Démon? Igen… ismeretlen démon, hívhatjuk bárminek:

Érthetetlen gyengeség. Nagyon is érthető, önmagunk által figyelmen kívül hagyott problémákból született menekülés. Vagy egyszerűen csak szenvedély. Elmúló vágyak hozta éjjel…

De fáj. Fáj, ha szerettünk. Fáj mindenkinek. És nincs könnyű út helyrehozni. Ezt a fájdalmat nem lehet fájdalom nélkül eltörölni. Mert ha felteszi a kérdést, akkor válaszolni kell, őszintén…

 

-Epilogue-

Nick Wesley hadnagy a Deep Space Nine főgépésze egyedül ült Quark bárjának pultjánál. A kezében egy pohár abarian brandy, a tekintete szórakozottan a tömegben. A holoszobára várt, és Kira ezredesre, akivel itt beszéltek meg randevút, bár meg kell hagyni, Nerys inkább egy csendes étteremre szavazott, igaz a holoprogram választással Nick is engedett az eredeti vadabb terveiből.

-         Már régóta ül itt, csak nem vár valakit? – Hallott meg hirtelen egy lassú, és hátborzongatóan mély női hangot.

Nick megmerevedett, de néhány pillanatig még nem nézett hátra. Azt figyelte, ahogy a hang áthullámzik a testén, minden egyes porcikáján, mint valami pokolbéli kísértés legédesebb rétege.

-         Uhm… Ami azt illeti igen… - Nyögte, miközben megfordult, szembe a titokzatos idegennel.

Ahogy az utolsó hang is elhagyta az ajkát sötét, és hatalmas szempár szegezte a helyéhez, melyek szinte kinyúltak, és két marokkal ragadták meg, mintha, szinte a bőrénél fogva.

-         Csak nem egy barát? – Érdeklődött tovább az idegen, s a hangja újabb hullámokat küldött végig Nick bőrén, mely nem csak égetett, de bekúszott a mélyebb rétegekbe, belülről simítva végig.

A főgépész nyelt egyet, nem tudva mit tegyen, nem volt képes elhúzódni, bármennyire is tudta, muszáj lenne.

-         Deh… egy-egy-egy barát… - Dadogta, és elborzadva ébredt tudatára, hogy a teste és a hormonjai önálló akarata kezdi legyőzni minden józanságát, önkontrollját és érzését. Mindent.

Az idegen beletúrt a hosszú, csillogó és sötét hajába, mintha csak gondolkozna, mintha csak egy ragadozó készülne utolsó lépésre a cserkészúton. Majd rákönyökölt a pultra felemelve Nick időközben valahogy odakeveredett poharát, kiitta az utolsó cseppeket. Majd lerakva még körbejáratta az ujját a szélén, közben minden figyelmét erre koncentrálta, annyira, hogy még a nyelvét is kidugta hozzá.

Nick csak nyelt egyet szárazon, aztán még egyet. És még egyet. Képtelen volt levenni a szemét az idegen, titokzatos nő gyönyörű szemöldökéről, mintha vonzotta volna… és akármit is tett az elméje, a testét valóban vonzotta. Az ujjai bizseregtek, a szeme előtt már emelkedtek is, hogy végigrajzolják azoknak a szemöldököknek a vonalát…

-         Szerencsés barát… - Suttogta aztán az idegen, a hangba ezúttal már láthatóan belerázkódott Nick.

Az idegen távolba tekintő szemeit bámulta, a szája résnyire nyitva, az ereiben hangosan és megállíthatatlanul dübörgött a vér.

De aztán hirtelen mindennek vége szakadt. A titokzatos idegen eltűnt, s ahogy Nick körbenézett a tömegben Nerys kecses, jól ismert és szeretett alakját fedezte fel. De a látványtól összeszorult a gyomra olyan erővel, hogy elállt tőle a lélegzete.

 

Nick szótlanul lépett be a hálószobába, és megállt egy pillanatra, hogy a már ágyban fekvő párjára nézzen, de el kellett kapnia a tekintetét. Ami azt illeti, ez így ment egész este, bár megtett mindent, hogy ne mutassa, de a bűntudattól, hogy valami szörnyűt követett el, nem tudott szabadulni, hiába tudta, hogy nem tett semmi rosszat, gyakorlatilag, még.

De az a tudat elég volt, hogy soha, de soha nem vett még észre más nőt, mióta Nerysszel volt, még Kimet sem a Tüköruniverzumból, senkit, soha. És mégis, ez az idegen nő, nem csak észrevetette magát. Nick nem csak észrevette, de nem tudta kiverni a fejéből, de ami rosszabb, a rá adott reakcióit a testéből sem. Ott bizsergett benne még mindig a látvány, a gyönyörű, elegáns arc, az ujja, ahogy végigcsúszott a pohár szélén. Ott hallotta még a fülében a hangját, hihetetlenül mélyen és érzékin simogatni végig az egész testét. És ami a legrosszabb volt, és letagadhatatlan, felizgatta. Ott cikáztak az eltéveszthetetlen nyilak a testében, akárhányszor az idegen nőre gondolt. És rá gondolt… mindig. A szemei előtt futottak elképzelt képsorok, a testét állandó, olyan nagyon jóleső forróságban és hiperérzékenységben hagyva. Soha, egyetlen igazi pillanatra sem hagyva nyugovást.

Nerys félig lehunyt szemmel figyelte belépni a párját a hálóba, s ugyanígy követte a mozdulatait, előkészületét, hogy csatlakozzon hozzá. Aggódott. Nem tudta, nem volt képes megmagyarázni, de érezte, hogy baj van. És ehhez társult még egy rossz előérzet, amely a lénye legmélyéről jött, az a fajta megérzés, ami még sosem hagyta cserben. Ez a tudat csak erősítette az aggodalmát.

Nick végül a zuhany után már a boxerében és ezúttal a fekete trikójában lépett ki a fürdőszobából és indult el az ágy felé. De nem érezte magát frissnek, se fáradtnak, se méltónak. És a fejében még mindig ott ragyogott az a szempár, a saját kezei még mindig bizseregtek, hogy végigsimítsanak azon a szemöldökön. A teste még mindig, és egyre jobban égett, sőt, vágyott az érintés után, az idegen nő érintése után…

-         Nick, Sq’wan, valami baj van? – Kérdezte Nerys, ahogy átölelte a leheveredő társát.

A gépész megmerevedett az ismerős, a világot jelentő ölelésben. Mit mondjon? Mit is mondhatna? Hazudhatna. Hazudhatna annak a nőnek, aki mindenét jelenti, akit szeret, akivel le akarja élni az életét.

Vagy…

-         Valamit elfelejtettem. Egy fél óra és itt vagyok. – Vetette oda, de már kint is volt az ágyból. Sőt, a mondat végére már a kabinból is.

…futhat.

 

És Nick futott. Még csak fel sem véve az egyenruhafelsőjét, még a kommunikátorát sem, csak úgy, rohamtempóban magára kapkodott pólóban és egyenruhanadrágban rohant, ki a kabinajtón, végig a folyosókon, még maga sem tudta hová. A tüdeje fájt, rohant és mászott, folyosóról folyosóra szervizjáratról szervizjáratra. A lift csak túl lassú lett volna. És valahogy, valamiképp szabadulni akart a testét rázó vágytól, mintha csak, ha elég gyorsan futott volna, le tudta volna hagyni, vagy le tudta volna vetkőzni. De esélytelen volt, érezte, sőt, ami rosszabb tudta ezt és megfordult a fejében egy félmondat, csupán egyetlen félmondat, amit nem fejezett be, mert a lényének egyik része egyszerűen csak leütötte a másikat; mi van, ha… Végül az alsó egyes pylonban találta magát egy kilátóablak előtt.

Zihálva ölelte önmagát, mint egy gyermek és sírt. Maga sem tudta miért. Csak ott volt az az elviselhetetlen vágy, a titokzatos szemek, az arc, a mosoly. A szenvedély, amitől éltek, amit gyújtottak. És remegett és sírt, és ellenállhatatlanul vágyott rá, hogy megjelenjen és ölelje és csókolja és már akarta is, már akarta is, kimondatlanul, azt a mondatot sosem fejezve be, de akarta…

-         Hé… - Hallotta meg azt a hangot, azt, amelyik újra tüzet gyújtott a bőrén, és alatta egyaránt.

-         Ki maga? – Kérdezte keresztül dadogáson, és könnyeken. Anélkül, hogy megfordult volna, anélkül, hogy hátranézett, vagy gondolkodott volna.

De nem is kellett, érezte, hallotta az idegen lépteit. Érezte az illatát, a lélegzetét halkan simogatni a nyakát. Érezte a két könnyed kezet a vállain. Még csak nem is döntött, nem kellett érlelnie, nem kellett átgondolnia. Idő sem volt rá. Csak hátradőlt, bele az ölelésbe. Akarattalan. Megszűnt minden önálló akarata.

Képtelen volt kinyitni a szemeit, mert égtek a könnyektől, mert bezárta őket a szenvedély, mert fájt belül, úgy fájt, és mert mégis úgy vágyott rá…

-         Karina… - Hallotta a nevet, és átfutott rajta egy újabb hullámnyi reszketés, igen, ez illik az idegenre. Karina…

-         Karina… - Suttogta vissza, és belereszketett az újabb érintésekbe.

Az idegen keze átölelte a derekát, hogy megkezdje útját először felfelé, már belül az egyenruhán. Nick teste ívbehajolt, ahogy szánalmasan koldult többért, és többért. Miközben bárhogy vágyott, bárhogy hajtotta a szenvedély, és bármekkora gyönyört is szült akár a legkisebb érintés, fájt, úgy fájt belül, valahol mélyen, valahol a lényének alapjában!

De a két kéz elérte a mellét, az érintés halk kiáltást adott, és újabb, még vadabb gyönyörhullámokat küldött szét benne. A saját kezei is elindultak hátra, Karina csípője felé, a sötét nadrág szövete alá, hogy bőrt, hogy izmot, hogy húst érjenek, hogy kapaszkodjanak.

-         Karina… - Suttogta Nick, próbálva megfordulni. Látnia kellett azokat a szemeket, mindenképpen látnia kellett!

De az idegen nem engedte, csak egy elegáns kéz nyúlt ki, és mutatott a kilátóablak üvegére, ahol tökéletesen látszott a sziluettjük. Nicken elemi erejű fájdalom hasított végig. Ó hogy érezte ő, hogy érezte a lénye minden atomjával, hogy nem szabad, hogy érezte a fájdalmat, a saját fájdalmát, és még valakiét! De ez a fájdalom is, mint minden abban a pillanatban gyönyört hozott, lassú, kiállhatatlan erejű, nyers gyönyört, amely csak volt, csak létezett, elvett minden akaratot talán épp azért, mert mindent, még a fájdalmat is önmagára formálta.

A teste önálló élere kelt. Mint annyiszor, oly réges régen. Hányszor csinált már ilyet! Eldugott, kicsi fülledt sarkokban megdugni valakit, vagy csak hagyni magát, vadul, titkosan, csak az izgalom kedvéért. És akkoriban hogy élvezte ezt, hiszen ilyen volt, ez volt az élete! És akkoriban néha, ha nem nézett tükörbe, még szeretett is így élni. Egyszerűen, komplikációmentesen, az enyhítő gyönyörért. Most mégis, milyen mocskos volt, sokkal mocskosabb, mint valaha!

És mégis, mintha a testének ez is adott volna, egyszerűen, olyan elemi szinten, ami önmagában is fájt és önmagában is gyönyört hozott, egyszerű, ajándék, viszonzásra sosem váró gyönyört. Csak el kellett engednie magát, csak bele kellett zuhannia és hagynia, hogy egyetlen egy cél számítson, elérni, megkapni a végét, a felol… orgazmust, és beleveszni szabadon, bármilyen áron is.

A szeme rámeredt a képre az üvegen, mely szégyenletesen, furcsán idegen volt. És mégis, mint egy vihar száguldott keresztül az erein, az idegpályáin, majdnem átlökve a csúcson. De Karina keze nem csak gyönyört, enyhülést is hordozott. És Nick teste hullámzott alatta. Az egyik kéz lassan elkezdett lejjebb vándorolni, simogatást, gyönyört és mámort hordozva magával, s hagyva itt is, ott is belőle. A másik pedig nem hagyta abba a játékot a prédája mellén, a játékot, mely komoly volt, csak nem vérre, gyönyörre ment.

Nick hátra feszítette a fejét, rá Karina vállára, régi mozdulattal a saját kézfejét harapta, hogy a kiáltása ne juthasson ki a fülledt sarokból. S az a bizonyos kéz végül elérte célját, nem tartott vissza semmit, nem húzott időt, sem gyönyört, mégis oly lassú volt, mintha tökéletesen ismerne tért és időt, mintha mindig ezt tanulta volna, pedig mindössze csak rutinos volt, tiltott játékot játszott, és ez volt, ez volt minden, amivel bírt. Először csak egy ujj lépkedett végig, majd kettő, s a test alattuk kontrollálhatatlan volt, legalábbis a saját maga számára, de Karina tudta, hogy fékezzen úgy, hogy közben távlatokat nyit fel. Hogyan hagyja beleszáguldani a gépészt a mámor tejfehér sivatagába. A kiáltás elnémult, valahol elakadt Nick tüdeje és az ajkai között. Melyeken megjelent egy vad, egy kontrollálatlan mosoly, mely volt inkább bármi más, mert nyers szexualitás, nyers gyönyör rántotta vigyorra az ajkait. A testét rázta az újra és újra elszabaduló néma hullám. Újra és újra és újra. A testében gyönyör, a lelkében fájdalom szántott végig, mindkettő irtózatos hatalommal bírva felette.

 

Nerys bár eddig csak érezte, most már tudta, hogy valami baj van. Miután Nick elrohant a fejében száguldottak az elmúlt napok eseményei, kereste, hol rontotta el, hol mondott valamit, amit nem kellett volna. Bár a lelke mélyén tudta, ez nem vezet eredményre, ő nem rontott el semmit. Arról Nick beszélt volna. És már vagy egy hónapja nem veszekedtek komolyan, mióta valahogy túlküzdöttek magukat Nick parancsmegtagadásán, minden szinte tökéletes volt, szép és boldog. Mégis sok időbe telt mire meggyőzte magát. De mikor sikerült, már nem volt képes várni. Mennie kellett a társa után, kérdezni, ott lenni. Csak mellette, hátha az elég. Húzta oda valami, Nick után, miközben egy szörnyű érzés könyörgött, szinte térden állva valahol hátul az elméje egy elrejtett, rég nem használt zugában, ne menj!

De Nerys mindig makacs volt, mindig önfejű, ment, felkapta az egyenruháját, egy gyors kérdés a computertől Nick biojeleit illetően, és már rohant is az alsó egyes pylon felé. Tudta, Nick gyakran ment valamelyik pylonba, ha valami bántotta, valami nem volt rendben, vagy csak egyszerűen gondolkozni. Hát nem volt meglepve, bár jobban szerette volna, ha valóban csak ellenőrizne valamit a Vezérlőben.

Az út bár örökkévalóságnak tűnt, a liftajtó végül csak kinyílt, és rohant, ugrott ki, hogy mielőbb ott legyen mellette. De szinte még a levegőben megtorpant.

Hallotta a saját szívverését, ahogyan a vér zuhogott a halántékában. Nem fogta fel a látványt, nem tudta volna megmondani mit lát. Nem érzett semmit. Semmit. Aztán csak állt.

 

Nick nem volt képes mozdulni, bágyadtan lógott Karina karjaiban immár szemben vele, ijedten kapkodva a levegőt, úgy érezte, mintha fulladna. Nem volt elég levegő, nem volt elég oxigén. Csak mindenütt az a részegítő illat, amely a saját vágyából és a titokzatos idegenéből született. A karjai még mindig megfeszülve, az egyik keze még mindig fogta Karina fenekét, a másik még mindig belül a fekete nadrágon, még érezve halványan a forró, nedves összehúzódásokat.

Aztán megpróbálta megemelni a fejét, hogy most először megcsókolja, és Karina engedte, s most először érezhette a gyengédséget ebben a nőben. De még mielőtt újra fellángolhatott volna bármi is vége lett. Karina hátralépett. És Nick akkor látta meg. Akkor látta meg Neryst. Illetve csak egy vörös foltot láthatott, még a kielégüléstől homályos vízióján keresztül, egy mozdulatlan, kicsi, valahogy olyan halottian nyugodt vörös foltot. És akkor érezte először gyönyör és fájdalom közül, csak a fájdalmat. És most már megfordult, most már a gyönyör is fájdalommá változott.

Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang, nem volt hely, a torkát összeszorító marok miatt. Látta hogyan fordul meg Karina, és nézte, hogyan megy el. Mint valami szürreális álomkép, valami hamis valóság, ahogy ellépett Nerys mellett, ringó csípőkkel, elegánsan, büszkén, még lenézett rá, s már a háta mögül vissza Nickre. Aztán eltűnt, egyedül hagyva két embert, akik nem is lehettek volna némábbak.

 

Nerys remegett, érezte, ahogy egész testében reszket, vagy talán Nick az? Az a nő, aki ott állt előtte kócosan, kioldott egyenruha nadrágban, betűretlen, felgyűrött fekete pólóban, szánalmasan, a szemében az eltéveszthetetlen szikrájával a kielégülésnek? Vagy talán már reszketett az egész világ. És Nerys megpróbált mozdulni, megpróbált ellépni, hátrálni, még tántorogni is, de nem ment. Futni akart, el onnan, el a világtól, el valahová, ahol majd ott lesz az ő Nickje, az, akivel együtt nevettek, akivel együtt szerettek, akinek fájt, ha fájt Nerysnek, s akinek a fájdalmát ő is érezte. Hirtelen aztán rádöbbent, legalább e két utolsó nem változott.

Változás… Minden megváltozott.

 

Nick bámulta, bámulta a kedves arcot, mely most a fájdalom, remegő kéjes egyvelegében vergődött. Ki akart nyúlni érte, de nem volt képes emelni a kezét. Azt a kezét, amely még nedves volt, még érződött rajta idegen nő, idegen illata, idegen, tiltott kielégülése. Behunyta a szemét egy pillanatra, próbálva nyelni nehezen, leküzdve, meglazítva kicsit a néma bilincset. És próbálta, úgy próbált megszólalni…

-         Nerys… - De csak suttogta, a hangja rekedt volt és mély, mint mindig szeretkezés után.

És látta, ahogy Nerys összerándult a nevére, vagy talán a hangra. Ebben az apró, alig-alig látható mozdulatban benne volt minden, minden, de minden. Érezhette, hogyan zuhant a vállaira, a testére, a lényére a teljes súlya mindannak, ami történt. A testében még el sem csituló utóhullámoknak, a bűzlő kezének, a sarokba hulló párás mocsoknak. Mindennek. És nem bírt állni vele. Érezte, hogyan hanyatlik, és csúszik le a fal mentén, érezte, hogyan tör fel az égő tüdejéből az első zokogás. Érezte a könnyeket az arcán.

Szánalmasan nézett fel Nerysre, miközben ölelte a gyomrát, mint, akit görcs kínoz, csak ez a fájdalom sokkal rosszabb volt. És csak ölelte magát és zokogott, mint egy gyerek. De még sem tudta még, mi az a fájdalom. Csak egy pillanattal később, mikor Nerys megfordult és elment. Mikor minden erejét felhasználva is csak egy halk nyüszítésre tellett; Nerys ne menj! De nem ért már el utána, nem érte már el a célját, csak magányosan visszasétált hozzá az a három vékony szó, hogy erőt nyerve valahonnan arculüssék, először, olyan fájdalmat okozva, amiről sosem tudta, hogy létezik. Aztán egyedül hagyták őt, hogy érezze a saját, és a társa fájdalmát egyaránt.

 

A folyosók falai imbolyogtak, és tekeregetek, ahogy a fájdalom is a belsőjében. Különös, gondolta, az előbb még nem éreztem semmit, most pedig fáj. De még nem fájt igazán, még csak egy távoli visszhang volt, egy üvegfal mögött.

De aztán a fejében megjelent újra az a kép, ahogy az a valaki, az az idegen, egy másik nő öleli azt, akit neki kellett volna. Aki az övé, akit szeret, aki megcsalta…

Szinte ugyanabban a pillanatban, ahogy a gondolat arculütötte, ahogy becsukódott mögötte az ajtó, az üvegfal hangos csörömpöléssel darabokra törött, a szilánkjai véres sebeket ütöttek a lényén, a fájdalom megállíthatatlan erővel zuhant rá.

Nick akkor éjjel már nem ment haza.

 

Bolyongott, amint a lábai megtartották, felállt és elindult. Sokáig az egyetlen, amit érezni tudott a túlterhelt lénye, az a még mindig ott lévő lüktetés volt az ágyékában. Ahogy kezdte megszokni a fájdalmat, ami emésztette, ami darabokat tépett ki a lényéből, úgy lett egyre erősebb újra az a lüktetés. Mint valami gúnyos tábla, amelyre hatalmas betűkkel fel van írva, és az arcába van nyomva: Megcsaltad! Mocskos vagy! És méltatlan!

Nem tudta hová megy, csak a régi ajtót ismerte fel többször is az éjszaka folyamán, amelyen be akart menni, úgy be akart menni! De nem mert. Nem volt bátorsága. Félt, úgy félt, maga sem tudta mitől! Úgy vánszorgott tovább minden alkalommal, mint egy ijedt kutya, aki belemart a gazdájába, és most nem tudja mekkora sebet is harapott. Behúzott farokkal, és fájdalomtól nyomorék vállakkal ment tovább minden alkalommal.

Végül visszatalált a saját kabinjába, legalább is a kabinhoz, ami régen az övé volt. Most nem lakott benne senki. Miután odaköltözött Neryshez már többször volt lakója, azonban nem rég karbantartás miatt ki lett ürítve. De a replikátor még működött. Replikált magának friss egyenruhát. Aztán leült a fal mellé, a kezébe temette az arcát és sírt. Csendesen, hangtalanul, csak hagyta, hogy folyjanak a könnyei.

 

-I-

Jadzia Dax parancsnok belépett a Vezérlőbe, és egyenesen elindult a szolgálati helye felé. Bejelentkezett a pultjára és letöltötte a Gamma Műszak jelentéseit. Gyorsan átfutotta őket, de semmi átlagostól eltérőt nem talált. Mikor aztán felnézett a turbólift hangjára és készült volna, hogy egy mosollyal és egy jókedvű köszönéssel fogadja, bárki is az, megmerevedett.

Kira Nerys ezredes lépett ki a liftből, és makacsul, bár tőle szokatlanul lehajtott fejjel indult az irodája felé. De a léptei nehezek voltak, és Daxnak egyetlen szó jutott eszébe, vánszorgás. Kira vánszorgott, és Jadziának megfordult a fejében, hogy talán össze fog esni, de nem mozdult még felé.

-         Nerys… - Hívta halkan, ahogy a hangjában aggódás, döbbenet, felkiáltás keveredett azzá, ami végül egy név alakjában jött ki a száján.

Akkor az Ezredes felemelte a fejét, és bár láthatóan mesteri ügyességgel megtett mindent, hogy eltüntesse a nyomokat, hogy prezentálható állapotúvá varázsolja magát, mégis, aki a szemébe nézett, azonnal tovább is kapta a tekintetét. Nyilván a bőrregenerátor eltüntette a vörös nyomokat, a smink eltüntette az árnyakat, de a mélybarna szempár mondanivalóját képtelen volt eltüntetni még a híres bajori akaraterő és kitartás is. A tekintete, ami kiszűrődött a külvilágba üres volt, de aki csak belenézett, az nem látott mást, mint egy Kira Neryst olyannak, amilyennek még sosem. Eltűnt a büszkeség, eltűnt a makacsság, eltűnt a gőg és minden tartás, amiről olyan híres volt. A máskor minden erejét magában hordó és a világra kivillogó szempár most riadtan hullott vissza a földre, mintha csak félne, vagy keresne. Félne attól, hogy bárki meglátja és keresné mindazt, amit egyetlen egy éjszaka alatt elveszített.

De mielőtt még bárki, bármit is mondhatott volna, elérte az irodája relatív biztonságát és magányát.

Dax egy pillanatig habozott mindössze, majd kilépett a helyéről, és az iroda felé indult. De egy erős, és ismerős érintés a vállán megállította.

-         Worf! – Fordult meg, és egy megkönnyebbült mosolyt eresztett fel a férjére. Most már nem lehet nagyobb baj.

-         Jadzia, uhm beszélnünk kell. – Kezdte a klingon parancsnok, és zavartnak látszott.

Dax felvonta a szemöldökét, a férjét még ő is ritkán láthatta kényelmetlenül, vagy dadogva, így az általában mindig valami nagyobb bajt jelentett.

Worf félrevonta őt a kíváncsi fülek és szemek elől, aztán végül még nem mondott semmit, csak egyik lábáról a másikra álldogált, jól láthatóan kényszeredetten.

-         Mi történt Worf? – Kérdezte Dax idegesen, kezdve elveszíteni a türelmét.

-         A főnök… - Nyögte ki a klingon halkan. – Valami történt vele. – Tette aztán még hozzá, tényleg nem tudva, hogyan írja le a látványt, amiben nemrégiben része volt. A főnök ugyanis úgy nézett ki, mintha órákig sírt volna és láthatóan meg sem próbálta eltüntetni a nyomokat. Amit Worf nem csodált, figyelembe véve, hogy a keze úgy reszketett, mikor odaadta vele a jelentést tartalmazó rögzítőt, hogy kisebbfajta csoda volt, hogy egyáltalán megtartott bármit is. Amellett Worf sikertelenül próbálta magára vonni a figyelmét, mintha sokkban lett volna, alig-alig figyelt rá. De amikor megpróbálta rávezetni, hogy talán a Betegszoba, akkor meg zavartan motyogott valamit valami halaszthatatlan munkáról és elrohant. Worf még sosem látta ilyennek.

