-Epilogue-

Quark bárja nyüzsgött, ahogy mindig, a hangulat is szinte kézzelfoghatóan jó volt. A Dabo kerék vidáman pörgött, és a főgépész meg mert volna esküdni rá, hogy többször nyertek rajta, mint eddig.

Csütörtök este volt, és mint minden csütörtökön, a főtisztek ezúttal is ott ültek körben a törzsasztaluknál, beszélgetve és jól szórakozva. Hosszú idő óta, most először hiánytalanul, és jókedvűen.

Jadzia Dax parancsnok egy igen elégedett arckifejezéssel dőlt hátra, és csillogó szemekkel vizsgálta a vele szemben helyet foglaló párt.

-         Akkor kereshetek másik lakót Nick kabinjába? – Kérdezte magával valójában igencsak elégedetten. Ugyan beverte jónéhányszor az orrát az elmúlt időszak alatt, de nem bánta meg. Végül is, jó munkát végzett.

A kérdés már jó néhány hete fúrta az oldalát, mióta az Állomás parancsnoka és a főgépésze kibékültek, és először késtek el reggel a szolgálatból.

Aztán megkezdődött az a hetekig tartó egyszer fent egyszer lent játék. Amely csak sokkal nehezebb volt ahhoz, hogy játéknak lehessen hívni. Ami megviselte mindkettőt, és a környezetüket is. De azért mindenki láthatta, vagy legalábbis utólag úgy tűnt, hogy kisebb nagyobb kihagyásokkal, kisebb-nagyobb visszaesésekkel, de azért biztosan tartottak vissza egymás felé. És vitathatatlanul látszott rajtuk a napról napra erősebbé váló kötelék. És ennek mindenki örült, aki ismerte őket, még akkor is, ha a főnöknek még sokat kellett dolgoznia a megrendült bizalmak visszanyerésén, hiszen nemcsak Nerys bizalma, de másoké is komoly károkat szenvedett.

-         Hát azt hiszem igen… - Nézett rá mosolyogva a párjára Nick, és az arcáról lerítt az a hihetetlen rajongás, amely sokak szerint hasonlatossá tette őt egy kiskutyához. Persze ez az elmélet azonnal megdőlt, amint Nerys viszonozta a tekintetet és rámosolygott a párjára. Igaz benne is azért még komoly nyomokat hagyott az elmúlt időszak, de számára is kezdett helyre állni a világ, s az ő szemében is eltéveszthetetlenül ott volt a szerelem.

-         Igen. – Bólintott, miközben megszorította az övével összekulcsolt gépészkezet.

-         Látom, ünnepelünk! – Jelent meg jó érzékkel Quark is, és lerakott eléjük egy tálcányi pezsgőt. – Csak fogyasszák nyugodtan, ezt a kört Dr. Bashir fizeti. – Jelentette be, amire a jó doktor vágott egy elkámpicsorodott arcot, de azért felvett egy poharat és az újraegyesült párra emelte.

-         Az új kezdetre. – Mosolygott rájuk. És erre mindenki koccintott.

-         És mikor költözik vissza? – Érdeklődött Latara őrnagy, ahogy letette a poharát.

Nick ránézett, és egy ideig kísérletezett azzal, hogy le tudja-e törölni a makacsul mindig visszaugró mosolyt az arcáról, de nem sikerült.

-         Holnap, szolgálat után. – Felelte, és kicsit közelebb húzódott Neryshez.

Ez volt az a pont, ahonnan már, ha még közelebb megy már az ölében ült volna, ami azért változatlanul tabunak számított, már a kapcsolatuk legelejétől, bárhogy is örültek egymásnak a régi szabályok azért megmaradtak.

-         Uhm… Quark! – Nézett fel Kira hirtelen elkomolyodva a ferengire, aki még mindig ott lődörgött az asztaluk közül.

-         Ezredes? – Fordult felé Quark, és hirtelen kezdett rossz érzése lenni.

-         Tudom, hogy mi uhm… nem kedveltük mindig egymást… - Kezdte kissé zavarban.

-         Egészen pontosan ön nem kedvel engem Ezredes. – Javította ki a szintén egyre inkább zavarba jövő ferengi.

Amire Kira irritáltnak kinézve bólintott.

-         Mindegy. A lényeg, hogy tartozom magának. – Ez volt a legtöbb, amit mondani tudott a ferenginek, úgyhogy gyorsan a többiekhez fordult. – Ahogy mindegyiküknek. Köszönöm.

-         És én is. – Csatlakozott Nick és simogatta meg Nerys haját, hátrafésülve a füle mögé, megkeresve a tekintetét, amiből aztán már nem is akart, de nem is tudott szabadulni.

Egy pillanatra mindenki meghatódottan figyelte a jelenetet, amit ezúttal is Dax oldott meg.

-         Nah most megcsókoljátok egymást vagy nem? Annyi köszönet elég. – Jelentette ki mosolyogva.

Nerys elpirult, és rögtön utána Nick is, aki azért odahajolt a társához és tétován megcsókolta. Aztán készült visszahúzódni, tudva, hogy az Ezredes sosem engedett ennél többet, ha nem voltak egyedül. Azonban hamarosan ott találta magát egy részegítően heves, arcpirítóan mély és mindenét felkavaró csókban.

Aztán, ahogy véget ért a hosszú pillanat, és kinyitotta a szemét csak pislogott, majd még egyet, s ahogy a víziója kitisztult szembe találta magát Nerys mosolyával, amitől muszáj volt még egyet pislognia, majd hallotta a barátaiból feltörő nevetést. Még Worf is hangosan nevetett, pedig továbbra is ott szokott teremni valaki, persze egészen véletlenül, ha a főgépésznek a klingon parancsnok közelében akadt dolga.

 

Nick egy egész visszafogottan kis dobozzal a kezében állt Kira, illetve egy lépéssel később újra a közös szállásuk ajtajában és szó szerint a füléig ért a szája. Aztán szembe találta magát Nerys komoly, intenzív tekintetével, és ő is elkomolyodott.

-         Biztos vagy benne? – Kérdezte, hiszen még mindig ott munkált benne az ilyen és ehhez hasonló pillanatokban az önvád, lelkiismeret-furdalás és szorongás. De most már kevésbé bántón.

-         Igen. – Bólintott Nerys határozottan, bár neki is vissza kellett küzdenie egy hullámnyi szorongást. De sokszor már elég volt csak ránézni a párjára, megfogni a kezét és orrba is tudta vágni a kellemetlen érzéseket. A bizalom talán még nem ragyogott úgy, ahogyan régen, de arról tudta, hogy fel fogják építeni, mindenképp. És így, ezért elég volt, hogy visszatért az a semmi mással össze nem téveszthető forróság a mellkasába, a hozzá tartozás és az otthon érzése. Mert néha, az alatt a pár nap alatt, amíg Nick és ő maga is összeszedte a bátorságát, hogy a kimondott igenből valódi költözés legyen, az alatt mintha napokba sűrítve újra élte volna a kapcsolatukat. Nick olyan volt, mint régen, ugyanaz a ha kell felnőtt, elvhű Csillagflotta tiszt, egyébként pedig egy nagy gyerek. Eszébe jutott hirtelen, ahogy nézte az ajtóban, gyámoltalanul előtte álló párját, hogy hogyan ébresztette két nappal korábban reggel. És persze, ezt Nick sosem fogja tudni, de azt a reggelt sosem felejti el neki, azért a reggelért nem csak beleszeretett újra, de mindig hálás lesz neki. Még akkor is, ha még mindig zsibbadni kezd az orra, akárhányszor eszébe jut Nick jobb könyöke, ami ugye nem akarattal landolt az orrnyergén, csak egy jól kivédett, elcsúszott csiklandozás-próbálkozás eredményeképp. – Gyere haza! – Mosolyodott el újra, és ellépett az ajtóból.

Nick úgy lépett be, mintha a Bajori Templomba lépne, s úgy érezte, ennél nem érheti nagyobb megtiszteltetés. És állt ott a nappali közepén, körbefordulva többször is, még mindig tartva a dobozt, és itta magába az érzést, hogy valóban otthon van.

-         Egész pontosan meddig akarsz ott állni? – Kérdezte Nerys karba tett kézzel, az időközben elfoglalt egyik fotelből, ahol a lábait a karfán átvetve ült.

-         Uhm… - Fordult oda a gépész, aztán hirtelen valóban nagy szükségét érezte annak, hogy lerakja a dobozt, mert a térdei kezdték megadni magukat.

Nerys felállt, és lassan elindult Nick felé, majd megkerülte a még mindig lélegzetvisszafojtva álló gépészt és hátulról átölelte.

-         Rakd azt le. – Súgta az emberi fülbe, ahogy a kezei elindultak Nick testének elülső részén a felfedezni a valóban, már rég, reggel óta nem látott vagy érzett tájakat.

A gépész engedelmeskedett és lehajolt, hogy lerakja a dobozt, miközben Nerys továbbra is a feladatára koncentrált, csak most már nem az elülső, hanem a hátulsó részén a párja testének, végül is azt sem látta már reggel óta.

Nick, amint a két keze szabad lett, szembefordult a párjával és magához húzta egy lélegzetmegállító csók erejéig. Amit újabb és újabb követett, ujjak hajtincsekbe túrtak, ahogy Nerys elkezdett előre lépegetni, amerre a hálószobát gondolta. Nick örömmel kezdett hátrálni, egy pillanatra nem engedve el Nerys ajkait.

Ennek aztán az lett a vége, hogy a gépész elvesztette az egyensúlyát, és mindketten átestek az elfelejtett dobozon.

Jóízűen egymásra nevettek, de egy pillanatra sem volt már képes megállni egyikük sem, hát ha nem jutnak el az ágyig, akkor teljesen megfelel a nappali is.

Nerys felegyenesedett, lovagló ülésben Nick felett, és türelmetlenül elkezdte kibontani a gépész egyenruhájának az elejét. Nick erre felemelkedett, hogy egy rántással lesegítse a bosszantóan makacs ruhadarabot.

-         Vezérlő Kira ezredesnek. – Kelt életre Kira kommunikátora Jadzia Dax parancsnok hangján, amire két irritált sóhaj következett. Mintha Jadzia, miután jól végezte dolgát, már nem is hagyott volna nekik semmi időt, hogy kiélvezzék az erőfeszítések és kemény munka gyümölcsét.

-         Hagyd a fenébe! – Próbálta meggyőzni az épp nem szolgálatban lévő Állomásparancsnokot Nick azonnal, hogy ő sokkal érdekesebb elfoglaltságot tud, mint holmi munka, amifelől Nerysnek nem is volt semmi kétsége.

-         Tudod, hogy nem lehet Sq’wan. – Csókolta meg még egyszer a gépészt, aztán egy pillanatra újra elfeledkezett a világról, ahogy Nick ajkai végigutaztak a nyakán.

-         Vezérlő Kirának, válaszolj, kérlek! – Szólalt meg újra a már majdnem elfelejtett jelvény. Talán Jadzia mégsem csak kitolni akar velük, esetleg, netán, ha már hivatalosan hívja, akkor lehet mondjuk hivatalos ügy is.

Nerys egy hatalmas és tényleg dühös sóhajjal tápászkodott fel, hogy fogadja a hívást.

-         Itt Kira. – Kiabált bele, amitől szinte érezhetően visszavett a másik oldalon a Bétát irányító Dax.

-         Kira, fel kéne jönnöd, Ross admirális az irodában vár, és sürgősen beszélni akar veled.

Kira azon nyomban átváltott parancsnoki módba, és még igazgatta a ruháját, miközben elindult az ajtó felé, nyomában szorosan a párjával.

-         Máris ott vagyok. – Zárta el az Ezredes a komcsatornát és érte el az ajtót egy időben.

-         Hé, Nerys… - Szólt utána Nick és kapta még el egy gyors, de annál mélyebb csókra.

-         Sietek vissza. – Ígérte az Ezredes, miközben megnyalta az ajkait, és kilépett a folyosóra.

Nick egy mély sóhajtással nézett utána, aztán visszafordult, hiszen még ki kellett pakolnia.

 

-I-

Kira belépett a Vezérlőbe, keresztülrohant rajta, vetett egy sötét pillantást Dax felé, aki tényleg úgy nézett ki, mint aki sajnálja a zavarást, de igazából mindketten tudták, hogy ez nem az ő hibája.

Aztán Kira felrohant a lépcsőn, egyenesen be az irodájába, ahol már Ross admirális várta olyan ábrázattal, amitől azonnal elpárolgott az Ezredes haragja.

-         Kira ezredes… - Nézett fel a gondolataiból Ross és sétált el az ablaktól.

-         Üdvözlöm Admirális. – Bólintott Kira udvariasan, egy kézmozdulattal hellyel kínálva az Admirálist, amit az egy fejrázással elutasított. – Mi történt? – Kérdezte azonnal az Ezredes.

Ross egy hatalmas sóhajtással belekezdett.

-         Egy héttel ezelőtt eltűnt egy hajónk a Gamma Quadránsban. Aztán két napra rá, az is, amelyiket utána küldtünk. A harmadik hajó még el tudott küldeni egy szubtérüzenetet. – Kezdett bele a történetbe, majd állt meg, nem nagyon akarózva folytatni.

-         Mi állt benne? – Kérdezte Kira, és érezte, ahogy a rossz előérzet szétárad benne. Valamint düh, hogy valamiből igencsak kihagyta nem csak őt, de az Állomást és a Bajort is a mélyen tisztelt Csillagflotta vezetés. De egyelőre az előbbi jóval erősebb volt.

Az Admirális beletúrt a rövid hajába, aztán megvakarta a feje hátulját, nyilvánvalóan nem érezte túl jól magát.

-         Egy Awalon flotta közelít a Féregjárat felé. Majdnem ezer hajóval. – Közölte aztán úgy, mintha rosszul érezné magát, pedig az nem fordulhatott elő vele, már csak azért sem, mert az admirálisok nem érzik rosszul magukat, illetve nem mutathatják.

A kijelentést pedig csend követte. Kira önkéntelenül is tett egy lépést hátra, ahogy az agya feldolgozta az információt. Aztán még sokáig nem szólalt meg, akkor sem, amikor a fejében már elkezdte számolgatni az esélyeiket.

-         Ezer hajóval? – Kérdezte végül meg szárazon, remélve, hogy az Admirális rosszul mondta, vagy ő értette el.

-         Igen. – Bólintott Ross. – Már útban van ide egy flotta, amelynek a feladata a lelassításuk, de ha az nem sikerül… - Hagyta függőben a mondatot.

Kira egy percig csendben állt és bámulta a padlót, amíg feldolgozta az információt, és számba vette a lehetőségeiket.

-         Admirális, nem fogom engedni, hogy bezárják a Szentélyt. – Jelentette ki aztán veszélyesen alacsony hangon.

-         Nem, az nem megoldás. A hírszerzésünk úgy tudja, hogy rendelkeznek transztértechnológiával.

-         Hogy mivel? – Csattant fel Kira, és kezdett újra dühös lenni. Legszívesebben ott helyben leütötte volna az Admirálist. De aztán valahonnan a józanész győzött, azonban a hangerejét ez nem vette lejjebb. – És erről a kormányom miért nem tudott eddig!? – Kérdezte, aztán visszavett, és hátralépett. – Egyáltalán tudjuk, mit akarnak? – Kérdezte halkabban.

Amikor Ross nem válaszolt azonnal, az előbbi rossz előérzete minden eltelő másodperccel exponenciálisan fokozódott.

-         Nyugodjon meg Ezredes, az nem segít, ha nekem ugrik. – Próbálta lenyugtatni, de mintha fáziskésésben lett volna. – És válaszolva a kérdésére nem. Nem tudjuk. Csak sejtéseink vannak.

-         Mégpedig? – Kérdezte Kira kezdve újra elveszíteni a türelmét. A nyugodtsága meg már rég nem volt meg. Lehetett választani, hogy kire haragszik jobban, az Awalonra, vagy a Csillagflotta Parancsnokságra. Vagy minkettőre. Mindenesetre tombolt belül és csak a rutinja miatt nem tört még ki, és volt egy olyan érzése, hogy nem is fog.

-         Talán a Föderáció, vagy valamelyik másik nagyhatalom. A Romulánok, vagy Klingonok, esetleg a Breenek.

Kira elkezdett időközben fel-alá járkálni.

-         A Breenek? – Kérdezte, - Nem kezdődtek tárgyalások a…

-         Ezredes! – Emelte fel az Admirális a kezét. – Erre most nincs idő. Ezer hajó közeledik, mégpedig gyorsan, és ha ideérnek, akkor az Állomás nem fog megállni ellenük.

Az Ezredes erre felkapta a fejét.

-         Egy pillanat, mit akar ezzel mondani? – A rossz előérzete tovább nőtt, és ettől csak még irritáltabb és még idegesebb lett.

-         Nézze Ezredes. Ha az Awalon átverekszi magát a kiküldött flottán, akkor önöknek el kell hagyni az Állomást, különben az égvilágon semmi nem marad belőle.

Kira erre veszélyes mértékben sápadt el. De hát a rossz előérzetének mindig igaza volt, miért pont most lett volna kivétel?

-         Ezt nem mondhatja komolyan, akkor a Bajor gyakorlatilag védtelenül marad! – Csattant fel, ahogy visszanyerte az egyensúlyát.

De az Admirális türelmes volt, na meg volt már szerencséje a Kira Nerys féle kitörésekhez, így hát csak higgadtan megrázta a fejét.

-         Nem, pont ellenkezőleg. Az Awalon nagyobb célpontokra megy. Ha a Deep Space Nine az övék, nem fogják megtámadni a Bajort, mert bocsásson meg, de túl kis hal.

-         És mi van, ha téved? – Vágott vissza Kira azonnal. – Ha nem is sokat tudunk róluk, azt biztosan, hogy nem úgy gondolkoznak, mint mi. És egyébként is miért nem küldenek egy flottát az Állomás védelmére? Miért nem védik meg a Bajort?! – Emelkedett a hangja, és ennek hatására el is kapta a perifériája szélén a Vezérlő teljes legénységét befelé nézelődni az ajtón. Erről is leszoktatja őket egyszer, ha ennek az egésznek vége lesz.

Ross elkeseredett ábrázattal rázta meg a fejét.

-         Nézze, ha csupán a Féregjáraton keresztül tudnának jönni, akkor igen. De a transztértechnológiával szinte bárhonnan jöhetnek. Nincs annyi hajónk, hogy a Föderáció egész területét erővel védeni tudjuk egy ilyen ellenségtől. A Bajor egyetlen esélye, ha kimarad ebből, akármit is akarnak. És ha háború lesz, akkor a lehető leggyorsabban semlegességet hirdet. – Rázta meg a fejét. – Shakaar miniszterelnök is egyetért, egy órája beszéltem vele.

Kira hallgatott és elkeseredetten próbált kitalálni valamit. De semmi használható nem jutott az eszébe. Mert vitatkozhatott volna, megvádolhatta volna az Amdirálist, hogy a Föderáció magára hagyja a Bajort, a leendő tagját, és felhozhatott volna még ezer vádat és érvet. De ezer hajó jött, ezer olyan hajó, amiből ő már látott, ezer olyan hajó, aminek pontosan tudta az erejét, talán ő egyedül. És tudta azt is, hogy ebben a pillanatban csak nincs értelme vitatkozni. Se idő. Ebben a pillanatban tenni kell azt, ami stratégiailag a leghelyesebb.

-         Mikor kapunk hírt a kiküldött flottáról? – Kérdezte, immár az elméjének frissen beindult stratéga része lenyugtatta az ütni kész temperamentumát.

-         Akármelyik percben. – Válaszolta az Admirális üresen.

És tényleg örült, sőt, le is lett volna nyűgözve a nem várt önkontroll és higgadtság láttán, ami fejlődés volt, méghozzá jó és lenyűgöző fejlődés, de ezer Awalon hajóval, amely a Föderáció felé tartott, csak nem volt kapacitása örülni.

 

Amikor a főtisztek kommunikátora egyszerre szólal meg, hogy „Minden főtiszt a Konferenciaterembe” akkor abban a pillanatban már mindegyikük szokta tudni, hogy baj van. Ahogy most is. Egyenként jelentek meg, komoly arccal, teljesen az előttük álló feladatra készülve, bármi is legyen az. Mikor az utolsó Nicole Wesley hadnagy is megérkezett, végül minden elcsendesült, csak Kira küldött még egy kemény tekintetet a főgépésze felé a késésért, aki ezt egy lágyabb, pimaszabb tekintettel viszonozta, és elkezdődött.

