Mert néha még az sem elég igaz, ha őszintén beszélsz, ha semmit nem takarva el borulsz elé. Néha több kell, még annál is sokkal, de sokkal több.

 

-Epilogue-

Kira Nerys ezredes energikusan száguldott végig, igaz, nem rohant, de azért úgy tűnt nagyon siet, a Dokkológyűrű egyik folyosóján, egyedül. És heves gesztikulációk közepette magyarázott.

-         … nem tudom, Nick. – Halkította le a hangját, ahogy néhányan jöttek vele szembe. – talán ezt este kéne folytatnunk… - Csúszott ki a száján, miután nem szeretett volna mélybeszélgetésbe bonyolódni komlinken keresztül semmiről, erről meg végképp nem.

Egy pillanatnyi csend következett, amíg csak a csizmái kopogása, és a komlinken átszűrődő halk zaj hallatszott. Aztán jött a válasz.

-         Este? Tényleg? – A hang, mintha egy kölyök kapott volna valami extraordinális ajándékot. Aztán hosszú csend, amíg egy probléma körvonalazódott a csatorna másik végén lévő, illetve egész pontosan egy szerelőjáratba dugott szőke fejben. – De abból ma se lesz beszélgetés…

Kira erre megforgatta a szemeit és igyekezett nem elveszíteni a temperamentumát.

-         Akkor sem tudom ezt így, komcsatornán keresztül, lépten, nyomon belebotlok valakibe, te meg… tényleg, hol is vagy? – Kérdezte, de egy kissé élesebben jött ki, mint ahogy szánta.

Erre a válasz csak egy hosszú szünet volt. Túl hosszú is Kirának és elég hosszú, hogy rájöjjön, miért.

-         A harminckettes szervizjáratban, kiégett egy nyavalyás plazmaelosztó. – Jött végül a válasz, a hang professzionális volt, de átjött rajta az a fojtottság, ami ott volt mindig, amikor az emberi szívre rátelepedett az a valami nagyon nehéz, amit önvádnak, vagy lelkiismeret-furdalásnak hívnak.

És erre Kira nem tudott hogyan reagálni. Egyszerűen csak nem volt képes kinyúlni és segíteni. Pedig látta, sőt, tudta és érezte, hogy mi történik. Látta mindannyiszor a társa égkék szemeiben, amikor ránézett, hogy Nick minden pillanatért lelkiismeret-furdalást érez, amit vele tölthet. És csak nagy ritkán, egy-egy kis időre sikerült ezt eltüntetni. Akkor sem szándékosan, csak velejárója volt bizonyos tevékenységeknek.

-         Nick beszéljük ezt meg este jó? – Kérte újra, már nagyon jól tudva, hogy este, ha Nick átmegy, semmit az égvilágon nem fognak megbeszélni, de még csak beszélgetni sem.

A csatornából hosszú szünet után végül újra megjött a válasz.

-         Rendben. – Lemondóan, de ott volt benne az öröm is. De az is, hogy tudta ő is, így nem fognak semmire sem menni.

Kira nyelt egyet, aztán elzárta a komcsatornát. És megkönnyebbült.

 

-I-

Nick Wesley kilépett a kabinjából, a régiből, amiben még mindig mindössze egy matrac volt, amin azonban nem aludt már egy hete. Igaz, ha alaposan átgondolta, akkor ez nem volt olyan jó hír. Mert persze, hogy boldog volt, és örült minden apró pillanatnak, amiben Nerys hagyta, hogy mellette legyen. Na meg lényegesen könnyebb volt úgy létezni és végezni a dolgát, ha nem forrt a testében a feloldatlan szexuális vágy. De valahol mélyen azt is tudta, hogy a tény, hogy ez alatt az egy hét alatt összesen, ha tíz percet beszéltek, azzal együtt is, amit aznap délután keresztül a komcsatornán, illetve amikor leadta a jelentéseit, azt jelenti, hogy valami nagyon nincs rendben.

Idegesen húzkodta magán a ruhát, amit Nerys küldött át, még délután. Ez új volt, gyönyörű, és lélegzetakasztóan állt rajta. A baj csak az volt, hogy nem érezte olyan jól magát benne, mint például egy szmokingban. Ami ugyan nem jelentett olyan sokat, mert vett már fel Nerys kedvéért korábban is estélyi ruhát. De az, hogy tudomása szerint nem készültek este sehová, az azt jelentette, hogy valami készül, valami újabb játék, ami valószínűleg nem tartalmaz beszédelemet. És Nicknek csak nőtt a szorítás a gyomrában, ahogy figyelte, sőt, tevékeny részese volt annak, hogy még jobban eltávolodjanak egymástól. De nem tudta, mit tegyen, itt ő nem szólhatott, nem beszélhetett, nem kérhetett, csak teljesíthetett.

-         Wow, főnök! – Szakította ki a gondolataiból egy hang.

Körül nézett, csak, hogy észrevegye, amint Tom Brower mereszt rá nem kissé kitágult szemeket.

-         Tom. – Bólintott, miután nem volt kedve beszélgetni, vele nem. Senkivel sem. Sőt, még Nerysszel sem. Amellett már előre utálta, hogy a fél Lakógyűrűn végig kell sétálnia így. Nem is értette, de tényleg, ha úgyis cafatokban kerül le róla a ruha, akkor nem mindegy, hogy egyenruha vagy akármi más? Miért kell egy új ruhát tönkretenni?

A fiatal gépész egy ideig csak hasztalan próbált beszélni, aztán valahogy megtalálta a hangját.

-         Jól néz ki főnök… - Maradt fent a hangsúly.

Nick végül hagyott magának egy félénk mosolyt, és egy kissé visszanyelte az idegességét és tehetetlenségét.

-         Kösz, Tom. – Bólintott, és indult is tovább. Sietett, nem szeretett volna másokkal is összefutni.

Brower csak utánanézett, aztán elvörösödve elkapta a tekintetét, miután egy kissé illetlen helyen méregette vele a főnökét.

 

Kira körülnézett a nappaliban, és elégedett volt magával. A vacsora már sztázis mező alatt pihent az asztalon, bajori gyümölcssaláta, csillagvirágsziruppal. Nick, mint szinte mindenki más is, imádta a szirupot, és Quarknak volt még raktáron. Amellett, az, hogy a gyümölcssalátához nem replikált evőeszközt, tökéletes célzás, és a kapcsolatuk elejétől bejött. Tökéletes elcsábítani. És neki ez volt a célja. A hangulathoz járultak még a gyertyák és a füstölők, tökéletes aurát teremtve.

Egy pillanatra megállt, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen ők beszélgetni akartak. Amit akár lehet majd… utána is. Egyezett ki magával. És próbálta az ehhez kapcsolódó nehéz érzést szétzúzni a gyomrában.

De szerencsére a további morfondírozástól az ajtócsengő és valószínűleg Nick mentette meg. Gyorsan lesimította a ruháját, ami tökéletesen állt rajta, Nick kedvence volt, és a gépész sosem tudott még ellenállni neki.

-         Tessék. – Szólt ki elégedetten magával.

Az ajtó kinyílt és beengedte Nick Wesleyt, aki egy kissé, nem, nagyon bátortalanul lépett be. Ami egészen Nerys szívéig elért, és össze is szorította, ahogy felszínre tört egy emlék, csak egy apró kép, ahogy Nick nem is olyan sok idővel ezelőtt még csengetés nélkül sétált be ugyanide, akkor még haza jött. De ez a belépés, ezek a bátortalan, tétova lépések, ezek összeszorították a szívét. És mindezen nem változtatott, hogy Nicknek gyakorlatilag minden fontos holmija itt volt még, élén a függőággyal, és a naplójával, a könyveivel. De ez a kép, ami elé tárult akkor is fájt.

-         Szia, Nerys. Egy kicsit korábban jöttem, bocs. – Kezdte zavartan, gyűlölte, hogy nem tudta, mit mondjon, hogyan mondja. Gyűlölte a kényelmetlen szüneteket.

Nerys igyekezett bátorítóan elmosolyodni, de ebből egy ragadozó mosolya lett, ahogy a tekintete végigkóborolt Nick új, egészen sötét, majdnem feketébe hajló kék ruháján, ami minden máskor elrejtett dombot és völgyet kiemelt.

-         Nem baj… Már kész vagyok. – Felelte anélkül, hogy tudta volna, mit beszél, vagy figyelt volna a szavaira.

Nick közelebb lépett, észrevéve az asztalt, a vacsorát, a gyertyákat, érezve a bajori füstölők izgató illatát. Tudta mi készül. És megadta magát. Nem sok választása volt. Neryst akarta. Időt vele, mindegy volt mivel töltik el. Időt akart, még ha minden pillanatért lelkiismeret-furdalása is volt.

És a kényelmetlen csend megint ott volt. Amit Nerys oldott meg, egyszerűen, az általa ismert egyetlen módszerrel. Odalépett és megcsókolta a társát. Vagy legalábbis azt, aki az volt, vagy talán egyszer az lesz. Valójában Nick ott helyben nem érezte magukat többnek, mint szeretőknek.

De nem sokat tehetett, visszacsókolt. Hagyta, hogy a bajori szenvedély elragadja, hogy a saját szenvedélye fékevesztetten csatlakozzon. Hagyta magát, mélybarna, veszélyesen és érzékien villogó szemektől, gyönyörű kezektől vezetni, egészen az étkezőasztalig. Hagyta magát leültetni, sőt, hagyta a saját kezeinek, hogy etessenek. Érzékien, telve szexualitással, ígéretekkel, telve mindennel, amire akkor ott egyiküknek sem volt égető szüksége, legalábbis nem úgy, ha tovább akartak lépni.

Két elegánsan ívelt bajori ajak húzódott mosolyra, melybe el lehetett veszni, mely megragadta a szemben ülő gépészt, és emelte, anélkül, hogy akár hozzáért volna. Aztán a mosoly eltűnt, ahogy egy nyelv tört ki, hogy lenyalja a csillagvirág szirupcseppet, ami eltévesztette az utat.

Nick nyelt, az égkék szemeiben már eszeveszetten lobogott a láng, ezúttal is csak Nerysnek, csak a vele szemben ott égő mélybarna tengereknek. Ezúttal is. Ez alól csak egy kivétel volt. De az elrontott mindent. Azonban Nick fejében már nem voltak gondolatok, az elméje is égett, mint minden más körülötte. S mikor az előző ajak közeledni kezdett, majd elérte a száját el is veszett. Az ízekben, az érzésben, a testén átáramló és azt megrázó szenvedélyben.

Neryst többé nem érdekelte semmi más, mint az az egyetlen cél, az az egyetlen apró, vagy nem is olyan apró pillanat. Lassan felállt, anélkül, hogy a hihetetlen sebességgel épülő csókot megszakította volna, és elindult, húzva, nem, csábítva magával Nicket. Aki ment, mert nem tehetett mást. Mert beleveszett.

 

A szoba csendjét mindössze két halk lélegzet töltötte be. Két nő aludt az ágyon, egymás köré gabalyodva. Egy erős gépészkar hevert legalább olyan erős bajori mellkason, könnyedén, szinte kapaszkodva belé. S egy gyönyörű bajori kéz fogta ugyanezt a kart, mint minden éjjelen, mint mindig, legalább így, itt, álomban béke volt, legalább így, itt, olyan volt minden, mint amilyennek lennie kellett.

Nerys megfordult, anélkül, hogy felébredt volna, vagy Nicket felriasztotta volna. Megfordult, befelé, s közelebb húzódott, ahogy a két gépészkar magához húzta, önkéntelenül is. A feje megtalálta a helyét Nick álla alatt, ahogy a lélegzete is a gépészmellkason. És aludt tovább.

 

Egy kéz, aztán egy szempár, majd újra egy kéz, ahogy utazik végig a testén, mintha értené a hogyant és miértet, mintha csak várna, a legmegfelelőbb pillanatra, hogy érintsen, hogy adjon, és elvegyen, hogy égessen és játsszon. Rutinosan tudva mindig hová és hogyan nyúljon. Egy száj, alig milliméterekre a bőre fölött, ahogy végignéz a saját testén, látja a nyomokat, az utat csillogni izgatón, látja, hogyan hullámzik és hullámzik minden apró izom, mintha akár csak az érintés lehetősége izgatóbb lenne, mint maga a cselekedet. Behunyja a szemét, de a következő pillanatban, ahogy kinyitja, már rajta van egészen, olyan gyönyörű, lélegzetelállítóan titokzatos, és vonz, mint egy elektromágnes, összezavarva minden rendszert önmaga körül. Hosszú, sötét hullámos haj omlik a vállaira, az idegen csókjának íze az ajkain, és újra behunyja szemét, annak ellenére is, hogy látni akarja, elkeseredetten akarja látni a tüneményt.

De ahogy kinyitja újra már egyedül van, vagy mégsem, nem lát senkit maga körül, csak a saját mezítelen teste hever egy ágyon. Nem lát senkit, csak érez egy ismerős jelenlétet. S akkor beléhasít a fájdalom.

-         Neeeeeeee!!

Riadt fel hirtelen, a kezét az arca elé kapva, hangos, szívettépő, rettegéssel teli kiáltással, ahogy a teste ülésbe rándult.

Riadt és homályos égkék szemek villogtak körbe, amíg rá nem találtak ijedt, értetlen és zavaros mélybarnákra. És akkor hirtelen megállt minden, egyetlen pillanatra csak. De az elég volt, hogy végighasítson rajta a fájdalom. Az elég volt, hogy az összes súly, amit nagy nehezen leküzdött a válláról visszatérjen, magával hozva még többet. Még nehezebbet.

Csak egyet tehetett, ugrott, kiugrott, elszakítva magát mindentől, amit szeretett, és elzárkózott. Illetve be a fürdőbe. Berohant, és anélkül, hogy a tükörbe egyetlen pillantást is vetett volna, a hideg víz alá dugta a fejét. És hagyta, hogy a jeges, majdnem nulla fokos víz hidegsége és fájdalma végigáramoljon rajta. És zokogott. Mert nem számított rá, mert gyűlölte magát érte, mert félt, mert nem akarta újra.

Végül felemelte a fejét, és szembe találta magát, talán az egész óta most először, önmagával. Nézte a tükörben az arcát, a nedves tincseket, ahogy tapadtak a fejéhez, nézte a saját vonásait, melyek eltorzultak ugyan, de megérdemelt súly alatt, nézte, ahogy a szemei vörösek már, a könnyeit, ahogy még mindig folynak. És undorodott. Forgott a gyomra önmagától.

Végül, amikor már nem bírta tovább, egyszerűen csak lecsúszott, le a fal mellett, a sarokban, felhúzta a térdeit és ölelte magát, és hagyta, hogy zokogjon, hagyta, hogy szabadon feljöjjön.

 

Először nem tudta, mire ébredt fel, de ahogy a szemei kipattantak, egy régi ösztön bekapcsolt. Sq’wan. Nick. Látta, ahogy az égkék szemek felé fordulnak, és rájött, hogy rosszat álmodott. Nem, ez egy rémálom volt. De általában nem Nick, hanem ő volt az, akit rémálmok kísértettek. De ideje sem volt végiggondolni a gondolatot, mert ahelyett, hogy Nick hozzábújt volna, kiugrott, és berohant a fürdőbe.

Egy ideig várt, még nem jutott el hozzá egészen minden. De felült, és várta, hallgatta a kiszűrődő zajokat. Amik végül letisztultak, a csobogás eltűnt és nem maradt más, mint zokogás. A szíve megcsavarodott önmaga körül, és nem csak mert Sq’wan sírt, mert fájt neki, olyan nyilvánvalóan. Hanem mert ő maga nem tudta, először csak nem tudta, hogyan álljon fel és menjen segíteni. Hogy megfordult a fejében, hogy nem megy. Mert így kényelmesebb.

De mégis összeszorította a fogait, és felállt. Végül, az első lépéshez volt elég ereje, és úgy tűnt, győzött az együtt töltött idő, győzött valami, ami sokkal fontosabb volt, győzött, hogy szerette. Bármit is tett, bárhogy is fájt, szerette.

Halkan lépett oda a bezárt ajtó elé. Bemehetett volna rajta, hiszen ez az ő szállása is volt, sőt, jelenleg csak az ő szállása. Volt kódja. De nem tette.

-         Nick, jól vagy? – Próbálta halkan, de elég hangosan, hogy Nick meghallja. De nem jött válasz, csak a zokogás lett kivehetőbb. Aztán hallotta, hogyan próbálja elfojtani. – Nick, engedj be, kérlek! – Próbálta újra, de a hangjában nem volt meg az a lágyság, ami ilyenkor ki tudott volna nyitni bármilyen ajtót. A válasz is elmaradt. Az ő türelme pedig elfogyott.

Kinyitotta az ajtót, és egy pillanatra megtorpant, ahogy a látványra egyetlen jelző jutott eszébe, gusztustalanul szánalmas. Nem lépett be, csak nézte. Nézte az egészen kicsire összegömbölyödő testet, aki a társa, vagy legalábbis annak kellene lennie. Akit szeret. Sq’wan. Nézte a nedves, még csöpögő tincseket, ahogy a víz lefolyt a vállain, végig a karjain, amelyek a saját térdeit ölelték, vagy éppen a mellkasán, amiből szinte semmi sem látszott. Aztán megtalálta a tétován felnéző égkék szemeket.

