy itt marad. Másképpen nem jut haza. – Magyarázta olyan hangon, mintha egy ötéves gyereknek beszélne.

Wesley tett egy mozdulatot, mintha neki akarna menni, végül hátralépett, és tényleg kínlódó tekintettel nézett a Skorpió gyönyörű gondolájára.

-         Hé, Nick, megjavítom otthon, megígérem. Olyan lesz, mint újkorában. – Nézett fel rá Laurence még mindig a földről.

Wesley vágott rá egy most már tépelődő tekintetet, végül odasétált a hajóhoz és megsimogatta. Olyan gyengédséggel, amit valójában senki nem nézett volna ki belőle. És Laurence maga sem értette, miért nem robbantotta még fel „véletlenül” azt az átkozott hajót. Nem azért, mert féltékeny volt… csak úgy… ’mer szörnyen féltékeny volt…

-         Rendben, csináld! – Morogta végül Wesley láthatóan kínkeservesen. Aztán még odafordult Daxékhoz. – De maguk tartsák távol a kezüket tőle! – Figyelmeztetett újra.

Nick megforgatta a szemeit, Dax pedig kedélyesen feltartotta maga elé mindkét kezét, mintegy megadásképp.

-         Ne aggódjon, egy ujjal sem érünk hozzá.

Wesley csak bólintott, még egyszer végigmérte a hasonmását, majd úgy döntött inkább beül a hajójába, és vele lesz, amíg „bántják”.

 

Nick Wesley hadnagy egy bögre tripla erős kávéval lépett be a Vezérlőbe, miután végre befejezték a Skorpiót, és indulásra készen állt. Szörnyen nézett ki, egész éjjel állt, és adta az utasításokat Laurencenak, és persze így háromszor annyi idő kellett, mintha ő és Dax is segíthettek volna. Ásított egy hatalmasat és megpróbálta a helyére húzkodni az egyenruháját. Kevés sikerrel, az úgy állt rajta, mintha egész éjjel szerelőjáratokban mászkált volna.

-         Jó reggelt! – Morogta fel a Vezérlőt éppen vezető bajori altiszt felé, majd megállt, ahogy Kira ezredes lépett ki az irodájából Daxszal. Aki szintén nem nézett ki túl frissnek. – Ezredes. – Igyekezett visszanyelni egy ásítást, ami már javában felfelé tartott, így a művelet csúfosan elbukott.

Kira oldalra billentette a fejét, ahogy ezúttal pusztán professzionális indíttatásokból végigmérte a főgépészét.

-         Jó reggelt. – Mosolyodott el halványan igyekezve visszanyelni a kényszert, hogy hazaküldje pihenni.

-         Mindjárt indulnak. – Felelte Wesley hadnagy, ahogy felnézett Daxra.

Aki kortyolt egyet a saját bögréjéből, valószínűleg raktajinot, majd a konzoljához lépett.

-         Jó. Megkaptam a kérelmet. Nyitom a kompállást. – Felelte.

Kira mellé lépett és szótlanul figyelte a műveletet. Majd felnézett a főgépészére, aki éppen el volt foglalva a kávéspoharával, meg az ásítással. Ő már éjjel megtett mindent az ügy érdekében. Így kora reggel, félálomban, még küzdve, hogy használható állapotúvá varázsolja magát az öt percen belül kezdődő műszakjára, épp nem érdekelte más, mint az extra erős, extra fekete, és extra rossz kávéja.

-         Menni fog? – Kérdezte az Ezredes, nem pontosítva, hogy mi is.

Wesley hadnagy felnézett, egy kicsit már tisztább tekintettel. És bólintott.

-         Ja. Hazajutnak. – Felelte, majd igyekezett nem feltűnően megtámaszkodni a háta mögötti operációs pulton.

-         Elindultak. Nyílik a járat. – Jelentette Dax, majd felrakta a képernyőre is.

Kira és Wesley is felnézett, és figyelte, hogy az elegáns és erős hajó hogy manőverez be a Féregjáratba, majd tűnik el. S zárul be végül a járat is.

-         Dax? – Nézett az első tisztjére az Ezredes.

-         A Féregjárat másik oldala nem nyílt meg. – Jelentett a trill. – Úgy tűnik sikerült.

Kira bólintott, de még volt benne kétely, valami mással kapcsolatban.

-         Reméljük sikerül megállítani a Szövetséget. – Mormogta maga elé, és igyekezett nem elképzelni, mi lesz, ha sikerül nekik valóban gyártható interdimenzionális transzportert fejleszteni.

Wesley felnézett rá, majd még megitta a kávéja maradékát. És elindult. Először az első útjba eső replikátor felé még egyért, majd dolgozni. Előtte állt még a saját műszakja, meg a túlóra, mint az Állomás főgépésze, és hasonlók.

 

-II-

Nick késő este kimerülten lépett be a szállására, még a nyaka hátuljából próbálva kimasszírozni a fájdalmat, fel sem nézve, csak egyenesen a replikátor felé véve az irányt. Semmi másra nem vágyott, mint egy pohár vízre, egy gyors szónikus zuhanyra, aztán belerogyni az ágyba és aludni reggelig.

-         Nerys megjöttem. Szörnyen fáradt vagyok. – Köszönt elég hangosan, hogy Nerys meghallja, legyen bárhol is a kabinban. Mintha valaki említette volna neki pár órával korábban, hogy az Ezredes már nincs szolgálatban. Aztán felnézett, ahogy elkapott egy vörös foltot a perifériája szélén, de meg is állt azonnal, halálsápadtan.

A kanapé egyik szélén ott ült Nerys felhúzott lábakkal, és jól láthatóan nem sok mozgáslehetősége volt, mert a kezei össze voltak kötözve a térdei alatt, ahogy a bokái is. A szája bekötve. Nick tekintete a kanapé másik oldalára vándorolt, ahol egy diszruptor meredt Nerysre, egy másik, szintén bajori egyenruhában lévő Kira Nerys kezéből.

Rettegés hasított végig rajta, és nem kellett nagyon igyekeznie mozdulatlanul maradni, mert képtelen lett volna akár csak lépni is egyet.

-         Áhh, ne haragudj, hogy megzavartam a biztosan romantikusnak készülő estét. – Állt fel, és sétált el Nickig provokatívan ringó csípőkkel a disruptort tartó Kira Nerys. Akit már ennyiből is könnyedén be lehetett azonosítani.

-         Intendáns. – Morogta a gépész most már nyers erővel féken tartott dühvel, ahogy felismerte a nőt. A fáradtságát pedig egy hatalmas adag adrenalinhullám úgy mosta el, mint az esőcseppet egy vulcáni homokvihar.

Az Intendáns végül odaért, és egészen közel lépett. Felemelte a diszruptort, hogy a csövét végighúzza a gépész arcának oldalán.

-         Akár hiszed, akár nem, hiányoztál ám. – Folytatta émelyítően édesen.

Nick tekintete Nerys arcán pihent, és bármit megadott volna, ha ezt nem kellett volna végighallgatnia. De abban a pillanatban, ahogy megérezte a derekán az Intendáns kezét, eszébe jutott a lehetőség. Igaz hányingere volt tőle, de talán az egyetlen lehetőség. Lehajotta a fejét, hogy ránézzen.

-         Valóban? – Kérdezte, igyekezve jól játszani a szerepét, még ha közben összeszorult a gyomra Nerysért. Mert valahogy időt kellett nyernie, akár Nerysnek arra, hogy kiszabaduljon, akár a biztonságiaknak arra, hogy észrevegyék.

Az Intendáns felnézett rá, és megmerevedett, de végül hátborzongató nevetéssel hátralépett.

-         Óhh, nagyon ügyes. – Ismerte el, szórakozottan lóbálva a fegyvert a kezében. Aztán megrázta a fejét. – Mindent megtennél érte, igaz? – Kérdezte, ahogy odalépett Nerys mellé, akinek a szemei keményebbek voltak, mint a duránium és undorodott, de gyilkolni képes villámokat szórtak magukból. – Ezért a gyönyörű arcért… - Folytatta az Intendáns és húzta végig a fegyver csövét ezúttal Nerys arcán. – És alakért… - Folytatta, nyilvánvalóan nem kissé jött izgalomba a helyzettől, és nem kicsit volt szerelmes önmagába, vagy a hasonmásába. Ez Nerysnek nem volt új, már annál a bizonyos évekkel korábbi első találkozásuknál is komolyan megpróbálkozott vele az Intendáns.

Nick egy pillanatra eltűnődött, hogy tudta elkapni Kirát, akit azért nem olyan egyszerű. De kiverte a fejéből a gondolatot, erre nem volt idő. Csak nyelt idegesen, ahogy minden idegszála tiltakozott a látvány ellen, az a fegyver ott imbolyogva Nerys feje körül…

-         Mit akar? – Kérdezte mogorván, egy pillanatra nem véve el a tekintetét a két Kiráról.

Az Intendáns nevetett, újra, pont úgy, ahogy szokott, őrülten.

-         Ez az! Tudtam, hogy abban a helyes szöszi fejedben rengeteg sütnivaló van! – Egyenesedett fel, aztán leült szorosan Kira mellé, a szabad kezét a térdeire rakva. – Tudod, szívesen eljátszanék azért még itt. Olyan otthonos… - Tűnődött, de aztán felpattant hirtelen. – És meleg… És olyan édes! – Járt körbe. Majd vette fel az egyik holoképet, amelyik Nick asztalán volt. – És olyan romantikus. Igazi otthon… - Rakta vissza, hogy újra a gépész elé lépjen. Igaz, ezúttal nagyobb távolságot tartva. – Tudod, - Nyúlt el a hangja. Éppen rettenetesen sajnálta magát. – Nekem sosem volt igazi otthonom. – Osztotta meg a Nick számára tökéletesen érdektelen információt.

