-         Igen…

-         Igen…

 

-Epilogue-

Két hét telt el, mióta visszafoglalták a Deep Space Ninet. És nyugodt volt minden, annak ellenére, hogy más frontokon folytak kisebb-nagyobb összecsapások, de úgy tűnt, az ellenfél pihen. És így a hétköznapok is lassan visszaállhattak a normális irányba, folyt majdnem minden úgy, ahogy szokott. De volt sok apró, vagy nem is annyira apró változás. A szüntelenül az Állomás körül állomásozó századok, a minden héten meg-megújuló veszteséglista a Promenádon, és a szinte teljesen megszűnt civil forgalom.

De mégis, sokan az Állomás korábbi lakói közül visszatértek, elsőként a bajoriak, aztán megnyílt Quark bárja újra, majd sorban a Promenád üzletei. Morn újra ott ült Quark bárpultjánál a megszokott helyén. És mindez együtt kölcsönzött az életnek egyfajta megnyugvást, egyfajta hétköznapi érzést, mely alatt mindenki fellélegezhetett. Még akkor is, ha társult mindehhez a tudat, hogy bár az első rohamon túl vannak, senki nem tudja, mi következik.

Amellett volt még egy esemény, mely nem csak az érintetteknek, de az egész Állomásnak engedett néhány napnyi ünneplést, néhány napnyi felszabadult jókedvet.

 

-I-

Az egész gépészet, a legszükségesebb keretszemélyzet kivételével Quark bárjában gyűlt össze, a főnökük legénybúcsúztatója alkalmából. Ugyanis Nick Wesley parancsnokhelyettes, bár hivatalosan, a Föderáció szerint már házas, de az igazi szertartást még nem volt alkalmuk megtartani. Így hát, vagy ennek ellenére, esetleg függetlenül az egész formai megfogalmazástól előző este még járt a mindegy mit, csak ünnepelni vágyó csapata által szervezett legénybúcsú. A Bár ez alkalommal zárva tartott, mégis megtelt a gépészekkel. Az ital folyt, és a buli hamarosan elérte azt a szintet, ahol már nem számított se rang, se más.

Nick egy üveg földi sörrel, amelyet direkt erre a célra szerzett valahonnan, az isten tudja csak honnan Quark, ült a bárpult tetején, mindkét lábát egy-egy bárszéken támasztva, és élvezte a zenét, és a kollégái, barátai osztatlan figyelmét. Játszottak, és rajta volt a sor.

-         Akkor… - Igyekezett érthetően beszélni, a kissé talán több sör után, mint amennyi kellett volna. – Ahhhh, igen, te jössz Ken… Mi volt a leg… a leg… a legkellemetlenebb élményed egy nővel… - Vigyorgott, rendkívül büszkén magára, egyrészt, hogy érthetően ki tudta préselni magából a mondatot, másrészt, hogy képes volt kitalálni valami igazán ígéretes kérdést.

Egy Trokel nevű trill játékot játszottak, amit egyszer Jadzia mutatott nekik, és az óta is néha ez váltotta a „Felelsz vagy Mersz”-t. A lényege, hogy fel kellett tenni egy kérdést, amely úgy kezdődött, hogy „Mi volt a leg”. Az „áldozatnak” pedig válaszolnia kellett őszintén. Ha nem tette, vagy rajtakapták, hogy nem őszinte, akkor az előre kitervelt büntetést kellett végrehajtania. Ez jelen esetben egy Fekete Lyuk lehúzása volt egyszerre. Ami önmagában biztosította a jó, bár kétségkívül némileg illuminált hangulatot.

Dalby elsápadt, és egy kissé zavartan nézett körbe, de a már homályos szemekben nem talált együttérzést. Hát keservesen ugyan, de belekezdett.

-         Amikor tizennégy voltam, együtt jártam egy lánnyal, és mivel akkor még nem tudtam, hogyan működnek a dolgok… izé… - Erre hatalmas nevetés tört ki, és hullámzott végig a báron. – szóval, nem vártam, hogy van valamilyen szaga… és… - Aztán hirtelen elvörösödött, amire az újabb nevetőroham ezúttal hangosabban viharzott végig a gépészek között.

Nick a hasát fogta, miközben próbálta egyenesen, vagy legalábbis úgy tartani a sörösüvegét, hogy ne dőljön ki és igyekezett minden maradék kissé labilis erejét bevetve nem leesni a pultról se kifelé, se befelé.

-         Mi történt, Ken? – Kérdezte, ahogy tudott legalább levegőt venni.

-         Nem állt fel… - Ismerte el a most már tényleg zaklatott gépész.

A nevetés erre fokozódott, és végül átcsapott éljenzésbe, a főnökük igencsak jó érzékű kérdésére, meg úgy egyébként is, mert sok volt a szintohol, mert ez egy legénybúcsú volt, buli, mert ünnepeltek, mert még a háborút is el akarták felejteni.

De a játék folytatódott, és mivel ezúttal egy kissé változtattak a szabályokon, Dalby visszavághatott, csupán egy újabb Fekete Lyukba került. Ami tényleg nem használt a bölcs ítélőképességének.

Lehúzta a méregerős italt másodjára is, aztán a ruhája ujjával megtörölte a száját, és majdhogynem nagyképűen körbenézett, hogy végül, természetesen a főgépészen állapodjon meg a tekintete, aki méla beletörődéssel, na és bambán vigyorogva várta a kérdését.

-         Tehát Nick, te jössz. Mi volt a leg… leg… a leg… – Egy csomó szaftos kérdésen már túl voltak, úgyhogy kénytelen volt a szintoholgőz alól kikaparni valami frappánsat. – a leg… nem is, mennyi volt a legtöbb egyhuzamban a Kapitánnyal? – Kérdezte, és elvigyorodott, ahogy az előbbi számára sokkal kellemetlenebb hangulat átcsapott az őt éltető bekiabálások hatására valami sokkal kellemesebbe.

Nick elvigyorodott, meghúzta a sörét, aztán egy nagy mozdulattal felfelé fordította a fejét, és mélyen elgondolkozott.

-         Lássuk csak… - Kezdte, és tudva nagyon jól, hogy kell játszani, végül előbb még ő kérdezett. – nem számítanak a körülmények? – Kérdezte meg nagyon gonoszul húzva az egész feszült, bár instabil figyelemmel rajta függő gépészbrancsot.

-         Nem! – Jött a válasz kórusban.

Nick nyelt egyet, meghúzta a sörét, megtörölte a pólója ujjába a száját és vágott egy igazán fancsali arcot.

-         Szóval választhatok. Vagy igazán kellemetlen körülmények között lelem a halálom a keze által, ha megtudja, vagy nem válaszolok, és még részegebb leszek. – Közölte az egy emberként felé még közelebb hajoló gépészcsapattal.

Amire Dalby csak vágott egy lesajnáló arcot.

-         És azt várod, hogy sajnáljunk. Ki vele! – Emelte fel a hangját, majd a kezeit is, amire a teljes csapat skandálni kezdett.

Nick elvigyorodott újra, még a szintohol gőzön és a legénybúcsú legényeként érzett amúgy is emelkedettebb hangulatán keresztül is emlékezett halványan valami szabadkézre vagy mire, meg valami fenyegetésre is, meg talán valami olyanra, hogy érezd jól magad. De aztán megrázta a fejét és úgy döntött, hogy nem strapálja tovább azt a fene intelligens elméjét, inkább kiböki.

-         Húsz, talán huszonegy, nem vagyok biztos. Elég elfoglalt voltam éppen… – Vigyorgott elégedetten.

Aztán megrántotta a vállát, vágott még egy „bocs én megmondtam, ti nem figyeltetek”-arcot, miután a teljes gépészcsapat egy kicsit későn hagyta abba a skandálást, és most egyként nézegettek az egyik k’tarian társukra, akinek nem csak mindenkiénél jobb hallása volt, de aki csak sápadtan ült a helyén, miután ő hallotta, csak elhinni nem tudta. Nick közben úgy döntött, hogy nem érez együtt velük, hát lehúzta a maradék sört, és hátra fordult.

-         Quark, sört! – Kiáltotta el magát.

Mire visszafordult, a díszes társaság még mindig csak ült csendben, és nézte a k’tariánt nagy, könyörgő szemekkel, nagy, nagy, könyörgő szemekkel. Amire a k’tarián végül csak odahajolt a mellette ülő Peter Beals kollégához és belesúgta a fülébe. Amire az egyébként is már jócskán ittas gépész úgy nézett rá, mintha nem lenne biztos benne, hogy nem verte-e be a fejét esetleg. Aztán Beals elnevette magát úgy, hogy majd’ leesett a székről. Már a térdét csapkodta, amikor végül csak talált hangot, hogy megossza az abszolút képtelenséget a többiekkel is.

-         Azt… azt mondta húsz… Persze… én meg a kenőanyagos Jeffries csöveket szeretem… - Nevette el magát a saját egyébként borzasztó viccén.

Az információra a gépészcsapat egyként fordult a volt főnökük felé, aki abban a pillanatban, miután a háború miatt a Voyageren szolgált egyszerűen csak Nick volt. És ilyen minőségében el is vigyorogta magát, aztán megrántotta a vállát és bevállalta a Fekete Lyukat, ami ugye akkor járt volna, ha hazudott volna. Egy hajtásra felhúzta hát, és visszacsapta a pultra a poharat.

-         Nah, mi van? Én jövök? Tess… - Vigyorgott rá az egyik általa legtöbbre becsült emberére. – Mi volt a leg…

És a játék folytatódott, egészen hajnalig.

 

Közben Jadzia Dax és Worf parancsnok szállásán is folyt a buli, csak egy kissé másmilyen. Egy nagyon ügyes tűznyelő hadnagy szórakoztatta a népet fő vendégként, de leginkább a buli középpontjában Kira Neryst. Ez a szám, már Jadzia leánybúcsúztatóján is nagy sikert aratott, és a jó hadnagyot is sikerült előkeríteni ezúttal is. Itt is folyt a szintohol, bár a mocskos játékok kevésbé voltak népszerűek.

-         Ez fantasztikus volt… - Engedte le a kezeit Nerys a tapsból, és nézett némileg már instabilan a nagyon is kidolgozott testű hadnagy után, aki mosolyogva köszönte meg a gratulációkat, de aztán búcsúzott is. Egyrészt, mert szolgálatban kellett lennie másnap kora reggel, másrészt pedig nem szerette volna szembe találni magát egy dühös főgépésszel. Ugyanis a gépészpartiról úgy hírlett hiányoznak a női gépészeken kívül a nők, illetve a Dabo-lányok, nem kis meglepetést keltve az Állomáson.

Aztán mindenki elcsendesedett, és a zene is egy kissé halkabb lett.

-         Tehát, akkor igyunk a menyasszonyra… - Emelte fel a poharát Dax, akihez azonnal csatlakozott mindenki.

-         A menyasszonyra… - Emelkedett a magasba még sok pohár.

Aztán Jadzia, ahogy lerakta a poharát, vágott egy értetlen ábrázatot.

-         Ami nem vagy… - Nézett az illető volt vagy van menyasszonyra kissé tanácstalanul.

Nerys elnevette magát, aztán megitta a kezében lévő pohár tartalmát.

-         Ne nézz rám így… ha Nicknek szabad vőlegényesdit játszania, akkor nekem is menyasszonyosdit… - Emelte maga elé a kezeit, mintegy védekezésképp.

-         Áhh, tényleg… - Emelkedett Julian keze, próbálva felhívni magára a figyelmet. – Mit keresek én egy leánybúcsún? – Tette fel a nagykérdést, de ő is egy kissé már bizonytalanul beszélt az eddigre elfogyasztott italmennyiségtől.

Nerys felé fordult, de csak óvatosan, valamitől a szoba nem volt olyan stabil, mint amikor megérkezett. Talán a gravitációs kiegyenlítők állítódhattak el…

-         Pontosan annyit, amennyit az a rengeteg gépészfiú Nickkel… - Világosította fel, bár valahogy úgy érezte, a logika valahogy elveszett félúton, talán…

Jadzia kuncogott egyet, és töltött egy újabb kört.

-         Ebben az esetben talán mindegy is… - Mélázott, mintegy magában. – A kérdés az… - Kezdett bele egy kérdésbe, előrehajolva, de mintha egy kicsit nagy lett volna a lendület, hát jobb híján megkapaszkodott Worf lábában, ami elcsúszott egy kissé, és ennek az eredménye lett az, hogy Worf megugrott, Julian pedig kérdezett helyette.

-         Hogy hol vannak a Dabó lányok, ha se ott, se itt… - Emelte a poharát, bár azt nem tudta, miért.

Nerys pislogott, és belenézett a poharába, ami már félig üres volt és ennek köszönhette, hogy enyhén kipirult és a mosolyt nem igazán tudta letörölni az arcáról.

Jadzia összeszedte magát, na meg a kezét a sportszerűtlenül zavaró helyekről és úgy döntött, jobb lesz neki a férje ölében. Át is költözött, bár azt látta, még vigyorogva is, hogy Worf már kezdi némileg únni a dolgot. Na de még biztos nem ivott eleget az ő nagy, marcona klingonja.

-         Hát Julian… - Kezdett azért válaszolni. – az úgy van ugye, hogy a mi jó főnökünknek nem szabad… - Magyarázta nyújtva egy kicsit a szavakat, ahogy még mélyebbre helyezkedett a férje azért kelletlenül, de engedő karjaiban. – Nerys meg… - Akadt el, és nézett zavarosan az illető barátja felé. - Télleg, mi van veled Nerys? – Kérdezte meg egy ujjal rámutatva az éppen inni készülő, de erről erre a kérdésre nagyon gyorsan lemondó szóban forgó menyasszonyra.

Nerys lassan leengedte a szája elől a poharát és hirtelen túl sok szempár függött rajta. Ja, ezen ő még el se gondolkodott. De most, hogy így…

-         Hát… - Kezdte, aztán megrántotta a vállát és elpirult.

Jadzia azonban belejött, na meg elég szintoholt ivott ahhoz, hogy belecsábítsa a barátját a leánybúcsú igazi élvezeteibe.

-         Na, dabo-lány vagy hívjuk ide vissza a jó hadnagyot? – Kérdezte meg vigyorogva.

Nerys erre még jobban elpirult, de nem a kérdés, hanem a rá adandó válasz miatt. Ugyanis az izgalmat azt érezte, csak a képek, amik a fejében futottak, na azok arcpirítóak voltak, mindenképp.

-         Ha szerzel nekem egy szőke, kékszemű gépészt, aki olyan dolgokat tud csinálni a… - Kezdte, de olyan hirtelen vágta el magát, hogy majdnem kiejtette a poharat a kezéből.

Jadzia eltátotta a száját, ahogy többen a jelenlévő bajori biztonsági alakulat, Latara, meg a Vezérlő személyzete közül is. Aztán Dax leejtette a fejét a férje vállára, és onnan pislogott fel hitetlenül.

-         Ezt nem hiszem el Nerys! Ez itt a leánybúcsúd és te nem tudsz másra gondolni, mint Nick ujjaira? – Érdeklődött lenyelve a felét az utolsó szónak.

De Nerysnek valójában elég volt már a saját fejében feltűnő kép is. Viszont most már megelégelte és dacosan felvonta a szemöldökeit.

-         Jó, hát tüzet nyelni nem tud. – Közölte, a sokadik változatot találva végül prezentálhatónak.

Dax csak sóhajtott egy akkorát, hogy majd kiesett a férje karjaiból. Aztán feltápászkodott. Hiába, ha valaki Kira Neryst rá akarja venni, hogy lazítson, na annak sincs könnyű dolga.

-         Na ki akar táncolni? – Húzta fel Neryst, igyekezve stabilan tartani a kissé ingatag állomásparancsnokot, legalábbis, amíg a zene újra nem kezdődött, aztán már úgyis mindegy volt.

És a buli itt is folytatódott, legalább hajnalig.

 

A Bár csendes volt, csak néha hallatszott egy-egy horkantás, egy-egy békésebb szuszogás kíséretében, vagy némi mozgolódás, esetleges puffanás, amit egy újabb horkantás, esetleg nyögés követett, aztán újabb békés szuszogás. Nick, még mindig árasztva magából a rangja és beosztása, na meg a buli „legénye” kisugárzást, de azért már jó alaposan kiütve hevert a bárpult tetején, hason, a két keze a két oldalon lelógva, ahogy a jobb lába szintén, és nem lehetett tudni, hogy mi mentette meg a leeséstől, az előbb említett kisugárzás pedig mindössze abból származott, hogy ő mindenkinél magasabban aludt és hangosabban horkolt. Aztán egyszer csak a szeme már lassan kinyílt, és igyekezett rájönni, hogy került ő oda…

A kezében még ott szorongatott egy sörösüveget, üresen, amely valahogy képes volt nem kicsúszni, amíg aludt. Végül megpróbálta felemelni a fejét, aminek egy kisebb szédülés, és egy jóval masszívabb, quadráns méretű fejfájás lett a következménye. Ami eddig is volt, csak valahogy még nem tudatosult. Egy pillanatra a fogait összeszorítva behunyta a szemeit, de hirtelen eszébe jutott, hogy neki tulajdonképp dolga van, hozzá kell mennie Neryshez.

Ez a gondolat olyan volt, amitől sikerült valahogy feltápászkodnia, és most már alaposabban körülnéznie. Az első, amit meglátott az Quark volt, aki szokásához nem híven előző éjjel együtt ivott velük, és most ő maga is békésen hortyogott a többiekkel. Akik itt-ott, asztalon, széken, padlón, lépcsőn elszórva aludták ki az előző éjjel legénybúcsúját.

A kép önkéntelenül is egy grimaszt, majd egy boldog mosolyt csalt az arcára, aztán igyekezett lemászni, anélkül, hogy a fejét komolyabban meg kelljen mozdítania. Ahogy ez sikerült, igyekezett minden lábat, kart, egyéb útjába eső testrészt kikerülve eljutni az ajtóig. Csak egyszer botlott meg, de az fájdalmas tapasztalat volt, nem csak Peter Beals oldalának, de az ő fejének is, így utána már sokkal óvatosabb volt. Igaz Beals csak horkantott egyet, aztán jóízűen a másik oldalára fordult a karját átvetve Dalby hasán, aminek a jó Dalby valószínűleg nem fog túlzottan örülni, ha felébred, de ez Nicket nem nagyon tudta abban az állapotában érdekelni.

Mikor az ajtó hangos szisszenéssel, túl hangossal is, kinyílt, kilépett a hajnali Promenádra, ami egy kissé már túlzsúfolt volt a hajnalhoz. Ekkor kezdett az a rossz érzése lenni, hogy ő tulajdonképpen nem tudja hány óra. Meg is kérdezte halkan a computertől, és mikor az hidegen és kimérten, illetve szintén túl hangosan, és egészen józanul, valamint mentesen quadráns méretű fejfájásoktól felvilágosította, hogy elmúlt kilenc, egy kissé pánikba esett. Maradt három órája az esküvőjéig…

 

Nem sokkal korábban…

Julian kényelmesen a másik oldalára fordult, illetve csak akart fordulni, mert beleütközött valamibe. Egy pillanatig a kezével igyekezett felmérni mi lehet… puha, na nem olyan nagyon és kerek és van valami kicsi és keményebb a közepén… és mikor rájött, hogy azt hogy hívják úgy kapta el, mintha plazmatűzbe nyúlt volna. Ugyanis ő még álmában is tudta, hogy épp nem jár senkivel, és álmában is tudta milyen egy mell, sőt a génmanipulált agya félálomban is ki tudta számolni, hogyha nem jár senkivel, akkor itt valami probléma van. De nem maradt ideje felébredni, mert egy pillanat múlva meghallott valami halk morgást, az oldala felől, aztán még egy pillanattal később egy kéz érkezett és rángatta vissza az övét az előző helyre. Nyelt egyet. És óvatosan igyekezett visszahúzni újra.

-         Sq’wan… hova mész… még nem kell felkelni… persze ha van ötleted, mit csinálj ezzel itt… akkor lehet róla szó… - Jött a mormogás ezúttal érthetőbben, nyilván félálomban még, és a jó Kapitány kezei valószínűleg elzsibbadhattak, hogy nem ismerte fel, hogy amit szorongat az egy kissé nagyobb, és sokkal férfiasabb, mint „Sq’wan” előző éjjel azért végül csak kitárgyalt kezei.