-         Mi a baj? – Kérdezte, de a hangja még önmagát is bántotta. Még a saját füleinek is hideg volt, és éles. Szinte unott.

A hatást Nicken pedig a saját szemeivel láthatta. Ahogy az égkék szemek visszahullanak, nem bírva tovább ránézni. Aztán az eddig is reszkető test meg is vonaglik. És Nick nem válaszolt. Csak nem volt hangja, nem volt ereje, nem tudta tovább bántani, tovább rombolni. Csak nem volt szíve hozzá.

Nerys közelebb lépett végül és letérdelt, egy törölközőt terítve a reszkető hátra, ahogy rájött, hogy fázik. Próbálta felsegíteni, de Nick nem mozdult. Hát csak felállt, felvette magára az első keze ügyébe eső pólót, és rövidnadrágot, amiben aludni is szokott és újra letérdelt mellé, a kezében már Nick boxerével és trikójával.

-         Rosszat álmodtál? – Kérdezte, de ez még mindig nem az a hang volt, amivel bárkit meggyőzött volna, hogy egyrészt valóban érdekli, másrészt csak egy kicsit is segíteni akar.

Nick nem mozdult, csak próbált nem sírni, érezte, hogy csapdában van, érezte, hogy most és itt fog megtörténni. Érezte, hogy most jött el az ideje. De egyszerűen csak nem érzett elég erőt magában hozzá.

Nerys sokáig várt, de sem a türelme nem lett több, se az őbenne eddig emelkedő kegyetlen kérdések nem álltak meg. És hirtelen rájött, és élesen tudatára ébredt, hogy bizony Nick úszik a hideg vízben. A jeges vízben. És nem volt nehéz összerakni.

-         Vele álmodtál? – Kérdezte, s a hangja, ha az előbb hideg volt és nemtörődöm, akkor most jeges volt és érzéketlen.

Nick erre felnézett, mert a kérdés végighasított rajta, fájdalmasan. Kétségbeesett volt és rettegett.

-         Nem úgy, ahogy gondolod… - Tiltakozott erőtlenül.

Nerys mindkét szemöldöke felcsapódott. Minden dühe, minden csalódottsága, és az egyszer már véres verejtékkel felépített félig elkészült önérzete újra darabokra hullott.

-         Az ágyunkban! – Állt fel, és emelkedett a hangja is. – Miután szeretkeztünk! – Lépett hátra.

Nick azonnal fel akart állni, de csak a térdeiig jutott, és Nerys derekáig, amibe kétségbeesetten kapaszkodott, próbálva visszatartani.

-         Ne! Engedd, hogy legalább elmondjam! – Könyörgött, próbálva visszatartani az elkerülhetetlent.

Nerys zihált, és tényleg megpróbálta visszatartani önmagát, amiben egyetlen egy segítsége volt, az a rámeredő, kétségbeesett, rettegő égkék szempár. Végül bólintott, de mindkét keze már ökölbe szorítva lógott maga mellett, éppen csak elviselve, hogy Nick hozzáérjen.

-         Jó. – Morogta az orra alatt.

Nick nyelt, sokszor, próbálva szavakat találni, de gyorsan neki kellett kezdenie, ha esélyt akart.

-         Úgy kezdődik, hogy vele vagyok… - Állt meg minden egy pillanatra, ahogy látta, hogyan rándult meg Nerys arcában egy izom, s a mélybarna, máskor olyan lágy és szerelemmel teli szemek hogyan villogják rá az összes dühöt, fájdalmat és csalódottságot. De folytatta, nagyon gyorsan. – De fáj… nagyon fáj… nem fizikailag… itt belül. – Mutatott a szívére, ami meg is facsarodott. – Nagyon fáj. – Kezdte megadni magát a hangja. – De a végén eltűnik. És még jobban fáj, mert tudom, mert érzem, hogy ott vagy. Hogy láttad. És nagyon, nagyon fáj. – Nézett fel kétségbeesetten, de az égszínkék szemek ragyogtak fel még valamit, ami benne még tiszta volt, talán most mindennél erősebb. Bizalmat.

Nerys nézte, és nyelte vissza mindazt, ami feltörni készült belőle. Nem akarta, hogy feltörjön, mert maga se tudta milyen.

-         Talán mondani akar nekünk valamit. – Vágta oda hűvösen és élesen.

Amire egy égkék szempár csapódott fel újra, és nézett rá úgy, amiből rájött, hogy ha fájdalmat akart okozni, akkor jól csinálta.

-         Mi? – Jött ki ennyi az összeszorult torokból.

Nerys arca mindössze egy olvashatatlan, nyers erővel összetartott maszk volt.

-         Álmodsz vele! Jó volt vele! Nyilván az álom sem túl rossz. – Mutatott a vizes tincsekre. – Talán nem itt kéne lenned! – Önmaga döbbent meg újra, ahogy mintegy kívülről figyelte. És meg is bánta mindig, ahogy elhangzott, de nem tudott segíteni magán. Egyszerűen csak nem tudta tovább magában tartani.

Nick belerázkódott nem csak a szavakba, nem csak a hangba, hanem amit látott maga előtt, az nem az volt, amire emlékezett.

-         Ezt te sem hiheted! – Tört fel hirtelen elkeseredetten. – Szeretlek, senki mást, csak téged! Amióta megláttalak! Te vagy minden, Nerys! Szeretlek, veled akarom leélni az életem! – Akadt el, illetve fojtotta belé a szót valami, amire egyikük sem számított.

Nerys keze emelkedett hirtelen, anélkül, hogy akarta, vagy tervezte volna. S a pillanat, mintha lassítva látszott volna. Ahogy közeledett Nick arcához. És csak az utolsó pillanattöredékben sikerült megállítani. Az utolsó lehetőségkor elmaradt a csattanás, elmaradt a pofon, elmaradt mindaz, ami hirtelen megállította a vért az ereiben. És zihálva, a szorítástól lüktető állkapcsokkal bámult le az arcba. Nick pedig mozdulatlanul nézett fel rá, még csak meg sem próbálta az arca elé kapni a kezét, nem próbált elhajolni sem, még csak meg sem rezdült. A szemeiben ott volt, hogy maga se tudta, hogyan, vagy miért. De Nerys látta. Az olyan nagyon szeretett arcon ott volt, ott volt a most már csillogó égszínkék szemekben, ott ragyogott fel rá. Nick tudta, hogy nem fogja megütni. Nem, mert nem tartotta elképzelhetőnek, hanem mert bízott Nerysben, bízott a párjában, hogy dühből, haragból, így, sosem ütné meg.

Nick nézett fel, és kinyitott mindent. Még akkor is, ha éppen ott térdelt vizesen, fázva, mezítelenül Nerys előtt. Még volt mit kinyitni. És felengedett mindent az arcára, a szemeibe, hagyta, hogy látsszon minden, elsőként a bizalom, aztán a kölyök-öröm, ahogy rájött, hogy miért nem próbált legalább elhúzódni. Végül minden kétségbeesett rettegés, minden szerelem. Miközben figyelte, hogyan küzd Nerys a kontrollért, hogyan küzd valami ellen, amiről egyikük sem tudta, mi is pontosan.

-         Menj el! – Kérte végül egy hang, mely már nem az előző hideg és érzéketlen hang volt. Halk, igen, és volt benne némi szín. Kérés.

-         Nerys, kérlek, szépen kérlek, ne küldj el! – Könyörgött azonnal, közelebb, még közelebb húzva magát, nem törődve, nem is érezve, hogy egyre jobban fázik.

Mélybarna szemek tűntek el a világ, és Nick elől, hogy visszatérjenek végre érzelmekkel. Még ha azok döbbenet, és kérés voltak csak. Aztán a saját, még mindig a levegőben lévő, ütésre kész kezére fordultak, majd vissza Nickre.

-         Menj már! – Kérte újra, sürgetőbben.

Nick még közelebb húzódott, és onnan nézett fel, először a kézre, aztán Nerysre.

-         Ne küldj el! Szeretlek, ne küldj el! – Könyörgött még elkeseredettebben, még halkabban, és tudta, hogy nem fogja megütni, azt is, hogy akarja, hogy pont ezért kéri, hogy menjen. De csak nem volt rá képes.

Nerys végül talált még erőt, hogy hátralépjen, lefejtve magáról a gépészkarokat.

-         A fenébe Nick, kifelé! – Szűrte nagyon halkan, de olyan súllyal, ami nem hagyott választást.

Nick döbbenten bámult fel rá. A vállain érezve minden súlyt újra, sokkal nehezebben. Mely alatt végül megsüllyedtek, s a fejét is lehajtotta. Szótlanul felállt, és kilépett Nerys mellett, megkeresve a ruhája maradékait, felráncigálva magára, és kisétálva a nappaliba, még egyszer visszanézve, de Nerys ugyanott állt, háttal neki, a fürdőszoba ajtóban. Nem tehetett mást, mint megfordult és kisétált a szállásról, mely az övé is volt valamikor, mely tartja még a holmijait, de jelenleg olyan messze van az otthontól, mint a legközelebbi galaxis innen.

Nerys mélybarna szemeibe dühös könnyek gyűltek, és ahogy meghallotta csukódni az ajtót, végül eleresztette. A keze végül lesújtott az első tárgyba. Ami a saját arcának képe volt a tükörben. Fájdalmasan áramlott végig az ütés energiája, fel az ujjain, a kezén és a karján. Ahogy a tükör egykedvűen, egyetlen karcolás nélkül állta az ütést. Az elsőt, a másodikat, a harmadikat, és mindet. Amíg végül a roham lecsendesült. És már csak tehetetlen frusztrált és dühös könnyek maradtak. Egy üres ágy, egy zavaros elme, egy szív, amely szeretne megbocsátani, egy lélek, mely szeretne újra bízni. És Kira Nerys, aki csak szerette volna vissza az életét, azzal a szőke, kékszemű gépésszel, akibe olyan fékevesztetten zuhant bele olyan réges régen, s szereti az óta is, bármit is csinált.

 

Wesley hadnagy a kezében egy méregerős kávéval lépett be a gépészeti előadóba, megkezdeni a reggeli eligazítást. A fejét és elméjét kiürítette, semmi más nem maradt benne, mint a feladatai aznapra.

-         Jó reggelt! – Ült le, és vette a kezébe a számára kikészített rögzítőt. – Kezdhetjük? – Nézett fel, néhány pillanat múlva, ahogy a szokásosnál nagyobb csend fogadta.

Az emberei, Clancy hadnagy, Myers, Dalby, Brower, Allenby, és a többiek is mind figyeltek, körben az asztalnál. Nem, nem figyeltek csak, hanem fürkészték, és ez idegesítette. Aznap reggel minden idegesítette. De még képes volt tartani a professzionális külsőt, ami neki is jó szolgálatot tett, ha el kellett rejtőznie a magánélete elől.

-         A jelentés, főnök. – Oldotta fel végül Clancy a feszült, a főgépész által behozott hangulatot valamelyest.

-         Köszönöm. – Morogta oda egy biccentés kíséretében. Aztán gyorsan átfutotta. – Látom az alsó egyes pylonban még nincsen befejezve a kalibráció. – Állapította meg, bár nem volt bírálat, vagy szemrehányás a hangjában, Clancy mégis hátrébb húzódott egy kissé. Wesley felnézett. – Dalby, a magáé. – Tért át a kínosan formai magázásra, ami nem jelentett jót.

Azonban Dalbyt ez nem érdekelte, csak unta már nagyon, hogy mindig ő kapja a piszkos munkát. Ami ugyan nem volt igaz, de jelenleg ő így érezte.

-         Jól van főnök? Késett, és tudja, ’asszidtem ennél jobban állnak a dolgok… - Vigyorogtt egyet és mutatta a kezével a befejezést túllépve minden, normál esetben sem tolerálható határt.

Wesley arcában játszani kezdtek erre az izmok, de mire az állkapcsai is mozgásnak indultak volna már kitört.

-         Akurvaéletbe Dalby! Már kibaszottul unom, hogy mindenki a magánéletemmel foglalkozik! Csak fogja be a pofáját és törődjön az érzékelőkkel! Csak hagyjanak engem békén! – Tört ki gépészszótárastól és ugrott is fel hozzá egy pillanatra mérlegelve, hogy esetleg ott is hagyja az egész gépészbandát úgy, ahogy van. Hülye megjegyzésekkel és vigyorokkal együtt. Végül maradt. Végigtúrt a hajában. És állva folytatta. – Na. Myers, vigye a kettest és nézzék meg azt az ingadozást a computermagban. Brower és Allenby maguké a diagnosztika a másodlagos rendszer hibái miatt. Én viszem az összes többit. – Vágta az asztalra a rögzítőt, és körül nézett. – Van kérdés? – Érdeklődött, amire sápadt, megilletődött, és mindenféle kérdést távolról kerülő kollégákkal találta szembe magát. – Jó. Akkor mindenki a dolgára! – Bólintott, és morgott még valamit az orra alatt.

Végül kiviharzott. Tényleg a határon volt, amit Dalby túl könnyedén lépett át, nem is sejtve, hogy hová merészkedik. Wesley most dühös volt önmagára is. Mert a legkevésbé ezt akarta. Hát csak fogta magát és felvette az első nagyobb munkát, amit egyedül is meg tudott oldani és elbújt a lehető legtávolabb a Vezérlőtől és a rossz emlékű alsó egyes pylontól.

 

Brower és Allenby együtt léptek be a Vezérlőbe, majd bólintottak oda a jelen lévő főtiszteknek, Dax parancsnoknak és Bashirnek. Aztán csak lemásztak a Gödörbe, miután a diagnosztikához át kellett állítani néhány dolgot.

-         Szerinted mi történt? – Fordult oda végül Tess, miután nem bírta tovább, és ő szeppent meg amúgy is a legjobban. Még mindig reszketett egy kicsit.

Tom ránézett, aztán megvonta a vállát, ahogy ő is leért, és letérdelt a panel elé.

-         Nem tudom. Állítólag visszaköltözött már. Meg el is késett tegnap is. – Rázta a fejét. – Azt beszélik, hogy „összejöttek” megin’. – Nyomta meg a szót, amit azért ő mégse mert más, a gépészszótárából előbányászottal helyettesíteni, főleg nem egy ilyen eligazítás után.

Allenby lelépett a létra utolsó fokáról is, majd elkezdte átállítani az elsődleges vezérlőket, ahogy Brower segített neki.

-         De ma szörnyű volt. – Állapította meg, aztán még hozzá tette. – Tudod, én már sajnálom. – Nézett fel a férfi sötét szemeibe.

Tom felvonta a szemöldökét, aztán mosolyogva megrázta a fejét.

-         Ugyan már, te mindig sajnáltad! – Aztán hirtelen elhallgatott, amíg beállította az utolsó csatornát is maguknak. – A helyzet az, hogy ő rontotta el. – Nézett oldalra újra. – Bár az Ezredes helyében én már nem túráztatnám tovább. – Ismerte el.

Tess megrázta a fejét, aztán visszatette a fedő panelt, és felállt.

-         Nem tudhatjuk, mi történik. – Állapította meg. – De az biztos, hogy ebbe előbb-utóbb tönkre fog menni a főnök. – Kezdett el felmászni Brower után.

-         Nem csak a főnök, de az… Ezredes! – Hallotta Brower hangját, egy fél oktávval magasabban befejezni a mondatot.

És ahogy felnézett, már arra is rájött, hogy miért.

Kira Nerys ezredes állt ott csípőre vágott kezekkel a korlát mellett, és nézett le rájuk. Az arca és a tekintete olvashatatlan volt. De a két gépész ettől függetlenül szeretett volna valahol teljesen máshol lenni, lehetőleg sok-sok fényévre onnan. De most már kénytelenek voltak kimászni és megállni az állomásparancsnok előtt.

Aki hűvösen végig mérte mindkettőt.

-         Remélem a pletyka mellett azért halad a diagnosztika is. Szükségünk van a másodlagos rendszerekre. – Jött lassan és veszélyesen alacsonyan az állomásparancsnoki közlés.

Mindkét gépész nyelt egyet, és feszesebbre húzta a vigyázzt. Végül Brower volt az, aki válaszolt.

-         Igenis, Asszonyom!

Kira bólintott, aztán megfordult és bevonult az irodájába. És mindkét gépész hálát adott az égnek, hogy ő nem volt olyan rossz hangulatban, mint a főgépész. Mert Wesley bizony az Ezredeshez képest általában csak egy teljesen békés talarián lajhár volt.

 

Wesley átsétált a Vezérlőn, ahol valójában napok óta nem járt. Egyenesen az állomásparancsnoki iroda felé tartott, ahol szintén napok óta nem járt, és Kira Neryshez, akit szintén napok óta nem látott. A heti jelentést hozta. Amit majdnem valaki mással küldött fel, de végül meggondolta magát. Illetve a szíve gondolta meg magát helyette. Hát itt volt és csengetett.

Ahogy az ajtó nyílt, és meglátta, nem maradt el az eltéveszthetetlen reakció, amely érzések sokaságából állt mindig, valahányszor meglátta, ami mind egyetlen egyszerű, és mégis kifürkészhetetlenül bonyolult dologból származott, amit az okosok úgy hívnak szerelem. És csak aztán jött az a tétova bizonytalanság, ami csak abból adódott, hogy nem tudta mit, hogyan, mikor csináljon vagy mondjon. Még szerencse, hogy ő éppen Wesley hadnagy volt, akiként lényegesen komplikációmentesebb volt létezni.

