A szív és döntések és minden, ami a kettő között feszül.

Mikor csak nincs tiszta elme többé, mert fáj, mert elveszett, mert csak túl nagy a kényszer, hogy kövessük azt a kicsi, de minden másnál erősebb izomköteget ott a mellkasunkban. Néha ez ellene megy mindennek, amiben hittünk, ellene mindennek, amiben mások hisznek, ellene mindennek, amiben a világ hisz, néha még ellene megy a nagyobb jónak is.

De néha… csak nem hagy választást.

 

-Epilogue-

A Defiant vöröslő plazmacsíkot hagyva száguldott keresztül az űrön, menekülve az égő plazmánál is sokkal forróbb napkitörés elől. A hideg, abszolút nulla fokos vákuumban a forróság úgy ragyogott, mint valami sosem látott halálos csoda. Üldözve a hajót, legénységét, egyszerű ellentéteként az őt körülvevő világnak. A hangok, a lángoló plazma, a hajtómű precíziós zúgása, a napkitörés robaja, az egymásnak feszülő őselemek süvöltő dörgése tompultan kereste útját a semmiben.

Aztán egy pillanattal később minden megállt.

Egy pillanat, és az előbbi zajos forgatag hirtelen megmerevedett. Az Űr egyensúlya újra helyreállt, a csend, a hideg, és a térben a végtelen időtlenség…

Legalábbis kívülről. De a hajó, bár csak lebegett mozdulatlanul és szótlanul, élőlényeket hordozott, még így is, élőlényeket, akiket életben tartott, táplált, szállított.

-         Mi történt? – Hangzott el a Hídon a kérdés. És hozzá egy mélybarna szempár nézett körbe, tekintetből tekintetbe, kérdően, biztosan, keményen és megingást, bizonytalanságot nem tűrően. Nem volt kérdés, hogy választ kap, egy pillanatra sem.

Nicole Wesley hadnagy és Dax parancsnok egyszerre néztek fel rá a konzoljukról, végül a főgépész válaszolt.

-         Eltalált minket a kitörés vége. De a pajzsok tartanak. – Jelentett, miközben már az új bejövő adatokat nézte.

Rögtön utána Dax nézett fel.

-         Valami nem stimmel… - Mormogta, szinte magának, de elég hangosan, ahhoz, hogy Kira meghallja.

-         Dax? – Kérdezett közbe, de már tudta, hosszú együtt szolgált évek tapasztalatából, hogy az a kifejezés nem jelent jót.

-         A kitörés… eltűnt. – Válaszolt a Parancsnok, még mindig inkább magának, mintha csak egy elméleten dolgozna, és valóban az is történt.

Kira erre felállt, hogy odalépjen az első tisztje mögé.

-         Mi az, hogy eltűnt? – Kérdezte, most már teljes figyelmét a kijelzőkre fordítva.

Egy hullámnyi forróság érte el, még az egyenruháján keresztül is, nem is fizikailag, inkább, mint valami ösztön, vagy megérzés. És szétáradt benne. De nem kellett már külön figyelmet fordítani rá, és már régen nem okozott semmiféle zavart a munkájában. Csak egy jóleső apró gondolattöredék szintjén tudatosult benne, biztonságban van. A világ, az ő világa kerek, egész, ha valami történik, ha veszély jön, ha megsebzi magát, csak egy apró fejmozdítás, és ott van…

-         Látom… - Öltött ekkor hangot a forrása az előbbi érzéseknek, ahogy egészen közel lépett Neryshez, hogy ő is láthasson valamit a kijelzőkből. - … mintha felszívódott volna. – Folytatta Nick, ő is inkább magának, mint a körülötte lévőknek.

-         Nem, nem felszívódott. – Rázta a fejét Dax, és a hangja végleges volt, olyan, amitől mindenkinek végigfutott a hátán a hideg a közelben.

Nick látta, ahogy Nerys alig észrevehetően megrezzen, s bár ő maga már tudta, mire gondol a trill, a lehetőség azért az ő ereiben is megállította egy pillanatra a vért. De megmozdította a kezét, s hagyta, hogy egy kicsit, csak rejtve az ujjai megérintsék a társáét. Az Ezredes nem reagált az eldugott érintésre, csupán annyit tett, hogy nem húzta el a kezét.

-         Hát? – Kérdezte végül alig egy másodperc kihagyással.

-         Még nem, vagy már megtörtént.  – Mondta ki végül a gépész halkan, megelőzve a parancsnokát.

Csend lett. Kira döbbenten nézett előbb a főgépészére, majd az első tisztjére, aztán vissza. Bár az utóbbi tekintet nem volt olyan összeszedett és professzionális, mint akár egy perccel korábban. A döntés, a felelősség, a szavak, amik feltolultak, s megint mások, amiket ki kell mondania hamarosan, most mind ott voltak a tekintetében. Egy pillanatra csak, s a következőben már a fiatal gépész tekintetében jelent meg egy nem csillaghajó hídra való villanás. Mely mégis mindannyiszor előbbre vitt minden küldetést. Volt benne szerelem, odaadás, támasz, és végtelenül mély bizalom. Ez utóbbi éppen úgy a társtól, mint a beosztottól. Aztán eltűnt, mert a szerepe, a helye a hídon, a tiszt, a katona, a kutató munkájában véget ért. Csak ez az egy pillanat volt fontos, amíg némán, szavak nélkül is kiáltva tudatta a társsal, minden rendben, legalább ez állandó, ez nem változik.

-         Pontosabban?! – Jött aztán a parancs, már újra a magabiztos, és erős hangszínnel.

-         Ami biztos, hogy nem a saját időkeretünkben vagyunk. – Felelte a Parancsnok, aztán a képernyőre mutatott. - Nincs most nyoma olyan mértékű aktivitásnak, mint az elmúlt egy héten volt. – Magyarázta. De már dolgozott mindkét keze a konzolon, kereste a választ az ezredesének. És meg is találta. Egy újabb képet küldött fel a képernyőre, az előző mellé. – Összevetve az elmúlt időszak adataival a computer megtalálta a pontosan egyező képet. Körülbelül húsz évvel korábban… – Fejezte végül be, ahogy megjelent a képernyőn a két, pontosan ugyanolyan kép. Az, amit a Defiant érzékelői abban a pillanatban fogtak, és egy húsz évvel korábbi még kardassziai kutatóhajók által készített.

A főgépész eközben már dolgozott, de most hirtelen felnézett.

-         Ahogy gondoltam, magasabb kronoton értékek. – Jelentett félig az Ezredesnek, félig Daxnak. – És egyre nőnek. – Tette még hozzá visszanézve a konzolra.

Kira odakapta a fejét, ahogy Dax is.

-         Akkor ez valami anomália? – Kérdezte az Ezredes.

A gépész hátranézett, és emelkedett a két sötétszőke szemöldök.

-         Nem vagyok biztos benne, talán. De ha a kronoton érték eléri a kritikus szintet, akkor újra ugrunk. – Magyarázta tovább, ahogy már látta, ahogy a trill parancsnok a munkáját ellenőrzi.

-         Az mennyi idő? – Kérdezte Kira még nem tudva, szeretné-e egyáltalán megvárni.

-         Egy perc hat másodperc. – Jelentette Dax, aki időközben már utána számolt.

Kirának ezután már csak egy kérdése maradt.

-         És az visszavisz minket?

A két eddig elemében lévő tiszt egymásra nézett egy kicsit tanácstalanul, majd végül egyszerre döntöttek ugyanazon válasz mellett.

-         Talán.

Az Ezredes megforgatta a szemeit, de visszasétált és elfoglalta a helyét a kapitányi székben.

-         Milyen stabil ez az… anomália? Messzebb mehetünk megvizsgálni először, mielőtt hagyjuk magunkat? – Kérdezte, már dolgozva egy kevesebb változót tartalmazó terven.

-         Azt nem javaslom Kapitány. – Szólt közbe első alkalommal a taktikai pulttól az eddig csendben a történéseket figyelő és a saját munkáját végző Latara őrnagy.

Kira odakapta a fejét, de már a hangból tudta, hogy nem olyan egyszerű az élet.

-         Miért?

-         Öt percre tőlünk három kardassziai cirkáló közeledik. Egy kisebb, bajori hajót üldöznek.

A Megszállás… Jutott eszébe mindenkinek. Akkor még tartott a Megszállás, és azon a bajori hajón nagy valószínűséggel mindenki meg fog halni előbb utóbb, de még ha nem is, nincsenek túl jó kilátásaik. Egy pillanatra minden ösztön beindult, a segíteni akarás mindenkiben emelkedni kezdett.

De a döntés Kira ezredes kezében volt. Aki nem véletlenül ült a kapitányi székben. Behunyta a szemét, lenyelte minden feltörő emlékét és ébredő gyűlöletét, és kiadta a parancsát.

-         Tartsuk a helyzetünket. Lássuk mi a következő megálló. Talán ott lesz idő kitalálni, hogy jutunk haza.

Ezt a parancsot, csak halk igenis fogadta, aztán néma csend. Nem szeghették meg az Időirányelvet, és ezt tudták nem csak a föderációs, de a bajori tagjai is a legénységnek. Ahogy Kira ezredes is, hogy bármilyen kis beavatkozás az idővonalban beláthatatlan következményekkel járhat.

 

-I-

A Defiant külső érzékelői egy hajó jeleit fogták, alig néhány perccel később. Ezúttal a saját időkeretüknél jóval előbbre jártak. Se Dax, se Wesley nem tudta megmondani pontosan. Kilencven és száz év között. De mindenesetre egy órájuk biztosan volt. Itt lassabb volt a kronoton-szint növekedés.

-         Képernyőre! – Nézett fel Kira és mindenki más is.

A kijelzőn egy hajó jelent meg. Senki sosem látta még, de egyértelműen föderációs volt, mutatta ezt mind a formája, az ismerős tervezés, mind a hajó gyáriszáma, és neve. USS. Excalibur.

-         Hívnak minket. – Jelentett Dax, akin, és ezzel nem volt egyedül, egy adag izgatottság, és kissé nagyobb adag adrenalin hullámzott át. Elvégre Daxnak nem mondta senki, hogyha már baleset történt és egy ilyen érdekes anomáliába botlottak, vagy inkább estek bele, akkor nem élvezheti a felfedezést.

-         Mehet. – Bólintott Kira és felállt.

A képernyőn megjelent a csillaghajó belseje, a Híd, mely nagyobb és modernebb volt mindennél, amit addig láttak. Egy fiatal, talán negyven év körüli ember-férfi volt az, aki köszöntötte őket.

-         Jonathan Peterson kapitány vagyok a USS. Excalibur kapitánya. Kérem, azonosítsák magukat! – Az arcán látszott valamiféle döbbenettel keveredett értetlenség.

Kira előrelépett és ezúttal ő maga is érezte az izgalmat. Sosem hitte volna, hogy láthat majd egy szeletet a jövőből.

-         Kira Nerys ezredes vagyok. Ez pedig a USS Defiant. Egy anomália hatására vagyunk itt, a múltból. – Viszonozta az üdvözlést összefoglalva a körülményeket is, de össze is ráncolta a homlokát azonnal, ahogy a jövőbeli kapitány jól láthatóan elsápadt és egy kissé hátra lépett.

-         Kira… Kira Nerys? – Kérdezett vissza a Kapitány, ahogy a zöldeskék szemei megvillantak, talán hitetlenségtől, fájdalomtól (?), a szőkésbarna hajtincsei alatt.

Az Ezredes felvonta a szemöldökét, és körbenézett. Végül visszatért Peterson kapitányra.

-         Igen, pontosan. – Erősítette meg, bár a kíváncsiságát már sikerült felkelteni. Végül önkéntelenül is vetett egy pillantást a már szintén fokozottan figyelő főgépészére.

Végül a Kapitány összeszedte magát és hátranézett egy tisztjére, aki átküldhetett neki néhány információt, mert aztán lenézett a konzoljára, végül vissza a képernyőre.

-         Látjuk az anomáliát, Ezredes. – Felelte, furcsán ejtve ki a rangot, de Kira már a többire figyelt.

-         És tudnak segíteni nekünk, visszajutni? – Kérdezte, remélve, hogy a jóval modernebb technika nyújthat valamiféle megoldást.

A Kapitány felnézett újra, aztán bizonytalanul bólintott.

-         Talán. – Aztán intett egy tisztjének, aki távozott, mielőtt visszafordult volna. – Azzal tisztában vannak, hogy a növekvő kronoton-szint miatt kevesebb, mint egy órájuk maradt, vagy meg kell várniuk, hogy újra elég magasra emelkedjen? – Kérdezte aztán.

-         Igen, Uram. – Felelte ezúttal Dax parancsnok.

-         Rendben, akkor szerintem dolgozzunk együtt. De, ugye megértik, hogy nem hívhatom át a hajóra egyiküket sem? – Kérdezte Peterson kapitány, és Kirának most már tényleg kezdett feltűnni, hogy nem veszi le róla a szemét, vagy, ha mégis, akkor furcsán keres a Hídon. Ez idegessé tette.

-         Természetesen. – Bólintott azért.

Peterson is bólintott, és egy pillanatra úgy nézett ki, mint, aki nem tudja, hogyan mondja a következőt.

-         Uhm, Ezredes, ne haragudjon, de maguk között van Nicole Wesley is? – Kérdezte az előző abszolút professzionális hangja helyett valahogy egész máshogy. De nevet senki nem tudott volna adni se a hangjának, se az arckifejezésének.

Egy pillanatra csend lett, mindkét oldalon, amíg a Kapitány feszülten várta a választ, az Ezredes pedig küzdött az ösztöneivel. Végül maga a főgépész oldotta meg a helyzetet. Felállt és odalépett Kira mellé, be a videoérzékelők hatósugarába.

-         Én vagyok az, Kapitány. Megtudhatom, honnan ismer? – Kérdezte a lehető legudvariasabban, de az ösztönei veszélyt jeleztek. Vagy talán nem is azt, inkább valami megmagyarázhatatlan nyomasztó érzés került rá. De nem tudta mitől.

A jövőbeli kapitány nyelt egyet, aztán még egyszer megköszörülte a torkát.

-         Ne haragudjon, de sajnos nem árulhatom el. – Felelte aztán összeszedve magát, de ez rögtön el is párolgott, ahogy meghallotta a Hídjának nyíló ajtaját.

Azonban a Defianton ennyit láthattak, mert a képernyő hirtelen elsötétült, és a vizuális kapcsolat megszakadt. Döbbent és értetlen tekintetek vándoroltak körbe a Hídon, amelyek előbb-utóbb az Ezredesen és a főgépészen állapodtak meg. Akik legalább annyira nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, mint a kollégáik.

Végül Dax talált magára.