Amire Julian azonnal és tökéletesen felébredt, és el is ugrott, úgy, hogy egy szinttel lejjebb találta magát a földön és a fenekén. A buli ezek szerint véget ért. És most épp reggel van.

A következő, amire eszmélt, hogy két álmos, és kicsit zavaros mélybarna szem néz le fölülről rá, beárnyékolva kócos vörösesbarna hajjal. Aztán a szemek tágra nyílnak, majd a bajori arc elvörösödik.

-         Öööö jó reggelt Kapitány… - Dadogta a doki és próbált rájönni, hogy került Kirával egy kanapéra.

-         Doktor… - Jött a megállapítás, álmos, és nem kissé zavarban lévő hangon.

A válaszra azonban már nem maradt ideje, mert valahonnan a háta mögül nyílt az ajtó, és Jadzia lépett ki, egy kissé frissebben, mint azt várni lehetett.

-         Jó reggelt! – Aztán megállt, felmérte a terepet, és megcsóválta a fejét. – Ehh, Nerys elég rosszul nézel ki, tudod… ahhoz képest, hogy ma lesz az esküvőd… - Jegyezte meg, nyilván nem lüktetett úgy a feje, mint a Kapitánynak.

Nerys csak felnézett rá, de a kissé hirtelenre sikerült mozdulatot azonnal meg is bánta.

-         Majd a doktor ad rá valamit… - Nézett vissza jelentőségteljesen az orvosra.

Julian egy ideig méla tehetetlenséggel szemlélte a körülötte zajló reggelt, végül igyekezett bólintani.

-         Aha.

Elkezdett hát feltápászkodni, kínosan vigyázva rá, hogy a feje lehetőleg egy helyben, de legalább egy síkban maradjon.

 

Nick átkóválygott a Promenád túlsó felére, és igyekezett arra koncentrálni, hogy ne menjen bele senkibe, és minél előbb, minél kevesebb feltűnéssel érje el a Betegszobát. Többé-kevésbé sikeres volt, és önmagára büszkén lépett be, aztán szép lassan felemelte a fejét, hogy megkeresse a Doktort. Amit látott azonban, attól egy pillanatra komolyan elhitte, hogy el sem hagyta a Bárt, még valószínűleg álmodik…

-         Hello, főnök… - Köszönt Julian, aki a külsejéhez képest kissé nem vártan derűs hanggal bírt.

De nem is ez volt igazán megdöbbentő. Az egyik bioágyon ugyanis ott ült Nerys, aki hát egy kissé másnaposnak nézett ki. Egy kissé nagyon…

-         Doktor. – Bólintott Nick, és valamiért igyekezett dühösnek látszani, holott nem volt az, sőt. Mindazonáltal csúfosan elbukott. – Nerys? – Jött ki végül sokkal inkább egy döbbent kérdésnek.

Nerys csak megrántotta a vállát, és felnézett a feleségére, akivel éppen összeházasodni készült, ezúttal bajori szertartás szerint is. És aki legalább olyan rosszul nézett ki, mint a Doktor, vagy éppen ő, valamint ott díszelgett az arcának egyik oldalán Quark bárpultjának rácsozatának a nyoma, teljesen kivehetően.

-         Ne mondj semmit, amíg nem néztél tükörbe. – Figyelmeztette bágyatagon, ahogy masszírozta a nyakát, az időközben a Doktor által beadott hypospray után.

Nick válaszra nyitotta a száját, de aztán eszébe jutott az éjjel, és inkább hallgatott.

-         Doktor, kaphatnék én is olyan izét? – Kérdezte, miközben békésen felült Nerys mellé. – Nem csókollak meg, ha nem baj. – Jegyezte meg halkabban, nyilván nem veszítve el a néha beteges humorát.

Nerys felnézett rá, és csak vágott egy grimaszt. Aztán sokkal virgoncabban leugrott az ágyról, megpaskolta a gépész combját és kisétált, egy „találkozunk a templomban”, megjegyzéssel a válla fölött.

Nick egy ideig bámult utána, és mélán eltűnődött, hogy ő tulajdonképpen nem is így képzelte el ezt az egészet…

Aztán érezte a hypospray hideg érintését, és rögtön utána múlni a fejfájást. Felnézett hálásan Bashirre.

-         Kösz, doki. – Ugrott le gyorsan, hirtelen ráébredve, hogy ő tulajdonképpen siet.

-         Nincs mit, főnök. – Bólintott az orvos egy nagyon is együtt érző kifejezéssel. – Találkozunk a templomban. – Szólt még a Parancsnokhelyettes után, aki korántsem nézett ki, nemhogy parancsnokhelyettesnek, de még Csillagflotta tisztnek sem.

Mindazonáltal már tudott futni, és egy kézfeltartással jelezte, hogy hallotta.

 

-II-

Kira Nerys csípőre tett kézzel állt Dax és Worf nappalijának közepén, mindössze egy egyenruha alsót és trikót viselve, melynek amúgy is gyorsan mennie kellett, és bámulta a kanapéra kiterített ruhát. Valamint tökéletesen tisztában volt vele, hogy mennyire kevés ideje maradt, hogy elkészüljön.

-         Dax, ez nagy… - Kezdte bizonytalanul méregetve a hagyományos bajori esküvői szertartás menyasszonyi ruháját.

Jadzia közelebb lépett, nem megérintve a ruhát, de jobban szemügyre véve.

-         Ez pont jó… igaz, ha felvennéd… - Húzta egy mosolyra a száját.

Nerys még egy kissé zavartan lépett közelebb, mert egyrészt még nem múltak el teljesen az előző éjjel nyomai, másrészt lassan kezdett rájönni, mi is történik vele. És ez rémisztő volt. Szörnyen rémisztő. Esküvő, ő. Együtt, egy mondatban egy kissé soknak hatott. De végül is nem volt visszaút, na meg ez most már csak formalitás… Akkor kellett volna gondolkodnia, amikor igent mondott a szőke gépésznek Ross admirális előtt…

Két szempár fonódott, nem, zuhant egymásba. És mindezt még három meghatódott figyelte. Aztán egy mély és lágy hang végül elkezdte.

-         Nicole Eleonore Wesley akarod-e a melletted álló nőt, Kira Neryst, Kira Meru és Kira Taban lányát házastársadul? Szereted-e teljes szíveddel, kitartasz-e mellette jóban és rosszban, betegségben, egészségben, hűséget fogadsz-e neki, amíg a halál el nem ragad tőle?

Egy pillanatnyi teljes csend után egy szédítően elmélyült égkék szempár válaszolt, még némán, még szavak nélkül, egyenesen mélybarna tengereknek. De aztán jött a világi válasz is.

-         Igen. – Egyetlen apró szó, egészen mélyen, egészen fojtottan, ahogy precíz gépészkezek szorították a társa kezeit egy kicsit jobban. – Akarom.

És Nick ezzel bele is zuhant, bele a mélybarna, lassan hullámzó tengerekbe, bele Nerys gyönyörű arcába, bele az alakuló kis, szinte félénk mosolyba.

És Ross admirális folytatta, már az ő hangja is remegett, ahogy figyelte az egymásba vesző párt maga előtt.

-         Kira Nerys, akarod-e a melletted álló nőt, Nicole Eleonore Wesleyt házastársadul? Szereted-e teljes szíveddel, kitartasz-e mellette jóban és rosszban, betegségben, egészségben, hűséget fogadsz-e neki, amíg a halál el nem ragad tőle?

Egy újabb pillanatnyi csend ereszkedett le könnyedén, amíg mélybarna tengerek nyúltak ki, hogy elmossanak minden az égkékekben ott lévő fájdalmat, bizonytalanságot és önvádat, hogy elmondják, hogy szereti, hogy ő minden, és megbocsátott. S aztán a pillanat elmúlt, és Nerys is csak belezuhant a társa szemeibe.

-         Igen. – Mondta ki ő is, mélyen, reszketve kicsit, szorítva, kapaszkodva a gyönyörű gépészkezekbe.

Még hosszú pillanatokig csak zuhantak, csak szédültek bele egymás tekintetébe, amíg egy apró mozgás, halk lépések ki nem zökkentették őket annyira, hogy legalább visszataláljanak egy kicsit a világba, a ceremóniába körülöttük.

Kathryn Janeway kapitány némán lépett előre, és nyújtotta Nick elé a kis dobozt az apró, vékony, és gyönyörű platinum gyűrűvel. Egy reszkető gépészkéz nyúlt ki, igyekezve nem elvenni a tekintetét Neryséből, de az úgy nem ment, hát kelletlenül eltépte egy kis, szükséges pillanatra, s aztán visszafordult. És soha nem tapasztaltan lágyan felemelte Nerys jobb kezét, megkereste az egyre intenzívebben hullámzó mélybarna tekintetet és lassan, egészen különleges gonddal a helyére csúsztatta az apró, ragyogó és mindent jelentő karikát. És abban a pillanatban érezte, hogyan robbant fel a mellkasában valami egészen hatalmas, egészen forró és gyönyörű.

A következő Jadzia Dax parancsnok volt, aki már könnyezve lépett közelebb, hogy átnyújtsa Kirának a gyűrűt. Akinek kellett néhány pillanat, amíg rájött, hogy nem, ez még nem a csók ideje. És végül az ő keze is reszketegen nyúlt ki a gyűrűért, és vette ki, megforgatva mindkét kezével. Aztán felemelte a gyönyörű gépészkezet, megkeresve a gyűrűsujját, majd felemelte a tekintetét, ösztönösen is látni akarta. Még megsimogatta a precíz gépészujjakat, mielőtt a helyére csúsztatta volna a gyűrűt. Amire mindketten elmosolyodtak. És a bajori mellkasban ugyanúgy felrobbantak a színeknek és érzéseknek forró milliárdjai.

Az Admirális végül egy hosszú pillanatig hagyta őket, csak nézte, és tűnődött, hogy miért nem lehet minden nap ilyen, miért van szükség háborúra. S megpihent ő is, egy feladat, talán a legszebb kötelessége közben.

-         Akkor, a Bolygók Egyesült Föderációja és a Csillagflotta által rám ruházott jogomnál fogva házastársaknak nyilvánítom Önöket. – Akadt el, ahogy két pár zavart, szinte felzavart szem meredt rá, úgy, mintha ők tulajdonképpen azt sem tudták volna mi zajlik. Aztán ez átváltott bizonytalanságba, ijedtségbe és tanácstalanságba. Végül William Ross elmosolyodott, és bólintott egy kicsit, amolyan atyásan, hiszen végül is, minden tisztjét kicsit a gyermekének érezte. – Most már megcsókolhat… - Akadt el a kin és kit-en de aztán kivágta magát. – megcsókolhatják egymást.

S a pár alig hallotta, talán csak látták a szájról lepergő szavakat, de ez mindegy is volt. Mert két mellkasban nőtt újra a nyomás, ahogy egymás felé fordultak újra. Kezek emelkedtek, gyönyörű, erős bajori ujjak utaztak végig sebesen a díszegyenruha takarta karokon, hogy megtalálják a helyüket Nick nyakának és arcának két oldalán, majd kicsit tovább mentek, hogy félig takarva legyenek a szőke tincsek által. S eközben precíz gépészkezek találtak rá vékony bajori derékra, húzták vele lágyan közelebb a társát… most már feleségét.

S a két szempár egymáshoz ért, egymásba szédült és zuhant. Két apró mosoly alakult két pár elegánsan ívelt ajak körül. S aztán azok az ajkak lassan közeledni kezdtek. Olyan nagyon lassan, vagy talán a pillanat lassult le számukra, talán az Univerzum megkegyelmezett, és ajándékot adott, talán maguk a Próféták, hogy legalább egy pillanatig ne legyen más, mint ők.

S az első érintés olyan volt, mintha a legelső csókjuk lett volna, olyan elemi erővel söpört végig minden, mindkettőn. De aztán elragadta őket, egyszerű, el nem mélyült érintések kaptak mégis olyan távlatokat, melyet a hely, a jelentés, az egyszerű, hivatalos ceremóniába a szerelmük által ültetett ünnepélyesség töltött be.

Sokára engedték csak el egymást, vagy talán egy apró, kicsi pillanattal később. Még fürödve csillogó, intenzív és mélységes szenvedéllyel és szerelemmel lobogó tekintetben.

Nem, akkor kellett volna futnia, amikor az a szemtelen, szőke, kékszemű gépész először sétált be az irodájába.

Bizonytalanul simított végig a szöveten, mely zöld árnyalatban játszott, még rengeteg más szín mellett. Aztán lágyan felemelte, hirtelen újabb hangulat hullámzott át rajta, ahogy maga elé tartotta. És leülepedett, hogy ő most tényleg hozzámegy. Ő most tényleg hozzámegy, ezúttal igazi ceremónián, a saját hite szerint ahhoz, akit szeret, akit igazán szeret. Végignézett a ruhán, majd a barátjára emelte a tekintetét. Amely elmondott mindent, helyette is.

Jadzia meghatódottan figyelte, ahogy a legjobb barátja végül mégiscsak megházasodik, annyi magányosan eltöltött év után, végül mégiscsak itt áll. És ő segíthet neki. Szemtanúja lehet. Végül elmosolyodott, és bólintott megerősítőn.

-         Tökéletes…

Nerys szemeiben pánik futott át hirtelen, ahogy eszébe jutott, hogy késésben van.

-         De sietnem kell… - Fordult meg azonnal, átvetve a válla fölött, és már tűnt is el a hálószobában.

Dax nevetve rázta a fejét, és várta, hogy megjelenjen, immár a ruhában, mely végül tökéletesen állt rajta. Hiszen legalább háromszor ellenőriztette Garakkal, aki erre az alkalomra előkerült Kardassziából, valahogy, valamikor. Egyikük sem tudta már, hogyan, csak, hogy a régi… barát (?), igen, barát, aki itt élt az Állomáson évekig, száműzetésben, szégyenben, de, aki bár ő maga nem hitt ebben, de barátokat talált végül. S aztán haza térhetett, mikor véget ért a Dominium háború. S most itt volt újra, mint, mindig jó előre tudva mindenről. És régi álmesterségéhez méltó gyönyörű bajori menyasszonyi ruhát készített. Sőt, maradt is, valami zavaros indokkal, hogy lássa egy régi barát házasságkötését.

-         Nos? – Kérdezte Nerys nem tudva, mit csináljon a kezeivel. Csak állt, elegánsan, ahogy a hosszú ruha fedte a testének nagy részét. A karjait is, a nyakát körbeölelve, s mégis megmutatva oly sokat, sejtetve, játszva a képzelettel. De megtartva ünnepélyességét, mint szent dísze egy szertartásnak, melyet a bajoriak is a legmélyebben tisztelnek.

Dax néhány pillanatig csak nézte a víziót, mielőtt megszólalt volna.

-         Hát… uhh… Tudod… - Dadogott egy kicsit, igyekezve megtalálni a megfelelő, és mégis hozzá illő választ. – Nick átkozottul szerencsés… - Jött ki végül valami, amivel nem volt épp elégedett, de legalább őszinte volt.

Nerys elmosolyodott, aztán oldalra billentett fejjel válaszolt.

-         Én is. – A hangja majdnem cserbenhagyta, ahogy belegondolt, mi történik. És ez nem veszítette el a varázsát, még akkor sem, ha az ujján már ott volt a gyűrű. Nem, mert az ő számára ez a szertartás volt az igazi. Ahogy tudta, Nicknek is. Nem egy néhány szavas formai házasságkötés.

Jadzia bólintott. Látta most Nerys szemében, látta korábban több ezerszer a gépész szemében. És boldog volt a barátaiért.

 

Wesley parancsnokhelyettes kétségbeesett, gyámoltalan arcot vágva nézett a szállása nappalijában a kanapéra terített ruhára, aztán fel, a csak nem rég megérkezett barátjára. Aki magát nem zavartatva jól szórakozott az elé táruló látványon.

-         Mondd, hogy tudod, hogy kell felvenni! – Nézett Kathrynre Nick esdeklően, és nem értette, hogy miért nem lehet az egész ceremóniát letudni valami sokkal egyszerűbb viseletben.

A Voyager kapitánya csak csípőre tett kézzel állt és nevetett. Még mindig nem tudta elhinni, hogy a barátja azt fogja tenni, amit hisz, hogy tenni fog.

-         Nem, Nick… - Rázta meg a fejét, és nézett ő is a ruhára. Egy kissé furcsán.

Már az furcsa volt, ahogy érkezett. Egy furcsa modorú kardassziai hozta személyesen. Akinek a láttán végigfutott a hátán a hideg. És mikor meglátta, hogyan méregeti Nicket, aztán öleli meghatottan, tökéletesen összezavarodott. Végül a kardassziai udvariasan elnézést kért és távozott. A gépész hamar túltette magát a dolgon, hiszen ő állítólag már tudott erről a Garak nevű fickóról, sőt a méretvételnél találkozott is vele. És mikor Kathryn többet kérdezett, csak megvonta a vállát.

-         Akkor most mi? – Kérdezte Nick, és sütött róla a rajta eluralkodni kezdő pánik.

Kathryn még mindig kuncogva lépett közelebb a vállára téve a kezét.

-         Nyugi… Vegyél pár mély levegőt. És nyugi. Én is túléltem, te is túl fogod. – Várt egy kicsit, amíg a szavai elérni látszottak az ijedt gépészt, aztán folytatta. – Most pedig, gyerünk. Öltözni, mert nincs sok idő. – Noszogatta gyengéden. És belül egészen meghatódott a barátja látványtól. Sose hitte volna, hogy Nick egyszer eljut idáig. Egy pillanatra felrémlett előtte Nick Wesley akkor még hadnagy alakja, évekkel korábban a Voyagerről. Ahogy egyszer, még a barátságuk elején ott állt a Holofedélzeten, előtte mindössze egy kimerevített holokép, és térdre rogyva zokogott előtte. Akkor és még nagyon sokáig Kathryn nem hitte, hogy a barátja valaha is feláll majd újra. Az a holokép, egy kapitány, egy önmagát Nicknek soha teljesen odaadni nem tudó kapitány holképe volt. Pedig Kathryn milyen könnyen adta oda neki a barátságát, és mennyit tettek egymsáért. Néha, amikor évekkel később, még elveszve, még a Voyageren nézte a barátját, hogyan játszik, hogyan nevet és hogyan imádja a kis Airenet, a kislányát, akkor sokszor gondolt arra, hogy Nick csak többet érdemelne annál, amit hagy, vagy enged magának. És aztán, egyszer csak, évekkel később Nick pirulva, zavarban, szinte csak a körmét nem harapdálva számolt be neki szubtéren arról, hogy valami probléma lehet vele, mert bizony azt mondta valakinek, hogy szereti. Aztán az a valaki végül három évet már ki is bírt mellette. Kathryn pedig boldogan hitte el és remélte, hogy még sokkal többet is.

Nick úgy vette a kezébe a ruhát, mintha minden pillanatban eltörhetne, ami mellé társult jó adag bizonytalanság. De végül valahogy felküzdötte magára, és megállt Kathryn előtt. Az ő ruhája, bár nadrággal, de azon kívül tökéletes mása volt a menyasszonyi ruhának. És a sokat látott kapitány szerint is tökéletesen állt rajta.

-         Kathryn? – Kérdezett tényleg ijedtnek nézve ki.

De a Kapitánynak nem volt szándékába hagyni, hogy pánikoljon. Főképp azért, mert ő maga már tudta, milyen az.

-         Tökéletes… - Bólintott határozottan. – Most pedig a hajad… - Nézett fel a kissé kuszán, sőt, rendezetlenül álló szőke tincsekre.

Nick elsápadt, erre nem is gondolt. Sőt, az egészre nem is gondolt, és minden teljesen másképp történt, mint, ahogy elképzelte, még akkor is, ha Nerysszel nem egyszer beszélték át.

-         De mit csináljak vele? – Kérdezte gyámoltalanul beletúrva.

Kathryn felvonta a szemöldökét, aztán eszébe jutott hirtelen egy emlék.