-         A heti jelentés, Ezredes. – Nyújtotta, és figyelte, ahogy az általa mindig olyan nagyon imádott kéz kinyúlt és elvette.

-         Köszönöm. – Jött a hang is, ami annyira hiányzott.

Hirtelen, ahogy figyelte, ahogy nézte, ahogy hallgatta, élesen, nagyon fájdalmasan ébredt tudatára, mennyire is hiányoznak a kis dolgok, mint mellette ébredni reggel, vagy mellette aludni el. Vagy csak a lopott tekintetek, egy-egy mosoly, vagy egy ritka kis üzenet a nap folyamán. Néha elvétett délutánokon otthon feküdni a függőágyban, egy jelentéssel, vagy könyvvel a kezében, és magán érezni a figyelmét. Egy-egy ebéd, vagy éppen, hogy reggel kavatekercsek és raktajino szaga lengi be a nappalit. Mindez csak nagyon élesen hiányzott. Csak olyan nagy űr volt!

-         Kész a pylon. A másodlagos rendszerek kijavítva. A Betegszoba computere újra telepítve. És Quark replikátorai meg a holoszobák is működnek. – Foglalta össze szóban is.

Kira bólintott, és felnézett.

-         Jó. Nézzék meg a Felgart. A Kapitány kérte, hogy siessünk. Vegyék előre, ha lehet.

Wesley bólintott.

-         Meglátom, mit tehetek. – Ígérte.

Kira megállt és sokáig csak nézte a főgépészét, aztán lassan lerakta maga elé a rögzítőt a jelentéssel.

-         Meddig van szolgálatban? – Kérdezte, csak, mert már nagyon felkívánkozott belőle egy kis szó. Egy egészen apró szó, amit itt és most még nem mondhat. Legalábbis, a nélkül nem, hogy ne tudná, hogy esetleg a gépész még nagyon sokáig lesz szolgálatban.

Wesley felvonta az egyik szemöldökét, ez önkéntelen jele volt, hogy erre nem számított, aztán az égkék szemekben kölyök-elánnal csillant fel a remény. Végül, ahogy eszébe jutott, hogy még le akarta húzni a Bétát is, ez el is tűnt.

-         Sokáig. Még be kell fejeznünk a Cooper javításait. Nem szabadulok a Gammáig. – A hangjában benne volt, hogy mennyire bánja is.

Kira nyelt egyet, majd lassan bólintott, aztán felállt, és megkerülte az asztalt. És megállt csupán egy lépéssel a gépész előtt.

-         Sajnálom, a múltkorit. Majdnem elvesztettem… – Mondta halkan. Aztán sokáig a padlót bámulta, végül felnézett újra, megdöbbent, összezavart égkék szemekbe. – Reméltem, hogy korábban végzel. De azért átjöhetnél.

Nickig hirtelen és egyszerre ért el minden. Aztán gyorsan megrázta a fejét.

-         Ne… nem… nincs semmi baj! Én megértem! – Reagált először az elsőre, és szerette volna megérinteni, szerette volna megölelni és hozzábújni. Végül csak egyszerűen folytatta. – De Nerys, nagyon későn végzek, lehet, hogy csak hajnal háromra, vagy négyre.

Nerys végül közelebb lépett, és ő már nem félt megérinteni, felemelte a kezét, és megsimogatta a kölyök-vonású, most majdnem ijedt arcot, s aztán ott is hagyta a kezét.

-         Nem baj… - Felelte egészen halkan. De a hangsúlya fent maradt, és mindketten lélegzet visszafojtva várták, vajon jön-e végre, jön-e végre, amire olyan nagyon szükségük volt, amit elvesztettek. – Nem alszom jól egyedül… - Vallotta be halkan, aztán hagyta, hogy a szemei kicsit ellágyuljanak, s végül megmutassanak valamit abból, ami benne volt. – Hiányzol… még akkor is, ha… - Akadt el, nem egészen volt biztos abban, hogy kész-e erre.

Nick nyelt szárazon, és hirtelen rájött, hogy most, most jött el az idő, hogy beszéljenek.

-         …ha fáj, hogy ott vagyok? – Kérdezte fojtottan, rettegve a választól.

Nerys egy pillanatra megrezzent, ahogy Nick kimondta helyette, amit ő nem tudott, ahogy rájött, hogy mégis csak maradt valami belőlük.

-         Igen. – Bólintott, majdnem félénken, és a mélybarna szemek már nedvesen csillogtak fel, és lassan teljesen kinyíltak.

Nick oldalra billentette a fejét, és a vonásai beletorzultak az önvádba.

-         Nekem is fáj, Nerys… - Nézett le gyámoltalanul. – De szörnyű nélküled. – Ismerte el szinte csak egy hangtalan levegőkiáramlással.

Nerys bólintott, ahogy a keze Nick arcán életre kelt újra, és a hüvelykujja lassú körökbe kezdett szórakozottan, szinte csak, hogy csináljon valamit.

-         Tudom… - Felelte suttogva. – de olyan nehéz…

Nick keze lassan emelkedett, hogy megérintse a saját arcán Nerys kezét, szinte csak azt tesztelve, nem csak képzelődik-e, aztán belehajtotta a fejét az érintésbe.

-         Akárhányszor rád nézek, azt látom viszont, mit tettem. Hogy milyen mocskos vagyok. – Suttogta panaszosan, elkeseredetten vágyva valamilyen, bármilyen feloldozásra, amely a lelkének is nyugalmat hozna.

Nerys szemei egy pillanatra ijedten tágultak rá a szavakra.

-         Akkor… te… el akarsz… - Nem tudta, és nem is fejezhette be az elhamarkodott mondatot, mert Nick közbevágott, rémülten.

-         Nem! Nem, nélküled nem vagyok senki. Ez kibírhatatlan! Hiányzol! Olyan nagyon vágyom rád! – Próbálta magyarázni a tűhegynyire szűkült hangrésén keresztül.

Nerys sokáig nem válaszolt, csak nézett fel, és csak lassan jött rá, hogy most nem küzd, most nem akar feltörni az az ismeretlen, vagy már rég feltört, s már nincs is ott. Most már csak beszélni akart, békésen.

-         És mi van vele? – Kérdezte, de a hangja nem volt éles, vagy érzéketlen, hagyta, hogy minden fájdalom belefolyjon, amit a szavak kimondása keltett.

Nick ellépett és rátámaszkodott az asztalra, idegesen végigtúrt a hajában, de aztán felnézett, hatalmas, kétségbeesett, őszinte szemekkel.

-         Annyi mindent nem tudok, Nerys. – Kezdte lassan, látva, hogy most van ideje, hogy Nerys hagyja, hogy meg akarja érteni. – Nem tudom, miért történt. Nem tudom, miért kísért még az álmaimban. Nem tudom. – Rázta a fejét, aztán az égkék szemei megvillantak. – De van, amiben mindennél biztosabb vagyok. – Nézett, keresett mélyen a nagy, barna szemekben. Amelyekben megtalált sok mindent, ami ismerős volt, ami meleg és otthonos, megtalált mindent, amire vágyott. Amit keresett, amire szüksége volt. – Szeretlek. Eszeveszettül szeretlek! És nem akarom, hogy fájjon neked, megtennék bármit, hogy eltöröljem. Veled akarom leélni az életem. Te vagy nekem minden. És ezt nem kockáztatnám még egyszer, soha, előbb vágnám le a kezeimet! – Csúszott ki a végén egy kissé túl hevesen is.

Nerys nyelt, aztán lassan odalépett az első székhez, és leült, onnan felnézve a párjára.

-         Bíztam benned Nick. – Kezdte egészen halkan, és rezgett a szavai mögött a fájdalom. Ami végül feltépte az égkék szemeket, és hagyta, hogy megszülessenek az eddig tétovázó könnyek. – Az első dolog volt, amit odaadtam neked, mikor megismertelek, a bizalmam. És ezek után te… Van fogalmad róla, mit éreztem? Van fogalmad róla, hányszor gondoltam végig újra ugyanazt a kört? Hányszor kérdeztem meg magamtól, hogy mi nem volt elég? Mi nem volt elég jó? Hogy vajon én vagyok az oka? Én vagyok túl kevés? – Hajolt előre, ahogy a hangja végül érzelmektől, a valódi érzelmeitől reszketett.

Nick letérdelt elé, lezuhant, és mindkét kezével megfogta Neryséit, a szájához húzta.

-         Ne! Te vagy minden! Tökéletes, gyönyörű, és szeretlek! Ez nem a te hibád! Az én gyengeségem, vagy nem tudom. De te nem csináltál semmit sem rosszul. – Nézett fel könnyek mosta vízión keresztül. – Minden, amire valaha vágytam, az te vagy.

-         De akkor miért? – Kérdezte Nerys, azt a kérdést, ami a legelejétől ott lüktetett benne, minden lélegzettel egyre fájdalmasabban.

Nick közelebb húzódott, és úgy nézett fel rá, de nem tudta a választ.

-         Nem tudom, Nerys. Én nagyon szeretném, ha tudnám, de… - Rázta a fejét, ahogy kapaszkodott a két gyönyörű bajori kézbe. – Az egész olyan hirtelen volt… - Akadt el, és nem tudta, hogy folytathatja-e, nem akart fájdalmat, még több fájdalmat okozni.

Nerysnek beletelt néhány pillanatba, amíg rájött, hogy mi történik, s aztán még néhányba, amíg rájött, hogy hallani akarja.

-         Folytasd… - Kérte lágyan, de biztosan.

Nick megijedt, és ez ott volt az arcán, és a szemeiben is.

-         Biztos? – Kérdezte, s ahogy kapott rá egy bólintást, mely bár ideges volt, s a kezein is nőtt a szorítás, de biztos volt. Hát folytatta. – Csak leült mellém… - Nyelt, ahogy látta a mélybarna szemeket mélyülni. – és én csak azt vettem észre, hogy vonz, mint valami kibaszott mágnes. – Vált hirtelen olyanná, mint egy kölyök, aki panaszolja az anyjának, hogy ő nem tehetett a rosszaságról. – Nem tudtam szabadulni a lelkiismeret-furdalástól, pedig hozzá sem értem, csak nem tudtam szabadulni a gondolattól. És gyűlöltem magam, hogy a testem erősebb. Hogy vonzódom hozzá, hogy nem tudom kiverni a fejemből. És rohantam. Gondolkodni akartam, egyedül lenni és rájönni, hogy mi történik. Le akartam menni a pylonba és átgondolni, kitalálni valamit… Talán akkor este otthon kellett volna maradnom veled, és elmondani, és akkor az egész nem történik meg. De úgy féltem, Nerys! Annyira rettegtem, hogy elveszítelek. Inkább rohantam, ki akartam szellőztetni a fejem, gondolkodni akartam. És akkor egyszer csak ott volt. Nem kérdezett, nem beszélt, csak… - Akadt el újra, ahogy figyelte a csendesen lefolyó könnycseppeket és a mélybarna tengerek reszketését.

Nerysnek fájt, minden egyes szó, minden egyes hang és kifejezés, fájt még a társa önvádja is, az öngyűlölet, ami olyan tisztán ott volt. De hirtelen már nem volt távolság, már nem külön voltak, egyedül, nem magányosan próbáltak szembeszállni, hanem hirtelen együtt, ott érezte Nick érintését a kezein, ott az égkék szemeket a sajátjaiban. És hirtelen nem volt egyedül. És ott tudott lenni Nicknek is.

-         Tovább… - Kérte halkan. – Rajta! Tudni szeretném.

Az égkék szemek egy pillanatra eltűntek, aztán egy egészen kölyökszerű mozdulattal lettek beletörölve az egyenruha vállába a könnyek, mert csak nem tudta elengedni a bajori kezeket. Aztán felnézett újra. És képtelen volt hazudni, nem őszintének lenni. Csak nem tehette meg, Nerysszel nem. Nem tudta, miért vállalja, hogy bántja vele, miért megy a legszentebb törvénynek ellene, hogy miért megy kicsit a saját szíve ellen. De képtelen volt hazudni, még elhallgatni is.

-         Szex volt… igen, jó volt… - Szorította önkéntelenül is jobban Nerys kezeit. – De csak az, szex. És fájt… - Akadt el, ahogy Nerys arcán felfedezte az értetlenséget is. – Nem, nem fizikailag. Hanem, mert tudtam, hogy mit csinálok. És szörnyen fájt, fájt magamért, fájt érted, értünk. Tudtam, hogy mit csinálok, de nem tudtam megállni. És nem kenhetem rá! – Nézett fel és lett hangosabb egyre kétségbeesettebb és dühösebb. – Én rontottam el! Én nem maradtam otthon, és én nem mondtam el azonnal! Én nem löktem el magamtól, én voltam gyenge! – Ostorozta magát, és most már zokogott, és csak leborult, ölelve a párja derekát, bújva az életéhez.

Nerys először csak nézte, csak hagyta, s aztán az egyik kezét óvatosan kiszabadította a görcsösen kapaszkodó gépészujjak közül, és lassan simogatni kezdte a szőke tincseket, próbálva rájönni, hogy miért nem haragszik, hogy miért olyan nyugodt minden, még a fájdalom ellenére is, a könnyek ellenére is.

-         Cssssshhhh… Sq’wan… ne sírj, most már… - Akadt el, ahogy figyelte a saját szavait, a kezét a szőke tincsek között. Aztán rájött, és folytatta. – csssshhhh, ne sírj, nincs semmi baj… most már minden rendbe jön… Sq’wan… - Emelte fel a párja fejét mindkét kezével és megkereste a kisírt szemeket. – megoldjuk, mint mindent. Ezen is túl leszünk. – Suttogta, de csak, mert a hangja elfogyott a realizációtól, elfogyott, mert megkönnyebbült, két apró kicsi szó, neki is megkönnyebbülést hozott. – Nem haragszom. – Mondta ki még egyszer, határozottabban.

Nick bámult fel, és minden megállt, a lélegzete, még a szíve is. Csak bámult fel a könnyes arcba, amin ott volt a fájdalom, ott volt minden, ott volt a megbocsátás.

-         Hogy tudsz megbocsátani?! – Kérdezte végül, tele önváddal és önundorral, tele gyűlölettel és hányingerrel. Mind, mind önmagára irányítva.

Nerys elmosolyodott egy kicsit, keresztül friss könnyeken. Aztán közelebb húzta egy kicsit magához.

-         Mert ha azt akarom, hogy túljussunk rajta, akkor valamelyikünknek meg kell bocsátani, különben nem megy. – Mondta ki végül, és csak abban a pillanatban realizálta, hogy valami nagyon fontosat értett meg.

Nick szája, az arca és a szemei is remegtek, ahogy közeledett újra egy újabb hullám zokogás. De már nem tudott feltörni, mert Nerys közelebb hajolt és megcsókolta. Mélyen, de nem szenvedéllyel, csak vigasztalóan, csak jelezve, hogy ott van, hogy segítséget kér, hogy minden rendbe jöhet még. Hogy ő hiszi, hogy csak elég erősen kell próbálni.

-         Hogy szeretlek, Nerys! Mennyire szeretlek! – Sírta keresztül a csókon, keresztül Nerys ajkain.

A feje lehullott, ahogy végül Nerys visszahúzódott, már ziháltak mindketten. De Nick nem volt még képes felnézni, csak ölelte és kapaszkodott, tökéletesen hitte még, hogy bármelyik pillanatban megszakadhat a varázs, bármelyik pillanatban Nerys meggondolhatja magát és elmehet, hogy bármelyik pillanatban újra összetörhet, amit olyan keservesen építettek fel újra.

Nerys előrehajolt, magához húzva a párját, amennyire csak tudta, és a szőke tincsekre hajtotta az arcát, egy gyengéd puszit nyomva közéjük. Hirtelen nem vágyott semmi másra, mint úgy maradni örökké. És csak akkor, erre a gondolatra jutott eszébe, hogy hol is vannak, mikor és, hogy tulajdonképpen mindkettejüknek rengeteg dolga lenne.

-         Sq’wan… - Kezdte egészen halkan, nem volt szíve ehhez, de az állomásparancsnok benne éledezni kezdett. Nick csak még erősebben kapaszkodott. – Nick, azt hiszem, most menned kéne. – Próbálta újra.

Amire két hihetetlen rettegést sugárzó égkék szem emelkedett rá.

-         Mi? – Csúszott ki.

Nerys azonnal rájött, hogy elértette.

-         Nick, Sq’wan… szolgálatban vagyunk. – Próbálta tisztázni. De a két kezébe fogta az ijedt és könnyes arcot.

Ez hatott, mert Nick hirtelen rájött, hogy neki tulajdonképpen egy koszos Jeffries-csőben kellene kúszni-mászni és keresni az árammegfutásokat Dalbyval. Erre vágott egy arcot, ami végül egy halvány mosolyt csalt Nerys arcára.

-         Uhh… igen… a Cooper. – Bólintott, de nem mozdult, csak bámult fel, és zuhant bele mélybarna tengerekbe. Amelyek hirtelen olyan ismerősek voltak, olyan otthonosak, olyan elengedhetetlenül szükségesek.