Dax egy pillanatra bámult rá, aztán szó nélkül megfordult és berohant engedélykérés nélkül az irodába.

A látvány megdöbbentő volt. A csend és a fájdalom szinte érezhető volt, és mindez az ablak mellett ülő a csillagokat bámuló Kira Nerysből sugárzott. Az arcán immár szabadon folytak a könnyek, s bár az ajtót hallania kellett, mégsem mozdult meg.

Jadzia tétovázás nélkül ment oda, és letérdelt a felettese és barátja elé, a két reszkető térdre téve óvatosan a kezeit.

-         Mi történt Nerys? – Kérdezte halkan. Képtelen volt még csak találgatni is. A fején ugyan még kint a Vezérlőben átpergett, hogy látta-e valaha is így a barátját, de mikor nem talált emléket, inkább nem is gondolkozott tovább.

Nerys ajkai reszkettek, ahogy megpróbáltak egy szót formálni, sikertelenül. Csak egy remegő kéz emelkedett, hogy beletúrjon a vörösesbarna hajtincsekbe. Aztán visszaereszkedett a szék karfájára. Erőtlen volt, mindenhez, ahhoz, hogy hallgasson, ahhoz, hogy beszéljen, minden csak túl nehéz volt. Képtelen volt rátalálni önmagára is, nem hogy valami egyensúlyra ahhoz, hogy gondolkozzon, vagy egyáltalán éljen. Már az éjjel feladta, már az éjjel elvesztett valamit, amit most képtelen volt megtalálni.

-         Nerys, mondd el, mi történt? – Kérte még egyszer Dax, még halkabban és még lágyabban.

-         Nick… - Formálta a szót két ajak szinte hangtalanul, csak a behúzott levegő keltett némi hangot Nerys torkában. Próbált mondani még valamit, de akkor abban a pillanatban megszakadt, eltört valami. Mintha valami rátalált volna, és gyengének, sebezhetőnek találta volna, eléggé ahhoz, hogy megüsse. Most már képes volt legalább sírni, újra, vagy megint, vagy még mindig, mit tudta ő, csak Jadziát ismerte fel, hogy vele biztonságos, hogy ő még sosem bántotta.

Zokogva rogyott össze a székben, félig bele, félig ki belőle, Dax vállára. Aki elkapta, és átölelte, majd ringatta, mint egy gyermeket. Miközben újra peregni kezdtek a gondolatok a trill elmében, próbálta kitalálni mi történhetett, ami ilyen hatással volt a barátjára. És hirtelen azt még csak elképzelni sem tudta, milyen lehet most a gépész, akiről Worf csak annyit mondott valami történt vele.

Mikor a zokogás kicsit abba maradt Dax hátrébb húzódott és kisimította Nerys szeméből a nedves hajtincseket, és újra megkérdezte.

-         Mi a baj, Nerys? Meglátod jobb lesz, ha elmondod.

Nerys csak lehajtotta a fejét, és tett egy mozdulatot, mint aki vissza akar dőlni Dax vállára, de végül egy sípoló hang kijött a torkán, félig nyelésből, félig levegőből.

-         megcsalt…

Kimondta végre hangosan is! De a füléhez visszaérő szó már nem tudta megütni. Lepergett, mintha nem is hallotta volna. Mintha valami ösztön feléledt volna, hogy védje, hogy elzárja magát. Kínkeservesen épülni kezdett valami fal, amelyet lerombolni sokkal könnyebb volt, mint most újra építeni. Másodszor is. De most sokkal nehezebb volt, most belereszketett a lénye, ahogy elzárta magától mindazt, ami valaha bánthatja. Az összetört, romos törmelék marta a lényének legmélyén, miközben recsegve ropogva próbált felhúzni valahogy egy új falat, hogy soha többé ne legyen olyan bolond, hogy hagyja bárkinek lerombolni, hogy újra sebezhetővé és kiszolgáltatottá váljon.

Dax megmerevedett. A szó végigszáguldott a fülétől, az idegpályáin keresztül az agyába. Tudta mit jelent, ismerte a szót. De percekig nem volt képes összekapcsolni itt ezzel a lénnyel előtte, vagy azzal a másikkal, akit szintén a barátjának nevezett. Aztán hallott még távoli, érzéketlen szavakat, ahogy Nerysből feltörtek rendezetlenül, halkan, néha csak formálva, hangtalanul, néha egy zokogás levegőjéből táplálva.

Aztán csak tartotta, nem tudni meddig, csak ringatta, csak hajtogatta egyre másra, hogy minden rendbe jön…

 

Mint egy robot ment végig a minden reggel megszokott rutin feladatain. Mint egy automata formált szavakat, olvasott jelentéseket, és beszélt másokkal. De nem érzékelt többet a külvilágból, mint, amennyi a gépésznek szólt. Nem látta a furcsa pillantásokat, maga sem vette észre, hogyan tért ki a kérdések elől.

De mégis, valami, valamikor a délelőtt folyamán elért hozzá. Látta, hogy közeledik felé valaki, aki valamilyen megnyugvást jelentett. Valamit, ami talán enyhít majd ezen.

De már csak annyit tudott a következő pillanatban, hogy a legjobb barátja ökle tart felé, aztán érezte a fájdalmat az arcában, az orrában, valamit, ami nem volt összemérhető a fájdalommal, amit állandóan érzett belül. Ahogy a nedves reccsenés zaja elült, már a földről nézett fel. Érezte, ahogy a saját vére forrón folyik keresztül az ujjain, amelyek a saját orrát fogják. És nézett fel Daxra. Nézett fel az emberekre, akik körülöttük álltak. És a világban volt. Hirtelen újra a világban volt. De bárcsak ne lett volna!

-         Te mocskos patkány! – Hallotta Jadziát szinte vicsorogni, még sosem hallotta ilyennek a hangját. Még sosem látta ilyennek azt a Jadziát, akit szeretett, mint a saját testvérét, aki a barátja volt, mellette állt mindig. De most a szemében viszont látta a saját képmásának gusztustalan vonásait.

Már nem is érezte az arcát vagy az orrát. Nézett fel, zihálva a lelkiismeretének súlya alatt. Csak nézett fel a barátjára, szánalmasan, szinte már könyörögve megbocsátásért. Legalább valakitől, bárkitől! De nem kapott még önmagától sem, még az utolsó, az Állomáson még mindig ott rohangáló kardassziai patkánytól sem, pedig ma reggel látott egyet és hagyta, had menjen, élni hagyta. És az a kis, gusztustalan, szőrtelen állat is úgy nézett rá, mintha tudná. Nem volt az apró, gonosz fekete szemekben hála, csak megvetés. Még a koszos kardassziai patkányok is undorodtak tőle.

Hirtelen ki tudta mondani mit tett, a fejében némán újra és újra ki is mondta: megcsaltam Neryst. Megcsaltam Neryst. Megcsaltam Neryst. Megcsaltam Neryst. Megcsaltam Neryst…

De akkor hirtelen egy rántást érzett a karján, azon, amelyikkel támaszkodott, és hirtelen nem kellett többé felnéznie. Jadzia tartotta már, egész közel. Látta, hogy rázza a fejét. És látta, hogy könnyes a szeme. Látta a vívódást benne. Látta, hogy Jadzia tudja. Látta, hogy a barátja tudja és legszívesebben ott helyben leverné rajta az összes csalódását, az összes együttérzését, az összes dühét, hiszen Nerys ugyanúgy a barátja volt, amíg a lényének másik fele mégis felsegítette, mégis tartotta. Nick képtelen volt tovább nézni, elkapta a tekintetét, le a földre, a saját vérétől mocskos csizmáira.

-         Sajnálom… - Motyogta, anélkül, hogy készült volna rá. Aztán újra és újra. Lehajtott fejjel motyogta, és motyogta, újra és újra azt az egyetlen szót, amely, ha már mondani kell mindig túl késő. – Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom…

-         Tudom. – Hallotta Dax hangját, amitől engedelmesen lépkedni kezdett mellette.

És csak akkor vette észre, hogy a Promenádon voltak, hogy egy egész tömeg bámulta őt. Hogy a Betegszoba felé tartott. Hogy vérzik az orra. Hogy Dax megütötte. Hogy hiányzik Nerys. Hogy vágyik rá. Olyan elkeseredetten vágyik rá! Hogy hozzá akar bújni. Csak elveszni benne. Csak megbocsátást nyerni. Hogy a lehetetlenre vágyik.

-         Nerys… - Motyogta, de ez a szó is ugyanazt jelentette, mint az előző. Ugyan azzal a hangsúllyal.

És ott voltak. Beléptek a Betegszobára. Ahol Nick nem mondta többé. Nem mondta, mert el kellett hárítani Bashir összes kérdését. Aki csak akkor hallgatott el, amikor meglátta Dax nemet intő fejét. És utána egy szó nélkül látta el a két helyen is eltörött orrot. Ami aztán már nem fájt többé. De minden más bírhatatlanul.

Végül Dax kivezette, és újra a Promenádon voltak. És Nick újra beszélt. Kérdezni akart valamit, de csak későn vette észre, hogy hangosan tette.

-         Most mit csináljak?

Dax megállt, szembe fordult vele és ránézett. Láthatóan reszketett a dühtől, és ott csillogott a szemeiben, hogy legszívesebben ott helyben verné le a barátján mindazt, amit tett. Képtelen volt felfogni. De ami rosszabb, képtelen volt szabadulni Nerys tekintetének látványától, képtelen volt kiverni a fejéből, hogy mit okozott a barátjában.

-         Ki az a nő? – Kérdezett vissza. A hangjából ömlött a színtiszta undor.

-         Nem tudom. – Motyogta vékonyan Nick, és újra lehajtotta a fejét, nem bírta elviselni a tekintetet, melyben annyi bírálat volt, annyi szánalom, annyi harag, annyi undor és megvetés…

-         Szereted? – Kérdezett újra Dax. Amire Nick felkapta a fejét zavarodottan bámult bele Dax hihetetlenül kék szemeibe, nem értve a kérdést. – Neryst. – Forgatta meg irritáltan a trill a szemeit.

Erre Nick szeméből újra folyni kezdtek a könnyek, csak úgy hangtalanul, osonva, szégyenkezve.

-         Igen. – Felelte vékonyan, keresztül homályos vízión. De a szóban benne volt minden. Még Dax is értette. Daxban erre megszólalt hét életnyi bölcsesség. A szimbionta minden tudása most abba koncentrálódott, hogy keresztülnézzen a haragján és undorán, hogy egy pillanatra elővegye az empátiáját és meglássa, hogy bár hallott Nerystől egy egészen részletes történetet, de nem tudja, nem is tudhatja, hogy mit okozott ez Nerysben, hogy mit is tett valójában a kezei között reszkető barátja. De ez a reszketeg, a saját bűntudata alatt meggörnyedt ember igen. Ő pontosan tudja, hogy mitől nézett ki úgy Nerys reggel, bár ha nem is látta még.

-         Akkor beszélj vele! – Felelte végül Jadzia, ahogy a kettészakadni készülő lénye megtalálta az egyensúlyt. Gyűlölte a barátját, aki a kezei között sírt, és megszakadt a szíve a másikért, aki az állomásparancsnoki irodában sírt, és együttérzett ezzel itt, és megbánta, hogy patkánynak nevezte, de ez a két fele nem harcolt többé egymással. Nem, mert abban a nyüszített igenben benne volt minden, amivel kezdeni tudott valamit. Az neki elég volt, hogy ne törje ki itt helyben Nick nyakát.

De azért a visszamaradt haragját nem fojtotta el, durván bevezette az egyik turbóliftbe, majd megadta a Vezérlőt, mint célállomást. És magára hagyta.

 

Nick néhány pillanattal később kilépett a turbóliftből, és elindult egyenesen az iroda felé. Neryshez. Hatalmas erő vonzotta, de legalább olyan hatalmas erő taszította is. De ment. Mert túl fontos volt az a valami, amit ott találhat bent. Ment, mert mindegy, mennyire félt, attól még muszáj volt, a bocsánatért esedező szavak már feszítették szét.

-         Főnök. – Hallotta az ismerős hangot. Worf parancsnok állt előtte, elállva az útját.

-         Parancsnok? – Kérdezte, de már türelmetlen volt. Ment volna, rohant volt, Neryshez, vissza hozzá, hogy rendbehozzon mindent… haza.

-         Ha az Ezredeshez megy és nem munkaügy, akkor nem engedhetem. Külön kérte, hogy a munkán kívül ne zavarja senki. – Állta el a hatalmas klingon teljesen az útját.

Nick érezte, hogy elsápad, de most már nem adhatta fel. Érezte a tekinteteket magán, minden lény figyelmét. És többedszer tűnődött el, hogy az életének miért játszódik minden fontos eseménye közönség előtt?

-         Nézze Worf, az Ezredes biztos nem úgy gondolta, hogy én sem. – Próbálta, de ebben ő hitt a legkevésbé.

-         Sajnálom. – Rázta meg a fejét a klingon. És Nick meg mert volna esküdni rá, hogy együttérzést látott a sötét harcos szemekben. Azaz Worf még nem tudott semmit. De abban a pillanatban nem bánta volna, ha Worf is megveti, sőt, talán az lett volna a legjobb, klingon bosszú, egy gyors és tiszta nyisszantás. Talán éppen azt érdemelné…

Tudta, hogy itt nem fog átmenni. Legalábbis nem, amíg nem kap engedélyt rá. Amit pedig egy módon kaphat.

-         Akkor legalább kérdezze meg! – Kérte kétségbeesetten.

-         Sajnálom. Az Ezredes világos volt, hogy senki ne zavarja. – Tartott ki Worf, hiszen a szavát adta rá, hogy csak állomásügyben zavarja Kirát, és a becsülete, az bizony a becsülete volt.

Nick nyelt egyet szárazon. Bár számított a válaszra, de mégis remélte, hogy bejut valahogy. Végül a még mindig reszkető kezét felemelte a komjelvényéhez.

-         Wesley Kira ezredesnek. – És várt. És várt, és még várt. De nem jött válasz. Olyan sokáig, hogy azt hitte, nem bírják ki a lábai.

-         Itt Kira. – Mikor már újra nyitotta volna a száját, akkor hallotta meg az ismerős, mégis most olyannyira ismeretlen hangot.

És már válaszolt volna, de hirtelen ráébredt, bármit válaszol, milyen nevetségesen fog hangzani. Végül behunyta a szemét, és nyelt egyet, mielőtt beszélt.

-         Engedj be, kérlek… - Mondta ki végül halkan azt a három szót a sok lehetséges változat közül a legőszintébbet választva.

Nem jött válasz, csak a halk hang, ami jelezte, hogy a csatorna másik végén elzárták a komlinket. De néhány másodperc múlva az ajtó kinyílt.

Worf hátranézett, majd ellépett a főgépész útjából, aki azonnal felrohant a lépcsőkön. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó Nick felnézett.

Nerys ott állt az ablaknál, csupán néhány lépésnyire tőle, háttal, messzebb, mint valaha volt. Szeretett volna beszélni, szerette volna elmondani, mit érez, elmondani mennyire sajnálja, mennyire fáj, mennyire fél. De a legjobban szerette volna eltörölni Nerys fájdalmát. Nem tudta. Nem volt szó, tett, eszköz a világban, amivel képes lett volna rá. Vagy talán mégis…

-         Nerys… - Suttogta halkan, de már nem gondolkodott, mondta, ami kijött. – Nézz rám, kérlek! – Könyörgött csendesen, vékonyan.

Nerys sokáig nem mozdult, sokáig csend volt, nem szólt egyikük sem, aztán Nick tekintete az ablakra tévedt, és benne ott látta Nerys sziluettjét, a sziluett tekintete pedig rajta nyugodott. Nyugodott, ahogy nyugodni képes egy véresre korbácsolt hát a sziklaágyon. Látta a könnyek immár száraz útját, melyek az ő arcán most nedvesek voltak. Látta a hideg, gőgös, büszke fájdalmat, melytől megfagyott az élet benne.

Képtelen volt ellenállni tovább a kényszernek és elindult Nerys felé, egy pillanatra nem véve el a sziluett-szemekből a tekintetét. Bármibe is került, bárhogy is fájt, de bámult beléjük, megmutatva, soha, de soha nem elrejtve semmit. Mennie kellett, az ő dolga, hogy megvédje ezt a nőt, hogy óvja és vigasztalja, bármi fájjon is. Már majdnem megérintette a vörös egyenruha takarta vállat, mikor a rekedt hang elérte.

-         Ne érj hozzám!

Megállt, a reszkető keze megmerevedett milliméterekre a váll fölött. És akkor értette meg, mit vesztett igazán. Mi az, ami többé már nem az övé. A keze visszahullott, és hátratántorodott, csak az íróasztal állította meg, nekitámaszkodva görnyedt össze, és bámult bele a sziluett szemekbe. Most üresek voltak. Nem volt bennük semmi. Nem volt bennük szerelem. És Nick bár már az egész lénye bizonytalanságból állt, egyet biztosan érzett, nem képes lenni a nélkül.

-         Nerys… - Kérte. – Nerys… - Könyörgött. – Nerys… – Kérdezte. – Nerys… - Jött a vallomás. – Nerys… - Ígérte. – Nerys… - Könyörgött újra.

De Nerys csak állt, és nézte a sajátjával vetekedő szenvedést. De nem bírt kinyúlni érte, nem bírt megfordulni, látni közelről, nem is akarta. Így, az ablakról visszatükröződve távoli volt, elviselhető. Így nem látta mellé a képeket, az idegen nőt, az idegen kezeket, az idegen ajkakat.

-         Miért? – Hallotta a saját hangját visszhangozni üresen.

Látta hogyan hunyta be Nick a szemét, és látta, hogyan áradt szét az arcán az önundor. Szeretett volna kinyúlni érte, a Nickért, akit szeretett, azért a nőért, aki annyit jelentett, akivel le akarta élni az életét. De hol van most az a nő? Hol van?

-         Nem tudom, talán a szemöldöke… - Jött a válasz már könnyeken keresztül szánalmasan erőtlenül.

Mindkettő összerezzent a brutális őszinteségre. Miért? Kongott a szó keresztül Nick lényén. És már nem csupán egy jelentése volt.

De Nerys megértette, ahogy Nick is, valahol mélyen, valahol nagyon távol, hogy ez az egyetlen út. Az egyetlen mód, az egyetlen eszköz, az egyetlen lehetőség. És nem is lehetett volna másképpen.

-         Hányszor? – Kérdezte, megkapaszkodva az ablakkeretben, mintha az életéért kapaszkodna.

Nick felegyenesedett, és újabb fájdalom hasított át rajta, ahogy felismerte a rombolást, ahogy szinte látta maga előtt Nerys porrá zúzott bizalmát. Azt a bizalmat, ami az első volt, a leges legelső, amit kapott, és olyan biztos, mint maga az örök. De most darabokra, nem, porrá zúzva hevert hatalmas, fájón, vörösen tükröző vértócsában.

-         Fordulj felém, kérlek! – Kérte halkan, de megbánta, ahogy kimondta, hogy nem válaszolt először. Lassan kezdett benne tudatosulni, hogy ott van egy újabb lehetőség, hogy Nerys nem fog hinni neki. – Akkor egyszer. – Mondta aztán, mikor nem történt semmi.

Nerys megfordult akkor, felemelt fővel, gőgösen. Kira Neryst nem tudta elpusztítani sem a Megszállás, sem a kardassziaiak, sem semmi, amit rámért az élet, miért pont ez lett volna más? Megingatta, ez igaz, de már állt, távolian, makacsul felszegett fejjel, büszkén és gőgösen. És kérdezett, mert rombolni akart, mert ő is bántani akart, mert másképpen nem bírta. Belenézett a fáradt meggyötört szemekbe, melyek régen annyi boldogságot, annyi szerelmet hordoztak, és kérdezett. Jegesen és tudva, hogy rombolni fog.

-         Szereted?

Nick arcát összerántotta a kín. Miért? Miért kérdezi ezt? Miért? Miért, hát el tudja képzelni, hogy véget érhet, hát nem látja, hogy mennyire fáj? Nem. Hiszen tönkretettem.

-         Nem. – Rázta a fejét keserűen. – Nem. – És folytatni akarta, el akarta mondani, hogy Téged szeretlek, jobban mindennél! De nem volt rá képes. Nem jött ki több hang a torkán.

De Nerys még nem érezte jobban magát. Pedig azt hitte, hogyha rombol, akkor jobban lesz. De nem így volt. Hát próbálta még. Megkísérelt összezúzni bármit, ami körülötte volt.

-         Legalább jó volt? – Kérdezte, a keserűség a hangjában kinyúlt és megütötte Nicket.

Fájt eddig, és fájt ezután, és fájt most is. Már összemosódott minden. De ez túl sok volt. Térdre esett. Úgy kúszott közelebb, de megérinteni nem merte. Azt nem, rettegte, hogy elhúzódik, rettegte, hogy megüti, rettegte, hogy nem teszi.

-         Miért? Ne csináld ezt! Tégy velem bármit, de ne csináld ezt! – Könyörgött szánalmasan meredve fel az életére. Nem volt képes kimondani, hogy ne csináld magaddal. Egyszerűen csak nem ment. Egyszerűen csak hányingere volt már így is önmagától, azt már nem bírta volna elviselni, legyen bármilyen őszinte is.

De Nerys már nem tudott megállni. Nem is akart. Inkább hallani akarta, valahonnan belülről, mélyről a lényéből szabadult fel, és ösztönösen bele akart marni abba, aki bántotta. Lehajolt, és felemelte Nicket, az egyenruhájánál fogva, és megkérdezte újra.

-         Jó volt? Válaszolj! Élvezted? – Most már hideg volt a hangja, a szeme, az arca, a szíve, a mindene.

Nick ernyedten lógott, szánalmasan és kiszolgáltatva a két erős kézben, amely ezúttal gyötrelmet hozott gyönyör helyett. És végül nem bírta tovább, lehajtott fejét, és úgy suttogta.

-         Igen.

Nerys behunyta a szemét. Valami hirtelen visszarántotta a valóságba, vissza a helyére, a testébe, a lelkébe, oda, a ként a lényként, aki szerette Nicket. És elszörnyedt a szavakon, amit kimondott, elszörnyedt a lény láttán, aki néhány másodpercig volt. Gyengéden visszaeresztette a gépészt a székre. A parancsnoki székbe, mely most semmit nem reprezentált. Semmilyen jelkép nem volt. Aztán várt. Nem volt képes még egyszer hozzáérni. Nem volt képes beszélni hozzá. Egyetlen szót tartogatott még, melyet ki is mondott, mikor úgy látta, hogy Nick képes járni.

-         Takarodj!

A gépész felnézett, s az ő szemében sem volt már semmi. De az a semmi nehezebb volt, mint az Univerzum. Maradni akart, eltörölni, visszanyerni, jóvátenni, vigasztalni, szeretni. De nem tehette. Felállt és elment.

 

Idő. Ez járt a fejében. Annyiszor mondták, annyi minden kapcsán, hogy az segít. De mikor? Napok teltek el. Mintha évek lettek volna, vagy percek. Hallott felőle. Látta is. Nem is nézett ki olyan rosszul, mint legutóbb. Talán már nem fáj neki annyira. És remélte, nagyon mélyen, egészen csendesen remélte, hogy nem fáj neki olyan nagyon, hogy egy kicsit jobb, hogy nem szenved olyan nagyon, mint ő, de a feltételezés is újabb sebet hasított rajta. Hisz nem mondta, hogy lehet. Sosem mondta, hogy lehet. Mi lesz, ha semmi nem jön helyre? Mi lesz akkor?

 

A napok teltek, egyik a másik után. Mindig ott volt valaki mellette, mindig. Bár Daxon kívül soha senki nem volt nyilvánvaló. Soha senki nem kérdezte, megtartották azt a távolságot, amit a parancsnokukhoz illik. Nem zaklatták. Csak Jadzia volt mindig ott, ha beszélni akart. Valahogy mindig időben. De mégsem beszélt neki sokat. Valahogy nem lett volna fair. Hiszen Jadziát nem kötelezhetik választani kettejük, a két barátja között. És ha beszél hozzá, ha túl sokat beszél, akkor arra kényszeríti.

És a világ? A munkája? Az Állomás? Talán szerencséje lesz, és békén hagyják. Talán nem. Eddig az volt. Legalább is ebben. A hajók és utasok jöttek mentek. A Borgot az utolsó alkalom óta nem látták. Az Awalon? Az Awalon lassan csak egy legenda lesz. A mindennapi életbe nem szólt bele eddig sem. Ezután sem. Csak fenyegetés. Nem jöttek újabb tér-idő kalandok, se őrült hasonmások. Nem történt semmi. És ő? Részt vesz, ha kell az értekezleteken, beszél a főgépészével, ha kell. És létezik. Létezik. Csak most már olyan céltalan. Hogyan szerezze vissza a régi életét? Miért volt egyszer elég az, amije most van? S most miért nem az? Miért vágyik valamire, ami olyan nagy fájdalmat okozott neki? Miért akar megbocsátani, ha nem lehet? Miért gondolkodik el időről-időre azon, hogyha csak a büszkesége nem lenne, ha csak a gőgjét és a sértettségét, a sebesült vad védekező ösztönét le tudná győzni, akkor talán lehetne. Miért fáj mindig úgy, miért fáj mindig annyira, hogy nincs vele? Miért van rá olyan nagyon nagy szüksége, ha így bántotta, ilyen alattomosan, ilyen undorítóan? Miért kívánja akkor? Miért szereti még mindig? Ezt nem értette, képtelen volt megérteni, hogy miért nem lép csak úgy tovább, hogy miért sírja még mindig álomba magát elrejtőzve a külvilág elől. Mert nem mutatta, Jadzián kívül sosem mutatta senki előtt. Arra képtelen volt. De éjjel, otthon, nem, a szálláson egyedül csak hiányzott, hiányzott Sq’wan, aki mindig, mindent helyre tudott hozni, megjavítani. Néha elég volt egy mosoly, egy csenes szó, egy megértő, mindent, de mindent megérző égkék villanás, és minden rendbejött. A démonok is undorodottan menekültek és békén hagyták. De nem találta most még önmagát sem igazán, Sq’want pedig? Mintha Nick őt is megölte volna, mintha Nick mindent, de mindent lerombolt volna.