-         Mit akar? – Kérdezte újra, nem tudva elvenni a tekintetét Nerysről. Minden atom a testében hozzá akart rohanni, és megvédeni, tudni jól van-e, mit csinált vele. De nem volt lehetősége.

Az Intendáns meglóbálta a disruptort, és megkopogtatta vele Nick mellkasát.

-         Jól, van, jól van! Nem vagy türelmes, igaz? – Kérdezte. – Ezt megértem. Nem is hinnéd, mennyire. Na… - Kezdett végül a lényegre térni, megunva, hogy az égkék szempár nem néz rá, és a diszruptor csövével maga felé fordította a gépész arcát. – Most pedig hajókázni megyünk. Jó lesz, igaz? – Vihogta el magát. – Édes kettesben. Csak te és én… Egy igazi kirándulás. Mintegy előnászút. – Hihetetlenül élvezte a sokkos kifejezést a gépész arcán, és a most már elkeseredett próbálkozást Nerystől, hogy kiszabaduljon. Amit egy idő után megunt és megpördült, majd odaugrott mellé, és a halántékához szorította a diszruptort. – Csak nyugodtan! Nem kell semmi butaságot csinálni. Megígérem, hogy az imádott kis Nickjének nem lesz baja. Amennyiben… - Emelte fel a hangját. – Jó kislány lesz, és ügyesen játssza, hogy mennyire szeret, és mennyire boldog, hogy nyaralni megyünk…

Nick itt tért magához.

-         Maga megőrült, nem megyek sehová! – Morogta egyre mélyebben, ahogy a dühe most már éppen csak befért a kontrollja alá.

Az Intendáns erre újra elröhögte magát.

-         Óhhh, de igen, jössz. – Sétált vissza elé. És nyomta ezúttal a gépész orra alá a fegyvert. – Biztosra veszem, hogy nem szeretnél porrá válni itt helyben, azok előtt a gyönyörű, és szerető szemek előtt. – Lóbálta hátra a fegyverét egy pillanatra.

Nick figyelte Nerys tekintetét, amely egy pillanatra eltűnt, ahogy behunyta a szemét. És ott volt az arcán, még a kötés ellenére is jól láthatóan minden reakció.

-         És hová akar menni? – Kérdezte végül, a gépészelme közben csendben beindult, és kereste elkeseredetten a lehetőséget, hogy hogyan fegyverezhetné legalább le.

Az Intendáns elvigyorodott, majd hevesen bólogatott.

-         Okos kislány. Azt majd a kompon megmondom. És… - Fordult meg hirtelen, odalépve Nerys mellé. – maga pedig… jobb, ha nem csinál semmilyen butaságot, mert tényleg, igazán bánnám, ha el kellene porlasztanom, azt az édes kis szöszi fejet… - Lóbálta a diszruptort Nick felé, miközben veszélyesen közel hajolt. Aztán hirtelen felegyenesedett, felvette a kanapé mellől az eddig Nick által észre sem vett táskát. – Most pedig fogd ezt Drágám… - Nyomta a kezébe, megnyomva meg az utolsó szót is. – És zárd be az ajtót! – Utasította hirtelen hideg, parancsoló hangon.

Nick vetett egy kétségbeesett pillantást Nerysre, aki szintén őt nézte. Igyekeztek keresni egymás szemében, elmondani a másiknak, hogy minden rendben lesz. De az Intendáns nemes egyszerűséggel kilökte Nicket az ajtón, elvágva ezzel a kontaktust.

 

Nick és az Intendáns lassan haladtak végig a folyosón, amíg be nem szálltak a turbóliftbe, ahol az Intendáns elővett egy rögzítőt és édesen felmosolygott a nagyon dühös, nagyon irritált és szörnyen rettegő gépészre.

-         Nah, most pedig… Felmegyünk szépen a kompállásokhoz, és elindulunk. A Vezérlőnek azt mondasz, amit akarsz. De nagyon ajánlom, hogy elhiggyék… - Lóbálta meg ezúttal a rögzítőt Nick orra előtt, aki azért nem állt meg egy gúnyos grimaszt. – És semmi trükk, ugye nem kell elmesélnem, milyen hatása van az egyszerű szén-monoxidnak a bajori szervezetre, ha bekerül véletlenül a légtérbe. – Tartotta a gépész orra alá a rögzítőt, hogy jól láthassa.

Nick elsápadt, nyelt egyet szárazon, és nehezen.

-         Szemét kurva… - Morogta, de nem mozdult, sőt rájött, hogy egyetlen lehetősége van. Segít. Nem kockáztatja Neryst. Semmiképp.

Az Intendáns elröhögte magát, és meglóbálta a diszruptort, majd elrejtette.

-         Igen, igen. No, most pedig… Mosolyogjon, legyen boldog, és ne kényszerítsen rá, hogy megnyomjam ezt a gombot. – Húzta végig az ujját a rögzítőn, veszélyes közelségben az általa beállított környezetszabályozó módosításokat aktiváló gombhoz.

Nick elsápadt, ha lehet még jobban, de azért igyekezett mosolyogni.

Az Intendáns gunyorosan elhúzta a száját.

-         Ennél még egy tigeriai patkány is jobban csinálja. Jobb, ha belejön, mert ha valaki gyanút fog, Nerysnek vége. És higgye el, nagyon sajnálnék megölni egy olyan gyönyörű, intelligens és okos nőt, mint ő.

Nick saját gúnyos grimasza volt a válasz, és igyekezett nem gondolni arra, hogy ez az őrült állítólag csak sportból is szeret ölni.

Az Amazonas egyenletesen dokkolt ki és fent a Vezérlőben sem kérdezett senki semmit. A Gamma Műszak nem szokta megkérdőjelezni, ha két főtiszt elhagyja az Állomást. Egyszerűen csak nem szokás. Az Intendáns valószínűleg tisztában volt vele. Nick pedig hálát adott az égnek, a Prófétáknak, minden felsőbb hatalomnak. Ezzel időt nyert Nerysnek, és csak remélni tudta, hogy gyorsan kiszabadul. Már eleve azt nem értette, hogy egyáltalán hogy sikerült az Intendánsnak elkapnia. Kira Neryst nehezen lehetett csak úgy elkapni és megkötözni. Ez a tudat pedig elültetett a gyomrában még egy adag idegességet, ami végképp nem segített összekaparni a koncentrációját.

Az Intendáns azonban nem szeretett se várni, se unatkozni.

-         Itt vannak a koordináták! – Tolta a gépész orra elé egy rögzítőn. És lóbálta meg egy kicsit a diszruptort a kezében, csak a nyomaték kedvéért.

Nick elvette, és megnézte, a vér fagyott meg az ereiben újra.

-         Ez a Vadvidéknél van! Tudja, hogy mennyi idő, amíg odaérünk ötös fokozatta? – Nézett rá döbbenten, és kétségbeesett még jobban, ahogy végiggondolta, hogy mi lesz az alatt Nerysszel, mire ér vissza, és mindent. És gyűlölte, hogy egy gyilkosnak segít. Még ha úgy is néz ki, mint a nő, akit szeret.

-         Csak ne aggódj Nick. – Állt fel az Intendáns, és támaszkodott provokatívan, gusztustalanul leplezetlen szándékokkal a konzolra a gépész mellett. – Nem fogunk unatkozni. – Közölte vigyorogva.

Nick egy gunyoros grimasszal az arcán nézett fel rá.

-         Nem gondolja komolyan… - Kezdte, de a diszruptor csöve az álla alatt megállította.

Az Intendáns elmosolyodott, nem is emlékeztetve egyik Nerystől megszokott mosolyra sem.

-         Áh, igen. Majd el felejtettem, milyen hűséges is vagy. Meg, hogy mennyire szereted Neryst… - Közölte, de közelebb hajolt amennyire csak a nélkül lehetett, hogy tulajdonképpen megcsókolta volna a gépészt. – Nem kell aggódnod. Most nincs kedvem. – Folytatta, majd hirtelen elhúzódott, és visszaugrott a helyre, elnyúlva a széken.

Nickben pedig egyre biztosabban kezdett emelkedni a hányinger, és csak remélni tudta, hogy megússza az utat anélkül, hogy az Intendánsnak megjönne a kedve.

 

Kira Nerys ezredes igyekezett összeszedni minden tapasztalatát. A kötések nagyon szorosak voltak, úgy megtervezve, hogy jó ideig ne lehessen kiszabadulni belőlük. De az Intendáns nyilván nem ismerhette az emlékeit, sem a tapasztalatit még az Ellenállásból. És azt sem tudhatta, mennyire is tették azok a terroristaként eltöltött évek hajlékonnyá.

De még nem tudott koncentrálni teljesen. A szívében egyelőre még az aggodalom zavarta meg az elméjét, és minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy elnyomja.