Nerys lágyan hátrasimogatta a hátra való szőke tincseket, a többit pedig megpróbálta a helyére varázsolni, ami a gépész haja esetében fésűvel és mindenféle segédeszközzel és varázsszerrel is szinte lehetetlen feladat volt. De már csak az érzésért is megérte a próbálkozást.

-         Menned kell. – Próbálta előkaparni az állomásparancsnokot magában és emlékezni, mikor is végez akkor Nick. – Akkor gyere át este, jó?

Nick végül igyekezett felállni, és összekapni magát.

-         Lehet, hogy az nagyon későn lesz… ööö vagy nagyon korán. – Dadogta tényleg gyámoltalanul. Ő tulajdonképpen leszívesebben most maradt volna.

Nerys maga is próbálta elfogadható állapotúvá varázsolni magát, de még nem állt fel.

-         Jó, gyere és ébressz fel, bármikor is érsz haza… - Csúszott ki, és próbálta azonnal visszaszívni, bármilyen helyesen is hangzott.

Nick megmerevedett, de nem mert kérdezni, még reménykedni se. Csak bólintott, és hagyta, hogy egy rég látott Wesley-féle grimasz kiüljön az arcára, miután nem reagálhatott másra csak az „ébressz fel” részre.

Nerys visszabólintott, és nézte, hogyan sétál ki a párja.

 

-II-

Kira későn ért haza, de így is még jó néhány óra hátra volt a Béta Műszakból. Ami csak túl soknak tűnt. És egyedül érezte magát, hiányzott most már Sq’wan. A délutáni beszélgetés rengeteg mindent felkavart benne. És hirtelen csak türelmetlenül vele akart lenni. Nem, nem úgy, mint eddig, azon a néhány éjszakán, hanem csak mellette, a közelében.

Lassan kóborolt körbe a nappaliban, sokáig figyelte a függőágyat. Ami mindennek ellenére még ott állt a helyén az ablak előtt. Sőt, szinte már valami szimbólummá nőtte ki magát, valami szigetté, kapaszkodóvá. Amibe képes volt belekapaszkodni a legnehezebb időkben is, a legnehezebb, legfájdalmasabb órákban is.

Lassan odalépett elé, de nem érintette meg, csak nézte a még mindig ugyanúgy ott heverő naplót, a kis bőr borítású könyvecskét, amibe titkos dolgok, számára is ismeretlen gondolatok voltak írva. Amely ugyanúgy feküdt ott, ahogy Nick azon a végzetes estén ott hagyta. Még sosem ért hozzá mióta ismerték egymást, egyetlen egy alkalom kivételével. Csak egyszer nyitotta ki, a temetésen, mikor azt hitték Nick elment. Akkor nyitotta csak ki, mert Nick kérte. De ez a kis könyv olyan volt, mint a társa életének egy olyan része, amit nem osztott meg senkivel. Egy hagyományos módon teleírt kis papírköteg. De most jelkép lett, mert Nick soha sehová nem ment e nélkül. Amíg ez itt volt, addig ez az otthona volt.

Lassan tovább lépett, elszakítva a szemét, egy utolsó megnyugodott pillantás után. De meg is állt azonnal, ahogy megakadt a tekintete valamin. Valami szintén nagyon fontoson. A szerszámkészlet. Nick kedvenc, egyedi szerszámkészlete. Még saját maga által készített vagy átalakított, hatékonyabbá varázsolt szerszámok is voltak a szabványosak között. Ez is ott pihent az íróasztala, a terminálja alatt, a helyén. Nick az óta egy tartalékkészlettel dolgozott. Pedig Nerys még jól emlékezett, hogy Nick milyen hisztit tudott csapni, ha otthon felejtette, vagy amikor egyszer Nerys véletlenül belerugott és eltört benne valami kütyü. Nick hetekig sértődötten és olyan fájdalmas arccal mászkált, mintha Nerys valami szent ereklyét tört volna el és nem véletlenül, hanem szánt szándékkal…

Nerys csak most jött rá, hogy milyen remény, mekkora hit is élt mindkettejükben, mindvégig, még mindig, most is, hogy rendbe jöhet. Mennyire is akarják mindketten, hogy rendbe jöjjön.

Aztán egy gondolat megtalálta. Végül is ott lehet mellette. És még segíthet is. Még vetett egy gyors pillantást a szerszámkészletre. Amit végül ott hagyott. Az kell ott, és várja Nicket, amikor majd eljött az idő és hazajön. Na meg, bármennyire is megadna bármit egy Nick Wesley féle hisztiért, azért azt még ő sem kockáztatta meg, hogy hozzáérjen ahhoz az átkozott készlethez.

Így csak felkapta az egyenruha kabátját, és kisétált, végigment a folyosókon, keresve egy fali, általános készletet, abban is van fáziskereső. Lekapta, és egyenesen a Dokkológyűrű felé vette az irányt. Gyorsan elmagyarázta, mindössze két szóval a kissé értetlen közlegénynek a zsilipnél, ahol a Cooper dokkolt, hogy ő tényleg csak árammegfutásokat szeretne keresni egy koszos Jeffries-csőben, annak ellenére is, hogy ő az Állomás híres, hírhedt parancsnoka. És már indult is megkeresni, azt a bizonyos Jeffries-csövet.

 

Dalby zászlós még mindig egy jókora gombóccal a torkában asszisztált az egész délután, sőt este egy szót sem szóló főnökének. Aki ráadásul egészen békésnek tűnt. Ami csak még ijesztőbbé tette a dolgot. Amit Dalby a végén nem bírt tovább.

-         Nézd… én nem akartam… - Nyögte, amikor kissé biztosabb lett a távolság. Már napok óta furdalta a lelkiismeret. Még akkor is, ha egyesek azt is hitték róla, hogy neki olyan nincs.

Wesley felnézett és felvonta mindkét szemöldökét.

-         Nem rúgtál meg. – Nézett a kezeire értetlenül, ahogy négykézláb követte Dalbyt.

Erre most mit lehet mondani? Keneth Dalby nem volt sosem a szavak embere, bocsánatot meg egészen ritkán szokott kérni, leginkább soha, de ez itt mögötte a főnöke volt, meg egy havernak nevezett valaki.

-         A múltkoriért. Tudod, az eligazításon, nem tudtam, hogy gáz van. - Nyögte ki végül a sokadik variációt.

Wesley megállt és bár megvillantak a szemei, végül úgy döntött, hogy ő tulajdonképpen jókedvében van, annak ellenére is, hogy tiszta kosz, hogy legszívesebben Nerysszel lenne e helyett az istenverte Jeffries-cső helyett. Amellett már ő is megbánta, hogy felcsattant és kiborult.

-         Hagyd el, Ken. Nem történt semmi. Valójában én lőttem túl a célon. – Ismerte el halkan, ahogy próbált átmászni Dalby mellett, egy kissé szűk volt ugyan, de megoldotta.

-         Biztos, főnök? – Akarta akkor azt az áment biztosra.

Wesley hátra nézett és bólintott.

-         Persze, nincs harag. – Tartott egy kis szünetet, még mindig Dalbyt figyelve, ahogy leeresztette a fáziskeresőt. – Ezzel végeztünk? – Kérdezte.

Dalby bólintott.

-         Aha. Már csak tizenhét van vissza. – Felelte elkámpicsorodva.

-         Akkor elkel egy plusz kéz? – Jött a hang valahonnan elölről.

Wesley azonnal előrekapta a fejét, hogy szembe találja magát valami nagyon… uhhh… hát neki kétségkívül azt nem lett volna szabad akkor, ott bámulnia. Nem is tudott rá épp megfelelő szót, mert volt a gépésszótárából, meg volt bajori is, de használható, na az nem. De megmentette a további vörösödéstől, hogy a hang tulajdonosa lehajolt, és belesett a Jeffries-csőbe, ami az illetőnek épp a combjáig ért, és a kijárat felseje pedig a hasa közepétől folytatódott. Azonban a bejáratban szerencsére már csak a feje látszott.

-         Ner… eh… Ezredes. – Nyögte ki végül a helyes megszólítást. Miután Dalby csak állt négykézláb mögötte megmerevedve.

Kira végül hátra lépett, kiengedve a nem kicsit meglepett főgépészét.

-         Szóval, főnök, beállhatok? – Érdeklődött, hirtelen nagyon komolyan.

Nick sokáig nem volt képes kinyögni semmit. Aztán, amikor már Dalby is kikászálódott, és ott állt mellette, végül összeszedte magát.

-         Ezek elég koszosak és unalmas a munka is. – Felelte egy alakuló félmosollyal a szája szélén.

Kira bólintott.

-         Akkor elkel egy kis segítség. – Emelte fel a kezében tartott szerszámkészletet.

Nick végül hagyta magának, hogy elmosolyodjon, megrázta a fejét, de az égkék szemei már boldogan, önfeledten villogtak rá az ezredesére.

-         Akkor csak… - Kezdett bele egy udvarias előreengedésbe, amikor megállapodott a szeme Dalbyn. – Akkor csak Ken után. Nem baj haver, ugye? – Nézett rá kissé veszélyesen.

Dalby belevörösödött, aztán beugrott a legközelebbi és a következő Jeffries-csőbe, mindegy, csak ne legyen előtte senki. Utána Kira, és legvégül Wesley. És folytatták az árammegfutások vadászatát.

 

Egy égszínkék szempár meredt a csillagokra, keresztül erős még a kinti vákuum nyomását is elbíró ablakon. Hagyta, hogy néhány percre átjárja az otthon érzése, még akkor is, ha előtte és utána is tudta, tudni fogja, hogy nincs otthon. Még nincs. Még túl távol van, mindegy, hogy mit mutat a látszat. De ebben a percben, csak hagyta, hogy a hátán végigfusson egy ismerős bizsergés, ahogy érezte magán a mélybarna szempár tekintetét. Ahogy mélyen beszívta a szoba levegőjét, ahogy csak támasztotta egyik kezével az ablakkeretet, és bámult ki. Pont úgy, mint ahogy néha szokott, még minden előtt, mikor néha csak bámult ki és gondolkozott, vagy csak gyönyörködött a milliónyi apró kis fénypontban, mind, mind olyan messze, ahová még a ’Flotta leggyorsabb csillaghajója sem érhet el egy emberöltő alatt. Melyeknek fénye ezerévekig utazott, hogy most elérjen hozzá, és ragyogóbbá tegye az égszínkék szemeit. Mely csillagok talán ebben a percben már nem is léteznek. Többé már nem élnek, s ezt csak ezer évek múlva tudja majd meg valaki, aki talán ugyanott áll majd, vagy egy másik állomáson, esetleg egy hajón, s lát mindössze egy kihunyó fénypontot. Nem is sejtve, hogy az a fénypont egy eltűnődő, fájdalmas, tétova, de eltökélt égkék szempárt világított meg egyszer.

Nerys pedig ugyanúgy nézett valamit, csak ő nem a csillagokat, ő valami sokkal közelebbit, sokkal elérhetőbbet. Egy embernőt. Szőke, soha nem egészen rendezett hajjal, ragyogó, hatalmas és őszinte égkék szemekkel, egy háttal, melynek ebben a percben minden izma nyugodtan, és kívánatosan pihent a szeme előtt, egy kissé lejjebb egy, illetve két szintén formás izomköteggel, majd két végtelenbe nyúló combbal. Ami abban a pillanatban bőven elég volt, hogy félre tegye a filozófiai, esetleg fájó gondolatokat és hagyja magának, hogy megnyalja a száját, felálljon és néhány percre, vagy talán kicsit többre megfeledkezzen minden problémájukról. Be sem fejezte a gondolatmenetet, hagyta magának, hogy eltérítsék az ösztönei.

Két gyönyörű, hosszú és erős ujjakkal rendelkező bajori kéz csúszott végig, majd körbe a derekán, megállapodva egy kicsit, elöl a hasán. Aztán tovább indultak, kicsit sem szégyenlősen, ami jólesően megsimogatta a szívét. És hagyta, hogy elvesszen egy kicsit az érintésükben. Figyelte, hogyan indul el a bal felfelé, a jobb pedig lefelé. Az első fekete egyenruha alsó-póló alatt, a második pedig az egyenruha nadrág alatt. Nem sietve, vagy követelve, inkább szórakozottan, bár tudva jól, hová tartanak. Figyelte aztán, ahogy a két kézből egy-egy dudor lett, ahogy az egyenruha szövet alatt eltűntek, s most már két dudorként vándoroltak tovább. Érezte mindkettőt már a bőrén, élvezte a reszketést, amit maguk mögött hagytak. S mikor végül az első, a gyorsabb elérte a mellét, felvetette a fejét, és hátrahajtotta, egyenesen Nerys vállára. Illetve csak akarta, vagy ez következett volna, ha nem akad meg a szeme útközben az ablakon. Csak bámulta, nem a csillagokat, vagy a tükörképüket, nem, a keret kis darabkáját. De nem látta, a szeme előtt, a testében, az elméjében már valami egészen más játszódott. Valami, aminek a puszta tudata megállította a lélegzetét és belemart a szívébe, próbálva kitépni. Erre nem számított, egész egyszerűen csak nem hitte, hogy képes erre gondolni, miközben…

-         Állj! – Ugrott el hirtelen és hátrált is, próbálva a helyére húzkodni a kissé már zilált egyenruháját, már, ami fent volt belőle rajta.

Nerys nézte, megijedt, de az ijedtség néhány pillanat alatt elmúlt. Csak próbált önkéntelenül is, reflexből is olvasni a párja arcán, és amit talált, az újra megijesztette, csak ezúttal másképp. Ott volt, a kölyök-vonású arcon az ijedtség, a zavar, vágy, félelem, sőt, rettegés, és az újabban olyan jól ismert önvád és öngyűlölet. És hirtelen már könnyek is, csak egy-egy csepp, melyek fényes utat hagyva maguk mögött futottak le egészen a reszkető ajkakig.

-         Nick, mi a baj? – Kérdezte, mert csak nem jutott más eszébe, illetve minden akaraterejével próbálta elhitetni magával, hogy nem az, amire gondol.

Nick végül megállt, aztán csak nézte Neryst, az ablak és a függőágy között, még mindig ott állni, és bámulni rá. Értetlenül. Nézte és csak nem akarta ezt! Nem akarta többé ezt! Csak Nerysszel akart lenni, békésen, minden problémától mentesen. Már olyan jól megvoltak, már majdnem el tudta hinni, hogy minden rendbejött, mikor megint itt volt! Már megint belemászott az életükbe! Egy kép, egy arc, egy érintés, egy emlék, ami a lehető legmocskosabbul a lehető legszebbe taposva jött elő.

-         Ne haragudj… - Hallotta a saját hangját szánalmasan árulkodón. És rázta hozzá a fejét. – Nerys, ne haragudj rám, kérlek! – Váltott könyörgésbe a hangja.

Nerys végül megkerülte a függőágyat és a kanapét, megállva Nick előtt. Ennyi elég volt, hogy tudja legalább körülbelül, mi történt. És elég, hogy pajzsok, újonnan kidolgozott pajzsok emelkedjenek köré, és keményítsék egy áthatolhatatlan maszkba a vonásait és a tekintetét. Ezek egy ideig távol tartottak mindent.

-         Megint? – Kérdezte, és a hangja elég volt, hogy egyértelművé tegye a kérdést.

Nick próbált közelebb lépni, próbált enyhet, vigaszt keresni, de még önmagától sem kapott. Nerys is ellépett, s a végén a kezei csak levegőt találtak.

-         Nerys. Én nem… - Próbálta, de érezve, ez nem az a békés, türelmes beszélgetés lesz, ami előreviszi őket. Ez az a másik. A hinta, a kibaszott mérleghinta másik oldala, ami a sárban landol, mindig.

Kira felemelte a kezét, megállítva ezzel minden további magyarázkodást. Aztán le is eresztette lassan.

-         Ez így nem megy. – Közölte keserűen, de még a pajzsok mögül. – Ha már ilyenkor is eszedbe jut. – Folytatta lassan, a helyzetre nem jellemzően meggondolva minden szavát, talán, mert magának sem akart már több fájdalmat okozni. – Talán… - Kezdett bele újra, egyenesen az ijedt, hatalmasra tágult égkék szemekbe. – időre van szükség… ünk. Talán ha nem jössz át egy ideig, eldöntheted, eldönthetjük, mit akarunk. – Lépett vissza ezzel az egy tétova mondattal legalább tizet. Tíz keservesen átlépett hatalmas lépcsőfokot.

Nick előre lépett, akaratlanul is. Amire Nerys egyet hátra. Az égkék szemek friss könnyektől csillogtak jobban.

-         Ne… ne, Nerys! Én téged akarlak! – Dadogta, miközben próbált kinyúlni érte, de nem talált csak levegőt.