 

A régi kabinjában aludt az utóbbi pár napban. Már ha képes volt néhány zaklatott órát aludni. De nem rendezte be. Csak egy matrac volt a padlón. Semmi más. Még a függőágyát sem kérte el. Hátha, amíg ott van, addig van visszaút. Hátha addig van remény.

És csak tette a dolgát. Mint eddig. Mint azelőtt. Folyton tűnődött vajon miért nem elég, ha egyszer az volt? Miért nem elég akkor most is a munkája, a karrierje? A gondolatai nem voltak alkalmasak semmire, még csak megfogalmazni sem, nem álltak össze, sűrű, undorító masszaként hömpölyögtek a fejében. A könyv is otthon… nem, Nerysnél van. Hogy fáj, ha ki kell javítania magát! Ha arra gondol, hogy a jegyese többé talán már nem az. Az esküvő, amit tervezni kezdtek, messzebb van, mint az Univerzum szélei. Mert elrontotta, mert gyenge volt, mert rossz helyen volt rossz időben, mert az a nő megbabonázta. Mert… De nem tudta miért. Csak annyit tudott, vissza akarja kapni Neryst, vissza akarja kapni a szerelmüket. Azt, ami az övék volt, nem is olyan rég.

De a legrosszabb az volt, hogy néha eszébe jutott a titokzatos idegen, Karina. A szeme, a mosolya, az arca. És még mindig érezte azt a hihetetlen vonzást. És fájt. Fájt, mert nem volt képes tenni ellene semmit.

Álomba sírta magát minden éjjel. S amíg sírt, amíg elsírta minden fájdalmát, addig önkéntelenül vágyta, sóvárogta Neryst, az ő közelségét, az ő illatát, az ő erejét. Félt, és aggódott érte. Ott akart lenni mellette, mint annyiszor már. Annyi elrejtett, eldugott éjjelen! De undorodott önmagától, undorodott a saját gondolataitól, ettől az elkeseredett, őrült vágyától. Ott akart lenni, és tényleg, mindent, de mindent rendbehozni. Soha, soha nem akarta bántani, se most tovább, se soha többé. De nem tudta hogyan, hogyan menjen vissza, hogyan menjen a közelébe, hogyan kérje a bocsánatát, hogyan kérje meg, hogy engedje vissza. Mert ugyan nem hitte, hogy megérdemli, de Nerys… Nerysnek nem szabad, hogy fájjon… Néha, mikor már nem volt több hangja, nem volt több könnye, eljutott odáig, hogy mindegy hogyan csak valaki vegye el Nerystől a fájdalmat, ő meg ellesz valahogy. Gyűlölte önmagát, és úgy aludt el, kimerülten, égő, lüktető szemekkel, hogy fürdött az önundorban.

De az álom már másról szólt. Egészen másról. Testiségről, nyers vágyról, édes, pokolbéli hibáról.

És reggel… Reggel csak szerette Neryst és tovább szenvedett…

 

Quark egy poharakkal teli tálcát egyensúlyozott ki a kezében az egyik nagyobb asztalhoz, ahol négy tiszt ült lagymatagon. Bashir balról támasztotta a tenyerébe az arcát, Dax jobbról. Worf úgy ült, mintha valami karót nyelt volna, Latara pedig hátradőlve, a kezét karba téve, az arcán távoli kifejezéssel. Ez volt ugyanis az az este, amit a főtisztek együtt szoktak tölteni, hol egyszerűen csak iszogatva és beszélgetve Quarknál, hol Vic Fontainnél, akinek most szünetelt a programja egy karbantartás, egy apró meghibásodás miatt, hol egyéb holoprogramban. Most azonban ketten hiányoztak, most először.

A kis ferengi egy pillanat alatt felmérte, hogy a lehangolt vendég rontja az üzletet, úgyhogy megpróbált tenni valamit az ügy érdekében.

-         Én már régen megmondtam, hogy nem lesz jó vége. Mert ami túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, az nem is az! – Osztotta meg mindenkivel az álláspontját fennhangon, aztán a szokásával ellentétben letelepedett az asztalhoz ő is.

De csak, hogy hirtelen szembe találja magát négy veszélyes tekintettel, amelyek aztán sorban visszafordultak az előzőleg kiszemelt nyugvópontokra.

-         Ezzel így nem mennek semmire. – Próbált meg egy másféle taktikát, ami hatni látszott, mert ezúttal kevésbé voltak ellenségesek a tekintetek.

Végül Latara szólalt meg először.

-         Akármennyire utálom is elismerni, Quarknak igaza van.

Amire a másik három szempár most rá fordult, nézett furcsán.

-         Már hogy így nem megyünk semmire. – Pontosított gyorsan.

-         És mit kéne tennünk? – Kérdezte Julian hevesen. – Zárjuk össze őket?

Erre gyors csend lett.

-         Ez nem is rossz ötlet doktor! Egyszer már bejött. – Fejtette ki a véleményét Quark, amire ezúttal is szembetalálta magát az ellenséges tekintetekkel. Már kezdte megszokni.

-         Most nem fog. – Jegyezte meg Jadzia, furcsán rezignált tónussal.

-         Egyébként elmondaná valaki mi történt? Mért járkál mindkettő zombiként körbe-körbe az Állomáson? – Kérdezett közbe hirtelen Quark, és jelentőségteljesen Jadziára nézett.

Ahogy mindenki más is. Aztán ahogy nem jött válasz, a tekintetek Worf felé fordultak, aki némileg elkeseredetten rázta a fejét.

-         Rám ne nézzenek, nekem se mondta el!

-         Ugyan már, nézze Jadzia, hogy segítsünk, ha azt sem tudjuk, mi a baj? – Próbált meggyőző lenni Julian, ámbár kevés sikerrel.

Quark rosszalló arckifejezéssel csóválta a fejét.

-         Biztos nem apró dolog lehet, ha ennyire nem beszélnek tőle. – Aztán úgy tett, mint aki komolyan gondolkodik, ki tudja talán, valóban gondolkodott. Bár egy ferengi általában csak aranyozott latínumról, és annak megszerzési módjairól gondolkodik. De talán Quark tényleg túl sokat élt már föderációsok között.

-         Az hagyján, de már nem is laknak együtt. – Kontrázott Julian.

-         Ezt honnan tudja? – Kérdezte Latara, egy pillanatra sértve érezve az önérzetét. Ilyen információt talán neki kellett volna tudnia először, mivel hogy mégis csak ő a biztonsági főnök, vagy mi.

Julian megrántotta a vállát.

-         Beszélik. Egy nővér mondta, aki egy szinten lakott a főnökkel, mielőtt még összeköltözött volna Kirával, hogy a főnök újra a régi szállásán lakik. – Pontosított.

-         Lehet, hogy visszajött Odo? – Kérdezte hirtelen Quark, és maga is meglepődött, hogy a szíve beszélt. Ám a szúrós tekintetek ezúttal is megtalálták. Talán csak Jadziáé nem.

-         Nem, Quark. – Rázta meg a fejét végül Dax, ahogy újra mindenki őt nézte válaszért. Végül, ahogy továbbra is kérdő szemekkel bámulták, újra megrázta a fejét. – Sajnálom. Nem mondhatom el. De nagy baj van.

Latara oldalra billentette a fejét, mindenki más kicsit elkeseredetten nézelődött körbe. Mindenhová, csak Jadziára nem.

-         A kérdés az, hogy helyrehozható-e? – Tette fel a nagykérdést az Őrnagy.

-         Ha elég aranyozott latínuma van, minden helyrehozható. – Vonta meg a vállát Quark, mielőtt Jadziának akár csak esélye lett volna válaszolni.

-         Azt hiszem. Csak nem tudják hogyan. Én sem. – Vallotta be aztán. Mert bár hét élet alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtött, erre még ő sem tudott biztos gyógyírt.

Aztán mindenki hallgatott. Aminek Quark fészkelődése, majd újabb briliáns találgatása vetett véget.

-         Biztos egy harmadik van a dologban! – Kiáltott fel elég hangosan, hogy felfigyeljenek a környező asztaloknál.

-         Elég volt Quark! – Csattant Dax egy kicsit túl korán, és túl nagy hévvel.

Amire persze az eddig is pattanásig feszült figyelem újra ráfókuszálódott.

-         Jadzia? – Találta meg Julian a hangját először.

Dax ült és hallgatott.

-         Jadzia! – Jött ezúttal a férjétől, kissé erőteljesebben.

-         Nem az a lényeg mi történt, hanem, hogy segítenünk kell valahogy. – Válaszolta aztán mindenképp próbálva elkerülni az információ kiszivárogtatását. Nem csak, mert nem tartotta fairnek kiteregetni, hanem mert, ha ő, a maga általában békés természetével is ki akarta verni a gépészből azt a fene nagy libidóját, akkor bele se mert gondolni, hogy mondjuk Worf mit reagálna, az ő klingon vérmérsékletével, köztudott nem tetszésével bizonyos főgépészekkel szemben és lojalitásával Kira felé.

-         De hogy segítsünk, ha nem tudjuk mi történt? – Kérdezte Latara logikusan.

Jadzia felnézett, és megrázta a fejét.

-         Nem tehetem. A lényeg, hogy bajban vannak, de szeretik egymást. Csak nem tudják, hogy hozzák helyre.

Quark ezúttal csendben ült, félig lehajtott fejjel és ráncolta a homlokát. Valóban meggyőző látszatát keltette annak, hogy gondolkodik.

-         Lehet, hogy nem kéne beleavatkoznunk. – Vetette közbe Worf a gondolatot, ami már a beszélgetés eleje óta kószált a fejében.

Quark továbbra is csak ráncolta a homlokát.

-         Talán csak rá kell venni őket, hogy beszéljenek. Akármi is történt, az nem árthat. – Jegyezte meg Julian filozofikusan, jobb ötlettel nem tudva előállni.

Quark még mindig nem szólalt meg. Még mindig gondolkodott?

-         Nekem sincs jobb ötletem. - Ismerte el végül Latara is egy vállrándítás kíséretében.

És Quark felnézett, olyan kifejezéssel, mint aki most nyert egy táskányi aranyozott latínumot.

-         Nem egy sötéthajú, ismeretlen, szexi bombázó volt? – Kérdezte egyenesen Daxtól.

Jadzia pislogott egyet, aztán becsukta a száját, majd pislogott még egyet. De nem volt képes megszólalni.

Helyette Latara vágott közbe. Valami Quark hangjában, ebben az egész szituációban bekapcsolta a nyomozóösztöneit. És az még mindig jobb volt, mint elgondolkodni azon, hogy mit tenne a főnökkel, ha éppen nem a nyomozóösztöneivel lenne elfoglalva.

-         Ki? – Kérdezte tömören, a meglepetéstől ennyi jött ki.

Quark most már erős gesztikulálással magyarázott.

-         Mikor belépett az a nő, tudtam, hogy bajt hoz! Magas, sötét hajú, sötét szemű, ember. Az a fajta nő, akihez csak úgy tapadnak a férfiak… izé… nők… némelyik nő… A fenébe, bárki a lábai elé heverne szívesen. Már napok óta itt lődörgött… így utólag… ’asszem figyelte a főnököt. Aztán egy este ivott valamit, azt hiszem, aztán beszélt a főnökkel. Furcsa volt, de nem figyeltem igazán oda. Aztán eltűnt. És az Ezredes, meg a főnök megkapták a holoszobájukat. – Fejezte be a történetet sűrű vállrángatás közepette.

-         Tudtam! – Kezdett volna felugrani Julian és Worf egyszerre, igaz a klingon nem beszélt. A céljuk közös volt, ölni.

Dax és Latara együtt ugrottak utánuk és ültették vissza őket.

-         Hé! Ez senkin nem segít! – Próbálta lenyugtatni az orvost az Őrnagy. Bár a határán volt annak, hogy maga is csatlakozzon.

-         Amellett én már bevertem egyszer az orrát. – Tette hozzá Dax, egy kicsit későn ébredve rá, hogy talán nem kellett volna. Viszont nagyon igyekezett elővenni a leghatásosabb nézését, mert érezte a kezei alatt Worf összes izmát megfeszülni, és tényleg nem hitte volna, hogy Nick élve megúszná, ha most ráeresztené.

-         Az összes csontját össze kéne törni! – Jött fel Worfból egy igazi és nagyon veszélyes klingon morgás kíséretében.

Jadzia keményen nézett rá, tudatva a férjével, hogy klingon becsület ide, klingon becsület oda, nem fogja bántani a barátját. És csak utána szólalt meg.

-         Ez most már nem segít. Amellett mondtam, szeretik egymást. És bármilyen undorító is, amit Nick tett, az a lényeg. – Tuszkolta vissza a férjét valahogy ülésbe, de nem merte elengedni a kezét. Úgy tartotta a hatalmas és nagyon veszélyes klingon kezet, hogy semmiképp se tudja Worf úgy kirántani, hogy meg ne üsse vele. Jadzia tudta, hogy addig nem megy sehová. Aztán meg majd ők ezt később megbeszélik.

Latarát nem hagyta nyugodni a nyomozó ösztöne. Ami még mindig jobb volt, mint a kardassziaiaktól eltanult kínzási módszereken gondolkodni.

-         Quark felismerné, ha látná? – Kérdezte közelebb hajolva.

-         Azt a nőt nem könnyű elfelejteni…, miért? – Kérdezett vissza a ferengi, és nagy, kérdő szemeket meresztett, ahogy mindenki más is.

Az Őrnagy megvonta a vállát.

-         Nem tudom, csak megérzés. A főnöknek lehet, hogy van sok hibája, de nem olyannak tűnik, aki csak úgy összefekszik mindenféle idegennel.

Erre rövid csend lett, amíg mindenki elgondolkodott a valószínűségén ennek. Hirtelen mindenki fejében megjelentek az emlékek, amiben bizony nem csak Kirát nem lehetett leválasztani a jegyeséről, de a gépészt se nagyon. Még azt az incidenst Wesley parancsmegtagadásával is átvészelték, amit nem is lehetett igazán érteni, hogy hogyan. Mert kívülről, még a barátaiknak is csak az látszott, hogy semmi nem látszott. Persze ezt már megszokták. A lényeg sosem látszott, csak abból lehetett tudni, hogy mi van velük, hogy mennyire ültek közel egymáshoz csütörtökönként, vagy hogy ha Bashir halkan kiszivárogtatta egy sokat tudó félmosollyal, hogy szerinte minden rendben van. Ilyen kis jelekből.

Kira is és Wesley is tették a dolgukat az után a parancsmegtagadási incidens után, aztán egyszer csak hirtelen megszűnt a mosolyszünet. Ami azt illeti annyira, hogy Bashirnek viszonylag régóta először akadt dolga velük kora reggel. Aminek azért örültek persze a barátok, mert ugyan a felszín mögé nem láthattak be, vagy csak nagyon kevésszer, de az a lehető legjobb jel volt, ha forrani kezdett a pár körül a levegő. Márpedig az forrt, és bizony Quarknál már lehetett fogadásokat kötni az esküvő időpontjától kezdve a ruhákra és mindenre. Ami semmi mást nem jelentett, mint hogy egyrészt, ha Kira megtudja, akkor Quark komoly bajba kerül, másrészt, hogy ennél nagyobb rendben nem is lehetne a dolog. És erre jött most ez.

Dax egy kicsit elszégyellte magát, Nicket valóban nem olyannak ismerte. Aztán mentálisan el is hessegette az ötletet, hiszen ő azért Nerys oldalán állt erkölcsileg. És miután már hallotta az összes részletet, nem is egyszer Nerys önkínzó előadásában, hát nem is állhatott volna máshová.

-         Nem mondaná, ha látta volna a nőt. – Felelte Quark magabiztosan.

-         Azért én utánanéznék. – Vágott azonnal vissza Latara, ahogy már állt is fel. – Jöjjön!

-         Most? – Ijedt meg Quark, maga sem tudta mitől.

-         Nem, majd egy év múlva! Na gyerünk! – Rángatta magával az Őrnagy.

A többiek csak egymásra néztek, majd a távozó páros után.

-         Én megnézem Neryst. – Jelentette ki Jadzia, miután meggyőződött róla, hogy a férje nem öli meg azonnal a főnököt, ahogy meglátja és ő is felállt.

Most már csak Julian és Worf maradt ott.

 

-         Nem értem… Valamit rosszul csináltam? Nem voltam elég jó neki… - Mormogta maga elé Nerys, jól láthatóan fürödve az önkínzás és az önsajnálat folyton változó arányú egyvelegében. Egy karosszékben ült a szállásán, felhúzott lábakkal, amelyekbe úgy kapaszkodott, mintha azzal tartaná össze magát.

Dax felemelte a fejét a saját térdeiről, és átnézett Nerysre.

-         Ez nem így van. És ezt te is tudod. Nick szeret téged.

Nerys elnevette magát, de abban a nevetésben nem volt semmi más, mint keserűség.

-         Ezt jól kimutatta… - Tette aztán hozzá metszően cinikusan az amúgy is oldalakat beszélő nevetéshez.

Dax megforgatta a szemeit, de aztán a helyzet komolysága úrrá lett a türelmetlenségén. Ezen a párbeszéden ugyanis, vagy tizedjére mentek újra végig. Csak azon az estén.

-         Nerys, miért nem hagyod abba a nem létező okokat keresni, és inkább koncentrálsz arra, hogyan tovább? – Kérdezte tizedjére is.

Nerys erre felemelte a fejét, és úgy nézett Daxra, mintha hirtelen hatalmas ferengi füleket növesztett volna.

-         Mindennek van oka. Ha nem kapott meg…

-         Ebből elég! – Csattant fel most már mérgesen a trill beléfojtva az önsajnáló, önvádló, sehová sem vezető szavakat a barátjába. Felállt, odament és a karjánál fogva felhúzta. – Ebből elég. – Ismételte meg csendesebben. - Akarod tudni, hogy rosszul csináltál-e valamit? Hogy megkapott-e mindent? Gyere, megkérdezzük tőle. – Sikerült félútig el is jutni az ajtó felé, ahol Nerys kirántotta magát a kezéből.

-         Nem! – Kiáltotta majdnem. – Nem megy. – Tette hozzá halkabban.

Jadzia elkeseredetten sóhajtott egyet. Aztán megrázta a fejét.

-         Ha nem beszéltek, sosem fog rendbe jönni. – Aztán valami egészen kellemetlen gondolat fészkelte be magát a fejébe. – Akarod, hogy rendbe jöjjön, ugye?

Nerys nem válaszolt rögtön, aztán visszaült az előző helyére, vagy inkább rogyott.

-         Nem tudom. – Volt a két szó, amit maga elé suttogott.

 

Latara Koren őrnagy fáradtan dőlt hátra a székében, de elégedetten. Végre megvolt, akit keresett.

-         Most már elmehetek? – Kérdezte Quark, aki már többedszerre unta meg a keresést.

-         Persze. – Intett az egyik kezével Latara, amíg a másikkal a fáradt szemeit masszírozta.

Még nem tudta, mit fog találni, még nem tudta, hogy egyáltalán találni fog-e valamit, vagy, hogy az a valami segít-e, de máris jobban érezte magát.

A több mint egy év, amióta itt szolgált közel hozta a szívéhez a társait. Ez amúgy igazán nem volt szokása, megkedvelni valakit, akivel együtt dolgozott. De talán, mert egy ilyen összetartó csapatba csöppent, mert a legtöbbjük hosszú évek óta szolgált együtt. És bár gyakran nem volt kényelmes elismernie, de a barátainak tekintette őket. Amellett amit az Ezredes és a főnök jelentett eddig együtt, az híres volt az Állomáson, és ami fontosabb, sokat jelentett egy furcsa módon az ő számára is. Persze, ő is csak azt láthatta, amit mindenki más. De tudta miért. Az emberek kíváncsiak, de csak arra, ami a felszín. Így csak azt látták meg és csak arról pletykáltak. Az érdekelte őket, hogy vajon a mindig szabályszerű, pontos és feddhetetlen állomásparancsnok vajon megcsókolja-e szolgálatban a főgépészét, netán tesz-e valami „rosszabbat” is. Aztán, amikor időről-időre ez csillapodott, az embereket már nem is érdekelte tovább a dolog. Nem volt már hírértéke. De Latara tudta, hogy nem csak az lehet, hogy az csak a felszín és egészen másról szólhat az ő kapcsolatuk, mint arról az apró mellékes tényről, hogy a hónapoknak még mindig, majdnem két év után is van olyan része, amikor képtelenek távol tartani egymástól a kezüket. Tudta, mert próbálta úgy, bajori volt és volt része abban a fajta szenvedélyben, amikor zuhogni kezd a vére.  De sosem volt szerencséje a szerelem terén. Ha talált is egy férfit, hát a kapcsolat sosem volt hosszú életű. Mindig csak addig tartott, amíg a szenvedély ki nem égett, amíg még a bajori láng is ki nem aludt. Sokáig azt hitte azért, mert nehéz vele kijönni. De aztán lassan rájött ez nem valódi ok. És aztán hagyta úgy. De néha, amikor látta Nick Wesleyt és Kira Neryst együtt sétálni a Promenádon, kézen fogva, vagy átkarolva egymást, mikor látta táncolni őket Vic Fontainnél, mikor látta hogyan néznek egymásra, vagy éppen mikor látta milyenek, mikor igazi, komoly baj van, hogyan ugranak fejest a veszélybe a másikért, vagy éppen hogyan oldanak meg feloldhatatlannak tűnő konfliktusokat is előbb-utóbb. És most egyszerűen csak nem volt gyomra nézni, hogyan omlik össze mindez.

És úgy döntött, hogy nem is teszi. Egy hirtelen elhatározással felállt, letöltötte egy rögzítőbe amit talált, és kiment az irodájából.

 

Egy kéz, aztán egy szempár, majd újra egy kéz, ahogy utazik végig a testén, mintha értené, a hogyant és miértet, mintha csak várna, a legmegfelelőbb pillanatra, hogy érintsen, hogy adjon, és elvegyen, hogy égessen és játsszon. Rutinosan tudva mindig hová és hogyan nyúljon. Egy száj, alig milliméterekre a bőre fölött, ahogy végignéz a saját testén, látja a nyomokat, az utat csillogni izgatón, látja, hogyan hullámzik és hullámzik minden apró izom, mintha akár csak az érintés lehetősége izgatóbb lenne, mint maga a cselekedet. Behunyja a szemét, de a következő pillanatban, ahogy kinyitja, már rajta van egészen, olyan gyönyörű, lélegzetelállítóan titokzatos, és vonz, mint egy elektromágnes, összezavarva minden rendszert önmaga körül. Hosszú, sötét hullámos haj omlik a vállaira, az idegen csókjának íze az ajkain, és újra behunyja szemét, annak ellenére is, hogy látni akarja, elkeseredetten akarja látni a tüneményt.

De ahogy kinyitja újra már egyedül van, vagy mégsem, nem lát senkit maga körül, csak a saját mezítelen teste hever egy ágyon. Nem lát senkit, csak érez egy ismerős jelenlétet. S akkor beléhasít a fájdalom.

Nick hangos kiáltással riadt fel, és zihálva nézett körül. A szoba, amiben már napok óta élt még mindig üres volt. Még mindig egy matracon aludt, még mindig remélt.

Aztán eszébe jutott az álom, olyan világosan, élesen, mintha újra élte volna, érezte a testében szétáradó izgalmat, olyan intenzitással, hogy megremegett tőle. Aztán visszazuhant és összegömbölyödött, ölelve önmagát.

-         Mi van velem? – Kérdezte a párnától, magától, az Égtől, a Prófétáktól, bárkitől, aki tudja a választ.

-         A pontos idő, 5:00 perc. – Jött egy hang, a computeré.

Nick lassan, szinte fájdalmasan fordult a hátára, és pár percig bámulta a mennyezetet, aztán feltápászkodott. Lezuhanyozott, majd replikált magának egy friss egyenruhát, és elindult felvenni a szolgálatot.

Egy újabb reggel, egy újabb nap kezdete, újabb undorodott pillantások, újabb tétova, óvatosan kíváncsi kérdések, újabb pillanat Nerys nélkül. Mindig egyre több és több és egyre távolabb és távolabb.

Beült a gépészeti eligazításra, levezette, majd távozott. Aztán beült a heti főtiszti eligazításra. Itt legalább láthatta, még ha messziről is, itt legalább fürödhetett, dagonyázhatott a végletekig kiérdemelt fájdalomban. Bár ne látta volna azokat a mélybarna valaha boldogan ragyogó, most üres szemeket! Bár ne látta volna Nerys arcát, azt az arcot, mely oly sokszor vetített rá mosolyt, s most többé már nem nevetett! De ha nem látta volna, talán túl sem élte volna a napot.

Úgy akart beszélni, úgy akart bocsánatot kérni, helyrehozni, kitörölni! De meg sem merte szólítani, gyakran még csak rá se mert nézni. Hogy is mert volna! A jogát már eljátszotta hozzá. Hát csak felállt és távozott, ahogy véget ért a megbeszélés. Lehajtott fővel, tudással teli, vádló tekintetektől kísérve. Ahogy egy ideje már. Egy ideje már észrevette, hogy az igazság kiszivárgott, már nem csak hárman tudják, már sokkal többen.