-         Bejövő adatokat fogok… - Jelentett, amire Wesley hadnagy azonnal mögé lépett, egyrészt, mert ez volt a dolga, másrészt, mert legalább csinált valamit, és nem azon kellett gondolkodnia, hogy miért érdekelte ő annyira azt a kapitányt. – Az anomáliáról. Ezek…

-         Wow… - Volt minden, amit Wesley közbevetett. Aztán pislogott, mint, aki meg akarja tisztítani a vízióját. Végül csak akkor szólalt meg újra, amikor érezte Kirát is odalépni. – Ezek szerint a következő három ugrásban még nem jutunk haza… - Állapította meg, és abban a pillanatban bármit megadott volna, ha vethetett volna egy pillantást a technológiára, amivel az anomália tulajdonságait és az ugrások pontos idejét kiszámolták. És azt, hogy honnan jöttek…

-         De utána igen? – Kérdezte Kira, őt már kevésbé nyűgözte le, csak haza akart jutni. Eddig egy kicsit ő is izgatott volt, de a Kapitány viselkedésétől a hideg futkosott a hátán.

Wesley felnézett rá és elmosolyodott.

-         Igen. Legalább is a barátaink szerint. – Nézett fel az üres, csak a hajót mutató képernyőre.

-         Hívás érkezik újra. – Jelentette Dax, ekkor hirtelen.

Kira felvonta a szemöldökét, és komolyan megfontolta, hogy nem fogadja, de végül a józan belátása győzött.

-         Képernyőre! – A hangját azonban már elfelejtette udvariasra állítani.

A kijelzőn újra megjelent az előbbi kép, Peterson kapitánnyal. Kiegészítve, két civil ruhába öltözött idős nővel.

-         Elnézést kérek az előbbi udvariatlanságomért. – Kezdte ehhez illő arckifejezéssel. – Remélem, az általunk átküldött adatok hasznosak lesznek. – Folytatta hivatalosan.

Kira egy pillanatra nem tudta levenni a szemét a kapitány mögött álló két nőről, de aztán mentálisan megrázta magát, és válaszolt.

-         Igen. Köszönjük, most már legalább tudjuk, mire számítsunk. – Felelte, figyelmen kívül hagyva a bocsánatkérést. Még mindig futkosott a hátán a hideg ettől az egésztől, amit a Kapitány mögött álló két nő csak fokozott. Ismerősnek tűntek, de nem tudta, honnan, és miért.

Peterson kapitány vett egy mély levegőt, ahogy végül egy kissé oldalra lépett, majd a két nőre mutatott. Akik civil ruhát viseltek, bajoriak voltak, viselték a hagyományos fülbevalót is, s az egyiknek szőke hosszú, derékig érő haja volt, melybe jócskán vegyült már ősz is összefogva hátul lazán, a másiknak rakoncátlan, rövid vörös tincsei, szintén ősz beütéssel. Az előző szeme csokoládébarnán ragyogott a világba, és tele volt mélységgel, a másiknak pedig halványkéken, tele volt komolytalanabb játékossággal.

-         A két hölgy itt, történész. – Mondta lassan a Kapitány. – Ha nem nagy kérés, szeretnének pár szót váltani magukkal. – Kérte, szemmel láthatóan idegesen nézegetve Kiráról Wesleyre és vissza.

Az Ezredes a főgépészre nézett, először csak egy kérdő tekintettel, majd hangosan is kérdezett.

-         Nem veszélyes ez?

A gépész csak megvonta a vállát, de nagyon is ideges volt.

-         Nem, amíg ők nem árulnak el semmit. – Felelte, és határozottan érezte önmagán átvonulni az előző nyomasztó hullámot.

-         Rendben. – Bólintott végül Kira kelletlenül. – Mit akarnak tudni? – És hirtelen eszébe jutott, hogy még a nevüket sem tudja. – Mit is mondtak, hogy hívják önöket?

A két nő zavartan nézett egymásra, majd végül a vöröses hajú szólalt meg.

-         Én Urem vagyok… uhm Ezredes. – Válaszolta, de egy kissé bizonytalanul. Aztán ránézett a mellette álló még inkább zavarban lévő társára. – Ő pedig Asil.

Kira és Wesley egyszerre vonták fel a szemöldöküket.

-         Még sosem hallottam ilyen bajori nevekről. – Jegyezte meg végül az Ezredes.

Erre a valaha szőke hajú Asil válaszolt.

-         Száz év telt el az óta, Ezredes. – A hangja neki sokkal határozottabb volt, és valamivel mélyebb.

Végül Wesley unta meg, és most már minél előbb véget akart vetni ennek. Nem tetszett a kitérő, inkább foglalkozott volna az adatokkal.

-         Tehát, mit akarnak tudni? – Kérdezte türelmetlenül.

Urem megrezzent, jól láthatóan nehezére esett a beszéd, ahogy belekezdett.

-         Arról szeretnénk tudni, hogyan élnek? Milyenek a mindennapjaik? – Kérdezte, s a társa közben az arcát fürkészte.

Kira most már a türelme határán állt, és esze ágában sem volt erre a kérdésre válaszolni, főleg nem a legénysége előtt. Akik már amúgy is rá figyeltek. És egyébként is, szolgálatban volt, egy hát, küldetés, vagy inkább megoldásra váró krízis kellős közepén, amitől ráadásul futkosott a hátán a hideg, hát nem fog csevegni két számára abszolút idegennel a legénysége előtt a magánéletéről.

De Wesley megelőzte.

-         Nézze ez egy olyan kérdés, amire nem tudunk egyszerűen válaszolni, és főleg nem itt és most. – Magyarázta, valamiért válaszolni akart, és valahonnan türelmet is kapott hozzá. – Mit szólnának ahhoz, ha előbb itt mi elvégezzük a munkánkat, és ha marad idő, akkor a kabinunkból válaszolunk? – Ajánlotta fel, és eszébe sem jutott, hogy erről az Ezredesnek kéne dönteni.

Aki tágra nyílt szemekkel bámulta, mert sosem hallotta még egy idegennel ilyen lágyan és megértően beszélni.

A két nő egymásra nézett, végül bólintottak.

-         Az jó lesz. Köszönjük. Majd jelentkezzenek. – Mondta Asil. S a képernyő újra elsötétült.

Kira és Wesley egy ideig bámultak egymásra, majd a többiekre, akik szintén őket nézték, végül az Ezredes volt, aki elsőként magához tért.

-         Jól van emberek munkára! – Adta ki az általános parancsát, és visszaült a székébe. Nem szerette ezt az egészet, és volt tőle egy nagyon kellemetlen érzése. Mindenestre elhatározta, hogy megpróbálja majd kiszedni ebből a két nőből, hogy mi is olyan érdekes bennük.

A gépész egy ideig csak bámult maga elé, aztán a korábbi szavaihoz hűen ment dolgozni.

 

Végül ott ültek egymás mellett negyven perccel később, farkas szemet nézve az előző két idegen nővel.

-         Tehát, miért akarnak tudni rólunk? – Kérdezte Kira egy kevésbé sem több türelemmel, mint negyven perccel korábban.

Asil és Urem, mintha egy kicsit megszeppentek volna a hideg hangtól, végül Asil volt az, aki beszélt.

-         Sajnálom, de nem mondhatunk el semmit, ami megváltoztathatja a múltat. Csak szeretnénk, ha segítenének nekünk.

Nick, aki eddig karba tett kézzel ült hátradőlve, most előre hajolt.

-         Mennyit tudnak? – Kérdezte lágyan, tőle már-már szokatlanul lágyan. A legfurcsább az volt, maga sem tudta miért, csak magától jött ki így. Furcsán melege volt, és egy kicsit úgy érezte, mintha a világ összes türelmével bírna hirtelen, valahogy úgy, mint például Airene közelében.

-         Azt, hogy önök együtt vannak, hosszú ideje. – Jött a válasz Uremtől. – Együtt élnek a Deep Space Nineon.

-         Igen, ez így van. – Bólintott Nick, állva a társa szúrós tekintetét. – Arra kíváncsiak, hogy telik egy napunk? – Kérdezett most ő. Valahogyan segíteni akart ennek a két idegennek, válaszolni akart nekik.

Kira ezúttal szúrósabban nézett rá egy fokkal, de nem szólt közbe.

-         Igen, pontosan. – Bólintott lelkesen Urem, láthatóan kapva az alkalmon.

Végül a gépész most először eleresztett egy mosolyt, és nem vette észre, hogy a két idegen nő egy pillanatra teljesen elnémult, ahogy nézték őt, s azt sem, hogy mindkettő szemében sötét, szomorú árnyék húzódott végig.

-         Tehát. Nos, tudják, mivel Nerys az állomásparancsok… - Tette a társa lábára a kezét, de ez nem látszott a másik oldalról, csak amolyan biztosító érintés volt. – én meg a főgépész, szóval sosem késhetünk el, ezért egy kicsivel korábban kelünk, mind az nekem tetszene. – Eresztett el egy gyenge viccet, mely azért mosolyt csalt mindkét arcra. – Na de komolyan. Ötkor kelünk, bajori idő szerint, aztán hétkor kezdődik a szolgálat. Az az a dolog, amit egyikünk se tud sose időben befejezni. Így általában szerencse kérdése, hogy látjuk-e egymást délután, vagy csak beesünk az ágyba este. – Szomorodott el az ábrázata egy kicsit. És nem is folytatta.

Kira azonban igen. Kezdett feloldódni. És valahogy talált türelmet, na nem sokat, de ahhoz eleget, hogy langyosan áradjon szét a mellkasában.

-         De azért mindig lehet időt szakítani egymásra. – Szorította meg a társa kezét rejtve. És ő maga döbbent meg a legjobban, hogy két idegen előtt kitárja a magánéletét, még ha nem is nagyon. – Ennek Nick nagymestere. – Mosolygott rá a társára, aki erre szégyenlősen lehajtotta a fejét.

Egyikük sem vette észre a túloldalon a két idős nő tekintetváltását, és a szomorú kifejezést, mely átsuhant egy pillanatra mindkét ráncos arcon.

-         Dax Kirának. Itt az idő… - Szakította meg egy hívás ennél a pontnál a beszélgetést. És az Ezredes ezúttal nem bánta. A gépész viszont valahogy igen. Valahogy nagyon is bánta.

-         Megyek. – Felelte Kira az első tisztjének, aztán elzárta a komcsatornát, és visszanézett a két nőre. – Nos, hát azt hiszem ennyi volt. Ha megbocsátanak… - És már állt is fel.

Amire Urem hirtelen előre hajolt, szinte kétségbeesetten.

-         An… Ezredes, csak még egy kérdés…

Kira megállt, és megfordult, felvonta a szemöldökét.

-         Halljuk. – Válaszolt végül mégis Nick, furcsa nyomással a mellkasában.

Egy pillanatra Urem zavartan nézett egyikükről a másikra, aztán úgy tűnt összeszedte a bátorságát.

-         Mondják, hogy szeretik egymást! – Volt ez inkább egy kérés, majdhogynem könyörgés, mint valódi kérdés.

Nick és Nerys egymásra néztek, aztán vissza a képernyőre. És újra a gépész volt az, aki válaszolni akart. Mindenképp. Felállt hát, és megfogta a társa kezét, majd visszanézett a képernyőre és elmosolyodott.

-         Igen. – Felelte halkan és fojtottan, maga sem tudta, hogy mitől is szorít úgy a mellkasa, de abba a két szótagba sikerült belezsúfolnia mindent.

A két idős, idegen nő csak szótlanul nézte őket. A pillanatok perceknek tűntek, ahogy minden, de minden megállt. Két kék és két barna szempár fürkészte egymást, megfejthetetlen érzésekkel, reakciókkal és gondolatokkal. Végül Asil suttogott.

-         Sok szerencsét. Vigyázzanak magukra.

S a képernyő elsötétült. Elrejtve két könnycseppet, mely szomorúan folytatta ódon útját ráncos arcokon.

De ezt Kira és Wesley már nem láthatta. Ők már a helyük felé tartottak futva, hogy tovább induljanak egy újabb korba, remélve, hogy a USS. Excalibur és furcsa legénysége helyesen számolt.

 

Dax hátranézett, olyan hirtelen, amely nem jelentett jót. Az arca sápadt volt, és a keze remegett, bár ezt csak ő érezte.

-         Mi az Dax? – Kérdezte az Ezredes, és érezte, hogyan áramlik át rajta a rossz előérzet.

-         Most nem csak az időben ugrottunk… Térben is. – Jelentette a trill, de már fordult is vissza.

Wesley már a saját konzolján vizsgálta a bejövő jeleket, és nem hitt a szemének.

-         Egy másik Defiant… - Jelentette Latara megelőzve őt és Daxot is.

-         Tessék? – Ugrott fel az Ezredes, és tett néhány lépést a kormány és az első tisztje irányába.

Elegáns gépészkezek száguldottak keresztül a műszaki konzolon.

-         A kronoton szint két óra múlva éri el a maximumot. Ennyi van a következő ugrásig… - Jelentette közbe Wesley.

-         Ez helyes, az Excalibur is így számolt… - Kontrázott Dax, de a hangjában bizonytalanság volt.

Kira körbenézett.

-         Akkor hazajutunk a következő kettő után, vagy nem? – Tette fel a számára, és mindenki számára elsődleges kérdést.

Jadzia és Nick egymásra nézett, majd az Ezredesre.

-         Eddig úgy tűnik. – Mondta végül a trill parancsnok.

-         Hívnak minket. – Jelentett közbe Latara.

Kira oldalra kapta a fejét, ami már komoly fájdalmakkal küzdött, köszönhetően a most már interdimenzionálissá súlyosbodó időutazásnak. És még azt mondták, hogy Janewayen senki nem tesz túl a bonyolult kalandokba keveredés terén. Na persze, így higyjen a bajori a ’Flotta-jelentéseknek, meg úgy általában a Csillagflotta tisztek szállóigéinek… Végül a kissé cinikus gondolatai közül eleresztett egy nehéz sóhajt.

-         Képernyőre!

A nagy, első kijelzőn megjelent egy Híd, mely tökéletesen megegyezett az övékkel, kivéve, hogy más volt a tiszti állomány. A kapitányi székben Worf ült, legalábbis a hasonmása, a kormánynál Nog, aki az ő világukban a Dominium háború vége óta a Mistery-n szolgált már, aztán két mindenki számára idegen, de nagyon fiatal tiszt ült a taktikai és az operációs pultnál. A gépészeti pult üres volt. Illetve egy fiatal trill nő foglalta el hátul az orvos, vagy a tanácsadó számára fenntartott helyet.

Aztán Worf felállt, az arcára kiült egy kifejezés, amely teljesen idegen volt az ő Worfjuktól. Döbbenet, de, ami mindenkit szinte arculütött, az a nyílt, takaratlan fájdalom.

-         Kik maguk? – Kérdezte végül, nyilván nem felépülve a meglepetésből.

Kira körbenézett és sóhajtott egyet. Végül rezignált hangon belekezdett.

-         Kira Nerys ezredes vagyok a USS. Defiantról. Egy anomáliával találkoztunk, amely idehozott minket. Akárhol, vagy akármikor vagyunk is… - Bizonytalanodott el a végére.

Worf azonban nem válaszolt, még csak nem is nézett az Ezredesre. Dax parancsnokot fürkészte, illetve nem tudta levenni róla a szemét. Aki egy ideig állta, végül nem tudta megállni a klingon férfi szemében – számára nyilvánvaló – reszkető fájdalmat.

-         Jól van, Kapitány? – Kérdezte egyenesen tőle.

A klingon csak állt még néhány pillanatig, végül összeszedte magát. És alaposabban szemügyre vette a számára idegen Hidat. Aztán az Ezredesen állapodott meg a tekintete. De még előbb hátrafordult.