-         Szeretnék hinni neked. – Jött a válasz, nem várva meg, akar-e még valamit, nem akarva hallani. – De nézz magadra! – Mutatott végig rajta. Hirtelen megint szenvtelen volt, megint hideg. Gőgös és büszke. Megint védenie kellett magát. Megint bántani akart, belemarni abba, aki olyan nagyon megsebezte. Akárhogy gyűlölte is mindig később magát érte. És akármilyen jó is volt az elmúlt néhány nap. – Gondolj rá! Gyerünk… Gondold végig mit csinált veled! - Provokálta jegesen. Ez már neki is fájt, de talán már önmagát is büntetni akarta, már rég nem értette, mit csinál és miért. Már régen eltévedt az egész zűrzavar közepén. Csak figyelte az eltorzuló vonásokat maga előtt, melyeken most már csak két érzés maradt, fájdalom, és szenvedély. Látta, hogy Nick önkéntelenül is engedelmeskedik a parancsainak. – Gondolj arra, mikor hozzád ért! – Folytatta megdöbbenve, nem, elborzadva saját magától, de már nem tudta megállítani. – Gondolj arra, hogy simogatott… Nyalt… Tényleg, vette a fáradtságot, hogy kinyaljon rendesen?! Vagy csak felnyúlt?! Hány ujjal ujjazott meg? Egy? Kettő? Vagy még azt se? Lerendezett kívül?! – A hangja végül beletörött. Nem csak a szavakba, hanem a párja látványába is.

Aki reszketett. Szemmel is jól láthatóan ott állt és reszketett előtte. Fájdalomtól és a szeme előtt pergő képektől. Aztán hátrálni kezdett, és rázta a fejét, hitetlenül.

-         Ne… Ne ezt ne! Nerys ne csináld ezt! – Motyogta, de nem volt alkalmas a hangja a védekezésre.

Nerys csak követte, egy lépés távolságra. Követte egészen az ajtóig.

-         Így nincs értelme, Nick. – Talált rá egy kevésbé hideg és kemény hangra. Némi érzelemmel. Még ha az nem is volt más, mint fájdalom. – Majd, ha kiverted a fejedből… Talán. – Suttogta még a végére. De ezt elmosta az ajtó szisszenése. Csak égkék szemek láthatták az ajkain a szót, talán azok sem, mert elmosták a könnyek.

Aztán Nick eltűnt, kihátrált az ajtón, és az becsukódott, hangosan, még mindig mutatva, hirdetve a határt kettejük között.

 

A konferenciateremben feszült csend volt. És mindenki ugyanazt nézte. Wesley hadnagyot, aki állt, támasztva az egyik ablakkeretet karba tett kezekkel.

A heti eligazítás és megbeszélés folyt. Ilyenkor mindenki jelentett Kira ezredesnek, és mindenki előjöhetett a javaslataival.

És most éppen Kirán volt a sor, illetve ő szervezte át a fél gépészetet, keresztül húzta egyetlen igénnyel az egész heti gépészeti tervet és még vagy két helyen tett keresztbe a főgépésznek. És mindenki azt várta, hogy mikor tör ki a vihar, illetve azt nézte, hová húzódhatna fedezékbe.

Nem volt szokatlan, hogy Kira egy-egy javaslata, vagy bárki másé esetleg áthúzza valaki más heti tervét. Ilyenkor meg szokta védeni magát az érintett tiszt. És ez Wesley esetében, vagy éppen Worféban, sőt, néha Kiráéban is lehetett heves. Hiszen mindenki védte a saját munkáját, a saját részlegének senki nem akart plusz munkát.

Tehát most mindenki várta, hogy Wesley vajon mikor tör ki, és hogyan.

Wesley végül bólintott.

-         Ahogy óhajtja, Ezredes. – Felelte halkan. Aztán szétfonta a karjait, visszanézett az eddig szorongatott rögzítőjébe és elkezdte átdolgozni az egész heti tervét.

Erre sűrű csend lett. Hát senki nem erre várt. Wesley ezért már rég ugrott volna, már rég ott kellett volna lennie Kira előtt és vitatkozni, ha nem is hangosan, nem is veszekedni, de mindenképpen logikusan érvelni, vagy legalább meggyőzni, vagy valami teljesen mást ajánlani. Mindenképpen szenvedélyesen védeni saját magát és a részlegét. De e helyett csak egy halk megalkuvás, egy halk kézfeltétel, egy megadás volt minden.

Kira nyelt egyet, az igazság az volt, hogy ő maga is várt valami hasonlót, valami kitörést, vagy bármit. És ez nem csak váratlanul érte, de szíven is ütötte, ez nem az általa ismert Nick Wesley volt. Ez nem az a tiszt, nem az a főgépész, és legfőképp nem az a nő, akit ő ismert, és akit még mindig szeretett mindennel, amije volt. Akihez mégis olyan nehéz volt visszatalálni. Pedig hogy akart! De ezeknek a gondolatoknak nem volt helye az eligazításon, hát megfordult, vissza a többiek felé, miután a főgépész olyan helyet talált magának, ahol nem esett az ő látóterébe.

-         Rendben. Akkor Dax, a te dolgod lesz végigvinni az aktuális érzékelő-fejlesztést, a terveket megtalálod a rögzítőn. Viheted az Alfa Teamet, ha kell. – Adta ki Wesley első számú csapatát önkényesen, de szemrebbenés nélkül. És ami hihetetlenebb volt, minden tiltakozás nélkül Wesleytől.

Dax parancsnok egy ideig bámulta a főgépészt, aki rezzenéstelenül dolgozott tovább a heti tervén. Mintha meg se hallotta volna, hogy átvezényelték az Alfa Teamjét. Aztán Dax visszanézett Kirára és bólintott. Valahogy elment a kedve az ellenkezéstől.

-         Igenis. – Felelte halkan.

Kira erre körül nézett, és miután nem maradt más megbeszélni valója, készült befejezni.

-         Rendben, más egyéb? – Hordozta körbe a tekintetét, de senki nem reagált. – Akkor végeztünk, emberek. Jó munkát! – Állt fel, és indult el kifelé. Sőt, kint is volt, mielőtt bárki elindulhatott volna.

Jadzia felállt, és készült odalépni Wesleyhez, aki csak felnézett, mint, aki most vette volna észre, hogy vége van. És ahogy rájött, el is indult egy szó nélkül, békésen dolgozva át az egész heti terveit.

Jadziának esélye sem volt megszólítani. S mielőtt teljesen megfordult volna a főgépész is kint volt.

-         A fenébe! – Morogta az orra alatt, ahogy körülnézett a főtiszti állomány többi részén.

Akik legalább olyan tehetetlenül néztek vissza rá.

-         Hagyja őket Parancsnok! – Rázta meg a fejét Latara végül, és felállt ő is. – Majd megoldják. Csak hagyni kell őket. – Tette még hozzá, és távozott.

Dax kérdően és főképp segítségért nézett Bashirre. Aki csak megrázni tudta a fejét.

-         Mi megtettük, amit tudtunk. Most már rajtuk múlik. – Távozott ő is.

Jadzia végül Worfra nézett, de a nagy klingon sem tudott mást mondani.

-         Az Őrnagynak és a doktornak igaza van. – Morogta, bár ő köztudottan finoman szólva is még kevésbé kedvelte Wesleyt az egész óta, illetve inkább nem volt ildomos egyedül hagyni vele. De a felesége kedvéért elviselte.

Jadzia csak megrázta a fejét, és tényleg utálta, amikor tehetetlen. Pedig a múltkor már olyan jót beszélgettek az irodában. Az egész csak fel és le. Rázta a fejét újra, ahogy elindult a dolgára, és elhatározta, hogy igyekszik legalább nem nagyon keresztbe tenni Wesleynek, sőt, meg is beszéli vele ezt az átcsoportosítás dolgot.

 

Két rögzítő hagyott el két kezet ugyanabban az időben, egyszerre, csak kicsit távol egymástól. Az egyik a főgépész irodájában, a másik pedig az állomásparancsnoki irodában. Aztán a két rögzítő nagyjából ugyanannyit repült, mire hangos csattanással landolt két sarokban. Aztán két pár szem lett elkeseredett, két pár szem lett egy pillanatra unprofesszionális. Végül ugyanaz a két pár szem nyerte vissza a semleges tekintetet. És megnyugodott mindkettő. Majd folytatták a napjukat, mintha mi sem történt volna.

 

-III-

Nick Wesley hadnagy egy fáradt paranccsal tette le a szolgálatot, aztán belépett a legközelebbi turbóliftbe. Kimerülten támaszkodott a liftkabin korlátjának, ahogy automatikusan megadta a célt. Fáradt volt, napok óta szinte megállása sem volt, miután próbálta egyben tartani az Állomást, és mindeközben valahogy megfelelni az Ezredes elvárásainak is, anélkül, hogy túl sokat kelljen vitatkoznia vele. Így csak most érte utol magát annyira, hogy képes volt a Beta közepén hazamenni, és aludni egy kicsit.

Rezignált sóhajjal lépett ki a liftből és indult lefelé a folyosón, aztán fordult be a sarkon, végül emelte a kezét, hogy beüsse a kódot. És abban a pillanatban jutott csak eszébe, hogy ő már nem ott lakik. Ez az ajtó ugyan a boldogságához vezető ajtó, de neki nincs joga belépni rajta. Ő egyszerűen csak eljött ösztönből, reflexből, szívből egészen idáig, anélkül, hogy realizálta volna, hogy már nem itt lakik. Még akkor sem, ha minden azt mondja. A függőágya, a könyvei, a mindene, Nerys ottléte.

Csak előre roskadt, a homlokát és a két kezét nekitámasztva az ajtónak, és hagyta, hogy a kimerültsége, az elkeseredettség, és minden újra visszapakolt súly a vállain feljöjjön. És sírt csendesen. Nem foglalkozott vele, hogy letörölje a könnyeit, nem foglalkozott azzal, hogy valaki megláthatja, vagy meghallhatja. Csak sírt halkan, de mindent kiadva magából. Az arcát ugyan elrejtette, de a szívét és a fájdalmát már nem tudva tovább eltakarni. Az ott volt mezítelenül, kiszolgáltatottan, ott ült mellette, a hátát a hideg falnak támasztva.

 

Kira Nerys egykedvűen gyalogolt végig a folyosókon, a jól ismert úton, mely ugyan a szállásához vezetett, de azt már nem tudta az otthonának hívni. Az már valami más volt. Emlékeztető volt, hogy igen, valami nagyon nincs rendben, valami nagyon hiányzik, és valami nagyon el van rontva.

Aztán befordult az utolsó sarkon is. És megállt. Majd gyorsan visszahúzódott, és nézte a szeme elé tárult fájdalmat. Nem tudott hinni neki, amikor előtte állt, nem tudott bízni benne, amikor beszélt hozzá, nem tudta elhinni, hogy neki is fájhat annyira, mint a saját fájdalma.

De így… Ahogy nézte a megsüllyedt, lassan rázkódó vállakat, ahogy nézte a mezítelen takaratlan igazságot, ahogy figyelte és befogadta, mert kénytelen volt befogadni, végül rájött valamire, egy újabb kőre, egy újabb igazságot talált, amiről talán nem is hitte volna, hogy ilyen egyszerű. Nicknek legalább annyira fájt, mint neki, mert Nick szereti, mert fájdalmat okozott, és ez a fájdalom visszavetül rá. És ebben az egy mondatban csak annyi volt az új, és mégis régi! Annyi volt a tény, melyek az utóbbi időben megszűntek tényeknek lenni, melyek bizonytalanok voltak, sokszor csak elcsépelt szavak, kétségbeesetten kimondott, félig érthető levegőrohamok. De így, ezzel a látvánnyal, még csak kimondani sem kellett. Mert ott volt benne. Ott hevert előtte az igazság, valami olyan elemi, amire végül talán lehetett építeni. Mintha Nerys hirtelen megtalálta volna az alapkövét a várnak. Amit végül a helyére lehet majd rakni, és erre építve nem fog összedőlni majd újra, mint eddig.

Ott volt előtte, olyan tisztán és olyan világosan, és őszintébben, mint azt Nick ezekben a napokban képes lett volna kifejezni. Nem, mert nem ugyanaz volt így, és amikor Nerys előtt állt. Csak Nerys és a porrá zúzott bizalom miatt. De így ott volt tisztán, takaratlanul és mezítelenül. Nick szereti.

Lassan és halkan lépdelt oda hozzá. Óvatosan megérintette a vállait. Amire Nick felriadt, és hátra nézett, égkék szemek csillogtak rá vörösen, ijedten, rémülten és félve. De nem volt a fáradt testben és lélekben erő, hogy tiltakozzon. Csak hagyta Nerysnek, hogy bevezesse, hagyta, hogy elvezesse a fürdőszobáig. Hogy levetkőztesse, hogy beálljon vele együtt a zuhany alá. Hagyta, hogy megfürdesse. Hagyta, hogy a szemeiből még több sós, hálás és önvádló víz folyjon alá. Ahogy a lágy érintésre és szívettépően féltő és szerető gondoskodásra egy pillanatig nem tartotta érdemesnek magát. Aztán hagyta, hogy megszárítsa, hagyta, hogy kivezesse, hagyta, hogy lefektesse, és betakarja. Majd azt is, hogy mellé heveredjen és átölelje. Csak magának nem volt képes hagyni, hogy élvezze, nem csak az önvád miatt, hanem, mert már nem merte, mert minden pillanatban félt, hogy újra eltaszítják. Minden pillanatban félt, hogy véget ér.

Nerys érezte, hogy Nick minden izma feszül a karja, az ölelése alatt. És hiába próbált lazítani ő is, hiába próbált aludni, így nem ment. Hát felkönyökölt, és lenézett az ijedt, jobbhíján a mennyezetet bámuló szemekbe.

-         Most mi a baj? – Hallotta meg a saját hangját, aztán látta meg hozzá, hogy rezzen rá össze Nick. Azonnal folytatta is, nem így akarta. – Nick, Sq’wan… ez így nem fog menni… - Lett lágy a hangja, lett olyan, amit sokkal inkább érzett.

Nick nézett fel rá, és hirtelen csak fáradt volt, olyan nagyon fáradt! Nem a munkától, nem a lehúzott dupla műszakoktól. Belefáradt, belefáradt ebbe az egészbe. És mondta, csak mondta, ahogy kijött, ami köjött, mindegy volt, már olyan nagyon mindegy.

-         Fáradt vagyok… és félek… és szeretlek. És nem akarok kimenni többé azon az ajtón. – Nézett a hálószoba ajtó felé, majd vissza. – Itt akarok maradni örökké. Ne lökj el! Kérlek szépen! Vagy ha igen, akkor lökj el, küldj el örökre. De ne játszunk tovább! Ne kínozz tovább! Nem bírom tovább! Csak nem megy. – Nézett fel, motyogta elveszetten. Már nem sírt, csak mérhetetlenül távoli volt, erőtlen és rezignált. Fásult.

Nerys nézett le egyenesen bele a szomorú, hatalmas kölyök-szemekbe. Melyek most is úgy ragyogtak rá, hogy beléjük tudott volna zuhanni. És eszébe jutott a párja látványa, ahogy az ajtónak támaszkodva sírt, nem is olyan régen. Eszébe jutott az az este is, az emlék. A szörnyű képsor. Eszébe jutott minden, ami az óta történt. És még olyan sok más is. Aztán a kérdései. Azok a kérdések, amelyek még mindig feszítették.

-         Mi… mi lenne, ha itt teremne? – Kérdezte meg, nem törődve, hogy hangzott. Nem törődve semmi mással, minthogy azt tudja mondani, hogy nem löklek el többé.

Nick torka összeszorult, aztán, ahogy a mélybarna szemekből legalább olyan kétségbeesés zúdult rá, mint, amilyen az ő szemeiben is lehetett, lassan megértette.

-         Én nem kockáztatlak téged soha többé, semmiért. Soha, semmiért. – Felelte, ahogy a hangja végül valahonnan erőt kapott. – Te vagy a legfontosabb, a kapcsolatunkat akarom, minket. És ha egyszer visszakapom, soha semminek nem hagyom, hogy bántsa. Soha senki nem állhat még egyszer közénk.

Nerys nézett, bámult, zuhant bele az égkék szemekbe, és próbált bízni bennük, próbált hinni. És próbálta elkerülni, de többé nem lehetett, meg kellett kérdezni mindent, csak ezúttal egész másképp.

-         Hogy… - Akadt el, de behunyta a szemeit, s mikor újra kinyitotta, már talált erőt hozzá. – hogy csinálta?

Nick arca beletorzult, ahogy megértette, mire vonatkozott a kérdés. De megérezte, hogy talán, csak talán ezek az utolsók. Talán Nerys mégiscsak azt akarja, mégis csak ugyanazt akarja, amit ő. Hát összeszedte magát, és nem hagyta a tekintetének, hogy elhagyja Nerysét.

-         A hátam mögött volt. És két ujjal. Aztán, mikor hagyott megfordulni, én is. De csak kívül. Nem kellett több, meg nem is ment volna, mert akkor már annyira közel voltam, hogy azt se tudtam, hol vagyok. – Adta meg a választ, de bárhogy fájt a párja tekintetében végighúzódó kín, képtelen volt elhallgatni bármit is. Már tudta, hogy most sem, most sem lehet. Soha nem lehet.

Nerys sokáig várt, amíg lenyelte ezt. Már nem tudta, miért kellett annyira tudnia, nem is értette. Aztán mégis rájött, valahol, mélyen helyet kapott a miértre a válasz. Mert Nick ott feküdt alatta, kiszolgáltatottan, talán az utolsó teszt alatt, és továbbra sem hangzott el a szájából egyetlen hazug szó sem. Egyetlen egy sem. És ha valamit, hát Kira Nerys azt tudta értékelni.

-         Még álmodsz vele? – Tette fel a következő kérdést. De ennek már egy kicsi éle sem volt. Csak kétségbeesett akarással volt tele. Mintha egymaga emelné a helyére a tonnás követ.