Nem bánta, hiszen rászolgált. Nem bánta, mert fájt, mert legalább fájt, legalább a büntetést megkapta, ami jogosan járt, és járna még oly sokkal több is. Nem bánta, mert álmodott, s az álmok nem múltak, amitől csak minden sokkal rosszabb lett. Hát így hogy álljon oda? Így hogyan nézzen Nerys szemébe és kérje a bocsánatát?

Miért van, hogy ha ébren van, hogyha alszik, de nem álmodik, akkor a lénye minden atomja érzi, tudja, éli, hogy szereti, csak Neryst, senki mást. Miért, hogyha álmodik újra éli, újra rontja, újra élvezi, amit sosem akart, sosem kért. Miért?

 

Kira ezredes kicsinek tűnt a székében, és ezúttal neki is nagynak tűnt a világ. Egy ideig bámult a főgépésze távozó alakja után, aztán Jadziára és Worfra fordította a figyelmét, akikkel még át kellett futnia néhány jelentést. És tette a dolgát, voltak ötletei, megcsinált mindent, amit egy jó állomásparancsnoknak kell. Így hamarabb vége lett. És ha vége lett, hát keresett többet, aztán az segített. A munka segített. Miben is? Felejteni, csökkenteni a fájdalmat? Túllépni? Nem. Addig visszahúzódhatott, átváltozhatott valakivé, akinek nincs magánélete, aki nem szerethet, akinek nem fájhat, akinek az életében nincsenek zavaró tényezők.

-         Nerys? – Riasztotta fel Dax, aki egyszer már ugyan kiment, de most hirtelen visszalépett.

-         Hmm? – Nézett fel, kevés érdeklődéssel.

-         Én csak… szóval ma este páran megyünk Quarkhoz, és gondoltuk velünk jöhetnél.

Nerys egy árnyalatnyit sápadtabb lett, ahogy azt a bizonyos „páran” szót elemezte.

-         Én nem hiszem Dax. – Rázta aztán a fejét.

-         Naa, ugyan már! Tényleg csak páran leszünk, és neked meg szükséged van egy kis lazításra. Agyondolgozod magad. – Győzködte a trill egyre növekvő sikerrel.

-         Páran? – Kérdezett Nerys, végül kiejtve a szót, amitől igazán félt.

Jadzia úgy tett, mint, aki egyáltalán nem érti, miről is van szó, és vágott hozzá egy igazán ártatlan arcot. Elég sikeresen.

-         Igen, én és Latara, meg te. Amolyan női parti, fiúk nélkül. Mit szólsz?

Nerys egy darabig nézte a barátját, aztán a padlót, majd felnézett, és kelletlen arccal bár, de bólintott.

-         Rendben. – Tudta, hogy Daxot nem lehet lerázni, ha azt a trill nem akarja. És vitatkozni, meg egy jót akaró barátot levakarni magáról volt a legkevesebb kedve, hát engedett.

-         Fantasztikus! Ott találkozunk hétkor.

-         Rendben.

Bólintott vissza Nerys ezúttal kevésbé kelletlenül, még el is mosolyodott Jadzia lelkesedésén egy kicsit.

 

Nick belépett a bárba, és körül nézett. Egy kicsit korán volt még, Latara őrnagy fél nyolcat mondott, de mivel még hét sem volt, hát letelepedett a bárpulthoz.

-         Jó magát újra itt látni, főnök! Mit hozhatok? – Jelent meg Quark, és valóban őszintének látszott.

-         Mobalevet, azt hiszem. – Felelte a gépész, és megfordult a székkel, úgy hogy hátra tudjon könyökölni mindkét kezével a pultra.

-         Egy mobalé rendel. – Ugrott azonnal a ferengi csapos. És el is tűnt.

A tömeg olyan volt, mint mindig. A gépész unott arccal, de belül egy kis irigységgel szemlélődött. Olyan boldognak látszottak az emberek, vagy legalábbis nevettek! Mintha az égvilágon semmi gondjuk nem lett volna. Még akkor is csak nevettek, ha a gatyájukat elveszítették a Dabo keréknél.

Aztán megjött a mobalé, egy kéz tartotta elé, és Nick el is vette.

-         Köszönöm. – Kortyolt bele, de meg is állt a mozdulatban, mert valami nem stimmelt.

A kéz, amely adta furcsa volt, a körmök nem ferengiek voltak, inkább emberiek, s az egész kéz ismerős volt. Álmodom. Gondolta azonnal, görcsösen próbálva felébredni. Ez csak egy újabb szörnyű álom. De megfordult.

És ott ült a mellette lévő bárszéken Karina. Hosszú fekete ruhában, melynek a pántja érzékien ölelte körbe a nyakát, szabadon hagyva a vállait, a haja leengedve, a tekintete mélyen Nickében. Akinek akkorra már minden érzéki lett volna Karinán, még egy kardassziai egyenruha is, pedig az aztán sosem nézett ki jól. De Karina épp mosolygott. És ez önmagában is felért egy előjátékkal.

-         Maga… - Nyögte Nick, és megpróbált elhúzódni, megpróbált futni, megpróbálta levetni magát a székről, de egyetlen izma sem engedelmeskedett.

-         Nah, Nicky. Azt hittem legalább már tegeződünk. Karina… - Mutatkozott be ezúttal formálisan is. És magát abszolút nem zavartatva az egyre több rájuk forduló figyelemtől oda nyújtotta a kezét, kézcsókra.

Nick nézte, mint valami messzi álomképet, lassítva, kinagyítva, és néha be-bevillanva, mit tett az a kéz vele. Tudta, hogy mérgesnek kellene lennie, haragudnia, dühöt érezni. De az igazság az volt, nem érzett semmit. Semmit, azon kívül, hogy irtózatos erő vonzotta Karina felé. És elborzadva látta, hogyan emelkedik a saját keze, hogyan közeledik az arca Karina kezéhez. Aztán megérezte a hihetetlenül selymes bőrt az ajkai alatt, csak egy pillanatra, vagy talán egyáltalán nem. És elveszett. Már nem az a Nick Wesley volt, aki még egy hónappal azelőtt is. Oh, nem. Valaki egészen más. Egy olyan Nick Wesley, aki szemtelenül elmosolyodott, ahogy elengedte a számára érzéki táncot lejtő kezet.

Aztán hátradőlt hanyagul és oldalra billentette a fejét, mondani kezdve valamit, de abban a pillanatban meglátott egy villanásnyi vörös foltot. De az az apró villanás elég volt, hogy arculüsse, hogy visszarángassa önmagába, hogy tudja tökéletesen, hogy hatalmas bajban van már megint. Ha lehet még nagyobban. De most már nem tehetett semmit. Oda fordult, hogy lássa Neryst, ahogy ott állt teljesen egyenesen, és nyugodtan, majdnem lazán, a kezei maga mellett, csak a szemében volt olyan nedves tekintet, amelyet Nick tudta, sosem felejt el többé.

-         Nerys… - Kezdte, aztán behunyta a szemét, és megrázta a fejét. Mit is mondhatna? Tényleg, mit is mondhatna, amikor egy pillanattal korábban még sugárzott a benne kavargó tesztoszterontól és szinte csak fel nem írta a homlokára, hogy „Karina prédája önként és boldogan”.

Nerys közelebb lépett, és jó néhány másodpercig csak állt, végigmérte Karinát, és Nick tudta, érezte, hogy közel jár ahhoz, hogy neki ugorjon. De aztán a vállai ellazultak, ahogy az öklei is. És végül ránézett Nickre. Régóta először, egyenesen a szemébe, és nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de valaki valahonnan közbevágott.

-         Állj! Várj! – Latara törtetett keresztül a feszülten várakozó tömegen, mindkét kezével egy-egy jóképű férfit vonszolva maga után, mögötte Dax jött, ő egy szintén vonzó nőt kísért.

Nick, Nerys és Karina is odakapta a fejét. De Karina volt az, aki felemelkedett, mint, aki távozni készül. De Kira is és Wesley is egyszerre ugrottak, és zárták el az útját, még nem tudva mi készül, de érezve, hogy nem kell elengedni.

-         Na, még jó, hogy pont időben érkeztünk. – Ért oda Latara, és felmérte gyorsan a helyzetet. – Uhm Nerys, javaslom, hogy keress egy csendes helyet az urakkal és… - Nézett hátra, az időközben megérkezett Daxra, és az általa kísért nőre. – hölggyel, biztosan nagyon érdekesnek fogod találni a mondanivalójukat.

-         Tessék? – Nézett Nerys most már tényleg zavartan és úgy, mint akinek nincs kedve ehhez az egészhez.

És valójában nem is volt. Az előbb még semmi mást nem érzett, mint azt, hogy az a nő annyira halott lesz a kezétől két pillanaton belül, amennyire még egy kardassziai sem, de az elpárolgott. Ami azt illeti nem maradt más csak üresség. Kongó, nemtörődöm, minden mindegy üresség.

-         Maguk meg elmondják neki, amit nekem mondtak, érthető vagyok? – Kérdezte az idegenektől az Őrnagy, és valószínűleg senki nem mert volna neki ellentmondani, talán még a leghősiesebb klingon sem. Azok csak bólogattak elszántan.

Aztán Jadzia fordult oda Neryshez.

-         Csak menj, és beszélj velük! – Győzködte bátorítóan.

Latara pedig karon fogta az épp az idegenek felé mozduló Karinát, és elindult vele az emelet felé.

-         Maga meg velem jön, addig beszélgetünk, vagy táncolunk egyet. – Vette elő a legbájosabb mosolyát, és meglepő módon Karina nem is ellenkezett. Ő nem tudhatta, hogy Latara Koren nem szokott bájos lenni, vagy ha mégis annak látszik, akkor az őszinte se, de szerencsés se lehet.

Nick teljesen összezavartan nézett Daxról Nerysre, az idegenekre, majd vissza. Dax bólintott Nerysnek még egyszer, aki végül kelletlenül ugyan, de elindult az idegenekkel.

Dax pedig Nick felé fordult, és egészen elégedettnek nézett ki.

-         Na, mit iszol? – Kérdezte, mintha csak azt kérdezte volna, milyen nap van.

Nick egy pillanatra gyámoltalan kifejezéssel bámult rá, aztán megrázta a fejét.

-         Mi történik? – Kérdezte mélyebben, mint, ahogy beszélni szokott. Valójában azon is meglepődött, hogy volt hangja, ugyanis a gyomra eltűnt és képtelen volt feldolgozni, hogy Nerys aktuálisan percekig ott volt a közelében karnyújtásnyira, és hogy láthatta, hogy ott volt, hogy érezhette az illatát, hogy látta és egyébként is, a közelében lehetett…

-         Az Őrnagy nyomozott egy kicsit, és érdekes dolgokat talált. – Szakított bele Dax válasza az egyre gyorsabban forgó körbe.

Nick ahogy megfejtette a szavakat majdnem megkönnyebbült, de nem tartott soká a dolog, mert Dax megrázta a fejét.

-         Ne örülj azért nagyon. Valószínűleg nem fog sokat segíteni, de mi megpróbáltuk.

-         Mit találtatok? – Kérdezte Nick visszanyerve valamelyest a lélekjelenlétét és közelebb hajolt, remény csillant az üres kék szemekben.

-         Sajnálom, Karina egy teljesen normális ember, nincsenek telepatikus, telekinetikus és semmilyen hasonló képességei. Egyszerűen csak gyönyörű, tudja, hogy szerezze meg, és mindig meg is kapja, amit akar. Az a három az előbb olyanok, akiknek feldúlta a házasságát, vagy a kapcsolatát. És hajlandóak erről beszélni. – Vonta még meg a vállát Jadzia, és itta meg Nick maradék mobalevét. – Nem tudom, hogy ez segít-e nektek. De remélem.

Nick kényelmetlenül és meghatottan mocorgott a székén. Őszintén, ez annyira gyenge kifogás volt, hogy csak jobban undorodott magától. Nem is hitte, hogy Nerys komolyan meghallgatja őket. De… De mégsem hagyta ott mindenki, az ellenséges, undorodott és jobb esetekben is csak szánakozó tekintetek között akadt egy, csak egyetlen egy, aki mindennek ellenére szerette.

-         Köszönöm Jadzia. – Nyúlt előre és tette a kezét a trill karjára. Küzdött a hirtelen feltoluló, meghatott és önsajnáló könnyekkel.

-         Nincs mit. Csak most már ne csinálj semmilyen hülyeséget. – Mosolygott vissza a trill.

Nick erre képtelen volt hangosan válaszolni, de bólintott. Nem fogok.

 

-II-

Sok-sok vékony csillagfénysugár hasított át a szoba csendjén. Egy alak ült az ablak alatt, és nézett bele a semmibe. Szó szerint, mert ebben a szobában nem volt semmi, semmi. A minden valahol máshol volt.

De legalább most nem olyan volt a bensője, mint egy tízes ionvihar. Már nyugodt volt, csendes és hideg, mint az űr.

Csak nézett, de nem látta a szoba sötétjét, azt látta csak, hogy valahol, most egy másik lény ül ugyanúgy, bámulja ugyanazt a semmit, érzi ugyanazt az űrt. De nem tudta elérni, nem volt képes kinyúlni érte. És egy rövid percre nem számított a miért, nem számított mit érez, csak, hogy itt ült, egyedül, magányosan, ölelve önmagát, és fázva, mint egy kis tavaszi madár, dermesztő téli éjszakákon. Csak ült és nézte a semmit.

A háttérben halk zene szólt, és kavargott, beleszőtte magát a csendbe és a sötétbe burkolózott alak életébe. Minden ütem, minden hangsúlyos taktus úgy vájta keresztül az útját egyenesen a lénye legmélyéig, mint valami kegyetlen savas folyó. Halk könnyek csurogtak végig az arcán, mintegy előkészítve az utat, de már nem érdekelte.

Lassan percről percre nőtt a semmi, s a késztetés, rohanni, rohanni valahová, ahol nem ilyen üres a világ, ahol van valami, amivel megtöltheti az életét.

És a lényeg? A szürke lényeg, a bizalom. A kulcsszó, mely ezekben az időkben felbukkant, majd elveszett, arcul ütött, majd megsimogatott, mely volt és nem volt, szellemként vadászva lelkekre, mindenre és semmire.

 

Egy hang jött, valahonnan a reális világból, és Nick felugrott. Ő ott élt, bárhogy is akart menekülni, ott élt, ahol a munkája volt, a barátai, a fájdalma, Nerys…

Odalépett az ajtóhoz, és feloldotta a zárat. Majd hátralépett, beengedve a Mindent. Most nem lélegzett, hirtelen a levegő nem tűnt fontosnak, nem volt éltető ereje. Most valami más volt fontosabb. De aztán lehajtotta a fejét, elszakítva a szemét a keserűen gyötrő képtől. Eltűnődve, hogy tud annyira fájni valami, amikor annyira kell, annyira szüksége van rá. Aztán emlékezett a lélegzésre. És hosszan beszívta a levegőt.

-         Uhm, ha tudtam volna, akkor szerzek egy széket. – Motyogta, miközben az ágyként használt matracra mutatott. – De így csak ez van. Kérsz valamit? Egy raktajinot kavával, jamja teát, vagy valami szintoholt? – Kérdezte még húzva az időt, dadogva, vagy inkább csak minden pillanattal próbálva újabbat nyerni, amíg Nerys ott marad. Pedig tudta jól, mit kér Nerys, annyira tudta.

-         Nem köszönöm. – Rázta meg a fejét Nerys és körbenézett.

De nem talált semmit, egy üres helységet csak, egy matracot, egy rögzítő hevert mellette, néhány pohár, egy használt köntös, boxer és trikó. Fekete trikó.

-         Ööö, sajnálom, még nem raktam rendet. – Ugrott Nick, hogy összekapkodja a holmikat, miközben Nerys leült.

Aztán csend lett. Egyikük sem tudta hogyan kezdje el. Annyi mindent akartak mondani, és tenni. De nem volt képes rá egyik sem. Csak ültek, és meglepően a csend nem volt kényelmetlen.

Aztán hirtelen mindketten beszélni akartak, majd mindketten elhallgattak, elpirultak, és újra próbálták.

-         Előbb te. – Ajánlotta fel Nick, és Nerys bólintott végül.

De nem tudta jobban, hogy miért van itt. Volt egy rövidke perc, amíg úgy érezte, ide kell jönnie, de az olyan régen volt már! Azóta ütni akart, azóta gyűlölni akart, és újra jönni. És most ott ült, egész közel hozzá, és nem akarta bántani. Szabadulni akart, mindentől. Eltörölni és eltöröltetni, akart mindent, de mindent, amit nem kaphatott meg.

-         Nem… uhh, én nem akarok ígéretet, és bocsánatkérést. Nem akarom, hogy… hogy, megalázkodj. – Mondta lassan, próbálva megfogalmazni a közel megfogalmazhatatlan érzéseket. Aztán elgyengült, megvárta, amíg elhagyja az ütéskényszer, amíg elhagyja a frissen belémaró gyűlölet, és csak akkor folytatta, amikor minden megállt, egy rövidke pillanatra minden elcsendesült benne, még a büszkesége is. – Azt akarom vissza, ami régen volt. – Mondta ki vékonyan, ahogy önkéntelenül is emlékek villantak fel. – Minket. – Tette hozzá, egészen halkan, lehajtott fejjel. De már nem hitt igazán benne. Csak őszinte volt. Furcsán, nézte önmagukat kívülről, és nem értette, nem értette, hogy miért mondta ezt, miért szolgáltatta ki önmagát újra, miért volt őszinte, amikor már csak nincs jelentősége. Mert már nem hitt igazán benne. Nem volt miért. Hiszen Nick elárulta, eltiport, lerombolt mindent, ami fontos volt, ami tartotta őket és boldogságot hozott az életébe. Mégis, maga sem értette hogyan, de még most is ennyire mélyen őszinte volt, mint ha csak egy rossz szokása lett volna.

Nick sírt. Csak így egyszerűen. Sírt. Nem csak a szeme, a lénye is. Belerázkódott abba a hangba, amely nem veszítette el az őszinteségét, a bennsőségességét, azt a nagyon alapvető, de mélyen elrejtett színét, amelyet csak ő hallhatott.

-         Hát lehet? – Kérdezte, egyetlen centivel közelebb merészkedve. A hangja szűk volt, nem csak a könnyektől, de a reménytől is. Remegett, ahogy akarta, ahogy sóvárgott egyszerűen csak a karjaiba vetni magát, csak elbújni a világ elől, és megbocsátást nyerni.

Nerys felemelte a fejét, és belenézett az égkék szemekbe, remény volt bennük, ott lebegett a régi fájdalmas ürességben, és ott volt bennük elrejtve, de kezdve felszínre törni, az a valami, amit régen oly sokszor látott, minden együtt töltött pillanatban. Szerelem. Látta, de most még az is fájt. Meg akarta ütni, újra, olyan erővel, hogy maga is megijedt tőle. Gyűlölte, vakon, talán nem is Sq’want, csak azt, amit tett, vagy maga se tudta mit.

-         Nem tudom. – Suttogta. És újra lehajtotta a fejét. Pedig kiabálni akart, veszekedni, hozzávágni mindent, amit tett, megkínozni, hogy fájjon Nicknek is úgy, ahogy neki. De e helyett csak suttogott, halkan, és undorodva jött rá, gyengén. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e újra megbízni benned, vagy megbocsátani. – Vallotta be, és neki jobban fájt, mint a társának. Fájt, most már az is, hogy őszinte, hogy így ült ott, és beszélt hozzá, amikor Nick annyit sem érdemelt volna, hogy ránézzen.

Nick lehajtotta a fejét, sokáig hallgatott. Nem volt szó, ami ezt helyrehozhatta. Aztán egészen közel húzódott, karnyújtásnyira. Sóvárgott, mint egy kitett, elhagyott gyerek az anyja szeretetére. És félénken kérdezett.

-         Megérinthetlek?

Nerys nem bírt felnézni, csak visszanyelte a gombócot, a felismerést, hogy milyen messze sodródtak egymástól. Hogy lám, az őszinteség sem elég már, hogy legalább az illúziója meglegyen, hogy a régi varázslatos kapocsból legalább a láncszemek megmaradjanak. És bár nem volt biztos benne, bár ott készült a felszínre törni, egy rétegnyi undor, de bólintott.

És Nick lassan kinyúlt, reszketve, Nerys keze felé. Úgy fogta meg, mintha félt volna, hogy összetörik a kezei között, mintha félt volna, hogy eltűnik. Lassan felemelte, és összefűzte az ujjaikat, gyengéden megszorította. Az arcán folytak a könnyek, rázta az elfojtott zokogás, mert már látta Nerys szemében, hogy emlékezik, ő is. Ugyanarra az emlékre, ugyanarra az apró pillanatra.

De nem csak a lelke, Nerys teste is emlékezett, még jól emlékezett az érintésre, milyen, mikor Nick hozzáér, milyen, mikor simogat. És reagált, függetlenül attól, hogy a gazdája mit akart. Amíg az emlék pergett. Egy apró pillanat a nem is olyan messzi távolban. Mindössze néhány hónappal korábban.

Nick közelebb lépett hozzá, a jobb tenyerébe véve a társa arcát, úgy, hogy az ujjai a selymes vörösesbarna tincsekbe túrjanak, a hüvelykujja pedig gyengéden simíthasson végig a makacs állkapcson.

-         Jól vagy? – Kérdezte halkan.

Nerys visszafojtott lélegzettel bólintott. A lágy érintés készületlenül érte, és amúgy is mindig meg tudta rázni a lénye legmélyét is.

-         Igen. – Suttogta, próbálva meggyőzően hangzani, kevés sikerrel.

Nick felsóhajtott, de az égkék szemekben nem volt más, mint aggodalom.

-         Kim az igaz? – Kérdezte még halkabban, nem véve el a jobb kezét a társa arcáról.

-         Tudom, hogy hülyeség, meg értelmetlen. Csak idegesít látni. Furcsa. Ez minden. – Hangzott inkább mentegetőzésnek, mint magyarázatnak a válasz.

-         Nézd, Nerys, ő nem az itteni Kim, de még, ha az is lenne ő nem egy árny a múltból, aki visszajár kísérteni. – Próbálta halkan elmagyarázni, de a szavaira csak kissé enyhült az a furcsa tekintet a mélybarna szemekben.

-         Tudom. – Bólintott ennek ellenére Nerys. Aztán egy pillanattal később még hozzá tette. – Te hiszel abban, hogy meg van írva a sorsunk a Próféták, vagy bárki által?

Nick egy percig teljesen csendben és mozdulatlanul állt, még az eddig simogató hüvelykujja sem mozdult. Aztán a kék szemek megvillantak, ahogy megértette, mit akar mondani a társa. Végül elvette a kezét, és egy kicsit felhúzta az egyenruhaujját, hogy kilátsszon az eljegyzési karkötő. Aztán felemelte Nerys jobb kezét és összekulcsolta az ujjaikat. Egy kicsit elmosolyodott, ahogy érezte, hogy a társa megszorítja a kezét, aztán felemelte az összekulcsolt kezüket kettejük közé épp annyira, hogy még átnézhessen fölötte Nerys most félénknek és sebezhetőnek tűnő arcába. Aztán nagyon halkan, de biztosan megszólalt.

-         Mondd el, mit látsz. Nagyon egyszerűen, csak amit látsz. – Kérte és várt, egy pillanatra el nem véve a tekintetét a társáéból.

Nerys nyelt egyet, visszaküzdve a valamiért makacsul feltörekvő könnyeit. Aztán megpróbálta.

-         A kez… - Megköszörülte a torkát, hogy a reszelősség eltűnjön a hangjából. – A kezeinket, összekapcsolódni, a karkötőket. – Aztán tovább vándorolt a tekintete, de újra, és újra visszaugrott az összekulcsolt kezeikre. – Az arcodat, a szemedet. A sze… a szerelmet bennük. – Halkult el végül teljesen a hangja, ahogy megütötte a nyers intenzitása a pillanatnak.

Nick elmosolyodott és megcsókolta egyenként Nerys kezében tartott ujjait el nem engedve egy pillanatra sem.

-         Látod? – Kérdezte aztán gyengéden, s a mosoly az arcán egyel nagyobbra nőtt. – Elmondhattam volna tudományosan is, elmagyarázhattam volna a térdimenziók alapelméleteit, bizonygathattam volna Diarone posztulátumait, döntési együtthatókkal és elágazási paraméterekkel. De ez sokkal egyszerűbb így. Mert ismerlek, te mindig annak hiszel, amit a saját szemeiddel látsz. – Folytatta fókusztalanul bámulva az összekapcsolódott kezeiket. A szemeiben pedig ott volt az a tekintet, amely önmagában bizonyíték volt, erősebb talán Kira Nerys számára, mint Diarone térdimenziókkal foglalkozó teljes életműve.

-         Szeretlek Sq’wan. – Suttogta fel Nerys még mindig nem akarva elengedni a társa kezét. Csak nézett fel és megsértődni is elfelejtett a veszélyesen az önérzetét megsértő határon egyensúlyozó szavakon. Melyeken talán nem is tudott volna, nem, ha szemtől szemben találta magát a menyasszonya – milyen furcsa volt még mindig kimondani, de milyen fantasztikus érzés! – tekintetével, amelyben benne volt az az egyetlen bizonyíték, amit a saját szemével láthatott, aminél nem kellett több, vagy más; szeretet.

Nick megkereste a mélybarna tekintetet és mélyen kutatott bennük, vagy inkább szabadon beléjük zuhant, és úgy válaszolt, egészen halkan, elmondva mindazt, amit eddig csak megmutatott.

-         Én is szeretlek. – Hajolt közel és csókolta meg lágyan a párja ajkait, végül mikor visszahúzódott elengedte a kezét. – Na, most pedig minél hamarabb visszamegyünk, annál hamarabb hazaküldhetjük őket oda, ahova tartoznak.