-         Ne engedjék fel Wesleyt, és el ne mondják neki! – Parancsolt veszélyesen morogva is mellé. Amire az eddig csendben figyelő trill tiszt felugrott és indult, ismeretlen céllal, valószínűleg utánanézni, hogy teljesüljön a parancs. Aztán Worf visszafordult. – Elnézést, Ezredes. Ha jól értem maguk egy párhuzamos Univerzumból jöttek? Mint a Tüköruniverzum? – Kérdezte, igyekezve a tekintetét nem Daxon pihentetni.

Kira bólintott, és aztán, csak, hogy jobban megértse a helyzetet, és kiverje a fejéből az előző közjátékot, kérdezett.

-         Mondja, mennyi a Csillagidő maguknál?

A klingon felvonta a szemöldökét.

-         54145,2 – Felelte kurtán.

Kira megkönnyebbülten hunyta be egy pillanatra a szemét, bár maga sem tudta, mit is változtat a dolgon, hogy legalább az idő stimmel. Aztán felnézett.

-         Értem. Nos, a számításaink szerint az anomália… öö kronoton szintje még két óráig nem éri el a megfelelő szintet, hogy tovább menjünk. – Tájékoztatta a saját taktikai tisztjének a másolatát, aki ebben a világban úgy tűnt, a Defiant kapitánya.

A klingon bólintott, de most már meg sem próbálta levenni a tekintetét Daxról.

-         Értettem Ezredes. Ha kívánja itt maradunk, nálunk háború zajlik, és nem biztonságos egyedül maradniuk. – Ajánlotta fel, most már feltűnően kényelmetlenül bámulva Jadziát.

Kira felvonta a szemöldökét aztán döntött.

-         Rendben, köszönjük. – Ült le, és már majdnem elzáratta a komcsatornát, amikor végül még kérdezett. – Milyen háború?

A klingon is leült, nyilvánvalóan nem bánta a beszélgetést, nem úgy, mint a saját Worfjuk bánta volna. Ez a világ is furcsa volt, még ha nem is időben tért el.

-         Egy Dominium nevű szövetséggel… – Kezdte, de Kira közbe vágott.

-         Azt ismerjük. Mi is háborúztunk velük, de nálunk már régen véget ért… - Nézett értetlenül a képernyőre. Kezdte érdekelni a dolog azonban, a háború az egészen más, mint amikor idegenek faggatják a magánéletéről…

A klingon egy pillanatra emésztette a hallottakat.

-         És hogyan győzték le őket? – Kérdezte előrehajolva a székében, ez már sokkal inkább Worfos volt.

Kira oldalra nézett, megkeresve a szintén a képernyőt figyelő főgépésze profilját, végül lassan vissza.

-         Azt hiszem, erre nem válaszolhatok. Remélem, megérti… - Felelte végül, bár szeretett volna segíteni. Ha nem lett volna az Elsődleges Irányelv, akkor segített is volna.

Worf kapitány egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki felugrani, és megütni készül valamit, végül olyasmit tett, ami teljesen idegen volt. Legalábbis a saját Worfjuk sohasem tette volna.

Az arca ellágyult, könnyedén olvasható fájdalom színezte és előrehajolva kezdett beszélni.

-         Akkor maguknak fogalmuk sincs milyen ez. – Kezdte halkan. Tőle, legalábbis a saját Worfjuktól sosem hallott hangon. Még Jadzia sem hallotta ilyennek. – Én is ismerem az Elsődleges Irányelvet, az Idő Irányelvet, minden Irányelvet! – Keveredett a hangjába metsző undor. - De már hat éve folyik a háború. Elvesztettünk több millió embert. – Aztán megállt, körbemutatott a Hídján. – Elvesztettem a feleségemet. Sosem kerülhetett Sto’Vo’Korba. – Nézett vissza Jadzia szemébe, aki mindenki számára jól láthatóan vonaglott meg a férjéhez annyira hasonlító férfi tekintete alatt. – Mondja Ezredes, maga is együtt él Wesley hadnaggyal? – Kérdezte, és végül türelmesen várt a válaszra.

Kira ebben a pillanatban akart eltűnni onnan. Most már komolyan unta, hogy minden kalandnak legyen az idő, vagy térbeli, részesévé válik. De a klingon sötét, vonagló tekintete végül válaszra kényszerítette.

-         Igen. – Felelte, és maga is meglepődött, milyen lágyan jött ki.

Worf újra előre hajolt. De a tekintete csak nehezen szabadult el Jadziáról.

-         Hát maga itt elesett… - Közölte kegyetlen rezzenéstelenséggel, és ugyanúgy várta a hatásszünetet. Kira nem mutatott semmit, de a szíve kihagyott egyet, ahogy oldalra nézett és látta a főgépészét elsápadni. De a számukra idegen Worf folytatta. – És Wesley majdnem beleőrült. Hónapokig nem volt hajlandó kijönni a szállásukról, és utána is csak azért, mert a Dominium megsemmisítette a Deep Space Ninet. Akarja, hogy felhívassam? – Kérdezte meg a végén, ahogy nyilvánvalóan az elkeseredettség beszélt belőle.

Kira erre megrezdült, de egyben tartotta a kapitányi maszkját.

-         Nem. – Vetette oda szinte udvariatlanul, ahogy a szeme sarkából figyelte a lehajtott fejű, elbújni igyekvő főgépészét.

De Worf nem végzett. Még csak most kezdte.

-         Akarja tudni mi lett Dr. Bashirrel? Maguknál is van egy igaz? – Kérdezte, de meg sem várta a választ, látta a reakciókból. – Elfogta a Dominium, és Ezri… - Nézett hátra, az előbb elment trill helyére. – Ezri Dax, az élettársa szeme láttára kínoztatta halálra egy Vorta. Mondja Ezredes, folytassam? – Kérdezte, a keserűség ömlött a hangjából. De a legszörnyűbb az volt, hogy tökéletesen különbözött az ő Worfjuktól.

Dax és mindenki más is az Ezredest nézte. Kira kezében volt több döntés is. És hirtelen nem szerette azt, ahogy döntenie kellett. És egyre jobban gyűlölte ezt a kalandot. Sőt az egész tér-idő izét… Viszont azt is tudta, hogy mennyire nem szabad beleavatkozni más időkeretek, vagy univerzumok életébe. És nem csak azért, mert ez egy Csillagflotta irányelv, ahhoz neki hivatalosan még semmi köze nem volt, hanem mert ő maga látta már, milyen hatással lehet. És éppen beszélni kezdett, mikor a képernyőn nyílt a másik Defiant Hídjára az ajtó, hogy berontson valaki, valaki nagyon ismerős.

Kira itt önkéntelenül ugrott fel, és nézte a képernyőn a megjelenő nőt, aki annyira hasonlított a főgépészre és társára, és mégis olyan nagyon különböző volt. Miközben érezte, hogy a saját Nickje hogyan ugrott fel ugyanúgy és hogyan húzódott egész közel hozzá, szinte gyámoltalanul elbújva mögé. Soha, de soha nem látta még olyannak.

Egy pillanatig tartott a csend. De abban az egy pillanatban több minden játszódott le, mint máskor órákban. Nick Wesley, a képernyőn látható a másik Defiant hídján, hadnagyi rangban, piszkosan, de egyenruhában állt, halálsápadtan, tökéletesen mozdulatlanul. Megtört égkék szemek nyugodtak Kirán, azon, akit, mint megtudták, ő elveszített. Csak állt ott mozdulatlanul és reszketett, úgy, hogy bárki láthatta, bárki olvashatott rajta. Aztán, ahogy az a hosszú pillanat elmúlt, kinyitotta a száját, és becsukta. És kinyitotta újra, elkeseredetten próbálva hangot találni. De nem jött. Aztán igen, hirtelen. Előretántorodott.

-         Nehh… - Jött ki a száján egy inkoherens nyüszítés, és láthatóan süllyedni kezdett. – Nehh ezt ne… - Rázta a fejét hitetlenül.

S akkor érte utol az előző trill nő, akiről kiderült, Ezri Daxnak hívják, valószínűleg az új gazdateste a Dax szimbiontának. Aki odalépett mellé és gyengéden megfogta a vállait.

-         Na, gyere szépen, Nick! Nyugi!

De a Hadnagy kirántotta magát, és most már volt hangja, több is, mint kellett volna.

-         Mit képzeltetek? Mi a faszt képzeltetek? Hogy nem veszem észre? Ennyire hülyének néztek? – Üvöltötte, aztán hirtelen elhallgatott, egészen csendessé változott majd körbenézett, láthatóan instabilan állva a lábain. Végül nevetni kezdett, hisztérikusan és körbetántorodott. – Majd el felejtettem, én tényleg őrült vagyok! – Osztotta meg a gondolatot mindenkivel. Még vihogott egy ideig, aztán hirtelen, mintha elvágták volna. Elcsendesedett. És felnézett a képernyőre.

Kira csak állt, döbbenten és a saját szívét már nem érezve nézte a nőt a másik oldalon, egy másik világból. És nem tudta befogadni, egyszerűen, csak nem volt rá képes. Önkéntelenül fogta meg Nick, az ő Nickje kezét, és húzta félig maga mögé, mintegy védelmezve. És a gépész nem is tiltakozott, elbújt ő nagyon szívesen. Ő sem tudott mit kezdeni a látottakkal. Amik még nem értek véget.

Mert bár a képernyőn Wesley most nem beszélt, csak állt újra. Hirtelen, mintha egy három évesforma gyerek lett volna. Az arckifejezése eltorzult, láthatóan küzdött a könnyekkel. És amikor újra megtalálta a hangját, valóban, leginkább egy gyerekére hasonlított.

-         Te nem az én Nerysem vagy. – Jelentette ki vékonyan, ahogy a kezei már ökölbe szorítva függtek a combjainál. – Te az övé vagy! – Mutatott egyetlen hosszú, reszkető, görcsös ujjal a még mindig Kira mögött rejtőző Nickre.

De nem volt ideje befejezni, mert két biztonságis lépett a Hídra és elvezették. Még csak nem is tiltakozott. Még csak nem is beszélt, nem nézett vissza sem. Ment velük, mintha minden akaratát elvesztette volna.

Worf kapitány mérgesen fordult Ezrihez.

-         Mondtam, hogy tartsák távol innen! – Csattant, amire a trill összerezzent.

-         Már előbb észrevette és erőterekkel zárt ki minket. – Védekezett, de jól láthatóan vett vissza a hangra.

Végül Worf undorodott kifejezéssel fordult vissza Kira felé, aki még mindig a történtek hatása alatt állt, görcsösen kapaszkodva a még mindig félig a háta mögött álló Nick kezébe.

-         Nos Ezredes… - Kezdte újra halkan. De ez a halk hang mégis hatásosabb volt, mint bármi. – Hát most már látja, mit érnek a mindenható elvei? – Kérdezte, de a hangja üres maradt, nem volt benne semmi. Aztán leült és várt.

A Defiant Hídján pedig csend volt. Mindenki újra Kirát nézte. Mindenki egy döntésre várt, melyet követni fog, bármi is legyen. Mert az ő világuk nem olyan volt, mint ez. Az ő világukban szabályok éltek, béke volt. Míg ott, abban a most megismert világban a háború aláásott már minden szabályt. Már réges rég farkastörvények uralkodtak. Nem számított, nem számíthatott a távoli jövő egészsége. A ma és a holnap számított. A különbség, s a kettő közötti határ átlépésének joga. Az, hogy megérem-e a holnapot. Már csak ez létezett. És bosszú. Mely ott volt mindhárom szemben, ott Worféban, ami még megmaradt a háború alatt a klingonságából, ott volt Ezri Daxéban, mindegy, hogy mennyire békés volt egyébként, ott volt a szemében, hogy nem egyszer ölt már Julianért. És ott volt Nick Wesleyében, akinek az égkék szemei megtörten hirdették, hány ellenséges katona, Jem’Hadar vére tapad a kezéhez, Nerysért. Ott már csak ez számított. Semmi több.

De Kira, mindegy mennyire értette, mindegy mennyire kavarta fel, látni a társa hasonmását, meghasonlottan, őrülten, látni a barátja hasonmásának szemében a nyilvánvaló fájdalmat, nem volt képes, egyszerűen csak nem tehette, hogy ellene megy egy olyan törvénynek, mely megszegésével járó következményeket látta már. Az ő világához tartozó Tüköruniverzumban. És azt nem kockáztatta, mindegy, mennyire érzett együtt az előtte álló emberekkel. Aztán emlékezett, önkéntelenül is elkezdtek peregni a szemei előtt réges-régi emlékek, küldetések, megpróbáltatások, és kalandok. A háború. De ezekben az emlékekben volt egy valami, ami mindig, de mindig ott volt. Sisko kapitány, az általa képviselt és tanított értékrend, az elvei, és azok a döntések, amelyeket ezek alapján hozott. Hányszor, de hányszor szegült már ellenük Kira, akkor még őrnagyi rangban, Sisko kapitány első tisztjeként! Emlékezett mindegyikre. Emlékezett minden dühös, sértődött, arrogáns, vagdalkozó, néha hisztérikus ellenszegülésére, amit Sisko kapitány hol ugyanolyan hévvel, hol higgadtan ülve a székében, játszva a baseball labdájával vert vissza. De soha, egyetlen egyszer sem tagadta meg Kirától a vitatkozás jogát, bár mindig igaza lett később. És Kira mindig megértette, minden egyes eset után rá kellett jönnie, hogy Sisko kapitánynak igaza volt. Akár kapitányi, akár kiválasztotti minőségében cselekedett. Mégha, a Kiválasztott ellen soha nem is ment ellen. De a Kapitány… És bárha, a Bajor még nem csatlakozott a Föderációhoz, és rajta még nem a Csillagflotta egyenruha feszült, de mégis, időről-időre, és egyre gyakrabban kapta azon magát, hogy érti… Érti azokat az embereket, azokat az általa réges-régen annyira megvetett, sőt, gyűlölt lényeket és az értékrendjüket is. Sőt… hisz benne. Persze, még tökéletesen emlékezett, hogy az Univerzum néha nem kompatíbilis a nagy, és békés Föderációval, meg az első látásra életképtelen elveikkel. És Kira Nerysnek bizony volt része az Univerzum könyörtelen oldalából. Mégis… Ahogy ott állt, a vállain viselve egy teljes hajó és legénységének vezetésével járó felelősséget, ahogy nézte, és nézte azt a másik hajót, egy másik legénységet, egy másik világot, már nem tudott volna ellene menni Sisko kapitány döntésének. Mert azt tudta, hogy döntött volna Benjamin Sisko. De a Kapitány már régen nem volt mellette. Már régen csak magára számíthatott, ő már régen sokkal több volt egy bajori összekötő és első tisztnél. Már régen sokkal több. És így a saját döntését kellett meghoznia. És már valaki más feladata volt, hogy ellenkezzen vele. De valahol, mélyen, tudta, hogy Dax nem fog. Mert…

A döntését meghozta. Egy döntést, mely az utolsó pillanatban csak a tiszt döntése lett, nem a magánemberé. És ebben a döntésben találkozott az ő saját hite és értékrendje a Csillagflotta elvrendszerével. Egy pillanatig még lehajtotta a fejét, aztán elengedte Nick kezét, aki megérezve, hogy Kira immár újra kapitány, visszalépett a saját helyéhez és leült. Végül Kira ezredes újra felnézett, egyenesen bele a megkínzott sötét klingon szemekbe és megrázta a fejét.