-         Emlékszel, hogy állt B’Elannáék esküvőjén? – Kérdezte, visszaemlékezve az alkalomra, és hogy a gépész valóban jól nézett ki a borzasra, ámbár rendezetten borzasra varázsolt hajjal.

Nick gondolkodott, aztán még jobban elsápadt.

-         De… de… de… - Dadogott, aztán hangos kattanással zárta össze az állkapcsait, hogy valahogy megállítsa. – Nerys még nem is látott úgy, mi van, ha nem fog tetszeni neki? – Kérdezte, tényleg kezdve belezuhanni a pánik kékes örvényébe, és egészen elfeledkezve azokról az estékről, amikor a meg nem szárított vizes haja kilépve a zuhany alól, és törölközés után egészen hasonlított arra a bizonyos viseletre, és arról is, hogy Nerys mennyire szerette úgy.

Kathryn csípőre vágta a kezeit, újból. De nem veszítve el a türelmét. Nagyon jól tudta milyen ez, átélte ő is. Állt ő is sápadtan, pánikban oltár előtt.

-         Hát, ha az nem tetszik neki, akkor vak… - Jelentette ki. – Amúgy, meg úgy sem látni sokat az oltárnál… - Tette hozzá tapasztalatból, elvégre ő egyszer már elvette az Univerzum leggyönyörűbb ex-Borgját...

Nick meg sem hallotta, hanem már eldöntve, hogy úgy jó lesz, rohant a fürdőszobába. És mikor visszatért Kathryn eltátotta a száját…

 

A Promenádra aznap, abban az órában nem jutott be a háború. Akkor csak ünneplés létezett. Mindenki számára. A Bajori Templom előtt sűrű tömeg várta az érkező „vőlegényt”, aki kevésbé volt ugyan legény, de az nem számított. Ott volt mindenki, aki az Állomáson tartózkodott akkor, éppúgy a hazatért bajori civilek, mint a Bajori Militia tisztjei, és a Föderációs tisztek. Nem csak az Állomásról, de az éppen ott dokkoló hajókról is. Mindenki ott lehetett, aki befért a Promenádra.

A Templomban azonban már csak a meghívottak voltak jelen, akik mind közelebbi barátok voltak, legalább is, akiket el lehetett érni. A Deep Space Nine főtisztjei, Worf, Bashir, Latara, aztán ott volt természetesen Quark, akit nem lehetett nem meghívni, mert meghívatta magát, és mert amúgy is, a gépész ragaszkodott hozzá, hát Kira nem sokat tehetett. Ott volt Garak, a hirtelen felbukkant barát, aki volt már sok minden életében, kém, titkos ügynök, bérgyilkos, szabó, száműzött, és visszafogadott. Ott volt Rom, Quark öccse és Rom felesége Leeta, akik a Bajorról jöttek, és jöhettek, a szektor átmeneti harcmentessége miatt. De Rom fia Nog, már nem tudott jönni. Hiszen a hajója éppen a Föderáció másik oldalán csatázott az Awalonnal. És persze Wesley volt gépész csapata, akik már többé-kevésbé felépültek az előző esti „legénybúcsúból”.

És ott volt a Voyager néhány tisztje is, akik Nickhez a legközelebb álltak. B’Elanna Torres, és Tom Paris, meg persze Harry Kim. És a Doktor, a Voyager holografikus orvosa, aki még mindig nem talált nevet magának. Hétkilenced és a kislánya azonban hiányzott. Ők a háború kitörésekor a Földön voltak, de már nem lehetett biztonságosan utazni. Így ők nem tudtak eljönni. Ahogy nem tudott Wesley parancsnokhelyettes családja sem.

És természetesen ott volt Vedek Assim, aki a szertartást vezette, aki külön Kira kérésére jött a Bajorról. Mint régi, jó ismerős, akiben Nerys bízott. Még Vedek Bareil révén találkozott az idős Vedekkel, és rögtön szimpatikus volt. Igaz Kira titkon mindig arról álmodott, hogy ha egyszer megházasodik, majd a Kiválasztott fogja vezetni a szertartást, de ez már nem volt lehetséges. De természetesen imádkozott hozzá is, ahogy a Prófétákhoz, hogy adják áldásukat rájuk.

És aztán nem sokkal egy óra előtt a tömeg megnyílt, hogy utat engedjen az elsőként érkező Nicole Wesley parancsnokhelyettesnek, akit régi barátja és jelenlegi kapitánya kísért.

Nick csak az utat látta maga előtt, és csak Kathryn kezét érezte a karján, mintegy fogódzót, hogy ő tényleg ott van, tényleg ezt teszi. És bár biztosan tartotta az a kéz, a forgatag mégis magával ragadta. Nem látta az arcokat, csak távolról érte el a zsivaj. Csak távolról érezte magán a tekinteteket, ahogy lassan lépkedett egyenesen a Bajori Templom íves ajtaja felé. A szívét érezte, ahogy egyre hangosabban és erőteljesebben dobog, kopog a mellkasán. Büszkeség keveredett bizonytalan értetlenséggel. Mely kérdezte tőle, mit keres ő itt? De ott volt, a megrendült rácsodálkozás, hogy hát tényleg? Hát tényleg sikerült? Annyi minden után, tényleg oda tart, az oltárhoz, ahol összeköti magát Nerysszel? Azzal a nővel, aki minden a számára. Nem is hitte volna, néhány éve még csak nem is tudta, hogy létezik ilyesmi. És most ott lépdel valami felé, ami beteljesíthet mindent. Minden átnevetett pillanatot, átsírt másodpercet, minden mámorba vesző órát. Minden jót és rosszat, amit Nerysszel élt át. Aztán hirtelen kíváncsi lett. Vajon milyen lesz viselni a bajori fülbevalót? Ami nem járna együtt ugyan a házassággal, de Nick kérte, hogy felvehesse a hitet, Nerys hitét, emlékezve, hogyan segítette át nem csak őt, nem egyszer, hanem Neryst is, őket együtt, sok-sok problémán. Emlékezve, mit mondott neki a Kiválasztott, mikor találkoztak. Így kérte, és Nerys boldog volt, boldogabbnak látszott, mint valaha.

Egy égkék szempár meredt bele távolian, boldogan, tűnődve és álmodozva a szoba csillagfénytől derengő félhomályába. A keze szórakozottan rajzolt csak önmaga és Nerys számára érthető mintákat a felesége, illetve félig a felesége karjára, amíg a gépészfejben, illetve az emberi szívben megfogalmazódott végül teljesen egy mondat, egy elhatározás, mely olyan rég óta volt vele, hogy tényleg, szinte már csak a kimondása volt hátra.

-         Nerys… - Kezdte halkan, aztán megvárta, amíg Nerys felkönyököl és fölé hajol, már tudva, hogy valami komoly jön, hallotta a hangból. És Nick folytatta. – szeretném… az esküvőnkön felvenni a hitet is. – Mondta ki végül egyszerűen, és kissé félénken.

Nerys csak nézett le, zuhant bele az eltéveszthetetlen hittől ragyogóbb és mélyebb égkék szemekbe, és érezte áthullámzani a kérés minden szavát önmagán. Hiszen erre várt, ezt szerette volna mindig is. De most mégis, egy kicsit szkeptikus volt, amellett is, hogy hihetetlenül boldoggá tette ez a néhány szó.

-         Nick… ez nem ilyen egyszerű… - Kezdte óvatosan, de egy hosszú gépészujj megállította.

De Nick felmosolygott.

-         De igen. – Felelte halkan, aztán hosszú pillanatokig csak szedte össze a gondolatait. – Tudod, én magam sem hittem volna, hogy egyszer majd lesz hitem, egyszer majd képes leszek rábízni a hitemet valamire, amit istennek, vagy isteneknek neveznek. De tudod Nerys, az óta csak annyi minden történt. Amikor először fordultam a Prófétákhoz kétségbeesetten könyörögtem, hogy hozzanak vissza téged nekem, hogy adjanak csak még egyetlen egy csepp boldogságot veled. – Merült vissza egy pillanatra az emlékbe. Aztán halk, nyugodt áhítattal az arcán folytatta. – És először azt hittem meg sem hallgattak. És süllyedni kezdtem. De aztán csak visszataláltam valahogy, valamiért, talán, mert sokkal nagyobb szükségem volt, van a hitre, mint gondoltam, hát visszataláltam hozzájuk. És elfogadtam, hogy tervük van velem, velünk, ezzel az egésszel. És tudod mi történt? – Simogatta meg az őt fürkésző, gyönyörű arcot. – Visszaadtak téged nekem. Visszahoztak épségben, és csak most láthatom igazán honnan. És aztán már nem csak akkor mentem a templomba, nem csak akkor imádkoztam hozzájuk, ha kellett valami, hanem sokkal többször, mint azt akár én magam realizáltam, sokkal többször, mint azt bárki láthatta. És tudod, még önmagam számára is ismeretlenül és láthatatlanul, de nőtt a hitem, napról napra, hétről hétre. És a részemmé vált. Mikor visszanyertem az emlékeimet nekik köszöntem meg, mikor felmentem arra a Borg hajóra tőlük kértem bűnbocsánatot, mikor… mikor szakítottunk, tőlük kértem enyhülést, eléjük térdeltem le és hozzájuk könyörögtem, hogy enyhítsenek a fájdalmadon. És meghallgattak, mindannyiszor meghallgattak, és végül elvezettek ide. – Simogatta meg szeretettel a vörösesbarna tincseket. – Nekem ennyi elég Nerys, ez csak olyan egyszerű. Hirtelen rádöbbenni, hogy az a hitnek nevezett valami, ami eddig a te jellemződ volt, a tiéd, már bennem is megvan. Hozzám is hozzám tartozik. Észrevétlenül nőtt olyan nagyra, hogy kérjem a fülbevalót, hogy kérjem a Prófétákat, hogy fogadjanak be. Lehet ezt érteni? – Kérdezte végül egy kicsit félve, hogy jól fejezte-e ki magát.

Nerys hallgatta a szavakat, amelyek tele voltak elhivatott áhítattal, amiket még csak nem is remélte, hogy valaha hallani fogja. És most mégis olyan jól esett. Egy pillanatra veszekedni akart, nem értette miért. De a következő pillanatban már érzett az arcán terjedni egy hatalmas mosolyt és örült, olyan önfeledten, ahogy azt egyébként Nick szokta. Boldog volt, hogy megoszthat még valamit, egy nagyon fontos részét az életének a társával.

-         Biztos vagy benne Sq’wan? Ez nem olyan, amit később le lehet tenni. – Kérdezte még, de már csak a szavaiban volt kétely, az arcán a szemeiben öröm volt, régen át nem élt önfeledt öröm.

Nick egy pillanatra haragot érzett a szavak után, aztán észrevette és megérezte az igazi jelentést. És ő is elmosolyodott.

-         Igen, Kedves. Teljesen biztos. – Emelte fel a fejét és nyomott egy apró puszit Nerys orra hegyére. – Csak abban nem, hogy mit kell tennem, és, hogy az „igen” előtt vagy után legyen-e. – Kezdett belemerülni az újabban a kedvencévé váló elfoglaltságba, az esküvő tervezésébe.

Nerys egy ideig hitetlenül bámult rá, aztán a mosolya még szélesebb lett, és megrázta a fejét. Végül elkomolyodott.

-         Hát úgy tudom, hogy hagyományosan utána szokott lenni egy megerősítő szertartás. Szerintem, ez lehet akár a helyett is. De meg kell kérdeznem Vedek Assimot.

Nick pislogott.

-         Hát sikerült elérned? – Kérdezte felvont szemöldökkel.

Nerys szemei felvillantak.

-         Bizony. És nem csak őt. – Lett a mosoly újra széles.

Nick eltátotta a száját, aztán becsukta.

-         Na ne kímélj! Nem mintha nem lennének így is túl sokan. – Kezdett duzzogni, nem nagyon akart sok vendéget, mert háború ide, vagy oda, már így is csak túl sokan voltak.

Nerys figyelmen kívül hagyta a duzzogást.

-         Rom és Leeta. Ők most a Bajoron élnek és visszajeleztek a meghívásra. – Ragyogott szinte, még maga sem tudta, hogy képes ilyen örömet hozni a pár jövetele, de ezzel most nem is foglalkozott.

Nick csak vágott egy még durcásabb kifejezést. Ő még csak nem is ismerte őket. De aztán, mielőtt még elmerülhetett volna a duzzogásban, eszébe jutott, hogy még félbe maradt valami.

-         Na, akkor az eskük sorrendje. – Tért vissza. – Először a hagyományos bajori eskütétel. – Nézett fel Nerys ismét figyelő tekintetébe. – Aztán én a saját eskümmel, aztán te a tieddel. Mindketten a nyelvünkön. És utána jöhet az esküm a Próféták felé?

Nerys egy ideig végiggondolta, hagyta magát elképzelni, álmodozni egy kicsit, aztán végül visszaheveredett Nick mellé, mert elfáradtak a karjai és bólintott.

-         Igen, ez jól hangzik így. – Helyezte kényelembe a fejét a társa vállán.

Nick elégedetten bólintott. Az első nagyobb kérdésen túl voltak, már csak a ruhákat, azt, hogy legyen-e virág, időzítéseket, segítőket, és gyakorlatilag ezerféle problémát kellett megbeszélniük, amihez akkor ott hirtelen nem volt túl sok kedve. Annál is inkább, mert megjelent egy kéz a hasán vándorolva lefelé, ami igencsak kizökkentette a gondolataiból. Sőt, még néhány perc és már nem is lesz képes gondolkodni.

-         Nerys… - Kezdte, és elindult, hogy megforduljon, átvéve némi kezdeményezést. De egy pillanattal később már a hátán találta magát egy lélegzetelállítóan gyönyörű állomásparancsnokkal maga fölött.

-         Azt hiszem, megérdemlünk egy kis jutalmat. – Jött egy grimasz kíséretében, túl mélyen is.

Nick csak nyelt és bólintott, hirtelen rájőve, hogy semmi más dolga és mellesleg lehetősége nincs, mint hagyni magát. És egyébként is, nem lett volna abban a pillanatban sehol máshol szívesebben.

Ez a gondolat, az emlék vezetett el oda, hogy számba vegyen mindent, ami megváltozott. Elsősorban önmagában. Nagyon is élénken élt benne egy kép önmagáról, mikor megérkezett az Állomásra három évvel korábban, összetörten, magányosan, elveszve, és fájdalomban. Emlékezett, hogyan élt, hogyan taszította el magától kis híján a mostani boldogságát. Emlékezett mindenre, ami az óta történt, s tökéletes út volt ez, egy másik Nick Wesleyhez. Aki egy csodálatos nő oldalán vált maga is jobbá. Mély békét érzett a lelkében, még akkor is, ha kívül tudta, háború van. Még akkor is. Mert ez Nerysről és róla szólt. Ez az övék volt. Még a kapcsolatuk is erre épült, béke és harc egységére. Békére, melyet mindig ott találtak a másikban, s a harcra mely olyan izgalmassá tett minden együtt töltött percet. Béke és harc váltakozása tartotta éberen mindkettőjüket. Mintha csak érzékiség és szerelem ellentéte és egymást nélkülözni nem tudó párhuzama lenne. Mintha maguk is a másik ellentéte lennének, így tudva hűsíteni, vagy éppen felmelegíteni a másikat. Így tudva mindig tovább lépni, kövessen el bármekkora hibát is egyikük. Nick ajkai keserű mosolyra húzódtak, ahogy ismerős súly telepedett a mellkasára. A bűntudat súlya. Mert most, hogy számba vette az életét Nerys mellett, nem bánt meg semmit. Csak egyetlen egyet. Egyetlen gyenge percet, melyet most sem értett, s melyet nem fog megérteni soha. Melyet a puszta kezével törölne el, még ha éget is. Mely miatt még mindig nem tudott tükörbe nézni, s még néha keserűen csodálkozott rá, mit keres Nerys még mindig mellette. És néha szörnyen fájt. És ostorozta önmagát, mert a legszentebb törvényt sértette meg. Nem, nem magával az aktussal, nem fizikailag. Nem, egy sokkal szentebb és nehezebb törvényt. Fájdalmat okozott annak, akit szeret. Keserű lecke árán kellett megtanulnia, hogy annak a legkönnyebb fájdalmat okozni, aki szereti őt, aki bízik benne. S ha megteszi, magának okoz ugyanakkora fájdalmat. Mert a szerelem tükör, mely visszaver mindent, amit a másiknak ad, mert legyen az bántás, szeretet, legyen gyönyör, vagy bármi más, az mind visszatükröződik rá ugyanúgy. De most már megtanulta, és értette, amennyire ember érteni képes. És tudta azt is, hogy egyetlen gyógymód a régi még nyílt sebre, a szeretet. Hát szerette Neryst, jobban, mint valaha. Nem mérte, nem fogta vissza, nem adagolta, egyszerűen csak hagyta, hogy felhömpölyögjön a bensőjéből, egyenesen Nerysre. Így néha már láthatta, hogyan csillog a mélybarna szemekben a tiszta, érintetlen, fájdalomtól mentes viszonzás. Néha látta, hogy Nerys valóban gyógyul.

És ő is tovább lépett, mind a Promenádon, mind gondolatban. A háború által vörösre festett emlékek, melyek még frissek voltak, még leülepedetlenek, mosták át, ahogy belépett a Templomba, és végigsétált a barátai között. Azok között az emberek között, akik végig kísérték az útján, akik ott voltak mindig, ha baj volt. S akiknek hálás volt mindenért.

 

Nerys érezte, hogyan suhan át a testén, a lényén az ünnepélyesség. Minden apró terület, ahol a ruhát érezte a bőréhez érni, égett, létezett. Az ő kapcsolata a világgal, hirtelen nem volt több mint Jadzia karja, melybe úgy kapaszkodott, mintha ez lenne az egyetlen horgony, mely ott tartja, mely elvezeti Nickhez.

Érezte önmagában a visszamaradt bizonytalanságot, melyről inkább az elméjével tudta, nem számít, nem számíthat. Mert olyasmiből született, melyen már túl lépett, mely már nem létezhet az élete mindennapjaiban. Mert nem akarta. Mert egyetlen dolgot akart, Nickkel lenni, az ő Sq’wan-jével. Azzal, aki három éve besétált az irodája ajtaján és megváltoztatott mindent. Mikor olyan magányos volt Odo nélkül, a Kiválasztott nélkül, önmagára utalva, elveszetten kicsit. Mikor már nem hitte, hogy lesz még valaha jobb. Mikor csak az volt, ami a munkája, egy állomásparancsnok, és megszűnt érző lénynek lenni. Mikor eltemetett önmagában mélyre mindent, ami valaha fájt. Mindent a múltból eldugott.

S akkor belépett az ajtaján egy szőke gépész, egy nő, aki egyetlen tekintettel fel tudott oldani mindent, elérve, hogy Nerys bánja, hogy rejtőzik. Akinek a kék szemeiben ott volt a gyógyír, ami segített, segített elfogadni önmagát, a tetteit, amire kényszerítve volt, de nem tagadhatóan ő tett, segített együtt élni önmagával. És gyógyított. Szemtelenül, gyermekien, de gyógyított.

Hogy irritálta először, és hogy vonzódott hozzá! Féltve őrzött emlékek futottak át a fején, és önkéntelenül is rámosolygott némelyikre…

Wesley arcán egy pillanatra megjelent egy pimasz félmosoly, amelyet már nem tudott megakadályozni, és letörölni is csak nehezen. Végül összeszedte magát. Nem vette észre, hogyan villantak meg a mélybarna bajori szemek.

-         Nem, Asszonyom. Azt hiszem hozzám sokkal jobban illik egy ilyen állomás, mint egy ’Flotta hajó. – Beszélt őszintébben, mint, ahogy akart.

Kira visszanyelte a gépész arcán megjelenő félmosolyra adott zavaros reakcióját, melyet nem kívánt, nem tudott, és nem is mert elemezni. Nem is lett volna az ő stílusa.

…

Wesley felnézett, és engedte őszintén látszani az arcán, mit érez.