Hátralépett, kelletlenül elengedve a párja kezeit, de egy pillanattal később már újra Wesley hadnagy volt, ahogy Nerys is, Kira ezredes.

Egy pillanatra még minden olyan volt, mint régen, de végül visszatért a jelen fájdalmas valósága. Nick elhúzódott, félénken, félve, hogy bántotta a társát.

-         Sajnálom. – Motyogta, és lehajtotta a fejét.

Nerys visszanyelte a szörnyű képeket, mely azt a szüntelen ott vadászó undort táplálta.

-         Nem, ne! – Kérte halkan. A büszkesége valahol mélyen ott vonaglott benne, mintegy az életében az utolsó perceiért küzdő sebesült vad. És így a szavakat, mintha nem is ő mondta volna, mintha a Kira Nerys, aki volt, valahol elmaradt volna, talán ott, abban a mocskos, bűzös sarokban, ahol Sq’wan is meghalt, vagy legalább is ott maradt. – Csak azt mondd, te is akarod-e, hogy legyen újra, „mi”. – Nyelte le majdnem az utolsó szót, de Nick értette.

-         Mindennél jobban. – Felelte egyetlen pillanatnyi kihagyás nélkül. Ez sosem volt kérdés benne, csak az, hogy miért fáj sokkal jobban minden most.

Nerys lehajtotta újra a fejét, és bár minden porcikája tiltakozott még tudni akart valamit. Muszáj volt.

-         Még mindig vonzódsz hozzá? – Kérdezte, felnézve egyenesen Nick szemébe, tudni akarta, látni akarta, hogy igazat mond. És megrémítette, most először igazán, hogy nem tudta mi fog következni.

Nick nézett rá, az arcán mélységes szomorúság ült. Eszébe jutottak az álmai, a múltkori este eseményei Quarknál, az ellenállhatatlan erő, ami vonzotta felé. És eszébe jutott, illetve feltört egészen mélyről, hogy Nerysnek nem fog hazudni. Soha. Mindegy, hogy mit jelent az igazság. Csak nem hazudhatott, nem csak, mert nem tudta volna elviselni sem többé önmagát akkor, hanem, mert már nagyon rég óta a lelkébe ivódott, hogy nem hazudhat sosem. Most nem jutott eszébe, hogy mikor és milyen körülmények között jött erre rá, tudatosult benne, hogy mennyire is fontos, hogy hiteles maradjon. Most nem jutott eszébe, hogy ha csak egyszer is hazudna, akkor összedőlne minden felépített darabkája Nerys paghjának.

De ez megfogalmazatlanul, csak egy érzésként lüktetett benne, ahogy rájött, ebben sem, semmiben sem fog hazudni neki.

-         Igen. – Suttogta, és ez volt a legnehezebb szó, amit kimondott egész életében, a legfájóbb és legbántóbb szó. Nerys csak lassan felállt. És elindult az ajtó felé. Tudta, hogy ez a szó legalább igaz volt, bár nem számított rá, maga sem tudta mire számított. – Nerys, várj, kérlek, még nem fejeztem be! – Ugrott fel Nick és érte be még az ajtó előtt a társát.

Nerys megfordult, és a mozdulat hatására Nick egyenesen beleszaladt. Amire Nerys elhúzódott egy kicsit, de nem teljesen, felemelte a kezét, mintha meg akarná érinteni a gépész arcát, de visszahúzta szinte rögtön.

-         Ssshhh. Ne mondj most semmit. – Kérte friss könnyek között. Hát sírni, sírni még tudott előtte?

Nick kinyitotta a száját, mintha ellenkezni akart volna, aztán becsukta. És lehajtotta a fejét, fel sem nézve már addig, amíg nem hallotta becsukódni az ajtót.

 

Jadzia Dax keresztbetett lábakkal és karokkal ült, az arcán enyhén irritált kifejezéssel, amelyen tisztán olvasható volt, hogy most már a türelme közelít a nullához.

-         … most akkor mit csináljak? Nem mondott semmit. Az égvilágon semmit! Honnan a fenéből kellene tudnom, hogy mit csináljak? – Ontotta magából Nick szinte megállás nélkül a kérdéseket. Ám most azért megállt levegőt venni.

Quark bárjában ültek, egy csendes sarokasztalnál a földszinten.

-         Nem tudom Nick. Próbáltad talán megkérdezni? – Kérdezett vissza Jadzia egy grimasz kíséretében.

Erre a gépész úgy nézett rá, mintha hirtelen foltok helyett kardassziai pikkelyeket növesztett volna.

-         És mégis hogy gondolod? Odamegyek és ’asszondom, ne haragudj Nerys, megmondanád, mit csináljak, hogy visszaengedj? Vagy esetleg, ne haragudj, visszaköltözhetnék, és folytathatnánk ott, ahol abbamaradt? – A hangjából sütött a cinizmus, de még az sem tudta elmosni a jó adag elkeseredettséget.

Dax hatalmasat sóhajtott, aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, előre hajolt.

-         Próbáltál már udvarolni neki? – Kérdezte egy cinkos mosoly kíséretében.

-         Udvarolni? – Kérdezett vissza Nick, mint aki nem érti a szó jelentését.

-         Igen, tudod, virág, meglepetés, satöbbi. – Magyarázta hevesen Jadzia, és kezdett tetszeni a saját ötlete.

Nick rákönyökölt az asztalra és kihívóan ránézett a barátjára.

-         Nem szereti a virágokat. – Vágott vissza egy elégedett grimasz kíséretében, de belül önkéntelenül is alakulni kezdtek az ötletek.

A trill megforgatta a szemeit. Több mint háromszáz évesen öreg volt ő már ehhez.

-         Biztosra veszem, hogy kitalálsz valamit, ha akarsz. – Válaszolt olyan hangon, amire a legbékésebb ferengi csiga is ugrott volna felkapva egy klingon bath’letet, és nekiment volna a legnagyobb kardassziai hüllőnek.

Nick oldalra fordította a fejét, az arcán pedig lassan megjelent hosszú idő óta az első igazi mosoly.

-         Oké, van egy ötletem… Azaz több is. – Pattant fel, és indult el egyenesen Quark felé, aki épp el volt foglalva néhány kissé ittas vendéggel.

-         Hé és nem akarod elmondani?

Emelte fel méltatlankodva Jadzia a kezeit, aztán visszanézett az üres poharába és már csak magában tette hozzá, hogy, hát ezek szerint nem.

 

Kira Nerys számára lassan teltek a napok, örök bizonytalanságban, mintha egyik pillanatban még rohanni akart volna, menekülni, a másikban szintén rohanni, de máshová. Néha volt pillanat, mikor egyszerűen csak túl fáradt volt, és úgy érezte, el tudna felejteni mindent, mikor már nem volt ereje külön lenni, nem volt ereje távol maradni, mikor egyszerűen csak ölelni vágyott, és ölelve lenni. Máskor újra kísértették a képek. Melyek minduntalan kegyetlen élességgel villantak be, akárhol járt, akármit csinált is.

És aztán mikor már nem számított rá, mikor már csak lenni akart, és megfeledkezni mindenről történt valami.

A fejében mindössze az aznapi programja járt, és az előtte álló jelentéseket fogalmazta gondolatban, amikor átsétált a Vezérlőn. Nem is vágyott igazán másra, mint minél előbb az irodájában lenni és kitöleni az összes irritáltságát, dühét, frusztráltságát és mindent, de mindent valamelyik idegesítő teherhajó kapitányon. Azokkal legalább lehetett veszekedni.

Azonban a gondolataiba egy furcsa hang csilingelt bele. Na nem volt annyira furcsa, miután a transzporter sugár hangja volt, csak nem számított rá, hogy annyira közelről fogja hallani, vagy egyáltalán hallani fogja. Ahogy felnézett, rájött, hogy a Vezérlő transzporterdobogója mellett sétál el éppen, de meg is állt, mert olyasmivel találta szemben magát, amire nem számított. Pislognia kellett egy jó párat, amíg a realizáció eljutott hozzá. Azt nem tudta, hogy egy tucat, kettő vagy három, de rengeteg bajori orchidea jelent meg a transzporter dobogón általános és nagyon mély csendet hozva ezzel az amúgy délelőtti hangulatban nyüzsgő Vezérlőbe. Fel se kellett néznie, hogy tudja, minden figyelem rajta van.

De aztán ez már nem érdekelte. Hányingere volt, még a máskor általa szeretett illat is csak rosszabbá tette a gyomra forgását. Dühös volt és kiszolgáltatott. Minden tekintetet ott érezett magán, és szinte látta, hogyan szánakoznak. Hát őt ne szánja senki! Neki ugyan nem hiányzik senki! Még Sq’wan sem! Neki ugyan nincs semmi baja, de semmi! Nem is értette hirtelen, hogy hogy gondolhatja egyáltalán bárki, hogy nincs tökéletesen jól! Mert tökéletesen jól volt. Sőt, még jobban lesz, ha nem lesz hányingere. Amin könnyen segíthet.

Odlépett a transzporter vezérlőpultjához és mindenféle további ceremónia nélkül, két gombnyomással kitranszportálta a kisebbfajta kertet az űr abszolút nulla fokos vákuumába. Aztán körbe nézett. Egy olyan tekintettel, mint aki maga sem érti, hogy minek a felhajtás.

Végül elindult befelé az irodájába.

Azonban a Vezérlőben épp ott tartózkodók, az altisztek, Dax és Worf is megkövülten meredt utána. Ettől nem volt olyan lény, aki meg ne rezzent volna. Mintha az ezredesük a saját kezével ütötte volna meg mindegyiküket. Mert persze, senki nem szerette épp a főnököt, sőt, sokan el is kerülték. És mindenki, még Quark is „az Ezredes oldalán állt”. De akik régen is az Állomáson szolgáltak, vagy, akik nem, csak pár hónapja, akik csak egyszer is látták Kirát a főgépésszel, mikor nem voltak szolgálatban, azok nem voltak átverhetők. Azoknak bizony ez szinte egy fizikai pofon volt. Mert szerették az ezredesüket, tisztelték és becsülték, mint a felettesüket. És boldognak akarták látni. Az morális alaptétel volt, hogy a boldog vezetőnek boldogabb a legénysége. A főtisztek meg, a közelebbi barátok, mint Dax és Worf volt, csak tehetetlenül tudták nézni, hogy mi folyik. Senkinek nem volt igazán jó ötlete, senki nem tudta a megoldást, még Dax sem a hét leélt életével. De ez… A soha komoly, bensőséges dolgokat meg nem mutató Kira Nerys ilyen hűvös, durva és kegyetlen megmozdulása, ez arculütött mindenkit. Még akkor is, ha csendben mind Kirának adott igazat.

Azonban sokat gondolkodni senki nem tudott rajta, de Kira se beérni végre az irodájába, mert hirtelen, ezúttal a lába előtt materializálódott az előzőnél vagy egy tucattal nagyobb virágcsokor, vagy inkább egy egész bajori orchideákból álló kert. Az állomás főgépésze úgy tűnt elővette a legendás találékonyságát és nem adta fel, akárhonnan is transzportálta az egyébként méregdrága, gyönyörű virágokat.

Kira most már úgy érezte, hogy esetleg a virágokon is kitölthetné a hirtelen jött ütéskényszerét. De mégiscsak szolgálatban volt, és mégis csak az egész Vezérlő őt figyelte, ahogy bámult le a lábai előtt materializálódó virágoskertre. Nyelt hát egyet, visszanyelte az összes dühét és visszasétált újra a transzporterkonzolhoz. Kitranszportálta újra az űrbe az egészet. És remélte, hogy Nick érteni fog a dologból.

Ami azt illeti, Nick, akárhol is volt éppen, és akárhonnan is fitogtatta a gépészujjait, nem értett a dologból, mert most már a lépcsőre fellépni sem volt ideje, már materializálódott is a következő, még nagyobb csokor orchidea.

Amiben nem az volt a legrosszabb, hogy ettől most már ott helyben megütötte volna, ha megjelent volna. Hanem, hogy érezni vélte a Vezérlőben a megváltozott hangulatot. A kényelmetlen mozgolódást és összesúgásokat. Igen, persze, pár virág megold mindent, és tényleg nagyon romantikus, meg elkeseredett a gesztus, ami nem változtat azon, hogy megkefélt egy másik nőt! Sikoltottak a gondolatai, és belül már tombolt. Már saját maga számára sem volt kétséges, hogy a kilenc, föderációsok között leélt év ellenére is, ott helyben a saját két kezével ölné meg azt a nőt, ha ott teremne, de még Nicknek is komoly nehézségei adódnának a szereléssel, mert kitörné az összes ujját úgy, hogy aztán már nem kefélne meg senkit se…

Megfordult úgy, hogy az összes a Vezérlőben tartózkodó tiszt egyként ugrott hátra. Felnézett gőgösen, szinte reszketve a híres makacsságtól és büszkeségtől.

-         Computer! – Parancsolt. – Tiltsd le a transzporterrendszerről Wesley hadnagyot az elkövetkező harminc percre. Engedélyezési kód, Kira piros, alfa-2-4-6-5. – Fejezte be a parancsot elégedettebben, és egy kicsit jobban is érezte magát.

Aztán odalépett és újra kitranszportálta a harmadik adag virágot is az űrbe. És úgy indult el, hogy ugyan a dühtől nem látott, de így arra sem jött rá, hogy Wesley azért ennél csak jobb gépész, valamint a makacsságot is volt kitől eltanulnia. Na és persze azt is csak a valahol a haragtól és sértettségtől nem látó állomásparancsnok mögött meghúzódó lényegesen több fájdalmat érző Nerys láthatta, hogy a gesztusből egyvalami sugárzik, de az nagyon; maga Nick, Sq’wan.

Azonban nem ért fel, mert a következő adag, most már tekintélyes kertnyi mennyiségű virág olyan közel jelent meg a lábai előtt, hogy majdnem belesétált. De most már elég volt, a türelme átcsúszott a negatív tartományba, és meg is ütötte a legközelebbi konzolt olyan erővel, hogy a teljes csendben hallani lehetett a kézcsontjai reccsenését. Karinának, meg Nicknek pedig az volt az egyetlen szerencséje, hogy egyikük sem tartózkodott a közelében.

-        
Computer! Nyiss egy egyirányú komcsatornát Wesley hadnagyhoz! – Parancsolta, és ahogy megjött a hangjelzés, hogy a csatorna nyitva, beszélhet, nem is fogta vissza magát. – Elég volt Hadnagy! Szerintem, van jobb dolga is, mint feleslegesen pazarolni az Állomás energiatartalékait! Ha még egyszer azon kapom szolgálatban, hogy nem a munkájával foglalkozik, és kikerüli egy felettes tisztje parancskódját, akkor elzáratom! – Közölte, a végére sem emelve fel a hangját. Az maradt hidegebb, mint az űr, és metszően vágott. Mindenen, és mindenkin keresztül.

Az egyirányú komcsatornából amúgy sem jöhetett volna válasz, de nem is akarta volna hallani. Csak megkerülte valahogy a kisebb kertet, ami elállta az irodájába vezető utat, aztán még a legfelső lépcsőről fordult vissza, egyenesen az első tisztjéhez, aki legalább olyan keményre fagyott, mint mindenki más a Vezérlőben.

-         Parancsnok! – Vágta keresztül a hangja magát a fagyott csenden. – Hívjon egy takarítót és tüntessék el ezt a szemetet innen! – Adta ki a parancsot, aztán megfordult és nagyon gyorsan eltűnt az irodájában. Mert bizony arra nem számított, hogy az ereje elfogyhat.

Dax csak állt, aztán nyelt, és felrémlett benne, hogy miért is volt pont a bajori orchidea a kedvence a főgépésznek. Nick egyszer elmondta neki, hogy miért van mindig egy-egy szál az irodájában. Mert Nerysre emlékezteti. Mert a bajori orchideának olyan illata van, amilyet Nerys hordott néha, ha mentek valahová. Veszélyes, édes, erős, és ellenállhatatlan. Nick akkor így fogalmazott, és Jadzia emlékezett, hogy milyen szerelmesen csillogtak rá azok az égkék szemek. És mindez… Most mindez egyszerűen, hidegen szemétnek lett titulálva.

Pillanatokig nem mozdult. Aztán rájött, hogy ez nem történhet meg. Valahonnan reményt talált, és eltökélte, hogy fogják őt még az őrületbe kergetni a hülye titkos nyelvükkel, hogy Nerys azt nem gondolhatta komolyan. Mindenesentre végrehajtotta a parancsot, mert nem szeretett volna Kira elé kerülni, ha netán ki találna jönni, és a virágok még mindig az útját állnák. Aztán sóhajtott egyet keresztül az összeszorult mellkasán és elküldött egy üzenetet a másik barátjának megírva neki, hogy ha lehet, ne omoljon össze, amíg le nem teszi a szolgálatot, és át nem megy hozzá. Akkor majd megbeszélik.

Aztán megrázta a fejét és átnézett a férjére, jelen pillanatban Worf parancsnokra, aki abszolút elismeréssel nézegetett az állomásparancsnoki iroda felé. Szerinte Kira fogalmazhatott volna keményebben is, sőt, kiállhatott volna a főnökkel megvédendő a becsületét. Jadzia megrázta a fejét és végül visszatért a munkájához, nem nézve fel, ahogy egy megszeppent takarító végül elhordta az útból az orchideákat.

 

Mindent, de mindent betöltött az a szag. Először csak azt volt képes érezni. Émelyítő, eltéveszthetetlen és forogni kezdett tőle a gyomra. De állt. Képtelen volt mozdulni. Csak nézte és nézte, ahogy hosszú ujjak pumpálták a gyönyört, vagy legalább is élvezetet. Mintha csak rögzítve lett volna, és képtelen volt elfutni, pedig akart. Stratégiailag, nem, nem gyávíságból, csak stratégiából, mert már nem érdekelte. És mégis, nézte és nézte, ahogy idegen ujjak járnak ki, be, ki, be ott, ahol senki másnak nem volt joga!

De a sötét kis zug olyan hirtelen, és olyan élesen változott át, hogy szinte elveszítette az egyensúlyát. Egy pillanatra a gyomrába kúszott a szabadesés mámora, de a következőben már égett a torka.

-         Előre!

Kiabált, a saját hangját hallotta keresztül a káoszon. Nem tellett bele két lépésbe, hogy az összes végletekig feszült érzéke rátapadjon a környezetére. A kezében a frézer súlyára. Bajori, kettes típusú frézer. A súly pedig az élet súlya. Akkor talán még nem, de most valamiért mégis tudta. És rohant. Keresztül vértől sáros, süppedős talajon. Asszonyok, nők, gyerekek sírtak, zokogtak, sikítoztak és kiabáltak. Mind, mind kardassziaiak voltak. És persze a férfiak. Kardassziai katonák rohantak fel-alá mindenütt. Féltek, mint a felriasztott csapat nyúl, akinek betörtek a vackába. El sem hitték, hogy lehetséges. Ezt a tábort nem, Gallitepet nem.

Érezte az arcát vad, gyilkos vigyorra húzódni, ahogy meglendítette a kezét, hogy a mellette elrohanó kardassziait leüsse. De aztán, ahogy tovább futott volna, kirázva a kezéből a kemény arccsont hagyta fájdalmat, észrevette, hogy a kardassziai nem csak mozog még, de fel is állna. Egy oldalpillantást vetett még az egész eddig mellette futó Furelre, aztán visszafordult. A mellkasában zuhogott keresztül az adrenalin, ahogy rávetette magát. A kardassziai felnézett rá. Egyetlen pillanatig állt csak meg, ahogy bámult abba a hüllőarcba. Milyen fiatal volt, még gyerek! De aztán nem érdekelte. Nem! Megölték az apját, elvették az otthonát, elvették az anyját, a testvéreit, a gyerekkorát, a mindenét!

Mindkét kezét felemelte, ahogy lesújtott a frézer csövével, aztán újra és újra. Csak addig állt meg, hogy a szemébe fröccsent hüllővért kitörölje. És ütötte tovább, és tovább, újra és újra lesújtva. Aztán hirtelen valaki megragadta a vállát. Hátracsapott, de egy ismerős hang végül megállította az ütést. Lupaza. Lupaza kérte őt, hogy hagyja, hogy hagyja békén, mert meghalt. Egy. Csak egy a millió közül! Felállt hát és rohant tovább. Véresen, mocskosan, gyilkosan. Minden vele szembe rohanó, zavarodott kardassziait lelőtt. Legyen az akárki, férfi, nő, gyerek. Nem számított. Mindenütt fényesen húztak keresztül a levegőben a frézer-, és diszruptorcsíkok. Akármelyik pillanatban, akármelyik is eltalálhatja. Hát futott, már nem nézve, már nem törődve hová lép, kit lő le. Csak ment és irtotta őket, futott, kúszott és mászott és lövöldözte le mind. Miközben arra gondolt, hogy igen, milyen nagy ötlet is volt a bomba, meg a meglepetés ereje. Hogy meg van zavarodva mind! Futnak, mint a gyáva patkányok. És lőtt és lőtt és lőtt…

De hirtelen a feje hátracsapódott. Éles fájdalom szakított végig a tarkójában, hátul. Nem kellett két pillanat, hogy rájöjjön, miért. Valaki a hajánál fogva feszítette hátra a fejét. Képtelen volt mozdulni. Minden, de minden megváltozott. Már nem a Gallitepi tábor belsejében volt, nem a Gallitepi mészárlás kellős közepében, nem térdig véres mocsokban. A levegőből eltűnt az égett hús és vér szaga, a halál sem simogatta már.

Egy kis lyukban volt, két reflektor világította csupán meg a szobát. Vallatták. Vagy legalább is a hivatalos verzió szerint vallatták. A levegőben vér helyett izzadtság és kéj összekeveredett émelyítő szaga. A testének mezítelenségét idegen hüllőkezek simogatták. A halál helyett perverz élvezet kísértett, és azzal dacoló merev büszkeség emelkedett ellene. De akkor már nem létezett más, csak az alatta, a felette, a mindenütt ott lévő ritmus. Hogy fájt? Hogy mindent összetört? Hogy minden, de minden szétszakadt, fájdalmasan repedt ketté? Az őt nem érdekelte. Dacosan nézte azt az egy apró darabka durániumfalat, amit onnan képes volt látni, és nem adta meg magát. Most sem. Sohasem. A testét legyőzhették, a testével tehettek bármit, a testét még meg is ölhették, de őt sosem! Őhozzá nem érhettek el a mocskos kezek, a hüllőnyelv, a hímtagok, az erőszak, a kéj undorító, gyomorforgató szaga. Ő érinthetetlen volt, korán megtanulta hogyan kell és mindegy mit tettek vele, mindegy, mert hozzá nem érhettek el…

Egy villanás, és hirtelen a fölötte lévő megváltozott. Könnyebb lett, egészen átalakult, és ahogy felismerte minden, de minden összetört…

A sikoly élesen, és hátborzongatóan hasította keresztül az eddig csupán csak halk nyöszörgéstől zavart hálószobát. Aztán csend lett. Még csak lélegzet sem, zihálás sem, a verejtékcseppek halk útja sem hallatszott, ahogy lassan legördültek a tágra nyílt, a horrort magukban hordozó, vihardúlt mélybarna tengerek körül, hogy lefolyjanak az arcán, és az állán összegyűlve hagyják el őt, befejezve rövid életüket a takarón. A szája nyitva volt, ahogy meredt maga elé, és még csak lélegezni sem, szívdobogni sem volt képes olyan sokáig, hogy elhitte, a Próféták talán megkegyelmeznek neki, és magukhoz szólítják. De aztán egy hosszú, elnyújtott nyüszítéssel újra levegő került a mellkasába. Ahogy visszatért, olyan gyorsan, mely gyorsaságról régen annyit álmodott, annyit várta, hogy egyszer majd képes lesz igazán gyorsan eszmélni egy ilyen álom után. Bár ez új volt, és rosszabb talán, mint sok, de tudta, érezte, csak egy mozdulat, és biztonságban lesz újra. És fordult is, bizalommal, olyan mélységes bizalommal, amelyről sosem hitte, hogy neki valaha megadatik. Fordult, hogy odabújjon Sq’wan mellé. Tudta, érezte, hogy várja, már rég fent van, talán ő húzta ki az álomból. Ha kéri, még kikíséri a fürdőbe is. Persze, sosem kérte. De a tudat, hogy kérhetné elég volt.

Aztán történt valami, amitől újra megmerevedett, és a lélegzete újra elakadt. Tátott szájjal és újra horrort tartó szemekkel meredt a sötétségbe, a saját, hűvös ágyneműre zuhanó keze után, és meghalt. Egy kis része meghalt újra, ahogy keserűen rúgta gyomron a gondolat. Hogy lám, a rémálmok is visszatérnek, azoknak kell visszatérnie, hogy az arcába vágják mindazt, amit annyi keserű lecke árán tanult a büszkeségről.

Az élet azonban utána kapott, vagy inkább a Próféták nyomták le a torkán, mint olyan sokszor már, még Sq’wan előtt. De most ez is csak arra volt elég, hogy összegömbölyödjön, egészen kicsire úgy, ugyanabba a pozícióba, ahogy közel harmincöt évvel korábban az édesanyja méhében feküdt. Ölelte önmagát, egészen behúzva a fejét, hogy ne hallja senki más, még a háló sem, senki.