Ross admirális volt, aki ismertette velük a helyzetet, és elmondta a legfrissebb híreket is: A kiküldött hajóflottából nem tért vissza egy sem. A parancs pedig innentől kezdve az Állomás lehető leggyorsabb evakuálása, és a Föderáció visszahúzódik hivatalos föderációs űrbe, a Bajori Militia tagjai pedig visszamennek a Bajorra. De az Állomáson fog maradni egy kis ’meglepetés’ a támadóknak. A főtisztek feladata pedig ennek a meglepetésnek a kiötlése és az evakuáció koordinálása.

Körülbelül tíz perc alatt végzett is az Admirális. Mindenki döbbenten ült a helyén, nézve maga elé, vagy az Admirálisra, próbálva kitalálni valamit, nem sok sikerrel. A főgépész azonban az ezredesét nézte, aki komor arccal, egyetlen szó nélkül ült a helyén és bámult maga elé. Aztán a gépészelme kezdte végiggondolni az egészet.

-         Egy pillanat! – Szólalt meg, megtörve ezzel a beállt csendet. – Nem gondolhatjuk komolyan, hogy feladjuk az Állomást! Biztos, hogy van valami oka, hogy nem transztéren keresztül jönnek, legalább addig meg kellene próbálni tartani, amíg kiderül, hogy tényleg birtokukban van a technológia.

-         Sajnálom Hadnagy, de ez a Parancsnokság döntése. – Rázta a fejét Ross. – Inkább koncentráljon a feladatára. – Tette még hozzá, egy kicsit idegesen. Már amúgy is mindenki ideges volt.

Wesley előre hajolt és újra próbálta.

-         Admirális itt nem csak a Bajorról van szó, hanem több perembolygóról is! Egy ilyen stratégiai értéket hatalmas hiba feladni!

-         Hadnagy, nem mondom még egyszer, parancsot kapott! - Figyelmeztetett Ross újra, ezúttal a hangja jól kivehetően erővel visszafogott volt.

A gépész azonban nem értett egyet, és nem fűlött a foga a meneküléshez sem. Ő nem ezt tanulta az előző és a jelenlegi felettesétől sem.

-         Admirális, minden tisz… - Kezdte újra, de már nem volt esélye befejezni a mondatot.

Kira csattant fel, csúnyán.

-         Elég volt! Megkapta a feladatát, foglalkozzon azzal! – A hangja hideg volt, és nem csak Wesley hátrált meg tőle, hanem mindenki más is elcsendesedett a teremben.

A főgépész lehajtotta a fejét, de azért nem kerülte el a figyelmét, hogy nem ő volt ott egyedül a menekülés ellen.

-         Mi lenne, ha egy computervírust hagynánk itt? – Kérdezte Dax parancsnok megérezve, hogy tovább kell vinnie a megbeszélést.

-         Ez jó ötlet Parancsnok. – Helyeselt az Admirális.

-         Kell hozzá a főnök. – Tette hozzá Dax, aki első tisztként gyorsan szerette volna elsimítani az egyre növekvő feszültséget.

Erre a kijelentésre Wesley gondolatai is visszatértek a terembe és Daxra nézett.

-         Mire gondolt? – Kérdezte, immár teljes gépész módban.

Dax megrántotta a vállát.

-         Valami trükköset, ami önreproduktív, nem lehet kiirtani, és mondjuk érzékeny neurális energiára.

A gépész egy pillanatig maga elé bámulva gondolkodott, aztán felnézett most már lelkesebben és csak a munkájával foglalkozva.

-         El kell felejteni a hagyományos kódoló eljárásokat, és egy teljesen újat kell csinálni, ami megmarad a rendszerszoftverek teljes törlése esetén is, és amihez nem lehet hozzáférni csak közvetlen idegi kapcsolattal. – Fűzte tovább a gondolatot, amire mindenki felkapta a fejét.

-         Egy pillanat, azzal a kezükre játszik… - Vetette közbe Bashir.

A főgépész megrázta a fejét.

-         Nem feltétlenül. Ha a kódoló eljárás csak bizonyos neurális mintára nyílik, akkor nem. Akkor nem tudnak semmit sem tenni ellene. – Magyarázta egyre inkább belemerülve.

-         Hm… Ügyes. Egyenesen az orruk alatt. – Jelentette ki Dax parancsnok egy elismerő bólintás kíséretében. – De hogyan és kinek a mintájára akarod beállítani? – Kérdezett vissza.

Wesley megrázta a fejét.

-         Itt nem az a lényeg, hogy kiére, hanem, hogy kiére nem. Nekünk elég, ha Awalon mintára nem nyílik, és ha jól emlékszem, találtunk némi neuroenergianyomot a legutóbbi látogatásukkor.

-         Az elég lesz? – Kérdezett bele Kira most először.

A főgépész felé fordította a fejét és bólintott.

-         Azt hiszem. Mit gondolsz Dax? – Kérdezte aztán a Parancsnokot.

-         Szemtelen. – Bólintott vigyorogva a trill. – De használhatónak tűnik.

-         Rendben, akkor Parancsnok, Hadnagy, munkára. – Bólintott az Admirális is.

Erre a két tiszt felemelkedett és elhagyta a termet.

 

Megkezdődött az Állomás kiürítése, először a teljes civil lakosság, majd a keretszemélyzeten kívül mindenki. Alig két óra alatt szinte teljesen kihalt a Deep Space Nine. Már csak a maradék néhány tiszt dolgozott. Körülbelül még két órájuk maradt.

Nicole Wesley a nyakának hátsó részét masszírozva nézett fel a konzoljáról, aztán fáradtan mozgatta meg a vállait. Már két órája ült ugyanabban a pózban és dolgozott a víruson Dax parancsnokkal és Thomas Brower zászlóssal. Akik a szemben lévő pultnál még mindig bele voltak merülve a kódolás elkészítésébe. Egy apró sóhaj kíséretében visszatért a munkájához, mikor két kezet érzett meg a nyakának hátsó részén és vállain.

Ahogy felnézett Kira ezredes állt fölötte, és az arca sötéten komor volt, amitől Nick megijedt, nagyon is jól tudva, milyen döntést kell hoznia a társának.

-         Hogy halad a vírus? – Kérdezte aztán Kira lopva masszírozva Wesley elgémberedett nyakát.

-         Szűkös lesz. – Válaszolt Dax parancsnok a kissé megzavart főgépész helyett, anélkül, hogy felnézett volna.

-         Rendben, folytassátok. – Bólintott Kira, de még nem lépett el.

Erre Nick újra felnézett kérdőn a társára, majd vissza a konzoljára, ahol egy újabb számítás futott, szinte túl békésen, de magától.

-         Uhm Dax egy pillanat és visszajövök. – Emelkedett fel és indult kifelé a folyosóra.

Dax parancsnok csak bólintott.

Kint Nick kérdőn nézett Nerysre, aki még mindig csak szedte össze az erejét, vagy éppen még a döntését hozta meg. De aztán bele kellett kezdenie, mert az idő sürgetett.

-         Nick én… - Kezdte lassan, keresve a szavakat.

-         Nerys én megértem. – Vágott közbe Nick, de szörnyen érezte magát. – Neked a Bajoron a helyed. Megértem. – Emelte fel a kezét és simogatta meg a társa arcát. Tudta, hogy eljön egyszer ez a pillanat, és azt is, hogy ilyen lesz. Már rég elfogadta, ami azonban nem tette könnyebbé.

Kira megrázta a fejét, a kezébe vette Nick simogató ujjait és megcsókolta a tenyerét.

-         Értesítettem a Kormányt és beszéltem Shakaarral. Otthon kiszivárgott valahogy az információ és sokan, nem csak a Militiából, de civilek is uhm… - Kereste a megfelelő szót. – elégedetlenek a Föderáció és a Kormány döntésével. Értik, hogy miért kell semlegesnek maradni, de harcolni akarnak, ha itt kitör a háború. Pár óra alatt több ezer sorozási kérvény érkezett a Parancsnoksághoz, a ’flotta pedig eléggé be van rezelve ahhoz, hogy átmeneti megbízást adjon nekik… - Állt meg egy pillanatra, ahogy nézte, hogyan süllyed a realizáció a párja arcán. Aztán vett még egy mély levegőt, valahogy visszanyelve a döntés alatt kettészakadni készülő lényét. - Nem maradok a Bajoron Nick. Ross Admirális már intézi az átmeneti megbizatásomat. A Defianttal megyek, veletek a 351-es Csillagbázisra. – Mondta ki végül csendesen.

Nick kinyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Aztán pislogott jó néhányat, és nyelt is, mire meg tudott szólalni.

-         Azt nem teheted Nerys! – Suttogta hangosan, és ebben a négy szóban benne volt minden. Az, hogy képes volt látni, hogyan haldoklik a társa egy része a döntés nyomán, látta, látta a szemeiben. És fogalma sem volt, hirtelen olyan zavarosnak tűnt minden, hogy fogalma sem volt, miért döntött végül így.

Kira újra megrázta a fejét. És válaszolt a fel nem tett kérdésre.

-         Harcolni akarok. De most nem maradhatok otthon. Nincs más választásom, Nick. Emlékszel? Az Awaloniak ismerik az emlékeimet, tudják, hogy egy félig föderációs állomást vezetek. Tudják, hogy az otthonom milyen közel van a csatlakozáshoz. A Bajornak ki kell maradnia ebből. Nem maradhatok. – Mondta végül még egyszer, s ebben is sokkal több volt, minden, ahogy a szemében is az elkeseredett maradni akarás, a meghozott döntés által kettétépett lénye.

Nick megrázta a fejét, aztán csak szótlanul magához húzta a párját és szorosan átölelte. Megsimogatta a haját, aztán csak állt vele úgy.

-         Úgy sajnálom Nerys. – Suttogta bele a vörösesbarna hajtincsekbe. – Úgy sajnálom.

Végül Kira húzódott el, még nyomott egy utolsó puszit a társa szájára, mielőtt elindult a dolgára. És így tett a főgépész is.

 

Az óra némán számolt visszafelé a kijelző jobb alsó sarkában. Egy pillantás rá, és a főgépész tudta, hogy kifutnak az időből. Egy döntés körvonalazódott a fejében. Nyolc perc van még, onnan a Vezérlőből öt a zsilip és a Defiant. Ez azt jelenti, még három percük van, ami nyilván nem elég.

-         Dax, menjetek, innen befejezem. – Szólt át a vele szemben dolgozó parancsnokának.

-         Nem hagylak itt. – Felelte Jadzia, anélkül, hogy felnézett volna vagy komolyabb gondolatot szánt volna a főnök valójában nevetséges ötletének, amit valószínűleg Wesley sem gondolt komolyan.

-         Nem is mondtam, hogy maradni akarok, csak, hogy befejezem egyedül. Így biztosabb. – Mormogta Wesley, de ő sem nézett már fel a képernyőjéről. Benne meg fel sem merült, hogy a parancsnoka ne venné komolyan.

Dax egy pillanatra csendben maradt, ahogy rájött, hogy Wesley komolyan beszél, ámbár nem lehet egészen magánál, ha komolyan gondolja, hogy hátrahagyja. Vetett egy pillantást az órára, aztán a mellette ülő fiatal Brower zászlósra, végül fel Wesleyre.

-         Jó, de én maradok. Brower és te mentek előre. – Válaszolta, teljesen tisztában léve azzal, hogy mit jelent a maradás. Viszont egyrészt, mint az Állomás első tisztje, Dax parancsnok, nem hagy hátra senkit. Másrészt, a mindig a háttérben meghúzódó Jadzia, illetve a magán része, meg a mókamester, na annak esze ágában sem volt itt hagyni, azt’ utána szembenézni Kirával. Azt a részét meghagyta a jó főnökre.

Wesley ezúttal felnézett, és megkereste a felettese tekintetét.

-         Brower, kifelé! – Parancsolt, amire a fiatal gépész hangtalanul teljesítette a parancsot örömmel ráhagyva a csatát a két rangidős tisztre.

-         Nick ezt nem teheted, nem foglak itt hagyni! – Rázta a fejét Dax, miközben szélsebesen jártak az ujjai a konzolon a víruson dolgozva. És tényleg igyekezett közben valami jó érvet keresni, miért akar ő maradni a gépész helyett – Kira megöl. – Tette aztán hozzá teljesen komolyan, és úgy is gondolta, ahogy az utolsó, és a legkevésbé sem professzionális érvéhez folyamodott.

Wesley elmosolyodott. De megrázta a fejét, aztán felnézett. És még átfutott a fején, hogyha valami véletlen folytán mégis kikerülne élve innen, akkor bizony nem csak egy nagyon dühös Kira ezredessel, de egy legalább olyan dühös Daxszal is szembe kell néznie.

-         Engem meg Worf… - Vágott még vissza, és ezzel kiegyenlítette a csatát. Aztán elkomolyodott, hogy néhány pillanattal később halkan tegye hozzá. - Mondd meg Nerysnek, hogy szeretem.

Végül megnyomott egy gombot, és Dax dematerializálódott, hogy néhány másodpercen belül materializálódjon a Defiant fedélzetén.

Nicole Wesley hadnagy pedig egyedül maradt. Gyorsan még lehetetlenné tette, hogy kitranszportálják és folytatta a munkáját, teljesítette a kötelességét, mert a vírust akkor is be kellett fejezni valakinek, ha történetesen kevés volt az idő.

 

A hajó megrázkódott, ahogy elindult, el az Állomástól a folyosón rohanó Kirát hozzácsapva a falnak, de nem állítva meg. Egy pillanat és Kira már újra talpon volt. Néhány ember jött vele szembe, nyilvánvalóan a posztjukra tartva. Oda, ahol Kira is volt még két másodperce is, egészen addig, amíg nem realizálta, illetve nem jelentették neki, hogy a mélyen tisztelt főgépész vagy megérkezett, vagy nem, de legutóbb Dax hallott róla, aki magánkívül próbálta feltranszportálni a jó főnök fenekét a Defiantra. É most Kira rohant, hivatalosan azért, hogy felrángassa a hídra, és közölje vele, hogy még egyszer nem lesz lehetősége kijátszani egy felettes tisztjét sem, akármilyen indokkal is, mert felmenti, lefokozza, fogdába záratja, klingon targhok elé veti és kidobja a legközelebbi légzsilipen… a többi büntetést pedig épp nem sorolhatta fel még gondolatban sem, mert azok még ennyire sem voltak professzionálisak.

Vér helyett jeges félelem áramlott át az erein. Nem volt képes gondolkodni, csak rohant, és rohant, újra és újra nekicsapódva a falnak, és újra és újra továbbhaladva.

Ahogy befordult az utolsó folyosón és végre elérte a zsilipet már tudta, hogy vége. Hogy Nick ott maradt. És ahogy meglátta a fiatal biztonsági tisztet hirtelen harag és gyűlölet váltotta fel az eddig oly könyörtelenül végigzúduló félelmet. Minden vágya az volt, hogy valaki, a felelős megfizessen ezért. Odaugrott és megragadta a férfit az egyenruhájánál fogva és rázni kezdte.

-         Hol van? Mit művelt? – Kiáltotta, bele a tiszt arcába. – Miért nem tartotta még? Mi a fenét képzelt? – Aztán eleresztette.

Ingatagon hátralépett és ködös tekintettel bámult a megriadt tisztre. Megrázta a fejét, és úgy nézett ki, mint, akit a következő pillanatban már nem fognak elbírni a lábai. Aztán hátrált még, amíg a fal megállította.

-         Asszonyom, vártunk, amíg lehetett. Én sajnálom. Kérem, nyugodjon meg. – Próbálta reszketegen, a tényleg zavart, rémült és teljesen ártatlan tiszt. Wesley volt ugyanis az, aki maradt, kizárva minden kísérletet, még transzportra is, s amikor az Awalon lőni kezdett, már amúgy sem volt esély a pajzsok miatt.

Kira a levegőbe csapta mindkét kezét olyan hirtelen, hogy a fiatal férfi hátraugrott.

-         Akkor az kevés volt! A parancs az volt, hogy senkit nem lehet otthagyni! Melyik részét nem lehet érteni annak, hogy senkit?! – Kiabálta egyenesen a fiatal tiszt arcába.

-         Asszonyom, minden tisztelettel, de Wesley hadnagy nem volt ott. És lőni kezdték a zsilipet…

-         Elég! – Csattant Kira hangja, újra egy önkéntelen hátralépésre késztetve a fiatal tisztet. – Tűnjön a szemem elől! És ne higgye, hogy ezzel megúszta! – Kiabálta olyan hangon, amitől az összes vér kiszaladt a biztonsági tiszt arcából és halkan teljesítette a parancsot.

Kira csak állt ott a Defiant zsilipjénél és nézett kifelé. Még látta az Állomás távolodó képét, és tudta, hogy az ellenség ott van, és csak egy valaki még, aki a legtöbbet jelentette a tiszt mögött a civilnek. Nick Wesley.

 

Kira Nerys ezredes fáradhatatlanul járkált fel-alá a Defiant Hídján egyik munkaállomástól a másikig. Mindenkit az őrületbe kergetve ezzel, de senki nem mert szólni, még Dax parancsnok sem, mert bár egy első tisztnek ez a dolga, ebben az esetben Jadzia önmagát hibáztatta és egyébként sem tudta, Kira mennyire gondolja ugyanígy, így hát inkább nem szólalt meg.

Azonban volt valaki, aki megtehette, és mert is szólni. Az éppen belépő Ross admirális azonnal felmérte a helyzetet, és miután az Ezredes már akkor is így járkált, mikor fél órával azelőtt ő kiment, most már megelégelte.

-         Ezredes, üljön le!

Kira megállt, majd nagy lendülettel szembe fordult az Admirálissal, és csak az utolsó pillanatban fogta vissza a temperamentumát.

-         Nem megy Uram. – Felelte halkan, úgy hogy lehetőleg csak Ross hallja meg.

-         Egy pillanatra Ezredes. – Hívta az Admirális, és kivezette a folyosóra. – Mit akar most tenni? – Kérdezte komolyan, ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, mintha Kirának bármiféle elérhető lehetősége lett volna.

Az Ezredes elkeseredetten sóhajtott, majd eltökélten nézett fel az Admirálisra, egyenesen a szemébe.

-         Visszamegyek. Nem hagyhatom ott, ő az egyik emberem. És a főgépész, kell a hajónak és kell, ha háború lesz. – Közölte olyan hangon, ami nem hagyott kétséget a felől, hogyha egy szál szkafanderben kell visszalebegnie, akkor is megy.

Ross arca ellágyult egy kicsit, és Kira látta, hogyan lép elő az admirálisi szerep mögül az ember. Az az ember, aki értette még a kimondatlan szavakat is, de ugyanúgy nem mondta ki, ugyanúgy nem kérte számon, mint a tiszt benne. Csak mert önmagában az, hogy kimondatlanok és rejtettek maradtak, az elég volt. Abban a pillanatban Rossnak több is, mint elég, több, mint amit várt. És úgy érezte, jól döntött.

-         Én megértem Nerys. De nem csinálhat őrültséget. A DS9 körül mostanra majdnem ezer Awalon hajó állomásozik. Nem élné túl.

Nerys egy pillanatra lehajtotta a fejét, és elfogadta, hogy ezt a beszélgetést nem az Admirálissal, hanem William Rossal folytatja. Mikor felnézett a szemei nedvesen csillogtak.

-         Mennem kell, Uram! Adjon egy kettes kompot, és én kihozom. – Kérte, mintha olyan egyértelmű lenne, hogy önként megy a halálba Nick Wesley-ért, minthogy az űrben vákuum van.

Ross felemelte a kezét és az Ezredes vállára tette. És bizony abban a pillanatban őszintén örült, hogy Wesley olyan átkozottul ismeri a Defiantot, meg olyan átkozottul tapasztalt gépész, mert így megért egy kompot, mégha Kira életét nem is. De egy próbát mindenképpen, miután Kira még mindig többet ér nekik, mintha fogná magát, közölné, hogy akkor mégse, elkötne egy kompot, és civilként menne.

-         Ha odaérünk kap egy hajót és vihet bárkit, aki vállalja. Ezt megígérem. – Döntött, és az ő szeme is csillogott, ahogy azokra a tisztjeire gondolt, akik után ő maga is utánament még kapitányként. Mert abban a pillanatban valamiért már nem tartotta olyan lehetségesnek az előző gondolatát. Megpróbálta elképzelni Kirát, ahogy otthagyja a teljes legénységét, visszautasítja az egyenruhát, és mindezt a párjáért. Nem. Bármelyikükért elment volna a végsőkig, de nem hagyta volna cserben őket. Hát legalább is Ross admirálisnak úgy tűnt. Mindenesetre, egyet biztosan tudott, hogy előbb-utóbb most már biztosan elválik, és csak remélhette, hogy Sisko kapitánynak igaza volt.

-         Köszönöm, Uram. – Hajtotta le a fejét Kira, hogy időt nyerjen visszanyelni a dühös könnyeit. S mikor sikerült és újra felnézett, már mindketten újra két tiszt voltak. – És Uram, hogy állnak a kérvények? – Kérdezte még arra a több tucat bajori katonára, köztük önmagára utalva, akik velük tartottak a Defianton.