Ahogy végül percekkel később sikerült összekapni a koncentrációját, elkezdhetett azon gondolkodni, hogyan szabadul ki egy kötésből, ami összekötötte a csuklóit, a bokáit, ezt egybe, és nincs helye. Amellett beszélni sem tud, és valószínűleg, ha tudna sem hallaná senki. Na nem mintha Kira Nerys csak úgy segítségért kiáltana. Esetleg, ha tényleg nincs más megoldás. Igaz, a hangszigetelt falak ezúttal nem tettek olyan jó szolgálatot. Most szidhatta. Legalábbis magában. És el is határozta, hogy ezúttal a kedves menyasszonyának mégis csak igaza van, és nem kell a hangszigetelés a nappaliba. És bár a jó gépész biztos nem azért könyörgött már egy jó ideje neki azért, hogy leszedhesse a nappali hangszigetelésért, mert jós és számított az Intendánsra, Nerys pontosan tudta, hogy Nick inkább csak izgalmat akart, hogy ne lehessen legalább a nappaliban teljesen biztonságosan űzni kellemes, fülledt elfoglaltságokat. Ez azonban nem változtatott a tényen, hogy Nerys ez egyszer engedni fog neki, és azonnal leszerelteti vele azt az átkozott hangszigetelő borítást a nappaliból.

De a gondolatait nagyon gyorsan megfogta, és visszatért az elsődleges feladatára, amiről már rég tudta, hogy nem lesz egyszerű vagy épp fájdalommentes. Igaz, nem nagyon tudott volna olyasmit mondani az életéből, ami az lett volna.

Végül azért többórányi tágítás után valamennyire engedett a csuklóin a kötés, illetve távolabb tudta tolni a lábait. Igaz az izmai addigra már fájtak, és el is fáradt, mintha többtíz kilométert futott volna nehéz terepen teljes túlélő-felszereléssel.

Muszáj volt pihennie, és már többedszerre körülnézni, hátha mégiscsak segítségére lehet valami, ami eddig nem jutott eszébe. De ezúttal sem talált semmit, amit így használni tudna.

Egy fél órát, ha várt, amire újra elfogyott minden összekapart türelme. Talán, ha másképp, más helyzetben kellett volna szabadulni… Talán akkor várt volna még, amíg az izmai regenerálódni tudnak egy kicsit, és a csuklóiban, és a bokáiban helyreáll valamelyest a vérkeringés, sőt, esetleg aludt is volna egy kicsit. De nem így, amikor Nick veszélyben van. És próbálta újra. Egyre erősebben, és egyre kevesebb türelemmel.

Végül egyszerűen csak elfogyott minden kontrollja. Az aggódás, a rettegés, hogy a társának baja esik, csak felemésztette minden türelmét és józanságát. Egy pillanatra lehajtotta a fejét a térdeire, és vett egy mély levegőt. Minden maradék erejét, fusztráltságát, dühét és gyülöletét beleadta abba az egyetlen rántásba, amivel végül megfeszítette a karjait újra, hirtelen. Hallotta reccsenni az anyagot, érezte a karjain feláramlani a fájdalmat, és hallotta, hogyan ugrott ki a helyéről valamelyik csont a csuklójában. De nem érdekelte. Már majdnem szabad volt. Visszanyelte a feltörni készülő kiáltást és újra rántott.

Aztán várt. A levegőre, ami kiszorult a tüdejéből. Igyekezett megnyugodni, és újabb erőt gyűjteni. Lassan emelte fel a kezét, kihúzva a térdei alól. És valóban, a jobb csuklója teljesen kiugrott a helyéről, és már legalább a kétszeresére dagadt. A balon csak a bőr volt felsértve, és bevájva jó mélyen, majdnem teljesen a bőr alsó rétegéig. Vérzett. De nem érdekelte. Felnyúlt, hogy kivegye a szájából a kötést, de nem volt elég erő a kezében, és a fájdalom az első próbálkozást még megakadályozta.

Vett néhány mély levegőt, és próbálta újra. Ezúttal lenyelte a fájdalmat és sikerült. Még nem volt szabad. A komjelvénye nélkül, amit a hasonmása magával vitt, még csak segítséget hívni sem tudott, hiába volt szabad a szája, a terminál gombjainak nyomogatásáról pedig nem voltak illúziói. Azonnal letette a lábait a földre, és lehajolt, igyekezve a szinte használhatatlan kezeivel kibogozni a maradék kötéseket. Ahogy lenyúlt, érezte, hogyan lüktet egyre erősebben a kificamodott csuklója, de nem érdekelte. Próbálta megmozgatni az ujjait, és valahogy kioldani a már alig mozgó és működő kezével a csomót. Előszörre nem sikerült. Próbálta újra és újra.

Végül fél óra múlva fél karig véres egyenruhával, és háromszorosára dagadt jobb csuklóval, de sikerült. Most már teljesen szabad volt.

Azonnal felállt, olyan hatalmas lendülettel, amit először nem bírtak a lábai. Így visszazuhant a kanapéra. De másodjára már okosabb volt. Néhány lépés alatt kijárta a zsibbadtságot. Majd, ahogy már csak a bokája sérülése miatti fájdalom maradt futni kezdett. És rohant. Végig a folyosón, bevágta magát a turbóliftbe, ahonnan a Vezérlőbe érve kiugrott.

-         Dax! – Találta meg az első tisztjét, aki éppen átvenni készült a szolgálatot, és még nem is tudott semmiről.

-         Nerys! – Akadt el itt a köszöntés, mert Jadzia felnézett és nem tudta hová tenni a látványt. Kira felszakadt ajkai, a két hosszú, vörös horzsolásnyom az arcának két oldalán a szájától egész a füléig. A csuklói, a véres egyenruhaujjak, és a bokái. – Uramisten, Nerys… Mi történt? - Ugrott oda, ahogy Kira majdnem elvesztette az egyensúlyát, mert a bokái mégsem bizonyultak annyira épnek, mint azt szerette volna, vagy ahogy az adrenalin elhitette vele.

Kira csak megkapaszkodott valahogy az operációs pult szélében, de nem ült le.

-         Készíttesd elő a Defiantot! És keress ionnyomokat az éjjel távozott komp után! – Adta ki a parancsot mindenféle magyarázat nélkül.

Dax csak értetlenül meredt rá, és rázta a fejét.

-         Nerys, mi a fene folyik? – Kérdezte újra, és nem mozdult el a felettese és barátja mellől. Addigra a Vezérlő egész legénysége dermedten figyelte a jelenetet. És egyikük sem akart belegondolni, hogy mitől néz ki úgy az ezredesük, ahogy kinéz.

Kirának már a két órával korábban is késő lett volna az indulásra.

-         Nicket elrabolták. Nincs idő, Dax, csináld már! – Emelkedett a hangja, és csak most jött ki belőle a dühös pánik, amit csak fokozott az ereiben végigdübörgő adrenalin.

Jadzia többé nem hezitált, ugrott, és kiadta a parancsokat. Szétküldve mindent, ami kellett, hogy a Defiant egy fél órán belül kész legyen, a Vezérlőbe rendelte Worfot és minden főtisztet.

-         Nerys, le kéne menned addig a Betegszobára, helyrehozatni azokat. – Lépett újra mellé Jadzia, amíg a computer végezte a dolgát.

Kira csak megrázta a fejét hevesen. Már ült, de esze ágában sem volt értékes időt vesztegetni.

-         Ez most nem fontos. Menjünk. – Állt fel, és igyekezett nem mutatni, mennyire rosszabbodtak a lábai.

Jadzia mellé lépett, és próbált segíteni.

-         Nerys… A Defiant csak egy fél óra múlva lesz kész. Addig nem tehetsz semmit. – Magyarázta türelmesen.

-         A fenét nem! – Rántotta ki magát Dax támaszt nyújtani akaró kezéből, és esett egyenesen az éppen megérkező Worf karjaiba. Akivel együtt lépett ki éppen a liftből Latara és Bashir is.

Worfot a végtelenségig fejlesztett klingon reflexei ezúttal sem hagyták cserben és el is kapta az Ezredest, és nézett egy kicsit gyámoltalanul körül a még mindig nem mozduló Vezérlőn. Erre kétségkívül nem számított.

-         Mi folyik itt? – Érdeklődött végül Julian, akiben bekapcsolt az orvos Kira nem mindennapi sérülései láttán.

-         Engedjen! – Állt meg végül a lábán az Ezredes, és szembe fordult a bámuló főtisztjeivel. – Őrnagy, magáé az állomás. Worf, Dax, Doktor, velem… - Adta ki a parancsot, megtalálva végül a lélekjelenlétét, és mikor egyikük sem mozdult még felcsattant. - Azonnal!

És az adrenalintól végül kevésbé fájó lábaival beugrott a liftbe, és megvárta, amíg a még mindig szavaszegett főtisztjei követik.

 

-III-

Nick nyelt nehezen és szárazon és igyekezett visszanyelni minden undort és félelmet. Az arca egyik oldalán a diszruptor, a másik oldalán az Intendáns kóborolt, így hirtelen nem tudott ennél veszélyesebb helyet elképzelni. Igaz addigra már nem nagyon volt kapacitása arra. Egyszerűen csak szeretett volna bárhol máshol lenni. Megszabadulni ettől a nőtől, akit legalább most már abszolút nem tudott összekeverni Nerysszel. Megfordult a fejében még korábban, de abban a pillanatban már egyértelműen képes volt szétválasztani a két, külsőleg megszólalásig hasonlító nőt. És ez volt az egyetlen dolog, aminek örülni tudott. Ez legalább nem komplikálta. Ez azt jelentette, hogyha alkalma adódik rá, gondolkodás nélkül ki tudja majd használni. Legalábbis remélte.

De az elsődleges problémája az volt, hogyan kaparja le önmagáról. Mert nem volt rá mód, hogy…

-         Jobb lenne, ha hagyna a feladatra koncentrálni. – Próbálta logikusan.

Amire a válasz őrült hangzású röhögés lett, egyenesen a fülébe. Amitől újabb hullám undor öntötte el.