-         Sq’wan… Nick… Sq’wan…

Csak egy elfojtott halk nyüszítésre tellett, ahogy ringatni kezdte önmagát. És nyögte a súlyt, nyögte mindazt, ami most, olyan régóta először tért vissza, hogy kísértse. Csak már nem volt ott senki, aki nem csak felébreszti, nem csak átöleli, és azt mondja, szeretlek, mindegy, mi történt régen, szeretlek, de akinek hagyni tudja, akinek elhiszi, aki másnap reggel úgy tudja ébreszteni, mint egy szerelmes kiskamasz. Nem volt ott az a valaki, aki magával rántja egy párnacsatába, egy kergetőzésbe a nappaliban, egy őrült szeretkezésbe két centire az ajtónyitó szenzoroktól, hogy ha megkésve is, de visszaadjon valamit a gyermek és kamaszkorából, amit elvettek tőle. Egyedül volt, mintha csak visszacsöppent volna a múltba, közvetlenül a Megszállás utánra, amikor ugyanígy ölelte és ringatta magát, ugyanilyen egyedül volt, még ha kezdett is barátokat és értelmet találni.

 

-III-

Jadzia Dax parancsnok úgy nézett fel a turbólift érkezésének a hangjára, hogy egyetlen kívánsága volt csak, bárki is az, bármi is az, legyen munkaügy, és ne érintse se az állomásparancsnokot, se a főgépészt. Na, ez a kívánsága nem teljesült. Sóhajtott hát egyet, és már nem is gondolkodott, csak emelte a kezét a komjelvénye felé.

-         Dax Kirának. – Nézett fel a hívás közben az iroda felé. És bár a néhány nappal korábbi incidens a virágokkal még élénken élt benne, annál is inkább, mert két éjszakányi beszélgetésbe tellt életet lehellni Nickbe utána, most valahogy mégsem hitte, hogy Kira levenné a fejét. Pár napja valahogy, mintha megváltozott volna. Lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, de mintha már nem tombolt volna úgy.

-         Itt Kira, mi történt? – Emelte fel az Ezredes a fejét az irodájában, lerakva egy taktikai jelentést a kezéből.

Fáradtan dörzsölte meg az arcát, majd a szemeit. Nem aludt túl sokat, és ez kezdett meglátszani rajta. És nem vágyott semmi másra, mint egy újabb bögre raktajinora, valamint arra, hogy hagyják őt békén jelentéseket olvasni, meg irogatni.

-         Gyere a Vezérlőbe, kérlek. – Jött a válasz, aztán Dax válaszra sem várva elzárta a komcsatornát.

Kira felállt, és elindult kifelé, miközben erőtlen vitát folytatott magával, hogy vajon a három most érkezett klingon csinált valamit, vagy az andoriai küldöttségnek nem felel meg a szállás… vagy egy küldönc áll egy biztonsági tiszt kíséretében a Vezérlő közepén hatalmas csokor vörös rózsával a kezében?

Nerys döbbenten állt meg és körbenézett. Hát ezt nem várta. De úgy tűnt, hogy senki sem, mert senki sem tudott nagyon mit kezdeni az utolsó után már öngyilkossági, de legalább mazochista akciónak számító ajándékküldözgetéssel. Nerys sem. Kira ezredes meg még kevésbé. Egyrészt szinte még alig kezdődött el a szolgálat, azaz a főnök épp most valószínűleg dolgozik. Másrészt a küldöncfiúnak nem verheti be az orrát. Harmadrészt nem tilthatja ki. És végül, a legkellemetlenebb, hogy a főgépész nem követett el semmilyen szabályellenes dolgot.

-         Mi ez? – Kérdezte hirtelen a tekintetét rászegezve a megszeppent küldöncfiúra.

-         Három tucat Rigelian csokoládéból készült vörös rózsa Önnek, Asszonyom. – Jelentette egészen katonásan miután ő már eleve úgy gondolta, hogy gyanúsan sok jattot kapott. Három gomb latinum, azért neki már rázós feladatokat szoktak adni, nem egy egyszerű csokirózsa kézbesítést. Bár az a tekintet, ami a helyéhez szegezte egyre keményebbnek és egyre veszélyesebbnek tűnt. – Eredeti, nem replikált hagyományos készítésű csokoládéból. Még a színezék is természetes. – Hadarta aztán egyre gyorsabban igyekezve kidomborítani a jó pontjait az egyébként igencsak szokatlan és exkluzív ajándéknak.

Kira csípőre tett kézzel állt előtte, és bizalmatlanul méregette a csokrot, amely az ő kedvenc, és mellesleg méregdrága, ritka, szinte-lehetetlen-beszerezni csokoládéjából készült. És akár tetszett ez neki, akár nem, de azonnal összefutott a nyál a szájában. A kedvenc csokija…

Végül egy zászlós oldotta meg a helyzetet.

-         Kártya nincs hozzá? – A múltkori után még maga sem értette, hogy egyáltalán mit keres még ott? Meg hogy mitől él még a küldöncfiú és miért is nem fagyott még darabosra az egész csokor kint az űrben.

Erre a kérdésre az Ezredes tekintete rávillant, amire a zászlós azonnal a munkája után nézett. És igyekezett ott helyben felszívódni.

-         De van, tessék. – Mutatta meg a küldöncfiú a kártyát. Láthatóan nem értve, miért kéne neki féltenie a kezét.

Kira elvette tőle és kinyitotta. Elegánsan papírkártya volt, és kézírással állt benne a szöveg, amiről rögtön felismerte a küldőt.

Sajnálom a múltkorit, talán messzire mentem, de tényleg nem tudom, mit tehetnék még. Nem engedsz közel, annyira sem, hogy elmondjam, hogy tudom, hogy hibáztam, és talán megbocsáthatatlan, amit tettem, de szeretlek.

Szeretlek, nagyon szeretlek. Soha nem akartalak bántani, és nem akarlak elveszíteni.

Szeretlek

Nick

Csak behunyta a szemét, és szeretett volna ott lenni a szavak írója mellett, szerette volna, ha egyszerűen csak odamehetne és megcsókolhatná. De nem tehette, nem volt rá képes. Csendesen összehajtotta a papírt. És elvette a csokrot a küldönctől. Nem nézett körül, már nem érdekelte, hogy ki hogy néz rá. Nem számított, mert úgysem tudhatták. Nem tudhatták, hogy ők Sq’wannel nem csak „kefélnek”, ahogy arra mindenki olyan nagyon kíváncsi. Nem csak táncolnak és köröznek egymás körül. Nem csak van egy titkos nyelvük. Nem csak azt tanulták most már majdnem két évig, hogy hogyan kell minél észrevétlenebbül besettenkedni a Betegszobára kora reggel. Nem tudhatták, hogy párnacsatáznak is néha, hogy együtt olvasnak, hogy néha még együtt is tanulnak. Nem tudhatták, hogy Nerys szeretett délután, ha elvétve hamar hazaért, Sq’wan karjaiban aludni a kanapén. A szaftos pletykára éhes világ nem tudhatta, hogy mit is vett el tőle, tőlük Nick. Ő maga meg azt nem tudta, hogy miért is nem verrte orrba a küldöncfiút és miért lépked az ajándékával az irodája felé, ahelyett, hogy darabjaira törte volna az összes rózsát. Meglepődött, milyen nehéz három tucat csoki-rózsa, de ezt nem mutatta, csak belépett az irodájába.

A Vezérlő mögötte pedig döbbent csendbe merevült. Erre senki nem számított. Nem értették, hogy mitől jobb a csokirózsa, mint a bajori orchidea. Vagy mi változott meg pár nap alatt? Nem értették, hogy akkor most mi történt, és miért is könnyebb lélegezni, meg egyébként is, miért is tetszik nekik ez a Kira Nerys ezredes sokkal jobban, mint az előző.

Talán csak Dax, meg Worf, meg azok, akik Kirával már a Megszállás vége óta együtt szolgáltak itt az Állomáson. Ők se tudták megfogalmazni. De ez a büszke bevonulás csokirózsástól, ez már sokkal inkább Kira Nerys volt, mint a kegyetlen sárbatiprás, még ha jogos is. Na és persze ez Kira Nerys esetleges boldogsága felé vezetett, és nem homlokegyenest a másik irányba, mint az előző orchideás kirohanása.

Nem telt bele egy perc, és egy nagyon kíváncsi Jadzia Dax lépett be az állomásparancsnoki irodába leplezetlen szándékokkal.

-         Dax? – Vonta fel a szemöldökét Kira, ahogy felnézett az előtte heverő jelentésből.

-         Nerys? – Kérdezett vissza a trill játékosan.

-         Igen? – Folytatta Kira, már a jelentést olvasva újra. Egyértelműen nem volt beszédes hangulatában.

-         Megmutatod? – Bökte ki Jadzia.

Kira felnézett rá, aztán megrázta a fejét.

-         Nem.

Dax letelepedett vele szemben, majd keresztbe téve a karjait hátradőlt.

-         És? – Kérdezte.

-         Mit, és? – Most már kezdte ezt unni az Ezredes, és valójában jobb dolga is volt, mint játszani.

-         Megbocsátasz neki? – Érdeklődött most már nyíltan a trill. Eggyel vakmerőbb és provokatívabb taktikát választva, mint eddig.

Kira hátradőlt, és a mozdulatban benne volt minden fáradtsága. Sóhajtott egyet és megpróbált erőt gyűjteni, hogy lerázza a kíváncsi barátját. Ez nem ilyen egyszerű…

 

Másnap újabb küldönc érkezett, és ezúttal egy hosszúkás csomagot hozott. Kira ezúttal is átvette, de már bent bontotta ki, Dax társaságában, aki ezúttal sem tudott ellenállni a kíváncsiságának. A csomag egy vadonatúj springball ütőt tartalmazott, a legdrágább és legjobb minőségű fából, a nyelébe belevésve Nerys monogramja.

-         Oké, ezt miért? – Érdeklődött Jadzia, ahogy működésre tudta bírni a száját. Mert már a tegnapit sem értette egészen, sem azt, hogy Kira miért fogadta el, sem azt, hogy mivel volt jobb, de ezt már végképp nem tudta követni.

Nerys eközben már széthajtotta az újabb kézzel írt papír kártyát, és egy alig-alig észrevehető mosollyal olvasta, magában.

Remélem finomak voltak a rózsák. De ha jól ismerlek, véletlenül se hagynád, hogy kicsit egészségesebb súlyod legyen. Szóval, gondolom, szeretnél egy kicsit mozogni. És mivel az előző ütőd ismeretlen körülmények között eltört…

Nagyon szeretlek.

Nick

Ahogy felnézett az ismerős betűkről valahogy nem volt képes letörölni az arcáról azt az alig volt mosolyt. A néhány szóból szinte áradt az az ismerős Nick, akit úgy szeretett, aki úgy hiányzott. Akinek meg akart bocsátani, akinek felejteni akart, akiben újra bízni akart, de nem tudott. És csak remélte ez elmúlik egyszer. Talán hamar. Mert fájt így. Nagyon fájt. Most már néha jobban fájt, mint amennyire dühös volt, mint amennyire gyűlölte ki tudja mit vagy kit.

-         Mit írt? – Kérdezte Jadzia, ahogy végignézte az érzelmek játékát a barátja arcán, és bár kívülről megpróbált vidámnak látszani, belül nagyon is együtt érzett Nerysszel, de újabban még Nickkel is. Mert hát szinte már kezdte megszokni, hogy Neryst időről időre összeszedi a földről az óta a reggel óta, de újabban Nicket is ő kaparta össze, és néha bizony kezdett megijedni érte is.

Kira újra felemelte a fejét, és ezúttal átnyújtotta az apró kártyát. Majd nézte, hogyan mosolyodik el Dax is.

 

Nicole Wesley valamivel több, mint húsz órával később, mentális körömrágás kíséretében igyekezett fel a Vezérlőbe. Néhány perccel azelőtt kapta a hívást magától Kira ezredestől. De a hang, és hogy Kira maga hívta, vagy, hogy egyáltalán hívta, sőt a puszta tények is azt jelezték, hogy ez csupán munkaügy lehet. Bármilyen ideges volt is, szomorú, de tudta nincs miért. Ezúttal nem lesz lopott, meleg pillantás, elcsent érintés, nem lesz semmi más, csak hűvös, lényegre törő parancs, és a válasz. Még akkor sem, ha akarná, merné, tudná, még akkor sem kérdezhetne a csoki rózsákról, tetszett-e, finom volt-e, egyáltalán az a szó igaz-e még Nerys részéről is. Nem kérdezheti kivel játszott springballt, és hogy milyen volt, mert, hogy megnyerte-e, az sosem volt kérdéses benne. Mindez már nem lehetséges. Egyszerűen csak eljátszotta a lehetőséget, nem méltó többé rá. És bárhogy is fájt, tudta, nem méltó Nerysre sem. A brutális őszintesége, a kegyetlen kis én a lénye egyik fele azt kérdezte, miért? Nerys miért hagyja egyáltalán, miért nem zavarta még el? Miért nem üzent neki valami hasonlót, mint a múltkor. Azt érdemelte és még sokkal rosszabbat, sokkal fájdalmasabbat is. Pedig, amikor hallgatta a hangját, hallgatta azt a három mondatot ott az irodájában, körülvéve tengernyi orchideával, akkor tudta, hogy annál többet nem érdemel. És őszintén, arra is számított. Ott rúgott bele Nerysbe, ahol sosem lett volna szabad. Hát mit hisz ő? Mi a fenét hisz ő, és miben reménykedik? Mert Nerysnek minden joga megvan rá, hogy elzavarja. Tulajdonképpen azon csodálkozott, hogy hogyhogy nem kapta még meg az áthelyezését…

Halkan sétált keresztül a Vezérlőn, és nem érdekelték a vegyes tekintetek. Sokan voltak – majdnem mindenki – akik egyértelműen megvetették, de legalább elítélték, s a régi mosolyok lehulltak az arcokról, barátok fordultak el. Voltak néhányan – mint Dax is – akik nem fordultak el egészen, akik bátorítóan néztek rá, vigasztalóan megveregették a vállát, ha látták késő éjjel egyedül bolyongani kihalt folyosókon. De a legszörnyűbb az volt, hogy mindenkiben, még az utóbbiak szemében is ott volt a csalódás. Senki nem mondta ki, senki nem kért számon, de senki sem szólította meg többé. Nem kérte senki, hogy emelje fel a fejét.

-         Ezredes, hívatott? – Lépett be Wesley, és nézte mereven a padlót, félve tekintettől, mosolytalanságtól, félve vádtól. És még, ha nem is félt volna, akkor sem bírta volna el a saját lelkiismerete súlyát. Hátra kulcsolta hát a kezeit, szomorúan szorongatva benne az apró, bordó papírba csomagolt ajándékot, amit az övébe rejtett mielőtt elindult, hátha csoda történne és felemelve a tekintetét, legalább apró szikráját felfedezné a meghittségnek a mélybarna szemekben.

-         Igen, a tegnapi jelentésről van szó. – Kezdte azonnal Kira halkan. – Sajnálom, de ez értékelhetetlen. – Folytatta változatlanul, a hangjában nem volt se vád, se szín, se semmi. - Szeretném, ha holnap reggelre a maival együtt az asztalomon lenne. Ezúttal hibátlanul. – Fejezte be. A hangja mit sem változott.

Nick riadtan nézte a padlót, és arra gondolt, mennyivel jobb lett volna, ha Nerys kiabál, megszid, felfüggeszt, vagy bármi mást tesz, nem ezt a halk tényközlést. Ennél még az is jobb volt, az orchideákkal.

-         Igenis, Ezredes. – Felelte, most először mert lopva körülnézni, gondosan kerülve az íróasztalt és környékét. A rózsákat azonban nem találta. Eldobta hát. Gondolta, de még a gondolat is halk volt. Csak két napja volt, és már egy sincs. Nincs más magyarázat. Miért is hitte, hogy megtartja? Csak nem akart újabb botrányt, hát úgy tett, mintha elfogadná, aztán eldobta az összeset.

-         És… - Emelte feljebb a hangját az Ezredes, nem sokkal, de még így is szokatlan volt tőle. – Ez a jövőben ne forduljon elő! – Parancsolt. De a parancs erejét ezúttal az érzések adták, amelyeket nem is lett volna szabad érezniük, tisztként legalább is nem.

A gépészen szégyen hullott át, és bólintott.

-         Igenis, Ezredes.

-         Leléphet! – Jött az azonnali válasz.

Nick vigyázzba vágta magát majd megfordult, és elindult.

Nerys szíve fájdalmasan megcsavarodott a mellkasában, még mindig nem volt biztos semmiben. Félt, védte önmagát, mikor menekült volna, és hitte néha, hogy talán bölcsebb lenne, talán egyszerűbb, ha kimondaná önmagának is: vége. Néha már majdnem meg is tette.

De nem akkor, abban a pillanatban. Akkor meglátta az apró csomagot kilógni Nick övéből. Nem sokon múlott, hogy észrevette, de észrevette. S a szíve úgy viselkedett, mint régen, mikor még volt „mi”, mikor még minden rendben volt, legalább is sokkal inkább rendben, mint most. De már nem a fejével gondolkodott, nem tervezte, észre sem vette, mikor mondta ki hangosan is Nick nevét.

És a gépész megállt, nem fordult meg, csak állt, de Nerysnek elég volt a vállaira nézni, hogy tudja, mit érez. Ez furcsán süllyedt alá a mellkasában. Mennyire ismerte! Érezni tudta szinte, hogy mennyire fáj neki is. Nick az egyenruhán keresztül is sugározta magából a megtört, összezúzott lellkiismeret-furdalást.

-         Elfelejtettél valamit. – Szólt utána halkan, nem kérdés volt ez, inkább állítás, de ott volt benne a hangjában eltéveszthetetlenül a szánalom. Azt már nem volt ereje kitörölni.

Nick válla lejjebb süllyedt, tudta, hogy Nerys csak megsajnálta őt. De könyörtelenül elhallgattatta az önérzetét. Annak már régen nem volt semmi jogalapja működni. Megfordult. Semmi másért, mint azért az elemi szükségért, hogy lássa a társa arcát. Elővette az ajándékot. Egy kis doboz, bordó selyempapírban, sötétarany szalaggal átkötve. Átnyújtotta.

-         Csak megláttam, és rád gondoltam. – Suttogta mellé kísérőnek, de nem tette hozzá, csak gondolatban: ahogy mindig, egész nap.

Nerys átvette, csak néhány pillanatnyi hezitálás után. Aztán megforgatta a kezében a dobozt, tétován felnézve Nickre.

-         Kibontsam most? – Kérdezte üresen, de felállt és megkerülte az asztalt.

-         Ühüm. – Bólintott Nick, és elpirult, mint egy kamasz az első randevún. Két további percet ajánlott neki az Univerzum vagy a Próféták, dehogy hagyja ő veszni azt!

Nerys arcán erre megjelent egy halvány utánzata egy valamikori széles mosolynak. De azért határozottan elkezdte bontogatni a csomagolást. Bár, ha más nem is, a türelme a régi volt, azaz, ugyanúgy nem létezett. Aminek a vége az lett, hogy irritáltan letépett szalagot és papírt.

Így végül egy kis sötét dobozt tarthatott a kezében, melynek kioldva a zárát feltárult a mélyében rejlő finom, vékony platinum nyaklánc egy apró mélysmaragd talarián drágakővel. Sokáig nézte lehajtott fejjel, de végül, mikor felnézett Nickre elmosolyodott, szinte félénken, de régóta először, igazán. Az a mosoly olyan volt, amit nem láthatott a külvilág, csak Nick, csak Sq’wan.

-         Ez gyönyörű. – Suttogta elismerően és őszintén.

Nick visszamosolygott, ő tényleg félénken, s a szívében enyhült kicsit a fájdalom, ahogy látta egy pillanatra felcsillanni a rajongásig szeretett mélybarna szemeket.

-         Segítesz? – Tartotta Nerys a párja elé a nyitott dobozt tétován, maga sem tudva, miért kérte hirtelen. De meggondolni magát már nem volt ideje. A büszkesége sem engedte volna.

Nick csak pislogott, kinyitotta a száját válaszra, és bár tudta, hogy ez nem a legjobb ötlet, mégis bólintott. Remegő ujjakkal emelte ki a láncot a helyéről, majd Nerys háta mögé lépett.

De Nerysnek, bár le kellett küzdenie a hirtelen jött, eddig ismeretlen kényszert, hogy felé forduljon, hogy ne fordítson hátat neki, állt nyugodtan.

Nick a nélkül rakta fel és csatolta be az ékszert, hogy akár csak egyszer is Neryshez ért volna. Bármennyire akarta is, érezte, hogy milyen törékeny üveghídon állt. De mikor meglátta Nerys nyakában azt a láncot, elrejtve az egyenruha alatt, amit még olyan régen adott neki, amikor a párja visszajött a Próféták által kijelölt küldetéséről, több mint másfél éve, a szíve vetett egy duplaszaltót. Hát még hordja! Még nem vette le! Még van remény…

De aztán Nerys megfordult megigazítva egyenruhát és a láncot. És gyönyörű volt. Lélegzetelállítóan gyönyörű. Nick érezte, lánccal, vagy a nélkül. Mindig, bármikor.

-         Uhh… - Jött ki minden együtt a torkán egy artikulálatlan hangba sűrítve.

Nerys felvonva a szemöldökét oldalra billentette a fejét.

-         Nem áll jól?

-         Deh… óh, de! Gyönyörű vagy. – Nyögte Nick elvesztve a hangjának egy részét a torkába gyűlt érzelmektől; szerelem, önvád, lelkiismeret furdalás, félelem, remény, fájdalom, s még ezernyi fel nem ismert, el nem különített érzelem.

Nerys csak elpirult, de nem mondott semmit.

 

Másnap Kirát már kora reggel az asztalán várták az ezúttal kifogástalan jelentések és nem sokkal távolabb egy hasonló csomagolásban lévő parfüm. Nerys kedvence, visszafogott, édes-fűszeres, erőt sugárzó, mint a viselője, és olyan, amely Nicket úgy vonzotta mindig, mint éjjeli lepkét a fény.

Miután kibontotta az aznapi ajándékát leült a székébe még kezében az ezúttal is elmaradhatatlan papírkártyával, melyet újra és újra kellett olvasnia.

Amit tettem, azt nem lehet megbocsátani, tudom. Hiszen még én sem vagyok képes megbocsátani magamnak, undorodom önmagamtól.

De szeretlek, szerettelek, mióta először megláttalak. És soha, soha nem akartalak bántani. Talán ezt még el tudod hinni nekem. Minden, de minden a te kezedben van, Kedves. Az is, hogy megpróbálsz-e mégis megbocsátani, hogy meghallgatsz-e egyáltalán, hogy tudsz-e még szeretni.

Ez a parfüm olyan, mint te vagy, édes… és titokzatos, veszélyes… és hihetetlenül gyönyörű… De hiába szagolgattam órákig, hiába van az orchidea az asztalomon, csak még jobban hiányzol. Hibáztam, tudom. De nem megy nélküled, úgy hiányzol!

Szeretlek

Nick

Csak olvasta a szavakat, melyekről lerítt… melyekből oly sok minden sugárzott, aminek Nerys nem volt képes hinni. Pedig akart, úgy akart, de nem tudott. Csak ült és olvasott, és folytak le néha könnyek, melyek elnémultak, majd újraszülettek. Csak nézte a csillagokat, a néha megnyíló Égi Szentélyt, kérdezte a Prófétákat, mit tegyen, de ezúttal nem kapott választ. Talán, mert azt neki kellett megtalálnia, bármi is legyen.

Aztán újra olvasta a társa szavait, és elhitte őket. Majd újra olvasta, és nem hitt nekik. Aztán válaszolt rájuk, némán, csak önmagának elsuttogva a válaszokat. Aztán keserűen félrerakta, mert eltépni már nem volt ereje, vagy elég dühe. Mint valami ionviharban egy kis hajó, úgy hánykolódott és próbált rájönni, mi az pontosan, amit helyre kell hoznia… hozniuk.

 

Egy nappal később kicsivel nagyobb és merészebb ajándék következett. Melyet Nick részéről a szokásosnál is álmatlanabb éjjel előzött meg. Nem tudhatta, hogyan reagált Nerys pontosan az előzőekre, azt sem, hogyan fog reagálni erre, de már nem bírta tovább a bizonytalanságot, a bűntudatát, a fájdalmat, az életet a párja nélkül. Muszáj volt lépnie.

Így reggel, mikor Kira Nerys ezredes belépett az irodájába, egy hosszú és lapos csomagot talált az asztalán. Amelyből egy hihetetlenül finom anyagból készült ruha került elő. Mélysmaragd, mint a platinum nyaklánc drágaköve, hosszú, de visszafogott, mégis első pillantásra látszott, olyasvalaki választotta, aki pontosan tudta, hogyan kell választani, mi áll jól Nerysnek, és miben érzi magát igazán gyönyörűnek. Ez volt a tökéletes választás.

Nerys egy pillanatra elfeledkezett a kártyáról, és csak lelkesen bámulta magát az iroda fürdőszobájának tükrében, ahogy maga elé tartotta a ruhát. Mely kiemelt mindent, ami gyönyörű volt rajta, melytől a szemei úgy villogtak előre, hogy már-már bántottak, s a haja sokkal, sokkal fényesebb lett, melyben egyszerűen csak még gyönyörűbb volt.

De aztán, ahogy eszébe jutott a küldő, a helyzet, elkomorodott és visszament a kártyáért.