-         Mielőtt még elfelejtené, én vagyok itt a rosszfiú, és ő a jó. – Jegyezte meg, és azonnal szeretett volna futni, olyan gyorsan, hogy soha, senki ne érje utol.

Kira felvonta a szemöldökét. És hirtelen nem gondolta, hogy az előző megjegyzés olyan helyénvaló, vagy annyira egyértelmű lenne.

-         Maga az egyik emberem, zászlós! – Csattant, maga sem tudva miért, vagy kire dühös. – És pontosan ugyanannyit ér, mint én, vagy bárki más! És ha Nechajev, vagy akárki ezt megkérdőjelezi, akkor nem fog érdekelni, hogy ki melyik oldalon áll. Világosan fejeztem ki magam? – Kérdezte, és a dühét bár nem értette, nem is akarta visszafogni.

A főgépész néhány pillanatig sápadtan hallgatott, nem számítva erre, nem számítva rá, hogy mennyire jól tud esni néhány szó. És hirtelen úgy érezte, tartozik ennek a nőnek, a felettesének, hogy őszintén beszél.

-         Szabad őszintén beszélnem? – Kérte a formális engedélyt.

-         Megkérem. – Bólintott Kira azonnal.

-         Sosem leszek az embere, és senki másnak sem. Mert a leglényegesebb feltétel nincs meg. Maga sem, és bárki más sem fog tudni megbízni bennem többé. – Mondta el szomorúan, már nem rejtőzve el.

Kira tekintete a gépész kezeire vándorolt. Nem titkolta, nézte a finom, de erős gépészkezeket. A hosszú, és elegáns ujjakat. Tűnődött, mióta a szőke gépész először lépett be az irodája ajtaján, már sokadszor tűnődött. Aztán felemelte a tekintetét az égkék szemekbe, és egyszerűen, halkan válaszolt.

-         Én bízom magában. – És végignézhette, hogyan emelkednek jól láthatóan a gépész vállai. Aztán még halkabban, szinte csak láthatóan tette hozzá. – Leléphet.

…

Kira fel sem nézett rá, hanem inkább követte Dax tekintetét. És amit talált az egy pillanatra meg is állította.

A tekintete végigsiklott feszes, izmos, fekete atlétatrikó takarta háton, végig, verejtéktől fénylő, fedetlen karokon, aztán lejjebb, a formás hátsón, majd le a combokon. Majd vissza, és a tekintetének tárgya akkor fordult meg, hogy a saját tekintetét hirtelen ott találja formás, és kissé az átázott pólótól a kelleténél jobban látható melleken. El is kapta azonnal, lejjebb, ahol pedig feszes hasat talált, ami szintén menekülésre késztette, még lejjebb, ami meg pirulásra, és végül eltépni magát a látványtól.

…

-         Hello, főnök. – Köszönt, de nem folytatta, ahogy látta, hogy Wesley ijedten rezzent össze.

Aztán felugrott, hogy vigyázzba rántsa magát.

-         Asszonyom! – Sikerült összekaparni egy elfogadható hangot.

Kira felvonta a szemöldökét, nem értette, miért a zavar.

-         Mit csinál itt Zászlós? Már lejárt az Alfa Műszak.

-         Csak… csak egy elkopott plazmavezeték. Ki kell cserélni.

Kira felvonta újra a szemöldökét.

-         Azt nem egy gépészsegéd szokta végezni?

Wesley egyik lábáról, a másikra állt.

-         De Ezredes.

-         És van valamilyen oka, hogy a főgépész saját kezűleg végzi? – Érdeklődött Kira, igyekezve udvariasan nem mutatni, hogy most már mulattatja a fiatal nő zavara.

-         Én csak szívesen csinálom, mikor már elegem van a papírmunkából vagy… - Akadt el, és akarta hirtelen leharapni a nyelvét a túlzott közlékenység miatt.

-         Vagy? – Forszírozta tovább az Ezredes.

-         Vagy a világból. – Adta meg végül magát.

Kira erre visszarettent egy kicsit, de aztán gondolatban megrántotta a vállát. Itt volt előtte a kiváló alkalom, és ő nem olyan volt, aki kihagyja az alkalmakat.

-         Értem. Én éppen átöltözni indultam, majd Quark bárjába inni valamit. Mondja nem tart velem?

Wesley erre elmosolyodott, pimasz, kisfiús félmosollyal.

-         Átöltözni, vagy Quarkhoz?

…

Égkék szempár meredt rá. De nem csak úgy egyszerűen. Még csak nem is a szenvedély volt, ami benne égett, nem, lobogott, a legfontosabb. Nem. A körülöttük hullámzó zenével egy ütemre forrongó tudásvágy. Nézte és nézte az égszínkék szemeket, és közben próbálta figyelni önmagát. Mert abban a pillanatban a feljajduló taktusok, a Tol Kain Passió legszebb, legfájóbb, legrezgőbb részének lecsendesülő ütemeire megszűnt létezni minden. Csak abban a néhány hosszú, végtelenbe érő másodpercben tudta, nem, érezte, hogy azok az égkék szemek pontosan ugyanúgy égnek, ugyanúgy sóvárognak, ugyanúgy fájnak, ugyanúgy éreznek, mint ő. A testét, a lelkét, a létét felkavaró szenvedély, mely visszaért az égkék szempárból nem tükörkép volt, nem, nem csak az. Önálló, gyönyörű, lobogó szenvedély. Nické.

Nem tudott megszólalni. Nem, ahogy az utolsó taktus belevájta magát a szívébe. Hiába tudta, hogy nincsen feloldozás, hogy a végén sosem jár beteljesülés, attól még ugyanúgy belevonaglott. És látta, látta, hogy Nick maga is. Látta az égkék szempárt eltűnni egy hosszú pillanatra, látta, hogy eltűnik, látta a gépész kölyök-vonásain a küzdelmet, hogy ne ugorjon fel, hogy ne mozduljon meg, hogy ne mondja ki.

De a tudás eltűnt. Az érzés eltűnt, minden koherens gondolat elhalványult, ahogy a Tol Kain Passió utolsó ütemei elenyésztek, belevesztek a csendbe. Az élet pedig folytatódott. Kényelmetlen szünetekkel, még kényelmetlenebb, sokkal többet elhallgató, mint kimondó szavakkal. És nem maradt semmi, mint egy égkék szempár, mely tudatlanul is, mely megtagadva is, mely félve is, mely önmegtartóztatva is, de végigperzselte az útját a szívéig. Addig az erős és hideg bajori szívig, mely olyan nagyon keveset érzett egész életében, de hirtelen, váratlanul egy égkék szempár, egy kölyök-vonású arc, és kétes életet élő gépész ült előtte és…

Nem jövök többé! Soha többé! Gondolta Nerys, és nyelnie kellett, ahogy válaszolt. Ahogy felelt egy kérdésre, Nick egy halk kérdésére. Mely udvarias volt, mely visszafogott volt, mindegy, hogy a Tol Kain Passióról nem lehet csak szuperlatívuszokban, csak a szenvedélyt művelve beszélni. Mégis a kérdés ártatlan volt, vagy ha nem, hát annak tűnt.

-         Nem. – Rázta meg a fejét, és válaszolt, felelt a kérdésre. – Nem kell a vége. Az így jó, vég nélkül, betelj… - Akadt el bizonytalanul, ahogy két sötétszőke szemöldök emelkedett, de gyorsan folytatta. – nem kell befejezés, mert… - Akadt el Nerys újra. Hogyan mondja, hogyan mondjon ki valamit, amit ki kell, de nem képes rá? – Mert néha csak nem lehetséges. – Állt fel, és készült távozni hirtelen.

Nick nyelt, jól láthatóan, és felállt ő is. Amitől hirtelen csak túl közel került hozzá. Érezni tudta az Ezredesből áradó forróságot, mintha vonzotta volna, és taszította volna egy időben. A testében, nem, az ágyékában érezte még a Tol Kain Passió minden ritmusának lüktetését, vagy az talán Nerys lélegzetének ritmusa volt? A lényeg ugyanaz. A vége úgyis mindig ugyanaz.

-         Már menned kell? – Kérdezte zavartan, és, ahogy meghallotta a saját hangját, mélyen és rekedten hasítani a szoba levegőjét, majd megállapodni érzékeny, és nagyon is sokat sejtő bajori fülben, elvörösödött.

Nerys bólintott, és elővette a régi taktikát, mindent, ami nem volt a végletekig egyértelmű letagadott. Már nem szólt a zene, az égszínkék szempár sem fúródott minden szenvedélyét önkéntelenül is megmutatva a szemeibe. Hát nem volt nehéz tagadni.

-         Igen. Holnap korán kezdek. – Bólintott kicsit. És hirtelen már kint is volt az ajtón.

Hirtelen nem látott mást maga előtt, mint a duránium-ajtót, mint égkék szempár emlékét, és a zavart. Mert akarta hinni. És mert nem merte. Mert nem tudhatta, hogy mindezek mögött ott van-e, ott van-e az a valami, amitől maradna. Amitől nem lenne egy a sok közül. És a szíve belefacsarodott, ahogy rájött, hogy nem, valószínűleg nincs.

…

-         Hogy is volt ez az emberi testtel? – Kérdezte, egy egyre szélesedő mosollyal.

-         Csak lassan… - Kérte egy apró grimasszal, mely mintha nem tudta volna eldönteni, hogy szemtelen legyen, vagy szelíd, és szerető, még ha ez utóbbiról a tulajdonosa nem is tudott.

Nerys szíve megrezzent, ahogy a mosoly nem illett a szóhoz, vagy fordítva.

-         Mi a baj? – Kérdezett vissza bizonytalanul, félve, hogy valamit esetleg rosszul csinált.

Égkék szemek villantak meg még épülve fel az előző feloldozásból, amiről még csak nem is hitte volna nem sokkal korábban is, hogy lehetséges, hogy számára még létezik. Aztán hirtelen felismerte a bizonytalanságot, és a félelmet a felkavart mélybarna szemekben, amire végül nevetnie kellett, és megsimogatta a lassan nedves vörösesbarna hajtincseket, ki Nerys gyönyörű arcából.

-         Adj egy pár percet, és felfedezheted az emberi testet. – Emlékezett az alig egy perces kérdésre.

Nerys egy pillanatig értetlenül meredt a félig alatta heverő gépészre, de aztán rájött, és egyszerűen csak közelebb hajolt, hogy nyomjon egy gyengéd puszit a gépészajkakra.

Nick kezei automatikusan emelkedtek, hogy körbezárva az erős bajori nyakat hajtincsekbe túrjanak, és amíg a pillanat első felében még úgy hitte, hogy szüksége van egy kis pihenésre, a csók úgy mélyült, hogy mire a pillanat véget ért, már emelkedett is a csípője, önkéntelenül is keresve, s a karjai szorosabban vonták magához Nerys testét.

-         Nick? – Húzódott el Nerys, erővel tépve el magát az egyre hevesebbé és szenvedélyesebbé váló csóktól. – Nem… - Kezdte, de egy gépészujj landolt az ajkain.

Nick közbe akart vágni, de valami megakadályozta ebben, valami elterelte a figyelmét. Ahogy meglátta a mélybarna tengerek szinte hihetetlenül azonnali mélyülését, aztán Nerys tétova elhúzódását.

És lassan Nerys sem a kérdésével volt elfoglalva, és a beszéd sem maradt sokáig lehetséges elfoglaltság, ahogy megérzett egy illatot, ahogy az ajkai alatt az az egy ujj végül megmozdult, körberajzolva a száját, és lassan elmondva; igen, én voltam.

És erre már nem kellett kérdés, nem kellett válasz sem, legalább is nem szóban. Egy apró puszit nyomott a kérdéses gépészujjra, majd lassan leeresztette a fejét, majdnem felnyögve, ahogy rájött, hogy igen, eljött végül az idő, hogy a legelső tétova lépéseit készül megtenni. Ez önmagában szétküldött a testében egy éles és végtelenül édes nyilat, s ahogy az ajkai végül elérték a gépészajkakat az eddig csak készülő nyögés feltört, hogy Nick szájában landoljon.

S a hang, amit viszonzásul kapott elszabadította. A bal könyökére támaszkodva végül elindult a keze, tétován, keresve, de figyelve is, minden viszonzást, minden reakciót. Emlékezett még, minden pillanatára, Nick minden mozdulatára, hiszen még ott érezte a bőre minden négyzetcentiméterén, még ha már új tűztől égett is, lángolt és lobogott.

S ahogy Nick hátravetette a fejét, és halkan felkiáltott, ugyanabban a pillanatban, ahogy a keze rázárult az emberi mellre, már tudta, már érezte, engedhet, elengedheti, hagyhatja, hogy elragadja.

S lassan elindultak az ajkai, végigcsókolva a kölyökvonású arc minden apró zugát, minden dombot és vonást, mindent, amit talált. Végig az egyenes, kicsit a megszokottnál, vagy számára normálisnál simább orron, de nem zavarta, sőt, rájött, hogy szereti. Végigvándorolt gyengéden a sötétszőke szemöldökökön, a lehunyt szemhéjakon, miközben ivott minden csepp reakciót. Hallgatta a nevének halk sóhajait, a különböző beazonosíthatatlan hangokat, érezte a hátán szelíden végigszántó gépészujjakat, ahogy húzták, ahogy vonták közelebb, még közelebb, mindig közelebb, s lassan a saját testében is hullámozni kezdett újra a gyönyör.

És végül, ahogy az ajkai végigcsúsztak a hosszú gépésznyakon, megállva, hogy érezzék a vér dübörgését az emberi testben, elmosolyodott, belemosolygott a soha nem érzetten selymes bőrbe, és felemelte a fejét. Keresett a gyönyörfestette vonásokon, várta, bárhogy űzte, hajtotta volna tovább a szenvedély, várt még, és meg is érkezett, amire várt. Égkék szemek nyíltak rá, olyan mélyen, olyan hatalmas vihar kavartan, hogy maga is belereszketett.

-         Nerys… - Jött a rekedt, majdnem felismerhetetlen suttogás.

Nerys elmosolyodott, ahogy a gyomrából távozott az idegesség, és lehajolt, lassan, keresve Nick ajkait, csókolva, szelíden, majd egyre növekvő hullámokban engedve bele az őt hajtó mérhetetlen szenvedélyt.

-         Menj tovább… - Érezte meg a szájában a rekedt suttogást, mely mégis fojtott volt, telve vággyal, telve kéréssel.

És ő teljesítette, még egyszer végigutazva a hosszú gépésznyakon, még egyszer megjelölve, még egyszer végigcsókolva, festve rá gyönyört. S ezúttal tovább ment, hogy az eddig a keze által szeretett melleket az ajkai szeressék. Lehajtotta a fejét, megismerve, újrafelfedezve, barátkozva az ismeretlennel, mely csak halványan, szinte észrevehetetlenül szivárgott át az őt hajtó szenvedély hullámzó, vonagló felszínén.

S aztán tovább ment, elindult lefelé, reszkető, remegő, táncoló izmok felett, hogy elérjen, szintén sima, redőtlen köldökig, hogy körbejárja, hogy belemosolyogjon, ahogy a fülét elérte a nyögés, a reakció, ahogy megérezte, hogyan bukik előre Nick csípője. De hirtelen valami más is elérte, egy illat, mely valóban új volt, melyről még nem tudhatta, hogy szereti-e, hogy vonzó-e, csak azt, hogy elérte, hogy a hasában hirtelen megsokasodtak a nyilak, s a saját vágya emelkedett tőle szédítő magasságokba, majdnem, majdnem elérve, majdnem átesve, majdnem feloldozást nyerve. Mert ő tette ezt neki, az ő érintéseinek nyomán született az az illat!

Felnézett, ahogy helyzetet változtatott, mert látni akarta, látni az égkék szemeket, melyek, mikor a forró ajkak eltűntek a hasáról lenéztek, kérdően, minden vihar ellenére kérdően villogva rá. S aztán Nerys lenézett, kutatva, felfedezve, keresve, nem csak Nick testén, önmagában is. És reszketett. Ez volt az első, amit észrevett, az elméje utolsó működő részei is lekapcsoltak, ahogy a tekintete végül célhoz ért, és az utolsó gondolata az volt, hogy vonzza. Nem csak a tekintetét, a kezét, a…

Akadt el, ahogy a keze emelkedett, rásimulva, eltűntetve a szemei elől Nick középpontját. A reakció pedig nem várt erősségű előrebukás lett, ahogy Nick egész teste ívbefeszült könyörögve, koldulva az érintést.

Nerys felnézett, ahogy Nick visszazuhant az ágyba, keresve, most már megerősítést keresve.

Égkék szemek nyíltak fel, ahogy túl sokáig nem mozdult semmi. Megállt még maga az idő is. Lélegzetek, szívek. Minden mozdulat. Csak szenvedélytől lobogó mélybarna óceánok mozgása létezett.

Nick próbált nyelni, próbált józannak maradni egy világban, melynek már régen nem voltak határai, egy helyen, mely gyönyörrel volt telítve, mely helyen nem létezett más csak az a szenvedélyben fürdő mélybarna óceán. De rájött. Hirtelen egyetlen pillanatra képes volt szavakat formálni, mert muszáj volt.

-         Nem… - Jött ki felismerhetetlenül. Nyelt hát újra, mert a szívét szorították a szavak. – Nem kell csak azt, ami jó neked is… - Küzdötte végül fel, valahogy, maga se tudta hogyan, ahogy zuhant, próbálva elkeseredetten érthetővé formálni a szavait.

Zuhant, egyenesen mélybarna tengerekbe, a csípője fel, mozdulatlan kéz felé, és a szíve újra életre kelve bele a szédítő tempóba.

Nerys nyelt, és végül az utolsó gát, vagy bármi volt is, amiért megállt feloldódott, és lassan leeresztette a fejét, hogy körbecsókolja a sima, emberi köldököt, hogy belemosolyogjon hihetetlenül selymes bőrbe, s aztán zuhanjon ő maga is. Lefelé.

Mert már nem volt megállás, felcsapott, elsöpört, újraírt, megváltoztatott mindent. Az illatok, a hangok kavalkádja, új és régi, ismerős érzések. S a két keze lágyan nyugodott egy pillanattal később a hullámzó, vonagló hasizmok felett, és hallgatta a már nem is koherens kérést, hogy menjen tovább, hogy tegyen bármit, hogy tegyen vele bármit, csak könyörüljön!

És tette, mert többé már nem volt választása. S ahogy elérte végül a célját, már nem tudott megállni. Az első íz elég volt, hogy az utolsó kérdés is eltöröltessen, mintha sosem lett volna. Az első érintés elég volt, hogy minden kérdés, minden válasz eltűnjön. És ő csak szeressen. Gyengéden, a végtelen szenvedélyt igába vonva, emeljen még tétován, majd egyre bátrabban, ahogy megtalálta az útját.

És itta, itta a hangokat, itta az érzéseket, itta az ízeket, mintha a világ körülötte megszűnt volna. Csak Nick létezett, minden atomja arra figyelt, hogy emeljen, a kezei alatt érezve minden érintés reakciójaként az izmok hullámzását.

-         Nerys… - Jött a sóhaj, felismerhetően, ahogy Nick csípője előrelendült, erőteljesebben, minden eddiginél erőteljesebben.

Mélybarna tengerek néztek fel, s találtak rá hihetetlenül csillogó égkék szemekre. Aztán egy gépészkéz kérte erőtlenül, hogy húzódjon fel. Egyetlen apró érintés, és értette. És ment, kelletlenül hagyva ott, kelletlenül húzódva fel, de már szédült is, ahogy gépészajkak csókolták, s ízlelték saját szenvedélyüket. Ettől hirtelen a testét újabb hullám gyors és kíméletlen feloldozás mosta át. De nem hagyhatta, nem bírta hagyni, mert küldetése volt. Mert a keze önkéntelenül is kereste a helyét. S amíg az ajkai egy pillanatra sem hagyták el Nick ajkait, végül tétován, egy ujja megtalálta az útját, még félénken. De ahogy Nick csípője egyáltalán nem félénken előre lendült, beengedve, hívva ezzel, eltépte az ajkait, és felvetette a fejét a mozdulat nyers intenzitásától.