-         Ejnye, ejnye, ejnye. – Rázta a fejét az Intendáns, és felegyenesedett. – Milyen jó és nemes… - Ült le a gépész orra elé a konzoljára, és a disruptor csövével felemelte az állát. – Milyen hűséges és romantikus. – Folytatta édesen. Majd közelebb hajolt, és megpróbálta megcsókolni. Most már vagy nyolc órája mentek, és unatkozott. Nagyon.

Nick próbált elhúzódni és megkönnyebbült, hogy nem érzett semmit.

-         Mondtam, hagyja, hogy vezessek! – Morogta, gorombán beletörölve a száját az egyenruha ujjába.

Az Intendáns most már mérges volt és frusztrált. De sokkal fontosabb dolga volt. Meg kellett menekülnie. Illetve oda kellett érnie a találkozó pontra. És volt annyira profi, hogy tudja, az az első. Hát felállt és visszaült.

-         Utánunk fognak jönni. Magának vége, ha utolérnek. – Figyelmeztetett már egészen más hangon.

Nick ujjai végigszántottak a konzolon, és úgy döntött, itt az ideje egy újabb apró jelzés kibocsátásának, gondosan elrejtve a fogvatartója elől. Már vagy tíz apró plazmadózist eresztett ki, és remélte, hogy majd megtalálják, és követni fogják. Ennél feltűnőbb jelet nem hagyhatott. Mert egyvalami biztos volt, amit biztosra tudott, és amiben szilárdan hitt, hogy Nerys utána jön. Hamar.

-         Ne aggódjon. Eljuttatom a Vadvidékre. – Morogta.

Az Intendáns oldalra nézett és elnevette magát.

-         Remélem is. Nem lenne nagy kedvem szétporlasztani egy ilyen szexi kis testet. – Nyúlt át a széke karfáján és próbált matatni a gépész combjain.

De Nick csak durván ellökte, egy pillanatra elfelejtve azt a tényt, hogy egy ölési fokozatra állított diszruptor meredt rá folyamatosan, ami ha véletlen elsül, akkor belőle csak hamu marad, abból is olyan kevés, hogy szétszórni se lenne értelme. Az Intendáns csak nevetett, és visszafordult a kijelző felé.

 

A Defiant végül csak elindult és váltott azonnal kilenc egész hatos fokozatra, és eredt az elrabolt tiszt után.

A Hídon Kira már egyáltalán nem érezte a bokáját, legalábbis úgy tűnt, mert fel-alá járkált, körbe-körbe az egész Hídon őrületbe kergetve ezzel mindenkit. Akik bár értették, mert közben már sikerült kiszedni belőle egy egészen teljesnek tűnő történetet, de attól még zavarta őket.

Bashir pedig már fél órája próbálta rávenni, hogy hagyja magát kezelni, eddig sikertelenül.

Végül pár perccel később a sérült és vérző boka megadta magát, és Kira leült a kapitányi székébe, hogy immár onnan bámulja a képernyőt.

-         Ezredes, had hozzam rendbe. – Lépett oda egy pillanatra nem feladva Julian.

Kira felnézett rá, és megadta magát, de csak, mert még ez is idegesítette.

-         Rendben. – Bólintott kelletlenül. – Dax, van már valami? – Szólt előre, miközben Julian elkezdte, beadott egy fájdalomcsillapító hyposprayt és helyre rakta a csuklóját, amire Kira igyekezett nem felszisszenni.

Dax, ami azt illeti talált valamit. És hátra is fordult nagy lendülettel.

-         A főnök hagyott maga után plazmacseppeket. Amiket követni tudunk. Eddig úgy néz ki, hogy a Vadvidék felé tartanak. – Jelentette az éppen abban a pillanatban felfedezett információt.

Ez egy apró mosolyt csalt Kira arcára. Büszke volt. De ez mindössze egy pillanatig látszott.

-         Meg tudod mondani, milyen messze lehetnek, és mikor érjük be őket? – Kérdezte elrántva a most már gyógyuló jobb kezét, hogy belenézzen az adatokba a kapitányi konzolon.

Bashir csak lenyelte, és ment dolgozni a balkezén.

-         Nyolc óra előnyük volt. Ami ötös fokozaton azt jelenti, hogy 0,19 fényévvel jártak előttünk. Most van akkor körülbelül 0,15. Ha tartjuk a sebességet, akkor 13 órán belül utolérjük őket.

Kira megvonaglott. Addig elképzelhetetlennek tűnt, hogy képes várni. De nem csattant fel, bármennyire is szeretett volna. Csak megérintette a komjelvényét.

-         Kira Myersnek.

-         Itt, Myers, Asszonyom. – Jött a válasz a Gépházból.

-         Mennyi a maximum sebesség, amit tudunk? – Kérdezte, és a hangjában benne volt, nem véletlenül kérdezte.

Egy kis csend következett, majd a válasz.

-         9, 6-os fokozat.

Kira elhúzta a száját, a fejében már ki is számolta, hogy az a tizenhárom óra helyett csak nyolcat jelent. Igaz neki most minden kevés volt.

-         Rendben, felváltunk. Ne essen szét a hajó! – Adta ki a nagyon egyszerű parancsot.

-         Igenis, Ezredes. – Jött a válasz hezitálás nélkül.

És a komcsatornát elzárva Daxhoz fordult.

-         Dax, kapcsolj maximumra! És találd ki, hogy transzportáljuk ki, ha utolértük őket.

Dax parancsnok csak megfordult és örömmel hajtotta végre a parancsot. Az elrabolt tiszt ő barátja és kollégája is volt. És neki sem volt más vágya ott helyben, minthogy kimentse. Mint ahogy senki másnak sem a Defianton. Igaz, egyedül Kira állt a tűrőképessége határán, nem csak, mert az egyik tisztjéről, és a jegyeséről volt szó, hanem mert egyedül ő látta már közvetlen közelről, mire képes a hasonmása…

 

Nick felnézett, és amit látott az olyan ismerős, mégis egyértelműen idegen, sőt gyűlölt mélybarna szemekben, az ráébresztette, hogy komoly bajban van. Nem csak, mert nem volt az az arcának feszülő gyilkolásra állított disruptor, amiért hozzáért volna az előtte a konzolon ülő nőhöz, hanem mert a mélybarna tekintet veszélyesen közel kalandozott a kijelző azon részéhez, amin fent volt a következő plazmacsepp kiengedésének koordinátája és parancsa.

Az Intendáns arcán az egyik pillanatban még vágy volt, a másikban pedig majdnem hisztérikus düh. Aztán a disruptor megmozdult a kezében és fájdalmasan nyomult bele a csövének éles vége a gépész arcába. Majd közelebb hajolt, és egyenesen az égkék tekintetnek beszélt.

-         Mégis, mit gondoltál? Hmmm? – Kérdezte a fogai között szűrve a szavakat. De egy pillanatnyi szünet után hirtelen húzódott hátra, és megvonta a vállát. – De mindegy. Jöjjön csak. Nem tud mit tenni úgysem. – Vigyorodott el. – Nem kockáztatná a drága kis életedet… - Nyomta meg újra a disruptor csövét.

Nick nyelt és most már komolyan félt. Hiába volt a Csillagflotta kiképzés, és a számtalan gyakorlat. Őrült, másik univerzumbeli lényekre egyik sem készítette fel. Nem is tudta, mitől is fél pontosan, de nem is volt ideje gondolkozni rajta, mert az Intendáns hangulatai gyorsabban változtak, minthogy követni tudja.

Mire feleszmélt, a disruptor és maga az Intendáns is eltűnt, és oldalra nézve a segédpilóta ülésben találta. Egészen szelídnek kinézve. Igaz, egy szelíd Intendáns sokkal ijesztőbb látvány volt bárminél.

-         Nah… nem kell úgy megilletődni! – Kezdett bele újra, egy az arckifejezéshez méltó szelíd hangon. Nick elhúzta a száját és vágott egy grimaszt. – Tudja, nem fogom bántani, hacsak nem kényszerít rá. – Folytatta az Intendáns mit sem törődve a gépész reakciójával. – Tudja, nem vagyok ám én olyan szörnyű, mint, amilyennek hisznek. – A hangja kezdett átmenni a patetikusan önsajnáló tartományba. – Csak tudja a sok csalódás… - Rázta meg egy hatalmas sóhajtás kíséretében a fejét. – Maga ezt nem értheti. Sisko… Bareil… aztán még Ezri is. Mind elárultak! – Váltott át egyre inkább önmagát sajnáló magán-morfondírozásba az egész monológ.

Nick tudta magáról, hogy képes meggondolatlan talarián marha lenni, de ezúttal ennek ellenére sem tudta befogni a száját.

-         Nem csodálom… - Csúszott ki, de a végén azért nem bánta meg, még ha meg is merevedett a helyén, várva a lövést.

Ami elmaradt, az Intendáns csak felé fordult és közelebb hajolt, nem mulasztva el meglóbálni a disruptort, de ez inkább gesztikuláció volt.

-         Mire gondol? – Kérdezte, és valóban úgy hangzott, mint, akit rendkívül érdekel. Wesley hadnagy szkeptikus arckifejezésére még a fejét is megrázta hozzá. – Nem, tényleg, mondja el! Hiszen mi együtt voltunk nagyon emlékezetes, még ha rövid ideig is. Sőt, tulajdonképpen maga volt az egyetlen, aki… - Állt meg egy pillanatra, ahogy az arcán egy megfejthetetlen kifejezés jelent meg. – szeretett.