Nick hirtelen kezdett megnyugodni, és az arcvonásai kisimulva, a szemei nyugodtan és őszintén függtek a fölé hajló szeretett és gyönyörű arcon. És már nem kellett látnia a fájdalmat, mert az enyhült, annyira, hogy talán el is tűnt.

-         Legutoljára múlt csütörtök éjjel volt rémálmom. – Felelte őszintén. Már nem próbálva félre nézni, vagy megszabadulni a súlytól, amit pusztán az tett a vállára, hogy belenézett a mélybarna, fájdalomban fürdő szemekbe.

Nerys érezte, hogy megváltozott, hogy hirtelen minden megváltozott. És önkéntelenül is eszébe jutott az első, a legelső beszélgetésük. Amikor Nick besétált az irodájába, felemelt fővel, ártatlan és őszinte tekintettel, mindegy mi volt a személyi anyagában. És most ugyanaz a Nick Wesley nézett fel rá, ugyanolyan őszintén és ugyanolyan ártatlanul. Egészen egyszerűen csak, mert a rengeteg fájdalom és kínlódás lemosta róla a mocskot, lemosta róla mindazt, amit egyetlen elhibázott éjjel kent rá. És Nerys tényleg, őszintén nem haragudott már rá, meg tudott bocsátani, és képes volt segíteni a bizalma felépítésében.

-         Mikor gondoltál rá utoljára úgy? – Ment azért végig a kérdésein, érezte, hogy mennyire fontos. Főleg, mert hirtelen még egy adódott hozzá. Amit talán nem ezen az estén fog megkérdezni, talán igen, még nem tudta, de azt már biztosan, hogy meg fogja kérdezni, és hamar.

Nick állta a tekintetet, állta a kérdést.

-         Nem emlékszem pontosan. Talán hétfőn. Igaz, egy kicsit sűrűek voltak a napjaim… - Tartott szünetet és kaparta össze minden bátorságát, a következő szavaihoz. – meg egy gyönyörű bajori állomásparancsnok nem hagyott helyet neki. – Nézett fel, mint egy gyámoltalan kölyök, aki próbált viccelni, hogy elkerüljön valami nagyon fájdalmas büntetést. Csak a vicc ezúttal halálosan komoly volt.

Nerys nem mutatta, hogy elérte-e az utolsó megjegyzés. Ami nem jelentette azt, hogy ne vetett volna egy duplaszaltót a szíve. De ezt még nem tudta mutatni, még kérdezni akart.

-         Van kedved szeretkezni? – Tette fel a következő kérdését.

És ha Nick nem ismerte volna a szavakat, azt hitte volna, hogy egy újabb kérdés arról a bizonyos valakiről, akire nem is emlékezett hirtelen.

-         Tessék? – Csúszott ki, ahogy valamitől szörnyen melege lett.

Nerys tényleg megpróbálta, annyira igyekezett megfékezni a száját, de az mindenképp szeretett volna mosolyra húzódni. Nem is akármilyenre, egy hatalmas, fülig érő szédítő mosolyra, amelybe nem csak belezuhanni szoktak szerencsétlen főgépészek, de a térdük is át szokott fordulni kocsonyás állapotúvá.

Ez sem volt kivétel.

-         Jól hallottad, van kedved szeretkezni?

Főleg nem, hogy Nerys megismételte a kérdést, a mosoly pedig egyre melegebb lett, egyre sugárzóbb, és Nick fejetlenül beleszeretett újra. Esélytelenül.

-         Azt hiszem, szeretem a kérdéseidet. – Állapította meg, ahogy végül elért a kissé megviselt idegpályáin a kérdés teljes valójában az agyáig.

És végül felemelte a fejét, a kezeit, hogy magához húzza a tényleg szédítően mosolygó ajkakat egy csókra. Amely azért egyértelműen előrébb állt a ranglistán a mosolynál. És csókolta, zuhant, és beleveszett. Kapaszkodott, hirtelen nem törődve semmi mással, mint ügyes ajkakkal és nyelvvel. A gyönyörű bajori ujjakkal a hajában. És azzal a szenvedéllyel, ami mindig, mindannyiszor túl könnyen gyulladt közöttük, mindegy, mi történt.

De aztán eltépte magát, mert még egy utolsó gondolattöredék felszínre kívánkozott.

-         De nem vagy fáradt? – Kérdezte, mert hiszen ha jól hallotta, Nerysnek is nehéz hete volt.

Nerys egy ideje már felkavart szemei pislogtak rá, aztán megvillantak úgy, hogy az a villanás magában elültetett egy édes nyilat a gyomrában.

-         Nem ígérem, hogy bírom egész éjjel. De egy-két menetre jó vagyok. – Felelte suttogva kissé gonoszul, ami további nyilakat keltett. És egy gépésztorkot, amely nem tudta eldönteni, hogy akkor most kiszáradjon-e vagy ugorjon-e fel az egekig a nyáltermelése.

Égkék szemek villantak fel rá, s aztán megjelent egy olyan nagyon hiányolt Wesley-féle vigyor. Ami végül belefulladt egy újabb csókba, majd még egybe és még egybe.

S aztán hirtelen ráébredt olyan élesen és olyan sok szenvedéllyel, hogy Nerys egész teste az övéhez feszül, hogy két gyönyörű bajori kéz indult vándorútra, s találta meg először a nyakát, aztán a mellkasát, s hirtelen Nerys egész testsúlya rajta volt, de nem lett volna elég, ha tonnák nyomták volna hozzá sem. Érezte, ahogy ügyes kezek találták meg a melleit, s a feje hátrahanyatlott, ahogy ujjak zárultak rájuk, tudva tökéletesen hogyan érintsenek, hogyan hozzanak gyönyört, színtiszta mámort.

S akkor a saját kezei megtalálták a két erős, mégis olyan tökéletes és törékenynek látszó vállat, s fordítottak a helyzetükön egyetlen gyengéd mozdulattal. Hirtelen adni akart, hirtelen emelni akarta Neryst, minden erejével, minden szenvedélyével és minden szerelmével. És az ajkai elindultak, rázárulva először türelmetlenül és majdnem kegyetlenül az orredőkre. Hogy vágyott rájuk! Hogy hiányoztak! Hogy szerette őket! És csókolta, és végigcsapott közöttük, amíg a füle itta az ezzel Nerysből felcsalt hangokat. Csak sokára indult tovább, mikor már Nerys egész teste hullámzott alatta, ahogy a két gépészkéz rátalált újabb redőkre, ezúttal mellbimbók körül, és szerette őket, festett rájuk gyönyört. S az ajkai lassan lecsókolták magukat a makacs állkapcson, lassan továbbindultak, lecsúsztak az erős és elegáns nyakon, forró bőrőn, megállva, hogy érezzék az egyre gyorsabb, egyre vágtatóbb pulzust, hogy körberajzolják, hogy megfessék, és megjelöljék, nem, nem birtoklón, ezúttal, nem. Ezúttal a jel a szerelemé volt, a jel, hogy milyen fontos is, mennyit is ér. S csak utána indult tovább, hogy elérje az ajkaival is az eddig csak az ujjaival szeretett redőket. Amíg a keze tovább haladt, emelni.

Nerys feje hátrahanyatlott, s hagyta, hogy belevesszen. A teste ívbefeszült, ahogy felkínált, odaadott mindent, cserébe a mindenért. Mindkét keze szőke, kócos tincsekben, kormányozta azokat az ajkakat az egyetlen cél felé. Amely már olyan sürgető volt, olyan várva várt. Olyan szükséges, olyan nagyon kívánt! És egyben húzta magához, egyben kapaszkodott, mert szédítő gyorsasággal emelkedett fel, olyan gyorsan, mintha máris zuhant volna. S úgy keveredett a testében minden, az összes fájdalom feloldozása, ahogy a súly lekerült egy időre az ő vállairól is, ahogy belemerült ismerős és otthonos extázisba. Ahogy csak hagyta magának, hogy szeressen és elfogadja a szeretetet. Hogy minden béklyót levessen magáról. És ahogy azok az ajkak és a nyelv, Nick szája végül hazatalált, hosszú, túl hosszú bolyongás után elsőként ízlelte az oly sokszor érzett szenvedélyt, elszabadult minden. Hirtelen a teste a világ egyetlen nagy robbanássá változott, tejfehéren, mégis a színek milliárdjait robbantva szét. Aztán csak reszketett minden, a saját kiáltása, csak később érte el, egy név, egyetlen egy négy betűs név. Amely csak olyan egyértelmű volt, olyan helyes. És aztán az ívbefeszült test visszazuhant, kiszolgáltatottan, reszketve, egyetlen hatalmas idegvégződésként. De Nick ott volt, hirtelen gyengéden, mindenütt. Először még csak ivott minden részegítő ízt és érintést, minden felszabadított, beteljesített szenvedélyt, s aztán lassan indult fel, lágy, csitító csókokkal, mindenütt ott volt egy ajak, egy ujj, egy érintés, s mire már túl mélyre zuhant volna, felért és átölelte, elkapva, megtartva és védve mindentől, mert ilyenkor csak túl kiszolgáltatott volt. Ilyenkor túl védtelen. És Kira Nerys azt viselte el a legnehezebben. Nick pedig ezt az élt, ezt vette el, hogy helyettesítse a boldogság olyan régóta nem tapasztalt érzésével. Legalább egy kis időre.

De mire a mélybarna szemek felnyíltak Nerys újra visszatért, megtalálta a világot, visszatalált. És bár kicsit még bágyadtan, de felmosolygott. Aztán a szeme megakadt valamin, ami erőt adott, szenvedélyt gyújtott, hogy viszonozza. Felemelte a kezét, és végigsimított a föléhajló arcon, mely most komoly volt, nyílt és csak szörnyen érzéki. Aztán felemelte a fejét is. Egészen közel hajolt. És mindössze egyetlen apró érintéssel utazott végig Nick száján és környékén. Érezve a saját, de Nick által gyújtott szenvedélyét. Ezzel felcsalt egy eltéveszthetetlen nyögést, egy hangot, mely tudatta, hogy bizony szüksége lesz a híres bajori szenvedélyre, és Nerys saját erejére, és saját szenvedélyére, mert a társának szüksége van rá. Nerys felemelkedett, és megcsókolta, ezúttal igazán, az ajkait is használva. És szerette.

 

Nick Wesley hadnagy egy kissé óvatlanul fordult be egy sarkon, és így pont belefutott Dax parancsnokba, aki egy ideig nem jutott szóhoz. Ő egy ideje már tulajdonképpen tényleg szeretett volna a barátja, legalább az egyik közelébe jutni, de sosem sikerült. Ugyanis egyikük sem volt elérhető. Mert ugye szolgálat alatt mindkettő lerázhatta azzal, sőt, le is rázta azzal, hogy dolga van. Szolgálaton kívül pedig már egy hete egyiket sem lehetett látni, se elérni. És Jadzia elbukott abban is, hogy bármit leolvasson róluk. Tehát nem tudott semmit. Pedig már tényleg szeretett volna valami megfoghatót tudni, valamit, ami legalább támpontot ad ahhoz, hol tartanak.

Hát most eldönthette, milyen következtetést von le a látványból. Hosszú, egészen sötétfekete és fényes ruha. Amitől a barátja égszínkék szemei úgy ragyogtak, hogy akár le is lehetett volna venni a világítást a folyosón. Az idomok pedig… Hát, ha Jadzia nem lett volna férjnél és az előtte álló nő nem a barátja lett volna, és mondjuk a Dax szimbionta egyel korábbi gazdatestjéről Curzonról lett volna szó. Akkor… De így csak levonta a következtetést, hogy valami van.

-         Wow…

-         Hello, neked is Jadzia. – Köszönt Nick félig jókedvűen félig nyilvánvalóan megzavartan.

Dax pislogott kettőt, aztán még egyszer végignézett a barátján, tényleg barátian.

-         Wow…

Nick erre elindult és megrázta a fejét.

-         Mást is tudsz mondani? Vagy hazáig így fogunk beszélgetni? – Érdeklődött, nyilvánvalóan elégedetten.

Dax gyorsan utolérte, aztán felvette a tempót az összhatást egy kissé romboló hatalmas léptekkel. Na persze Nick nem is Dax kedvéért öltözött ki.

-         Neryshez mész? – Nyögte ki végül az első értelmes mondatát.

Nick oldalra nézett és bólintott, sőt, el is vigyorodott.

-         Hogy találtad ki? – Kérdezett vissza, nyilvánvalóan nagyon jó hangulatban volt. De Dax óvatos akart maradni, látta ő már ezt, aztán azt is, hogy lett belőle sírás.

-         Mentek valahová? – Kérdezett tovább anélkül, hogy feltűnő lett volna.

Nick megrázta a fejét.

-         Hát, ha rajtam múlik, nem. – Felelte titokzatosan.

Jadzia pislogott, ezt már nem tudta követni.

-         Akkor minek a ruha? – Csúszott ki.

Nick megállt és egy ideig méregette, talán azon gondolkodott, megoszthatja-e vele a tervét. Jó, ezt még ő sem gondolta komolyan.

-         Design. – Válaszolt tömören, valójában semmit nem elárulva.

Dax egy ideig elgondolkozott, hogy vajon mennyire kellemtelen, hogy akkor ő ezt most nem érti, aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha utoléri a barátját, mert innen nem fog többet megtudni.

-         Akkor csendes vacsora otthon? – Forszírozta tovább, ahogy beérte a gépészt.

Nick ránézett, aztán elmosolyodott, majd hirtelen megállt, mert ő tulajdonképpen meg is érkezett.

-         Ja. Olyasmi. – Felelte. – Na, jó éjt Dax! – Mutatott az ajtóra, amin bemenni készült.

Dax pislogott, aztán hirtelen rájött, hogy ő tulajdonképpen akkor zavar. Így csak bólogatott és elérte a saját ajtójukat.

-         Oké. Jó éjt. Izé… – Hátrált be a saját szállására.

Nick csak elnevette magát, aztán elkomolyodott, nyelt, lenézett magán, és megigazította a szorosan a testéhez simuló ruháját. Végül csengetett.

Két mélybarna tenger tűnt fel, melyek pillanatról pillanatra csökkentek, ahogy a közepükön két feneketlen, ébenfekete mélység tágult jól láthatóan, ahogy igyekezett befogadni a látványt. Nick pedig csak azt érezte, ahogy a szíve gyorsulni kezd, mert valójában hihetetlenül izgult, hogy jól választott-e, és nem tudta, tetszeni fog-e Nerysnek. De úgy tűnt, hogy tetszett, mert a pillanatokból lassan egy perc lett.

-         Bemehetek? – Kérdezte halkan.

Amire Nerys végül felemelte rá a tekintetét, aztán hátralépett.

-         Wow…

Nick félénken elmosolyodott, ami valójában jól állt neki, igaz, Nerys szerint abban a pillanatban minden jól állt volna a párjának.

-         Ezt ma már mondták nekem. – Felelte végül egy vigyor kíséretében. Aztán elkomolyult és végigmutatott magán. – Tetszik? – Kérdezte, és tényleg bizonytalannak tűnt.

Nerys közelebb lépett, aztán hátrébb, ahogy rájött, hogy ezt a látványt még nézné egy kicsit, aztán bólogatott.

-         Te viccelsz? Ez… - Állt meg, aztán felemelte a fejét és végül egész közel lépett, nem zavartatva többé, hogy ő csak az egyenruhájában volt, bár felső nélkül. – gyönyörű vagy. – Nézett fel nagyon komolyan a szinte fájdalmasan ragyogó égkék szemekbe.

Erre Nick mélyen elpirult, és el is fordította volna a tekintetét, ha ezúttal nem lett volna mindennél fontosabb, hogy maradjon. Így nehezen, de állta a zavarba hozó mélybarna szemeket.

-         Ö… örülök. – Motyogta az orra alatt. Hirtelen nem nagyon tudva mi mást mondhatna.

Nerys végül egészen közel lépett, és a két szabadon hagyott gépészvállra rakta a karjait, úgy, hogy a kezei beletúrhassanak a szőke tincsekbe.

-         Mi az alkalom? – Kérdezte, hirtelen rájőve, hogy a párja valamire készül.

Nick erre egy ideig csak nézett rá, az arcán és a szemeiben furcsán intenzív tekintettel. Végül vett egy mély levegőt. Az egész úgy nézett ki Nerys számára, mintha még utoljára végiggondolt volna valamit. Végül a gépészkezek is megtalálták a vékony bajori derekat.

-         A… adni szeretnék valamit. – Kezdte bizonytalanul. Amire Nerys kezei előrébb csúsztak, hogy a nyaka és az arca két oldalán pihenjenek, könnyedén simogatva. De nem szólt közbe. – Sokat gondolkodtam, mi lehetne. – Folytatta. – Aztán eszembe jutott, hogy te mindig is… - Akadt el, ahogy belevörösödött a Nerys számára még ismeretlen folytatásba. De azért valahogy összeszedte magát. – Hogy ööö… te mindig ki akartad próbálni fordítva… - Nyögte, hirtelen rájőve, hogy ezt ő nem egészen így képzelte el.

-         Nick, miről beszélsz? – Nerys nem értette, de a tekintetből, és Nick ruhájából ítélve szerette volna érteni. Na és főleg megkapni, akármi is volt az a titokzatos ajándék.