Nick végül átölelte, egészen közel vonva magához, mintha elbújni akarna, de a csípőjét már nem tudta megállítani, a combja önmagától emelkedett.

S Nerys lehajtotta a fejét, ahogy felvette a kért tempót, és tehetetlenül zuhant felfelé, zuhogó, dübörgő szenvedély karjaiban, biztonságban, veszélyben, száguldva felfelé, egyenesen a feloldozás felé. S csak, még egy utolsó kérés érte el, még egy utolsó, félkoherens sóhaj, amit teljesített, még egy ujját adva a gyönyörhöz, hogy már száguldjon is tovább, illatok, ízek, érzések kavalkádjában, mind, mind gyönyörszínű, szenvedély fürdette fénnyel festve.

De hirtelen minden megállt, hirtelen minden mozdulatlanná dermedt, ahogy egy kiáltás, egy gyönyörrel teli kiáltás érte el, s Nick csípője kontrollálatlanul előre bukott, ahogy a saját testében elindult az édes, mindent megrázó beteljesülés, ahogy hirtelen minden reszketni kezdett.

És valamiért, minden maradék erejét összeszedve újra mozdult, csak egy mozdulatot, egy egészen apró mozdulatot. Amire eltört újra minden. Nick torkából újra felszakadt a kiáltás, és csak később hallotta meg a saját kiáltását, ahogy az ő testét is megrázta másodszor is, ahogy egy izom megfeszült harsányan a középpontjának feszülő gépészcombban. S ettől végül összeomlott minden, s zuhant vissza, a gyomrában érezve a szabadesés mámorát, ahogy reszketett, vonaglott minden, ő, a világ, minden, ami széttört, újra összeállt. De ahogy erős gépészkarok közé érkezett, hangosan ziháló mellkasra, ahogy lassan megtalált minden fontosat, az emberi szívverést, a saját lélegzetét, végül összeállt minden.

Ő maga végül megértette. Olyan tisztán, olyan egyértelműen, olyan soha nem érzetten szabadon. Amitől a mellkasa összeszorult, a szíve összeszorult. S mikor egy egészen apró könnycsepp akart felszabadulni, megszületni a feloldozásba mélyült mélybarna szemekben végül csak egy valami állította meg. Egy egészen apró rázkódás, egy egészen apró, szinte csak érzés maga alatt.

S bágyadtan emelte fel a fejét, és nyitotta ki a szemeit, hogy ködös, verejtéktől fényes arcra nézhessen, melynek két oldalán csendesen, osonva, de mégis láthatóan egy-egy egészen apró könnycsepp folyt alá. Sosem hitte volna, sosem számított rá. Most mégsem tűnt még csak furcsának sem. De azt érezte, hogy nem szabad beszélni. Csupán lehajolt, és lassan egyetlen érintéssel felitta mindkét könnycseppet a kölyök-vonású arc mindkét oldaláról. Aztán csak visszahajtotta a fejét, próbálva összeszedni a lélegzetét, mert a szenvedély űzte tovább, még ha a szíve még sokáig is fog ott járni, annál a kölyök-vonású könnyáztatta arcnál.

…

Csak nézte az ajtót, a hálószobája annyi éve ugyanolyan ajtaját és félt. Kira Nerys, az annyi mindent megjárt volt ellenálló terrorista, Bajori Militia tiszt félt. Ki akart menni, de a fejében száguldottak az előző éjjel emlékei. És úgy érezte, ha ott marad, azon a helyen és nem lép ki soha többé azon az ajtón, akkor nem kell szembe néznie Sq’wannel, a riadt, tanácstalan, talán még ijedt égkék szempárral. Hogy állt ott az éjjel! Nem erre számított. Persze, hiszen csak egy ember, egy föderációs, tisztaságban, békében és szabadságban nőtt fel, fogalma sincs arról, mi az, amikor nincs se enni, se inni, se nap, amit élni lehet, minden, ami van, csak egy darab szikla, egy lemerülőfélben lévő tápcellájú frézer, na meg száz habzószájú kardassziai odakint.

De ha ennyire nem érdekli, hogy mit gondol, hogy vajon ott van-e még az ajtó másik oldalán, vagy már rég elrohant, akkor miért folyik le az az átkozott könnycsepp a szeméből? Kira Nerys sosem sír!

Csak állt, és nézte az ajtót, ahogy a fejében egymás után látta az éjjel szörnyű képeit. Hát Sq’wan nyilván nem erre számított. Azt ugyan nem értette, hogy miért maradt ott, amikor olyan nyilvánvalóan félt tőle és nem tudott mit kezdeni Kira Nerysszel, amikor „rosszat álmodik”. De Nerys azt sem értette éppen, hogy mi ütött Kira Nerysbe, amikor soha senkit nem hagyott maga mellett aludni olyankor, amikor érezte, hogy jön, vagy ha nem érezte meg, akkor, amikor felriadt, egyszerűen csak kirúgta maga mellől.

De az az átkozott ajtó továbbra sem lett átlátszó és továbbra sem mondta meg, hogy Nick mikor hagyta el. Csak az éhség a tűhegynyire szűkült gyomrában, meg a kötelességtudat, amely szerint őt várja az Állomás akkor is, amikor éppen a hozzá olyan közel nőtt ember elhagyta, mert látta rémálmodni. Hát összeszedte magát. Mégiscsak Kira Nerys volt, és még egy nehéz éjjel után is volt benne elég büszkeség. Már rég megtanulta, hogyan rugdossa helyre az ehhez hasonló éjjeleket. Fogta hát magát, és lépett kettőt. Az ajtó halk szisszenéssel kinyílt, és ő kint is állt már a nappaliban.

De körülnézni nem volt ideje, mert híres bajori érzékek ide, vagy oda, egy olyan ütést kapott egyenesen az arcába, amire nem számított. De nem fájt, annál is inkább, mert egy pillanattal később rájött, hogy az ütés egy párnától származott. Nagyon gondolkodni már nem volt ideje, mert jött a következő, majd még egy és még egy. Már négy párna állapodott meg a lábainál, amikor megtalálta a hangját, na meg a kanapé mögül őt párnákkal dobáló főgépészt.

-         Nick?! – Lett végül kérdés a felháborodni is csak túlságosan megdöbbent hangból.

Nick kidugta a fejét a kanapé mögül egészen, aztán elvigyorodott. Sokat gyakorolta, és már egész jól ment, na meg Nerys reggeli, álmos képe azért sokat segített, még akkor is, ha szokatlanul nyúzottnak tűnt, ami figyelembe véve az éjjelt, nem volt meglepő. De Nick erre nem akart gondolni. Kétségbeesett volt, de eltökélt.

-         Védd magad! – Közölte vigyorogva és már dobta is a következő párnát és csak remélni tudta, hogy Nerys megtörik, amíg még van párna a kanapé innenső oldalán.

Nerys ezt már elkapta, ahogy beindultak az élet és halál által fejlesztett reflexei. Hát kétségkívül nem volt kedve párnacsatázni, de a meglepetéstől még a tekintélyét sem tudta összeszedni.

-         Nick! – Telt mindössze csak egy gyenge ellenkezésre. – Én nem… - Landolt az arcában egy újabb párna, némileg váratlanul.

Nick kidugta a fejét a kanapé mögül, és rá is könyökölt a támlára.

-         Te mit nem? Nem védekezel, és már vezetek öt nullra. Azért ez szégyen tudod… - Provokálta, önmagát a lehető legkevésbé sem zavartatva.

Nerys pislogott, és még az előző sötét, kétségbeesett, fájdalmas gondolatait sem találta.

-         Tessék? – Továbbra sem volt képes elhinni, hogy ez megtörténik vele, mert öreg ő már ehhez, különben is, még soha nem…

Ennél a pontnál találta el az újabb párna, ami azért kezdett egy kicsit sok lenni.

-         Hat null. – Vigyorgott szemtelenül a gépész a kanapé mögül. – Tudod, azt hittem ennél gyorsabb vagy…

Nerys pislogott, lenézett a földre, a lábai előtt heverő párnákra, majd vissza a gépészre, a szemeibe. Egy pillanatra még nem tudta elhinni, nem is találta igazán a fogantyút a világon, de aztán az előző gondolat befejezte magát a fejében. Még sosem párnacsatázott, sőt, még sosem játszott, vagy legalább is nem emlékezett rá, hogy játszott volna valaha is. Főleg nem olyan önfeledten, ahogy abban a pillanatban égkék szempár nevetett rá. Hát nem ment el…

-         Na megállj! – Hallotta a saját hangját, amely nem hagyta a gondolatnak, hogy befejezze magát.

Ehelyett Nerys lehajolt és felkapva két párnát a földről odavágta az időközben gyorsan lehúzódó gépész felé. Majd még kettőt, aztán még kettőt, és azzal sajnos el is fogyott a „lőszere”, ami nem akadályozta meg abban, hogy egyszerűen csak a kanapé mögé vesse magát. Nicken landolt egy hangos nyikkanással, de alig volt ideje magához térni, két gépészkéz keresett az oldalánál, aztán rá is találtak arra, amit kerestek. Mert Nerys ha akart, ha nem úgy vihogott, mint valami iskolás, szerelmes kamasz, és bárhogy igyekezett is, azok a fene ügyes gépészkezek mindig valahogy kicsúsztak a markából, és tovább folytatták a csiklandozást, miközben Nick csak azért nem fogta a hasát a nevetéstől, mert épp egy szabad keze sem volt hozzá.

De aztán hirtelen minden megállt. Nem azért, mert Nerys elkapta volna a gépészkezeket, hanem mert Nick észrevett valamit, ami nem illett a kanapé mögötti csikiparty hangulatába. Nerys sírt, már nem nevetett, és már nem reagált a csiklandozásra sem, csak ölelte őt, a vállába temette az arcát és csendesen sírt.

-         Nerys… Nerys, mi a baj? – Kérdezte, és már neki sem volt nevethetnékje. Igen, az előbb még igen, mert órákat gondolkozott hajnalban, órákig pergett a fejében egyetlen döbbent szó; Uramisten. És képtelen volt mást kitalálni, képtelen volt úgy látni Neryst még egyszer. De most… most már csak tudni akarta, akármiért is sír, rövid időn belül kétszer az a nő, akiről sosem hitte volna, hogy sírni látja, most már tudni akarta.

Nerys tényleg próbálta összeszedni magát. És nem értette, hogy mi folyik vele, sosem szokott ő kiborulni, az álmoknak is megvolt már a helyük, meg nem is szoktak már olyan vészesen rosszak lenni. Még a kedve is vissza tudott jönni reggel, de, de a gondolat befejeződött. Nick nem hogy nem ment el, de belevitte egy eszement párnacsatába, meg csikipartyba, mintha holmi gyerekek lennének. Pedig nem itt kéne lennie, már rég el kellett volna mennie, és mégsem. És hirtelen nem vágyott semmi másra, mint véget vetni minden bizonytalanságnak. Felnézett, még a könnyei is ijedten álltak meg.

-         Mit csinálsz? – Jött ki a kérdés a száján, pedig nem ezt akarta, nem így, és végképp nem ilyen mélyen és őszintén. Nem is akart bízni benne, nem is akarta elárulni, nem is akarta megnyitni önmagát és mégis, azt teszi, azt fogja tenni.

Nick ijedten pislogott fel, és képtelen volt követni a fordulatot, hát tette azt, amit tehetett, Nick Wesley volt.

-         Játszom az Univerzum legszexisebb állomásparancsnokával és elkések szolgálatból? – Kérdezte abszolút komolytalanul, és csak a szemei árulták el, hogy mennyire ijedt is.

Nerys arca újra beletorzult a könnyekbe.

-         Nem. Mit csinálsz még itt? – Kérdezte újra, próbálva pontosítani, de félt, már megint félt, hogy jó tippet ad neki és elrohan, hogy itt hagyja, és ez az egész csak egy szép álom marad.

Nick nyelt, ahogy elküzdötte magát az igazi jelentésig. Aztán megrázta a fejét és kiszabadítva mindkét kezét valahonnan a testük közül felnyúlt, hogy lágyan a két tenyerébe vegye a könnyes, és fájdalomba torzult arcot.

-         Játszom az Univerzum leggyönyörűbb és legjobb állomásparancsnokával, aki szétrúgja a seggem, mert elkések a szolgálatból. De vállalom, mert nem lennék sehol máshol szívesebben. – Felelte, maga sem tudta miért és hogyan, és miért pont ezt, és mikor találta ki. Csak mondta, mert úgy érezte, ez majd mosolyt csal Nerys arcára, a gyönyörű bajori vonásokra, amelyeket úgy sóvárgott nevetni látni.

Nerys csak bámult le rá, ahogy a mellkasában lassan süllyedni kezdett a realizáció. Nem kérdezte meg harmadszor is, mert égszínkék szemek reszkettek meg könnyek között, mert Nick arcán ott volt, hogy emlékezik, ott volt ugyanaz a kifejezés, ami így, ott, rajta fekve, a reggel fényében talán nem is futni akarás volt, inkább valami egészen más. Emberség, és szeretet. Érezte, hogyan folyik le egy kis könnycsepp az arcán, érezte, hogyan rázza meg a fejét, mintegy tagadva, hogy az nem lehet.

-         Biztos, Sq’wan? – Hallotta a saját hangját már-már önmaga számára is elviselhetetlenül erőtlenül kérdezni.

Amire a kölyökvonások félig még sírva, félig már mosolyogva torzultak el. De Nick bólintott. Aztán egyszercsak a két gépészkéz eltűnt az arcáról, hogy az oldalán kutasson a csak nem rég felfedezett csiklandós pontok után. És Nerysnek hirtelen nem volt más választása, mint nevetni és játszani, életében talán először, önfeledten játszani.

…

Az ajtó nyílt újra, miután Jadzia távozott, s végre meglátta, ott állt, az oly régóta elhagyott kedves. Olyan megnyugvás áradt szét a testében, olyan béke! A szeretet, ami végül mindenek ellenére visszahozta hozzá, most érezhetően ott vibrált körülöttük. Nerys érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, és tudta, hogy mondania, vagy tennie kéne valamit, de nem volt rá képes. Az elmúlt majdnem hat hónap terhes emlékei, most mind könnyebbek lettek, mert ezúttal itt volt, itt állt előtte a nő, akit szeretett, s aki viszontszerette. Ekkor egy éles fájdalom, egy kétség hasított végig rajta, hiszen nem tudhatta, hogy vajon Nick hallgatott-e rá, hogy tovább lépett-e. S végül tett egy lépést felé, hogy valahonnan megtalálva a hangját megszólaljon.

-         Nick… - A hangja reszketett, legalább úgy, mint ő.

…

-         Nick, Sq’wan… - Volt minden, amit Nerys mondott, simogatva szőke tincseket, s elrejtve bennük az arcát, függve Nicken úgy, mintha az életét tartaná.

Csak álltak ott két test és két lélek egyként, tökéletes egészet alkotva, még a reszketés is azonos tempót vett fel, ahogy a könnyek is lassan megkezdték útjukat a két ragyogó szempárból lefelé forró arcon, s ajkakon, végig az állakon, le az egyenruhákig.

Kira húzódott vissza először, csak, hogy megkeresse az oly régóta kívánt ajkakat, s elfedje a sajátjaival. Éhesen, kétségbeesetten, forrón, remegve, s mélységes mély szenvedéllyel játszva. Nyelvek elkeseredett harca volt az ízekért, anyagokért, minden csepp édes érintésért, minden elvesztegetett percért. S mikor szétváltak, csak pillanatokra, levegőért zihálva, újra elmerülve egymás csókjában, még mohóbban, még elkeseredettebben, mintha a következő percben eltűnne minden.

…

-         Szabad ezt? – Kérdezte egy hang, ahogy égkék szemek nevettek le, egyenesen bele mélybarnákba.

Nerys körül nézett, futólag, aztán miután rájött, hogy őt gyakorlatilag senki nem láthatja a főgépésztől, visszaemelte rá a tekintetét, és nekitámaszkodott a háta mögötti falnak.

-         Nos, hivatalosan még nem vagyok az Állomás parancsnoka. – Felelte egy grimasszal, és már emelkedett is, egyértelmű szándékokkal.

Nick lehajtotta a fejét, hagyva, hogy az ajkai végigszántsanak a rég nem érzett ajkakon, aztán hirtelen újra elhúzódott, igaz, nem nagyon, csak néhány centire.

-         És mi lesz Nechajevvel? – Érdeklődött, de a hangja, a vigyor, és az égkék szemek csillogása elárulta, hogy egy pillanatra nem gondolta komolyan.

Nerys lábujjhegyre állt, és közelebb húzta magához a gépész testét, egy pillanatra kilesve a válla fölött elégedetten, hogy senki nem vette észre őket a lépcső alatt. Aztán visszanézett.

-         Ma még nem vagyok a felettesed… - Mormogta a gépészajkaknak.

S aztán egy ideig egyikük sem emlékezett, hogy kell beszélni, csak csókolták egymást, mint két kamasz a szüleik elől bujkálva.

-         Igen, de… - Jött a mormogás Nicktől, ahogy már nem fáradt, hogy nagyon messze húzódjon, vagy különösebben próbáljon érthető lenni.

Nerys nem vette komolyan, nem is lehetett volna.

-         És különben is van mit bepótolni… - Felelte a gépészajkaknak, mielőtt újra elmélyítette volna a csókot.

Nick egy ideig megpróbált rájönni, mióta forog a bár, s a lépcső, aminek az egyik kezével támaszkodott, mióta inog, de aztán inkább csak hagyta magát belezuhanni a régen nem érzett érzésbe, ízekbe, illatokba. Nerysbe.

-         Nem szép hanyagolni a barátaidat a saját partidon… - Mormogta, ahogy az ajkai minduntalan el akartak kezdeni lejjebb vándorolni, kezdve veszélyes mértékben közeledni egy olyan határhoz, amit egyikük sem akart átlépni.

Nerys nem húzódott el nagyon, csak elkapta a gépészajkakat, s egy ideig meg is feledkezett a válaszról. Aztán, mégis csak hátrébb húzódott egy kicsit.

-         Akkor vissza vagy minősítve baráttá… - Felelte kissé rekedten, ami biztos jele volt, hogy ez már nem sokáig biztonságos.

Nick égkék szemei erre felnyíltak, és játékosan villogtak alá Nerysre.

-         Úgy… - Vonta fel a jobb hatás kedvéért mindkét szemöldökét is, és majdnem nevetett.

Nerys is elmosolyodott, olyan csillogással a szemeiben, ami magában végig küldött egy izgatott hullámot Nicken.

-         Igen. Úgyhogy barátom… használd másra a szád… - Döntött úgy, hogy még van néhány percük, amíg még biztonságos.

Nick elvigyorodott, és örömmel teljesítette a kérést, de még mielőtt elmélyülhetett volna a csók, visszahúzódott.

-         De… - Kezdte.

Nerys azonban félbeszakította.

-         Nick?

Két sötétszőke szemöldök emelkedett.

-         Hmmm?

Erre megjelent egy vad grimasz Nerys arcán, aztán még közelebb húzta magához a gépészt.

-         Fogd be. És csókolj meg!

Nick erre elvigyorodott, a tipikus Wesley-féle vigyorral és teljesítette a parancsot.

…

Everything in this world

Még egy lépést tett, s lassan leült.

Every voice in the night

Nick ölébe, s a szabad kezével beletúrt a szőke tincsekbe.

Every little thing of beauty

Közelebb hajolt, s egy pillanatra nem vette el a tekintetét.

Comes shining thru in your eyes

Figyelte, hogyan indul útnak egy apró, édes könnycsepp Nick szeméből.

And all that is you becomes part of me too

Figyelte az érzelmek játékát a máskor kölyök-vonású, most oly komoly arcon.

'Cause all you do seduces me

Lassan felállt, s távolabb lépett, ahogy visszamosolygott rá.

And if I should die tomorrow

I'd go down with a smile on my face

Mihelyt a hangja felsírt, majd belehalt az utolsó szóba, visszaült, s gyengéden letörölte az előző könnycseppet.