Nick arcában megrándult egy kis izom, ahogy ő maga inkább elfelejteni igyekezett azt a bizonyos nagyon emlékezetes időt. De felismerte a lehetőséget, hogy ameddig meg tudja tartani ebben a beszélgetős hangulatában, addig relatív biztonságban érezheti magát, és még ideje is lesz kigondolni valami szabadulási módszert. Igyekezett hát visszanyomni a minduntalan felemelkedni próbáló gyomrát.

-         Ki maradna valaki olyan mellett, aki bármikor megölheti? – Hát kétségkívül nem erre gondolt, amikor szóval akarta tartani.

De az Intendáns arca mást mondott, ugyanis távoli volt, mintha tényleg megfontolná a hallottakat. Aztán újra odafordult a gépész felé.

-         Gondolja? Túl erőszakos vagyok? – Érdeklődött olyan hangon, amiből kirítt, hogy ő tökéletesen komolyan gondolta ezt a beszélgetést, a kérdéssel együtt is.

Nick még mindig tisztában volt vele, hogy a lehető legveszélyesebb helyen ül az Univerzumban, de nem bírta befogni a száját, vagy legalább megválogatni a szavait.

-         Hogy maga erőszakos? – Fordult oda, elvéve a tekintetét a konzolról. – Neeeeem… maga egy kedves, ártatlan teremtmény… - Felelte gúnyosan.

Amire az Intendáns még mindig nem ugrott, csak kissé közelebb hajolt.

-         Mért érzek ki némi… gúnyt a hangjából? – Kérdezte, de nem várta meg a választ. – Talán nem voltam elég gyengéd? – Tette fel az újabb kérdését, még mindig olyan hangon, ami szinte teljesen normálisnak hatott, már-már ijesztően annak.

Nick erre újra odakapta a fejét, és már tényleg kezdte unni ezt az új oldalát az Intendánsnak, ennél kevésbé volt irritálóbb még az is, amelyik az arcába nyomta egyrészt saját magát, másrészt a disruptort.

-         Ha maga azt nevezi gyengédnek, hogy odaköt egy ágyhoz, és szinte az akaratom ellenére közösül velem, akkor igen. Maga gyengéd és szerető. – Vágott egy gunyoros és cinikus grimaszt is a válasz mellé.

Az Intendáns válasza erre először csak egy arckifejezés volt, amit lehetett volna a sajnálat jeleként is értelmezni, már ha Nick fejében egyáltalán megfordult volna, hogy ez a nő képes a sajnálatra. De így csak egy újabb kifejezés volt, ami hidegen hagyta.

-         De hiszen élvezted… - Nézett ki még mindig úgy az Intendáns, mintha Nicket valami párkapcsolati tanácsadónak tartaná. Szó szerint.

A gépész erre újra csak odakapta a fejét, és igyekezett megválogatni a szavait, nem tudva tényleg, meddig tart ki a nyugodt hangulat.

-         Egyetlen dolog miatt, mert azt hittem maga az a nő, akit szeretek. – Felelte jóval őszintébben, mint akarta.

Ez volt az a pont, ahol az Intendáns hangulata veszélyes fordulatot vett. Felugrott és a disruptort lóbálva járkálni kezdett.

-         Már megint Nerys! Mégis mi van meg benne, ami bennem nincs? Gyönyörű arc, vonzó test, intelligencia…

Nick vágott egy grimaszt, valahonnan felmerült benne egy gondolat. Amiről úgy döntötte, megér egy próbát. Talán, ha nem mutat félelmet…

-         Megmondom… - Fordult meg hirtelen a székével, és felnézett egyenesen a felé forduló Intendánsra. – van szíve. És van lelke. És ő jó, mindannak ellenére, amit vele művelt az élet, ő jó. – Merült bele egy kissé mélyebben és vakmerőbben, mint akarta.

Az Intendáns erre oldalra billentette a fejét és sokáig méregette a gépészt, aki egy pillanatra nem vette el a tekintetét, csak bámult bele a szemeibe, és most már nem félt tőle. Ha nem is koherensen, de tudta, egyetlen fegyverrel nyűgözheti le, az pedig, hogy nem fél.

-         Áhhhh… újra a romantikus… - Hajolt végül újra közelebb az Intendáns. – Ez tetszik. Már látom, mit eszik rajtad… - Húzta végig a fegyver csövét Nick arcán.

Végül amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen húzódott vissza és termett újra a székében.

 

-IV-

***

Wesley bosszúsan nézett oldalra, és a szemei villogtak. Úgy érezte, mintha a feneke alatt csapnának fel a lángok, és bár ő sietett volna ennél sokkal jobban is, a hajója mégis úgy kullogott, mint valami kiszáradt ferengi csiga.

-         Kell még nafta a fene egye meg, Kim! – Morogta, mintha Laurence tehetett volna arról, hogy a Skorpió nem készült el időben.

Kim higgadtan fordította Wesley felé a fejét, és vágott egy olyan arcot, mintha egy anya nézne a türelmetlen kölykére.

-         Nincs több Nick, ennyi a max. – Felelte nyugodtan.

Wesley vágott egy grimaszt, de nem érezte jobban magát.

-         Így sose érjük utol azt a szemetet! – Morogta, ahogy megpróbált mindent kihozni az imádott hajójából.

Kim csak sóhajtott és visszafordult a saját kijelzői felé.

-         De utolérjük, csak egy kicsit tovább tart. – Jegyezte meg még mindig halálosan higgadtan.

Wesleyt ez azonban csak jobban felidegesítette.

-         Ha tökéletes lenne a baby… - Morogta, félig szemrehányóan, félig csak, hogy moroghasson.

Kim erre majdnem dühösen fordult meg a székével, miután éppen nem volt jobb dolga, mint veszekedni.

-         Nem is tudom, ki nem hagyott dolgozni! – Vágott vissza, miközben egy kézzel még mindig elkövetett mindent, hogy legalább a hetes fokozat menjen.

Wesley erre szintén odafordult és komolyan elgondolkozott, hogy akkor most vigyorogjon, vagy veszekedjen.

-         Hé, te szoktad mondani, hogy többet vagyok a Skorpióval, mint veled! Azt’ most meg az a baj, hogy veled voltam? – Döntött úgy, hogy vigyorog és veszekszik egyszerre.

Kim lenyelte az első feltörő válaszát, aztán pislogott.

-         Te egy szemét sármőr disznó vagy, Nick Wesley. – Kiabálta végül vissza, miután éppen nem tudott jobbat kitalálni.

Wesley erre pislogott, aztán köhögött, végül csuklott. És elnevette magát.

-         Hát rosszabbnak is hívtak már, édes… - Fordult vissza a kormány felé.

Kim csak megrázta a fejét és visszafordult ő is.

-         És ne édesemezz! – Morogta most ő vissza egy kis idő elteltével.

Wesley vigyorogva sandított oldalra. Aztán a vigyorból egy szemtelen mosoly lett.

-         Ha elkaptuk ezt a szemetet, meg a szajháját, akkor lelépünk pár napra egy izgi lakatlan bolygóra és bebizonyítom, hogy te vagy az első babe… - Ígérte, megvillantva a végére egy olyan mosolyt, aminek Kim nem tudott ellenállni.

El is pirult rá, valamint egy kissé kezdett meleg lenni a Skorpió pilótafülkéjében.

-         Szemét disznó vagy! – Morogta vissza. Miután nem volt szentimentális hangulatban, még mindig nem tudva megbocsátani azt, hogy Nick az Állomáson hagyta legutóbb.

Wesley csak elvigyorodott, és visszafordult a második szerelme kormányművéhez. Miután a küldetés szempontjából ez abban a pillanatban elsőbbséget élvezett.

 

***

Kira ezredes Dax parancsnok válla fölött fürkészte a konzolt, és mindkét fejben peregtek az ötletek egymás után, de egyikük sem tudott olyan gyors módszert kitalálni, amivel biztosan ki tudták volna transzportálni a gépészt a menekülő, diszruptorral hadonászó Intendáns mellől.

-         A transzporter csak túl lassú. – Rázta a fejét Kira. – És a pajzs miatt úgysem lehet.

Dax bólintott.

-         Tudom, tehát, csak, hogy tisztán lássunk, ki kell kapcsolni a komp pajzsait, aztán ki kell transzportálni a főnököt. Mindezt olyan gyorsan, hogy az Intendánsnak ne jusson eszébe lelőni? – Fordult meg a székében, de dőlt is hátra, miután Kira egy kissé túl közel került ahhoz, hogy láthassa.

Az Ezredes észre sem vette, csak felegyenesedett, és rázta a fejét.

-         Nem, ez így nem fog menni. Valahogy üzenni kell a főnöknek, hogy terelje el a figyelmét. – Nézett körbe, aztán vissza Daxra.

Aki bólintott.

-         Ez nem rossz. De nem lesz könnyű megoldani, hogy az Intendáns ne vegye észre.

Kira egy ideig bámulta a padlót, aztán felnézett Worfra.

-         Álcát be! – Adta ki a hirtelen parancsot, mielőtt még kifejtette volna, mire gondol.

A klingon parancsnok csak egyet pislogott, tudomása szerint az az egyezmény a Föderáció és a Romulán Birodalom szerint továbbra sem engedélyezte Föderációs hajók álca használatát, az egyetlen romulán álcával rendelkező hajó a Defiant volt, és ő nem gondolta, hogy bölcs lenne lebukni a romulánok előtt, egyezményszegéssel. De mivel Kira ezredes a felettese volt, és ő ugyanúgy utána ment akárhová, hát bólintott.