Az Admirális bólintott.

-         Remélem, visszajön, hogy magam tűzhessem a gallérjára a csillagot. Meg Wesleyére is. – Felelte, de a szemében őszinte szomorúság volt.

Kira csak bólintott, bár ő nem előléptetéssel fogadta volna Wesleyt. Legszívesebben elküldené plazmacsöveket pucolni, fogdába záratná, vagy felpofozná, csak lenne már mellette! Azonban sajnos nem volt, és csak gondolatban tudta véghezvinni a különböző, válogatott kínzási módszereket, nem volt hát más választása, mint szótlanul visszamenni a Hídra.

 

Egy nappal később.

Nicole Wesley egy szervizjáratban hasalt az arcából ítélve már órák óta és egy nyitott panelbe lógott be, egészen könyékig. A nyelvét kidugva próbált meg nyilvánvalóan megtalálni valamit, ami nagyon kicsi volt vagy nagyon el volt rejtve. Aztán az arca felderült, hogy egy halk ’bingo’ után kihúzza a kezét a falból.

Aztán felült és a szervizjárat falának támaszkodva várt. Néhány másodperc után dematerializálódott, majd az Állomás egyik teherraktárában rematerializálódott. Gyorsan hasra vetette magát, ahogy lépteket hallott, a fején lévő pánton állított valamit, aztán visszatartott lélegzettel várt. A léptek még hangosabbak lettek, mielőtt távolodtak volna, majd teljesen megszűntek.

A főgépész halkan kiengedte az eddig bent tartott levegőt, aztán óvatosan feljebb húzódott, majd miután meggyőződött, hogy biztonságos, felállt.

Néhány lépéssel elérte a több, a raktárban álló kisebb idegen komp egyikét, majd beszállt. Ahogy elhelyezkedett a két ülés egyikén, néhány gombnyomással a rendszerre csatolta a fején lévő eszközt. Az arca egy pillanatra eltorzult, de aztán, ahogy megszokta a direkt idegi kapcsolatot az agya, elvégzett egy gyors diagnosztikát a rendszeren. Aztán megkönnyebbülten dőlt hátra, szerencsére könnyebb volt irányítani a kompot, mint gondolta.

Végül a kezében tartott trikorderen megnyomott pár gombot, amire hirtelen az egész Állomás energiaellátása megszűnt, illetve minden eszköz, legyen az egy egyszerű pult, vagy éppen a főcomputer, vagy a legkisebb áramkör használhatatlanná égett ki, a zsilipkapu kinyílt előtte, és most már szabad volt az út… hová is? Bárhová, csak el onnan.

 

Kira Nerys ezredes idegesen és megállás nélkül járkált fel-alá a Defiant hídján. A hajót ezúttal csak egy önkéntesekből álló minimumlegénység futtatta. A Híd azonban teljes volt. Már a személyzet Föderációs tagjait illetően. Ott ült Jadzia Dax parancsnok a kormánynál, Worf parancsnok a taktikai pultnál és ezúttal Latara őrnagy hiányában, akit Shakaar maga rendelt vissza a Bajorra, oda voltak irányítva a fegyverzet vezérlőrendszerei is, Tom Brower zászlós ült a gépészeti pultnál és ott volt Dr. Julian Bashir is.

Mindenki csendben végezte a dolgát, csak Kira csizmájának a kopogása hallatszott, és ment lassan mindenki idegeire. Kormánytól a taktikaiig, aztán az üres fegyverzeti pulthoz, hátul el Bashir előtt, majd vissza a gépészeti pult előtt a kormányig. És újra. Ez ment az egész út alatt, de sokáig senki nem vette a bátorságot, mint ahogy az előző úton sem.

-         Ezredes… - Kezdte óvatosan végül Bashir, mivel neki amúgy sem akadt sok dolga. – Nem kér egy raktajinot vagy valamit? – Kérdezte, próbálva nem túl átlátszó lenni.

Kira megállt, és oldalra billentett fejjel méregette az orvost, aztán egy szó nélkül leült.

Egy időre megint minden elcsendesedett, de alig telt el két perc, Kira újra talpon volt és újra lyukat sétált a Híd padlójába.

A doktor tétován körülnézett és felmérte a helyzetet. Brower előbb harapná le a nyelvét, minthogy szólna az idegesítő járkálásért. Jadzia az evakuálás óta szokatlanul csendes, talán, ha két szót szólt az egész idő alatt. Worf pedig, egy ideje nagyon lojális Kira felé a magánéletet érintő témákban is. Ezt nem egyszer kimutatta, talán, mert az Ezredes nem is olyan régi visszahódítási taktikája méltó volt egy klingon harci taktikájához. Ha a jó doktor helyesen tippelt, a lényeg, hogy Worf szokatlanul megértőnek és támogatónak mutatkozott újabban. Egyébként meg ennél ő higgadtabb, amúgy sem szólna. S a kör bezárult, és megint csak ő maradt. Vett egy mély levegőt és újra nekiveselkedett.

-         Ezredes…

-         … egy idegen hajó jeleit fogom. Awalon, de elég kicsi, talán egy komp. – Jelentett Dax, megmentve ezzel Bashirt a kemény tekintettől.

Kira erre azonnal a kormánynál termett, hogy vessen egy pillantást a kis kijelzőre. Aztán, ahogy a Parancsnok felküldte a képet a nagyképernyőre már arra.

Valóban egy kis Awalon komp közeledett, de valami nem volt rendben, túl lassan jött és kacsázva.

-         Sérült? – Kérdezte Kira.

-         Nem tudom biztosan, talán. – Jelentette Dax. De már kereste a választ, bár egyelőre reménytelennek látta belátni az idegen komp belsejébe.

-         Ezredes lépjünk ki álcából? – Kérdezte Worf, első ízben szólalva meg.

Kira erre nem válaszolt azonnal. A kijelzőt bámulta és a fejében ezer lehetőség pergett végig.

-         Igen. Álcát ki! - Adta ki a parancsot végül.

-         De Asszonyom, az egy idegen hajó, mi van, ha ez csapda? – Kérdezte Brower zászlós. Amire Julian elégedetten bólintott, és csak magában ismerte el, hogy alábecsülte a Zászlóst.

-         De lehet, hogy Wesley hadnagy az. Ha sikerült megszöknie, mással nem jöhetett, csak Awalon hajóval. – Felelte Kira türelmet erőltetve magára. – Álcát ki! – Ismételte aztán gyorsan még egyszer.

Amire Worf már fordult is, hogy végrehajtsa.

 

Nem sokkal korábban.

Wesley fejében éles fájdalom dübörgött keresztül, ahogy a hajó megrázkódott, az őt üldöző hatalmas Awalon cirkáló tüze alatt. A gondolatai ragacsos masszának tűntek, ahogy megpróbáltak valami használható ötlettel előállni, hogyan fog elmenekülni a nála sokkal nagyobb és erősebb cirkáló elől. Minden erejét összeszedve próbált a feladatra koncentrálni, de érezte, hogyan fárad az elméje az idegen technológia által rámért nyomástól.

Aztán hirtelen az elméje hátuljában felbukkant egy nap. Illetve nem az elméje hátuljában, hanem a kompjának érzékelőin. Amire egy ötlet lassan alakot nyert.

Egy gyors fordulattal a csillag felé vette az irányt, és figyelte, hogy a kissé lomhább cirkáló hogyan követi. Ez meleg lesz, gondolta, de még ez a gondolat is hatott a hajó rendszereire, úgyhogy gyorsan kiiktatott az elméjéből mindent, ami nem az irányítást, vagy a feladatot szolgálta.

Mikor aztán már olyan közel ért a naphoz, hogy a saját fejében érezte az egyre elviselhetetlenebb forróságot egy pillanatnyi habozás nélkül egyenesen beleszáguldott. Amitől a fejében, ahogy haladt előre úgy nőtt a forróság, és rájött, hogy minden azon múlik, hogy vajon az ő fejletlenebb, vagy az Awalon fejlettebb agya bírja tovább az extrém körülményeket.

A fejében először csak valami halvány langyos massza kezdett terjedni. Aztán a massza nehezebb és nehezebb lett, valamint melegedni kezdett. És lassan, mintha csak idegpályától idegpályáig haladna úgy kezdte felforrósítani mindenét. Már a testét is melegnek, elviselhetetlenül forrónak érezte. A fejében pedig tombolt a tűz, mintha csak forró plazmát fecskendeztek volna az ereibe, a szíve veszélyes mértékben gyorsult fel, a halántéka lüktetett. Mikor aztán már szinte szagolni tudta, hogyan égnek el egymás után az axonok az agyában, egy alig észrevehető jelként látta, ahogy a nagyobb hajó irányítatlanul elszáguld mellette. Még az utolsó erejével vett egy gyors fordulatot és kiszabadult a nap vonzásából, egy gondolattal még a 351-es Csillagbázis felé vette az irányt, s akkor a kimerült elméje megadta magát. Most már csak éppen annyira működött, hogy tartsa a sebességet az alatta szétesni, felrobbanni készülő komppal.

Nem tudta meddig ment úgy, azt sem hogy eszméletén volt-e, csak azt, hogy az agyában hirtelen feltűnt egy ismerős hajó. Ami valójában persze csak a komp érzékelőin tűnt fel, de feltűnt.

Wesleyn megkönnyebbülés áramlott végig, amire a komp a koncentráció gyengülésétől himbálózni kezdett alatta, és tudta, hogy ha nem szedik ki gyorsan, akkor a komppal együtt robban. De megkönnyebbült mégis, mert időközben felismerte a hajót, a Defiant volt az. Nerys, hát értem jöttél… Gondolta, és elmosolyodott. Egy gyors gondolat, s komcsatornát hozott létre a Defiantig.

 

Kira ezredes előrehajolva figyelte a közeledő hajót és az önmagában lejátszódó érzelmeket, illetve egy bizonyos dolognak a hiányát. Nem volt meg az a remegés belül, ami mindannyiszor előre jelezte a veszélyt. Most teljesen nyugodt volt.

-         Hív minket. – Jelentett Brower kissé erőtlen hangon, aztán felkiáltott. – Ez ’Flotta frekvencia!

-         Képernyőre! – Ugrott meg hirtelen Kira is, ahogy a szíve duplaszaltót vetett a mellkasában.

-         Nem megy, csak audio. – Jelentett vissza a Zászlós.

-         Akkor kapcsolja! – Vesztette el az összes maradék türelmét az Ezredes.

-         … ria Wesley hadnagy Defiant hallanak? Szedjenek ki innen… - Hallatszott gyengén, aztán recsegésbe fulladt az adás.

-         Hallották! – Csattant Kira – Szedjék ki onnan! Transzporter! – Elég volt ennyit mondania, s a Híd máris életre kelt. Dax küzdött a transzporterrel a doktor felugrott és készenlétbe helyezkedett.

Néhány pillanat múlva végül megjelent a Híd padlóján egy nagyon gyenge, csuromvizes és láthatóan reszkető Nicole Wesley hadnagy. Kira azonnal odaugrott az egyik oldalára, Bashir a másikra. A doktor gyorsan megvizsgálta, de a végén biztatóan Kirára mosolygott, aki falfehér volt, mert időközben a gépész elvesztette az eszméletét is.

-         Rendbe fog jönni, ne aggódjon. Egy kicsit túlterhelte az idegrendszerét, de pihen néhány órát, és rendbe jön. – Próbálta megnyugtatni, ahogy elkezdte felemelni az eszméletlen Hadnagyot, hogy levigye a Defiant Gyengélkedőnek csúfolt helységébe.

De Kira megállította, felnézett a képernyőre, hogy még pont elkapja a felrobbanó komp képét, majd felnézett a személyzetre is.

-         Gyűjtsük be, ami maradt belőle! Aztán irány, vissza a bázisra. Álcát be és hatos fokozat. – Adta ki a parancsot, majd visszafordult a fekvő társához.

A lehető legóvatosabban vette a karjaiba, és bár egy kicsit formán kívül volt a Hadnagy súlyához, de az erejéhez adott a több mint ötvenkét órás aggódás kezdődő felszabadulása. Felegyenesedett és elindult Nickkel kifelé a Hídról, a doktorral a nyomában. Ugyanis, a dühe nem oszlott el, és ha a kedves Wesley hadnagy felébred, akkor ő ott akart lenni, hogy közölje vele, hogy le van fokozva, fogdába lesz záratva, a hátralévő életében plazmacsöveket fog pucolni…

 

Kira Nerys és Nicole Wesley egymás mellett álltak a 351-es Csillagbázison, Ross admirális irodájában az íróasztal előtt. Mindketten feszes vigyázzban, Kira a megszokottól eltérően Csillagflotta egyenruhában. Miközben az Admirális mosolyogva nyújtotta át először Kirának a kapitányi rangot jelző négy csillagot.

-         Gratulálok Kapitány! – Rázott kezet Kirával, akinek az arcán kissé komor volt a kifejezés egy előléptetéshez.

-         Köszönöm, Uram. – Bólintott visszafogottan.

Az Admirális azonban értette, úgy, ahogy Wesley is. Akihez szintén odalépett az Admirális, s a gallérjára tűzött egy sötét pöttyöt.

-         Gratulálok, Parancsnokhelyettes. Nagyszerű munkát végzett. – Rázott vele is kezet az Admirális, és Wesley arcán már jobban látszott, hogy örül az előléptetésnek. – Ez volt a történelem leggyorsabb előléptetése. Még csak nem rég lett hadnagy. – Tette hozzá félkomolyan Ross. Aztán elkomolyodott. – És köszönje meg Dax parancsnoknak, hogy olyan tömören fogalmazta meg a jelentését. – Javasolta úgy, hogy Wesley tanuljon belőle, és levonja a helyes következtetést, miszerint, egyedül Dax parancsnoknak volt köszönhető, hogy az az egy pötty nem le, hanem felkerült a gallérjára.

-         Köszönöm, Uram. – Mosolyodott el Wesley óvatosan, tudta ő, hogy akármilyen jó munkát is végzett, bizony már megint előbb járt a keze, mint az a zseniális gépészelméje. De azért boldogan tapogatta meg az új csillagját. Igaz fél szemmel már Kirát nézte.

Mikor pár perccel ezelőtt először látta Kirát az új egyenruhájában, már tudta, hogy szeretni fogja a helyzetet, s azóta alig várta, hogy tehessen egy kiadós szemlét.

Az Admirális cinkosan Kirára mosolygott, és egy biccentéssel mutatott az éppen a szemei kiforgatásában elmerülő gépészre.

Kira csak megforgatta a szemeit, és megrántotta a vállát.

-         Nos hölgyeim, ha ezzel megvolnánk. Kapitány, három óra múlva eligazítás. Ez vonatkozik önre is, Parancsnokhelyettes. – Nyomta meg a rangot Ross, hogy Wesleyt kiverje az igen helytelen álmodozásból. – Leléphetnek.

Amire mindkettő katonásan megfordult és kiment az ajtón. Ross admirális pedig jóízűt nevetett, ahogy meghallotta, hogy tesz a gépész igencsak nem helyénvaló megjegyzést a kapitánya új Csillagflotta egyenruhás fenekére, nyilvánvalóan azzal a biztos tudattal, hogy hallótávolságon kívül vannak.

 

Ahogy az ajtó becsukódott a kirendelt szállásukon Kira azonnal elkezdte leráncigálni magáról az új egyenruháját, rangjelzését és komjelvényét. Most, hogy lehetett, végül hagyta, hogy az eddig csak legbelül elrejtett haragja a felszínre törjön. Az pedig nem zavartatta magát, tört, felhasználva minden bajori szenvedélyt is.

Nick döbbenten nézte a nyilvánvalóan szörnyen dühös társát, és várta a végkifejletet.

Mikor Nerys már csak az egyenruha nadrágban állt és a vörös, a parancsnoki részleghez történő tartozását jelző pólóban szembe fordult Nickkel.

-         Hogy merted!? Mi a fenét gondoltál? – Lépett közel és kiabált gyakorlatilag Nick arcába.

Az újdonsült Parancsnokhelyettes pislogott néhányat, nem igazán tudva, hogy mire gondol a társa.

-         Nézd… tényleg jól nézel ki egyenruhában és… - Kezdett mentegetőzni a kissé túl hamar elejtett megjegyzések miatt.

-         És ne csinálj úgy, mint aki nem tudja, miről beszélek! – Kiabált Nerys tovább anélkül, hogy szünetet tartott volna, vagy gondolt volna a papírvékony falakra. – És ne gondold, hogy csak, mert pihenned kell, nem leszek dühös! A Prófétákra Nick, mit gondoltál? Csak úgy ott maradni? Ezer Awalon hajó jön, de te hőst játszol? És egyébként is, mi a fenét csináltál, hogy Dax csak úgy ott hagyott?! Azt hiszed, csak azért, mert kihagyta a jelentéséből már nem találom ki?! Mégis, mi a fenét képzelsz te magadról?! – Kiabált tovább, amíg végül levegőt kellett vennie.

Ezt használta ki Nick, hogy elhallgattassa az egyetlen módon, ami eszébe jutott. Megcsókolta. Aztán még egyszer, mert még nem volt biztos benne, hogy megnyugodott. A harmadik már egybefolyt az előzővel, és mélyült veszélyesen. Nick keze már az általa olyannyira csodált hátsót kereste, hirtelen megszabadítani vágyva az egyenruhától. Mert hát tulajdonképpen Nerysnek igaza volt, de azt is tudta, hogy Nerys azzal is tisztában van, hogy valakinek ott kellett maradnia, hogy befejezze a vírust, amire ő volt a legmegfelelőbb, vagy Dax. És mivel az idő szorított, így döntenie kellett. Az persze nem volt a legszerencsésebb, hogy nem vonta be ebbe a felettes tisztjét, de mivel ezzel megmentette az életét, talán a sajátját is, a vírus elkészült, és az illető felettes tisztje nem jelentette, ezt is megúszta.

-         Uhmmm Nerys olyan kevés időnk van, miért nem töltjük valami kellemesebbel? – Kérdezte suttogva, közel Nerys füléhez, ami egy hullám reszketést küldött végig a hátán.

-         Ne gondold, hogy ezzel megúszod… - Mormogta vissza Nerys, de közben már az ajkai haladtak lefelé Nick felkínált nyakán. Hát ő nem gondolta úgy, hogy a tisztelt főgépésze megússza. Ezt sem, mert ha jól látta Daxnak is lesz egy-két szava hozzá. Akihez neki is lesz egyébként. Majd, ha a dolgok elcsitulnak, és kiderül, hogy az Awalon csak köszönni jön.

A gépész azonban már túl elfoglalt volt, hogy válaszoljon, az új egyenruhanadrág megmakacsolta magát, és egyébként is a Militia szabvány egyenruhához volt szokva, így sokkal több időbe került, amíg le tudta hámozni a párja testéről.

A háború szele lassan bekúszott abba a kabinba is, ahogy a professzinális gondolatok visszahúzódtak alázatosan, túl sokat tudva, és nem maradt más, mint egy világ, ami megtelt akarással, vággyal, elsődleges, tiszta, száguldó szenvedéllyel, amelybe két pár kéz kapaszkodott elkeseredetten, húzva, vonva magukkal, minden pillanatot rohanva próbálva kiélvezni.

 

-II-

A 351-es Csillagbázis konferenciaterme majdnem kicsinek bizonyult az eligazításra. Még úgy is, hogy a kisebb hajókról, csak a kapitányok jöttek, még így is sokaknak állnia kellett. A hangulaton már érződött a küszöbön álló, vagy már meg is kezdődött háború súlya, mint valami nehéz bársonylepel, úgy borult rá nem csak a jelenlévőkre, de az egész bázisra, és lassan a teljes quadránsra.

Nicole Wesley parancsnokhelyettes karba tett kézzel és lehajtott fejjel állt az egyik hátsó sarokban a falnak támaszkodva. Mögötte Dax és Worf parancsnokok, szorosan előtte Kira Nerys, most már kapitány. A főgépész ideges volt, annak ellenére is, hogy a teste egészen jól érezte magát. De az elméje már elkezdte befogadni és feldolgozni az eseményeket, sőt a következmények is egyre világosabbá váltak a számára. Új, igen kényelmetlen gondolatok születtek az elméjében egyenes következményeként annak, hogy abban a pillanatban ő elsősorban Csillagflotta tiszt volt, és ennek kellett az egyetlen dolognak lennie. Talán a hirtelen előléptetés tette, amihez ugyan megvolt a kora, és tapasztalata, de nemrégiben még mindennapi zászlós volt, igaz nem mindennapi tapasztalatokkal a háta mögött, most pedig parancsnokhelyettes. És az ezzel járó felelősséget érezte, elbírta, és muszáj volt eszerint cselekednie. Amitől ebben a kézzel fogható feszültségben előjött egy régi probléma, amelytől az óta félt, mióta először beszéltek róla Nerysszel.