-         Sajnálom, Kapitány nem tehetem. – Mondta ki végtelen erővel és biztossággal.

Nem kellett körülnéznie a Hídján, hogy érezze, hogyan bámul rá mindenki, vegyes tisztelettel, a tiszt, és egyet nem értéssel, a magánember részük. Így volt ezzel Kira is. Nerys talán ellene ment volna, az a volt terrorista Ellenálló ellene ment volna benne. De abban a pillanatban egy vegyes Csillagflotta és bajori hajó kapitánya volt, egy vegyes legénységű Állomás parancsnoka, aki egyetlen helyes döntést hozhatott csak. És az pedig, hogy követi az Elsődleges Irányelvet.

A beállt csendben egyedül Nick Wesley hadnagy fordult a pultjához, és kezdett dolgozni valamin.

A másik világ másik Defiantjának Hídjára csend állt be. Worf hitetlenül bámult az általa rég nem látott bajori szemekbe. Aztán undorodottan elfordult, és elzárta a komcsatornát.

Kira körül nézett, de nem ért körbe, a tekintete megakadt a még mindig valamin feltűnően, vagy inkább sietősen dolgozó főgépészén. Szótlanul lépett oda mögé, és nézett át a vállai felett. Még mindig, mindenki őket nézte, így láthatták, hogyan feszül meg az Ezredes teljes testében, s hogyan telepszik az egyik keze ezúttal nehezen a főgépész vállára. Wesley hadnagy felnézett, de már megtette, amit akart. Már nem volt visszaút. Kira hidegen mérte végig, akkor, abban a pillanatban nem volt ott se Nerys, se Nick. Mindössze Kira ezredes és Wesley hadnagy.

-         Tisztában van azzal, hogy ez parancsmegtagadás és jelentenem kell? – Kérdezte az Ezredes hűvösen. Mélybarna tengerek fagytak be közben teljesen elzárva minden mást, mint, ami maradhatott, a tiszt.

A főgépész felállt, és szabályszerűen vigyázzba vágta magát. Egyenesen és nyugodtan nézett a felettese tekintetébe.

-         Igen, Asszonyom. – Bólintott. Csak az égszínkék szempár maradt nyílt és őszinte. Neki nem kellett elrejtenie magát, vagy csak egészen más volt a karaktere.

Kirának azonban volt még egy kérdése. Csak egyetlen egy, és bár nem volt biztos benne, hogy felteheti, mégis megkérdezte.

-         Miért?

Wesley még csak meg sem rezzent. Nem látszott semmi az arcán, és most már a szemében sem. Csak a tekintete fúródott mélyebben a felettesének szemeibe.

-         Mert Ön nem tehette. – Válaszolta egyszerűen. És hitt benne, ő tényleg hitt benne, hogy helyesen cselekedett.

Kira csak állt és nézett rá, hirtelen nem tisztként, hirtelen Nerysként. Csak egyetlen pillanatig, tudatva vele, hogy bár nem ért egyet, sőt, erről még sokáig fognak vitázni, mind hivatalosan, mind nem hivatalosan, mégis, hálás érte. Aztán tisztként, még inkább megfeszültek az izmai, hiszen, mint kapitánya ennek a hajónak szembesülnie kellett egy tisztjének engedetlenségével, valami olyannal, ami elfogadhatatlan, mindegy, kiről van szó. Egy jéghideg pillantást vetett még a főgépészére, s aztán visszanyelt minden mást. Végül megfordult, körbe nézett a még mindig rájuk figyelő Hídon, aztán visszasétált a székéhez, leült. És kiadta a parancsot.

-         Felkészülés a következő ugrásra! – És összetört benne valami. Fájdalmasan, és jegesen zuhant a mélybe valami nagy, valami hatalmas.

Nick Wesley hadnagy is leült, és próbálta kiverni a fejéből a hasonmása képét. És igyekezett nem gondolni rá, hogy mit tett egy idegen világ, idegen lényeiért, és milyen következményekkel fog ez járni az ő világában, az ő életében.

 

-II-

***

Kapitányi napló, USS Excalibur, Jonathan Peterson kapitány Csillagidő 154145,2

A Defiant végül továbblépett az anomálián keresztül egy újabb idősíkba. A számításaink szerint a következő három ugrás után a saját eredeti idő-, és térkeretükbe kerülnek, hazatérnek. Az érintkezés a Defianttal és legénységével szabályszerű volt, nem adtunk ki semmilyen információt, amellyel megszegtük volna az Idő Irányelvet.

Most már csak reménykedni tudunk, hogy épségben hazatérnek.

Kapitányi napló kiegészítés:

A fedélzeten velünk tartó Professzor Kira Wesley Meru és Kira Wesley Elisabeth láthatták a szüleiket, számomra úgy tűnt azonban, hogy talán jobb lett volna, ha nem érintkeznek velük. Remélem, hogy mindketten túl fogják tudni tenni magukat a találkozáson.

Kapitányi napló vége.

 

Az Excalibur egyik fényűző vendégszállásán egy világoskék szempár emelkedett elszántan és szikrákat szórva magából.

-         Segítenünk kell! – Jelentette ki olyan hévvel, amely önmagában is elég lett volna szinte bármi ellen.

Lisa megállt a járkálásból és megfordult. Csípőre vágta a kezét de a két csokoládébarna szeme nyugodt, majdnem rezignáltan higgadt maradt.

-         Nem tehetünk semmit, Meru, és ezt te is tudod. – Felelte csendesen.

Meru, a közel száz leélt éve ellenére fürgén pattant fel, és kezdett el fel-alá járkálni az ablak előtt.

-         Meg kell mentenünk őket Lisa! – Nézett kétségbeesetten a testvérére. – Tudjuk mit, mikor és hogyan kell csinálni, nem tudok tétlenül ülni! – Állt meg és nézett egyenesen a húga csokoládébarna szemeibe.

Lisa sóhajtott, de higgadt maradt. Ő sosem volt olyan robbanékony, mint a nővére.

-         Az Idő Irányelvet nem szeghetjük meg, mindegy, miről van szó. – Felelte csendesen, csak a tekintetében hordva, hogy mennyibe került ez a mondat neki is.

Meru a levegőbe csapta a kezeit, ahogy a világoskék szemei dühös villámokat szórtak magukból.

-         Teszek az Idő Irányelvre, a szüleinkről van szó! – Vágta oda durván és hangosan.

Lisa meg sem rezdült, állt nyugodtan és higgadtan, mint egy szikla.

-         A szüleinkről, akik elhagytak minket! – Csak a hangja szomorú, tétován vádló tónusa tudatta, hogy a régi fájdalom kezdett újra a felszínre törni.

Meru erre a kijelentésre megvonaglott és közelebb lépett a húgához.

-         Nem! – Kiabálta bele egyenesen az arcába. – Nem! Anya meghalt, és Mami csak túlságosan szerette, hát nem láttad?! – Kérdezte, ahogy a világoskék szemeit ideges, elszánt könnynek fürdették.

Lisa hátrébb lépett egy lépést, és oldalra billentette a fejét.

-         Mami jobban szerette a feleségét, mint a saját gyermekeit! Elhagyott minket! – Rázta a fejét, és a csokoládébarna szemekben ott rezgett valami nagyon mély, nagyon lassú szomorúság.

Meru nem hagyta annyiban, ezúttal sem. Mint már annyiszor, vitába szállt a testvérével.

-         Hogy merészeled megvádolni! – Kiabálta, elveszítve minden türelmét. – Hogy merészeled megvádolni! Nem tudsz te semmit! – Nyugodott meg hirtelen, aztán csendesen, majdnem ijesztően csendesen folytatta. – Hát nem láttad? Nem láttad, hogy nézett Anyára? – Kérdezte, oldalról felnézve a húgára, várva a választ, melyet már látott a csokoládébarna szemekben.

Lisa csak állt, és bámult ki a hajó mellett elsuhanó csillagokra. De nem értette.

-         Nem volt joga elhagyni minket! Csak nem volt joga! – Rázta a fejét, már majdnem elkeseredetten.

Meru közelebb lépett, és a testvére vállára tette a kezét, félresimítva az útból a szőke hajzuhatagot.

-         Te nem emlékszel. De én igen. Emlékszem, hogy játszott velem a Mami. Emlékszem, hogy nevetett rám, hogy rajzolt velem. Emlékszem, milyen szeretettel és türelemmel magyarázott el bármit, amit kérdeztem tőle, mindegy hányadszor, mindegy milyen apróság, vagy éppen milyen bonyolult volt. De arra is, hogy nézett Anyára, hogy néztek egymásra. Náluk senki nem szeretett minket jobban! Lisa, mért nem tudsz megbocsátani? Miért nem tudsz egyszerűen csak tovább lépni? – Mesélte, majd kérte halkan, egészen szelíden, még ha a temperamentuma sokkal türelmetlenebb is volt ennél.

A csokoládébarna szemek távolian meredtek a csillagokon, az idős, ráncos arc nedves volt, sós, az elveszett gyermekévekért századszor is elsírt könnyektől.

-         Mért nem voltunk mi elegek neki? Mért hagyott minket magunkra? – Kérdezte suttogva, mert a torka összeszorult, hogy nem fért ki hang már.

Meru is sírt, és már mindkét keze a testvére vállán nyugodott.

-         Segíts akkor Lisa! Segíts nekik! Anyának nem kell meghalnia, és akkor Mami nem kerül az Intézetbe. Egy családként nőhetnénk fel. Segíts akkor! – Kérte kétségbeesetten.

Lisa lassan megrázta a fejét, a csokoládébarna szemek lassan megkeményedtek, bele a gyermekkora óta nem értett, feloldhatatlan ellentétbe.

-         Akkor ez az egész idősík megszűnik. Beláthatatlan következményei vannak a legapróbb beavatkozásnak is. Ezt te is tudod, mi van, ha rosszabb lesz? – Kérdezte, megmutatva minden ellenérvét.

Meru elkeseredetten hajtotta le a fejét, de mire visszaemelte a világoskék szemekben már makacs elszántság csillogott.

-         És mi van, ha éppen Anya tett volna valami jót? Mi van, ha a Próféták így akarják? Mi van, ha a Kristály ezt akarta mondani? – Célzott egy kristályélményre, amit együtt éltek át, sok-sok évvel korábban, amikor átléptek az ifjúkorba.

Lisa vállai megfeszültek a testvére kezei alatt, soha nem kellett ilyen nehéz, és mégis egyben ilyen könnyű döntést hoznia.

-         Meru… - Fordult végül a nővére felé és tette most ő mindkét kezét a vállára, készült elmagyarázni, hogy nem lehet.

De Meru kitépte magát, és hátralépett, idegesen és konokul végigtúrva a rövid, vöröses, rakoncátlan tincsein.

-         Ne, Lisa! Csak, mert nem tudsz megbocsátani, ne vedd el tőlük az esélyt! – Kiabálta, de aztán hirtelen megállt, kétségbeesetten keresve minden apró érv után. – Rendben! – Tartotta fel a kezeit. – Akkor csináld magad miatt! Megkeseredett vagy Lisa, a saját gyűlöleted rabja! Akkor csináld magadért! Mentsd meg magad és a gyerekeket, akiket szülhettél volna, ha nem azt kutatod egész életedben, hogy miért halt meg Anya!

Lisát ez váratlanul érte és váratlanul fájdalmasan. Megfordult és karba tette a kezét, mintegy ölelve önmagát. Aztán hosszú percekig csak fürkészte a csillagokat.

-         A fiad sose megy bele. – Felelte végül nagyon halkan, de dacosan.

Meru erre megforgatta a szemeit, de csak visszafogta a temperamentumát.

-         Jonathant csak bízd rám. Te csak végezd el a számításokat, hogy az anomália visszaküldje a Defiantot egy ugrással korábban. – Belül már érezte a győzelmet, de a hangja még semmit sem árult el belőle.

Lisa lassan megfordult egy szelíd, elveszett kifejezéssel az arcán és a csokoládébarna szemeiben, a fejét oldalra billentette. Meru szívébe belehasított a húga nem vártan elesett és sérült látványa.

-         Maminak olyan szemei voltak, mint neked… - Kezdte Lisa halkan és nagyon vékonyan. Majdnem száz évesen is gyereknek nézett ki, mindazon bölcsesség és mélység ellenére, amit örökölt, s amit a száz év alatt szerzett. Meru nem volt képes megszólalni. Csak nézte a húgát beszélni, megnyílni igazán talán most először egész életében. – És kedves volt velünk, pedig nem is ismerhetett fel… - Az öreg ráncos ajkak reszkettek a szavak alatt, ahogy a csokoládébarna szemekből megszületni készülő friss könnyek is, melyek már nem a régi fájdalomnak szóltak, valami másnak, valami teljesen másnak. – Anya olyan volt, mint te. Rá ütöttél… - Mesélte tovább, mintha Meru nem is lett volna mellette akkor, mikor beszélhettek a szüleikkel, akik köszönhetően, hogy a múltból jöttek sokkal, sokkal fiatalabbak voltak, mint ők. De ez egyiküknek sem számított igazán.

Meru megtalálta a hangját, ahogy felnézett a húgára.

-         De a szemeit te kaptad… – Egészítette ki, elcsuklón.

Lisa említett szemei erre végül megkeményedtek, és többé már nem is sírt, az arcáról eltűnt az az elveszett kifejezés.

-         Igen, de erre nincs időnk. Menj, győzd meg Jonathant, én addig kiszámolok mindent. Anya nem fog eljutni a harmadik csúszásig. – Jelentette ki, ahogy a csokoládébarna szemek eltökéltté, nyugodtakká és mélységesekké váltak.

Meru majdnem vigyázzba vágta magát, az utolsó pillanatban küzdve le a kényszert, s az arcán ott játszott egy széles mosoly, mely még a ráncok, és a kor ellenére is kölcsönzött neki egy jó adag fiatalságot.

-         Csak legyél kész. – Ölelte meg gyorsan a húgát, aztán a mosolyhoz illő fiatalos gyorsasággal viharzott ki az ajtón, egyenesen a Híd és a fia felé.

Lisa fejrázva nézett a nővére után, de a fejében még mindig pergett az önkéntelen összehasonlítás, a szüleik látványa, az élmény, hogy közel száz évesen is beszélhettek a régen elvesztett szüleikkel. A mellkasát lassan kezdte betölteni valami forró és nyugodt folyam. Aztán nem tellett sokba, amíg rájött. Ez a béke. Végül ennyi év után békét talált. És feloldozást.

 

Az Excalibur kapitányi irodájában Peterson kapitány lassan állt fel az íróasztalára támaszkodva, aztán ott is hagyta a kezét.

-         Tisztában vagy vele, mit kérsz tőlem, Anya? – Kérdezte mélyen és hitetlenül.

Kira Meru bólintott, teljesen, tőle szokatlanul higgadtan.

-         Igen John.

Peterson kapitány erre dühösen a levegőbe emelte mindkét kezét és körbesétálta az asztalt, hogy az anyja előtt állapodjon meg.