Nem bírom tovább! Veled alszom és veled kelek, és azzal, mit tettem. A tudattal, hogy milyen aljasul bántottalak. Néha eszembe jut, hogy talán el sem olvasod ezeket, hogy talán meg sem tartod, amit küldök. De aztán valahogy mindig meggyőzöm magam, hogy az nem lehet. Arra gondolok, hogy min mentünk keresztül, arra az időre gondolok, amit együtt töltöttünk. Ránézek a csuklómra, és ott találom az eljegyzési karkötőnket. És akkor látok még reményt. Mert nem lehet, hogy vége legyen. Ugye nem? Ugye nem lehet, hogy nem szeretsz már egy kicsit sem? Nerys, Kedves, ugye nem? Kérlek, kérlek, bocsáss meg nekem, és ne gyűlölj! Rendbe szeretném hozni, elfeledtetni veled, boldognak szeretnélek látni, azt szeretném, hogy ne fájjon, de önző vagyok, és nem tudlak elengedni. Kérlek, adj még egy esélyt, és soha nem bántalak, soha nem engedlek el többé. Kérlek, rendbe tudjuk hozni, mi mindig mindent rendbe tudunk hozni, még az én kardassziai patkány színvonalú akciómat is, csak engedj közel! Együtt, mint régen, rendbehozhatnánk, együtt sikerülne.

Ha ráérnél, és kész vagy, együtt vacsorázhatnánk.

Újra kezdhetnénk. Ez lehetne egy első randevú. Ha te is szeretnéd. Holnap, este hétkor a bajori étteremben.

Ha nem, megértem. Az lesz, amit te akarsz.

Nagyon szeretlek Nerys.

Nick

Nerys sokáig csak hitetlenül bámulta a papírkártyát, miközben nehezen süllyedtek le benne Nick szavai. Ezt már nem bírta nézni, ehhez már nem volt gyomra. Igen, egy ideig jólesett, egy ideig nem nyúlt volna ki érte. De már felfordult a gyomra. Mert Nick, alázkodott meg akármennyire is, könyörgött akármilyen szánalmasan is, egy dologban nem tévedett. És bizony, ahogy nézte, az elmosódó vízióján keresztül azt a darabka papírt, kénytelen volt elismerni, mert letagadhatatlan volt; szerette Nicket. Nem csak egy kicsit, de még csak nem is közepesen. Szerette. És keserűen elmosolyodott, ahogy felrémlett benne, mit szokott mondani Nick. Ilyen egyszerűen. Igen, szerette, ilyen egyszerűen. De ettől még nem lett megbocsáthatóbb, ettől még nem fájt kevésbé, sőt, épp ezért fájt olyan nagyon, épp ezért nem gyógyult a seb, épp ezért hevert ott még így hetekkel később is nyíltan a világ előtt.

De már nem volt gyomra ezekhez a kártyákhoz többé. És ettől az általa generált döntéskényszertől aztán pánikba esett. Az első változat az volt, hogy szeretne menni. Minden vágya az. A második, hogy nem lehet. Aztán pedig beugrott az a szörnyű képsor, ami már hetek óta kísértette…

És belépett Dax.

-         Oh… - Állt meg, ahogy meglátta a felettesét egy gyönyörű ruhával ácsorogni az egyik kezében, a másikban meg egy papírkártyával. – Az igen! Ez gyönyörű. – Jegyezte meg aztán közelebbről is megnézve a ruhát. – Hadd, találjam ki: Nick küldte.

-         Aha. – Felelte Nerys, de nem igazán figyelve másra, mint a hirtelen előtte álló megoldásra váró problémára.

Jadzia elhallgatott és alaposabban szemügyre vette a barátját.

-         De te nem örülsz, mert? – Kérdezte aztán, megérezve az újabb sötét felhőket. Illetve úgy téve, mintha szellemileg korlátolt lenne. Ami ugye nem volt, figyelembe véve, hogy zseniális tudós is volt, amellett, hogy a DS9 első tisztjeként szolgált.

-         Mi? – Kérdezett vissza Nerys, nyilvánvalóan meg sem hallva az előző kérdést.

Dax erre összefonta a karjait maga előtt, és nekitámaszkodott az asztalnak.

-         Mi a baj? – Kérdezte aztán egyszerűen. A tegnapinak azért még mosolygott is Nerys.

-         Randira hívott. – Felelte Kira, de még mindig kissé távolinak tűnt.

A trill erre felvonta mindkét szemöldökét. Aztán egy pillanatra elmosolyodott. Majd elkomolyult.

-         És te szeretnél menni? – Próbált meg a lehető legtárgyilagosabb maradni, miközben legszívesebben ugrált volna örömében, még akkor is, ha ez egy több mint háromszáz éves lényhez, vagy épp egy Csillagflotta tiszthez nem illik. Egy másik része azonban nagyon is aggódva nézte a történéseket. Mert bár szerette Nicket, a barátja volt, de hatalmasat csalódott ő is, mint, ahogy sokan, és félt attól, hogy mi lesz, ha ez újra megtörténik, féltette Neryst, de még Nicket is. Azonban tudta, hogy a legfontosabb, hogy tárgyilagos maradjon. Na persze azt nehéz úgy, hogy az előző este épp ő győzködte arról a jó főnököt, hogy lépjen, merjen lépni, mert úgy sosem kapja vissza, ha nem mer lépni, amíg ezután, az éjjel első felében pedig Nerysszel volt, és próbálta összekaparni valahogy a sértett büszkeségű, sebzett és a be nem gyógyult sebektől szenvedő lelkét.

-         Igen. – Bólintott Nerys. – Nem. – Próbálta még egyszer. Aztán megállapodott egy köztes megoldásnál. – Nem tudom!

Dax oldalra billentette a fejét, és ráncolta a homlokát. Erre nem lehetett egyszerű választ találni. Még háromszáz évnyi tapasztalattal a háta mögött sem. Mert hát az egy dolog, hogy Nicket bátorította, de most éppen a másik fél előtt állt és tulajdonképpen hozzá volt lojális, már csak erkölcsileg is. Ezt Nick elől sem hallgatta el sosem, mondjuk azt sem, hogy attól még az ő barátja is. Viszont itt és most, Nerys előtt állva erre nehezen tudott bármit is mondani jószívvel. Végül rájött.

-         Gondolom, ha azt mondom, hogy hallgass a szívedre, akkor nem sokat segítek? – Kérdezte elővéve a humort, ahogy mindig is tette, ha nehéz érzelmi helyzetet kellett megoldania.

Nerys erre vágott egy grimaszt, de nagyon is komoly maradt. Jadzia fején átfutott a gondolat, vajon miért töri magát a humorral, ha sose jön be?

-         Nem tudom, hogy kész vagyok-e rá. – Vallotta be Nerys csendesen.

 

-IV-

-         Hogy áll a fogadás Quark? – Kérdezte a nem túl jókedvű főgépész a bárpultot támasztva.

A ferengi csapos furcsán nézett rá, majd megrázta egy kicsit a fejét.

-         Milyen fogadásról beszél? – Kérdezte, és még a hangja is egészen furcsa volt.

-         Ugyan már Quark, hát, hogy eljön-e? – Világosította fel a főnök a csapost, amolyan minden mindegy hangszínnel. Már több helyről hallott különböző pletykákat, és ide is csak azért jött, hogy valamivel kínozza magát. És erre a célra Quark undorító fogadásai éppoly jók voltak, mint bármi más.

A ferengi egészen együtt érzően rázta meg a fejét.

-         Nem tudom, miről beszél főnök. Nincs ilyen fogadás. – Felelte, miközben letelepedett a gépész mellé és a vállára tette a kezét. – Tudja főnök, én szurkolok magának. – Vallotta be halkan, nehogy meghallja valaki Wesleyn kívül. Az imázsára vigyáznia kellett.

Nick szemébe majdnem könnyek gyűltek, ahogy egy váratlan hullám önsajnálat öntötte el, de hősiesen visszanyelte őket.

-         Köszönöm Quark. – Nézett bele egyenesen a semmibe fókusztalanul. – De tudja, ezzel nem sokat érek. – Rázta meg a fejét keserűen.

A ferengi megveregette a vállát, majd felállt.

-         Én azért szurkolok. – Erősítette még meg a válla fölött, mielőtt továbbállt.

Nick már csak gondolatban tette hozzá: remélem, segít.

 

Hát sokáig hitte, hogy nem. Egészen másnap este hét óra tíz percig.

Addig hányódott, mint egy szerelmes kamasz, hogy eljön, nem jön el, szeret, nem szeret… S addig vádolta szinte folyamatosan önmagát, és ostorozta, hogy megérdemelné. És tudta így van. Mégis muszáj volt remélnie, különben vége van. Különben valami olyasmivel kellett volna szembenéznie, amitől a legjobban félt. Ami egyszerűen csak képtelenség volt.

De végül ettől megmentette Nerys, legalábbis, állapította meg Nick rendkívül optimistán, egy időre.

-         Nerys! – Tartott ki idáig Nick csodával határos módon engedelmeskedő hangja.

Kira ugyanis lélegzetelállító volt, nem csak Nick szerint, hanem a számtalan magáról megfeledkezett módon bámuló ember szerint is. Persze úgy fair, ha hozzátesszük, hogy ezeknek az embereknek egy része azért bámult, mert hallott az állomásparancsnok és a főgépész ’szakításáról’ és ha ezek után szembetalálkozik mégis Kirával, amint nyilvánvalóan kiöltözve sétál végig a Promenádon… nos, az látványosság.

-         Szia! – Köszönt halkan Nerys, ahogy elegánsan leült a Nick által számára kihúzott székre.

-         Gyönyörű vagy. – Találta meg a gépész a hangját, ahogy ő is leült. Majd intett a pincérnek.

S az elkövetkező röpke kis időről egy szóval lehetett volna beszámolni: kényelmetlen.

Igaz Nicknek nem ez lett volna az első szó, ami eszébe jutott volna, és talán Nerysnek sem. Azonban mindketten még csak keresték az utat vissza valahová, ami talán nem is egy hely, inkább állapot, amiről még nem tudták, hogy sosem lesznek képesek visszahozni. Mindketten örültek valahol az együtt töltött időnek, és mindketten féltek is. Mindketten éreztek ezer és ezer különféle érzést még, melyet nem lehetett definiálni, melyek egyediek voltak a maguk módján.

De még egyikük sem tudta igazán mit tegyen, mire van szüksége a másiknak tőle, és főleg saját magának. Csak rettegve élvezték az együtt töltött időt. Az egyik rettegett önmagáért, hogy újra fájni fog. A másik rettegett a reményért, hogy elveszíti, a társáért, és rettegett önmagától.

De közben lopva nézték egymást, keresve elkeseredetten a múltat, a rég elveszett időket. Meg-megszakítva kényelmetlen társalgásokkal, csak, hogy hallják a másik hangját, csak, hogy valami elterelje a figyelmüket a tudatlanul is, de közösen viselt képekről, melyek mindkettejüket kísértették még. Melyektől egyikük sem tudta, hogyan szabaduljon.

-         Köszönöm… - Motyogta halkan Nick az orra alatt kisfiúsan, gyámoltalanul lehajtott fejjel állva a kabinjuk, Nerys kabinjának az ajtajában. De így nem láthatta Nerys egy pillanatra ellágyuló arckifejezését sem.

-         Jó éjt Nick. – Felelte, mert nem tudott mást mondani, bármennyire is szeretett volna, később megbánta volna. Mert bár még sok mindent nem értett, azt tudta, mennyire fontos ez, mennyire fontos, hogy most ne álljon el az ajtóból, hogy ne engedjen annak a valaminek, ami hirtelen zuhogni kezdett keresztül a testén.

Nick felnézett lopva, és bólintott. Bár belesajdult a bensője, de elfogadta, megadta magát a hűvös hangnak.

-         Jó éjszakát, Nerys.

Még sokáig nézte a bezárult ajtót tűnődve, vajon lép-e még be valaha rajta, vagy örökre távoznia kell.

 

Nick majdnem egy héttel később a Promenád felső szintjén ácsorgott, a korlátra támaszkodva, és jobb híján belekapaszkodva. A lenti tömeget nézte, a tömegnek is egyetlen pontját közel a zsiliphez, egy épp most induló kompra váró sornak egyetlen tagját, és elkeseredetten próbált erőt találni, hogy elinduljon, el onnan, minél messzebbre, mert a lehető legközelebb került ismét, hogy újra elrontson mindent. Nem tudta miért van, nem értette saját magát, nem értette a hirtelen felborult értékrendeket, melyek még talán megvoltak valahol, talán csak ő változott, talán csak átmenetileg borultak fel, szeretette volna. Legalább tudni akarta. De akkor nem tudott mást tenni, csak állni, és bámulni lefelé. Harcolva valamivel, aminek nevet adni sem tudott, csak azt, hogy ha tehette, kivágta volna magából, mert húzta, ó hogy húzta oda le!

-         Mit érzel? – Hallotta a hangot a háta mögül. A hangot, mely reggelek százain köszöntötte kedvesen, mely ezerszer szólította a nevén, melyben mindig ott volt a most már hiányzó bizalom, és szeretet, mely éjjelek százain kiáltott mámortól űzve az isteneihez egyesülve a sajátjával. A hangot mely most hideg volt, gőgös, és metszően számon kérő.

Nick lehajtotta a fejét, most, csak most volt képes levenni a szemét a tömeg ama bizonyos pontjáról, csak most volt képes megrázni kicsit a fejét, és önmagába nézni, mit érez. Kimondani az első szót, ami eszébe jutott.

-         Hiányzol. – Halkan, de Nerys hallotta, már ott állt mellette és nézte a száját, hogyan formálja a szót.

-         Azt látom. – Nem tudott segíteni magán, mire meggondolta, a szó már kicsúszott, hidegen, csalódottan, átvágva mindenen, ami az útjába került.

Nick behunyta a szemét, elkeseredetten próbálva lerázni magáról az újonnan keltett fájdalmat, és folytatta, anélkül, hogy megfogalmazta volna előre.

-         Szeretlek. Fáj, hogy nem vagy mellettem és hogy bántottalak. – Vallotta meg ugyanolyan halkan, és áradt a szavaiból a keserűség.

Nerys lassan megrázta a fejét, büszkén és gőgösen, most ő nézett le a tömegre.

-        
Hogy tudsz itt állni, és ezeket mondani, miközben rá nézel? – Szűrte a fogai között, közel ahhoz, hogy rohanjon, üssön, bármit, amiről úgy érezte, segíthet.

A gépész oda fordult Nerys felé, de nem nézett fel rá, csak a saját lábát bámulta.

-         Mert nem tudok rád nézni. Mert nem bírom nézni, mit tettem. – Vallotta nedvesen és vékonyan, gyámoltalanul, mint egy rosszaságon kapott kisgyerek, ahogy egy könnycsepp végül felszabadult.

Neryst ez készületlenül érte, és le is hűtötte egy kicsit, de újra úgy érezte, ártania kell, muszáj ártania, hogy túléljen, és nem gondolkodott, nem érzett, csak tette, ami feljött. Ösztönösen.

-         Nézz rám! – Parancsolt hidegen, színtelenül és kegyetlenül.

Nick megrázkódott, de felnézett, egyenesen bele a mélybarna szemekbe. Ott aztán viszontlátta saját magát, önnön képmását, befestve mindennel, amit tett. Ott csillogott Nerys szemeiben a diadalittas fény, de Nick megpróbált tovább keresni, mélyebben, muszáj volt. Az nem lehet, hogy nem maradt semmi abból, amit ők ketten megosztottak. Az nem lehet, mert akkor nem volt igaz. És Nick, ha mást nem is, hát azt tudta, hogy igaz volt, érezte és védte minden erejével.

És végül talált valamit.

-         Van kedved sétálni? – Kérdezte halkan, de nem merte hozzá tenni, hogy úgy, mint régen.

Nerys rövid időn belül másodjára lett védtelenül érve, és ezúttal is hamarabb beszélt, mint ahogy átgondolhatta volna, mit mond.

-         Rendben.

És egymás mellett sétált állomásparancsnok és főgépész. Egyikük sem szólalt meg sokáig, csak a kezeiket próbálták valahogy visszatartani, mert mindkettőé a megszokott védelmet és birtokot kereste, mint régen. Mert hányszor sétáltak kézen fogva végig az Állomáson! Hányszor andalogtak végig késő éjjeleken, mikor a legcsendesebbek voltak a folyosók, egymás karjaiban csak beszélgetve, vagy éppen némán! Most azonban a köztük feszülő távolság nem is lehetett volna nagyobb. Mégis valamiért mindketten ott voltak, valamiért mindkettő maradt.

 

Ezúttal Kira Nerys ezredes ült a bárpultnál, hogy megtámassza nagyon hasonlóan, mint néhány nappal korábban a főgépésze. Ez is, mint mostanában sok minden vele kapcsolatban látványosságnak számított. S bár gyűlölte, nem volt ereje ezzel is foglalkozni.

De látványosság volt, mert Kira a legritkább esetben tért be önszántából Quarkhoz, a lehető legritkábban egyedül. Akkor sem szokott sokáig maradni, nem szokott a bárpultnál ülni, és nem szokott szintoholt inni. Azonban most zavart volt, és tanácstalan, nem tudta még mindig mit akar. Illetve azt igen, hogy döntenie kell. Döntenie, mert… maga sem tudta pontosan miért is kell, de kellett.

-         Ezredes… - Szólította meg egy bátortalan, önmagához nem is hasonlító hang.

-         Ne most Quark! – Próbált elvágni azonnal, a minden bizonnyal eltévedt, de mindenképp igen vakmerő és nem jellemző kísérletet.

Azonban a ferengi kocsmárosnak most már elege volt, ahogy mindenki másnak is. Most már az összes lény, aki tudott a drámáról az állomásparancsnok és a főgépész között tudta, hogyan lehetne rendbe hozni a helyzetet, már mindenki átbeszélte a végletekig a barátjával, ismerősével, kollégájával vagy éppen azzal, aki volt, mit kellene tennie a párnak. És kezdett unalmassá válni a pletyka, és főleg kezdett kényelmetlenné válni a szituáció. Mert azok, akik érzékenyebbek voltak, kezdték igazán rosszul érezni magukat, ahogy látták tönkremenni azt a kapcsolatot az Állomáson, amiről mindenki utoljára feltételezte volna, hogy tönkre mehet. Nem is beszélve mindkét fél jól látható, lassú, de biztos összetöréséről. Aztán voltak, akik csak a látványosságot féltették, a csütörtök esti szórakozásukat, ezek azért kevesbben, főleg férfiak, akik néha csak azért jártak arra, amerre a főtisztek összejártak, hogy a párt lessék meg tánc közben, amiről azért mindenki bevallottan, be nem vallottan tudta, hogy valóban látványos. Voltak – főleg a közeli barátok -, akik azért unták már nagyon a helyzetet, mert látták, hogyan megy tönkre mindkét fél ettől az állandó macska-egér harctól. Az állandó ’itt vagyok, próbáljuk meg, és inkább menj el’ szituációktól. De még a legszilárdabbak, akik a leginkább elítélték főgépészt, már azoknak is nehezükre esett ránézni. Kira látványa sem volt megszokható, de most már mindenkinek forgott a gyomra. Most már még olyasvalaki, mint Quark is kiforrott ötletekkel rendelkezett.

-         Nézze Ezredes… - Ereszkedett le a Kira melletti székre, majdnem ugyanúgy, mint nem sokkal korábban a főgépész mellé, igaz, Kirát nem merte megérinteni, tudta, az a füleibe kerülhet. – Valakinek meg kell mondani, hogy néz ki ez az egész kívülről…

-         Quark… - Vágott bele mély és veszélyes hangon az Ezredes. És komolyan megfordult a fejében, hogy mivel már vagy kilenc éve akarja megölni ezt az undorító kis törpét, ez talán a megfelelő időpont.

Amire Quark végiggondolta, hogy ér-e neki ennyit az egész, de aztán úgy döntött, hogy nem használ az üzletnek egy lagymatag Ezredes.

-         Nem, tényleg. Nézze, ha akar valamit, akkor tegyen érte. Kíváncsi, mit csinált az a nő? Megmondom én, ide jött, leült és elcsábította. Tegye maga is. Kell a főnök? Fogja meg és vegye el. Hiszen a magáé, a vak is látja, hogy lohol maga után! Maga nem arról híres, hogy harc nélkül feladja! – Hadarta olyan gyorsan, és olyan biztos távolból, ahogy csak lehetett.

Kira meg… hát Kira bambán nézett maga elé, és még arról is megfeledkezett, hogy egy hasonlóért Quark máskor körülbelül eddig maradt volna életben. Most azonban csak elgondolkodva nézett bele a világba.

-         Gondolja? – Kérdezte szórakozottan.

A kis ferengi megforgatta a szemeit, és egy pillanatra elhitte, hogy nem fogják már holnap árverésre bocsátani a szárított maradványait a Ferengi Árutőzsdén.

-         Nem gondolom, tudom, ahogy már mindenki, csak maga nem. Rossz ránézni magukra! Maga mindig is úgy nézett ki, mint egy… - Állt meg egy pillanatra nagyon gyorsan visszaszívva a hasonlatot. – mint akit akármelyik pillanatban elfújhat a szél. De most már a főnökre is rossz ránézni, mint egy bajori munkás a kohóban a Megszállás idején! – Döntött mégis a kíméletlenebb megfogalmazás mellett. Aztán egyéletemegyhalálom módszerrel kimondta. - Döntse el, kell? Akkor vegye el! Ha meg nem, akkor meg hagyja békén!

És ezzel fejrázva ott is hagyta a még mindig nem egészen jelen lévő Ezredest, amíg még nem tér magához annyira, hogy eszébe jusson, hát legjobb esetben is, letépni a cimpáit.

 

-V-

Nicole Wesley hadnagy a lehető legközelebb állt az őrültség határához, amit azokban a napokban olyan könnyű lett volna átlépni, mint átkonfigurálni egy plazmaszabályozót. De ezzel együtt régen nem tapasztaltan jobb kedve volt, lehetne azt is állítani, hogy boldog volt, még akkor is, ha ez frusztrációval, hideg zuhanyokkal és átforgolódott éjjelekkel párosult. De mégis, érezte, hogy valami megváltozott, érezte, látta, a ki nem mondott, de meghozott döntést Nerysben. És ez adott egyfajta olyan biztonságot, amitől visszakapta a bátorságát, kimondani szavakat, amiket nem mert, felnézni szemekbe, amelyekbe nem mert, félelem nélkül a társa elé teríteni önmagát, amit korábban nem tudott és mindez párosult egy olyan fejvesztett, eszeveszett hormon-, és lélekfelkavaró érzéssel, amely rendszeresen összezavarta a napjait, de végtelenül kellemes módon.

A bűntudat azonban megmaradt, ahogy minden más érzés, ami hozzáadott a teherhez a vállán, a fájdalomhoz és bizalmatlansághoz Nerys szemeiben és lényében. De mindezek felett megjelent egy lassú, néha tétova, de mégis szédítő tánc, egymás körül, vagy inkább lehetne úgy fogalmazni, hogy Nerys körül.

Randevúztak, mintha csak most ismerték volna meg egymást, és a felületes szemlélő nem is láthatott mást, csak ők érezték egymásban a történtek megmásíthatatlan nyomasztó súlyát. De most már mégis biztosabban haladtak valami felé, amiről mindketten akarták, hogy létezzen.

Mindez még akkor is így volt, ha Nerysben talán több kétség volt, mint a döntése előtt. Kétségek, és érzések, melyekről sosem hitte, hogy érezni fogja Nick iránt. Melyek ott álltak közöttük, elválasztották, taszították őket. Melyek könyörtelenül megakadályoztak minden egy bizonyos határnál közelebbi kapcsolódást. A legnehezebben viselhető volt számára az undor. Ezt értette a legkevésbé. Hiába hajtogatta az elméje újra és újra, hogy elmúlt, hogy vége van, Karina elment, távozott az Állomásról, mégsem volt képes átlépni az érintés határát. Pedig legutoljára még táncolni is kérte Nick, de nem volt képes, még akkor sem, mikor látta a megbántott, szánalmas és megalázott tekintetet az égszínkék szemekben. Még akkor sem. Egyszerűen csak nem volt képes hozzáérni, mert ott látta még mindig a képsort az elméje mélyén, és nem tudott szabadulni. Még akkor sem, ha a teste mást követelt, ha a hormonjai vonzották Nick felé, ahogy a szíve is. Valami mindig megállította.

És ott voltak még a régen volt tökéletes, már-már legendás bizalom porrá hullott darabjai. Még csak ötlete sem volt, hogyan építhetné újjá, hogyan élhetne újra úgy, hogy nem félne befordulni minden sarkon, rettegve, mit lát, hogy ne jutna eszébe minden este, hogy hol van, és legfőképp kivel a gépész.

De mégis valahogy mindketten kitartottak, folytatták a találkozgatásokat, lassan, tétován, de fáradhatatlanul. Valahogy, valamelyikük, mindig összeszedte magát, hogy hívja, vagy meghívassa magát. Mert Nerys sosem mondta ki, sosem kért semmit, csak megtett mindent, önkéntelenül is, hogy Nick úgy táncolja körül, úgy körözzön körötte, mint az andorian selyemlepke a láng körül. Esélytelenül, fejvesztve és fékevesztett szenvedéllyel.

-         Emlékszel? – Kérdezte Nick, ahogy lassan lépdelt a keskeny ösvényen lefelé a tenger felé. – Itt volt az első randink.

Nerys elmosolyodott, ez az a fajta mosoly volt, ami mostanában egyre többször jelent meg az arcán, amiért Nick élt és halt, s amit gyermeki lelkesedéssel várt és jegyzett és memorizált.

-         Igen, emlékszem. Egy mondaton belül kétszer is elszóltad magad. – Ugratta Nicket.

A gépész erre elvörösödött, de kivágta magát.

-         Nah, ha te nem nézel utána, akkor semmi nem lett volna az egészből.

-         Ez igaz, de azok az első próbálkozások tényleg nem voltak túl jók. – Ment bele a játékba Nerys.

-         De legalább felfigyeltél. – Vágott vissza Nick játékosan, és észre sem vette, hogy egyre közelebb került hozzá.

-         Ki ne figyelt volna fel? – Kérdezett vissza Nerys egy grimasszal, hirtelen nagyon is tudatában mennyire van közel a gépész.