Kira elméje szintén hatalmas gyorsasággal dolgozott, ahogy egyrészt befogadta az Admirális által közölteket, másrészt dolgozott azon, hogyan lehetne a bolygóját a lehető legnagyobb biztonságban tudni. És aggódott, mert tudta, bármit is mondott Ross, a Bajor most egyáltalán nincs biztonságban. Aztán természetesen érezte a többiekből áradó nyugtalanságot, s a legénységért bizony ő felelt ugyanúgy. És persze ott volt még a közvetlenül a háta mögött álló tisztje, aki ha mellette marad jócskán meg fogják nehezíteni egymás munkáját. Tudta ezt, és biztos volt benne, hogy Nick is erre gondol. Az időről időre felbukkanó beszélgetésekre, amelyekben olyan nehéz szavak voltak szembeállítva egymással, mint kötelesség, hivatás, szolgálat és együvé tartozás, szerelem. És most hirtelen a beszélgetések akkori csupán elméleten alapuló valósága hirtelen igazi lett.

-         Pszt, Nick… - Tapogatta meg Jadzia az újdonsült parancsnokhelyettes vállát. Ők már túl voltak azon a bizonyos beszélgetésen, amin kifejtette, hogyha Wesley még egyszer megpróbálja, akkor nem csak jelenti, de ő maga intézi el, hogy lefokozzák és áthelyezzék. Mindezt hozzá nem méltóan komoly és dühös hangnemben adta elő, aminek úgy tűnt meg is lett az eredménye. De Jadzia Dax nem volt haragtartó lény, egyébként pedig abban a pillanatban nem is igazán tiszti minőségében kopogtatta meg a gépész vállát. Háború közeledett, a levegőben ott lengett a szaga, és Dax bizony ezt csak egyféleképp tudta elviselni, humorral.

A gépész hátrafordult egy kicsit, csak annyira, hogy jelezze a figyelme Daxon van.

-         Igen?

Amire a két trill kéz a vállába kapaszkodott, hogy a gazdájuk közelebb hajolhasson.

-         Az a kapitány már vagy tíz perce figyel téged. – Suttogta Wesley fülébe, hogy ne zavarja a számára már túl borús hangulatú megbeszélést.

A gépész felvonta a szemöldökét.

-         Ki? Mér? – Nézett körül, nem is értette, hogy jön ez ide. Na meg a barátságosabb hang a trilltől.

Dax jobb keze előremutatott a gépészváll fölött.

-         Ott elöl. Lehet, hogy segítene, ha nem bámulnád folyamatosan Kira fenekét. – Közölte visszafojtva egy kuncogást.

Wesley elvörösödött és felháborodott a feltételezésen.

-         Én nem bámulom Nerys fenekét! – Jelentette ki egy kicsit túl hangosan, amire így a háromméteres körzetükben mindenki felkapta a fejét. Kira is.

Jadzia és Nick is elvörösödött, ahogy szembetalálták magukat a szúrós mélybarna tekintettel.

-         Nerys én tényleg nem… - Szabadkozott suttogva és maga elé tartott kezekkel a gépész. Nem állt jól se a párjánál, se a felettesénél, nem volt hát szüksége még egy rossz pontra.

Kira csak mérgesen megrázta a fejét és visszafordult. A kapitány, aki felfigyelt a gépész elkalandozó tekintetére csak felvonta a szemöldökét és elfordult.

A megbeszélés pedig hamarosan véget is ért, és a Defiantot és annak legénységét a Féregjárathoz legközelebb kialakított védelmi vonalra vezényelték.

A négy jelenlévő tiszt együtt lépett ki a konferenciateremből. De alig tettek meg pár lépést Wesley Kira felé fordult.

-         Nerys beszélhetnénk? – Kérdezte halkan.

-         Most? – Kérdezett vissza Kira kissé türelmetlen hangon.

-         Fontos. – Bólintott Nick.

Dax és Worf tovább mentek, hagyva a párnak, hogy egyedül beszéljenek.

-         Igen? – Lépett be Kira egy üresnek tűnő folyosóra és támaszkodott háttal a falnak, felhúzva az egyik lábát.

-         Nerys, emlékszel, hogy beszéltünk arról, hogy mi lesz, ha veszélyes küldetésre kell mennünk? – Kérdezte bizonytalanul Nick, nem tudva igazán hol kezdje. Csak azt, hogy akármennyi is történt, akármennyire nem is áll épp jól a párjánál, az most mind nem számít. Mintha hirtelen, egyik pillanatról a másikra átértékelődött volna minden, de minden. Csak a szíve körül a szorítás vált egyre nehezebbé, egyre elviselhetetlenebbé.

-         Igen. – Bólintott Nerys egy mély sóhaj kíséretében. – Eljött az idő? – Kérdezte aztán halkabban, s nem is igazán kérdés volt ez, inkább megállapítás, s az arcára volt írva, hogy érzi ettől magát. És bár a párja nem, de ő már tapasztalatból tudta, mi ez az érzés. Úgy tűnt, hogy háború kezdődik, és bizony Kira Nerys tudta, hogy a háború mindent megváltoztat, minden értékrendet felforgat, mindent, de mindent maga alá gyűr.

Nick közelebb lépett és tett egy mozdulatot, mintha meg akarná érinteni a társát, de aztán visszahúzódott.

-         Én csak… - Kezdte. – nekem csak… - Próbálta újra, és bármennyire is tiszt volt ott abban a pillanatban, mégis túl nehéz volt. – én csak nem akarom. – Rázta meg végül és hajtotta le a fejét. Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe, és minden erejére szüksége volt, hogy ne vesse magát Nerysre, hogy ne ölelje, ne csüngjön rajta, ne próbálja addig ölelni, amíg a háború tart.

Kira a két kezébe vette a társa arcát, és lehúzta, hogy lágyan megcsókolta a homlokát. Ebben az egy apró gesztusban annyi szeretet volt, annyi összetartozás, hogy mindketten belerázkódtak.

-         Tudom Sq’wan, de muszáj. – Dőlt Nick magasabb testének, ő már átölelte a vékony gépészderekat és úgy maradt néhány percig. Aztán egy nehéz sóhajjal elhúzódott.

Nick még nem végzett, járt még valami a fejében, illetve inkább a szívében, amit meg kellett tennie. Szinte gyomronrúgta, hogy arra gondolt, hogy hát egy háború kellett, annak a szele, hogy összeszedje a bátorságát, hogy ez kellett, hogy megpróbálja. Hirtelen már nem is értette, hogy mire is várt eddig. Ahogy az a nehéz, veszélyszagú, émelyítő szél bekúszott még ebbe a pillanatba is, még egy pillanatra bámult bele a társa feneketlennek tűnő szemeibe, aztán fél térdre ereszkedett. Idegesen elmosolyodott és felnézett.

-         Kira Nerys uhm kapitány megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz? Uhm… tiéd a szívem, a lelkem, az életem, - Aztán elvörösödött jó előre – a testem, megtisztelnél azzal, hogy elfogadod a gyűrűmet is? – És csak itt jutott eszébe, hogy az nincs, mert egész egyszerűen nem volt rá idő, nem volt rá lehetőség. De hirtelen, ahogy az a szél simogatta, csak nem volt ennél alkalmasabb, vagy jobb helyzet, idő, szituáció. – Uhm izé, ami most épp nincs. Ööö izé de ez a lényegen nem változtat. – Dadogta zavartan. De hirtelen elkomolyodott, és szabadul zuhant fel a párja szemeibe. – Szeretlek, Kedves. Gyere hozzám!

Nerys elmosolyodott, és önkéntelenül is könnyek szöktek a szemébe. Ez volt a legszebb lánykérés, amit valaha hallott, és az értékén az sem változtatott, hogy bizony ez volt a második, és mindkettő Nicktől. Aki egyébként hihetetlenül helyes volt úgy.

De elkomorodott egy percre, ahogy végigfutott a fején mindaz, ami alig egy hete is még javában csak történt. Nick félrelépése, minden fájdalom és csalódottság. Aztán jöttek még emlékek, jók és rosszak. Még Nick előttről is, a Dominium háború, a Megszállás. Ami végül visszavezette őt olyan emlékekhez, amelyeket önmagának sem mondott ki soha. Amelyekről nem beszéltek, amelyek csak voltak, mert nem tűnhettek el. Aztán eszébe jutott az alig négy nappal korábbi reggel. Nick, meg a csikiparty, az ágyba vitt reggeli, és a háttérben, mintegy emlék az emlékben ott suttogott egy hang. Lágy volt, mély, telve fájdalommal és megértéssel, de ami fontosabb volt olyan mély szerelemmel, amiben hinni tudott.

Felnézett hát és bár az elméje tudta, hogy nincs minden rendben, és sokáig még nem is lesz, de a lényegen, a valódi lényegen ez nem változtat.

-         Ööö mi volt a kérdés? – Ugratta egy kicsit a társát, de a mosolya már beragyogta a folyosót.

Nick elvörösödött, aztán elsápadt, egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki akkor lánykérés helyett inkább összeesne, de aztán valami csoda folytán csak összeszedte magát.

-         Hozzám jössz? Leszel a feleségem? – Kérdezte meg újra, a hangját majdnem elnyomta a szíve kalapálása, de azért meg lehetett hallani.

Nerys lehajolt, és felsegítette a társát, aztán közelebb húzta, olyan közel, hogy már csak egymás szemét voltak képesek látni.

-         Igen. Nick Wesley. Hozzád megyek. – Suttogta a hirtelen milliméterekre került gépészajkaknak. Aztán bezárta a megmaradt távolságot is, hogy megcsókolja mélyen és hosszan elmondva így is annak a kis igennek minden betűjét egyszer, tízszer, százszor.

Nick remegett Nerys karjaiban, és ahogy ködösen arra gondolt, hogy nem is olyan régen majdnem elveszítette ezt a csodát, az eddig csak lét és nemlét határán egyensúlyozó könnyei végül halkan folytak le az arcán.

-         Nerys. Én… ez biztos? Tudod én sajn… - Mondhatta el, illetve dadoghatta el idáig, mert Nerys egyetlen hosszú ujjal megállította.

Aztán lenézett a földre, hogy összegyűjtse a gondolatait.

-         Nagyon sok minden megváltozott Nick. És még sok mindent nem értek. De egyvalami nem változik. Szeretlek. És bár nem tökéletes minden, és nem olyan, mint volt. És még sokat kell dolgoznunk rajta, de nem akarom mással leélni az életem. Érted? – Tartott egy kis szünetet, és próbált közben nem beleveszni a mélykék szemekbe maga előtt. – És ha valamire, hát arra rájöttem, hogy semmi sem biztos, de ha nem vállalom a kockázatot, akkor kimaradok a legjobb dolgokból. – Aztán zavartan megrántotta a vállát és elpirult, hiszen nem szokott ő így beszélni.

Nick átölelte, olyan szorosan, ahogy csak merte és csak suttogott.

-         Átkozottul szerencsés vagyok, hogy vagy nekem. Nagyon szeretlek, és sosem engedlek többé el. – Vallotta, és még sosem gondolt ennél komolyabban semmit.

Nerys gyönyörű ábrázatán egy pillanatra szomorú árnyék suhant át, talán, mert ehhez a kijelentéshez még nem volt elég erős az éppen csak összerakott bizalma, vagy talán, mert tudta, hogy ez a valóságban, főleg a háború valóságában másképp működik, de aztán az árnyék eltűnt, és újra felnézett a társára.

-         Menjünk? – Kérdezte Nick vékonyan.

-         Ühüm. – Karolta át a derekát Nerys, hogy együtt lépkedjen végig vele a folyosón.

Néhány perccel később, már egymás mellett álltak Ross admirális irodájában. Ahol egyelőre csak kényelmetlen csend volt.

-         Nos? Mit tehetek önökért? – Nézett fel a munkájából az Admirális a két tisztre, akik úgy álltak előtte, mint félénk gyerekek az iskolaigazgató előtt.

Wesley oldalra nézett, hogy elkapja Kira tekintetét, de miután a válasz egy apró bólintás volt belekezdett.

-         Uram, szeretném kérni az áthelyezésemet. Uhm még nem volt időm megírni a hivatalos kérvényt, de reggelre meglesz. – Kérte szemmel láthatólag idegesen és kelletlenül.

Ross felvonta mindkét szemöldökét és majdnem szórakozottan nézett egyikről a másikra.

-         Miért? Én úgy tudtam, hogy maguk… öö jegyesek. – Kérdezte bizonytalanul, mert hiszen nem volt benne konkrétan a Csillagflotta szabályzatban, hogy együtt élő párok nem szolgálhatnak együtt, még ha a ’Flotta szerencsésebbnek is tartotta, ha nem teszik. Viszont hivatalosan tenni ebben a konkrét esetben nem tudott semmit, mert mikor az eljegyzés megtörtént, Kira még a Bajori Militia egyenruháját hordta.

-         Ami azt illeti Uram, szeretnénk összeházasodni, ahogy csak lehet. – Bólintott Kira, nem tudva magában tartani a hírt.

Az Admirális bár meglepődött, de elmosolyodott.

-         Gratulálok. De akkor nem értem. – Felelte, bár kezdett körvonalazódni a fejében egy ötlet.

-         Nézze Uram, - Vette át a szót a gépész. – csak nem tartjuk szerencsésnek, hogy háborús időkben együtt szolgáljunk. – Magyarázta, és a torkában újra megjelent az a szorító érzés.

Ross admirális elégedetten bólintott magában, de ennek szinte azonnal átvette a helyét egy mély együttérzés, ahogy a két tisztjére nézett.

-         Biztosak benne? – Kérdezte. – Nem lehet, hogy nagyobb a… - Kereste a megfelelő szót. – figyelemelterelő tényező, ha külön vannak? – Fejezte be aztán a kérdést.

-         Uram, itt nem a figyelemről van szó. Vagy arról, hogy ne tudnánk jól együttműködni. – Felelte Kira halkan egyenesen az Admirális szemébe nézve. – De mi ezt megbeszéltük és egyikünk sem tud vállalni egy esetleges nehéz döntést, ha a másikunk érintett. – Próbálta elkeseredetten hivatalos formába önteni, hogy soha többé nem küldi halálba a társát, még ha az egész quadráns sorsa múlik is rajta.

Az Admirális sokáig hallgatott, az arcáról sütött az együttérzés, és a büszkeség. Nem mindennap találkozik ilyen tisztekkel.

-         Hová szeretne menni Nicole? – Kérdezte aztán hirtelen a Parancsnokhelyettes keresztnevét használva, ezzel tudva leginkább kifejezni a benne lévő érzéseket.

A gépész egy kicsit megilletődött, de azért kivágta magát.

-         Ha van hely, akkor a Voyagerre, Uram. Ismerem a hajót, mint a tenyeremet, és hét évig szolgáltam együtt a legénysége legtöbb tagjával. Úgy tudom a szektorban fog szolgálni.

Ross bólintott.

-         Meglátom, mit tehetek Parancsnok. De biztos vagyok benne, hogy Janeway kapitánynak nem lesz ellenvetése. Amúgy is rágja már a fülemet egy ideje valami műszaki összekötő tisztért. – Mosolyodott el, aztán Kira felé fordult. – És mi lesz a Defiant főgépészi posztjával?

Kira felnézett a gondolataiból, az ő torkában is ott volt az a nyomás, ami nehezítette a beszédet.

-         Miles O’Brian-re gondoltam Uram, de ha ő nem lehet, akkor talán Vi… Wesley parancsnok tud ajánlani valakit a csapatából. – Nézett a párjára.

-         Úgy tudom, hogy Mr. O’Brian most újra az Enterprison szolgál. És szerintem Picard nem fog belemenni, de azért teszek egy próbát. Azért Parancsnok, várom az ötleteit. – Nézett ő is Wesleyre

Aki idegesen nyelt egyet. Aztán még egyet.

-         Uhm… Uram. Én is O’Brianre szavazok. – Felelte végül, nem tudva elképzelni, kire bízná rá a hajót, Nerys életét… - De, ha nem megy, akkor Thomas Brower zászlós.

Az Admirális hallgatott egy kicsit, aztán döntött.

-         Rendben. – Bólintott rá, végül elnézett, hogy összeszedje a gondolatait. – Nézzék, uhm – Sóhajtott egyet nehezen. És végül a legegyszerűbb megoldás mellett maradt. – én örülök, hogy ilyen tisztekkel szolgálhatok együtt. – Állt fel, hogy kezet rázzon mindkét kissé megszeppent, nagyon megviselt tisztjével.

Végül egy halk leléphettel eleresztette őket. És úgy dőlt hátra a székében, hogy mosolyogva rázta a fejét.

-         Benjamin, barátom, bizony jó szemed volt… - Közölte jobb híján az ablakból látszó csillagokkal.

Mert kezdett egyre biztosabb lenni abban, hogy Siskonak igaza volt. Nagyon, nagyon igaza. De Janewaynek is. Erről a Wesleyről is messziről látszik, hogy Janeway nevelése. Bár meg kell hagyni, hogy nem lehet akárki alá berakni. Dax parancsnok nem bírt vele, na de majd maga Janeway vagy Kira, ez útóbbi főleg, ha hordja még egy kicsit ezt az új egyenruhát…

 

A Defiant indulásra kész volt már csak a kapitánya és az első tisztje hiányzott. Mindketten a zsilip előtt álltak és vettek búcsút a bajtársuktól. Nick maradt, ők mentek. S a háború egyre nehezebb, egyre ólmosabb szele ott pihent nehezen azon a folyosón.

Jadzia szorosan ölelte Nicket és éppen csak nem sírt.

-         Vigyázz magadra Dax. És hozd haza Neryst épségben jó? – Suttogta a gépész a barátja fülébe az elkeseredett kérést, aztán a vállára hajtotta a fejét.

-         Arra mérget vehetsz. – Bólogatott a trill most már a könnyein keresztül.

Végül el kellett válniuk, és Dax hátrébb húzódott, még egyszer intve a gépésznek, mielőtt beszállt volna. Tudta, Nicknek még a neheze hátra van.

Két szempár fúródott egymásba. Két lény létezett, mindössze karnyújtásnyi távolságra egymástól. Aztán már egyikük sem tudta, ki mozdult előbb, de nem is számított. Hirtelen kéz kapott kézért, egy maroknyi ruháért egy érintésnyi bőrért, hajtincsért, száj kapott száj után, nyelv nyelv után, elkeseredetten, olyan szenvedéllyel, amely csak így születhetett. Test olvadt testhez, tökéletesen, mintha ezért született volna. Apró hang követte a társét. S aztán csend. Mélységes csend, s még együtt, egymás karjaiban, még zihálva nézték a minden részletében memorizált, ismert vonásokat, a szemeket, a könnyeket, a mondanivalót, amit szavak nélkül is értettek. És csak aztán szólalt meg Nick, ha nem is értve, de érezve, hogyha a világtól akarja megóvni a társát, akkor világi eszközökkel kell kérje azt.

-         Gyere vissza épségben. – Volt minden, amit kért. Ebben benne volt minden, amit akart, amitől boldog lehetett.

Nerys felnézett rá, az ujjait végigjáratta az arcának oldalán, aztán egy kósza tincset a füle mögé simított.

-         Mindent megteszek. – Ígérte, nem merve többet, nem tudva kevesebbet. Csak ezt, de ezt őszintén. Aztán még komolyabbá vált az arca. – Ha nem lennél már itt, mikor visszajövünk. Vigyázz magadra, jó? És gyere vissza hozzám. – Kérte ő is ugyanazt, s ugyanazt az ígéretet várta.

Nick megpuszilta a homlokát, majd az orrát.

-         Mindent megteszek. – Ígérte ő is.

Kira bólintott, lassan kibontakozott az ölelésből és elindult. Nehezen lépdelt, a hátában érezve a társa mélykék tekintetét, a torkában ugyanazt a szorítást. De aztán, mintha valami arcul csapta volna. Hirtelen megfordult és visszarohant.

Úgy vetette magát még egyszer Nickre, hogy nem törődött vele ki látja, vagy, hogy a gépész elveszti-e az egyensúlyát. Még egyszer meg kellett csókolnia, mintegy ígéretként, hogy mikor visszajön legyen honnan folytatni.

És Nick értette, belemosolygott a csókba, s viszonozta úgy, hogy benne legyen minden ígéret az ő részéről is. De aztán vége lett. Mindkettő egyedül maradt. Egyedül, a szívükben a szeretett vonásokkal, a mélységes ígérettel és a háború minden súlyával. Egyedül, együtt. Külön, külön.