-         Nem szeghetem meg az Idő Irányelvet, Anya! Mégis, mit gondoltál? – Nézett rá úgy az anyjára, mint aki nem tudja eldönteni, hogy akkor most megdöbbenjen, vagy dühös legyen.

Meru visszanyelt minden feltörekvő türelmetlenséget és dühöt és próbált valami igazán jó érvvel előállni.

-         Ez egy baleset volt. Csak annyit kell tennünk, hogy megakadályozzuk a harmadik csúszásukat. Kérlek, John, sose kértem tőled semmit. De ez fontos, nem csak nekem, Lisa néninek is. Kérlek, kisfiam! – Tört fel a hév és a bajori szenvedély, ami benne is olyan intenzíven megvolt.

Peterson kapitány erre megvakarta az orrnyergét, melyen ott voltak azért a bajori redők, bár szinte láthatatlanul halványan, szinte csak tapintani lehetett őket.

-         Nézd, Anya. – Ereszkedett lejjebb mindkét keze, hogy vadul gesztikuláljon. – Én egy Csillagflotta kapitány vagyok, nem változtathatom meg kényemre, kedvemre az Idővonalat, ha az nem tetszik. Nem véletlenül több mint kétszáz éves az Idő Irányelv. Emberek millióinak a sorsa változhat meg egyetlen kicsi beavatkozással is. – Próbálta magyarázni valakinek, aki tökéletesen tisztában volt mindezzel. – Egy családi tragédiáért sem tehetem kockára az Idővonal tisztaságát.

Meru itt el is veszítette a türelmét. Járkálni kezdett a fia előtt, és a világoskék szemei már vad villámokat szórtak.

-         John, ez csak minket érintene. Nem csak egy családnak tennéd könnyebbé. De ezt te nem érted, igaz? Neked ott voltam én, ott volt az apád, te egész családban nőttél fel! – Fordult végül újra a fia felé.

Petersonnak sem volt sokkal több türelme, mint az anyjának.

-         Apát hagyd ki ebből! – Morogta vissza dühösen, és kissé már megrémülve.

Meru azonban nem hagyta magát.

-         Az apád nem ilyen volt! Lehet, hogy nem követte mindig a leírt szigorú szabályokat, de mindig helyesen cselekedett! – Vágta hozzá, és egyúttal a kezeit is csípőre.

Peterson felvette ugyanezt a pózt, bár igyekezett lenyugodni.

-         És ez lett a veszte! – Tüzelt vissza, mielőtt meggondolhatta volna, mit beszél.

Meru hátratántorodott, ahogy a szemeibe könnyek gyűltek. De vett egy mély levegőt, és próbálta visszanyelni a régi, de még mindig frissnek tűnő fájdalmat, és igyekezett inkább a feladatára koncentrálni.

-         Kisfiam, nézd, ez nem akkora dolog, mint, amekkorát csinálsz belőle. De megmenthetnél vele sok életet. A nagyszüleidét, az enyémet, Lisa néniét. Azokat, akiket Anya, vagy a Mami, a te nagyszüleid menthettek volna meg, ha lett volna esélyük tovább élni. Kérlek! – Csillogtak fel Peterson kapitány égkék szemeibe, ugyanolyan égkék szemek.

Jonathan tudta, látta és érezte, ennek az árnyékában nőtt fel még ő is. Egészen kicsi kora óta ismerte Lisa nénit, egészen kicsi kora óta hiányzott neki a két nagyszülő, egészen kicsi kora óta hallgatta a történeteket és nézhette végig Kira Elisabeth szinte őrült keresését a történelemben, hogy meghatározza, miért kellett árván felnőniük. Miért nem volt mellettük legalább az egyik édesanyjuk.

Aztán Jonathan az apjára gondolt, Christopher Peterson kapitányra, aki híres volt a Csillagflottában, híres nem csak arról, hogy kiváló kapitánya volt az Enterprisenak, a ’Flotta zászlóshajójának, hanem, hogy mindig, mindig a nagyobb jót követte, hogy képes volt elmenni, megtenni bármit, ha azt a szíve helyesnek tartotta. Ha hitt benne. És később, ebbe halt bele, egy küldetés során, ezrek életét mentve meg. Hősként gondolt rá az óta is bárki, aki a nevét kiejtette. Csak ő, a fia nem volt képes mit kezdeni az apja emlékével éppúgy, ahogy az apja árnyékával sem tudott sosem. A neve végigkísérte az Akadémián, a szolgálatba állása első és későbbi éveiben is. Végig, mindig a nagy Peterson kapitányhoz hasonlították. De az igazság az volt, hogy a nevükön kívül nem volt bennük semmi közös. Jonathan mindig szigorúan a szabálykönyv szerint ment, már az Akadémián híres volt a precízségéről, arról, hogy az ő ágya volt mindig milliméterre pontosan beágyazva. Később ő lett az a kapitány, aki még soha, egyszer sem tért el a szabálykönyvtől. Az apja, a híres Christopher Peterson kapitány tökéletes ellentéte.

-         Rendben. – Bólintott végül és mondta ki a szót, ami a legnehezebb volt egész életében.

Meru kinyitotta a száját, aztán becsukta, végül megpróbálta még egyszer. Ennél jóval nagyobb ellenállásra számított.

-         Tényleg? – Nyögte ki az egyszavas kérdést.

Peterson bólintott. És elmaradt a súly, amire várt, a felelősség, a döntése súlya. Ehelyett inkább könnyebb lett, a szíve körül. Hiszen arra hallgatott, a szívére. Most először életében.

-         Igen. Lisa néni kiszámolja a szükséges változtatásokat? – Kérdezte, most már sietett.

Meru rekordidő alatt szedte össze magát a sokkból, amit a fia viselkedése okozott.

-         Igen. Úgy gondoljuk, hogy meg kell változtatni a kronoton növekedés gyorsaságát, ha ez sikerül, és a megfelelő változót használjuk, akkor az utolsó előtti ugrás kronoton-szint növekedése megváltozik, ami ha helyesek a számítások, visszaviszi őket az eredeti tér és időkeretbe. Így sosem járnak a harmadik ugrással elért Univerzumban, Anya sosem lesz kitéve az idegen kórokozónak, és nem hal meg négy évvel Lisa születése után, mikor a vírus aktivizálódik. – Fejezte be a kört, ami koránt sem volt teljes, de a számára fontos információt tartalmazta.

Peterson egy ideig állt és fürkészte az anyját, végül bólintott.

-         Jó. Szólj, ha készen vagytok.

Meru elmosolyodott, ugyan azzal a mosollyal, ami bár ő nem tudott róla, de a Mamijának is a sajátja volt, sok-sok évvel korábban.

 

***

 

Kapitányi napló, USS Defiant, Worf kapitány, Csillagidő 54145,4.

A másik térsíkból érkezett Defiant végül elhagyta az Univerzumunkat, mi pedig folytatjuk utunkat a Larenian szektor felé, hogy megsemmisítsük a következő Jem’Hadar tenyész-telepet.

Mindent bevetettem, hogy a másik Defianttól megkapjam a Dominium legyőzéséhez szükséges információkat, de azok az emberek nem értik, mi folyik itt. Ott még fontosak az irányelvek, minden szabályuk.

Kapitányi napló vége.

 

Worf unottan fejezte be a napló bediktálását, aztán körbenézett.

-         Nem is értem, mért vesződöm még mindig ezzel, valaki még olvassa ezeket? – Érdeklődött morogva, de inkább csak magától, választ nem várt.

Nog fordult hátra hirtelen és a ferengi cimpái mintha egy kissé ijedten elálltak volna.

-         Uram, egy üzenet érkezett Wesley hadnagynak. – Jelentett.

Worf előredőlt, aztán hátra nézett Ezri Dax felé. Aki bólintott egy kicsit.

-         Hozza fel! – Morogta a klingon, aztán hátradőlt, nem is követve, hogy Ezri távozott a Hídról.

Néhány perccel később újra nyílt az ajtó, és Wesley viharzott be.

-         Ajánlom, hogy gyors legyen, mer’ még be kell fejeznem a pajzskalibrációkat. Mer’ ha nem, akkor a Jem’Hadar szitává lő minket, azt majd nézelődhetünk a lyukakon kifelé a jó kis hűvös vákuumba. – Közölte igen terjedelmesen, hogy őt még várja a munkája, de a végét elröhögte, de addigra már meg is állt a kapitánya előtt.

Worf csak rezignáltan mérte végig, egyrészt megszokta már, másrészt Wesley még labilisan is átkozott jó gépész volt, sőt, az ötletei az óta mióta kissé őrült, még jobbak is lettek. Amellett, egyszerűen csak nem volt más. Kénytelen volt Wesleyt alkalmazni.

-         Üzenete jött. – Morogta oda neki, amúgy klingonosan.

Wesley erre megállt, felvonta mindkét szemöldökét, aztán a kormány felé fordult. Sápadt volt, kissé szürke is.

-         Honnan? – Kérdezte visszavéve az előző hangból.

Nog megfordult, és alig észrevehetően, de reszkettek a fülcimpái. Ő már látta milyen, amikor Wesleynk elfogy a türelme, valami felidegesíti, vagy éppen elvesztette a gyógyszerét. Sőt, a saját cimpáin is érezte már, vissza is kellett varrni az egyiket, azóta van egy heg hátul, ami annak volt köszönhető, hogy Ezrinek remegett a keze a visszaoperálás közben.

-         A másik Defiantról, Hadnagy. A másik Wesley hadnagytól. – Nyögte és igyekezett hátrébb húzódni a székében.

Wesley állt jó néhány pillanatig nyugodtan, aztán végül némán közelebb lépett, és még mielőtt lehajolt volna elolvasni az üzenetet, észrevette a ferengi pilóta reszketését.

-         Ugyanmá’, Nog, még mindig a múltkori? – Kérdezte, meglapogatva a ferengi vállát, egy széles vigyor kíséretében. – Nem kell izgulni, ma bevettem a bogyóimat, meg egyébként is Ezri lenyugtatott. – Magyarázta, igaz Nog ettől még nem érezte jobban magát. Végül Wesley előrehajolt, megnyitotta a fájlt, amit kapott és gyorsan végigfutotta, miután jó néhány pillanatig küzdött magával, remélve, hogy nem lesz benne semmi felkavaró. Nos, számára nem is volt az, mindazonáltal azért nagyon érdekes. Felállt, megfordult és összecsapta a kezeit, aztán össze is dörzsölte őket. Végül elvigyorodott. – Nos, érdekel valakit egy vírus, amely meggyengítheti az Alapítókat? Eladó. – Röhögte el a végét ennek is.

A Hídon csend állt be, mélységes, döbbent csend. Worf se, Ezri se, a két fiatal, szinte még gyerek tiszt se, és Nog se volt képes hosszú percekig megszólalni. A remény, amelyet már olyan rég feladtak, az a remény, amely nem volt számukra semmi más, mint egy jegy a holnapba, egy jegy, amivel akár élhetnek még egy napot, az most átalakult, olyan gyorsan, olyan hirtelen és hihetetlenül, hogy elvette a hangjukat.

Úgy tűnt, hogy valaki, egyvalaki arról a másik hajóról megszánta őket, és átküldte a kulcsát a háború megnyerésének. Mert ha az Alapítók nincsenek, akkor a Jen’hadar, a Dominium teljes katonasága, teljes harcereje az istenei nélkül marad. És akkor…

Végül Worf volt az, aki ellökve a ferengi pilótáját odaugrott és megnézte az adatokat. Aztán felnézett Wesleyre. Majd a többiekre.

-         Ki van benne egy kis istenirtásban? – Kérdezte egy nyers, farkasvigyorral az arcán.

Amit egy pillanatnyi csend követett, majd hangos, elemi ösztönöket felszabadító éljenzés.

 

Három elszánt, üres, megtört, de makacs tekintet kúszott alig néhány centivel a hűvös padló felett.

-         Csak elég közel kell kerülni az Alapítóhoz, és észrevétlenül rákenni. – Suttogta az egyik.

Wesley oldalra nézett, és elvigyorodott.

-         Jajj, Kapitány had csináljam én, úgy szeretném! – Húzta el a hangját, aztán a kezét a szája elé kapva elfojtott egy röhögést.

Worf erre a másik oldalán kúszó Ezrire nézett, aki egy pillanatig habozott, majd megvonta a vállát. Amire Worf sötét tekintete visszafordult a főgépésze felé.

-         Wesley ez nem lesz egyszerű. – Próbált még mindig más megoldást találni, mint a terve kulcsrészét rábízni egy kissé egyébként is labilis emberre.

Wesley azonban megállt, megragadta a nálánál jóval nagyobb klingon gallérját, a szűk járatban a hátára fordította, ráült, és onnan nézett rá, az ajkai mindössze, ha két centire voltak Worf arcától. Az égkék szemek szikráztak és olyan szenvedéllyel égett bennük a gyűlölet és bosszúvágy, hogy bárki mást megölt volna ott helyben, de Worf azért mégiscsak Worf volt.

-         Idefigyeljen Kapitány! Engem nem érdekel, hogy egyszerű-e vagy sem. Meg lehet ölni egy Jem’Hadart? Megcsinálom. Meg lehet ölni egy Alapítót, a Jem’Hadar istenét? Megcsinálom. Meg lehet ölni sok Alapítót? Megcsinálom. És tudja, miért? Maga klingon, meg fogja érteni. Nerysért. Úgyhogy, Kapitány, ne álljon az utamba. Adja a vírust, és én rákenem arra a lényre! Megértett? – Morogta ember létére olyan mélyen és veszélyesen, ami becsületére vált volna egy klingonnak is.

Worf megmutatta a nem kicsit éles fogait, aztán levetette magáról a félőrült főgépészét, de a gallérját azért már ő tartotta.

-         Magáé a pálya Wesley, de ne szúrja el! – Morogta vissza neki, de a szemében elismerés csillogott.

Wesley elvigyorogta magát, de ez már az adrenalin, a bosszú és ölésvágy vigyora volt. Aztán nemes egyszerűséggel tovább mászott.

Worf erre Ezrire nézett, aki csak megrázta a fejét, és követte.

Nem telt bele csupán néhány percbe, és már elváltak, hárman, három felől közelítették meg a bázis Vezérlőtermét, ahol egy női Alapító tartózkodott, kardassziaiak és breenek társaságában. Az a két szövetség, ami hihetetlenül erőssé tette őket, mikor visszaszerezték a Féregjáratot, elpusztítva a Deep Space Ninet. Volt utánpótlás, volt kapcsolat a Gamma Quadránssal, a két szövetségesüket a kardassziaiakat és a breeneket is behódolásra késztették. Nem volt már semmi, ami az útjukba állt volna, hogy legyőzzék a Föderációt, aztán sorba a Klingon Birodalmat, a Romulánokat, és minden kis népet.

Wesley égkék szemei villogtak elő a terem egyik szerelőjáratából, két másikból pedig Worfé és Ezrié.

Se az Alapító, se a teremben tartózkodó néhány Jem’Hadar, se a kardassziai és breen őrök nem tudták mi történik. Frézer lövések jöttek a falból, kettő, azonnal leszedve két breent, aztán két kardassziait. A következő pillanatban a harmadik irányból előugrott egy embernő. Ordítva vetette rá magát egy tőrrel az Alapítóra, kissé nevetségesnek hatott, miután egy tőr nem ért sokat egy alakváltó Alapítóval szemben.