I thank God I've ever known you
I fall down on my knees
For all the love we've made

…

A lift elindult, és már ott is volt. Az éppen csak néhány percre magára hagyott gépészajkak ott kerestek az övéin. Fogalma sem volt, hogyan és mit gondol Nick, hogy egy liftben vannak, és mindegy, hogy csak most tért vissza azt akkor sem. De hirtelen a két precíz és gyönyörű gépészkéz megtalálta a fenekét, keresztül vörös szöveten és húzta előre a csípőjét, édesen feszítve hozzá a sötét nadrág fedte combhoz. Akkor jött rá, hogy mi készül.

-         Nick… - Próbált elhúzódni, de csak addig sikerült, hogy szemtelen gépészajkaknak mormoghasson. – lassan… ez egy lift. – Próbálta meggyőzni, miközben a saját ajkai, sőt a saját kalandozó kezei sem engedelmeskedtek.

Nick erre egy pillanatra hátrébb húzódott, anélkül, hogy a kezei megálltak volna, most már Nerys ruhájának a felvágásán belül kalandozni, forró, mégis libabőrös bőrön.

-         Computer, állítsd meg a liftet! És zárd le az ajtót! – Parancsolt az Állomás főgépésze, majd, mintha mi sem történt volna, megvárva az apró rántást visszatért csókolni. Ajkakat, nyakat…

Nerys mindkét keze előkerült a világoskék ing alól, Nick melleiről, és elfoglalták helyüket szőke tincsekben. De ezúttal nem, hogy magához húzzák, hanem, hogy ellökjék.

-         Nick, Sq’wan gondolkozz! – Próbálta rekedten, mélyen, és a saját csípőjének sem tudva parancsolni, azt sem tudva meggyőzni. – Compute… - Jutott el idáig, mert a saját kezei elárulták, ahogy engedték a szőke fejnek, hogy közelebb húzódjon, hogy gépészajkak fojtsák belé a szót.

-         Nem gondolhattad komolyan, hogy hazaérünk… - Suttogta Nick reszelősen, de belemosolyogva.

Nerys küzdött a saját gyomrában cikázó és egyre csak sokasodó nyilakkal, a saját csípőjével, a kezeivel, melyek nem tudták eldönteni, hogy magához húzzák, vagy eltaszítsák, a szenvedéllyel és Nickkel. De ahogy a gépészajkak elindultak lefelé a nyakán, azért még megpróbálta.

-         Nem vagyunk olyan messze… - Tört felszínre egy apró gondolat. Hiszen van a világon transzporter is…

Nick végül elérte még vörös szöveten keresztül Nerys melleit, kézzel, szájjal, de még azért válaszolt.

-         Te mondtad, hogy még nem vagy állomásparancsnok.

Nerysnek fogalma sem volt mi győzte meg. De mikor ügyes gépészajkak fejezték be a beszédet és tértek át sokkal élvezetesebb, ha nem is némább elfoglaltságok felé, már nem is értette, hogy miért is akart ő ellenkezni?

…

Aztán kinyíltak azok a hatalmas mélybarna szemek, és álmosan fókusztalanul bámultak bele a reggeli világba. Amíg lassan el nem kezdtek ráfókuszálni Nick mosolygó arcára, majd a nevető égkék szemekre.

-         Jó reggelt álomszuszék! – Köszönt a gépész, és tartotta közelebb Nerys orrához a kezében tartott bögrét. – Raktajino két kavával, és nagggyon forrón. – Tájékoztatta a nagyon álmos társát, a kétségkívül nagyon vidám hangulatú gépész.

A két hatalmas barna szemet védő szemhéjak egy pillanatra lecsukódtak, majd kinyíltak, s egy gyönyörű, ragyogó, bár némiképp álmos mosoly terült szét Nerys arcán.

-         Jó reggelt Sq’wan. – Szimatolt egyet. – Csodálatos… - Tette hozzá, valamivel tisztább hangon.

-         Ki én? – Kérdezte Nick tettetett félénkséggel, ami őszintén, nem állt jól neki, s mászott vissza Nerys mellé az ágyba.

Ahol először egy jól irányzott játékos könyök fogadta.

-         Nem, a kávé. – Morogta oda Nerys immár elég éberen a szőke, kékszemű, és kölyök-mosolyú gépész ugratásához.

-         Már azt hittem az ébresztés… - Vágott durcás arcot Nick, és húzta feljebb magán a takarót, amivel Nerys lába fedetlenül maradt.

A két törékenynek látszó, de ennek ellenére rendkívül veszélyes lábfej azonnal feljebb húzódott, egy szisszenés kíséretében, majd két barna szem meredt Nick profiljára.

-         Melyik részére gondolsz? Arra, amikor kimásztál egy csomó hideget beengedve, vagy arra, amikor lefagyasztottad a lábam a visszamászáskor? – Kérdezte a szemében játékos és kihívó csillogással.

Nick felé fordította a tekintetét, majd a Nerys kezében lévő kávéscsészére, és végül a világos ágyneműre. Aztán vissza Nerys szemébe, ahol már derengeni kezdett az elképzelés, mi is járhat a szőke tincsek borította fejben.

-         Nem, én erre gondoltam… - Hajolt közelebb, s ízlelte meg a klingon kávé aromáját Nerys ajkain, majd visszahúzódott. -… és erre… - Hajolt közelebb újra egy határozottabb csókért. -… és erre… - Búgta a vidáman behódoló ajkaknak. -… ó és persze erre… - Vándorolt fel a jobb keze Nerys melléig.

-         Te csalsz, ez nem volt benne! – Nevetett Kira, s tette le a bögrét a kezéből az ágy melletti éjjeliszekrényre. – Éhes vagyok. – Jelentette ki aztán jóval komolyabban.

Erre szembe találta magát két hatalmas döbbenten csillogó égkék szemmel, és egy megilletődött arckifejezéssel, ami újabb nevetést csalt fel a torkából.

-         Éhes… - Ismételte Nick egy kicsit zavartan, aztán elengedve a bal könyökét egy hangos puffanással belezuhant arccal lefelé a párnába. – ’éfes. – Jött még egyszer, már nem túl érthetően.

Ami nem segített Nerys nevetésén, és nyomot egy nagy cuppanós puszit a gépész feje búbjára.

-         Én is éhes vagyok. – Fordult hanyatt Nick a mennyezetre bámulva, nem zavartatva magát, ahogy Kira elkezdett kifelé mászni az ágyból. – Egy szép, kellemes reggelre, ágyban, az Univerzum leggyönyörűbb állomásparancsnokával. – Kezdett egyre méltatlankodóbbá és némiképp monológszerűvé válni a hangja. – És hosszan, szenvedélyesen, lassan… mmmphhhh. – Akasztotta meg egy a szájában landolt kavatekercs. Amit végül sikerült áthelyeznie a kezébe, aztán lenyalni a kavaszószt a szája széléről, hogy folytathassa hasonlóan mű-zaklatott hangon. – De Ő éhes, és enni szeretne, ételt, mikor itt van egy magányos, és szeretetre vágyó nő, aki csak arra vár, hogy… mmmppphh. – Jött egy újabb tekercs, ami végül visszatérítette Nicket a reggeli fontosságához.

-         Egyél… - Vetette oda végül Nerys még küzdve a nevetéssel, de immár újra az ágyban a mennyezetet bámuló gépész mellett.

-         Én nem is szeretem a ka… mmmpppphhh. – Ezúttal egypár hihetetlenül puha és lágy ajak, majd egy ügyes nyelv volt az, ami beléfojtotta a szót a szőke gépészbe, aki időlegesen elfelejtve a két kavatekercset a kezében, körbefonta Nerys nyakát a karjaival.

Aki végül elhúzódott, még nem ráébredve a kava szószos nyakára.

-         Így már jobb? – Kérdezte mély, szuggesztív hangon, amitől Nick kezdte forrónak érezni a világot ott a takaró alatt.

-         Sokkal. – Lett hirtelen valamitől rekedt a hangja. – Bár talán még egy kicsi, csak a biztonság kedvéért. – Nézett fel egy szemtelen grimasszal, amiről tudta, hogy Nerys nem tud ellenállni neki.

Két elegáns vörösbarna szemöldök emelkedett, majd egy még elegánsabb száj süllyedt, hogy aztán az utolsó pillanatban hirtelen elhúzódjon, megérezve a kavaszószt a nyakán.

-         Mi a… Prófétákra. Nick a tekercsek! – Jött a sokkal hangosabb méltatlankodás, s nyúlt hátra Nerys a nyakához.

-         Uh… tényleg… uh… bocs. – Próbált nem nevetni Nick kevés sikerrel.

-         Nem vicces, most mindenem kava szószos lett. – Vágott tényleg durcás arckifejezést Nerys és térdelt fel teljesen.

Nick felnézett, majd hirtelen az elméje egyik sötét, és mélységes zugában egy gondolat kezdett formálódni.

-         Feküdj hasra. – Kérte halkan, a legeslegmélyebb hangját előhalászva.

Kira megállt a mozdulatban, s lenézett a veszélyesen mélyülni kezdő égkék szemekbe. Aztán nyelt egyet, és gondolatban lemondott az idillikus, nyugodt és hosszú reggeliről. Legalábbis egyelőre.

-         Miért? – Játszott azért egy kicsit.

-         Csak nem hagyjuk kárba menni? – Vágott Nick ártatlan ábrázatot, őszintén szólva nem túl sok sikerrel.

-         Te nem is szereted a kava szószt… - Teljesítette végül a kérést Nerys, és feküdt hasra.

Nick elhelyezkedett lovagló ülésben a hosszú combokon, és csak azután szólalt meg, biztosra menve.

-         A felszolgálás sokat segít…

-         Disznó… - Kommentálta Kira, de egyetlen mozdulatot sem tett, hogy kiszabaduljon.

-         Macska. – Ment bele a játékba Nick.

Nerys felnézett a válla fölött kérdően felhúzott szemöldökkel.

-         Olyan vagy, mint egy hatalmas, imádnivaló, lusta, és gyönyörű terrán macska. – Fejtette ki a gépész, és hajolt le, hogy feltakarítsa Nerys nyakáról a kavaszószt.

-         Lusta? – Jött a fél oktávval magasabb válasz.

Amire Nick csak mormogott valamit vissza, de érthetetlenül.

…

-         Na még! Ez az! Már majdnem érzem. Tudod te ezt jobban is… - Próbálta az Ezredes igyekezve finoman hatni a párjára.

Nick kezdte megelégelni, hogy cirkuszi látványosság lett az ő reggeli gyakorlása, illetve Nerys kissé túlontúl lágy hangjából is elege volt.

-         Elég volt… - Morogta halkan, de még összeszorított fogak között a feladatra koncentrálva.

-         Gyerünk, Nick! Megy ez jobban! – Folytatta Nerys, mintha, észre sem vette volna.

-         Ez az Főnök… - Jött Bashirtől is.

Nickben most már rohamléptekben emelkedett az a bizonyos pumpa.

-         Elég… - Szűrte most már a fogai között, és figyelte, hogy az ujjai bizony egy ideje már egy tapodtat sem mozdulnak.

-         Gyerünk, csak még egy kicsit Sq’wan… - Kérte még Nerys, nem koncentrálva másra, mint a gépész-ujjakra a sajátjai körül. – hogy fogsz így szerelni… - Tette hozzá, tényleg megpróbálva mindent, amire gondolni tudott.

Ekkor tört el a gépész igencsak ingatag türelme.

-         Az istenit, Nerys! Jó, hogy azt nem vágod a fejemhez, hogy impotens vagyok!

…

-         Tehetséges házi cica? Mi? - Foglalta össze a számára érdekes részeket az arcán egy, az egészen biztosan a gépésztől eltanult, pimasz vigyorral az Ezredes. – És miért maradok én ki mindig ezekből? – Kérdezte aztán felháborodva. És egészen úgy, mintha nem tudta volna teljesen biztosra, mi a véleménye a társának az ilyen és ehhez hasonló jelzőkről.

A főgépész csípőre vágta a kezét, ami egyébként nem volt szokása, vele szemben azonban Kirának néhányszor már bejött, hát megpróbálta ő is, egy fájdalmas tekintet kíséretében.

-         Tehetséges vagyok. Házi cica nem.

…

-         Tessék? – Emelte fel Nick a hangját és nézett fel a rögzítőjéből Nerys kabinjában.

-         Jól hallottad. – Válaszolt Kira a kanapé másik oldaláról egyszerűen, és igyekezett takarni mennyire mulattatja a gépész reakciója.

Nick letette a rögzítőt és felállt, majd tett néhány lépést az ajtó felé, és visszafordult.

-         Nincs finom kaja? – Tett még néhány lépést. – Nincs alkohol? Se szintohol? – Majd újra egyenesen Nerys felé fordult. – Nincs szex? – Ugrott fel egy fél oktávnyit a hangja.

-         És naponta van háromszor megtisztulási mise egy hónapig. – Bólintott Nerys.

Nick erre elsápadt, és megállt a járkálásban.

-         Egy hónapig? – Kérdezte egy kissé erőtlenül.

Nerys a szájához emelte a kezét, hogy próbálja visszafogni a feltörő nevetést.

-         Ez a lényege a Megtisztulási Szertartásnak, igen. – Szedte elő a legkomolyabb ábrázatát.

-         Ezt ugye nem gondolod komolyan?! – Tört ki Nick éppen visszafelé tartva.

-         Nem értem mi bajod, végül is nem kértem, hogy csináld végig velem. – Nézett fel nagy, ártatlan szemekkel a társára.

Nick kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán nyelt egyet, végül újra próbálta.

-         Azt azért belátod, hogy engem is érint, - Vágott vissza durcásan. – nem mehetünk étterembe, nem mehetünk táncolni, nem mehetünk holoszobába, nem… - Nyelt egyet, és egy árnyalattal még sápadtabb lett. – nem szeretkezhetünk. – Rogyott le végül Nerys mellé és hajtotta a támlára a fejét.

Nerys nyelt egyet és furcsa villogás játszott a szemében, amit a gépész nem láthatott.

-         Hát, ha ez segít, adok magamról egy holoképet, amivel csinálhatsz egy programot, ami…

Nick feje oldalra fordult, és olyan tekintet volt az arcán, ami végül felszínre hozta Nerys eddig elfojtott nevetőrohamát.

-         He… nem vicces. – Jegyezte meg a gépész és rakta keresztbe a karjait a mellkasa előtt durcásan, figyelmen kívül hagyva, hogy a párja félig rajta heverve küzd a nevetőgörccsel.

-         Holnaptól. – Nyögte Nerys, ahogy egy kicsit összeszedte magát, és felnézett Nickre.

Nick eddig is savanyú ábrázata még jobban elkámpicsorodott.

-         Nagyszerű… - Jegyezte meg epésen. Majd az arckifejezése lassan átment egy vigyorba, amit Nerys már jól ismert. – Akkor ma elmegyünk vacsorázni, aztán táncolni, aztán hazajövünk és végigszeretkezzük az éjszakát. – Jelentette ki, még mindig nem reagálva a rajta elnyúló párjára, aki egy ideig csak nézte, majd felállt, és szó nélkül elindult a hálószoba felé.

-         Én választom a helyet. Legyél itt egy óra múlva. – Szólt hátra a válla fölött, majd eltűnt az ajtó mögött, hogy újra kidugta a fejét, az arcán olyan kifejezéssel, ami Nick hasában apró kisüléseket eredményezett. – Szmoking. – Majd újra eltűnt.

Nick még egyszer felnézett a mennyezetre, nyelt egyet, megrázta a fejét, de aztán belemenve az ezek szerint élvezetesnek ígérkező játékba végül feltápászkodott, és elindult kifelé az ajtón, mert hát, hiszen neki tulajdonképpen még dolgoznia kellett volna, csak ez a hír, na ez hazahozta.

…

-         Hé, Sq’wan… - Ölelte át a derekát, és nézett át a válla fölött, amennyire képes volt, hiszen a gépész jó néhány centivel magasabb volt nála.

-         Nerys… - Jött a válasz, automatikusan, és nyilván nem a név gazdájára figyelve.

Kira azonban még se nem volt szolgálatban, úgy, ahogy a gépész sem, illetve már nem is akarta tovább ezt így csinálni, és úgy gondolta megvannak a módszerei arra, hogyan vonja el Nick figyelmét a transztértervekről.

-         Mondd csak, nem akarsz egy kis szünetet tartani, ez nem megy el sehova, ellentétben…

-         Nerys légy szíves… - Szakította félbe Nick, olyan hangon, amiben kérő figyelmeztetés volt.

Kira sóhajtott és, mivel nem is hitte, hogy ez lenne az igazi, minden csatát megnyerő fegyver, hát tovább lépett a „B” tervre.

Lábujjhegyen előrehajolt és apró csókokat helyezett el a társa nyakán felfelé haladva a füle mögötti érzékeny részre, aztán előrébb, tudta mennyire hatásos ez, ha magára és kellemesebb dolgokra akarja vonni a gépész figyelmét, holmi transztértechnológiáról.

Nick feje az ellenkező oldalra billent vagy nagyobb hozzáférést akarva engedni, vagy el akarva húzódni, ez még nem derült ki Nerys számára, igaz ez nem akadályozta meg abban, hogy a keze is elinduljon. Rutinosan megtalálta az utat be és fel Nick egyenruha pólója alatt, mert a felsőt már valószínűleg órákkal korábban levette, és elindult felfelé. Ahogy azonban már csak pár centire volt Nick mellétől, a gépész megfogta, és nemes egyszerűséggel eltávolította a szemtelen és követelőző kezet.

-         Nick? – Kérdezte Nerys jól hallhatóan csalódottan.

-         Nerys. – Válaszolt a gépész még mindig ugyanazzal a tónussal, nyilván a fejében nem Nerys keze, hanem a plazmabefecskendező tervrajza járt.

Kira akkor hátralépett és gyorsan lenyelte a csalódottságát. Aztán rájött, hogy ő tulajdonképp elsősorban azért van itt, hogy a társa egyen végre valamit, mert az utóbbi majdnem két napban, ha nem szolgálatban volt, akkor itt volt, legyen épp ebédszünete, megbeszélt randija Nerysszel, vagy éjszaka.

-         Computer, program mentés és vége! – Parancsolt, csípőre tett kézzel.

-         Computer, töröld a parancsot. – Válaszolta a fejét felkapva a gépész még pont időben.

-         Computer pr… - Próbálta még egyszer Nerys de már nem volt esélye sem befejezni a mondatot.

Az első két szótag alatt Nick odalépett elé, a harmadik szótag alatt elkapta a derekát, s a negyedik szótag már a szájában landolt. És innen Nerysnek már nem volt más választása, mint viszonozni a csókot és átkarolni a gépész nyakát. De amikor már épp kezdett volna izgalmas és főképp izgató lenni, emlékeztetve a párja képességeire e téren, véget is ért, s ahogy kinyitotta a szemét szembetalálta magát a pánikoló égkék tekintettel.

-         Nézd, Nerys. Én figyelek rád… - Kezdte de, ahogy meglátta az Ezredes válaszkifejezését inkább meggondolta magát. – Oké, nem mindig, de mindjárt itt lesznek a Föderáció főzseniei és én még csak arra sem tudok rájönni, hogy, hogy a fenébe nem esik le a plazmaáramlás sebessége a kritikus pont alá. Nem is beszélve a mmmppppfffhhh…

Jutott el egész idáig a komoly pánikhangulatú hadarásban, ezúttal Nerys ajkai voltak a kezdeményezők. Igaz, ebben a csókban inkább csak támogatás volt, mint további próbálkozás a figyelemelterelésre. Aztán Kira elhúzódott, és a két tenyerébe fogta a társa ijedt ábrázatát.

-         Na, most pedig nagyon figyelj rám! Minden rendben lesz, te nagyszerű leszel. Nem véletlenül akart Hétkilenced téged. Neked kéne a legjobban tudni, hogy ő nem vesz be akárkit egy ilyen projektbe… - Gyorsan a gépész válaszra nyíló ajkaira tette az ujját. – és teljesen mindegy, hogy a barátod vagy nem. – Vonta fel végül a szemöldökét várva az egyetértő nyugodtabb bólintást.

-         Oké… - Jött bizonytalanul.

Nerys is bólintott, aztán a társa kezébe nyomta a szendvicseket.

-         Jó, most pedig egyél, mert két óra múlva itt lesznek.