 

Kathryn Janeway kapitány egyik keze a csípőjén volt, a másik az orrnyergét szorította. Gondolkodott, illetve próbálta befogadni a hallottakat.

-         Jól meggondoltad Nick? – Kérdezte aztán.

-         Nézd Kathryn, csak nincs más választásunk. Szóval van egy üres hely számomra a fedélzeten? – Kérdezte valójában már feleslegesen, de megpróbált enyhíteni a légkörön.

A Kapitány végül ránézett, aztán elmosolyodott.

-         Igen. Szerencséd van. Ez ugyan nem a főgépészi poszt... – Kezdte és megrázta a fejét. – de biztos vagyok benne, hogy B’Elanna örülni fog neked. Már régóta kért új embereket.

-         Akkor megbeszéltük? – Kérdezte Nick oldalra billentve a fejét.

Kathryn bólintott végül, bár még mindig egy kicsit vonakodva és aggódva.

-         Meg. Örülök, hogy újra itt vagy. – Lépett közelebb egy ölelés erejéig.

Nick viszonozta, és bár szerette ezt a hajót, a legénységet, de nem tudta lenyelni a szorítást a torkában.

 

A Voyager nem sokkal később már elegánsan siklott a szubtérben. Az Első Frontról, amelyik a féregjárattól, mintegy két fényévnyire húzódott valamivel beljebb a volt Föderációs határtól, rossz híreket kaptak. Vagy száz Awalon hajó támadta a térséget, igaz, csak kisebb hullámokban, de a védelemnek szüksége volt segítségre.

A háború most már valóban megkezdődött mindenki számára. Az első perembolygók hátra maradt telepeseinek volt talán a legnehezebb dolguk, már nem volt idő mindenkit deportálni. S a kapcsolat ezekkel a kolóniákkal megszakadt, amint az Awalon elfoglalta az adott bolygót. Nem lehetett hát tudni semmit. Ahogy a Bajorról sem. A szubtér adások nem jöttek át a szektoron, mintha valami hatalmas fekete lepel zárult volna körül elnémítva mindent, de mindent, ami a széle mög került.

Egy heves csata legközepébe érkezett meg a Voyager, és a század, amelynek tagja volt.

-         Pajzsot fel! Fegyvereket készenlétbe! – Adta ki a parancsot Janeway kapitány. – Lépjünk ki szubtérből! – Jött a következő a kormánynak, ahol Tom Paris hadnagy szolgált.

S a háború immár nem csak kívül volt, hanem belül is, ott a levegőben, szinte megfogható volt, s aki még nem hitte volna, hát az első találatkor megbizonyosodott róla.

A hajó keményen rázkódott, de a pajzsok kitartottak, amikről Nicole Wesley parancsnokhelyettes gondoskodott. Visszalőttek, de a következő kitérőmanőver közben egy újabb találat landolt, ezúttal a hátsó pajzsokon, jelezve, hogy az első hullám Awalon hajók háta mögé sodródtak.

Közben a hídon kisült néhány áramkör, hangos csattanással, és némi plazmafüsttel jelezve, hogy lesz dolga a karbantartóknak. Wesley visszamászott a helyére, mert időközben egy harmadik találat leütötte a lábáról nemcsak őt, de másokat is a hídon. De egy pillanatba tellt csak és újra mindenki a helyén volt.

-         Pajzsok 75%-on és esnek. – Jelentette a távolból valaki, talán a taktikai tiszt, de Wesley nem volt biztos benne.

De ennyi elég volt, a közvetlen linken keresztül elérte a Gépházat és előkotort még tíz százalékot közös erővel Torresszel.

Aztán hirtelen csend lett. Kívül és belül. Egyetlen fegyver nem sült el többé. Ahogy Wesley felnézett a képernyőre hirtelen úgy érezte, mintha a testében vákuum keletkezett volna. Roncsok voltak odakint, ellenséges, de túlnyomó százalékban bajtárs hajók roncsai, némelyiket még fel lehetett ismerni, de a legtöbb csak apró darabokból álló, szabadon lebegő hulladék volt. Egy egész tányér itt, egy leszakadt hajtóműgondola ott, vagy egy Galaxy osztályú hajó kettészakadt, lángoló, füstölő alakja. S aztán, ha az ember elég sokáig nézte, még láthatta a visszavonuló ellenséges hajók eltűnő fényeit, s a még egyben lévő saját hajóit előtűnni.

Wesley csak állt és nézte a pusztítást, szinte mindenki más is így tett. De Nick a szívében már mást keresett, egy jelet, egy hangot, egy figyelmeztetést. De nem talált.

Aztán a keresett ’csoda’ végül nem belülről, hanem kívülről, a világból jött.

-         Kapitány, hívnak minket. – Jelentette Tuvok parancsnok a szokásos teljesen semleges és nyugodt hangján. – A USS Defiant. – Tette hozzá egy pillanattal később.

Janeway körülnézett a Hídon, büszkén, mint egy… egy kapitány. Hiszen az is volt, ízig-vérig az a legkisebb pillanatában is az életének. S aztán a tekintete megállapodott egy kissé riadt, de eltökélt égkék szempárban. És akkor kiadta a parancsot.

-         Képernyőre, Mr. Tuvok!

A hatalmas képernyőn megjelent a Defiant hídja, s annak is a közepén egy másik kapitány, akit egy ragadozóhoz lehetne hasonlítani. Mint egy földi nagymacska villogtak a szemei a csata után, s még a tartása is, ültében is olyan volt, mint aki képes bármikor bárkit legyőzni. És egyvalaki a két híd személyzete közül ismert minden villanást, minden csillogást abban a mélybarna tekintetben. Ami elég volt, hogy elmosolyodjon.

-         Szép volt Kapitány. – Fogadta Janeway a hívást egy félmosollyal, nagyon is jól tudva a miértet.

A másik oldalon Kira is elmosolyodott, ahogy a tekintete, mindössze egyetlen rövid pillanatra kutatott a képernyőn, s mikor megtalálta a keresett szempárt, visszanézett Janewayre.

-         Maguk is jók voltak. Csak meg akartam kérdezni, szükségük van-e segítségre. – Jelentette ki, a tekintetében pedig ott volt az ellenállhatatlan gőg, a sok tulajdonság egyike, amiért Nick annak idején beleszeretett. Az a gőg, amivel képes volt szemrebbenés nélkül megkérdezni a nálánál sokkal nagyobb, és nyilvánvalóan jobb állapotban lévő hajót, hogy kell-e segítség. Wesley nem bírt magában tartani egy halk kuncogást.

Janeway egy pillanatra keményen nézett hátra a Parancsnokhelyettesre, aztán vissza a képernyőre, hogy megtalálta a még számára is eltéveszthetetlen játékos csillogást a bajori szemekben.

-         Köszönjük nem. Most már minden rendben van. – Nézett még egyszer, ezúttal jelentőségteljesebben Wesley felé, aztán még hozzá tette. – A bázison találkozunk.

-         Igen. – Bólintott Kira, és a képernyő elsötétült.

Wesley egy kicsit lehajtotta a fejét elrejtve egy mosolyt, s mikor felnézett újra komolyan, elhivatottan, már tudta, az első csatán túl vannak, sikeresen vették. De jön még sok. S csak imádkozni tudott, hogy az elkövetkezőket is túléljék.

 

Egy szigetnyi béke, mindössze néhány lépésnyi keresztbe, s közel ugyanannyi hosszába. Egy kis kabin, egy apró csendes tér falak közé szorítva, mely mégis magában tudta tartani az egész világot, még ha csak néhány órára is. Még ha napokig, néha hetekig volt üres, még akkor is, ha néha aggódást, félelmet, magányt tartott magában, akkor is. De mindig ott volt az a néhány óra, mikor boldogság, önfeledt, mámorízű feloldozás, vagy csak csendes suttogások, néha ki nem mondott, mégis százféleképp kifejezett szavak feszítették a falait.

Ez volt az az apró vendégszállás, ami az övék volt a 351-es Csillagbázison. S bármilyen véres is volt a háború, hiába nyílt meg két új front, hiába bizonyosodott be, hogy az Awalon valóban messze előttük jár technikailag a neuroenergiával vezérelt, transztérutazásra képes hajóikkal, hiába volt minden egyre reménytelenebb, ide nem volt képes behatolni.

Itt még élt a remény, akkor is, ha máshol eltűnt, itt még volt mosoly, még akkor is, ha máshol csak könnyek voltak, itt még volt jövő, még akkor is, ha körülöttük haláltól omlott össze minden és itt még volt béke, még ha sehol máshol nem is létezett.

Nick a hátán feküdt, a bal karján Nerys feje nyugodott, ahogy hozzábújt. A jobb karja a levegőben, a gyűrűsujján lévő gyűrűt tanulmányozta, s a sötétben csak a mélykék szemeinek csillogása látszott. Nem beszélt, csak néha megforgatta a csuklóját. De aztán a keze leereszkedett, hogy átkarolja azzal a karjával is a társát.

-         Mi történt? – Kérdezte újabb néhány percnyi hallgatás után Nerys, és feljebb húzta magán a takarót.

-         Simons meghalt. – Felelte a gépész, aki az utolsó küldetés óta az elesett taktikai és biztonsági főtiszt feladatait látta el, legalább is a Hídon.

Nerys felemelkedett, s most ő ölelte a társát, gyengéden végigsimítva a még nedves hajtincseken.

-         Sajnálom, Sq’wan. – Suttogta, közel az emberi fülhöz.

Nick csak megrázta a fejét, ahogy újra átvágott rajta egy hihetetlenül erős, tehetetlen érzés, mely elvette gyakran a lélegzetét, ahogy végignézte a fölösleges halálokat. Látott meghalni ezreket, elégni, vagy épp megfagyni az űrben, vagy egy belső robbanástól szétszakadni. Látott papírhajóként szétszakadni, és porrá zúzódni Galaxy osztályú hajókat. Látta, hogy játékhajókként hánykólódott egy egész raj Chayene osztályú hajó négy Awalon cirkáló között. Egy sem maradt abból a századból. Huszonöt hajó, mindegyik fedélzetén kétszázharmincöt, kétszáznegyven élet. Látta meghalni Susan Simons hadnagyot. Azt a tehetséges, fiatal taktikai tisztet, akit már az Akadémiás évei óta ismert. Egyidős volt vele. És most együtt szolgáltak újra a Voyageren. Még látta maga előtt, ahogy a fiatal, a korához képest is sokkal, de sokkal fiatalabb arc a felismerhetetlenségig roncsolódott abban a robbanásban, alig pár méterre tőle a Voyager hídján. Látta maga előtt, ahogy Janeway egyik kezével az életet próbálta pumpálni a fiatal testbe, amíg a másikkal átvette a helyét, s közben maradt Kapitány, mi sem történt módon osztogatta tovább a parancsokat és hozta ki ezzel a hajót három Awalon cirkáló gyűrűjéből. Kijutottak, a Janeway jobb keze alatt futó parancsok is célba értek, csak a bal alatt a fiatal élet szivárgott el.

Kezdett lassan megtörni, belefásulni, mintha a világ, amit ismert, eltűnt volna, csak úgy, egyik napról a másikra, s a helyébe valami felfoghatatlan borzalom került.

-         Miért? Nerys, mondd meg miért? – Kérdezte, ahogy hitetlenül rázta a fejét, még a szoros ölelésben is.

Nerys felemelte a fejét, hogy a társa, most már öt hete és három napja a felesége szemébe nézhessen.

-         Nem tudom Sq’wan, senki sem tudja. – Az arcán ott volt az a tehetetlen, tanácstalan kifejezés, amely jelezte, ő ugyanúgy nem tud mit kezdeni a történésekkel, mint Nick.

-         Nem hagysz el, ugye? – Kérdezte Nick, már elrejtőzve a párja mellkasán, mint egy gyermek, ki még elhiszi, hogyha ő nem látja a világot, hát a világ sem látja őt. Itt, viszonylagos távolságban a háborútól, és látszatbékében még tudott hinni ebben.

Nerys megrázta a fejét, de a szemében nem volt ott a bizonyosság. Nem tudta visszajön-e a következő küldetésről, ahogy azt sem Nick visszatér-e. Már semmi sem volt biztos. Egyetlen pillanat, egyetlen korábbi tény sem.

Aztán még sokáig feküdtek úgy, mozdulatlanul, szótlanul, csak hallgatva egymás szívverését, a jelet, mely tudatta, még ott vannak egymásnak.

-         Tudod… - Kezdte Nick suttogva, lágyan játszva Nerys vörösbarna hajával. – néha csak szeretnék elmenni, messzire, egy másik quadránsba, akár egy másik galaxisba. Egy kis bolygóra, ahol nincs senki más. Szeretnék gyereket, sok gyereket, akiket ott nevelnénk együtt, békére. Akik sosem látnának háborút. – Mesélte el az álmát, mint egy kisgyerek.

Nerys szárazon nyelt, ahogy még elrejtett egy szomorú mosolyt, aztán megkereste Nick kezét és megszorította.

-         Óh, Sq’wan… tudod, néha én is szeretném... – Engedett egy pillanatra a gondolatnak, de aztán eszébe jutott az a kis bolygó, ahol született, felnőtt, amiért harcolt, még akkor is, ha háború tépte sebektől vérezve, de az az ő otthona volt. Az ő otthona ebben a világban, és azt nem tudta hagyni.

Nick tudta, mire gondol a társa, és elszorult a szíve.

-         Engedélyezte Ross az Állomás visszafoglalását? – Tette fel a kérdést, ami már vagy egy hete felmerült, s már kétszer lett elutasítva Ross admirális, a szektor, és az itt húzódó három frontvonal parancsnoka által.

Kira testében az összes izom megfeszült, ami ez elég is lett volna válaszként.

-         Nem. Még mindig nem hajlandó a Parancsnokság fölösleges kockázatot vállalni. – Hadarta jól utánozva az Admirális hivatalos hanglejtését, nem kevés gúnnyal fűszerezve.

Nick megpuszilta a homlokát, és kisimított egy kósza tincset az arcából.

-         Sajnálom Nerys. – Suttogta, tudva, mit jelentene a Bajornak, ha a Deep Space Nine az övék lenne:

A szabadságot.

 

A kis szállás csendes volt, csak az alvó kimerült szuszogása hallatszott. Az ügyes, ezúttal mozdulatlan gépészkezek alatt ott hevert az eszköz, amin dolgozott. Egy pánt, amit még a szökése alatt eszkábált össze, hogy elfedje az agyának neurojeleit. És az óta is, ha volt egy kis szabadideje megpróbálta tovább fejleszteni. Hamis neurojelek továbbítására, tökéletesebb, fájdalommentesebb és hosszabb használatra. De a legutóbbi küldetés is hosszú volt és kimerítő, mint minden csata. Ahogy maga a gondolat is, hogy ez a monoton öldöklés lassan rutinná vált. Hogy kimentek az egyik frontra, kilőttek annyi idegen hajót, amennyit csak tudtak, ha tudtak egyáltalán, és mikor a Voyager már megadta magát, és nem volt képes harcolni visszajöttek. A túlélés gyakran egyetlen apró pillanaton, egy vékony hajszálon múlt.

S a bázison ilyankor volt egy kis idő, hol csak néhány óra, hol egy nap, hol akár egy hét is. Volt, hogy ez a szünet egybeesett a Defiant legénységének szünetével, volt, hogy nem. Most ez utóbbi volt soron, és ezért is dolgozott Nick éjjel, nappal a neuroszabályozóján. Ez elvonta a figyelmét, segített kizárni aggódást, félelmet, néha még rettegést is. De közben követte a bejövő híreket, melyekben minden nap több tucat hajót jelentettek eltűntként, megsemmisültként, és néha, csak néha jött vissza néhány, szerencsés esetben megrakodva a túlélőkkel. De sokszor bizony egy-egy megsemmisült hajó legénységének már nem volt ideje a menekülésre. Ő eddig szerencsés volt, ahogy a közelebbi barátai és Nerys is. De ahogy ott futottak előtte a képernyőn a veszteség-jelentések, szembesülnie kellett a ténnyel, hogy az, hogy ők életben vannak, bizony csak vakszerencse.

De most aludt, most nem kellett a valóság dolgaival foglalkoznia, most csak a pihentető bár kimerült semmi létezett, béke és nyugalom…

Halkan nyílt az ajtó, hogy egy szemmel láthatóan fáradt, de kimerült Kira Nerys kapitány léphessen be rajta. Már majdnem megszólalt hangosan, mikor meglátta, hogy a társa a konzolra borulva alszik. Elmosolyodott, talán hosszú idő óta először, hiszen egy csatahajó hídján nem volt sok minden mosolyogni való. Aztán közelebb lépett, és lágyan végigsimított a szőke hajtincsekben, aztán, ahogy az ujjai között selymesen folytak át a párja tincsei újra, és újra, mert csak abban a pillanatban realizálta, hogy mennyire is vágyott arra az érzésre. Nézte a társa békésnek tűnő ábrázatát, csak félig látta ugyan, de akkor az is elég volt. Közelebb hajolt, hogy apró puszit helyezzen el az érzékeny halántékon. Nem akarta ugyan igazán felébreszteni, de mégsem bánta volna, hiszen oly kevés idejük volt egymásra, s neki is, és Nicknek is kellett ez a kis idő együtt. Ez enyhet adott, és erőt is a harchoz, hogy túléljék, és túléltessék.

Végül a könnyed érintésre a gépész kinyitotta félig a szemét, és még félálomban elmosolyodott.

-         Hmmm Nerys… - Mormogta. – Mmmm tudom, hogy álmodom, csak ne menj el. – Folytatta még félálomban.

-         Szia Sq’wan! – Nyomott mosolyogva egy határozottabb puszit a gépész hajába.

-         Nem álmodom. – Nyitotta ki teljesen a szemét Nick, és emelte fel a fejét. De abban a pillanatban, ahogy rájött, valóban a társa áll mögötte kizárt minden félelmet, aggódást, minden gondolatot, melyben benne volt, talán ez az utolsó alkalom, mert ha nem tette volna, képtelen lett volna létezni. És ugyanígy tett Kira is.

Nerys hátulról átölelte a nyakát és még egyszer megpuszilta.

-         De nem ám! – Suttogta a fülébe, és bár a hang megpróbált csábító lenni, azért benne volt a kimerültség.

Nick akkor felnyúlt és megpróbálta Nerys fejét közelebb húzni egy „rendes” csókért, de a válasz csak egy fájdalmas szisszenés volt.

-         Mi történt? – Ébredt fel hirtelen teljesen. – Megsérültél?

-         Óh nem, ez semmi. – Rántotta meg az ép bal vállát a Kapitány. – Csak kificamítottam, de Worf helyrerakta. Nem is hinnéd, milyen ügyes kezei vannak. – Mesélte, mintha mindennapi lett volna. És bár tudta, érezte mindkettő, hogy nem kellene annak lennie, attól még az volt.

A gépész nagy szemeket meresztett a még mindig a háta mögött álló, és hajával játszó társára.

-         Worf? Mióta vagytok ti ilyen jóban? És látott egyáltalán egy igazi orvos is? – Kérdezett egyszerre egy kicsit sokat.

Nerys nyomott egy cuppanós puszit a gépész feje tetejére mielőtt elmosolyodott.

-         Igen, látott orvos, és bár még érzékeny egy kicsit, de rendbe jön. Ami Worfot illeti nincs miért féltékenynek lenned…

Ahogy kiejtette a szavakat, és meghallotta a saját hangját, majd meglátta Nick arcát, hirtelen csend állt be. Kényelmetlen, zavaróan kongó csend. Amiben ott függött a ki nem mondott, de valahol ott létező mondat: „Nincs jogod féltékenynek lenni”.

Nick fejében hirtelen újra feltűntek a képek arról a végzetes estéről. Amire önkéntelenül is behunyta a szemeit és hátradőlt. Nerys figyelmét pedig nem kerülte el a hirtelen változás, amiről tudta mit jelent, nem először látta. De tudni akarta biztosan.

-         Mi az? Mi jár a fejedben? – Kérdezte, még mindig nem kerülve meg a széket.

A gépész arcán megrándult egy kis izom, és látszott, hogyan mozog az állkapcsa a bőre alatt.

-         Csak némi rossz emlék. – Felelte őszintén, bár diplomatikusan.

-         Micsoda? – Forszírozta tovább Nerys, és a hangjában újra benne volt az a hűvös él, mint mikor az emlék még friss volt. Bár ezúttal csatlakozott hozzá egy könnyedebb szín is.

-         Karina… - Vallotta be végül Nick, de nem nézett hátra Nerysre, és nem vette észre a könnyedebb felhangot sem.