A frézertűz nem szűnt meg, annak ellenére sem, hogy a Jem’Hadar katonák már fedezékből tüzeltek vissza, meg az előugró embernőre is. Aki végül az Alapító karjaiban landolt és onnan vigyorgott fel rá, már jó néhány diszruptorlövéssel a hátában.

Wesley égkék szemei összehúzódtak, majd kitágultak a fájdalomtól, ahogy az egyik precíz gépészkeze végigsimított az Alapító arcának oldalán, a másikkal görcsösen kapaszkodott a karjába. Az arcán már a közeledő halál árnyéka kísértett. De még vigyorgott, igaz, az elméje régen nem tapasztaltan tiszta volt. Aztán közelebb húzta még magához az Alapító arcát.

-         A Próféták kegyelmezzenek… - Suttogta egyenesen az Alapító tekintetének.

Aztán csúszni kezdett lefelé. A szemei tágranyíltan meredtek bele a világba, abba az elromlott, kegyetlen, üres és fájdalmat hozó világba, ahonnan távozni készült. A hátát már egy tucat diszruptorsérülés festette vörösre, ahogy a vér végigfolyt a felhasított, megégett egyenruha szöveten. Aztán lassan leért a földre, az arca jobbra fordult, ahogy egészen elsimult. Már nem érzett fájdalmat, a kölyök-vonások már nem torzultak el. Az égkék szemek egykedvű rácsodálkozással nézték az utolsó pillanatait. De aztán megjelent bennük valami. Valami nagyon mély, valami nagyon szép, valami elsődleges, valami nagyon tiszta. Még azelőttről, hogy elveszett volna, még azelőttről, hogy gyilkossá, hideg vérű tömeggyilkossá vált volna. Még abból az időből, amikor még érzett, mélyen és tisztán. Még abból az időből, amikor egy mélybarna szempárra ébredt minden reggel, és még képes volt mélyen érezni. Egy pillanatra ezt mind visszakapta. Egy pillanatra olyanná vált, amilyen volt, egy pillanatra mélyen és tisztán érzett, semmi mást, mint azt a szerelmet, amit megtalált, s aztán olyan kegyetlenül elvették tőle. Azt a mindent elsöprő szenvedélyt. Még az utolsó pillanatban képes volt tiszta lenni, és megbánni. Megbánni mindent.

-         Nerys… megyek…

Suttogta két véres ajak a világnak, hogy hirdesse, hogy nem győzték le, hogy bár úgy tűnt, de a győzelem csak átmeneti volt. Mert a végén mégis csak Csillagflotta tisztként, a végén mindent megbánva, mindenre rájőve és mindent megértve távozott. Tisztán. Az elméje, a szíve és a lelke tiszta volt. Mindegy, hogy a Próféták befogadták volna a megbánás nélkül is. Azért ő megbánta, és így, érezve halt meg.

Egy égkék szempár tűnt el végül, megnyugodva, megpihenve és békésen. Ahogy a finom szemhéjak lecsukódtak, bezárva végül minden fájdalmat és szerelmet. Minden kettősségét az életének.

 

Worf alig néhány perccel később már ott térdelt Wesley teste mellett, az Alapító elmenekült, de ezt is akarták, nem maradt a bázison senki. Csak ő, Ezri és Wesley teste.

Végül hátra vetette a fejét és felordított, hosszan, elnyújtva, megadva a tiszteletet az elesett bajtársának, klingon szokás szerint. Aztán elhallgatott, csendesen nézett le az élettelen testre. Végül fel Ezrire. Már csak ketten maradtak.

A fiatal trill nő, törékeny, mégis vérrel átitatott kezei nyugodtan pihentek a széles klingon vállakon, a szemeiben pedig még voltak könnyek Wesleyért is. Az elveszett barátért.

-         Bajori szertartást akart. És hogy Nerys mellé temessék. – Suttogta halkan.

Worf felnézett rá újra.

-         Megérdemelné, hogy Sto-Vo-Korba kerüljön, igazi harcos volt, tiszta becsülettel. – Felelte, és ez volt a legnagyobb elismerés, amit adhatott. Amit sosem adott a gépésznek, amíg élt.

Dax vett egy mély levegőt, aztán megérintette a komjelvényét.

-         Defiant, felsugárzás, három fő.

S a transzporter szétszedte a testüket, aztán összerakta, hogy a Defiant Transzporter Szobájában végül leléphessenek a dobogóról, Ezri és Worf, Wesley élettelen testével a karjaiban.

 

***

Kira ezredes felállt, és fürkészte a képernyőt, ahogy mindenki más is.

-         Tehát, hol vagy mikor vagyunk? – Kérdezte, már éppen kezdve belejönni az egész idő és térutazásba.

Dax hátra fordult felé, és felnézett.

-         Mindössze tíz évvel korábban.

Kira erre felvonta mind a két szemöldökét, aztán Latara felé fordult.

-         Van hajó, vagy bármi a közelben?

Az Őrnagy gyorsan végignézte a távolsági érzékelők által beküldött adatokat, aztán megrázta a fejét.

-         Nincs, Kapitány. – Jelentett, a megállapodás, és szokás szerint rangtól függetlenül is kapitánynak szólítva az Ezredest.

Aki erre visszaült, hogy a következő kérdését, már a kapitányi székből tegye fel.

-         Mennyi időnk van itt? – Kérdezte, gondolatban már keresve a tíz évvel korábbi eseményeket.

Dax és Wesley is elvégezte a számítást, de végül a Parancsnok jelentett.

-         Harminckét perc negyven másodperc.

Kira erre keresztbe tette a lábait és hátra dőlt.

-         Főnök, működik az álca? – Kérdezte, miután nem szeretett volna belefutni senki ismerősbe.

Wesley nyelt egyet, előkészítette az álcát és közben rájött, hogy nem csak tisztként van komoly bajban. Mindezt körülbelül két egész négy tized másodperc alatt.

-         Igenis, Kapitány. – Jelentett vissza.

Kira bólintott, aztán Latara felé fordult.

-         Be az álcát, ne vegyen észre senki. És figyeljék a környező űrt. – Adta ki a parancsát.

És így már mindenkinek volt dolga, alig néhány másodperc múlva már jöttek is vissza a jelentések.

-         Álcázódunk.

-         Továbbra sincs hajó a közelben.

-         Még harmincegy perc tíz másodperc.

Kira bólintott, és immár nem volt más dolog, mint várni.

 

Mindössze harminckét perccel később egy pár égkék, és egy pár még kékebb szem emelkedett fel Kira ezredesre döbbenten.

-         Na, hol vagyunk? – Kérdezte Kira, észrevéve nem csak a főgépésze, de az első tisztje tekintetében is, hogy valami történt.

Wesley felpattant, és odalépett Dax mögé, ott is megnézve az értékeket. De ott is stimmelt.

-         Ezt nem értem… - Mormogta az orra alatt, miután érezte, hogy már Kira is ott áll felettük.

Dax is rázta a fejét.

-         Pedig ez stimmel.

-         Mondjátok már! – Kérte Kira türelmetlenül, már tényleg elege volt a furcsa világokból.

Dax és Wesley egyszerre néztek fel rá.

-         Otthon vagyunk. – Mondta ki végül a Parancsnok.

Kira pislogott és önkéntelenül is a főgépészre nézett.

-         Ez biztos? – Kérdezte, nem számolhatta el, még lett volna egy ugrás, legalább is az Excalibur adatai szerint.

Wesley hadnagy bólintott.

-         Igen, megvan a napkitörés, és minden adat stimmel, hazaértünk, a saját időkeretünkbe és univerzumunkba. – Mondta el hosszabban is.

Kira erre végül hátralépett, és bízva a két tisztjében kiadta a parancsot.

-         Akkor tűnjünk el az anomália közeléből, teljes impulzus. Távolodjunk el egymillió kilométerre.

-         Igenis. – Fordult a pultjához Dax, és táplálta be az iránymódosítást.

Wesley pedig már visszaült a saját pultjához és az érzékelő adatokat böngészte, a háta mögött Kira ezredessel.

-         Ez furcsa… - Mormogta maga elé, érthetetlenül.

-         Mintha mesterségesen változtatták volna meg a kronoton-szint változást. – Tette végül tisztába Dax, aki visszatért az érzékelő adatokhoz.

-         Az hogy lehet? És ki? – Kérdezte Kira, aki most már végképp nem értett semmit, de nagyon szerette volna.

Wesley hátra nézett, aztán vissza, és ellenőrizte még egyszer.

-         Nem vagyok tökéletesen biztos benne, de szerintem az Excaliburról valaki. Azzal a technikával lehetséges.

Kira pislogott és csípőre vágta a kezét.

-         Akkor miért nem juttattak haza minket akkor, mikor ott voltunk? – Kérdezte logikusan.

Dax fordult a székével befelé.

-         Talán, mert nem akarták megváltoztatni az idővonalat. – Felelte hirtelen nagyon komollyá válva.

Kira odafordult, aztán végiggondolta.

-         És miért döntöttek végül mégis úgy, hogy hazajuttatnak egy ugrással előbb? – Kérdezte, bár nem várva rá igazán választ.

Latara is figyelt már egy jó ideje, és most befordult ő is a Híd közepe felé.

-         Talán… - Kezdte, aztán, ahogy ránézett mindenki, elhallgatott, és meggondolta magát. – Talán sose tudjuk meg. – Fejezte be végül egészen másképp, mint, ahogy akarta.

Kira nem szerette, ha valamit nem tudott vagy valami lezáratlan maradt, de nem tehetett sokkal többet, és egyébként is, még dolga volt. Sok dolga. És egy nehéz döntés, illetve dilemma előtte. Nyelt egyet, küldött egy jeges tekintetet a főgépésze felé, aztán visszaült a székébe és kiadta a parancsot.

-         Irány a DS9, ha kiérünk a rendszerből térváltás és hatos fokozat.

-         Igenis, kapitány. – Fordult azonnal Dax parancsnok teljesíteni.

Kira pedig még nyelt egyet, vett egy mély levegőt és miután már csak a hazaút volt hátra kiadhatta azt a parancsot, amelyre egyetlen kapitány vagy vezető sem vágyott, sőt, rémálmaikban sem akarták sosem.

-         Őrnagy… - Fordult Latara felé a székével. Aki fel is nézett rá szintén befelé fordulva. És bár Kira látni vélte, hogy a biztonsági főnöke tudja, mi következik, azért mégis csak neki kellett kimondania. – Vezesse el Wesley hadnagyot a fogdába további utasításig! – Parancsolt jegesen. Maga sem tudta, hogy miért volt képtelen távol tartani a hangjától a benne hirtelen abszolút nulla fokosra fagyott érzéseket, de nem sikerült.

A Híd megmerevedett, de senki nem mert felnézni. Mindenki csak ült a pultjánál és inkább nagyon gyorsan lefuttatott egy extra diagnosztikát. Csak Latara állt fel és tette a dolgát. Odalépett a már felálló főgépész mellé, és biccentett a fejével az ajtó felé. Nem vitte azért rá a ki tudja mije, hogy megbilincselje.

Wesley, vagy inkább a tiszt mögött Nick még visszafordult, keresve Nerys tekintetét. De nem találta. Csak Kira ezredest, aki ült a székében, mereven bámulva ki a kilátóernyőn, egyszer sem nézett fel rá. Nem méltatta egyetlen további szóra vagy tekintetre sem. Végül engednie kellett, ahogy megérezte a karján Latara kezét, ahogy jelezte, menni kéne. És ment. Tudta, hogy megbocsáthatatlant, de legalább is nagyon súlyos dolgot követett el. De ettől még nem hitt kevésbé benne. Hát ment, követte Latarát.

A Hídon pedig súlyos csend maradt.

Mozgás is csak addig volt, amíg Kira hátradőlt. És nekiállt megoldást találni arra, hogy fogja Nick Wesley hadnagyi rangját megtartani, milyen büntetést fog kiszabni, és mit fognak kezdeni az egésszel.

 

-III-

A Deep Space Nine Vezérlőjébe érkezett egy turbólift, magával hozva a Latara őrnagy által kísért főgépészt, aki szinte rezignált nyugalommal lépett ki, gondolatban már elbúcsúzva attól a második kis arany pöttytől a gallérján, amit még csak néhány hónapja kapott vissza.

Fel sem nézett senkire, csupán végigsétált, majd fellépdelt a lépcsőn és csengetett. Aztán hirtelen már ott is találta magát az állomásparancsnoki irodában, immár Latara nélkül, a hatalmas asztal előtt, szabályszerű vigyázzban, szemben egy még mindig nagyon csalódott, nagyon dühös és nagyon ideges Kira Nerys ezredessel.

-         Nicole Wesley hadnagy, jelentkezik, Asszonyom. – Jelentkezett szabályszerűen egy pillanatra elkeseredetten kutatva a mélybarna szemekben valami támaszért. Egyelőre azonban nem talált.

Kira hátradőlt, a kezében egy rögzítővel, az arcán egy még Nick számára is olvashatatlan maszkkal, és sóhajtott egyet nehezen.

-         Maga megtagadta a közvetlen parancsom, Hadnagy. – Közölte hidegen, de még visszafogta magát. – Ezt nem vagyok hajlandó eltűrni. A viselkedése megmagyarázhatatlan és tolerálhatatlan. Maga megszegett nem csak egy közvetlen parancsot, de az Elsődleges Irányelvet is… - Folytatta még mindig olyan hidegen, hogy egy breen is didergett volna tőle. – Nem ezt vártam magától. – Tartott újra szünetet, ahogy figyelte a szavai hatását a tisztjén. – Most pedig… – Kerülte meg az asztalt. – halljam, mi a fenét képzelt magáról!? – Csattant úgy, hogy nem csak a Vezérlőben hallották, de Wesley is összerezzent rá, éppen csak megállva, hogy hátra ne ugorjon egy lépést.

Nyelt jó néhányszor nehezen, amíg összeszedte a gondolatait. Aztán végül még egyszer utoljára megnedvesítette az ajkait. Az égkék szemei nyugodtan pihentek szikrákat vető mélybarnákban.

-         A látottak és hallottak alapján és hatása alatt cselekedtem. Ami nem ment fel, nem enyhítő körülmény. A felelősség csak az enyém, és a teljes súlyával vállalom. – Felelte szárazon és professzionálisan.

Kira állkapcsa már mozgott, amiről már mindenki tudta, biztos jele, hogy kitörni készül valami, ami nem csak a zöldfülű zászlósok rémálmaiban kísértett. És kint, a Vezérlőben egyként húzódott hátra mindenki, aki eddig az ajtón keresztül figyelte a jelenetet. De Kira folytatta.

-         És mégis, ezek után, hogy bízzak meg magában? Hogy bízzak magára bármit is, azzal a tudattal, hogy talán majd most is csak úgy gondol egyet és megszeg egy közvetlen parancsot? – Maradt egyenletesen magas és hideg a hangja.