-         Igenis! – Bólintott és fordult is, hogy végrehajtsa.

-         Mire gondolsz? – Kérdezte Dax, amit már mindenki szeretett volna tudni.

Kira az immár fájdalommentes lábaival járkálni kezdett, ami kezdett tényleg idegesítővé válni.

-         Olyan közel megyünk, amennyire csak lehet. Az Intendáns nem tudja, hogy van álcánk. A főnök viszont igen, azt is, hogy jövünk. Lefogadom, hogy már keresi is a jelünket. És, ha elég közel érünk, akkor megtalál, és segít nekünk. – Állt meg és nézett végül körbe.

Három kissé szkeptikus, kissé tartózkodó szempárral találkozott.

-         Ez még nem elég… - Fogalmazott óvatosan Dax. Mindenki nevében. Ettől még nem lesz könnyebb se kikapcsolni a komp pajzsait, se áttranszportálni a főgépészt.

Kira vetett rá egy kissé hűvös pillantást.

-         De igen, ha te kitalálod, hogy tudsz kapcsolatot teremteni vele. Ő lefoglalja, mi pedig kitranszportáljuk. – Fejezte be a terv többi részét.

Worf fordult befelé akkor és nézett egyenesen az Ezredesre.

-         Ebben nagyon sok a kockázat, Ezredes. – Állapította meg magához méltóan.

Kira ránézett és csípőre vágta a kezét.

-         Akkor mondjon jobbat! – Vágta oda hidegen és türelmetlenül. Aztán igyekezett kissé megnyugodni.

Julian állt fel, és lépett oda hozzá, ő eddig csak némán figyelte az eseményeket.

-         Nyugodjon meg. Igaza van… - Nézett sokat mondóan Worfra. – A főnök tudja, hogy jövünk, és meg fog próbálni mindent, hogy segítsen nekünk. – Próbálta nyugtatni, de megérinteni nem merte.

Kira odakapta a fejét, az arcán átsuhant valami meghatározhatatlan, aztán csak leült a kapitányi székébe. És nem reagált semmit.

 

Nick komoly bajban volt. Talán most először igazán komoly bajban. Nem csak, mert az Intendáns már az ölében ült, leplezetlen szándékokkal, nem csak a diszruptor miatt, amely a nyaka mögött ténfergett valahol, hanem, mert éppen megütni próbálta, vagy rájönni, hogy üthetné le. Csak nem sikerült. Egészen egyszerűen csak nem ment.

-         Nah… nem kell úgy megijedni… - Búgta az Intendáns, miközben a szabad kezével szórakozottan játszott a szőke hajtincsekkel. – tudod… - Igazította meg magát, hogy kicsit közelebb üljön a hosszú gépészcombokon. – gondolkodtam azon, amit mondtál. És azt hiszem, tényleg gyengédebbnek kellene lennem.

Nick nyelt, és igyekezett nem felnézni rá.

-         Értem… - Nyögte ki végül, nem túl koherensen.

Az Intendáns erre elmosolyodott, azzal az őrült mosollyal, ami elárulta, hogy bizony megdolgozott a hírnevéért. Aztán lehajolt és nemes egyszerűséggel szájon csókolta a meghökkent és most már összezavarodott gépészt. Aztán visszahúzódott.

-         Így gondoltad? – Érdeklőtt, és egészen jól sikerült ártatlan arcot vágnia.

Nick küzdött a saját reakcióival, aztán hirtelen ellökte magától, a következő pillanatban szorosan behunyta a szemeit, várva a halálos lövést, ami elmaradt.

-         Nem volt jó? – Nézett fel rá két hatalmasra tágult mélybarna szem, melyek bár megszólalásig hasonlítottak az ő Neryséihez, mégis tökéletesen mások voltak.

Csak elhúzta a száját, aztán beletörölte az egyenruhája ujjába.

-         Ezt ne merje még egyszer! – Szűrte a fogai között. – Elviszem, ahová kérte, de ha lelő se fogok magához érni.  Remélem, érthető vagyok. – Morogta meg se próbálva kitörölni a hangjából az undort.

Az Intendáns erre felállt, olvashatatlan arckifejezéssel, a kezében a diszruptor egyenesen meredt Nick szíve felé, visszaült az ölébe és centiméterekre hajolt közel. Tudta, annyira tudta, hogy jól fog szórakozni! És egyre biztosabb volt benne, hogy egy ilyen szőkét be kell szereznie magának. Öntörvényű, konok, engedetlen, önálló és annyira gusztustalanul ártatlan…

-         Egy valamit nagyon gyűlölök terrán… - Nyomta meg a szót gúnyosan, melyet otthon használt az emberek megnevezésére, a rabszolgái megnevezésére. – Ha elutasítanak. És… - Vándorolt a diszruptor a jobb kezéből a balba, de a vége továbbra is Nick szívére célzott. Aztán a jobb keze elindult le végig az egyenruha szövetén. – én… - Találta meg az egyenruha nadrág sliccét és húzta is le, ahogy egyenesen belefúrta a tekintetét ijedt, rémült, undorral és zavarral teli égkék szemekbe. – mindig… - Talált végül be a keze a csillagflotta szabvány alsónadrágon belülre. – megkapom… - A mélybarna szemek felvillantak és a pupillák kitágultak, ahogy rájött, hogy fájdalmat fog okozni, és Nick tényleg nem érez semmit, még teljesen száraz. – amit… - helyezte pozícióba két ujját. – akarok… - Nick behunyta a szemeit, próbálva valahogy feljebb húzódni, minél távolabb és várta az elkerülhetetlent, ami nem jött. Az ujjak eltűntek, és mikor kinyitotta a szemeit az Intendáns arca még mindig ott volt előtte, de a kifejezés rajta, mintha csodálkozó lenne. – Na ne már! Most tényleg komolyan gondoltad? – Érdeklődött, ahogy a kezét felemelte és végignyalta az ujjait, nyilvánvalóan próbálva erotikusnak látszani, és Nick biztosan értékelte volna is, ha nem kóválygott volna egy diszruptor a szíve környékén, nem rabolták volna el, nem próbálták volna megerőszakolni, és egyébként is nem ez a Kira Nerys ült volna az ölében. – Tudod, akár hiszed, akár nem, jobban szeretem a szexet közös megegyezés alapján… általában. – Tette még hozzá vigyorogva az Intendáns. És tényleg, most már tényleg elhatározta, hogy szerez magának egy ilyen szőkét. Ha nem is ezt, mert abban biztos volt, hogy a hasonmása ezt nem adja, na de majd a másikat…

Nick nyelt egyet, próbálva megtalálni a hangját és leginkább a lélekjelenlétét. Felemelte a fejét, de félúton valamin megakadt a tekintete, a kijelző, és egy apró villogó fénypont. Azonban egy pillanattal később már az Intendáns szemébe nézett.

-         Az jó. – Felelte, igyekezve hihetőbbre állítani a hangját. – Mert úgy én is jobban szeretem. – Emelte fel az egyik kezét, könnyedén pihentetve a formás, és ismerős fenéken.

Az Intendáns erre felvonta a szemöldökét, aztán elmosolyodott, ami végül nevetésbe fulladt.

-         Tudod… - Támaszkodott meg a kezével a gépészvállon. – egy pillanatra már majdnem meggyőztél. – Rázta meg a fejét.

Nick egy pillanatra nem vette el a tekintetét az Intendáns tekintetéből, és amíg a keze is vándorútra indult, abszolút nem szégyenlősen, addig a másik keze elindult a konzolon.

-         Tudja… - Kezdte halkan, ahogy a keze felcsúszott az Intendáns hátán, majd előrébb, fel a vállán, a feje mögé, hogy lejjebb húzza. – nem vagyok ám olyan jó, mint, amilyennek gondol. – Suttogta farkasszemet nézve a gyanakvó mélybarna tekintettel.

Az Intendáns tekintete idegesen ugrált az égkék szemek és az alig néhány centire lévő gépészajkak között. Ezt már nem értette. De kétségkívül tetszett neki.

-         Nagyon ügyes, nagyon meggyőző… - Ismerte el, és próbált hátrahúzódni, de a gépészkéz erősen és határozottan tartotta. – Kár, hogy nem bízom benned… – Figyelmeztetett és a hangja megkeményedett.

Nick elmosolyodott, remélve, hogy ez a mosoly bírja a hatását ezen a Kira Nerysen is, és végül egy kis huzavona után magához húzta a fejét. Miközben az ügyes gépészujjak sebesen dolgoztak a konzolon.

-         Az bizony kár. – Suttogta az ismerős, mégis olyan nagyon más ajkaknak.

Az Intendáns egy pillanatig nem hitt a színjátéknak, ami nem is volt olyan nagyon rossz, és egyébként is felizgatta a veszély. Persze azt is tudta, hogy egyszer ebbe a tulajdonságába fog belehalni. De abban a pillanatban csak veszélyt akart, nagy veszélyt, keverve a szőkével alatta. Hát engedett és hagyta magát megcsókolni.

Nick tudta, hogy kell, és csak remélni tudta, hogy nem tart soká.

 

Dax parancsnok minden figyelme a konzolján bejövő adatokon volt.

-         Közelednek a Vadvidékhez. – Jelentette hátra.

-         Mennyire vagyunk? – Állt fel azonnal Kira, miután már legalább három és fél másodpercet ült.

-         Kétszázezer kilométer és csökken. A sarkukban. – Felelte Dax. Aztán közelebb hajolt a konzolhoz, ahogy nem hitte el, amit látott. – Kikapcsolt a pajzsuk.