Ez a párbeszéd már nem először zajlott le köztük, és mindannyiszor más lett a végkimenetel. Hol majdnem újabb szakítás, hol sírás, hol éjszakán átívelő beszélgetés, hol csak egy szomorú bólintás. Mindaz attól függött, hogy éppen milyen állapotban tértek vissza a Bázisra, ha Nerysben nem oldódott fel az adrenalin, nem húzódott vissza a csata heve, akkor kiszámíthatatlan volt. És Nicknek beletellett egy kis időbe, amíg rájőve erre megtanulja, hogy olyanor jobb megvárni, amíg lenyugszik és kiürül az esetlegesen visszamaradt adrenalin. Most azonban Nerys már rég lejött az adrenalin csúcsról, köszönhetően a Csillagbázis gyengélkedőjén tett látogatásának irreálisan hosszúra húzódásának. De sok volt a sérült, és mivel neki csak ellenőriztetni kellett magát, hát várt. Nem akart úgy Nick elé kerülni, hogy a válla még kissé csálén állt. Viszont ebben a pillanatban a legkevésbé a válla érdekelte.

-         Még… - Kezdett bele egy újabb kérdésbe, mely régóta foglalkoztatta, de még sosem tette fel, még a legnehezebb időszakukban sem. – még felizgat?

Nick szemöldöke megrándult, az árnyalatnyi harag jelként. Aztán a harag eltűnt, viszont az elkeseredettség megmaradt, ami azt eredményezte, hogy a rég használt Wesley féle módszerhez folyamodott. Az meg sem fordult a fejében, hogy tulajdonképpen az jó jel, hogy merte. Nemes egyszerűséggel megfogta hát Nerys még a vállán nyugvó bal kezét és minden előkészület, magyarázat, vagy különösebb ceremónia nélkül kigombolta a saját nadrágját, lehúzta a sliccét és odavezette.

-         Ellenőrizd le magad… - Felelte némileg morogva, ahogy megérezte a bajori ujjakat.

-         Igaz. Nem. – Állapította meg Nerys, ahogy visszanyerte a hangját a hirtelen jött meglepetéstől.

Nick csak vágott rá egy durcás arcot de hallgatott. Aztán Nerys is hallgatott, anélkül, hogy egy kicsit is elmozdította volna a kezét.

Aztán a gépész elégelte meg először a helyzetet, amely most már kezdett nem csak izgatóvá, de komikussá is válni.

-         Uhm Nerys?

-         Hmm?

-         Mondd csak, mit szándékozol tenni a kezeddel? – Kérdezte, ahogy a hangjában már megjelent a helyzetnek szóló, és végre felszabadult humor.

Nerys erre megmozgatta az ujjait felmérve, hogy a gépész most már nem olyan nyugodt, mint az előbb. Amire válasz egy apró torokhang volt Nicktől.

-         Nem tudom, - Szállt be a szójátékba Nerys.

Nick fejéből azonnal távozott minden helytelen gondolat. A helyüket pedig átvették a kissé játékosabb, kissé fülledtebb, és egészen Nerysszel foglalkozók.

-         De szólsz, ha eldöntöd? – Kérdezte kissé a társa felé fordítva a fejét.

-         Óh, igen, tudni fogod. – Ígérte meg Nerys nagyon komolynak nézve ki, amibe igen sok energiát fektetett.

Aztán egy pár pillanatig újra csend lett, és nem mozdult egyikük sem, még az előbb keresgélő ujjak sem.

Végül szó nélkül eltűntek. Az ominózus kéz pedig elkezdett felfelé vándorolni a levegőben Nick arca felé. Aztán megállt, csupán pár centivel előtte, a gépésznek hagyva a döntést. Nick hezitálás nélkül előrehajolt, először belecsókolt Nerys tenyerébe, majd egyenként végigcsókolta mindegyik ujjának a belső felét, mielőtt a szájába engedte volna őket.

Nerys nem mozdult, nem is tudott volna, örült, hogy elbírták a térdei, még szólni is elfelejtett, hogy meghozta a döntését. Aztán miután a keze egy pillanatra újra szabaddá vált, ahogy a párja levegőt vett, megfordította a széket gépészestül és térdre ereszkedett előtte. Lassan kezdte lehúzni a nadrágot Nickről, de még mielőtt bármilyen eredményt elért volna, az megállította.

-         Nerys, kelj fel! – Kérte, és azonnal húzni is akarta az ölébe a társát, de Nerys maradt, elkeseredetten Nick combján nyugtatva a homlokát. Úgy látszik, néhány dolog nem változik, háború ide vagy oda.

Aztán felnézett. És úgy döntött, nem hagyja veszni a hangulatot, de ezúttal nem is hagyja lerázni magát. Végül is, meddig is? Közel három évig volt türelmes, nagyon türelmes. De a háború van, és most már nem türelmes, vagy nem is azért. De ez mindegy is volt, mert a pozíciónak csak a gondolata is nehézzé tette a gondolkodást.

Így az előző keze szemtelenül és villámgyorsan újra leellenőrizte a párja pontos állapotát, mielőtt még Nicknek ideje lett volna tiltakozni. És bizony, amit talált meggyőzte arról újra, hogy a kedves - újabban - felesége nagyon is élvezné a helyzetet. De ennyi idő után sem tudta, miért nem engedte még soha ezt a pozíciót.

-         Nick? – Nézett fel kérdőn, egyértelműen célozva arra, hogy ezúttal lebukott. – Elmondod végre, hogy miért nem? – Kérdezte, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve folytatta. – Vagy hagyod?

A gépész megrázta a fejét, és még egyszer megpróbálta felhúzni a feleségét, de az ellenállt. Valójában csak a helyzettől egészen felizgult Nerys is és most már tényleg tudni akarta, majdnem három év után, hogy mi a baja a szék előtt térdelősdivel a társának, főleg úgy, hogy fordítva nem volt semmi gond… Nick nagyon lelkesen térdelgetett le elé, de azt valamiért sosem engedte, hogy ő.

Végül a huzavonának az lett a vége, hogy Nerys átmeneti győzelmet aratott és Nick egyenruhanadrágja lekerült és az alsó is. Így Nerys szabadon végigcsókolhatta az utat fel mind a két végeérhetetlen gépészcombon, de hiába ért bármilyen közel, érezte, hogy Nick nem tud ellazulni. Egy sóhajtással felnézett hát a felesége hihetetlen, de rémült égkék szemeibe. Aztán felismerve, hogy ez ezúttal sem fog menni, felkelt és beleült Nick ölébe, szelíden beletúrt a szőke hajtincsekbe és oldalra billentette a fejét.

-         Elmondod miért? – Kérdezte, kérte türelmesen. A három, együtt töltött év alatt sokadjára feltéve a kérdést, de még egyszer sem kapott rá igazi választ.

Nick egy ideig nem válaszolt, aztán halkan mégiscsak elkezdte. Még maga sem tudta, miért nem bújik ki valami rossz, átlátszó indokkal ezúttal is.

-         Nerys én… nézd én… én imádok szeretkezni veled. És bármikor, még a leglehetetlenebb helyzetekben is meg tudsz őrjíteni… De… - Akadt el.

-         De? – Kérdezett bele Nerys, tovább noszogatva a valójában úgy egészen helyes gépészt.

Nick nyelt nehezen, de ha már belekezdett, nem volt lehetősége visszavonulni.

-         De ez… de ezt így csak nem érzem… egyenlőnek. Nem, ha térdre ereszkedsz előttem. Érted?

Az égkék szempár kicsit kétségbeesetten meredt a mélybarnába. És Nerysnek bár beletelt egy kis időbe, amíg áthámozta magát a hallottakon, de a végén elmosolyodott és megpuszilta a felesége orrát.

-         Bolond! – Küldte el minden szeretetét a tekintetével, azzal az egyetlen kis szóval. Aztán a kifejezése megváltozott. – De te térdelhetsz előttem… - Hagyta fent a hangsúlyát, mintha csak azon gondolkozott volna, hogy emlékei szerint a kedves gépész párja ennél azért intelligensebbnek tűnt az eddigi három év alatt. Aztán más taktikához folyamodott, miután ezzel csak egy dacos grimaszt sikerült elérnie. - Tudod… én már csak a gondolattól majdnem el tudok menni. – Folytatta olyan hangon, ami egy újabb hullám forróságot küldött végig Nick idegpályáin, elmosva az összes védekező állást.

-         Nerys… - Kérte figyelmeztetően.

De Nerys már éppen lefelé tartott, még egyszer felnézve a feleségére.

-         Ez azt jelenti, hogy így még sosem? – Kérdezte, miközben az ajkai újra végighaladtak az egyik hosszú combon.

-         Nem egészen. – Ismerte el Nick, és bár a teste nagyon is élvezte, a tudata nem volt képes ellazulni. Egyszerűen csak nem érezte helyesnek, hogy Nerys ott térdel előtte. És nem is értette, miért kéne magyarázkodni miatta.

-         Akkor nem értem… - Nézett fel Nerys, kelletlenül félbehagyva egy kicsit az előző elfoglaltságát.

A gépész megrázta a fejét.

-         Te más vagy. – Bökte ki aztán olyan hangon, ami sütött a nyers evidenciától.

Nerys erre felvonta mindkét szemöldökét, és most már, ha akarta se tudta volna feladni, de nem is akarta. Na meg kommentálni sem az előző kijelentést.

-         Oké, de nekem fáj a vállam, szóval tényleg nem sok választásom maradt… - Próbálkozott átlátszóan. Mintha nem lett volna ágy alig néhány méterre tőlük meg egy kanapé is, hosszú vízszintes felszínekkel, amikkel ugye az égvilágon nem volt semmi probléma még a gépész szemszögéből sem.

Nick arcán látszott, hogy azonnal átlátott a bűnrossz kifogáson. Aztán ellágyult.

-         Mért akarod ennyire? – Kérdezte, megsimogatva Nerys arcát, majd a vörös hajtincseket.

-         Izgat. – Vallotta be egyszerűen, és őszintén. Aztán a tekinte odatévedt a gondolkodást egyre nehezebbé és nehezebbé tévő illat forrására, nyelt egyet, aztán megnyalta az ajkait. – És tudod, épp elég egyenlőnek érzem magam… Nagyon is… - Közölte olyan hangon, amit érteni nehezen lehetett ugyan, de azt elárulta, hogy nem tudta volna megismételni a szavait még egyszer.

Nick nem válaszolt, csak lehajolt, gyengéden felfelé fordította az arcát és megcsókolta a feleségét, majd szétnyitotta a lábait, némán engedve neki.

Nerys érezte a jelentőségét a gesztusnak, és hirtelen még akkor is tudta, hogy a lehető leglassabban kell haladnia, ha közben a teste már rohant volna előre, a várva vágyott feloldozás felé. Majdnem kínzó lassúsággal haladt hol felfelé egy hosszú, végeérhetetlen combon, hol lefelé. Miközben a jobb keze lágyan Nick hasán pihent, ahol érezni tudott minden egyes reakciót. Először pattanásig feszült izmokat talált csak, de lassan ezek az izmok engedtek, és hullámzani kezdtek a tenyere alatt. S csak akkor haladt feljebb, hogy elérje lassan a célját, először csak körbejárva a sötétszőke háromszöget, végül bemerészkedve.

Mikor Nick hangja megjött, és Nerys végre igazi gyönyört, s csak azt hallhatott benne, végül felbátorodott, és engedett a saját vágyának. Megkereste Nick kezét, és összefonta az ujjait a gépészujjakkal, így próbálta elvenni a helyzet Nick által kényelmetlennek érzett élét.

Végül már nem volt képes egyikük sem koherens gondolatokra, Nick számára már csak a gyönyör ködfehér hullámai léteztek, Nerys számára pedig az adni akarás, ízek, illatok és hangok mámorgőzös kavalkádja, a lassú, érezhetően önmagát vissza-vissza fogó hullámzás, halk ritmus eszeveszett rohanása.

Az egymást elkeseredetten szorító kezek már nem bírták tovább, s csak akkor engedett és hangzott fel az utolsó kiáltás Nick torkából, csak egy név, az egyetlen. Sokáig nem volt semmi, csak lélegzetek hangos egymás utánisága. Csak Nerys homloka a combján, forrón, mintha lázas lenne, csak a halk zihálás valahonnan a vörösbarna hajtincsek alól.

Mikor Nick végül képes volt mozogni, felemelte Neryst, s ahogy a mélybarna szemek az övébe fúródtak, ott volt bennük a szikra, mely mindig jelezte a gépésznek, hol is tart a társa.

Nick elmosolyodott, ez amolyan kis mosoly volt, jelezve készen áll, hogy ő is adjon. Lassan, már-már gyötrelmesen lassan hámozta ki a párját az egyenruhából, csókolta végig a testének minden egyes részét, amit elért. Nerys feje hátrahanyatlott, ahogy még többet kínált, és kért, ívbe feszülve az érintésért. Nick keze közben már hazatalált, s lassan behatolt két ujjal. És érezte, hogyan zár körül körülötte Nerys, mintegy kétségbeesetten kapaszkodva belé, és hogyan mozdul szinte ösztönösen a csípője. Hagyta, s felvette a ritmust az ujjaival is. És csak nézett bele a gyönyört sugárzó arcba, szinte egy gyermek rácsodálkozásával.

-         Nézz rám… - Kérte szelíden, új hullámnyi vágytól zihálva, próbálva a földön maradni.

Nerys felemelte a fejét a válláról, és belenézett a felesége égszínkék szemeibe. S ott volt a tekintetében, minden, amire Nicknek szüksége volt, ott volt az a hihetetlen változás is, mikor végre Neryst is megütötték a feloldozás első hullámai. És csak tartotta, egészen mozdulatlanná vált ujjakkal, csak tartotta, amíg Nerys egész teste le nem csendesült. S már csak mindkettejük halk zihálása hallatszott.

 

-III-

Az Awalon visszavonult. Egészen az elsőként elfoglalt vonalak mögé. Senki sem tudta miért. Nem volt a Csillagflottában egyetlen stratéga, aki képes lett volna akár csak néhány napra előre megmondani, mi fog történni. Az idegen taktika nem volt átlátható a számukra. Sokszor már megnyert csatáktól vonultak vissza, sokszor nem támadták a legnyilvánvalóbb nyitott pontokat sem. De ha harcoltak, akkor igazán eltökélten harcoltak, amíg vissza nem vonultak hirtelen, látszólag minden ok nélkül. De még így is egyre inkább szorították vissza a Föderációt.

Egyelőre csak a föderációs határokat támadták, de nem volt egyetlen nép sem az Alfa Quadránsban, aki bele mert volna szólni, vagy oda mert volna állni bármelyik oldal mellé is. Visszafojtott lélegzettel figyelték a háborút, s lények milliárdjai imádkoztak, hogy álljon meg a Föderáció, és kényszerítse térdre az Awalont. Mert nincsen ijesztőbb dolog annál, mikor az ellenség teljesen ismeretlen, vagy csak annyit lehet róla tudni, hogy ha úgy dönt, akkor nincs kegyelem.

Tehát az Awalon visszahúzódott, és szinte minden fronton csend volt. Ami bizony unatkozó tisztek sorához vezetett, és mindegyiknek viszketett a tenyere a visszavágáshoz.

Kira Nerys kapitány igazán dühösen, nem, magánkívül járkált fel-alá a 351-es ’Bázis konferenciatermében az első nagy kijelző előtt.

Jelen volt még Ross admirális, Janeway kapitány, Rust kapitány, a Cendal kapitánya, ott voltak mindegyikük elsőtisztjei, Jadzia Dax parancsnok, Tuvok parancsnok, Kell parancsnok, egy tehetséges, de sokszor elhamarkodottan beszélő bólián, illetve a taktikai tisztek, Worf parancsnok, Zikel parancsnokhelyettes, és a Voyager ideiglenes taktikai főtisztje Nicole Wesley parancsnokhelyettes.

A vita a Deep Space Nine visszafoglalásáról szólt, mint lehetséges következő lépésről, és Kira kezdte elveszíteni a türelmét. Már vagy fél órája ment a tárgyalás, ahol körülbelül annyit haladtak előre, hogy ő jobbnál jobb ötleteket vetett fel a cél elérése érdekében, és Ross admirális egyiket a másik után utasította vissza.

Mindenki más csendben és, ahogy ment a vita előre, egyre inkább óvakodva a hozzászólástól ült a helyén, egyre inkább vágyva, hogy kikerüljenek onnan. Ez alól talán csak egyetlen kivétel volt, Wesley parancsnokhelyettes, aki a hosszú asztal leghátsó székén ült, kissé túl lazán, a karjait keresztbe rakva a mellkasa előtt, és titkon jól szórakozott, még somolygott is magában.

Egész addig, amíg Kira észre nem vette, és ideges, metsző hangon hozzá fordult.

-         Talán van valami hozzáfűzni valója Parancsnokhelyettes? – Kérdezte, a teremben metszően száguldott végig a jeges mondat.

Bárki másnak le is fagyasztotta volna a lelkesedését, és nem utolsó sorban a mosolyát. De Wesley ismerte már a feleségét annyira, hogy ne illetődjön meg, igaz azt a mosolyt igyekezett letörölni az arcáról egy időre.

-         Nem Kapitány, csak érdeklődve hallgatom. – Felelte úgy, hogyha csak egy kicsivel is kevésbé professzionális a hangja, repült is volna kifelé fegyelemsértésért, de így nem lehetett semmit sem tenni.

-         Kérem, hölgyeim, – Köszörülte meg a torkát az Admirális. - talán, ha folytatnánk.

-         Tehát… - Vetett még egy utolsó kemény pillantást a feleségére Kira, mielőtt visszafordult volna az egész éjjel készített támadástervének a vázlatához. – Egy koncentrált támadással, a kettes alfa és gamma flotta segítségével van vagy… 85% esélyünk visszafoglalni az Állomást. És ha miénk az Állomás képesek vagyunk ideiglenesen – Nyomta meg a szót - semlegesíteni a Féregjáratot, ahonnan még most is az Awalon utánpótlás több mint fele érkezik. – Fejezte be a harmadik tervének ismertetését. Ez volt az utolsó, és remélte az, amelyik végleg meggyőzi a vezetést a DS9 visszafoglalásának nagyon is jó lehetőségéről és fontosságáról.

Ross admirális hallgatott, ahogy mindenki más is, még Janeway is, akinek pedig nem volt szokása. Mindenki értette Kira vehemenciáját és eltökéltségét, hiszen mindannyian tudták milyen érzés veszélyben tudni az otthonukat. Így hát nem akartak beleszólni, és igazából jó érvük sem volt a támadás mellett.

De csak, mikor Ross nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, akkor emelte fel a kezét Wesley parancsnokhelyettes, hogy szólni kíván.

-         Igen, Parancsnok? – Adta meg az engedélyt Ross.

Wesley felállt és előre sétált a nagy kijelzőhöz a felesége mellé, kezében egy rögzítővel. A tartalmát feltöltötte, és ahogy megjelent a képernyőn egy vázlat a tisztekhez fordult.

-         Ez annak az eszköznek a tervrajza, amivel meg tudtam szökni a DS9-ról. Még nem tökéletes, de az óta dolgoztam a továbbfejlesztésén. Akkor még csak egy ember neurojeleit volt képes leárnyékolni, és így az Awalon agy nem volt képes észrevenni a viselőt. Most azonban úgy gondolom, hogy lehetséges nem csak nagy tételben gyártani, de felszerelni egy nagyobb változatot hajókra, akár egy Intrepid nagyságúra is, és a működtetéséhez csupán a deflektortányér energiájának 10%-a szükséges. Ez ugyan némi hátrányt jelentene a harcban, de mivel csak addig kell, amíg az álca be van kapcsolva, és közelharcban úgysem vesszük hasznát, úgy gondolom ez nem túl nagy ár az akár teljes láthatatlanságért. És… ha ezt hozzáadjuk a Kapitány tervéhez. – Nézett gyorsan a mellette csípőre vágott kezekkel álló feleségére, aztán vissza a többiekre, elsősorban az Admirálisra. – Illetve a tényt, hogy a DS9 computerében még mindig ott van a vírus, amit én, Dax parancsnok és Brower hadnagy terveztünk, az esély a sikeres visszafoglalásra immár több mint 92%. – Fejezte be és nézett körül diadalittasan.

 Tuvok nézett ekkor fel a gondolataiból felhúzott szemöldökkel, ami nem jelentett túl jót.

-         És az esély arra, hogy közben az Awalon indít egy ellentámadást a Kettes vagy Hármas Fronton, 56%.

Wesley parancsnokhelyettes nyelt egyet, és még egyszer szembetalálta magát a ténnyel, hogy gyűlölt vulcániakkal vitatkozni, egészen egyszerűen azért, mert száraz logikával szemben nem túl sok lehetőség volt a vitára. Vett hát egy mély levegőt, és azért megpróbálta.