Wesley nyelt egyet, rájött ő már, hogy hatalmasat hibázott, és ami rosszabb, arra is, hogy nem tenne mást, ha újra élhetné. És mindemellett azt is tudta, hogy itt nem a bizalomról van szó.

-         Beszélhetek nyíltan, Ezredes? – Kért engedélyt, egy kissé behúzva a fejét, várt egy újabb kitörést.

-         Igen. – Jött e helyett egy bólintás és egy halk szó.

Erre vett egy nagy levegőt, és neki látott.

-         Ha még egyszer kellene tennem, ugyanúgy megtenném… - Kezdte halkan és nyugodtan. – Azok az emberek megérdemelték a békét. És az adatokkal, amiket átküldtem megnyerhetik a háborút. Több millió további életet megkímélve. Ez jó. És, ha ez egy pöttyömbe kerül, akkor abba kerül. Mindazonáltal… - Emelte fel mindkét kezét késleltetve még kicsit a szinte biztosan elkerülhetetlen kitörést. – Tisztában vagyok a tettem súlyosságával, minden szempontból. És meg tudom ígérni, hogy nem fordul elő többé. – Fejezte be őszintén.

Kira kinyitotta a száját, aztán becsukta, végül elfordult és járkálni kezdett. Aztán, ahogy hirtelen visszafordult a főgépész felé, az asztalba csapott ököllel úgy, hogy a reccsenésről nem lehetett megállapítani, hogy az ökléből, vagy az asztalból származott. Wesley összerezzent és önkéntelenül is megfeszült egy kis izom a nyakában. De állta.

-         Mégis, mit gondol, dísznek van a kapitány? – Kérdezte az Ezredes elég hangosan, hogy levegőáramot keltsen és hátraugrassza a továbbra is őket figyelő teljes személyzetét a Vezérlőnek. – Mégis, mi lenne, ha mindenki csak kénye-kedve szerint dolgozna? Mi? Ha nem tetszik a parancs, akkor nem hajtom végre, ha tetszik, akkor végre hajtom! Magától ennél sokkal többet vártam! Mélységesen csalódtam magában! – A végére izzott a hangja és a két mélybarna óceán is az igaz, szenvedélyes csalódottságtól. Wesley nyelt, a mellkasa, és a gyomra eddig is tűhegynyire zsugorodott maradványai még kisebbre mentek össze. De állta a tekintetet, a vihart és a legnehezebb érzelmi részt is. Próbált beszélni de nem volt rá esélye. - Nem adtam engedélyt, hogy beszéljen! – Kiabálta az Ezredes milliméterekre az arcától. – Nos, Hadnagy. A rangja ezúttal megmarad, miután Ross admirális szokatlanul elnéző volt. De egy hónapi elzárást kap, és egy fegyelmi bejegyzést a személyi anyagába. A büntetésének letöltésére azonnali hatállyal jelentkezzen Latara őrnagynál! – Állt meg levegőt venni, és lenyomni a temperamentumát. – Most pedig takarodjon a szemem elől! – Csúszott vissza a hangja olyan magasságokig, ami megrezegtette az ajtót.

Wesley vigyázzba vágta magát, még feszesebbe, mint eddig, még megpróbálta csak a halvány nyomát keresni valami támasznak a mélybarna szemekben, de miután nem talált, csak nyelt és bólintott. Aztán szabályszerűen lelépett.

Kira az asztala szélének roskadt, megtámaszkodva hátul mindkét kezével, és lehajtotta a fejét. Eddig bírta. Talán a legnehezebb kihívás elé ez az utóbbi talán tíz perc állította. Nem az, amíg jelentenie kellett Ross admirálisnak, nem is az, amíg ki kellett találni a büntetést, vagy meg kellett tartani a tekintélyét, melyen gyakorlatilag nem is esett csorba, hiszen ennél az ő tekintélye sokkal erősebb, sokkal jobban tisztelik a beosztottjai. De ez a lecke volt a legnehezebb, amit adnia kellett a pályafutása során. És most rájöhetett újra, hogy miért is ráncolja a homlokát a ’Flotta annyira az eltérő rangú, együtt szolgáló párokra.

Végül visszasétált a székéig és leült, kifordulva az ablak, a csillagok felé. És próbált megoldást találni a hirtelen előtte, sőt nem, a hirtelen közöttük álló megoldhatatlannak tűnő problémára.

 

Nick Wesley étvágytalanul turkálta az ételét, igaz a tekintete távolian meredt a semmibe, illetve az őt fogva tartó erőtérre. Ami valójában nem is lett volna olyan szörnyű. Hiszen már a felét le is töltötte a hónapnak, ami ki volt szabva. De a magánnyal nem tudott mit kezdeni. Mert ugyan meglátogatta néha Dax, egy-egy vita, vagy csak egyszerű beszélgetés erejéig, amikor még ők ketten is elvitatkoztak azon, hogy vajon jól döntött-e, igaz, anélkül, hogy Dax akárcsak egyszer is állást foglalt volna. És persze Latara is bement néhányszor. Na meg ott voltak az őrök, akikkel szintén lehetett beszélgetni, miután a jó főgépész valójában nem számított olyan elvetemült rabnak, aki csak azt leste, hogyan lóghatna meg. Sőt, egész kedélyesen el is beszélgetett egy-egy este a gammás biztonságisokkal. Egy ízben még Quark is jött, hogy rásózzon valami jobb kosztot, igaz Latara elzavarta. De ettől Nick még magányos volt. Mert pont az nem jött, akivel a leginkább beszélni akart, akivel a legtöbb megbeszélni valója lett volna. És Kira Nerys bizony nem jött, se Nerysként, se Kira ezredesként. Még csak nem is üzent.

-         Hé főnök, annyira azért nem rossz. – Ijesztette fel a gondolataiból Latara hangja.

Amire felnézett, és csak akkor vette észre, hogy az arcán egy tényleg fancsali kifejezés lehet. Gyorsan összekapta a vonásait, aztán leküzdött egy falat főzeléket, ami igazán pocsék volt, persze nem annyira, amennyire a fintorból az arcán tűnt.

-         Maga nem ezt eszi, mi? – Kérdezte meg, ahogy lenyelte.

Latara közelebb lépett és megrázta a fejét.

-         Hát nem. – Tartott egy kis szünetet, aztán oldalra billentette a fejét, és onnan tanulmányozta a főgépész arcát. – Ha akarja, hozathatok magának valami jobbat.

Nick felemelte a fejét, és egy ideig fürkészte az Őrnagy, mint mindig most is sztoikus arcát, aztán megrázta a fejét.

-         Nem pocsékolok erre szívességet. Megfelel ez is. – Hárította el végül visszatérve a főzelékhez.

Latara elhúzta a száját, már majdnem úgy nézett ki, mintha mosolyogna.

-         Tudja, most senki nem mer ezzel az Ezredes közelébe menni. – Érzett rá a csak árnyaltan célzott szívesség miben létére.

Nick felnézett újra, és felhúzta a lábait, ahogy nekidőlt a falnak, aztán a térdére tette a tányért, egyensúlyozva egy kicsit.

-         Akkor esetleg elkérhetné tőle a papír-könyvemet. – Próbálta reménykedve, miután tényleg unalmas tudott lenni néha a „rabság”. És tudta volna használni, ha leírhatta volna a gondolatait, mint mindig, ha komoly baj volt, vagy ha nem olyan komoly, esetleg, ha valami jó történt, vagy csak úgy, mindig.

Latara felvonta mindkét szemöldökét, fogalma sem volt miről van szó.

-         A mit? – Érdeklődött, és közelebb lépett, miután látta, hogy a főgépész mindjárt végez az ebédjével.

Nick lenyelte az utolsó előtti falatot is, és amíg összekaparta az utolsó kanálnyit is, addig magyarázta.

-         Egy kis papírkönyv, tulajdonképpen naplószerű. De ő tudni fogja. Ha úgy adódik, elkérhetné. Ezért csak nem szedi le a fejét. – Nézett fel végül, miután az utolsó csepp főzelék is a kanalában pihent, aztán bekapta, és le is nyelte gyorsan, miután nem lett jobb az utolsó falatra sem.

Latara közelebb lépett, és lekapcsolta az erőteret, aztán elvette a gépész által kinyújtott tálcát. Végül visszakapcsolta az erőteret.

-         Oké. Nem ígérem, hogy sikerül de megpróbálom. – Egyezett bele végül.

Nick közelebb lépett, egészen az erőtérig.

-         Ennyire rossz? – Kérdezte egészen halkan.

Latara felnézett, aztán elhúzta a száját.

-         Tombol, és nem tűri még a nevét sem hallani. Megszegte a parancsát. Mire számított? – Kérdezte, aztán tartott egy kis szünetet, végül egy kissé ellágyult a mindig sztoikus kifejezés. – Na, de ne aggódjon, meg fogják oldani. – Próbált lelket verni az elkámpicsorodni készülő gépészbe.

Nick csak bólintott, aztán visszaült a priccsre, nekidőlve a falnak.

-         Ha egyszer hajlandó lesz beszélni velem. – Nézte távolian a mennyezetet.

Latara csak fogta a tálcát és távozott. Neki még el kellett kapni egy csomó rosszfiút. Na meg, meg kellett szerezni valami könyvet, vagy mit.

 

Az ajtócsengő volt az, ami nem csak a csendet zavarta meg, de a meditációt és az imát is, meg Neryst is.

-         Tessék! – Kiabált ki, és állt is fel azonnal, elfújva a gyertyákat az oltáron.

Az ajtó kinyílt és Latara Koren lépett be.

-         Hello, Nerys. – Köszönt, ahogy megállt, egy kissé kényelmetlenül alig egy lépéssel belül az ajtón. És körül nézett a nappaliban, mely ízléses volt és otthonos. Ettől mindig rátelepedett a mellkasára egy nehéz érzés, akár hányszor járt itt. Igaz, sosem értette, ha ez tényleg az otthonosság, akkor például Dax és Worf parancsnok kabinjában miért nem érzi sosem. Mindenesetre ő most nem ezért jött.

-         Koren. – Hallatszott meglepettség Kira hangjában, ahogy egy karmozdulattal hellyel kínálta. – Ülj le, adhatok valamit? – Kérdezte, bár a hangja azért elárulta, hogy inkább lenne egyedül, bár a türelme még kitartott.

Latara csak megrázta a fejét, és nyelt.

-         Nem, köszönöm. Nem maradok sokáig, csak egy percre jöttem. – Felelte, még mindig nem találva meg a bátorságot, hogy felhozza a napokban az Ezredes közelében egyszerűen csak került témát.

Kira bólintott, aztán közelebb lépett.

-         Mi hozott akkor ide? – Kérdezte, bár már volt egy jó tippje.

Latara nyelt még egyszer, és nem értette, hogy lehet, hogy ő, aki nem félt kardassziaiaktól, se amúgy semmitől, mégis habozik, ha az Ezredes haragja, vagy egy alapos vihar kilátásban van. Végül vett egy mély levegőt.

-         A főnök megkért, hogy kérjek el valami papírkönyvet. Mivel te nem jöttél, engem kért meg. – Hadarta el gyorsan, de így is kissé bőbeszédűbben, mint általában szokott.

Kira arcán megjelent valami Koren számára ismeretlen kifejezés, aztán csak szó nélkül elsétált az ablakig, a függőágyból kivette a mindig ott tartott könyvecskét, tollastól, és visszasétált vele a biztonsági főtiszthez, és a kezébe nyomta.

-         Itt van. – Erősítette meg szóban is, bár a hangja elcsúszott a hideg tartományból a jegesbe.

Latara pislogott egyet, aztán hátrébb lépett a biztonság kedvéért, miután valamiért volt olyan bolond, hogy gondoljon rá, hogy miután ő Nerys barátja…

-         Köszönöm. – Felelte, aztán egy kis szünet után folytatta. – Nerys… - Állta a mélybarna durániumkeménységű tekintetet. – tulajdonképpen miért bünteted még mindig? – Kérdezte, át sem gondolva.

Kira állkapcsai járni kezdtek, ahogy emelkedett benne a lassan irracionálissá váló harag.

-         Ez nyilvánvaló. – Szűrte a fogai között.

Koren felvonta mindkét szemöldökét, aztán csak oldalra billentette a fejét.

-         Itt nem a tekintélyedről van szó. Vagy a bizalomról, igaz? – Kérdezte próbálva közel jutni a lényeghez.

Kira azonban ezúttal sem tolerálta jobban a témát, mint az elmúlt két hétben.

-         Őrnagy, maga átlépi a határt! – Csúszott veszélyes mélységekbe a hangja.

Koren vett egy nagy levegőt, aztán hangosan kifújta.

-         A büszkeséged. – Jegyezte még meg, taktikusan hátrálva egy lépést az ajtó felé.

Kira szemei most már komolyan veszélyes villámokat szórtak.

-         Azt hiszem, jobb, ha most elmész, és azt elviszed neki! – Küldte el finoman.

Koren csak elhúzta a száját, de értett a szóból, és tudta azt is, mikor kell lelépni. Hát ment.

Kira pedig egyedül maradt, újra, a szörnyen üres kabinban. Saját magával, a büszkeségével és a gondolataival. Na meg persze ott volt még egy üres ágy is, egy függőágy, egy üres kád. Könyvek, gazdátlanul. Meg persze a szíve, amely már csak megbeszélni vágyott, csak kibékülni.

 

-Prologue-

Nick Wesley hadnagy a kezében a kis könyvével sétált ki a Fogdából, egy rövid köszönés után az Őrszobából is, aztán végig sétált a Promenádon, ügyet sem vetve az esetleg őt megbámulókra. Csak beszállt a turbóliftbe, a Lakógyűrű egyes szintjét kérve, és neki támaszkodott a korlátnak. Várt.

Fáradt volt, majdnem kimerült. Nem csak, mert a fogdai priccs nem nevezhető kényelmesnek, de még csak ágynak, vagy heverőnek sem. Nem tudott aludni. Nerys egyszer sem volt nála, most sem jött, hogy lejárt az elzárása. És nem tudott aludni, mert nem tudta mi vár rá otthon. Otthon, már az is eszébe jutott, van-e még számára otthon.

Sóhajtott egy nagyot, kiverve a túl paranoid gondolatokat a fejéből, és egyúttal kilépve a turbóliftből is, miután megérkezett.

Végig sétált az ismerős folyosón, befordult a sarkon, majd egy rövid pillanatra megállt az ajtajuk előtt. Nézte, hirtelen nem tudta, minek örülne jobban, ha Nerys otthon lenne, vagy nem.

Kirázta a fejéből ezt is, aztán emelte a kezét, hogy beüsse a kódot, de már nem volt rá ideje, mert nyílt az ajtó. És hirtelen szembe találta magát a párjával, a felettesével, a jegyesével.

-         Nerys?! – Csúszott ki meglepetten.

Kira csak hátralépett, beengedve a párját. Aztán szó nélkül visszasétált a kanapéig, miután az ajtó becsukódott Nick mögött. Le is ült, felrakva a lábait, az eddig a kanapén heverő rögzítőt pedig felvéve.