Kira közelebb lépett és az első tisztje válla fölött ellenőrizte maga is.

-         Ez az! Álcát ki, Mr. Worf! – Fordult a klingon parancsnok felé, aztán vissza Daxhoz. – Hozd ki! – Parancsolt, ahogy egy diadalittas és nem kevésbé büszke mosoly jelent meg az arcán. – De a biojeleit mérd, ne a komjelvényt.

Dax hátra nézett, aztán vissza, és próbálta bemérni. Végül dühösen megrázta a fejét.

-         Nem tudom tisztán bemérni! Az Intendáns csak túl közel van.

Kira elsápadt, és még közelebb lépett, áthajolva a Parancsnok vállán.

-         Jelezz neki, hogy bármit is csinál elég volt. – Kérte halkan, és a hangjába csúszott, hogy a legrosszabbra gondol.

Dax felnézett rá, és igyekezett megfejteni a felettese és barátja arckifejezését. Aztán vissza a konzoljára. És elküldte az üzenetet.

-         Átküldtem. – Jelentette vissza fojtottan.

Kira egyik kezével a konzolt, a másikkal Dax székének háttámláját szorította, és önkéntelenül is válogatott kínzási módszerek futottak át a fején. Talán paranoid volt, de volt nagyon jó ötlete, hogy mit csinálhat épp az Intendáns. És őt bizony nem érdekelte, hogy ugyanúgy néznek ki. Ha Nicknek baja esik, akkor bizony egy időre elfelejti, hogy már rég vége a Megszállásnak és éppen úgy végzi ki az Intendánst, mint annak idején az útjukba akadó kardassziaiakat a csata hevében. Ami nem lesz szép látvány.

-         Mi van már! – Morogta az orra alatt, és a hangjában legalább akkora volt a feszültség, mint a konzolt és a széket szorító kezeiben.

Dax felnézett, és nyelt, de még nem szólt semmit, csak visszafordult a konzoljához, és próbálta a transzportert újra. És újra. És újra.

-         Ez az! – Kiáltott fel végül, ahogy végre tiszta, és egyetlen biojelet fogott. – Energiát adok. – Jelentette utána azonnal, nem várva parancsra.

Kira mozdulatlanul, szinte rezzenéstelenül figyelte, hogyan kerül a főgépész mintája először a tárolóba, majd hogyan materializálódik a Defiant transzporter szobájában. És csak aztán egyenesedett fel.

-         Kira a Transzporternek, megvan? – Ütötte meg a komjelvényét.

Hosszú, talán túl hosszú pillanatokig nem jött válasz, s csak, mikor már elfogyott az utolsó csepp türelme is, jött át végül egy hang a komcsatornán.

-         Igen. Wesley hadnagy itt van… - Jött a válasz, de a hangsúly fennmaradt, amitől Kira gyomrában elkezdett süllyedni egy nehéz érzés.

-         De? Jól van? – Kérdezte, még nyers erővel nyomva vissza a temperamentumát, aggódást és mindent.

Egy pillanatnyi hezitálás következett, aztán a válasz.

-         De megsérült. Kellene egy orvosi csapat. – Felelte a Transzporter szobában épp szolgálatot teljesítő fiatal zászlós.

Kira megfordult, egyetlen pillantással tudatva Juliannal, hogy ha már lent lenne is, késő lenne. A doktor erre felállt, és már ott sem volt. Amire Kira is éppen indulni akart, de ahogy visszafordult a képernyő felé, ezt kénytelen volt elhalasztani.

-         Egy újabb hajó jeleit fogom. – Jelentette Worf, amit már úgyis mindenki látott.

-         A Skorpió. – Tette hozzá Dax, valahogy már meg se lepődött, hogy a Tüköruniverzumbeli Wesley is feltűnt. Nem látott sokat belőle, de abból már rájött, hogy ő az, aki nem nagyon tud kimaradni a bulikból.

Kira előre hajolt, és igyekezett visszanyomni a kényszert, ami húzta le a transzporter szoba felé.

-         Hívjuk őket! – Adta ki a parancsát.

-         Nem válaszolnak. – Jelentett vissza Dax. Aztán egy pillanat múlva felkapta a fejét a kilátóernyőre. – Tüzet nyit a kompra.

Kira erre rávágott az eddig szorongatott támlára. Legszívesebben hagyta volna, hogy szétlőjék egymást. De nem csak, mert már túl sokat szolgált csillagflottások között, nem csak, mert féltette a kompot, hanem, mert szinte teljesen biztos volt benne, hogy Wesley egy pillanatra sem mérlegelte, hogy ki van még az Intendánssal a kompon, úgy döntött, hogy legalább ne itt.

-         Menjünk közelebb Dax, a komp és a Skorpió közé! – Adta ki a parancsot, azért ott még nem tartott, hogy lövesse is.

Dax azonnal teljesítette és csak utána fordult az Ezredes felé.

-         Mit akarsz tenni? – Kérdezte, de már fordult is vissza.

Kira magán érezte Worf tekintetét is, és nyelt.

-         Hívjuk folyamatosan minden csatornán a Skorpiót! – Nézte, hogyan álltak pontosan a tűzvonalba, tudva, hogy a Defiant kissé nagy hal a Skorpiónak, még ha azért az sem volt rossz hajó.

-         Most válaszolnak. – Jelentett Dax, néhány pillanattal később.

Kira erre vágott egy grimaszt.

-         Micsoda meglepetés! – Morogta maga elé, most már tényleg a határán állt a türelmének. És szerette volna kívül tudni az Univerzumából az összes másolatot, alteregót, vagy nevezzük bárminek. – Képernyőre! – Nézett fel maga is.

-         Mégis mi az istent képzel! – Találta szembe magát egy nagyon dühös Nick Wesleyvel. – El fog menekülni! Takarodjon az utamból!

Kira higgadtan nézett szembe az ismerős égkék szemekkel.

-         Engem nem érdekel, mit csinál vele, de előbb vigye haza. Bárhogy is került újra ide. – Felelte kimérten. Most már a nullán állt a türelme.

Wesley a kapcsolat másik oldalán rácsapott a konzolra, aztán oldalra nézett, bár a társát nem lehetett látni.

-         Akkor segítsen! Én nem tudom már utolérni, a hajóm még nem teljesen ép. – Adta meg magát, de a szemei még szikráztak.

Kira vett egy mély levegőt, miközben vetett egy pillantást a már menekülő kompra. Aztán odafordult Dax parancsnokhoz.

-         Dax állj elfogó pályára, cél a komp! Worf, ahogy elértük vonósugarat rá! – Adta ki a parancsait.

-         Igenis. – Jött a válasz két helyről egyszerre.

A képernyőről pedig egy mérges Wesley-féle grimasz.

-         Köszönöm. – Morogta méltóan a grimaszhoz.

Kira még csak nem is méltatta válaszra. Csak oldalra nézett Worf irányába, várva az eredményt, ami nem is késett sokáig.

-         Megvan, Ezredes. – Fordult hátra a klingon.

Kira bólintott.

-         Szép munka. – Fordult újra a képernyő felé. – Itt van, vigye! – Adta át egyszerűen. Valahogy elpárolgott a kínozhatnékja, csak le akart menni a főgépészéhez, és a társához, látni, hogy mi történt, hogy jól van-e.

Wesley lenézett a konzoljára, majd oldalra.

-         Kim, transzportáld a raktérbe! – Kérte, aztán visszanézett a képernyőre, egyenesen Kirára. – Nincs miért aggódniuk, az interdimenzionális transzporterből csak egy prototípus volt, nem gyártható… - Tájékoztatott gyorsan, aztán megváltozott az arckifejezése. - Köszönöm, Ezredes. – Köszönte meg, de az előző düh és valami ismeretlen eredetű irritáltság még jól láthatóan munkált benne.

Kira bólintott.

-         Nincs mit. – Felelte, de sietett, és ezt nem törölte ki a hangjából. Aztán a képernyő elsötétült.

-         Távolodnak a Vadvidék felé. – Jelentett Dax, aztán felnézett a felettesére.

Kira figyelte ugyanezt a képernyőn.

-         Jó. Új irány az Állomás, hatos fokozat! Vontassuk haza a kompot! – Adta ki a parancsát.

-         Igenis. – Bólintott Dax, és végül vett egy mély levegőt, hosszú idő óta először.

Kira csak megfordult.

-         Tied a Híd Dax. – Adta át végül a parancsnokságot. – Lent leszek a Gyengélkedőn.

És ki is lépett a Hídról.

 

Nick érezte, ahogy az egész arca zsibbad, azon az eltéveszthetetlen, és mindig mindenhol felismerhető módon, ahogy csak a szövet és bőrregenerátor sugara alatt tudott. Nem akarta, és nem is tudta még kinyitni a szemét. Hallgatta Bashir hangját, és a zajokat maga körül, illetve a fejében lejátszódó emlékképek zajait. Figyelte, ahogy a belseje próbál megbirkózni mindazzal, ami rövid időn belül olyan nagyon gyorsan történt. És bár az első ösztöne az volt, hogy Nerysért nyúljon, mégis, az emlékei, azok a friss és szörnyű képek tele voltak valakivel, aki ugyanúgy nézett ki, mint Nerys.

Csak olyan zavaros volt minden. A gyomra fájt, és kicsit hányingere volt. De feküdt és tűrte csendben, hogy Julian dolgozzon rajta. Nem tudta, mennyi időbe telt, nem tudta, mennyi idő telt el. Csak, hogy meghallotta az ajtót nyílni. A sok, zűrzavaros hang között egy nesz, ami kitűnt. Aztán rögtön utána egy hang, ami csak még több zűrzavart hozott.