Nick elvörösödött újra. Aztán beljebb lépett, de nem engedve el Neryst, leült a kanapéra, és a kezébe vette a bajori kezeket.

-         Tudod… az izét… - Jutott el idáig, és tényleg nem értette, hogy akkor most miért is lett hirtelen olyan szégyenlős. – Hogy te viseld. És én legyek a befogadó. – Próbálta mindenhogy elmagyarázni, anélkül, hogy konkrétan ki kelljen mondania.

Nerys pislogott, aztán rájött. Aztán nyelt, végül elvörösödött, keresztbe tette a lábait, majd vissza, legvégül eljutott a teljes jelentés a tudatáig. És az is, hogy ő maga miért is nem forszírozta soha igazán, mindegy mennyire izgatta egyébként a dolog.

-         Nick… ez kedves, de… uhh. – Jutott el idáig, aztán rájött, hogy ezzel a hanggal nem fog sokra menni. Hát megköszörülte a torkát és újra próbálta. – Sq’wan, nézd. Nem kell csak azért, mert…

-         Nem, Nerys! – Jött a kissé túl heves közbevágás. Aztán a gyors lenyugvás. – Én akarom. Mindig is érdekelt, csak tudod, még sosem, és egy kicsit ijesztő, és… fura, de szeretném. Nem csak, mert érdekel, hanem mert szeretném, ha megtapasztalnád, amit eddig én. Értesz? – Próbálta elmagyarázni, ami magában sokkal egyértelműbbnek és főleg koherensebbnek tűnt.

Nerys vett egy mély levegőt, amely elsősorban jó szolgálatot tett, hogy megfékezze valamelyest az elszabaduló reakcióit. Ami tálcán lett elényújtva az régi fantáziája volt, és csábító, átkozottul az. De. Mindig ott van egy átkozott „de”.

-         Nick, Sq’wan. Én… nézd, te sosem voltál még férfival. – Kezdte lassan, és láthatóan keresve a szavakat. – Nyilván, mert nem esne jól. Nem kell csak miattam. Arról nem is beszélve, hogy ez más, mint két ujj. Én nem emlékszem, hogy annál több lett volna valaha is. És akkor akár fájdalmat is okozhatok. – Hát ő még emlékezett, hogy tudtak ők valaha nyíltan beszélgetni erről is. – És azt nem szeretném.

Nick közelebb húzódott, és felemelte Nerys kezeit.

-         Egyrészt volt már három is. – Ellenkezett félkomolyan, aztán inkább elkomolyodott. – Másrészt veled lennék, nem férfival. Harmadrészt pedig szeretném. Kérlek. Az hihetetlen érzés, és szeretném megmutatni, érted? Kérlek, bízz bennem egy kicsit. – Csúszott ki, ahogy későn hallotta vissza a saját szavait.

Nerys sokáig bámulta a párját, végül bólintott. A szemei újra nyíltan és mélyen ragyogtak Nickre.

-         Jó. – Egyezett bele hangosan is végül. – De azonnal megállunk, ha fáj. És azonnal szólsz, ha nem jó. – Fektette le az alapszabályokat.

Nick bólintott. És az égkék szemek felvillantak.

Nerys megrázta a fejét, és önkéntelenül is megnyalta az ajkait, mielőtt közel hajolt volna egy csókért. Ami mindössze csak az a csók volt, ami elmaradt az előbb a köszöntésnél.

-         Nerys? – Nézett fel Nick, ahogy nem számított az elhúzódásra.

Mélybarna szemek nyíltak rá.

-         Mi? Most? – Érdeklődött, mintha lett volna bármilyen komoly terve az estére.

Nick elmosolyodott, némileg átcsúszva a szerepébe. Aztán oldalra billentette a fejét, ártatlanul.

-         Amikor csak szeretnéd. – Ehhez járt volna egy Wesley-féle vigyor is, de az ezúttal elmaradt.

Nerys pislogott, aztán elvörösödött, végül megértette, mi folyik. Minek a ruha, és mi is pontosan az ő szerepe. És lassan felállt, nyújtotta a kezét, és felsegítette a párját. Aztán lassan, sőt, elegánsan elvezette a hálószobába.

 

Két precíz gépészkéz nyitotta ki a hosszúkás, sötét doboz zárját, hogy kivegye a műférfiasságot, egy kissé megilletődve, ezt nem ő szokta, de ezúttal megcserélődtek a szerepek, hát megforgatta, aztán felnézett az előtte térdelő Nerysre, akinek kitágult pupillákkal mélyülő szemei függtek a kezein. Mely kezek végül megtalálták az automata zárat, és felemelték, majd a helyére igazítva egy kis ügyetlenkedés után azért egész hatékonyan felcsatolták. Az eszköz pedig működésbe lépett, egy pillanatnyi ingert küldve a bajori középpontba, ami meglepte Neryst, egy apró hangot felcsalva a torkából. Aztán felvont szemöldökökkel nézett le először magán, aztán Nickre.

-         Na? Hogy áll? – Kérdezte egy grimasz kíséretében.

Nick igyekezett napirendre térni nem csak a látvány, de a kérdés felett is. Illetve a kényelmetlen tény felett, hogy tulajdonképpen egészen… érzéki.

-         Há’… tudod… - Kezdte, aztán megköszörülte a torkát. – Kezdelek érteni.

Nerys elmosolyodott, aztán felemelte az egyik kezét, felhúzva vele valamennyire a párja fejét, hogy megcsókolhassa, mely csók csak mélyült és mélyült, és hirtelen egyikük sem volt túl beszédes kedvében többé. Nick feltérdelt, legalábbis, akart, de Nerys hirtelen eltűnt egy fura hang kíséretében, aztán, ahogy megtalálta egy kissé messzebb, egy érdekes kifejezést viselt az arcán.

-         Nerys? Mi a baj? – Kérdezte, közelebb húzódva, tényleg nem értve mire az ugrás, honnan fogyott el ilyen hamar Nerys levegője, és mért néz ki úgy, mintha… Nyúlt előre és tesztelte az elméletét, megérintve, igaz csak alig a tényleg jól álló férfiasságot. Amire Nerys újra ugrott egyet, hirtelen veszélyesen közel kerülve ahhoz, hogy komolyan lehagyja a párját.

Nick csak elnevette magát, ahogy eszébe jutott, hogy ezzel ő is így járt az első alkalommal.

-         Nah, ’asszem az a negyven százalék neked egy kissé sok lesz érzékenységileg. – Jegyezte meg, még mindig küzdve a nevetéssel, de kinyúlt a vezérlőpanelért, leállítva egy biztonságos húsz százalékra.

Aztán közelebb húzódott, könnyedén visszazökkenve a hangulatba. Igaz meg is állt, várva, hogy Nerys közeledjen, valahogy az csak jobban illett az alkalomhoz.

Nerys végül összeszedte a lélekjelenlétét, a lélegzetét, és újra közelebb hajolt, még óvatosan ugyan, de aztán, ahogy a csók nőtt végül egészen közel húzódott, aminek a vége az lett, hogy Nick zavartan nézett le közéjük. Aztán fel Nerysre.

-         Nick? – Kérdezte, gyorsan lemondva a dologról, ahogy meglátta a zavart és bizonytalan kifejezést a gépész arcán. – Megálljunk?

De Nick felnézett, és kissé megigazította magát.

-         Ne. Csak fura. – Zökkent vissza, ahogy hirtelen zuhanni kezdett egyenesen a lassan hullámzó mélybarna tengerekbe.

Nerys felvonta a szemöldökét, és oldalra billentette a fejét.

-         Biztos? Csak szólnod kell és megállunk. – Akart teljesen biztosra menni. Még voltak kétségei és tényleg nem akarta semmivel megzavarni az éppen csak újraépülő kapcsolatukat, főleg nem valami ilyennel.

Nick bólintott, és végül hagyta a kezeinek, ha már mindkettő szabad volt, hogy vándoroljanak. Először ismerős, valóban Neryshez tartozó tájakon. Ahogy az ajkai is csatlakoztak, először csókolva Neryst, aztán keresve az út első lépéseit. Egészen, amíg Nerys el nem húzódott, átvéve a kezdeményezést. Végigutazott lágyan és az épp rácsatolt pótlékhoz képest túlságosan is gyengéden Nick arcán, aztán lejjebb. Ameddig térdelve kényelmesen elérhetett. Végül lágyan hátranyomta Nicket, és leheveredett mellé. Egyelőre csak a kezével és a szájával szeretve. Megadva minden lehetőséget, hogy visszalépjen.

De a szenvedély hamar megtagadta ezt a lehetőséget mindkettejüktől. Nick csak magához húzni tudta, csak belefeszülni minden érintésbe, felkínálni és kérni többet. És fordulni akart, átvenni, rohanni, száguldani előre. De a mozdulat felénél végül elakadt, ahogy a keze megtalálta az eszközt, ami minden érintést egyenesen Nerys középpontjába közvetített. S ezzel a tudattal végül egy tétova gépészkéz indult felfedezésre. Lassan, egészen bizonytalanul. De amikor egy apró hangot felcsalt ezzel Nerys torkából, felbátorodott.

Nerys behunyta a szemeit, nem is bírta volna nyitva tartani. Ahogy egészen hihetetlenül úgy érezte, mintha Nick keze a phar’ridges-e minden milliméterét simogatná. Ahogy minden érintés pontosan célba talált, egy kicsit intenzívebben is, mert nem találták el pontosan a beállítást. És nem kellett sok, hogy a csípője megmozduljon, és ne tudja már megállítani. Amire az érintés eltűnt, a precíz és gyönyörű gépészkéz eltűnt. De aztán hirtelen visszatért valami hűvössel. Amire végül kinyitotta a szemét és lenézett, aztán fel, a rámeredő égkék szemekbe és elmosolyodott. S ahogy Nick végzett és elrakta a tégelyt az útból, lassan megfordult, és leeresztette magát, hagyva, hogy Nick keze segítsen. És akkor megérezte, azt, amiről Nick beszélt, amit adni akart. Megérezte, és ez önmagában majdnem átlökte, majdnem felkapta és elragadta. De tartotta magát. Ahogy lassan körbeölelte valami forró és egészen sima. Nick maga. Beleremegett, ahogy figyelte, még félig öntudatlanul is figyelte, kutatta a fájdalom legkisebb jelét az égkék szemekben maga alatt. És mikor meglátott egy apró izmot megrándulni a felbámuló arcban azonnal megállt, mindegy, hogy a teste miért sikoltott.

-         Fáj? – Kérdezte, és a saját hangjának a mélysége küldött végig rajta egy újabb hullámnyi gyönyört.

Nick összeszorította a fogait, maga se tudta, hogy a gyönyörtől, vagy attól a szinte elhanyagolható fájdalomtól, amit érzett. De megrázta a fejét, és a két keze már Nerys csípőjén volt, tudatva, kérve, hogy folytassa. De Nerys nem mozdult, hallania kellett.

-         Nick, Sq’wan? Fáj? – Kérdezte újra.

-         Nem fáj. – Nyögte ki végül, hagyva, hogy a szenvedélytől szinte a felismerhetetlenségig rekedt hangjába türelmetlenség kússzon.

Nerysnek csak ennyi kellett, és végül folytatta, egészen lassan, egészen óvatosan. Talán sosem volt még ilyen gyengéd. S ahogy végül megérkezett, egy hihetetlen érzés áramlott végig rajta. És bármennyire mozdult volna a csípője, még nem tudott. Még zuhant bele a két szenvedélytől sötétebb égkék szembe maga alatt, és megvárta, amíg a két gépészkéz felcsúszik a hátán, átkarolva a nyakát, beletúrva a hajába. És akkor végül már nem bírt tovább uralkodni az elszabaduló szenvedélyen. Egészen lassan, belereszketve minden mozdulatba kezdett egy igézett ritmusba. Minden apró villanására figyelve a rámeredő szempárnak.

Nicknek akkor és ott semmi más nem számított, mint a felette hömpölygő mélybarna óceánok. Tudta, számított rá, hogy nem lesz egészen olyan, mint „normálisan”, de nem is érdekelte, csak az, hogy Nerys szemeiből ömlött rá minden érzés, amit eddig nem élhetett át, és ez megért mindent. Ez még képes volt gyönyört is hozni, ahogy döbbenten ébredt rá, hogy a testén minden mozdulat áthullámzik, egyre élesebben, és egyre több gyönyörrel, emelve őt is, bár nem olyan gyorsan, ahogy Nerys emelkedett. De közelebb húzta, csak csókolni akarta, amíg még a ritmus engedte.

Nerys minden atomján keresztüláramlott az a semmi máshoz nem hasonlítható érzés, amit a társától kapott, amit jelentett egészen közel lenni hozzá, a lehető legközelebb. Amit az jelentett, hogy egy egészen más módon, de legalább olyan valóságosan kapcsolódhatott vele. Hogy csak érezte maga körül, a legérzékenyebb része körül. És ez gyorsabban emelte minden eddiginél, az élmény, Nick szemei, az, hogy tudja, mindezt csak érte tette és engedte, mindez keveredve valami nagy egésszé. Amelytől nem csak ő emelkedett, hanem a tempó is, már nem is próbálta megállítani a csípőjét, már nem volt rá képes, magától mozdult. Egyre gyorsabban és gyorsabban…

-         Állj!

Mégiscsak volt valami, ami képes volt megállítani. Mert egy apró, egy vékony és alig hallható kérésre megállt minden, mintha maga az idő is megállt volna. Két értetlen, szenvedélytől viharos és a feloldozást elkeseredetten vágyó mélybarna szem meredt le értetlenül.

-         Nick… - Jött levegőtlenül, és benne volt minden, belecsúszott az is, amit Nerys nem akart és nem gondolt volna komolyan, ha tudott volna gondolkodni, de azt a képességét már rég elveszítette.

Nick keze csak kinyúlt, keresve, tapogatva a vezérlőpanelig, végül feljebb állítva az érzékenységet és intenzitást, és visszatérve Nerys hajába. Egészen magához húzva. Ahogy a másik keze az elkeseredetten mozogni akaró csípőt húzta egészen közel. Így Nerys teste egész súlyával rajta pihent.

-         Nerys, Kedves… - Próbálta suttogni, elkapva és összekaparva a lélegzetét, egy percre nem akarva feladni. Még ha ez így már egy kissé gyors is volt neki. – Csak ne mozogj! – Kérte halkan, és kezdett valami olyanba, amire Nerys csak kapaszkodni tudott.

A világ hullámzani kezdett, először azt hitte körülötte, aztán rájött csak egy része körül, gyönyört festve mindenhová, rázva, emelve, szeretve. Olyan magasságokig juttatva, amikről nem is tudott. És olyan nehéz volt nem mozogni! De Nick keze erősen tartotta a helyén. És nem volt képes így csak heverni, csak görcsösen kapaszkodni, és hagyni, hogy a torkából szabadon törjenek fel a gyönyör hangjai. Nem volt képes kérdezni, hogyan, nem volt képes megszólalni, csak tűrni, hogy az elviselhetetlenségig fokozódjon a nyomás a testében, feszítve és emelve. De aztán hirtelen a gépészkéz eltűnt, a fejénél jelent meg újra felemelve, tartva fel, nézve a szemébe, hirtelen valahogy a saját szeme is kinyílt, mert látta Nick, Sq’wan arcát, és akkor eltört, akkor eltört minden, és felrobbant. És robbant újra, és újra, minden hullámra maga körül, minden apró mozdulatra, amely valamikor újra kezdődött, és robbant és robbant újra, megütve újra, elsöpörve újra és újra! S csak, mikor már nem tudta hányszor, mikor már nem tudta hogyan kapaszkodjon az eszméletébe, akkor kezdett reszketni a világ, akkor kezdett hullámzani újra, és akkor vonaglott minden, akkor hallotta csak a saját kiáltását, a saját hangját újra, akkor hallotta meg Nicket, ahogy beszélt hozzá, akkor érezte a mindent elsöprő feloldozás mellett az erős karokat, amik tartották. Ahogy az utórengések lassan kezdtek enyhülni, hagyva, hogy vegyen egy apró lélegzetet, hagyva a szívének, hogy dobbanjon, hagyva a testének, hogy ellazuljon egyetlen apró kicsi pillanatra. S aztán zuhant, reszketve, remegve és minden bizalmával, minden szerelmével zuhant, egyenesen bele a párja karjaiba. Melyek olyan biztosan kapták el, olyan szeretettel és türelemmel ringatták, ahogy talán még soha.

Nick az életét tartotta a karjaiban, csak egyszer érezte így, ilyen élesen, csak egyszer volt Nerys ilyen kiszolgáltatott. De nem akart arra emlékezni, egyáltalán nem akart emlékezni. Csak tartani Neryst, csak soha nem engedni el. Csak soha többé nem hagyni senkinek és semminek, hogy ezt tönkre tegye. Mert ez volt minden. Minden, ami fontos volt, az itt volt ebben a fülledt kis szobában. Minden, amire szüksége volt, az ott volt, azokban a csituló hullámokat vető mélybarna tengerekben.

Lassan kezdett újra levegőt kapni, lassan beindult a szíve, hogy bepótoljon minden kihagyott dobbanást, lassan a teste ellazult, s az izmok kezdték megadni magukat. De a fejét végül fel tudta emelni, hogy bágyadtan nézzen le rá, csak neki felragyogó égkék szemekbe.