-         Nézze Uram, átnéztem az Awalon mozgásait és műveleteit egészen a háború kezdetétől, és a meggyőződésem, hogy randomszerűen cselekszik. Nincs a lépéseiben semmilyen logika, de van benne egy állandó uhm… tényező vagy inkább cél, az, hogy megpróbálja az ellenfelet összezavarni és megfélemlíteni. Ezért nem tudhatjuk, hogy fog-e támadni egy átmenetileg sebezhetővé vált védelmi vonalat, mert volt, hogy megtette, volt, hogy nem. És ha nem tette, hát azért nem, hogy fitogtassa az erejét, és zavart keltsen. – Magyarázta kissé vehemensebben, mint szerette volna.

Dax parancsnok bólintott.

-         A Parancsnokhelyettes mond valamit Uram. – Nézett Rossra, aki még mindig szótlanul ült és hallgatta a vitát.

-         A Parancsnokhelyettes csak a felesége agyament tervét védi! – Szólt közbe ekkor Kell, a bólián első tiszt kissé mérgesen, és túl hamar. Igaz a Második Front elvesztése közvetlenül veszélyeztette volna a bolygóját, és ő amúgy is olyan lény volt, aki néha előbb beszélt, minthogy átgondolta volna.

Wesley parancsnokhelyettes arcában rángatózni kezdett egy kis izom, és a szemöldöke felcsapódott, ami biztos jele volt az emelkedő haragnak. Őt ritkán lehetett kihozni a sodrából, de ebben a tétlen, a vesztükre váló hangulatban ő is a határon volt, mint mindenki más. És már készült is visszavágni, hiszen, ha eddig tényleg nem az volt a szándéka, hogy Nerys tervét védje, és főleg nem úgy, mint a felesége, most már a kis kék emberkének sikerült elérnie, hogy kijöjjön belőle a magánember.

Ezt vette észre előbb Nerys, majd az Admirális is. Kira egy pillanatra Wesley hátára tette a kezét.

-         Üljön le Parancsnok. – Kérte halkan.

Wesley állkapcsai láthatóan mozogtak, de engedelmeskedett.

-         Mr. Kell. – Kezdte aztán Ross admirális halkan. – Kérem, a jövőben szorítkozzon a szorosan a tárgyhoz kapcsolódó megjegyzésekre.

Kell parancsnok bőre csak egy fokkal kékebbre váltott, biztos jeleként a benne is emelkedő haragnak, de azért maga elé mormogott egy „Igenis, Uram”-ot.

Aztán egy kisebb feszült szünet állt be, amíg mindenki végiggondolta magában a hallottakat, és próbált még esetleg találni valamilyen eddig el nem hangzó érvet.

-         Uram, azt hiszem az emberek moráljának sem tenne rosszat egy sikeres visszavágás. – Vetette aztán közbe Janeway kaptány, tőle szokatlanul, talán csak most először megszólalva a megbeszélésen.

-         Ezzel egyetértek Uram, az embereknek kell a győzelem. – Szólt közbe Worf is, fél szemmel a bólián parancsnok egyre mélyülő színét figyelve.

Ross végül körülnézett, aztán bólintott.

-         Rendben, nem ígérhetek semmit, de támogatni fogom a Parancsnokság előtt. – Ígérte, de ez az ígéret felért egy igennel.

Kira gyorsan visszanyelt egy felszabadult mosolyt, és bólintott.

-         Köszönöm, Uram.

Ross visszabólintott, visszanyelve egy mosolyt, aztán Wesleyhez fordult.

-         Parancsnokhelyettes, addig szedje össze az embereket, akikre szüksége van, és szereljék be annyi hajóba a neuroárnyékolót, amennyibe csak tudják. Azok akkor is hasznosak, ha a Parancsnokság nem fogadja el a tervet. És ha egy mód van rá, legyen az utolsó jelentése holnap reggele az asztalomon. – Nézett az Admirális Wesleyre. Aztán vissza, meg sem várva a bólintást és az „Igenis Uram!”-ot. – Van még valakinek hozzáfűzni valója? – És miután nem jelentkezett senki, bólintott. – Leléphetnek.

A tisztek pedig feszült csendben távoztak a Konferenciateremből.

Kira kifelé menet kérdőn nézett fel a társára, aki egy ideig tűrte aztán odanézett.

-         Igen? – Kérdezte, de a hangjában még mindig benne volt, hogy bár ő általában békés, most azért behúzna egyet Kell parancsnoknak, márha nem kezdene a gépészelméje az előtte lévő feladatra koncentrálni lassan.

-         Te tényleg azért álltál mellém…? – Kérdezett vissza a Kapitány. A hangjában benne volt, hogy mit gondol a magánélet és a szolgálat keveréséről, és hogy ez a véleménye vagy kétszáz százalékkal súlyosbodik, ha mindez háborúban történik.

Nick jól hallhatóan felsóhajtott, aztán anélkül, hogy körbenézett volna, megállapította, hogy egy csomó fül tapad a párbeszédükre, aztán sóhajtott még egyet. Úgy látszik, legyen akár háború, akár béke, a nyilvánosságot nem tudják kizárni az életükből.

-         Nem Nerys. – Közölte hűvösen és dühösen. - Én a véleményemet mondtam el, mint ’Flotta tiszt. Aminek semmi köze nem volt a magánvéleményemhez. – Egy pillanatra nem zavartatta magát azzal, hogy akár kicsit is lehalkítsa a hangját, és maradt ugyanabban a lassabb tempóban, amiben eddig is lépkedtek végig a folyosón, előttük mögöttük, a többi tiszttel. – Annál is inkább, mert ha a feleségedként beszéltem volna, és rajtam múlna, akkor a fenekeden ülnél egy lakatlan bolygón biztonságban és békében és nem mennél többé kibaszott öngyilkos küldetésekre! – Fejezte be ugyanolyan hangerővel és nyilvánvalóan nagyon feldúltan.

Erre hirtelen megilletődötten elcsendesült az összes suttogott beszélgetés körülöttük, sőt még Kira is visszavett, Kell parancsnoknak pedig zöldesebb kékre váltott a színe.

 

Végül közel negyvennyolc órával később a három összevont föderációs század a Deep Space Nine felé tartott. Hangtalanul, láthatatlanul, és ami fontosabb érzékelhetetlenül siklott minden egyes hajó keresztül a szubtéren. Mintha száz és száz kis ragadozó lett volna, ki éjjeli zsákmány után lopakszik, nesztelenül, de szemeit fényesen kitárva, minden egyes hangra érzékenyen és minden szagra készenlétben állva.

A vezérhajók hídjain ott volt három különböző természetű kapitány, három különböző, de rájuk a végletekig jellemző pózban:

Sebastian Rust kapitány állt a Cendal hídjának középen, karba tett kézzel, az apró, mélyen ülő sötét, ébenfekete szemei szinte sunyin villogtak körbe, maga előtt az üres, vagy nem is olyan üres ürbe. Ő mestere volt a harcnak, még a kardassziai, majd a Dominium háborúk idején edződött, és híres volt arról, hogy a győzelem érdekében semmitől sem riadt vissza, legyen az bármily alattomos.

Az alakzat másik szélén a Voyager haladt, hídján egy másik kiváló, híres, hírhedt kapitánnyal Kathryn Janewayjel. Ő sziklaszilárdan és halálos nyugalommal ült a kapitányi székben, keresztbetett lábakkal, egyetlen izom sem mozdult, egyetlen pillanatig sem rebbent a szürkéskék szem. De közben irtózatos lendülettel zúdult végig az erein az adrenalin, s a fejében végzetes erő lakott. Ő volt a taktikus, aki képes volt többszörös túlerővel elbánni egyetlen lövés nélkül. S őt csak erősítette a mellette ülő vulcáni első tiszt.

Az alakzat közepén pedig ott repült a kicsi, de erőtől duzzadó Defiant. Mely a szolgálatbaállásakor – körülbelül hat éve – még majdnem szétvetette saját magát. S a hídján ott állt nyugodtan, csendesen, végtelen kimértséggel Kira Nerys kapitány. Csak állt, kisterpeszben, megvetve lábait, hogy úgy tűnt, talán ha az egész hajó szét is esne körülötte, ő akkor is talpon maradna, a kezei leeresztve maga mellett, s csak néha mozdult meg egy-egy hosszú, elegáns ujj. Mint a biztosság szobra állt, mint egy földi nagymacskaféle, elegánsan, nyugodtan, ruganyosan, szinte lustán, de a mélybarna szemekben halálos tűz égett, készen a kitörésre. Ott volt benne minden keserű tapasztalatok által megszerzett tudás, a képesség, hogy vesztett csatát is nyerni tudjon olyan gőgös fölénnyel, amely az ellenséget még évek múltán is megalázta. Ott volt benne minden makacsság, minden akaraterő, minden szenvedély, amivel képes volt harcolni sokkal tovább, mint bárki más. Ő volt a túlélő.

Az egyesített flotta egyenesen haladt a célja felé. Minden hídon, a hajók legénységének minden egyes tagja lélegzetvisszafojtva figyelt és dolgozott. Aztán minden lelassult, mintha csak lassult volna az idő is velük együtt. Végül az egész flotta megállt, és felvette az alakzatot, anélkül, hogy egyetlen szó, egyetlen suttogás is elhangzott volna a hajók fedélzetén. Ők most, még ha nem is mélyen, de bent jártak az ellenséges vonalak mögött, s a célpont az az állomás volt, amelynek a megszerzésével jelentős területet foglalhatnának vissza a Föderáció ezen felén. És egy fontos, ha nem a legfontosabb stratégiai pontot. Minden hallgatott, csak nézték az ellenséges Awalon hajókat hogyan szelik körülöttük az űrt, de még ők is nyugodtak voltak, látható volt, nem készültek semmire.

De hirtelen minden hídon kigyulladt egy apró jelzőfény, minden taktikai pulton, s a taktikai tisztek keze egyszerre lendült a magasba, az álcázók egyszerre kapcsoltak ki, a neuroárnyékolók egyszerre váltak le a deflektorok energiaellátásáról, visszaadva az ő tíz százalékukat. Száz és száz hajó egyszerre jelent meg az Állomás körül, életre keltve ezzel az űr nyugodt, fenségesen sötét vákuumját.

A hátsó szárny egyszerre kezdett tüzelni azokra a hajókra, amelyek még be voltak dokkolva a pylonoknál, a dokkológyűrűnél, s csak felfogni tudták a lövések erejét tehetetlenül. Nem sokáig maradt belőlük egy is. Az elülső szárny akkor kapcsolódott be, a Voyager vezetésével, amikor már nem maradt dokkoló hajó, ők a közben mozgósított, a közelben szabadon állomásozó Awalon hajókat vették célba. A csata véres volt, még sosem látott arányban hulltak az idegen hajók, és csakhamar szabadon lebegő roncsok sokasága nehezítette a föderációs hajók manőverezését.

Janeway kapitány farkasvigyorral hajolt előre Paris válla fölött, ahogy nézte a pusztítást, pillanatok alatt felmérve, hogy bármennyire is volt az övék a meglepetés előnye, nem lesznek képesek végső győzelmet aratni. Egy biztos érintés Tom vállán jelezte a kormányosnak, hogy eljött az idő. A Hadnagy keze egy pillanatra elemelkedett a kormány kezelőpultjától, hogy visszaereszkedjen egy apró gombra.

A semmiből aztán feltűnt újabb száz föderációs hajó, és most már tisztán létszámfölényben voltak. S a friss erő úgy zuhant rá a már fáradó, és egyre gyengébb Awalon cirkálókra, hogy nem volt erejük még csak felnézni sem. És mindeközben egy kis csatahajó, amelynek tetején a névtábla büszkén hirdette, ő a Kihívó, átsurrant a tűzpárbajok végeláthatatlan fénylő vonalakkal határolt labirintusán, ahogy egyenesen a Deep Space Nine monumentális építménye felé tartott.

A hídon Kira már a kapitányi székében ült, keresztbetett lábakkal, a kezeit ellazítva pihentette a karfán, maga előtt összekulcsolva és nézett egyenesen előre, teljes mértékben uralva a helyzetet.

-         Irány a DS9! Dax… omega minta… delta kitérő manőver…

Jöttek a rövid, lényegre törő parancsok, mikor szükséges volt kikerülni valamit.

-         Megjött a jel. – Hallotta Worf parancsnok hangját.

-         Akkor közelítsük meg a kettes hangár ajtót! - Adta ki a következő parancsot.

-         Az Állomás pajzsrendszere kikapcsolt… - Jelentette Brower hadnagy. Aki egy ideje már, mint a Defiant főgépésze szolgált, meglepően jól ellátva a feladatot. – A DS) fegyverzete inaktív… - Tette hozzá néhány pillanat után, ahogy végül az arca felderült. – Az egész Állomás elárasztva szelén gázzal…

-         A kettes hangár ajtaja nyitva, út a dokkoláshoz tiszta… - Jelentette Dax. – Királyi fogadtatás… - Tette aztán hozzá egy hozzá illő vigyor kíséretében.

Kira csak újra összeérintette az időközben kissé szétnyílt két mutatóujját, és vágott egy diadalittas grimaszt, bár még vigyázva, tudva jól, hogy amíg nem lesz az Állomás tökéletesen tiszta, és mentes a szelén által hagyott záptojásszagtól, addig nem nyerték meg.

-         Akkor irány haza! – Adta ki a parancsot.

A Defiant egynegyedimpulzusra váltott, majd az impulzushajtómű lekapcsolt és csak a manőverező hajtóművek maradtak, hogy egyenesen berepítsék a Kihívót hangárba…

A Voyageren közben túljutottak az utolsó ellenséges hajókon is, és a Hídon éppen kitörni készült egyfajta győztes hangulat, amikor Tuvok hangja szántott bele a levegőbe.

-         Kapitány, a hangár ajtaja bezárult, és újabb Awalon cirkálóraj közeledik… - Jelentett a tőle megszokott érzelemmentes hangon.

-         Micsoda? – Ez nem Janeway, hanem Wesley parancsnokhelyettes hangja volt, aki az egész támadás alatt egy közvetlen neurokapcsolattal Brower hadnagyhoz volt kötve és vele együtt dolgozott, fején az általa tervezett pánttal, és gondolatokkal aktiválta a DS9 computerében lévő vírus megfelelő eljárásait. De ez a fordulat bizony nem volt benne a tervben, és ahogy látta, hogy a Defiantot elnyeli a nyilvánvalóan még ellenséges Állomás a hátán jeges borzongás kúszott végig.

Janeway csak küldött egy tízes szintű tekintetet az unprofesszionális megnyilvánulásért az ideiglenes taktikai tisztje felé, aztán felmérte a helyzetet. És döntött. Látta az ellenséges erősítést, mellyel az Awalon háromszoros létszámfölénybe került, nem maradt csak egyetlen választása.

-         Mr. Paris irány 351/4/56! Visszavonulunk. Wesley hívja vissza a többi hajót is! Teljes visszavonulás!

Nick körül megfordult a Híd, és eltorzult, még látta a nagy képernyőn az eltűnő hajót, rajta a barátait, a feleségét, az életét. De Wesley parancsnokhelyettes megnyomta a gombot, elküldte az üzenetet, miközben a tiszt mögött a civil testén, a lelkén és az elméjén irtózatos erejű fájdalom zuhogott keresztül…

 

Közben a Defiant legénysége teljes döbbenetben és sötétségben várt. Nem volt benne a tervben a bezáródó hangárajtó, és az érzékelők még fogták a kinti jeleket, tudták, hogy a társaik bajban vannak, tudták, hogy visszavonulni készülnek, és azt is, hogy nem tehetnek semmit, csapdába estek.

És akkor hirtelen egy fájdalmas kiáltás hasította át a híd levegőjét, ahogy Brower hadnagy gömbölyödött össze, a földre rogyva a pultjánál, fogva a fejét, és remegve, akár egy szenvedő kis állat.

-         Mi történt? – Ugrott oda azonnal Bashir, és tette a Hadnagy vállára az egyik kezét, amíg a másikkal az orvosi trikordert tartotta és már vizsgálta is a gépészt.

-         Nerys… - Nyögte a Hadnagy, keresztül összeverődő fogakon, és próbált a kapitánya felé nézni, de a kilátást eltakarta az orvos.

Julian ábrázatán néhány pillanat múlva megdöbbenés keveredett együttérzéssel. Nem hitt a szemének.

-         Azt hiszem… a neurokapcsolata instabillá vált Wesley parancsnokéval. Az információáramlás iránya megváltozott és az átvitel szakaszos… - Állt meg és rájött, hogy mindenki arra vár, hogy emberien fogalmazzon. - Most az ő gondolatait gondolja, és… - Elhallgatott, ahogy döbbenten nézett fel a közben odaérkező Kirára. – az ő érzéseit érzi.

De alighogy kimondta Brower már elkeseredetten csüngött Kira derekán, aki hatalmas szemekkel nézett le rá, és tartotta fel, mintegy védekezően a kezeit, nem tudva, hogyan reagáljon.

 

Nick szeméből egyetlen könnycsepp folyt le, ahogy a hátsóérzékelők által közvetített képet figyelte. Egyre messzebb és messzebb került attól, akire olyan szüksége volt, mint a levegőre. A konstansan benne megbújó szörnyű bűntudat belémart, és megkérdezte magától századszorra is, hogy miért engedte el, miért bántotta Neryst olyan alattomosan, olyan kegyetlenül.

 

A fiatal gépészhadnagy szorítása nem engedett, és Kira lassan felismerte a helyzetet, ahogy tétován a férfi vállára tette a kezét.

-         Úgy sajnálom… - Motyogta Thomas keresztül könnyeken, vacogó fogakon. – úgy sajnálom Kedves… sosem akartalak bántani… higgy nekem…

Bashir és mindenki más döbbenten figyelte a jelenetet, nem értve teljesen, de érezve a meghittségét.

-         Hall engem? – Kérdezte végül Nerys halkan Juliantől.

-         Nem tudom… - Felelte a doki őszintén.

Kira megsimogatta az ismeretlen, idegennek tűnő sötét, röviden göndörödő hajtincseket, és maga elé suttogta a bátorító szavakat.

-         Nincs semmi baj Sq’wan…

 

Nick reményvesztetten, és küzdve a saját terhével bámulta az űrt mögöttük. Menekültek, hátra hagyva a legnagyobb értéket, ami létezett a számára. Nem hallotta Tuvok apró konzoljának a sípolását sem igazán.

-         Valami nincs rendben Kapitány… - Jelentett a vulcáni Parancsnok, de ez a mondat tőle, azt jelentette, hogy az égvilágon senki nem tudja mi a baj, ámbár valami nagy baj van.

-         Tudna pontosabb lenni Mr. Tuvok? – Kérdezett vissza Janeway türelmetlenül. Komolyan utálta, amikor egy zseniális terv nem úgy sül el, ahogy azt várta.

-         Az Awalon hajók szokatlanul kezdenek viselkedni. – Próbálta újra a Parancsnok.

-         Nagyítást! – Kérte a Kapitány, amire a képernyőn megjelent egy részletesebb kép a hátuk mögött jövő Awalon hajókról, amelyek közül némelyek valóban cikáztak, némelyek kacsáztak, vagy éppen teljesen megálltak.

Aztán sorozatos robbanások rázták meg a területet, a hajókat, még a Voyager is kapott a felrobbant Awalon hajók szerteszét repülő roncsaiból.

-         Oh wow… - Jegyezte meg Tom, elöl a kormánynál, kifejezve, hogy bármi is okozta a halálos tűzijátékot, igazán lenyűgözte őt.

Janeway kapitány és mindenki más is döbbenten figyelte az elpusztuló hajókat.

-         Forduljon meg Mr. Paris! – Adta ki az új parancsot. Most már újra az övék volt az előny, és a maradék Awalon hajók is eltávolodtak, menekültek, keresztül a Féregjáraton. Janeway pedig azonnal felismerte a megnyíló lehetőséget.

 

A hangárajtó kinyílt újra, és a Defiant hídján is normalizálódott a hangulat. Tom Brower zavartan húzódott vissza, de a sötét szemében ott volt a kifejezés, mintha csak most ébredt volna fel, valami elképesztő álomból. Kira visszaült a székébe, és onnan hallgatta a jelentéseket.

-         Az Awalon visszavonul, keresztül a Féregjáraton. – Jelentette Worf.

-         A mieink visszafelé tartanak. – Jelentette Dax, rögtön a férje után.

Kira hátradőlt, ahogy a kimerültség elkezdte átvenni a visszahúzódó adrenalin helyét. De megkönnyebbült, rázós volt ugyan, de úgy tűnt, megcsinálták.

 

A Deep Sapce Nine Promenádja megtelt a Csillagflotta egyenruhás emberekkel. A legtöbbjük arcán boldog, diadalittas felszabadult mosoly játszott, de voltak közöttük néhányan, akik még kerestek, akik még nem tudtak felszabadulni.