-         Nick! – Csak ennyi, aztán érezte maga mellett a jelenlétet, a kezén az érintést, de az el is tűnt, ahogy elhúzta. Az a keze volt… - Doktor! – Jött újra, a hang tele volt mindazzal, amiről tudta, hogy ott lesz. Féltés, aggódás, szeretet, még pánik is.

-         Minden rendben van, Ezredes. Magánál van. Csúnyábbnak látszik, mint amilyen. – Hallotta Julian lágy hangját, ahogy próbálja megnyugtatni Neryst.

Aki megkerülte az ágyat, és megfogta ezúttal a másik kezét. Ezúttal nem olyan hirtelen, nem kapaszkodva, gyengéden. Aztán hallotta suttogni, kétségbeesetten.

-         Mit tett veled, Sq’wan? Mit művelt veled? – Kérdezte egészen közel Nick jobb füléhez.

De nem tudta kinyitni a szemét, pedig hallotta, hogy ott van benne Nerys hangjában, hogy már attól fél a leginkább, hogy kizárja. Ott volt benne, hogy megérezte a veszélyt.

-         Kész vagyok, Ezredes. Most magukra hagyom önöket. Csak ne fárassza ki. Enyhe sokkot is kapott. – Hallotta Bashir hangját, aztán nem sokkal később az ajtót is.

Végül csend lett. A kezén érezte a gyengéd érintést, ahogy Nerys ujjai rázárultak. Aztán a keze emelkedett, Nerys emelte, végül egy lágy érintés jött a kézfejére, és felismerte, Nerys ráhajtotta az arcát, aztán újabb érintés, megcsókolta.

-         Nézz rám, Nick! Kérlek szépen! – Hallotta újra, kicsit messzebbről, halkan és kétségbeesetten. És most már legalább akart. – Nézz rám, Sq’wan. Minden rendbe jön, bármit is csinált, minden rendbe jön. Majd meglátod… - Kezdett elcsuklani a hangja.

Nick nyelt önkéntelenül is. Aztán erőtlenül megszorította az övét tartó kezet. De a fejét elfordította, nem tudott ránézni. Csak nem ment. Már nem azért, mert olyan éles volt a váltás, nem azért, mert úgy hasonlított, hanem mert csak mocskosnak érezte magát, csak túl mocskosnak.

-         Sajnálom, Nerys… - Suttogta, anélkül, hogy felnézett volna.

A kezén erre egy pillanatra megállt a simogatás, de aztán nagyobb intenzitással újra kezdődött. Végül az arcán érezte Nerys másik kezét, amely lágyan fordította maga felé. S aztán ott is maradt, simogatva.

-         Nézz rám, Sq’wan, kérlek szépen… - Kérte halkan, olyan erővel, ami végül felnyitotta az égkék szemeket. – Nincs semmi baj, Sq’wan… Most már minden rendben, itt vagy, velem, biztonságban. Értesz? Minden rendben. Már nem bánthat. Hallod? – Lett a végére suttogás, ahogy elkeseredetten próbálta meggyőzni, megnyugtatni, eltörölni a zavartságot az égkék tekintetből.

Nick nyelt egyet nehezen, aztán érezte, ahogy a szeme sarkából egy nedves csík indul el, és oldalra hajtotta a fejét, nem nézve fel Nerysre.

-         Szeretnék aludni. Jó? Csak szeretnék aludni. – Kérte erőtlenül, nem csak, mert kimerültnek érezte magát, szörnyen kimerültnek, hanem mert ez volt az egyetlen módja, hogy egyedül legyen, anélkül, hogy Neryst komolyan kizárná.

Már nem láthatta, hogyan tűnik el a mélybarna szempár egy hosszú pillanatra, s azt sem, hogy nyel szárazon Nerys.

-         Persze. – Felelte vékonyan. – Szólok Bashirnek, hogy adjon valamit.

Nick bólintott, aztán még érezte, hogyan engedi el végül Kira mind a kezét, mind az arcát, majd még hallotta az ajtó halk szisszenését. Aztán nem sokkal később még egy szisszenést, ez a hyposprayé volt. Végül sötétség borult rá, békés, álomtalan sötétség.

 

-Prologue-

Egy mélybarna szempár figyelte az alvó párját. A kardassziai tervezésű ovális ablakon beszűrődő csillagfény megállapodott a kölyök-vonású arcon, mely még most is olyan békés volt, olyan nyugodt, olyan csendes. Kósza, szőke tincsek hullottak a homlokába és az arcába. Hason feküdt, a jobb lába és a keze felhúzva maga mellett, a bal keze pedig lelógott az ágyról. Így majdnem elfoglalta az egészet. És szuszogott.

A bajori szív kereste a megoldást, keresett valami módot, ahogy megnyithatná, ahogy újra odaférhetne az emberi szívhez. Talán túl korai. Hiszen ez csak az első éjjel volt, mióta visszaértek az Állomásra. De Nick nem beszélt, és ő csak félt, csak aggódott, csak segíteni akart. Csak tudni mi történt, csak tenni valamit. Bármit.

Lassan, égkék szemek nyíltak rá a világra, s az eddig maga mellett békésen pihenő jobb keze tapogatózni kezdett, de csak üres és hűvös ágyneműt talált. Amire felemelte a fejét és körül nézett. Végül, amikor az égkék szempár megtalálta, amit keresett, visszahajtotta a fejét, de a tekintete maradt az ajtónyílásban álló párján.

-         Neked nem kéne már szolgálatban lenned? – Kérdezte, a hangja még mély és rekedt volt az alvástól.

Nerys ezt mindig imádta. Most azonban csak túlságosan félt, hogy észrevegye vagy inkább, hogy hagyja magának észrevenni és élvezni.

-         Ma szabadnapos vagyok. – Felelte halkan, de nem lépett közelebb. Csak onnan, az ajtókeretnek dőlve nézte Nicket, ahogy erre felkapta a fejét, majd vissza is hajtotta.

Aztán sokáig nem válaszolt, sokáig csend volt, és Nerys lélegzetvisszafojtva várta, hogy mi következik.

-         Nerys… - Jött meg végül egy halk hang, de tiszta volt, már tisztább, mint a reggeli álmos dörmögés. És ott volt benne a bűntudat. Nerys felismerte, azonnal, hallotta már ilyennek a párja hangját. – emlékszel, mit mondtál a múltkor, mikor kicserélte magát veled? Az még áll? – Kérdezte halkan, telve félelemmel. Még csak az a tény sem jutott át a rettegésen, hogy Kira Nerys még sosem, soha, egyetlen egyszer sem maradt otthon miatta, vagy adott kettejüknek egyszerre szabadnapot.

Nerys behunyta a szemeit, ahogy megértette, hová tart a beszélgetés, és lassan odasétált az ágyhoz, felemelte a paplant, és leheveredett Nick mellé, csak szótlanul átölelte, és hagyta, hogy erős gépészkarok öleljenek vissza, szinte görcsösen.

-         Nick, bármi is történt, szeretlek. Bármit is tett veled, szeretlek. Szeretlek Sq’wan, ez nem változik. – Simogatta lassú, lágy körökben a hátát, ahogy meghallotta az első nagyobb levegővételeket.

Nick csak közelebb bújt, csak egész közel, amennyire csak tudott, elrejtve az arcát a vörösesbarna hajtincsekbe, Nerys nyakába.

-         Nem éreztem semmit… - Jött fel végül egy néma, hang-, és könnytelen zokogással, majdnem érthetetlenül. – De nem tudtam megütni… - Jött az újabb levegőroham. – Úgy nézett ki, mint te… csak nem tudtam megütni… nem éreztem semmit, de nem tudtam bántani, Nerys… nem tudtam bántani…

-         Ccsssshhhhh… tudom… nincs semmi baj… már itt vagy… velem… biztonságban… - Folytatta az erős gépészhát simogatását, s a másik kezével beletúrt az alvástól kócos szőke tincsekbe, közelebb húzta magához. És mindennél nagyobb megkönnyebbülés volt, hogy nem talált ellenállást. – Most már itthon vagy… Minden rendbe jön…

Nick elhúzódott, de csak, hogy felnézhessen. Ahogy hirtelen elérte a szó, vagy talán csak most ért el a feldolgozásban, vagy most jött rá, hogy Nerys itt van, és segít, hogy tőle kérhet, bármit.

-         Ne haragudj rám… - Kérte, kétségbeesetten bámulva a mélybarna óceánokba, félve még. De egy pillanat elég volt, hogy rájöjjön, milyen nagy is a különbség, és milyen eltéveszthetetlen, és milyen más.

-         Nem haragszom. Nincs miért Sq’wan. Nem haragszom. – Simogatta meg most a kölyökvonású arc külső felét, nem merve még közelebb menni.

Nick azonban mert, sőt, akart is. Közelebb bújt, és csak megcsókolta. Tudnia kellett. És elég volt az első érintés, az első apró íz, hogy tudja. Aztán csak hagyta magát belezuhanni. Hagyta magának, hogy mélyítse, hogy érezzen, hogy elvesszen. Mert Nerysnek igaza volt, mert ott biztonságban volt. Ha kellett, ilyenkor.

Máskor pedig, mikor veszélyre volt szüksége, vagy inkább izgalomra, akkor az volt. Akkor átcsapott a feje fölött az összes szenvedély és zuhanhatott.

De most csak egy lágy érintés kellett, egy, amellyel el lehet mondani mindent.