Nick erre elfehéredett és azonnal lerakta a tányért, a helyére felvéve a rögzítőhalom legalján lévőt, amire felborult az egész stóc, és őrültként kezdett körbe-körbe rohangászni a szimulált hajtómű körül folyamatosan motyogva magában.

…

Kira lopva vetett egy pillantást a klingon taktikai tisztje felé, és kénytelen volt még egyet, mert nem hitt a szemének. A nagy Worf, aki még az előbb elegánsan, és kimérten nézett rá, szegény, gyenge bajorira, aki még egy egyszerű tekintetet sem tud megállni szolgálat alatt, most ugyanolyan tehetetlenül bámult a felesége formás fenekére, mint az előbb Kira Nickére.

Worf észrevette az Ezredes tekintetét és igazi klingonhoz méltóan felnézett, egyenesen bele a mélybarna szemekbe, aztán elismerte, hogy Kirának igaza volt, ezt tényleg nem lehet kihagyni. Mindezt egyetlen, apró, néma fejbólintással, aztán együtt fordították vissza a tekintetüket a két kiálló fenékre, mindegyik a sajátjáéra.

…

-         Nick, ez az izé, nem maradhat itt… - Kezdte mindenféle bevezető nélkül és megállt a még mindig fekvő Nick előtt karba tett kézzel, és tűnődött el, hogy mi csavarja vajon az orrát. Egy pillanatra egy nehéz érzés süllyedt a hasában, de aztán rájött, hogy AZ nehezen lehet. Így nem is foglalkozott vele tovább, inkább visszaterelte a figyelmét a jelenlegi problémájára.

Nick nagy, mélykék szemei felvillantak rá, kérőn, szinte esdeklőn, nem engedve el egy pillanatra sem a szőrmókot.

-         Naaa, Nerys… Csak, amíg meglesz a gazdája. Szegény olyan egyedül van… Most nézz rá, hát nem aranyos? És különben is nem akarhatod, hogy egy cellában várjon! Itt sokkal jobb helye lesz… - Jött a könyörgésáradat.

Kira csípőre vágta a kezeit, és most már kezdett zavaróvá válni a csavarás az orrában. De nem hagyta magát eltéríteni.

-         Nem… Nem fogok beengedni egy ilyen izét ide. Ne is próbálkozz. Mennie kell és kész. – Állt Nick fölött szigorúan, és belül reménykedve, hogy azok az égkék szemek minél gyorsabban nézzenek másfelé, mert már olvadozott az elhatározása.

A gépész azonban nem akarta feladni, és tudta, hogyan győzze meg a társát. Felemelte a lábát, és puhán végigfuttatta a lábujjait Nerys lábán, fel egészen a combjáig.

-         Neryyys, kérlek. Csak addig, amíg meglesz a gazdája. Meglátod jó lesz… Ígérem, nem kever bajt. – Nézett fel, nagy ártatlanul könyörgő szemekkel, amihez csatlakozott két, hasonlóan nagy, de sápadtabb kék macskaszem.

…

-         Azért Nickyt sem kellett félteni… - Ugratta jól hallhatóan Andy a gépészt, inkább a névhasználattal, mint az utalással, aki erre már felkapta a fejét.

-         Ezt vond vissza! – Követelte, de a hangjának élét nevetés vette el.

-         Nem. – Vágott vissza az asztal másik oldaláról.

Nick pislogott egyet, aztán oldalra nézett, s szembe találta magát Nerys elámult kifejezésével. Végül visszafordult, s egy tésztadarabot pöckölt át az asztal fölött, s a találat pontos volt, egyenesen Andy ölébe.

-         Vond vissza! – Tette hozzá. S hirtelen az asztalnál két gyerek, s két őket kissé elhűlten bámuló felnőtt lett.

-         Nem vonom. – Tartott ki Andrew az álláspontja mellett, és készült egy visszalövésre.

…

Nick lelassított, ahogy közeledtek, s a végén már csak lépésben manőverezte oda Lucifert a karám széléhez. Aztán egy hatalmas vigyorral a képén leugrott, át a palánkon, hogy egyenesen Nerys mellett álljon meg, kinyújtva felé a kezét.

-         Na, gyere… - Kérte, s az arcáról sugárzott valami hihetetlenül tiszta, ártatlan boldogság.

Olyan, amit Nerys nagyon ritkán látott, és most szinte megütötte. Nézett fel Nick égkék szemeibe, amelyek valósággal ragyogtak, és sugározták rá azt a kisfiús, pimasz, önfeledt boldogságot, amelybe egyszer régen beleszeretett. És eszébe jutottak a saját szavai, amiket olyan sokáig nem tudott kimondani, és végül, mikor sikerült el kellett hozzá hinnie, hogy elveszíti: „Egész életemben… az egész életemben nem csináltam mást, mint harcoltam… Mindig… … harcoltam az otthonomért, aztán harcoltam bármiért, amiben hittem. … Öltem… és meghalt egy részem minden egyes halál után… … minden egyes kardassziai halála elvett egy részt belőlem… és sokáig nem hittem, hogy lehetek valaha is újra egész. Azt hittem elvesztek… De amikor beléptél az irodám ajtaján… Sq’wan, te minden nappal visszaadtál valamit belőlem… Te ott voltál és tartottál, amikor azok a pagh-k visszajártak az álmaimba… senki Sq’wan, még soha senki nem látott úgy, ahogy te éjjel. Soha senkinek nem tudtam engedni, hogy lássa, mit tettem, milyen mocskos vagyok, hogy annyit öltem, hogy amíg élek bűnhődnöm kell. De Te nem csak láttad, te… te elhitetted velem, hogy van bennem szép és értékes is… hogy minden mocsok ellenére te tudsz engem szeretni… és ha Te tudsz Sq’wan, ha te tudsz, akkor… akkor talán a Próféták is meg tudnak bocsátani… …sokáig nem tudtam mi az, ami hozzád köt, ami vonz feléd. A szíved Sq’wan, a szemed tisztasága… Ahányszor beléjük nézek visszakapok egy részt önmagamból.” Megrázkódott belül. De először hitte el újra, hogy sikerülhet. Először hitte, hogy van kiút, hogyha nem is tud megbocsátani magának. Azt sosem tud. De újra együtt tud élni önmagával. Együtt tud élni mindazzal, amit tett. Nem csak most, a múltban. Hogy újra át tud majd aludni egy éjszakát úgy, hogy ne kísértsenek az általa elvett életek.

Hirtelen valahogy visszatért, és újra ott volt körülötte a világ. De nem volt mód, hogy felüljön arra a nagy izére. Megrázta hát csökönyösen a fejét.

-         Nem. Az az izé túl nagy nekem. – Mutatott a megint csak ártatlanul, békésen legelésző ébenfekete lóra.

…

-         Nick, ez… - Kereste a szót Nerys, s aztán jobbat talált. – köszönöm.

Nick visszarakta a könyvet és megfordult. A kezét lágyan nyugtatta Nerys csípőin, s nézett le szeretettel a bajori arcra.

-         Én köszönöm. – Felelte halkan. – Tudod, régen sokszor álmodoztam itt. – Kezdett mesélni. – Ott feküdtem kint… - Bökött a fejével a terasz felé. Nerys követte gyorsan, aztán visszafordult. – és bámultam a csillagokat. Vágytam közéjük. Nagy csillaghajókat akartam építeni, és azt akartam, hogy az enyém legyen a leggyorsabb, a legerősebb… - Nerys szeretettel simított végig a társa arcán, mely távoli volt az emlékektől, békés, és a szokásosnál is inkább gyermeki. – És olvastam, olyan sok híres írótól, és költőtől. Zenét hallgattam, régi, vagy éppen idegen művészektől. És tudod, mindegyiknek volt valakije, egy szerelme. És vágytam arra, hogy majd egyszer nekem is lesz. Egy Aggaliszom, egy Lillám, egy Beatrichém, egy Annám, egy Noémim, Milarom, Zookalim, Susanom vagy Laurám… - Sorolt fel hirtelen néhány híres szerelmet korántsem az összeset, amennyiről olvasott. – Aki egy életen át a társam tud lenni… - Egy pillanatig elhallgatott, aztán mélyen elpirult. S végül, nagyon halkan, nagyon félénken kimondta. – Nerys, te valóra válthatod az álmom. Mellettem maradsz? Mint a… a társam, mint a… feleségem? – Kérdezte végül, s az utolsó szó olyan halk volt, szinte hangtalan.

De Nerys pontosan tudta mit mond a gépész, könnyedén fejtette meg a szájáról a szót. S csak aztán döbbent rá, mi történik, csak aztán érte el a realizáció. De nem gondolkozott, nem várt tovább, már nagyon is keserű lecke árán tanulta meg, mennyit is ér az idő, egy pillanat is akár.

-         Igen. – Mondta, hang, szem, mosoly, bólintás.

Nick pislogott egyet, mint, aki csak most ébred rá, mi is történik igazán, s a gyomra összehúzódott, már-már fájdalmasan. Aztán hirtelen elérte a szó.

-         Tényleg? – Kérdezte kissé álmatagon.

-         Ühhmm – Bólintott Nerys, aki a kettejük közül egyedül állt egészen a földön. Aztán, ahogy nem látott esélyt, egészen magához téríteni a gépészt, lábujjhegyre állt és megcsókolta.

S aztán még felvillant egy-egy tekintet, egy vigyor, s tudta, honnan jött, miért volt. Néha csak egy-egy érzés, melyet pontosan el tudott helyezni időben. S jöttek úgy jók, ahogy rosszak is.

Mire rájött, hogy mindez, ami történik vele, amit mindig is akart. Erre vágyott, mikor egyedül, bár barátokkal körülvéve bujdosott Dakhur hegyei között, úgy, hogy nem volt se tegnap, se holnap, csak ma, és kardassziai disruptorok hangja hasította a levegőt szakadatlanul. Erre vágyott, mikor esténként egyedül meditált a szállásán, még őrnagyként, mert bár ott voltak a barátai, mégis egyedül volt. Erre vágyott, mikor meghalt az Édesapja, s nem volt kinek elmondani, mennyire bánja, hogy gyilkolni ment, ahelyett, hogy mellette maradt volna. Erre vágyott, mikor megtudta, az Édesanyja a legádázabb ellenség szeretője volt, egy kollaboráns, mert sosem tudott igazán megbocsátani. Erre vágyott, a társra, akinek el lehet bújni a karjaiban, akinek nem kell, hogy erős maradjon, aki olyannak szereti, amilyen valójában, mert átlát, s átlátott talán rögtön a durva külsőn, mely az élettől edzetett duránium keménységűvé. Aki képes volt egyszerűen csak ott lenni és szeretni.

S ahogy ott lépkedett e felé az ember-nő felé. Még felrémlett benne a régi önmaga, egy beszélgetés Daxszal, amint egy átlátszó fejű kapitánnyal próbálta összehozni. S önkéntelenül is elmosolyodott, hogy nyitotta fel egy szemtelen gépész az egész lényét előtte, és hogyan csábította el a lehető legátlátszóbban, úgy, amiről azt hitte, sosem dőlne be neki. Hogy nyitotta fel a világot előtte.

És nem hallotta az éljenző zsivajt, a háború árnyékában mégis önfeledten ünneplő tömeget. Csak a templom bejáratát látta, az ovális jelképet, beépítve kardassziai falakba. De nem érte el a régen halálos ellentét. Ő már Nicket kereste, ahogy befordultak. És meg is találta, és duplaszaltót vetett a szíve, még sosem tudva ennyire biztosan, hogy helyesen cselekszik. Már nem volt vele kétely, csak mélységes szeretet. És minden, ami ehhez tartozott. Itta magába a társa lélegzetelállítóan érzéki látványát. S a tekintete sokáig nem bírt tovább vándorolni az általa mindig is imádott szőke tincsekről, melyekbe beletúrt már annyiszor, s melyek ezúttal, valahogy tökéletes rendben álltak, borzosan ugyan, de láthatóan rendezetten, két kósza tincs lógott csak előre a homlokába. És csak nézte őt, ahogy hátra fordult, ahogy az övéhez megszólalásig hasonlító ruha valahogy képes volt még villogóbbá varázsolni az égkék tekintetet. Melyekben ott látott mindent, amire az előbb csak gondolt. És még valamit, amire önkéntelenül is elmosolyodott, mert most vette csak észre, a pánikot. Csak most vette észre, mennyire sápadt is Nick, mennyire rémült, mint egy gyerek, aki nem tudja, mi történik vele. De Nerys megvillantotta a mélybarna szemében, hogy minden rendben lesz, egy mosollyal elmondva még egyszer ugyanazt. És még nem tudva bár kinyúlni érte, de próbálta legalább ezzel megnyugtatni.

Mert ismerte ő a társát nagyon is jól, és ezt szerette benne, ahogy úgy tudott hozzá állni bármihez, mint egy gyerek. S most pont úgy állt ott, mint egy elveszett, rémült kölyök. S mégis a tekintete ott rejtette magában mindazt, ami Nerysen is áthullámzott. Nem tudott nevet adni neki, hogyan is tehette volna, hisz ezernyi érzésből állt, de tudta, ugyanaz, mint, ami benne is él.

 

-III-

Nick csak nézte a látomást, gyönyörű volt, elegáns és mélységes ünnepélyességet hordozott. Nem látta Jadziát, nem látta a tömeget, nem látott mást, mint Neryst. A hajában a vékony fonatokat, olyan ritkán viselte így a haját, s most nem tudott betelni vele. A tökéletes fülön csillogó fülbevalót, mely csak hozzáadott a ragyogáshoz. S a kontrasztot, mely a ruha zöldje, és Nerys haja között feszült, melytől vibrált a levegő. Melytől Nick szíve életre kelt, mintha eddig csak halottan hevert volna, úgy indult versenyre. Végig nézett Nerys egész testén, nem tudva ellenállni az őt kíméletlenül megütő szenvedélynek.

Amit pánik enyhített, mely, ha lehet sokkal kíméletlenebbül hasított át rajta. És félt, hogy félt! Hogy ez mind csak álom, és rettegett, hogy felébred belőle! Rettegett, hogy Nerys eltűnik, hogy visszalép, hogy ott hagyja mégis. És a bűntudat visszatért. Hogy fájt, ott, az oltár előtt megint! Mint akkor ott, az első pillanatban, mikor Nerys szeméből eltűnt minden. Úgy fájt megint. És érezte, ahogy bűnös könnyek törnek felfelé, és próbálta visszanyelni őket, keservesen próbálta leküzdeni őket. De mégis kettő felért, és megkezdte útját lefelé eltorzult kölyök-vonásokon.

Ezeken keresztül kellett figyelnie, hogyan lép egész közel Nerys, de nem látott mást, csak egy még sosem tapasztalt mosolyt a társa ajkain, melyet ezúttal oly nehéz volt megfejteni. Olyan átkozottul nehéz! De aztán érezte, hogy egy gyengéd ujj letörli a szégyentől sósabb könnyeit, bár a bűntudatot nem tudva eltörölni. Nem tudva megszűntetni. De ott tudva lenni, hogy könnyebb legyen. A mellkasa összeszorult, nem értve mivel érdemelte ki az Univerzum legcsodálatosabb ajándékát. Érezte, hogyan torzulnak el a vonásai még inkább a súly, a hihetetlen gyengédség alatt, de nem tudta, hogy Nerys tudja-e mi jár benne. De érezte a gyengéd kezeket az arcán, kisimítani a fájó vonásait. Látta a mélybarna szemekben a szerelmet, és ezúttal nem volt bennük a régi seb után maradt fájdalom. S a pillanat elmúlt, mert el kellett múlnia, ennek is, mint mindennek, ami elrohant az érzés mellett.

 

Nerys látta, hogyan válik a pánikból lassan valami egészen más. Látta, hogy a máskor olyan kék szemekbe ritkán feltűnő zöld árnyalat vegyült. Látta, hogy két könnycsepp tör fel. És ott van a fájdalom. Látta beletorzulni az általa olyan nagyon szeretett kölyök-vonásokat. Megijedt, nem tudta honnan jött hirtelen, mikor minden olyan boldog és szép körülöttük, mikor találtak egy kis időt önmagukra. Nem értette.

De aztán hirtelen elkezdett süllyedni benne a realizáció. És még egyszer utoljára a fájdalom. De már nem érte el a szemét. Már nem. Hirtelen önmagát is meglepve érezte, megbocsátott. Végül igazán meg tudott bocsátani. És hirtelen nem is számított már semmi más, csak Nick, és az égkék szemekben mindig ott lévő szerelem. Ez mind neki volt, érte, miatta létezett, ahogy a sajátja Nickért. És nem bírt már haragudni, nem bírt már vádolni. Érezte most is azt a sokszor szökőárkánt, sokszor túl erősen rázúduló kétségbeesett szeretetet, mely az óta volt, mióta… Ez már nem is számított. Hiszen, minden, amit akart ott állt előtte. Minden, ami igazán fontos volt, ott volt kettejükben.

A szíve még fájt, ahogy letörölte a két kis könnycseppet, de felmosolygott Nickre, némán is elmondva mindent, amit hangosan sosem tudott. És látta, hogyan húzódnak torz fájdalomba az olyannyira szeretett kölyök-vonások, és nem bírta állni. Gyengéden simított el minden ráncot, és enyhített minden fájdalmat. S a szemében már ott volt; hozzád tartozom.

 

Sok-sok lény, ember, trill, bajori, klingon, ferengi, hologram figyelte, hogyan találkozik két lény, akik a szemük láttára kerültek közel, találtak egymásra, s mentek át együtt, esetleg külön-külön annyi mindenen.  A csend egy pillanatra megállt, ahogy sokféle lélek figyelte az egyszerű mozdulatot, ahogy Kira keze felnyúlt, és letörölt két könnycseppet a társa arcáról, kisimítva az ismeretlen oknál fogva eltorzult vonásokat. Volt, aki tudta, volt, aki sejtette, volt, aki nem is tudhatta, mi rejlik a mozdulat mögött. De senki, senki nem érezte a titkos, elrejtett szavakat.

Vedek Assim megköszörülte végül halkan a torkát, megtörve ezzel a csendet, s talán kicsit a varázst is. Még ránézett a közben a helyüket elfoglaló Kísérőkre, Janeway kapitány Nick oldalán és Dax parancsnok Nerys oldalán. Aztán bólintott, és felemelte a szentelt edényt, benne a Forrásborral, mely magán viselte a Próféták áldását. Két-két remegő kéz nyúlt érte, ahogy a pár közösen vette át. S a Vedek halkan belekezdett a szentelt szavakba.

-         Bore ah pre arrow key. – Nerys óvatosan emelte fel, Nick szájához az edényt, és nézte, hogyan kortyol belőle, nem figyelve még csak a mellkasában emelkedő nyomásra sem. És hallgatta a Próféták által üzent szavakat. - Toll ah ta en para boresh. – Folytatta a Vedek, ahogy az edény ezúttal Nick kezében emelkedett Nerys szájához, hogy kortyolhasson belőle ő is. Érezve az édes bort, ahogy végigszaladt a torkán, és végigégette az útját szelíden.

Ahogy Vedek Assim végül Nickre nézett, már mosolyogni láthatta, a boldogságtól édesebb könnyekkel a szemében, ahogy esküre nyitotta száját.

-         Pre ah. – Tökéletes kiejtéssel gördült le az órákig gyakorolt két apró szó az ajkairól, hogy kinyúljon egyenesen Nerysért, kinek a kezét még érezte a sajátja alatt, ahogy remegve tartja, s kapaszkodik a borral teli edénybe.

Majd Vedek Assim Neryshez fordult, aki szintén mosolygott, de talán azt sem tudta, hogy létezik világ túl égkék szemeken, melyekbe oly tisztán veszett bele. Ezúttal is.

-         Pre ah. – Mondta ki halkan, mégis hangosan s a két szó, az eskü, a visszafojtott lélegzetek árnyai között vágtatott végig a templomon, büszkén, diadalittasan. Hordozva magával mindent, amit ők ketten bírtak.

Vedek Assim elmosolyodott, ahogy újra mindkettejüket nézte, és tudta, hogy talán nem is érzékelik őt. Remegő hangon mondta el az utolsó szavakat, kötötte őket össze, s nem volt kétsége, örökre.