Thomas Brower Dr. Bashirrel az oldalán tartott a Betegszoba felé, még kissé zavartan, desorientáltan, még érezve az utóhatását a neuroárnyékoló meghibásodásának. Még nem tudtak sokat, csak, hogy valami miatt az eszköz nem a várakozásoknak megfelelően működött.

A Promenád másik felén Nicole Wesley parancsnokhelyettes verekedte át magát, néha durván a tömegen, néha felugrálva, próbálva átlátni az utat maga előtt, keresve az ismerős, vörös fejtetőt.

Kira is kissé zavartan igyekezett át a tömegen, keresve a jól ismert szőke tincseket. Nyomában a Defiant főtisztjeinek többségével. Mikor Quark bárja előtt haladt el, hirtelen a lábujjhegyen a nyakát nyújtogató Nickbe ütközött.

-         Nerys! – Ölelte át hevesen a Csillagflotta kapitányt, nem törődve a körülöttük ácsorgó tisztekkel. Minden stressz, minden feszültség, minden, de minden félelem és a háború nyomása egyetlen, hatalmas, forró robbanásban szabadult fel az emberi mellkasban. És ettől nem látott mást, csak a párját. – Kedves…

-         Sq’wan… - Bújt oda Kira is, lábujjhegyen állva átölelve a gépész nyakát.

Nick közelebb húzta és felemelte a földről, végigsimítva a vörösbarna tincseken, magához húzva a fejét, belefúrva az arcát a durva egyenruha szövetbe, és félig Nerys nyakába. Akinek a lábai támaszt keresve emelkedtek, fogták körül a felesége derekát. És csak annyira húzódott vissza, hogy megkeresse az égkék szemeket. Boldogan nézett beléjük, és mosolygott rá olyan ragyogóan, hogy majdnem elcsuklottak a gépésztérdek.

-         Megcsináltuk… - Suttogta Nick, és mohón fogadta a heves csókot.

-         Megcsináltuk… - Suttogta vissza a felesége ajkainak Nerys is.

Körülöttük egy pillanatra minden megszűnt létezni, csak a felszabadult öröm létezett. De aztán Nick gyengéden letette a párját, majd még egy simítással a hajában elbúcsúzott, legalább is addig, amíg mindketten újra otthon lehetnek majd, a régi szállásukon.

 

A megérkezés után szinte azonnal helyre tudták állítani a kommunikációt a szektor egész részével. Így a Bajorral is, ahonnan jelentették, hogy a lakosság nagy része jól van, és az idegen hatalom hajói távoztak az orbitális pályáról, ahogy a Bajor gyáraiból és egyéb termelőlétesítményeiből is. Azaz egész bolygóról, ahogy a szektor többi kolóniájáról is.

A hivatalos megbeszéléseket másnap reggelre rakták át, és egy keretszemélyzet kivételével az összes tiszt pihenőt kapott. A sérültek nagy részét is elengedték a Betegszobáról, vagy a gyengélkedőkről, így az emberek többsége a kabinjában pihenhetett.

Nick határozatlanul lépett be a régi szállásukra, nem tudva mit fog találni, de azon túl, hogy teljesen üres volt, nem fogadta őt semmi szokatlan. Csak az alap, nehezebb bútorok voltak benne, s azt, hogy lakott-e ott valaki, amíg ők távol voltak, azt nem lehetett megállapítani.

Nerys is óvatosabban lépett be a felesége mögött.

De alig fél órával később, már állt a függőágy, amely eddig annak a kis csomagnak mélyén pihent, amit az evakuálás alatt magukkal tudtak vinni. Most mindketten benne hevertek, Nick a hátán alul, félig ülésben, Nerys a feleségét párnának használva felül, a fejét Nick hasán pihentetve, egyik ujjával apró köröket rajzolva a gépész fedetlen karjára.

Nick lelkesen tanulmányozott egy rögzítőt és kereste, hol lehetett a hiba a neuroárnyékolóban, néha a homlokát ráncolva, néha mormogva valami érthetetlent, néha kibámulva a csillagok közé, figyelve a kint lévő hajókat, amik önreplikáló aknákat raktak le a Féregjárat elé, elsütve a régi trükköt az új ellenséggel.

-         Sq’wan, pihenj egy kicsit, ez ráér holnap is… kimerült vagy. – Kérte Nerys a legmélyebb hangján a feleségét, de nem várva választ felnyúlt, kivette a párja kezéből a rögzítőt, és nemes egyszerűséggel elhajította a nappali másik felére.

-         Nah! – Háborodott fel Nick, hogy egy pillanat múlva már a felszabaduló kezét gyengéden járassa végig Nerys hátán.

-         Beszéltél Browerrel? Nekem nem sikerült szóra bírnom.

A gépész elhúzta a száját.

-         Miért nem vagyok meglepve? – Kérdezte játékosan.

Nerys nagy lendülettel emelte fel a fejét, és nézett tettetett sértődöttséggel a párjára.

-         Mit akarsz ezzel mondani?

-         Uhm, Nerys… - Folytatta a játékot Nick. – most nem a kissé hiányos diplomáciai képességeidre céloztam, hanem arra, hogy Brower egy ideig valószínűleg nem fog tudni rádnézni anélkül, hogy el ne pirulna.

Nerys kinyitotta a száját, nem tudva eldönteni, hogy a kétfrontos támadás melyikét védje ki.

-         Ezért lefokozhatnálak. Szemtelen disznó. – Jelentette aztán ki, és bújt vissza durcásan a felesége hasára.

-         Macska… - Tüzelt vissza Nick mosolyogva.

Nerys egy ideig nem szólalt meg, de mikor újra felemelte a fejét, már aggodalom látszott az arcán.

-         De azért rendbe jön? – Kérdezte.

-         Persze. – Bólintott Nick. – Csak most zavart egy kicsit, még nem tudja elválasztani a saját és az én érzéseimet. De ahogy elmúlik a neuroárnyékoló hatása, fokozatosan helyreáll az egyensúly. Uhm… legalább is Bashir ezt mondta. – Tette aztán hozzá, kevesebb bizonyossággal.

Nerys bólintott, de az arcán látszott, hogy kissé kényelmetlenül érintik még a történtek.

-         Igenis jól tudok tárgyalni, ha akarok. – Jelentette ki pár perccel később, újra Nick hasáról.

-         Igen… - Mormogta vissza a gépész már félálomból.

-         Megtörtem egy romulánt is. – Bizonygatta Nerys, kihallva, hogy az az igen bizony nem egészen az akart lenni.

Nick sóhajtott és erőtlenül megsimogatta Nerys hátát.

-         Ha jól tudom a makacsságoddal törted meg, valami eszement blokáddal, meg támadással fenyegetőzve. Ez nem diplomácia, ez póker, szégyentelen blöff. – Mormogta végig magát a két mondaton.

Nerys egy ideig megint hallgatott, saját maga is a kimerültséggel küzdve, na meg végig kellett gondolnia valahogy, hogy miért tetszett neki mégis ez az utóbbi, amikor nem kellett volna.

-         Akkor is tudok tárgyalni. – Mormogta most már ő is csak maga elé.

-         Igen, Nerys. – Motyogta vissza Nick, jól hallhatóan már inkább alva, mint ébren.

Nerys még diadalittasan elmosolyodott, és egy kissé megigazgatta a ’párnáját’ mielőtt belezuhant volna a mély és pihentető álomba.

 

-Prologue-

A sötétkék fénnyel megvilágított folyosón teljes volt a csend. Annak ellenére is, hogy a két lény között heves vita folyt. Amiből se látni, se hallani nem lehetett semmit. Legfeljebb érzékelni, azt is csak annak, aki elég szerencsés, vagy szerencsétlen volt ahhoz, hogy telepatikus képességgel legyen megáldva.

„Miért csinálod ezt?” Billent oldalra az ezüst elejű sisak, amelyből csak egy pár kékebb szem látszott ki, kékebben ragyogva, mint a folyosó neonfényei.

Aztán csend lett. Még az elmékben is. Ami nem azt jelentette, hogy megszűntek volna kommunikálni. Nem. A fekete sisakos szemei felvillantak, és egy hullám érzelmet küldött át a társa felé. Valamit, amelyet csak ők, csak ilyen hihetetlenül fejlett elmével voltak képesek érzékelni, felfogni és megfejteni.

Az ezüst sisakos felnyögött, és a sisak hátrabillent, ahogy egy pillanatra átadta magát az érzésnek. A haragja pedig eltűnt. Teljesen.

„Ez veszélyes.” Jött vékonyan az ellenkezés a magasabbik rangú elméjéből, még akkor is, ha az elméje hangja jóval mélyebb volt, mint a valódi, hallható hang. „És nem helyes.”

„Miért nem?” Jött a heves viszonzás, kissé túl hevesen is, túl hirtelen, az előző jóval gyengédebb és csendesebb érzelemkitörés után. „Még azok a férgek is tudják mindezt! Akkor nekünk miért nem lehet?” Vált a végére jóval elkeseredettebbé, elveszettebbé.

„Mert ehhez csak a királynőnek van joga. Te és én itt senkik vagyunk. Tisztátalanok ilyesmihez.” Próbálta magyarázni tankönyvekbe, imakönyvekbe is beillően.

Erre hirtelen újra csend lett, mindkét elmében. Tökéletes csend, amit végül a fekete sisakos újabb érzelemhullámai váltottak fel, tökéletesen elérve a társát. És elérve nála mindent. Átküldve minden csepp elkeseredettséget, gyengédséget, minden fájdalmat és vágyakozást.

Az ezüst sisakos ezúttal felkészültebb volt és így sikerült csendben maradnia. Amit azonban komolyan veszélyeztetett, hogy a feketesisakos időközben közelebb lépett és próbálta megérinteni.

„Megőrültél, takarodj innen!” Ugrott el, és már menekült is. Futott, valami elől, ami veszélyesebb volt, mint a férgek, amik ellen harcoltak.

„Sergos!” Jött a mentális kiáltás, mely sikoly lett volna, ha hangosan kiáltja, így csak egy szívet tépő feljajdulás volt, melyet csak az ezüst sisakos érzékelt és érthetett.

 

Hihetetlenül hosszú és mézszőke haj omlott alá a vállain, mely alól kékebb szemek villogtak elő, mint a legkékebb bólián tenger. Az arca tökéletes volt, legalábbis humanoid ’szabvány’ szerint. Kissé hosszúkás, fehér, selymes bőrrel borítva. A vonási beképzelt arroganciát hirdettek, de megfogtak bármit, vagy bárkit, aki fel mert rájuk nézni. Igaz, nagyon keveseknek volt meg a joga, hogy felemeljék a tekintetüket a királynőre. Legtöbben csak a finom selyemhez hasonló anyagból készült hófehér ruha takarta test lába elé térdelhettek, lehajtott fővel, remegve, bármire készen.

Azon kevesek, azonban, akik valaha láthatták az arcát, mind ott voltak a teremben. A hatalmas szék, illetve inkább kanapé mellett a két, még nagyon fiatal fiú, aki a hagyományokhoz hűen frissítette a királynőt, annak ellenére megtartva mindent, hogy a modern technika sok szokást már feleslegessé tett. De mégis lesték minden kívánságát. Illetve a teremben, vagy annak közvetlen szomszédságában lévő kisebb, inkább hatalmas szobának nevezhető helységben tartózkodott tíz férfi. Azok, akik az alattvalók közül egyedül láthatják a királynőt, és nemzhetnek neki utódot. Az a tíz szerencsés, vagy szerencsétlen, akik méltóak arra elsősorban a származásuk, és még ezer más szempont alapján, hogy az aktuális királynő szórakozása, és az új királynő nemzői legyenek. Ők most éppen csak szabadon heverhettek, mert ezen kívül nem volt semmi dolguk, mert a királynő éppen nem óhajtott szórakozni, annál is inkább, mert rossz hangulatban volt és híreket várt.

Ahogy az ajtó nyílt, s a két őr kintről küldött egy figyelmeztető mentális jelet a bent lévő nemzőknek, azok az előző heverő helyzetből azonnal a földre vetették magukat és arcra borultak. Fel sem néztek többé, ahogy három nő lépett be és sétált végig teljes nyugodtsággal a királynő elé. Majd fél térdre ereszkedtek és fejet hajtottak, mielőtt újra felálltak volna. Végül helyet foglaltak az időközben a két szolga által előkészített székekre.

-         Mit hoztatok? – Szólalt meg ekkor először a királynő. A szépségéhez tökéletesen illő mély, bársonyosan lágy hangon. Nem törődve azzal, hogy a nemzőkön hullámként szánt végig. Sőt valójában mulattatta az érzékeny elméje által felfogott mentális, elfojtani próbált hangok tömkelege. De nem nevetett, mint máskor tette volna. A háború érdekelte.

Az egyik tanácsosa előrehajolt, hogy egy tekercsszerű eszközt nyújtson előre.

-         A jelentés, királynő. – Hajtotta meg a fejét, ahogy az átvette, majd visszadőlt.

Néhány percig csend lett, csak szorosan kontrollált elmék neszezése volt érzékelhető. Semmi más. Aztán a gyönyörű fej elegánsan emelkedett, előkelően és végtelen arroganciával.

-         Mi ez?! – Csattant olyan váratlanul, hangosan és elmében, hogy a nemzők még inkább a földhöz lapultak a három tanácsos pedig láthatóan összerezzent.

-         Nem tudjuk pontosan, Úrnőm. – Bátorkodott szólni ezúttal a középen ülő nő, aki szintén szőke volt, mint bármely nő a teremben, csak sötétebb, mint a királynő, és halványabban kék szemei voltak. Illetve kevésbé vonzó arca. – Azok a katonák, akik ott voltak és túlélték hatalmas erejű fegyverről számoltak be. Telepatikus alapú volt. És hihetetlen fájdalmat közvetített. Veszteséget, rettegést és bűntudatot. – Mondta el ugyanazt, amit a jelentés is tartalmazott. Végül tisztelettudóan lehajtotta a fejét, jelezve, hogy végzett.

Mézszőke fej emelkedett fel arrogánsan, hogy kinézhessen a hatalmas ablakon a lélegzetelállító látképre. Messze, még a horizont mögött is hatalmas épületek, gyönyörű zöld ligetekkel közöttük, a tetejükön, az oldalukon, mindenütt. Ameddig csak el lehetett látni. Az volt az ő törzsének földje. Az egyik leghatalmasabb az Awalon őshazában. Igaz, ezzel hatalmas felelősség, és nagy erejű háborús részvétel járt. Ami máskor dicsőséget hozott, nem csak az ő, de az istennő nevére is. De ezúttal majdnem egy egész század veszett oda, és ez frusztrálta, valamint kielégítetlenül hagyta. Ami az eddig is veszélyes természetét még veszélyesebbé, még kiszámíthatatlanabbá tette.

-         Az okát akarom! – Csattant újra váratlanul. A nemzői már nem voltak képesek jobban a padlóhoz simulni, s a három tanácsos is érezte a félelmet emelkedni az elméjükben.

Talán csak a harmadik volt az, aki viszonylagos biztonságban érezhette magát, hát ő emelte szólásra a fejét.

-         Királynőm, nem tudjuk még pontosan az okát. Csak azt, hogy egy rettentő erős neurotechnológián alapuló fegyver. Kérjük, bocsásd meg a tökéletlenségünket. – Hajtotta le újra a fejét a sápadtabb kék szemével a lehető legtovább időzve a királynőjén.

Az arrogáns vonások egy kissé kevésbé feszültekké váltak, de ez csak egy pillanatig tartott.

-         De miért nem használták az óta? – Kérdezte, egy kissé nyugodtabban.

Az első volt ezúttal, a három tanácsos közül a legtapasztaltabb és a legidősebb, aki felemelte a fejét.

-         Engedd meg úrnőm, ezek nem olyanok, mint mi. A taktikáik számunkra nehezen megfejthetőek. Talán várnak. – Hajtotta gyorsan vissza a fejét, mielőtt még a királynője újra kitörhetett volna.

-         Vagy talán nem tudják, hogy mi van a kezükben. – Ez újra a harmadik volt, a legfiatalabb és legszebb mindhárom közül. És az, akit a királynő a leginkább értékelt.

A mézszőke fej és a legkékebb szempár megállt rajta. És miután végiggondolta, amit mondott elmosolyodott és bólintott. Végül az arcára kiült egy unatkozó arckifejezés, mivel úgy döntött, hogy elfogadja az utolsó megállapítást igaznak.

-         Rendben van. – Intett a kezével. – Elmehettek. - Mutatott az első kettőre. – Ha még egyszer ez előfordul, akkor kénytelen leszek felelősöket keresni. – Figyelmeztetett olyan hangon, melytől a nemzők igyekeztek valahogy a padló alá rejtőzni, s a három tanácsos egyszerre rezzent össze. – És most hagyjatok! – Intett a kezével újra. De még utána szólt a szintén távozni készülő harmadiknak. – Te ne Aramin!

Aki erre megfordult és szótlanul visszalépett a királynője elé, majd fél térdre ereszkedett, és maradt úgy, meghajtott fejjel.

A királynő csak oldalra nézett a szolgálói felé, akik azonnal ugrottak és kihajtotta a nemzőket a teremből. Majd ők maguk is távoztak.

Végül a királynő visszavezette a tekintetét az előtte térdelő tanácsosra, és halványan elmosolyodott. Ahogy ott térdelt még vértben, sötét bőr fedte vállakkal és lábakkal, valóban szép és erős látványt nyújtott. De az erő, ami sugárzott belőle megszelídült a lehajtott fejtől, a félig térdelő pozíciótól. Végül behunyta a szemét és hagyta az elméjének, hogy behatoljon a fiatal nőébe. Lassan, lépésről lépésre osztotta meg vele a gondolatait, a vágyait. Nem hallva már az egyszerű reakciókat, amelyeket felcsalt vele. Csak a másik elme ’hangjaira’ koncentrált. A sajátjával vette körül, érezve, ahogy reszket és él. Érezte, ahogy minden tisztelettudást, és szemérmességet elmos a mentális érintés.

Ami azonban nem tartott soká, és korántsem addig, amíg azt Aramin szerette volna. De tudta, hogy mi a dolga, tudta, mi a kötelessége, és hálát adott az Istennőnek minden nap, hogy ez egybe esik a vágyaival is. Felnézett és az ő sápadtabb kék szemei is megvillantak, ahogy ezúttal ő nyújtotta az elméjét, mert ő volt az, aki talán a törzsben egyedül valaha beeresztettetett a királynői elme legmélyebb régióiba. Minden tisztelete, minden csodálata és imádata egyetlen hatalmas lepelbe koncentrálódott, ahogy betakarta vele a fenséges elmét, mely tökéletes kiválasztás alapján születhetett, s ennek megfelelően a legtökéletesebb volt a törzs területén. És Aramin türelmes volt, végtelen gyengédséggel járta végig a királynő elméjének összes területét, nem kérve semmit, nem kutatva, hiszen az az életébe került volna. Csupán csak adva. Amíg meg nem érezte, hogyan simul el minden egyenetlenség a mentális viszonzásban. Akkor lassan, lágyan visszavonta az elméjét, és szelíd alázattal meghajtotta a fejét.

A királynő szeme kinyílt és megvillant. Már nem tartva semmit sem az előző érintkezésből. Semmit, ami látható lett volna. Lenézett a fiatal tanácsosra és előrébb hajolt. A tekintetében a villogás átváltott egy mélyebb, sokkal inkább veszélyesebb villogásra, amit azonban Aramin nem láthatott, nem vehetett észre.

Végül egy utolsó villanás még, melybe már gyász és kegyetlen hidegség vegyült. És a királynő egyedül maradt. A lábainál pedig Aramin mozdulatlan, már élettelen teste hevert.

Felállt, és elindult kifelé, elindult anélkül, hogy visszanézett volna. A mellkasa fájt ugyan, az elméje szintén. Magányos volt. De semmivel sem gyengébb. Előkelően sétált végig a hatalmas, az egész terem egyik oldalát kitevő ablak előtt, az alattvalói előtt, a területe előtt és fölött. Végül belépett egy kis szállító kabinba. Melyet csak és kizárólag ő használt, elvitette vele magát a palota kertjébe. Hatalmas volt, az egész törzs területén ez volt a legmagasabb építmény, a tetején végeláthatatlan, gyönyörű parkkal. Erdővel, tóval, és gyönyörű mezővel.

Végigsétált a mezőt átívelő kis úton, és lenézett a törzsére. Ameddig a szem ellátott, és még sokkal tovább is. Mind az övé volt. Minden hatalom és felelősség, amelyet egyedül viselt, mindig magányosan. És nem azért, mert így tartották a hagyományok. Nem, azért mert így választott.

Fent az égboltról két nap ragyogott alá, de még az ég késő nyári kékje sem vetekedett a hidegen villogó királynői szemekkel, ahogy a távolba vesztek.