Nick megállt, és szembefordult Nerysszel, elmulasztva észrevenni azonban a hirtelen hangulatváltozást.

-         De az a transzporter trükk később jól jött. – Húzódott még közelebb, és hirtelen nem létezett semmi más, mint Nerys és a belőle áradó hormonkavaró, szenvedélyes, már régen fékevesztett szexualitás. Mely úgy vonzotta, hogy nem volt képes ellenállni, mindegy hol volt, mikor és hányan voltak még. Vonzotta, hogy belezuhant, mindegy milyen mély, mindegy hányszor halt bele. Csak belevetette magát újra és újra. És nem számított, hogy mennyire megalázó, vagy mennyire nem, hogy egy főtiszti értekezlet közepén kellett úgy kirohannia a legközelebbi jeges zuhanyig, hogy senki még csak azt sem értette mi a baj. Nem számított, hogy sokszor szenvedett a testét kavaró feloldatlan vágytól. Nem számított, mert akarta vissza a párját, akarta a megbocsátást, és amúgy is, esélytelen volt. Mert először sem volt esélye. De elrontotta, és bár szerette azt gondolni, hogy Karinával szemben sem volt esélye. De ez… ami Nerysből sugárzott, ez messze felülmúlt mindent, amit valaha tapasztalt. Kinyúlt és megragadta, és ő esélytelenül bele zuhant.

Kétségbeesetten lépett még közelebb, immár elkomolyodva, és próbálta megfogni Nerys kezét, miközben kiszolgáltatottan hullott bele a büszkén és forrón lángoló mélybarna szempárba. De alighogy elérte célját, s hajolt volna még közelebb az oly régóta vágyott és álmodott csókért Nerys elhúzódott.

Nick a hirtelen váltástól majdnem orra esett, de az utolsó pillanatban sikerült megállnia a lábain. Lehajtotta a fejét, és idegesen játszott az üres kezével. Egy alig hallható ’ne haragudj’ után kényelmetlen csend ereszkedett rájuk. Amit egy még elkeseredettebb és zavartabb gépész tört meg.

-         Uhm… azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek… - Kezdte bizonytalan hangon, és amúgy is zihált. Egy pillanatra átfutott a fején, hogyha most hozzáérne, ha csak megérintené, akkor végre, akkor talán átesne, és csak attól elmenne. De ahogy a gondolatra, na meg a fejében megjelenő képre akaratlanul is felnyögött, rájött, hogy na igen, akkor, ha eddig nem is, de most már tényleg egy spontán feloldozás kapujában toporog.

-         Nick várj! – Kérte halkan Nerys, már megbánva az előző elhúzódást, de nem tudva még mindig közelebb menni. És titkon, mélyen, talán még magának sem teljesen bevallva, ő sem érezte sokkal jobban magát, mint Nick. Látta ő nagyon jól az égszínkék szempár opálos, zavaros ragyogását, hallotta az eltéveszthetetlen, halk zihálást és a nyögést is. És pontosan tudta, mit jelent. – Van kedved játszani egy springball-meccset? Mondjuk holnap után? – Kérdezte mélyen és rekedten egy pillanatra sem esve ki a szerepéből.

Ez volt az a szerep, amiben egyre inkább jobban érezte magát. Valószínűleg, mert valahol, még önmaga által sem bevallottan a büszkesége élvezte igazán, az összetört önérzete kezdett épülni, amíg játszott. És bár a tényt, hogy mindezt Quark tanácsolta igyekezett elfelejteni, az tagadhatatlan volt, hogy működött. És ha minden jól megy egy sringball-meccs lehet az utolsó lépések egyike, melyek után aztán majd kiderül, ami még számára is ismeretlen volt, hogy képesek-e folytatni, újra építeni a kapcsolatukat.

Nick felnézett, és az arcáról kezdett eltűnni a megbántott és bűntudatos kifejezés. Aztán halványan elmosolyodott.

-         Oké. Szolgálat után? – Kérdezte, és érezte, hogyan futnak át a testén az ismerős, mégis ellenállhatatlanul erős várakozás éles hullámai. Egy pillanatra megmozdultak az ujjai, maga sem tudta, hogy pontosan milyen céllal is, de aztán nagyon gyorsan megállította mindet, mert akármit is akartak, még csak gondolni is veszélyes volt rá.

-         Szolgálat után. – Bólintott Nerys. És ő is elmosolyodott.

Aztán nagyon gyorsan eltűnt onnan, kellett egy jeges zuhany, aztán valami kimerítő edzésprogram és végül egy minimum egy órás meditáció. És csak remélhette, hogy az elég lesz, mert lassan kezdett komolyan zavaróvá válni a visszamaradt egyre több és több felszabadítatlan szexuális energia.

 

A nagy meccsnek hamar híre ment, köszönhetően annak, hogy Nerys nem akart egyedül játszani, az utolsó, amire szüksége volt, hogy egyedül maradjon Nickkel egy springball teremben, azt a játékot játszva, ami híres arról, hogy mennyi testkontaktust tartalmaz. Így hát, mint ahogy annyi más springball meccs is az Állomáson, ez is egy nyilvános lett. Amit bárki elmehetett megnézni, amelyeken időről-időre ők maguk is fel szoktak tűnni az Állomáson rendezettt amolyan „házi bajnokságon”. Igaz a gépész már régen nem játszott, mióta „szakítottak”, az Ezredest pedig Vedek Letal távozása óta nem lehetett megverni. Tehát, ahogy híre ment a Kira Nerys-Nicole Wesley meccsnek az Állomás felbolydult.

A nézőtér megtelt, és Quarknál fellendül az üzlet. Igaz, csak arra lehetett fogadni, ki nyer, és ebben csak elbújtatva volt ott a másik oldala a dolognak, ami még mindig érdekelt mindenkit.

A meccs szoros volt, annyira, hogy még a hosszabbítás sem döntött, és a végén egyetlen lehetőség maradt…

Nick tudta, hogy a gyorsan a mögötte lévő fal felé száguldó labdát nem fogja elérni, hacsak nem ugrik. Így hát mivel nem volt túl sok más választása lendületet vett és a jobb kezében kinyújtott ütővel a labda irányába vetette magát. Érezte, ahogy az ütővel találkozó labda lendülete végigáramlik a kezén majd a karján, aztán egy hangos puffanással a földön találta magát, arccal lefelé. Tudta, hogy ha Nerys ezt visszaüti, akkor vége, és elveszíti a meccset, így figyelmen kívül hagyva az orrában, a térdében és az oldalában végigvibráló fájdalmat talpra ugrott, még időben, hogy lássa, ahogy Nerys felé mozdul, eltalálja a labdát, majd a lendületével még őt is ellöki. És akkor Nick hirtelen újra a földön találta magát. Nerys testével a padlónak szorítva nem volt képes mozdulni. Se lélegezni, de a szívét se rábírni, hogy dobogjon. Csak bámult fel.

Valahonnan a távolból hallotta a közönséget felmordulni, az ugyan nem szabálytalan, de a sportszerűtlenség határát súroló mozdulatára az Ezredesnek, de ez aztán el is tűnt, ahogy a testéből kiment a fájdalom, és kezdett túl kellemesen ráébredni, hogy Nerys igen meghitten és abszolút nem szégyenlősen fekszik rajta. A tekintetük találkozott, és mikor látta a mélybarna szemekben a diadalittas csillogást, ahogy a computer bejelentette, hogy Kira ezredes győzött, majd a nem takart kihívás az utóbbi időben gyakran látott felvillanását, hirtelen egészen gyámoltalannak és furcsán elégedettnek érezte magát. Mikor aztán érezte a testében átáramlani az egyre jobban felbátorodó édes hullámokat, kezdett elbizonytalanodni, nem tudva, Nerys mire készül. Ami azt illeti Nerys nem tett semmi mást, mint megmozdult, talán csak egy milliméternyit. De az bőven elég volt, hogy égkék szemek tűnjenek el, és az izzadt szőke tincsek takarta fej hátrafeszüljön. Nick tehetetlenül zuhant bele a lángba, amely ott lobogott mélybarnán felette. És csak az utolsó pillanatban tudta visszanyelni a nyögést, ami egyrészt talán átlökte volna ott helyben a fél Állomás szeme láttára, de mindenképpen elárulta volna, másrészt pedig újabb apró mozdulatra késztette volna, ami pedig a biztos vége lett volna az ő amúgy is akadozó szívének.

De aztán a következő pillanatban Nerys teste eltűnt, a kellemes súlyával, túlontúl izgató illatával és a legjobb helyeken rá gyakorolt nyomásával együtt. Érezte, hogy enyhén kiszolgáltatottan és tehetetlenül fekszik még a földön, ahogy a víziója kitisztult és felnézett a társára, még mindig látta a szemében az előző tekintetet, mely úgy játszott vele már hetek óta, mint egy hatalmas, elegáns és kegyetlen ragadozó egy aprócska, védtelen prédával. Aztán észrevette a felajánlott kezét. Amit egy rövid hezitálás és lecsillapodás után el is fogadott és hagyta magát felrántani. De nem számított a váratlanul nagy erőre, és újra egy kicsit túlontúl közel találta magát Neryshez. Zavartan felemelte aztán a tekintetét Kira melleiről a faltenisz ruhája elején, és még zavartabban elvigyorodott. Ez már szánalmas volt, de abban a pillanatban csak az érdekelte, hogy valahogy, akárhogy elkerülje, hogy ott helyben, a fél Állomás szeme láttára, ruhában és csupán a látványtól átessen.

-         Gratulálok. – Motyogta rekedten, még mindig nem tudva összekapni magát.

Nerys viszonozta a grimaszt, és diadalmasan körbenézett. Majd vissza Nickre.

-         Szoros meccs volt. – Felelte röviden, de a hangja elárulta, igaz, csak a gépész számára.

De nem várta meg Nick reakcióját, eleget, vagy egy kicsit túl sokat is látott, így inkább nemes egyszerűséggel kisétált, otthagyva a még mindig kicsit szédülő, és az összes vízkészletét már rég elveszítő gépészt.

-         Hát Kira ezredest már jó ideje nem sikerült megvernie senkinek. – Hallotta aztán Nick az ismerős hangot maga mögül.

-         Igen, Quark? – Motyogta még mindig küzdve az önkontrollért, és kezdve gyűlölni magát ezért.

-         Ja. Ne aggódjon, maga jutott a legközelebb hozzá. – Próbálta vigasztalni a ferengi, elégedetten nézegetve a kezében tartott rögzítőt, ami a fogadóoddszokat tartalmazta. Már megint jó adag hasznot csinált.

-         Aha. Ez vigasztaló. – Morogta Nick most már dühösen.

És ő is kisétált, miközben egy gondolat formálódott egyre határozottabban a fejében.

 

-Prologue-

Kira Nerys dühös volt. Leginkább magára, és arra, hogy nem volt képes uralkodni az elszabaduló ösztönein, hogy túlságosan is élvezte a kis játékot, amit most már jó ideje űzött Nickkel. És ez most már komolyan zavarta. És az sem volt túl kellemes, hogy újra egy kiadós hidegzuhany előtt állt, aztán egy vagy két órás meditáció előtt, hogy egyáltalán gondolhasson arra, hogy megpróbál elaludni. Mindezt annak ellenére, hogy még mindig húzódozott hozzáérni a gépészhez. És erről most már nem tudott mást mondani magának, minthogy nevetséges. De mégis szomorúan igazi probléma volt, hogy bármikor megpróbálta, újra és újra azokat a gyűlölt képeket látta maga előtt, amelyeknek szemtanúja volt ki tudja milyen régen már. És nem tudta, hogyan változtasson ezen.

Egy nagy sóhajtással felállt és elindult a fürdőszoba irányába, mikor felcsendült a látogatót jelző hang. Egy pillanatra csak állt a nappali közepén és bámulta az ajtót, majd, az újabb csengetésre kinyitotta.

A gépész állt ott, még mindig a springball szerelésben, még mindig ugyanolyan ziláltan és vonzón, ahogy otthagyta, csak a szemében megjelent egy szikra, az eltökéltség szikrája, ami kellemes borzongást küldött végig Nerys hátán.

És abban a pillanatban tudták, hogy egy hatalmas lépés áll előttük, mely sok mindent el fog dönteni. Nerys nyelt egyet jól láthatóan. És szinte látta, érezte, hogyan kaparja össze Nick az összes bátorságát, hogyan lép beljebb, a szemében hihetetlenül mély bizalommal, hogyan lép egyre közelebb és közelebb hozzá, miközben Nerys egyre inkább hátrált befelé.

De mikor már nem volt mögötte tér, végül meg kellett állnia, és hagyni Nicknek, hogy átölelje a derekát, és közelebb hajoljon, egész közel, amíg az arcuk milliméterekre volt, és már nem bírta egyikük sem nyitva tartani a szemét. S akkor Nick megcsókolta, de nem jött viszonzás, Nerys még csak a kezeit sem emelte fel, csak állt, mozdulatlanul és tűrte.

Mikor Nick végül elhúzódott, Nerys tisztán láthatta a borzalmas zavarodottságot, csalódottságot, mérhetetlen súlyú bűntudatot a máskor kölyök-vonású arcon, olyan tisztán, hogy szíven ütötte, és elkeseredetten akarta Nicket, bármit is súgjon, bárhogy is tartson vissza az az ismeretlen valami.

-         Ne haragudj. – Suttogta Nick és elfordult, elindult az ajtó felé. Soha nem érezte olyan nyomorultul magát, soha nem fordult elő, hogy Nerys csak álljon, és ne viszonozza a csókját. A legszörnyűbb érzés volt, a legmegalázóbb.

-         Nick, várj! – Szólt utána Nerys, még épp időben.

Nick megállt, de nem fordult meg. Csak várt, és miután nem jött más, keserűen kérdezett.

-         Mire?

És újra, sokáig nem kapott választ, mikor éppen feladni készült mindent, és kilépni az ajtón, ezúttal örökre, Nerys végre megszólalt.

-         Gyere! – Csak ennyit, olyan hangon, mely távolról bár, de emlékeztette a gépészt a hangra, mely mindig őrületbe kergette valahányszor felcsendült, melyben ott volt az éjjel eltéveszthetetlen ígérete, legalább is régen.

Nick megfordult, látta Neryst ott állni a hálószoba ajtajában, nekitámaszkodva a keretnek, kihívóan, makacsul, s ő volt a legvonzóbb látvány, amit valaha is látott. És elindult, számára már nem volt segítség, beléveszett, kiszolgáltatottan tette, amit kért, parancsolt, elvárt, és örömmel vett mindent, amit adott. És szerette, minden atomjával a létezésének. De Nerys nem várta be, lassan és elegánsan sétált be előtte a hálószobába, melyet egyszer régen már megosztottak, mely otthon volt, menedék, a hely, ahol nem voltak határok. Most hirtelen szorongással töltődött fel.

Nerys megállt a fotel előtt, és várt. Nick tétova léptei hozzá vezettek, de a további közeledését határozottan hárította el.

-         Ne… - Kérte halkan, de mielőtt még Nick újra visszahúzódhatott volna, hozzá tette lágyabban. – Előbb csak te.

Tudta, hogy amit kér azt sosem kérte azelőtt, nem tudta volna megmondani miért, nem, mert a saját vallása tiltotta, csak nem tűnt helyesnek, valahogy nem illett bele az életükbe, a vágyaikba, de most elkeseredett volt, és nem tudott más megoldást, ösztönök vezették. Talán Nick kezei lemossák a saját testéről azt, ami láthatatlan erőként tartotta vissza.

De Nick pillanatokig csak állt, hagyva az érzelmeinek, hogy szabadon hullámozzanak át az arcán, nyíltan, Nerysnek. Aztán megértette, eljutott hozzá, hogy mit akar a társa, és hirtelen kezdett világossá válni minden. Megfordult benne, hogy elmegy, hogy menekül, mert idegennek tűnt egy pillanatra az egész szituáció, ijesztőnek, de aztán meglátott valamit a mélybarna szemekben, amiért érdemes volt bármit megtenni.

Lassan hátrálni kezdett, és nézte, ahogy Nerys leül. A keze lassan emelkedett, hogy kioldja a ruhája zipzárját, hogy levetesse a feleslegessé vált felsőt. Hallotta Nerys halk parancsát, amelyre lassú zene csendült, és mozogni kezdett. Átadta magát, zuhant bele mélybarna tengerekbe, és végrehajtott mindent, amit azok a szemek kértek. Végrehajtotta a halk, fojtott parancsokat is. Játszott, és izgatott, a kezei végigjárták a saját testét, a testet, mely ezúttal birtok volt, nem ajándék, nem eszköz, nem megosztott vagyon. Birtok, és Nick ezt a birtokot kezdte vissza adni annak, aki már a szívét is birtokolta.

Látta emelkedni a vágyat ritkán látott magasságokba, látta lüktetni Nerys pulzusát az elegánsan ívelt nyakon, és érezte, hogyan emelkedik a saját testében is egyre feljebb a vágy a soha meg nem élt szituáció nyers szexualitásától.

És lassan épülni kezdett, a csak nem rég lehűtött vágy újra felmagasodott, ahogy nézte és nézte Nerys arcát, a szemeit, nézte és biztosan tudta, hogy abban a pillanatban nem kérhetne olyat, amit meg ne tenne neki. Mert bízott és hitt benne, és szerette éppen úgy, éppen olyan intenzitással, mint régen. Mert akárhogy is volt minden kontroll Nerys kezében, akárhogy is volt ő csupán egy kis préda, attól nem kellett tartania, hogy belérúg vagy megsebzi. Nem. A bizalom, az ő oldaláról most úgy ragyogott, hogy képes volt odaadni önmagát, mindenét, hogy visszaszerezze és felépítse a párja bizalmát is. És nem akart annál semmit sem jobban.

De eljött egy pont, ahonnan csak agónia következett, feloldozás helyett, ahonnan nem volt út tovább, bárhogy próbálta is nem volt képes tovább haladni. S a frusztráltság csak rontott a helyzeten.

-         Elég! – Jött a halk parancs. És Nick szíve átfordult a mellkasában, ahogy elmaradt a hangból a várt szánalom. Nem volt már benne más csak egy régi, ismerős, soha nem látott fénnyel izzó érzékiség.

Nick tehetetlenül nézte, hogyan áll fel Nerys a helyéről, hogyan szabadul meg a ruháitól, lépdel egyre közelebb és közelebb, és csak a mozdulatai majdnem elegek voltak, hogy átessen a most már fájón szükséges megkönnyebbülésen. Reszketett a mélységes barna, lángoló óceánok alatt, reszketett a vágytól, reszketett a sóvárgástól, reszketett a szerelemtől. Reszketett attól, hogy nem végzett elég alapos munkát és Nerys nem képes elvenni, ami az övé.

De aztán Nerys hirtelen ott volt, a nyögés szabadon tört fel a torkából, ahogy a régóta várt, már elveszettnek hitt érzés körbevette. Amibe keveredett valami új, valami sosem tapasztalt. Nerys könyörtelen volt, durva, érintések, csókok, harapások követték egymást, egy ragadozó elszántságával hajtva előre, az immár újra közös cél felé. Nerys kezei és ajkai ott voltak mindenütt, nem kértek, csak elvettek, nem kérdezték kell-e, csak adtak. Foglalták vissza a tájakat, amelyeket Nick elvett tőlük. Ujjak és körmök szántottak végig érzékeny bőrön, s az emberi test ívbe feszült, könyörögve többért, a feje hátra hanyatlott felkínálva mindent. És Nerys elvette. Mozdulatlanságra ítélve a prédáját, vadul, kíméletlenül, nem ismerve szánalmat. Hajtotta és elvette, űzte fel és hozta le, ahogy a saját vágyai vezették. Olyan sokáig, hogy elért egy pontig, ahonnan mindössze egyetlen apró, rosszkor eltalált mozdulat is öntudatlanságot hozott volna.

De mégis, mikor összekapcsolódtak, valami eltört, valami, amely eddig fal volt közöttük, a durvaság eltűnt a mozdulat felénél, mely épp abban a pillanatban változott bahatolásból hazatéréssé. Nick választás nélkül engedte át magát a Nerys keze által diktált tempónak, az ösztöneinek, a végén a saját csípője elkeseredett reflexszerű rántásainak, amíg végül egyetlen erőteljes előrebukással véget ért az út. És végül ezernyi hullámban áramlott át rajta minden, minden érzés, minden, amit kapott, amit elvettek, amit visszaszerzett, az út izgalmassága, ami még előttük állt. És megértette végül. Abban a hihetetlenül hosszú pillanatban, amíg rázta a testét a beteljesülés. Nem is az elméjével, amely már rég nem működött, hanem a szívével, a testével, azzal az elemi lényével, amely most a reménytelenül, és olyan régóta várva vágyott gyönyörben rázkódott, hogy ott van minden, ami kell, és ott van minden, amiből építeni lehetett valami újat, mert soha nem lesz már olyan, mint régen.

„Az enyém…” Hallotta Nerys a felismerhetetlenségig rekedt hangját a fülébe suttogni, abban az egyetlen emberi mértékkel percekig tartó pillanatban, amíg semmi más nem számított, mint az újra és újra feléledő gyönyör hullámai.

„A tiéd…” felelte azonnal, kipréselve magából az intenzitás által elfojtott hangot. És akkor, abban a pillanatban érezte rázkódni Nerys testét is, vonaglott, és ettől újabb és újabb adag gyönyör hasított át rajta is, mindketten tehetetlenek voltak…

Még sokáig csak hevertek egymáson, szorosan összekapaszkodva, ujjak csatakos hajtincsekbe túrva, karok ölelve, fogva magát az eszméletet, a józan világot, mert elragadni készült őket a mámor-ittas sötétség. És mikor már mindketten képesek voltak lélegezni, csak akkor enyhült a szorítás.

Nerys homloka az alatta fekvő Nick vállán nyugodott, ahogy még mindig levegőért kapkodott, s a ragadóssá, fülledtté vált, eddig működni képtelen elméjében kezdett körvonalazódni, mi történt. Lassan visszatért minden, a megkönnyebbülésen kívül még mindig ott volt jó adag bizonytalanság, de a legtöbb eltűnt. Ott feküdt Nicken, s az érzékei továbbítottak neki minden részegítő illatot, ízt, hangot. Mindent, amelyet majdnem elvesztett, s most olyan kíméletlenül vett vissza. Elpirult, bár ezt eltakarták a hajtincsei, ahogy lehulltak a gépész vállára, de ettől még ott volt. Egy pillanatra el akarta lökni újra magától, egy keserű pillanatra újonnan berögződött ösztönök akartak felülkerekedni, egyedül akart maradni, itt ebben az ágyban, melyet Nick árulása után olyan nehezen tudott megszokni újra. De aztán rájött, hogy nem akarja többé ezt a játékot játszani, rájött, hogy ezzel vége, és bár még sokáig nem lesz semmi „normális”, de egy szakasz kétségkívül lezárult.

Nick nem volt képes másra, mint feküdni, és úgy csüngeni Nerysen, mint egy sziklán ezerméteres mélység fölött. És érezni, érezni az illatokat, a kettejük összetartozásából született fülledt illatokat, ízeket, az ajkain még mindig ott lévő ízeket, Neryst, amit csak a receptorok a kezében felfogni képesek a nőből, akihez hozzá tartozik, s viszont, hangokat, a hangok még a fejében, testében, lényében visszhangzó emlékeit, és érzéseket, melyek betöltötték mindenét, s újra önálló akarattal ruházták fel a testét.

-         Nick… - Próbálta ki a hangját Nerys először, de még nem volt elég levegő, még ott feszült benne az emlékek tömkelege. – jól vagy?

A párja behunyta a szemét és tehetetlenül engedte át magát a csupán ez által a három szó által újra ébresztett vágynak. Elnevette magát, és sírt, zokogott és ölelt, és végre felszabadult belőle minden, minden, amit átélt, amit rettegett, amit viselt.

-         Oh Nerys, Nerys… - Ismételte újra, és újra a társa nevét, mintha egy új nyelven beszélne, hol a szavak ugyanolyanok, csak a kimondott jelentések különböznek. – Úgy sajnálom, szeretlek, ne engedj el többé, szeretlek… - Motyogta aztán artikulálatlanul, zokogások között, úgy bújva, kérve az érintést, mint egy kölyökkutya.

Erre Nerys szemében is megjelentek a könnyek, és gyengéden ringatta a társát.

-         Csssshhhh tudom. – Suttogta vissza, és bármit megtett volna, ha kimondhatta volna, hogy megbocsátok vagy azt, hogy szeretlek.

Nick lassan elcsendesült, s a kétségbeesett kapaszkodásból lassan érintés lett, a suttogva kimondott szavak megváltoztak, az enyhítő ajkak eltökéltebbek lettek, hogy elkezdjen újra épülni valami, valami más…

 

A csillagok szokatlanul fényesnek tűntek, ahogy Nick figyelte őket, szokatlanul nyugodtaknak. Mint mikor vihar után minden némaságba burkolózik. Most volt ideje gondolkodni, és bár szeretett volna, talán tisztább lett volna a feje, ha kimegy a nappaliba, de nem volt képes elengedni Neryst. Ő békésnek látszott, ahogy aludt mellette, ahogy Nick óvatosan simogatta a mellkasán birtoklón átvetett karját. A gondolatai most szabadon elkalandozhattak, ahogy a szenvedély elcsendesedett. De nem tudta összeszedni őket, mert végre itt volt, mert végre érezhette újra Neryst, és nem számított, mi lesz másnap és utána, csak, hogy itt volt, hazaért.

Kicsit megmozdult, hogy kényelmesebben elhelyezkedjen, és Nerys felé fordult, a lehető legközelebb húzódva hozzá, mormogni kezdett valamit, és bár Nick nem tudta kivenni a szavakat, mégis elmosolyodott, mert ismerte a jelentésüket.