-         Sq’wan… - Kezdte, de beletörött a hangja, próbált nyelni, és megköszörülni a torkát. – ez hihetetlen. A Prófétákra, ez hihetetlen! – Suttogta, mert többre nem volt erje, aztán egészen komollyá vált a kifejezése minden erőtlenség ellenére is. – Köszönöm.

Nick felnyúlt, hogy kisimítson a büszke homlokból néhány csatakos vörösbarna hajtincset. S csak aztán válaszolt.

-         Nem, én köszönöm, hogy vagy nekem. – Mosolygott fel, s az ő hangja a helyén volt, erős, de fojtott. – Hogy itt lehetek melletted. Hogy… - Keresett lassan megnyugodó mélybarna tengerekben, s mikor megtalálta, amit keresett, egy kósza könnycsepp kezdett lefelé folyni az arcán. – köszönöm, hogy szeretsz. – Fúlt el végül, és húzta magához az amúgy sem sokáig magát tartani tudó Neryst. És csak elbújt. Ahogy mindig is szokott.

Nerys hevert, és kapaszkodott, s ölelt egyben. Mert végül, most először érezhette úgy, hogy amit itt és most bírnak, amit véres verejtékkel, rengeteg fájdalommal felépítettek újra, sokadjára is idáig, az stabilan áll, olyan erős alapokon, amire van értelme tovább építeni. És amire akar, sőt szüksége van tovább építeni. Egy bágyadt puszit nyomott a szőke tincsek közé, és tett egy mozdulatot, próbálva feljebb emelkedni, ahogy elért hozzá, hogy neki tulajdonképpen még lenne némi keresni, és viszonozni valója.

De Nick csak gyengéden az oldalára, majd a hátára fordította.

-         Cccsssshhh…- Jelent meg a száján egy hosszú és precíz gépészujj, ahogy tiltakozni próbált.

S aztán ugyanaz a gépészkéz csatlakozott a másikhoz és levették róla a most már felesleges eszközt, visszatéve a dobozába, majd anélkül, hogy bezárta volna, vissza a kis fiókba az ágy alatt, ahol egy gombnyomással beindította a mini szónikus zuhanyfejeket. S mindössze két másodperc múlva már vissza is tért, nem megszakítva a hangulatot. Lágyan magukra takarta a paplant, és egészen odabújt Nerys mellé.

-         Nick… te még nem… - Próbált ellenkezni még az alvás és az éjszaka ellen Nerys, de Nick felkönyökölt és fölé hajolt.

Aztán lassan elmosolyodott.

-         De… mindent megkaptam, ami kellett. – Suttogta, újra nagyon komolyan.

Nerys felemelte a kezét erőtlenül, próbálva végigtúrni a kócos szőke tincseken.

-         Csak adj egy pár percet. – Kérte nem értve miért is hagyta el az ereje. Ennél azért ő sokkal kitartóbb szokott lenni.

Nick megrázta a fejét, és lehajolt, hogy megcsókolja a párja homlokát, aztán visszahúzódott, hátrasimogatta a csatakos vörös tincseket, megsimogatta Nerys fülbevalóját. Aztán nekiállt elmagyarázni.

-         Nerys… - Kezdte egészen lágyan és mélyen. – ez hihetetlen volt. Szeretlek, és nekem nem kell most semmi más, mint, hogy átölelj, és a karjaidban alhassak. Jó? – Kérdezett a végén vissza egy apró, halvány mosollyal.

Nerys erre összevonta a szemöldökeit. Végül megjelent egy kifejezés, amit Nick még nem értett.

-         De… te nem… – Jutott el idáig, mert Nick megértette mi a probléma lényege.

És el is nevette rá magát egy kicsit.

-         Ami azt illeti, és ha ez megnyugtat, de. – Nézett le a párjára vigyorogva, aztán még hozzátette. – Nem gondoltad komolyan, hogy így mész el rajtam, és én csak fekszek itt, mintha mi sem történne? Nem vagyok fából.

Nerys ebbe belevörösödött, ami jól illett a hajához, még akkor is, ha az nedvesen inkább barnának tűnt. Aztán visszanyerte a lélekjelenlétét, még ha az hirtelen kissé álmos is volt.

-         Oké, de ezzel eljátszottad a lehetőséget… - Ugratta, aztán ásított egy hatalmasat, önmagát is meglepve vele. – Legalábbis mára. – Tette hozzá, miután a szeme sarkából ellenőrizte az időt, és megnyugodva állapította meg magában, hogy éjfél előtt volt. Tehát alszik pár órát, aztán úgyis felébred viszonozni.

Nick csak átmászott a saját oldalára, leeresztette magát, szorosabbra húzta a paplant maguk körül, elhelyezkedett és Nerys vállára hajtotta a fejét.

-         Akkor jobb, ha alszol, ha holnap újra akarod. – Jegyezte még meg, egy ásítást maga is eleresztve.

Nerys megfordult felé, és elhelyezkedett, szorosabban odabújva és átvetve egy lábát a gépészderékon, amit azonnal megbánt, de már nem maradt ereje a további nagyobb mozgáshoz, hát csak egy kissé igyekezett elhúzódni. Aztán ahogy rátalált a legkényelmesebb pozícióra, végül elaludt mindenféle „jó éjt Sq’wan” vagy hasonló nélkül. Igaz Nick ezt már nem jegyezhette meg, mert addigra már ő maga is békésen szunyókált.

 

Nos, Kira Nerys szavatartó lény volt, amit Nick ezúttal a saját bőrén is tapasztalhatott, ahogy reggel valami nagyon kellemesre ébredt, ami nem sokkal később átalakult valami még kellemesebbé, és végül egy az egész reggelt megrengető feloldozássá. Aztán szembe találta magát két rávillogó, felfelé tartó mélybarna szemmel. Egy önmagában az egész hormonháztartását újra felkavarni képes, árulkodóan csillogó szájjal, na és persze az egészet magába foglaló Kira Nerysszel, aki egészen úgy nézett ki, mint aki még nem csak, hogy nem végzett, de komolyan el se kezdte.

-         Uhhh. – Kommentálta az ébresztést a jó gépész. – Melletted élvezet felébredni. – Talált rá a hangjára, és a lélegzetére is.

Nerys csak elmosolyodott, ami felgyorsította az éppen csak önmagát beérő emberi szívet. Aztán megnyalta az ajkait.

-         Ezt örömmel hallom. – Felelte egy furcsa él, és egy még furcsább csillogás játszott a hangjában és a szemeiben.

Nick felvonta mindkét szemöldökét, de mielőtt bármiféle válasz után keresett volna, még lehúzta egy csókra a mosolygó ajkakat. S csak, miután megint problémái akadtak a levegővétellel nézett fel újra.

-         Tudod, utálom ezt mondani, de nagyon el fogok késni, ha nem megyek most. Még fel kell szednem néhány dolgot. – Kezdte, ahogy rájött, hogy neki tulajdonképpen még vissza kell ugrania a másik kabinba, illetve tulajdonképpen úgy is fogalmazhatna, hogy haza kell még ugrania, ha nem akarná ezt a helyet sokkal inkább annak a bizonyos otthonnak. És ebbe a gondolatba bele is veszett az újra alakuló hangulata.

Nerysé azonban nem, és nem csak azért, mert nem volt gondolatolvasó. Hanem, mert volt még egy utolsó kérdése. Amit egy ideje már tényleg fel akart tenni.

-         Egyszerűbb lenne, ha nem lennének két helyen a dolgaid… - Kezdte, egyszerűen csak nem bírva megállni, hogy ne húzza egy kicsit.

Hát Nick meredeken zuhanó hangulatán ez nem segített. Csak a régi ismerős fájdalom kezdett közelíteni, és már készült belémarni, amikor valami beférkőzött a még a reggeltől, na meg az első osztályú ébresztőtől kicsit nehézkesen működő elméjébe.

-         Mi? – Nyögte, semmi értelmesebbre nem lévén képes.

Nerys erre csak elmosolyodott, valójában éppen abban a pillantban szeretett bele a reggeli, kissé értetlen, és nagyon döbbent Nick Wesleybe. De persze ez egyelőre az ő titka maradt.

-         Lenne kedved haza jönni? – Tette fel végül azt a bizonyos utolsó kérdést. Azt, amelyik már annyira kikívánkozott belőle.

Nick pislogott, és annyira igyekezett megérteni! Annyira, hogy amikor elküzdötte a működni eléggé nehézkesen működő idegpályáin az információt az agyáig, az végül a szívénél kötött ki. S aztán nem tudta, hogy reagáljon. Legszívesebben ugrált volna, felkapta volna Neryst, és körberohanta volna vele az Állomást. De tekintve, hogy ő ott feküdt, Nerysszel magán, egészen mezítelenül, és még ahhoz képest sem szalonképesen, valamint Neryst sem mutogatná azzal az arccal másoknak, így kénytelen volt keresni valami egészen mást.

Némán magához húzta a gyönyörű és kissé kócos bajori fejet, Nerys egész testét és ölelte, mintha soha többé nem csak nem akarná, de nem is tudná elengedni. És halkan, egészen csendesen eleredtek a könnyei. Érezte terjedni magában még mindig a már jól ismert érzést, hogy ezt ő nem érdemli meg, erre ő nem méltó. Mintegy hullám kavarta fel és hasított fel maga után mindent. Egészen addig, amíg Nerys megérezte, hogy sír és felemelte a fejét, zavartan, aztán megértve, fürkészve, végül lehajolva és lecsókolva minden csepp a boldogságtól édesebb könnyet.

-         Hát persze… Köszönöm… Kedves, köszönöm… szeretlek. Úgy szeretlek! – Jöttek fel végül az első szavak, az első verbális reakció.

Nerys csak megtalálta a száját, és csókolta, elmondva mindent, végre képes volt újra elmondani mindent egy érintéssel, egy csókkal. Végre megtalált mindent, melyről volt idő, hogy azt hitte, örökre elveszítette.

 

-Prologue-

Érezte az arcát vad, gyilkos vigyorra húzódni, ahogy meglendítette a kezét, hogy a mellette elrohanó kardassziait leüsse. De aztán, ahogy tovább futott volna, kirázva a kezéből a kemény arccsont hagyta fájdalmat, észrevette, hogy a kardassziai nem csak mozog még, de fel is állna. Egy oldalpillantást vetett még az egész eddig mellette futó Furelre, aztán visszafordult. A mellkasában zuhogott keresztül az adrenalin, ahogy rávetette magát. A kardassziai felnézett rá. Egyetlen pillanatig állt csak meg, ahogy bámult abba a hüllőarcba. Milyen fiatal volt, még gyerek! De aztán nem érdekelte. Nem! Megölték az apját, elvették az otthonát, elvették az anyját, a testvéreit, a gyerekkorát, a mindenét!

Mindkét kezét felemelte, ahogy lesújtott a frézer csövével, aztán újra és újra. Csak addig állt meg, hogy a szemébe fröccsent hüllővért kitörölje. És ütötte tovább, és tovább, újra és újra lesújtva. Aztán hirtelen valaki megragadta a vállát. Hátracsapott, de egy ismerős hang végül megállította az ütést. Lupaza. Lupaza kérte őt, hogy hagyja, hogy hagyja békén, mert meghalt. Egy. Csak egy a millió közül! Felállt hát és rohant tovább. Véresen, mocskosan, gyilkosan. Minden vele szembe rohanó, zavarodott kardassziait lelőtt. Legyen az akárki, férfi, nő, gyerek. Nem számított. Mindenütt fényesen húztak keresztül a levegőben a frézer-, és diszruptorcsíkok. Akármelyik pillanatban, akármelyik is eltalálhatja. Hát futott, már nem nézve, már nem törődve hová lép, kit lő le. Csak ment és irtotta őket, futott, kúszott és mászott és lövöldözte le mind. Miközben arra gondolt, hogy igen, milyen nagy ötlet is volt a bomba, meg a meglepetés ereje. Hogy meg van zavarodva mind! Futnak, mint a gyáva patkányok. És lőtt és lőtt és lőtt! Amíg volt energia a tápcellában, amíg volt lendülete, hogy üssön, amíg volt ereje, hogy elég pontosan találja el a hüllőnyakukat. Amíg egy szempár az útját nem állta. Panaszos, talán, ha hároméves, értetlen és árva szempár…

Egy halk kiáltás, majd hangos, fájdalmas zihálás törte meg a szoba békés, nyugodt csendjét. Majd egy test emelkedett az előbbi mellé. Egy kar, majd a másik csatlakozott, hogy öleljék. Egy száj húzódott majdnem túl közel. Aztán megállt. Nem beszélt, csak állt és várt. Amíg a lélegzet, az előbbi felkavart, ziháló lélegzet le nem csendesült még egy kicsit. S csak akkor folytatta útját az eredeti cél felé. Halkan, alig-alig mozdulva érintett sós, verejtéktől nedves bőrt, majd végigutaztott a sötétségbe torzult arcon, az összeugrott vonásokon. Minden verejtékcseppet, minden könnycseppet felivott, ami csak az útjába került.

Aztán tovább mozdult, hogy megkeresse a résnyire nyílt, még ziháló ajkakat. De nem maradt, csak végigsimogatta őket, egészen lágyan, alig-alig érintve csak, ösztönöktől vezetve egyensúlyozva egy határon, amelyet sosem, soha, de soha nem léphet át, mert akkor összetör mindent.

Aztán egy halk, alig-alig hallható suttogás törte át a lehelletnyi távolságot ajkak és ajkak között. Talán a bajori fület sem érte el, mely egy perccel korábban is még emlékek keverte álomban hallgatta a saját keze által elvett életek halálsikolyait.

„Ssssshhh… vége van, elmúlt… itt vagy velem… itt vagyok… szeretlek Kedves… hallod? Szeretlek… nincs semmi baj… gyönyörű vagy… annyira csodaszép! Szeretlek… te vagy minden, de minden… maradj velem… maradj velem… szeretlek… szeretlek… nincs semmi baj… elmúlt, vége van. Már nem bánthat…”

S az ajkak, melyek eddig lehelletnyi távolságról suttogtak, még közelebb merészkedtek. Már érintették lágyan a cserepesre száradt, ziháló párjaikat. És újra kezdte, még mélyebben, még halkabban suttogott.

„Engedd el… engedd el Kedves… hagyd őket… Már pihennek… békében… a Próféták vigyáznak rájuk is. Nem fáj nekik semmi… Hallod? Már nem bántja őket senki. Te sem. Alszanak, békében, biztonságban. Nincs semmi baj. Megbocsátanak… megbocsátanak Kedves… Engedd el őket… ssshhhh… vége van… itt vagyok és szeretlek téged mindig… soha nem megyek el… soha többé nem hagylak magadra… Mindig vigyázni fogok rád…”

Haltak bele lassan a szavak a csókba. Mely nem ment messzire, csak megsimogatta a párja ajkait. Már nem ziháltak, már újra nedvesen, és egészségesen érintették. Aztán lassan hátrahúzódott. Kereste a szemeit, de nem találta. Fájdalom és csalódottság, tehetetlen segíteni akarás kúszott végig a mellkasában, de nem erőltette. Csak a kezét emelte, hogy végigsimítson az arcán, majd a vállára tévedve gyengéden kérdezzen rá, hogy mit szeretne. Kimenni, zuhanyozni, vagy visszafeküdni. És hatalmas súly emelkedett fel az emberi szívről, ahogy a keze alatt a váll engedett. Ellazult és visszahullott az ágyba.

Követte óvatosan, és fájdalmasan elmosolyodott, ahogy a párja odafordult és hozzábújt. Nem nézett rá, nem beszélt hozzá, nem mondta el sosem, hogy mit álmodik ilyenkor. És ez fájt. Fájt önmagáért, fájt érte, fájt a gyógyulásáért. De megértette. Hát találgatott mindig. Egy kicsit mindig mást és másképp suttogott. És úgy tűnt, egyre jobban megy. Úgy tűnt egyre közelebb kerül valaminek a megértéséhez, amit sosem érthet meg igazán, amit soha senki nem érthet meg teljesen. Amit ő is csak enyhíteni tud, meggyógyítani teljesen, bármennyire is az volt a cél, sosem.

Hát visszahelyezkedett. És ölelte. Magukra húzta a paplant, olyan mélyre rejtve el a párját, hogy ne lássa senki, olyan mélyre bújtatva, hogy a lelkiismerete se találjon rá. És végül, sokára, percek, vagy órák múlva érezte, hogy ellazultak az eddig pattanásig feszült izmok. És bár a párja most visszaaludt és ezért hálát adott a Prófétáknak, de ő nem tudott. Nem tudott, mert egy felismerés nehezen, és mégis jólesően, a világot megrengetve süllyedt le a mellkasában. Hát ezért… ezért volt képtelen hazudni neki. Mert ha akármiben is hazudna, hogy mondja akkor, hogy hitesse el vele ilyen eldugott, démonoktól kísértett éjjeleken, amikor Kira Nerys sikoltva riad fel, verítékben és a saját bűntudatában, idegen lények, idegen halálának vérében úszva, hogy attól még értékes, attól még gyönyörű, attól még szereti, attól még sosem hagyja el. Mert nem veszíthették el ezeknek az elsuttogott, soha a kettejük ajkai közül ki nem került szavaknak a hitelét.