Nick pislogott, aztán megpróbálta jobban szemügyre venni Neryst. Végül ennek következményeként úgy döntött, jöjjön a forró, vagy legalábbis számára forró zuhany. Lerakta a naplóját a függőágyba, aztán miután ez már csak ilyen szótlan viszontlátás volt csendben bevonult a fürdőszobába. Lekapkodta magáról az egyenruhát, és beállt a forró víz alá. Most már dühös volt. Most már nem tartotta fairnek. Nem, egyenesen túlzásnak tartotta. Mert igen, hibát követett el, de végül is, ő is csak ember. És egyébként is, az egész nem tartozik a kapcsolatukra. Az egész Kira ezredesre és Wesley hadnagyra tartozik. Még akkor is, ha nyilván a kettőt nem lehet élesen különválasztani, bármennyire is szeretnék. A gondolatmenet vége egy ökölcsapás lett a zuhanykabin falába, aztán mérgesen elzárta a vizet és kilépett. Lekapta a törölközőt, gyorsan leszárította magát, aztán körülnézett. Megtalálta a boxerét és a trikóját, ami azért adott némi reményt, miután emlékezett, hogy bizony, mikor legutoljára volt otthon nem hagyott kint magának frisset, már csak azért sem, mert alig-alig értek oda időben reggel a szolgálatra aznap. Hát most felvette, és gyorsan hátrafésülte a haját, nem vesződve a megszárítással. Nem készült egy ideig sehova. Aztán kilépett a hálóba. Néhány gyors pillanatig mérlegelte, hogy nem akarna-e esetleg inkább csak aludni, aztán mormogott néhány válogatott bejegyzést a gépésszótárból, végül kilépett a nappaliba. Odasétált a replikátorhoz és kért magának egy dupla whiskyt jég és minden nélkül, bár hidegen.

Erre Kira felkapta a fejét a rögzítőből, bármit is olvasott, nem volt érdekesebb annál, hogy Nick dupla whiskyvel a kezében sétált el a függőágyig és heveredett bele az ülőfokozaton. Ez két dolgot jelentett Nerys számára, az első, hogy Nick ideges és a határon van, a másik pedig, hogy hajlandó beszélni róla. Most már csak egy dolgot kellett eldöntenie. Ő hajlandó-e beszélni róla? Ami akkor is nehéz döntés volt, ha nem egyszer megfogadták, hogy bármilyen nehéz is, beszélgetnek, ha tudják, elmondják a másiknak a problémát. A kérdés csak az volt, hogy mi a probléma egészen pontosan. Végül Nerys letette a rögzítőt, és felhúzott lábakkal a kanapé karfájának támaszkodott, így Nick felé fordulva.

-         Nyilván tudod, hogy sajnálom. És nyilván ezzel nincs elintézve. – Jegyezte meg végül Nick, egy hatalmas korty után az őszintén pocsék szintoholból, ami szánalmas utánzata volt az igazi whiskynek. De ilyenkor megtette.

Nerys szorosabban magához húzta a térdeit, és megrázta lassan a fejét.

-         Itt nem ezzel van a probléma. – Felelte halkan, hirtelen nagyon egyedül érezve magát, sokkal jobban, mint amikor Nick még a fogdában volt.

Egy újabb korty whisky után a gépész felnézett.

-         Nerys én nem ingattam meg a tekintélyed. Az embereid ugyanúgy tisztelnek, mint eddig… - Kezdte, de félbe lett szakítva.

-         Te megtagadtad a parancsom! – Jött a heves válasz, de Nerys nem mozdult, csak a hangja emelkedett, de az se sokkal. Mindössze a tónus árulkodott, hogy komoly indulatok munkálnak benne.

Nick lehúzta a maradék whiskyt, egy kortyra, anélkül, hogy a tekintete akár csak egy pillanatra elhagyta volna a társáét. Aztán hátranyúlt és letette az üres poharat az ablakpárkányra. Akármennyire is jól esett volna még, a legkevésbé egy részeg veszekedést akart.

-         Igen. És megbántam. Megkaptam érte a büntetésem, többet is, mint elég volt. Mért nem lehet csak továbblépni? Miért büntetsz még? Egyáltalán miért büntetsz Nerysként? – Tolult fel hirtelen minden, ami bántotta.

Kira eddig bírta ülve, most felpattant, és elkezdett járkálni. Nick égkék, kétségbeesetten villogó tekintete követte.

-         Nem tudom! – Fordult végül oda, és állt meg. – Egyszerűen csak nem látom át! – Jött elő őszintén.

Aztán csend lett. Nicket ez váratlanul érte. Arra számított, hogy már felállított és válogatott stratégiákkal, haraghadjárattal, vagy valami hasonlóval találja szemben magát, még akkor is, ha Kira Nerys általában nem volt haragtartó a barátaival, vagy éppen a hozzá közel állókkal. Persze az ellenségei azok egy egészen más kategóriába tartoztak. De akit szeretett, akit egyszer közel engedett magához, annak könnyen meg tudott bocsátani. De erre Nick nem számított. Felállt, és megkerülve a kanapét közelebb lépett.

-         Jó, akkor hagyjuk a hivatalos részt, egyelőre… - Kezdte, ahogy még egy lépést közelített. – van ennek köze hozzánk? – Kérdezte végül egy hosszú szünet után lágyan.

Nerys sokáig csak nézte, a szemei távolian függtek rajta, és Nick tudta, gondolkodik, kétségbeesetten próbálja átlátni. Végül megrázta a fejét, de nem tagadólag.

-         Persze, hogy van! – Felelte végül halkan, de idegesen. – Te… - Kezdett bele, aztán megállt, kereste a szavakat. – te más vagy. Mintha… mintha mindenki csak arra várna, mikor kivételezek veled. – Rázta a fejét, jelezve, nem egészen így akarta mondani.

Nick sóhajtott, és végül még közelebb lépett, most már karnyújtáson belülre. De nem érintette meg.

-         Ez nem így van, Nerys. – Kezdte lágyan. – Talán onnan úgy tűnik. De ez csak te vagy, mert meg akarsz felelni önmagadnak talán. Mindenki tudja, hogy szolgálatban én sem vagyok más, mint a többiek. Ezt számtalanszor bebizonyítottuk. Nerys, jól tudunk együtt dolgozni, jó csapat vagyunk, megértjük egymást, de ez még nem jelenti azt, hogy én szolgálatban más lennék. – Próbálta magyarázni halkan.

Kira sokáig fürkészte, mielőtt összeszedte a gondolatait. Valójában ezt nagyon szerette Nickben, hogy lehetett vele értelmesen még veszekedni is.

-         Mégis, senki más nem merte megszegni a parancsom, csak te… - Hagyta fent a hangsúlyát, és ez már sokkal inkább kihívás volt, mint dühös ellenkezés.

Nick sóhajtott egyet, aztán leült az egyik fotelbe, maga alá húzva a lábát.

-         Akkor nem érted. Nerys, én akkor is megtettem volna, ha bárki más ül a kapitányi székben. – Nézett fel rá. Aztán megrázta a fejét. – Én nem azért küldtem át azokat a nyavalyás adatokat, mert úgy gondoltam, te majd nem fogsz megbüntetni, hanem, mert hittem, hogy helyesen cselekszem. – Próbálta megértetni magát.

Nerys leült, és az arcán átfutott egy árny, ami nem tetszett Nicknek, nagyon nem.

-         És mert én nem tehettem. – Fejezte be Nick helyett egy furcsa tónussal a hangjában, ami szintén ijesztő volt.

Nick nyelt nehezen, de még nem állt fel italért.

-         Oké… - Bólintott lassan, elismerve a pontot. – akartál segíteni nekik nem? – Kérdezte végül.

Kira erre felpattant és a dühe feltört újra.

-         A rohadt életbe Nick! Neked mániád, hogy döntéseket vegyél le mindenki válláról, akivel jársz és a felettesed?! – Kiabálta kezdve elveszíteni a temperamentumát.

Erre csend lett, a hirtelen, éles és dühös hang után nyomasztó csend. Nick csak pislogott és most már felkelt volna egy pohár whiskyért, csak Nerys pont az útban állt. Hát kénytelen volt a nélkül gondolkodni.

-         Hé! Ez a baj? Kim? – Lőtt vissza, nyilván a gondolkodás nem sikerült.

Nerys pislogott, nem értette, hogy jön ide, még akkor sem, ha tulajdonképpen ő hozta fel. Aztán a temperamentuma vitte tovább.

-         Nem! Nekem azzal van bajom, hogy döntöttél helyettem! Azt hiszed, mindent jobban tudsz, és megmondhatod mi a jó nekem, mit akarok dönteni, és egyébként is, ki a fene vagy te, hogy döntéseket hozz helyettem?! – Ettől még ő maga is megijedt, hátra is lépett egyet, ahogy visszahallotta a saját hangjának utolsó éles visszhangjait is.

Nick első reakciója a döbbenet volt. Aztán dühösen kitörölte a hirtelen feltörő könnyeket, végül felállt. Odatrappolt egy pohár dupla whiskyért a replikátorig, amíg visszanyelte az első eszébe jutó szavakat. Egyet már nagyon jól megtanult, Kira Nerysszel nem szabad meggondolatlanul veszekedni, és ha le akarja nyugtatni, akkor neki kell a féknek lennie. Akármennyire fáj is, amit hozzávág. Egyébként is, a szavak még fájtak, nagyon, nem jött fel hang a torkán, csak miután az erős és pocsék szintohol lemosta valamelyest. Végül odafordult Nerys felé, akinek az arcán ott volt tisztán, hogy már rég megbánta a szavait.

-         Igazad van… - Kezdte nagyon halkan, fejrázva, hagyva, hogy minden, amit a szavak vágtak benne a hangjába, és a szemeibe csússzon. – Tehát nem az ezredesnek fájt, hogy megtagadtam a parancsot, hanem neked. Jó. Nem tudom, hogy hozzam helyre. – Rázta a fejét lassan, aztán kortyolt egyet a whiskyből. – De szeretlek. Ahogy szeretett az a Nick Wesley is, aki félőrülten rohant be arra a hídra. És én megadtam neki az esélyt, hogy tegye az egyetlen dolgot, ami enyhülést adhat. Lehet, hogy rosszul döntöttem, soha nem tudjuk meg, mi történt később. Lehet, hogy rosszul döntöttem, mert mi nem tudjuk megoldani… - Csuklott meg a lehetőségre a hangja. – De ettől még megtenném ugyanúgy újra. Mert egyszerűen csak helyesnek éreztem. – Emelte fel mindkét kezét a levegőbe, mintegy megadva magát. – Azt tettem, amiben hittem. Ha más nem, ez ismerős lehetne, Nerys. – Nézett rá végül kihívóan, aztán csak leeresztette a kezeit. És nagyon komoly kifejezéssel készült befejezni. – Szerintem, nincs itt semmi hiba. Tisztként elkövettem egy vétséget, igen, súlyos vétséget. Megbűnhődtem érte. A te dolgod, hogy eldöntsd, tudsz-e bennem bízni felettesként. Szerintem tudsz. És szerintem ugyanúgy képesek leszünk együtt dolgozni, mint eddig. Itt pedig… - Mutatott körbe az otthonukban. – szeretnék csak egyszerűen veled lenni. Ha haragudni akarsz, rendben, haragudj rám, de ha meg tudsz bocsátani, akkor nincs értelme tovább kínozni egymást… - Fulladt el a beszéd vége, egyszerűen csak belekeveredett és hirtelen nem volt biztos önmagában.

Nerys csak állt és próbált még mindig rendet teremteni a káoszban. Ami hirtelen így már nem is tűnt olyan káosznak. Nicknek igaza volt, felettesként már rég túllépett a dolgon. Nick Wesley hadnagy jó tiszt, és tényleg jók és hatékonyak együtt, amiben benne van, ha tetszik, ha nem, hogy ha kell, fél szavakból megértik egymást. És bár nyilván, még sok időnek el kell telnie, hogy gyanúgy bízzon benne, mint régen, de hitt benne, hogy sikerülhet. A magán része pedig…

-         Lehetne… - Kezdte végül, amikor már nem bírta az égkék tekintet súlyát magán. – lehetne, hogy most… csak megcsókolj?

Nick erre csak bámult egy ideig ki azokon a gyönyörű égszínkék szemein, aztán elmosolyodott. Végül közelebb lépett és végrehajtotta a kérést. Lágyan és beletöltve egyetlen apró érintésbe minden szeretetét. Még akkor is, ha még fájt a társa viselkedése, akkor is, ha zavart volt és még nagyon sok éjjelnyi beszélgetés állt előttük.

Nerys csak felemelte a karjait, hogy átölelje, és beletúrjon a még vizes hajába, és közelebb húzza, mélyítve a csókot.

Végül Nick volt az, aki kelletlenül, de hátra húzódott.

-         Ne haragudj, Kedves… - Suttogta le, hirtelen nem vágyva másra, csak kimondani, megbocsátani, és megbocsátást nyerni.

Nerys lábujjhegyre állt, s a mélybarna tengerek végül melegen és mélységes szeretettel ragyogtak fel Nickre. Ahogy mindig.

-         Nem, te ne haragudj. Szörnyen viselkedtem. A büszkeségem… - Jutott el idáig, mert egy hosszú és precíz gépészujj az ajkain megállította.

-         Ne, nem kell. Csak ne bántsuk egymást… - Kérte halkan, de nagyon komolyan. Aztán lassan elmosolyodott. – És lehetne, hogy a filozófiai és egyéb nehéz kérdéseket majd holnap vitassuk meg? – Lett a végére a mosolyból egy panaszos arckifejezés.

Nerys oldalra billentette a fejét, és onnan fürkészte a hirtelen láthatóan is kimerült arcot.

-         Fáradt vagy? – Kérdezett vissza, ami volt inkább kijelentés, mint igazi kérdés.

Nick nem tudta az eredetet, sőt a szándékot sem, ez bár zavarta, de örült is neki. Izgalmas volt, hogy Nerys el tudta rejteni előle még mindig mit akar.

-         Igen, de nem tudom, hogy tudok-e aludni. – Döntött a teljes őszinteség mellett.

Nerys csak kézen fogta és bevezette a fürdőbe, aztán anélkül, hogy felé fordult volna, elindította a fürdőprogramot, azt, amelyik Nick kedvence volt, kipakolta a fél fürdőszoba szekrényt, amíg megtalálta a keresett fürdőolajat és csak utána tájékoztatott.

-         Ez segít ellazulni. – Magyarázta tömören. Aztán visszafordult, hogy egy pillanattal később már végezzen is a vízzel.

Nick pislogott, és nem talált szavakat. Na nem sokáig, csak addig, amíg Nerys felé nem fordult.

-         Te is jössz? – Kérdezte a hirtelen egyetlennek tűnő problémáját.

Nerys csak elmosolyodott, talán most először, mióta Nick hazaért, és megrázta a fejét. Végül csak közelebb lépett, és elkezdte levetkőztetni a nem csak kimerültnek tűnő, de tényleg kimerült párját. És mindketten a hátuk mögött hagyták egy kicsit Kira ezredest és Wesley hadnagyot. Időt hagyva arra, hogy felépítsenek valamit, amit megingatott egy döntés, amelyről majd csak az elkövetkezendő beszélgetések alatt dől el, hogy helyes volt-e vagy sem, vagy azok alatt sem. Mert néha csak nem minden eldönthető, néha csak nem lehet kimondani egyértelműen egy döntésről, hogy helyes vagy helytelen.