-         Abrem. Varo ay tem.

Két szempár emelkedett rá, egy kissé riadtan, talán nem tudva mit tegyenek. Így odabólintott a két segítőnek, akik gyorsan észbe kapva nyújtották a karkötőket, melyek ezúttal igazi házassági karkötők, rajta mindkettőn a név, a kedves neve, s a bajori fogadalom szövege.

És Nick volt az első, aki itt keverve az ő népének szokását csatolta fel a karkötőt, és mondta el ősi szavakkal mindazt, amit érzett.

-         Hozzád kötöm magam, Nerys, mert szeretlek, mert ahová te mégy, oda megyek, és ahol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled. – A reszkető, kimerült hang ünnepi csendbe veszett, ahogy az egész templomon átviharzott az apró kattanás. Mely jelezte, hogy bezárult a karkötő Nerys csuklóján, feltárva ezzel mindent.

S most Nerysen volt a sor, hogy ő maga is a saját gyönyörű nyelvén tegyen fogadalmat, és fogadja el a társa felajánlását.

-         Hozzád kötöm magam, Nick, mert szeretlek… - Kezdte, és Nick értett minden szót, nem csak, mert ismerte a bajori szavakat, hanem mert ott olvasta őket Nerys szemeiben, a hangjának remegésében.  – A Próféták adják ránk áldásukat, és segítsenek utunkon, mert csak ők tudják, hogy a paghom csak a tieddel egész, csak ők látják igazán, hogy a szívem csak addig dobog, amíg te élsz. – S az ő hangja sem bírta már tovább, ahogy az utolsó szó is elnémult, egy apró kattanás jelezte, hogy végül mégiscsak megtörtént. Most már a Próféták előtt is egymáshoz tartoznak.

S Nick akkor az összekulcsolt, egymásba kapaszkodó kezükre nézett, hirtelen ott találva magát a világban. Nerysszel, együtt, igazán egymáshoz tartozva, amiről hirtelen nem csak ők tudtak, hanem a világ is, de ami fontosabb, a Próféták is.

-         Térdelj le gyermekem. – Kérte halkan Vedek Assim. És elvette Kathryntől a bajori fülbevalót, mely új jegyet hordozott, mely ezúttal Wesleyé és leszármazottaié lesz. Nick engedelmeskedett, a vállán érezve a felesége kezét, s a szó, a ki nem mondott szó ott feszült a mellkasában. És melegséggel öntötte el a lényét. – Mir el oh kai prof. El ah for koel tor. Pre ah. – Kántálta Vedek Assim halkan, a tekintetét felfelé fordítva, kérve a Prófétákat, hogy fogadják el egy ember nekik felajánlott lelkét.

-         Pre ah. – Ismételte Nick reszketve az esküt. S a hit ott remegett benne, mely szinte észrevétlenül született, majd nőtt hatalmassá, fel, méltóvá és éretté téve egy lelket, egy emberi pagh-t.

Vedek Assim előre hajolt, és felhelyezte a fülbevalót.

-         Emelkedj fel gyermekem. – Kérte aztán a Vedek, s a jobb kezébe vette a szabadon maradt fülét. Érezve, hogyan áramlik át rajta a fiatal ember-nő paghja. – Erős a paghd, gyermekem. – Mondta ki a hagyományos bajori szavakat. S végül eleresztette. Aztán az újdonsült házaspárra nézett, akik már újra egymásba kezdtek veszni, és elmosolyodott. – A Próféták vezéreljenek utatokon. Most már megcsókolhatjátok egymást.

És csak néztek egymásra, fürkészve a másikat. Nerys hosszan nézte a felesége fülét díszítő fülbevalót, aztán felnyúlt, hogy megérintse. Nick elmosolyodott, végül közelebb lépett még, és megérintette ő is, remegő kezeket nyugtatva vékony csípőkön. De még nézett le rá egy pillanatig. Mikor megtalálta újra a barna szemeket, lehajolt, egész közel. De nem érintette még.

Nerys felnézett rá, s ott látott mindent csillogni, mindent ragyogni az égkék szemekben. Látta a mosolyt, mely mindent elmondott, és érezte, hogyan hajol közelebb. Végül ő volt az, aki bezárta a távolságot közöttük, nem tétován, csak lassan. S már nem hallotta a torkából feltörő apró hangot az első érintésre az ajkain. Ami az egész testében végigküldött egy hullámot, melynek nem lehetett ellenállni. Végül hagyta a kezeinek, hogy felemelkedjenek, elfoglalva helyüket az olyan tökéletesen megregulázott tincsekben. És meglepődött, hogy pontosan ugyanolyan selymesek, mint, amire emlékezett. Belemosolygott a csókba. És még megsimogatta a felesége ajkait, mielőtt elhúzódott.

 

És ott volt körülöttük a világ, ahogy hirtelen ők is visszakerültek, barátok, kollégák közé. A zajos valóságba, mely megelevenedett, körbeölelve őket. Nick elnevette magát, ahogy hallott egy beszólást valahonnan a tömegből, eltéveszthetetlenül a barátjától, B’Elanna Torrestől. Majd lenézett Nerysre, aki maga is nevetett, és megfogta a kezét, hogy összekulcsolt, egymásba kapaszkodó ujjakkal induljanak el visszafelé, ki a Templomból. S a hagyományos földi konfetti szórás, két bajori kislány által dobált virágszirmok és az éljenzés sem maradhatott el. De a gratulációk megakasztották őket. Puszik és megjegyzések áradata következett.

Az első természetesen Quark volt, aki odaverekedte magát. Elsőként a gépész nyakába ugorva és nyomva két puszit a meghökkent, és még kissé kába Nick arcára.

-         Gratulálok, főnök! Sose hittem volna, de gratulálok! – Kiabálta egy kissé hangosabban, mint amúgy a zajtól szükséges lett volna.

Erre Nick elnevette magát újra, amúgy sem tudva egy ferengi puszitól elveszíteni a kedvét.

-         Köszönöm Quark. – Nézett a még mindig szorosan mellette álló, és a kezét még mindig fogó Nerysre. Akinek az arcán komoly pánik ült, ahogy a kis ferengi készült az ő nyakába is ugrani.

-         Ne merészelje, Quark! - Figyelmeztette és húzódott még közelebb a feleségéhez, aki azonban ezúttal a ferengi pártján volt.

Quark fel se vette a figyelmeztetést, mert bár Kira Nerysszel bármikor halálos, de mindenképpen kellemetlen volt ujjat húzni, az a valaki, aki előtte állt, túl boldognak tűnt még csak erőszakos gondolatokhoz is. Így gyorsan a nyakába ugrott és nyomott két csattanós puszit az arcára.

-         Gratulálok, Kapitány. Legyen haszonban gazdag életük! – Ragyogott Quark, hogy ilyen csoda történt vele, hogy megpuszilhatta Kira Neryst, amire korábban egy csík latínumot se tett volna fel.

Nerys elfintorodott, aztán ahogy érezte Nick karját a dereka körül mely kissé közelebb vonta, megenyhült és elmosolyodott.

-         Köszönöm Quark. – Rázta a fejét, de még mosolygott. – De ebből ne csináljon rendszert, mert letépem a füleit! – Tette hozzá, csak a tisztaság kedvéért.

De a kis ferengit már elsöpörték a többiek. És hirtelen B’Elanna termett a barátja nyakában.

-         Hé Nick, gratulálok! Sosem hittem volna, hogy egyszer bekötik a fejed, de… - Engedte el, és nézte meg jobban. – jól áll a fülbevaló. – Mosolygott fel rá.

-         Köszönöm, Lanna. – Érzékenyült el egyre inkább Nick. Aztán számára Tom következett, amíg B’Elanna tovább lépett Neryshez.

-         Kapitány, - Bizonytalanodott el egy kissé. Mikor utoljára látta, korántsem voltak ilyen vidámak a körülmények. – gratulálok. – Ölelte meg Neryst is bizonytalanul. – És vigyázzon rá nagyon.

Kira felvonta a szemöldökét, ahogy ránézett a Voyager félklingon főgépészére.

-         Ígérem. – Bólintott. Aztán felnézett, ahogy megérezte, hogy Nick megszorította egy kicsit a kezét, mely a nagy forgatagban újra ott találta magát a gépészkézben. Vagy talán el sem engedte.

Tom lépett akkor oda, a felesége nyomában, és ölelte meg először a barátját.

-         Látod, mondtam én, hogy ez az igazi… - Mormogta a gépész fülébe, aztán, ahogy elváltak, megveregette a vállát. – Gratulálok! Sok boldogságot!

-         Köszönjük, Tom. – Bólintott Nick nem tudva, de már nem is akarva letörölni a hatalmas mosolyt az arcáról.

-         Önnek, is gratulálok, Kapitány. – Fogott kezet Nerysszel, aztán végül meg is ölelte. – Sok boldogságot! – Suttogta a fülébe, mielőtt elengedte.

-         Köszönöm. – Mosolygott a Voyager pilótájára Kira, és odafordította a tekintetét a következőre.

Harry Kim, a négyük közül a negyedik lépett oda, fülig vörösödve, de ragyogva ugrott a nyakába a barátjának.

-         Gratulálok Nick! – Húzódott hátra, de még fogva a gépészvállakat. – Tudtam, hogy egyszer megjön az eszed!

Nick erre elnevette magát, de Nerys is.

-         Kösz, Harry. – Bólintott Nick, és fordult a következő felé.

Amire Harry csak tovább lépett a barátja újdonsült felesége elé.

-         Gratulálok Kapitány. – Ölelte meg egy kissé sután, aztán még vörösebben húzódott vissza, de elkomolyodott. – Vigyázzon rá! – Kérte halkabban.

Kira bólintott, nem bírva letörölni a szinte ráragadt mosolyt az arcáról.

-         Arra mérget vehet. – Nézett fel mindent eláruló szemekkel a feleségére, aki éppen el volt foglalva.

Végül Garak keveredett oda, hogy kezet fogjon a boldog gépésszel.

-         Gratulálok, remélem, nagyon boldoggá teszi a Kapitányt. – Hajolt meg Nick előtt egy árnyalatnyit és rázta meg a kezét. A gépész felvonta a szemöldökét, még sosem találkozott udvarias, sőt, nyájas kardassziaival.

-         Köszönöm… Mr… Garak. – Nézett Nerysre, egy kis segítségért. De ő csak megölelte a kardassziait, amitől Nicknek még feljebb másztak a szemöldökei. Elég groteszk látványt nyújtott Kira Nerys egy kardassziaival akár csak egy teremben is, nemhogy a karjaiban…

-         Gratulálok Kapitány! Sok boldogságot! – Hajolt meg Nerys előtt is egy kissé.

-         Köszönöm Garak. – Villantott meg egy szélesebb mosolyt, aztán felnézett Nickre.

Majd csak jöttek és jöttek, és mire bármelyikük is feleszmélhetett volna, már kint lépkedtek kéz a kézben a Promenádon körülvéve az összegyűlt tömegtől egyenesen Quark bárja felé, ahol a fogadást szervezték nekik.

 

Nick csak pislogni tudott, ahogy a csak nem rég beállt csendben végül meglátta a tortát, amiről egyikük sem tudott, sőt a meglepetés fogadásról sem. Hiszen háború volt, és egyikük sem engedhette meg a luxust a felesleges ünneplésre. Mindketten úgy tervezték, hogy a szertartás után együtt töltenek egy csendes éjszakát. De ennél nem több.

Ehhez képest hirtelen ott találták magukat Quark bárjában és egy hatalmas torta volt előttük, a tetején andoriai marcipánból készült figura. Amely őket ábrázolta, a gépészt, amint éppen kidugott nyelvvel javít egy replikátort, a Kapitányt, pedig, ahogy áll felette, csípőre tett kézzel.

-         Ez kinek az ötlete volt? – Kapott észbe Nick elsőként, amint le tudta venni a szemét a nem kissé zavarba ejtő figurákról. Mert hát hiszen megjavítani valakinek a replikátorát az csak pár évszázaddal újabb, mint a megmutatni a bélyeggyűjteményt…

Erre természetesen mindenki mélyen hallgatott, de azért körbe-körbe néztek maguk között.

-         Azt hiszem ez egyértelmű… - Jegyezte meg Nerys, sokat mondóan pihentetve a szemét Daxon, aki a Kísérőből átment egyszerű barátba és ünneplő hozzátartozóba.

Nick mosolyogva követte a tekintetét, amíg szembe nem találkozott egy vigyorgó és kissé elpirult Jadziával. Aki végül megadóan maga elé tartotta a kezét.

-         Jól van, jól van! Ez egy földi szokás. Tudjátok mennyit túrtam a computert a megfelelő forma után? És amellett itt mindenki szereti a tortát.

Nerys közelebb húzódott az újdonsült feleségéhez és onnan nézett nagyon is boldogan, és mindenféle haragra egyelőre képtelenül a barátjára.

-         Együtt kell felvágniuk… - Segített Tom, aki hirtelen előlépett házasságszakértővé.

Nick megkereste a tekintetével a régi barátot, s ahogy megtalálta el is mosolyodott, mert a pilóta gyerekes érdeklődéssel figyelte a hatalmas süteményt.

-         Együtt? – Vonta fel a szemöldökét Nerys bizonytalanul méregetve a hatalmas kést. Aztán felnézett Nickre.

Aki elmosolyodott, és kifejtette a jobb kezét a felesége kezéből, és felvette. Nerys csatlakozott, és végül megtalálták a közös fogást. Aztán, ahogy az első szelet rákerült egy tányérra, éljenzés terjedt a barátok között. Ami végül átcsapott „csókot, csókot” skandálásba, ami azért jól mutatta, hogy a vegyes fajokból álló társaság nem volt annyira tisztában a földi, vagy főleg bajori szokásokkal.

Nick azonban nem bánta, sőt Nerys sem. Egymásra néztek, s az eddig fülig érő mosoly eltűnt, ahogy egy nagyon is komoly kifejezéssel kerestek a másik tekintetében. Aztán eltűnt a tömeg is, hirtelen újra csak szemek léteztek, a kedves arca. Nick elmosolyodott újra egy kicsit, felemelve a kezét, hogy végigsimítson Nerys arcán, aztán közelebb hajolt, és lágyan megcsókolta. Egyikük sem számított arra, hogy olyan hirtelen fog mélyülni, mintha szakadékba zuhantak volna. És már mindkettőnek hatalmas erő kellett, hogy elszakítsa magát. Akkor sajnálták csak igazán mindketten, hogy egy időre el kell halasztaniuk a nászutat.

-         Na… - Csapta össze és dörzsölte össze a kezét Quark, aki csak most került elő valahonnan a tömegből. – Akkor, ha minden igaz, az embereknél ilyenkor szokás az ajándékokat átadni…

Erre egy pillanatra, mind az ifjú pár, mind a tömeg értetlenül nézett a ferengi kocsmárosra, csak azok arcán látszott sokat tudó kifejezés, akik tudtak a meglepetésről.

-         Milyen ajándék? – Kérdezte Nerys, egy pillanatra nem feltételezve jót a kis ferengiről.

-         Quark? – Kérdezett szinte azonnal Nick is.

A ferengi csapos csak vigyorgott, bár volt benne egy kissé fájdalmas értetlenség is. Nem is értette, hogy beszélte rá erre Dax. De azért kinyújtott a pár felé egy rögzítőt, átkötve egy szalaggal.

-         Sok boldogságot! – Mondta, aztán az arcán megjelent a tisztán fájdalmasan hitetlen arckifejezés. – De csak, hogy tisztázzuk, ne higgyék, hogy én voltam az ötletgazda, és igen is nagy hasznom van rajta! – Védte meg némileg elkeseredetten az imázsát.

Erre mindenki nevetett, és Jadzia közelebb lépett megveregetve Quark vállát. Aztán az elképedt párra nézett.

-         Sok boldogságot még egyszer! Ez tőlünk… - Mutatott a háta mögött állókra. – érezzétek nagyon jól magatokat! – Vigyorogta el magát.

Végül Nick vette át tétován a rögzítőt, és bele nézett. Nerys pedig az ő arcát fürkészte. És tökéletesen láthatta, hogyan válik minden pillanattal mélyebb árnyalatú vörössé.

-         Mi az Sq’wan? – Kérdezte, még mindig nem nézve a rögzítőre, sokkal helyesebbnek találta a mélyen elpiruló párját.

Nick végül felnézett és nem volt képes leküzdeni az arcába toluló tetemes vérmennyiséget.

-         Muszáj volt részletesen felsorolni és pont az elején? – Kérdezte vékonyan. – Nem lehetett volna meglepetés? – Folytatta körbejáratva a tekintetét a barátain.

Nerys kivette a kezéből a rögzítőt, és ahogy olvasni kezdte egy meghatározatlan hang találta meg az útját Nick füle felé. Aki odakapta a fejét, és bár másnak nem, neki nagyon is sokat mondott. Aztán Nerys arckifejezése megváltozott.

-         Nagyon köszönjük, de nem lehet, a háború… - Jutott el idáig, amikor Janeway kapitány félbe szakította.

-         Nem, nem. Én már kiutaltam a kimenőt Nicknek. Maga is nagyon jól tudja mennyi papírmunkával jár visszavonni. És őszintén, nem akarom a hajón látni még három napig. – Jött az ellentmondást nem tűrő, parancsok kiadásához szokott hang, játékossággal vegyítve.

-         Én meg tökéletesen el tudom vezetni az Állomást három napig… - Lépett közbe Dax is.

Nerys felnézett Nickre, aki viselt egy könyörgő kölyökkutya kifejezést, aminek nem tudott ellenállni. De őszintén, nem is akart.

-         Komolyan gondolja, Quark? – Kérdezte azért még egyszer, talán, hogy lássa a fájdalmas kifejezést a ferengi arcán.

-         Igen, igen! – Bólogatott kelletlenül. – Maguké a holoszoba és a program. De ne köszöngessék, így is elég lesz kimagyaráznom a Ferengi Üzlet Felügyelet előtt.

Erre újabb nevetés terjedt szét, amíg az újdonsült házaspár egymásra nézett.

-         Köszönjük. – Köszönte meg még egyszer Nick is, nem Quarknak, a többieknek, de a párja keze elvonta a figyelmét. Így lenézett, a mélybarna szemek pedig valami olyasmit mondtak, amik újra eltörölték a világot.

Láthatóan nyelt, aztán elvörösödött újra, ahogy arra gondolt, hogy mit látott a rögzítőben.

 

-Prologue-

Az ünneplő és beszélgető tömegből két alak vált ki, akik felfelé futottak a kanyargó lépcsőkön, kézen fogva és nevetve, mint két kamasz, akik megszöktek a szüleik unalmas partijáról.

-         Gyere, siess! - Szólt hátra Nick, és húzta magával.

-         Nem vettek észre… - Felelte Nerys kissé naivnak tűnve, ahogy befordultak és gyorsan beugrottak a holoszoba ajtón.

És a program elindult. Hatalmas ablakkal találták szemben magukat. Melyen túl tenger hullámzott, oly kéken, ahogy még a Földön sem. Ez a Bólián Őshaza. Csak ott vannak ilyen tengerek. A levegőben ott volt a sós víz illata, és még oly sok minden más is. Gyertyák mindenütt a szobában, melynek az egyik, a szemközti fala egyetlen, hatalmas ablak volt. A többi drága selyemmel fedett. Hatalmas, rengeteg beállítással, többek között vízzel is megtölthető ágy foglalta el a szoba, vagy inkább terem nagy részét. Akkora, amekkorához egyiküknek sem volt szerencséje még. Ajtó nyílt jobbról a fürdőhelyiség felé, balról pedig hatalmas üvegajtó a szabadba. S az előbbi nyitva volt felfedve a hatalmas pezsgőfürdőt, szónikus és vizes zuhanyt, a kádat, a mindennel felszerelt fürdőszobát. A hálószobában az ágyon kívül drága ülőgarnitúra terpeszkedett várva, szinte csalogatva a vendéget. Volt minden, amire szükségük lehetett, még link az Állomás replikátorhálózatához is, hogy a három nap alatt egyiküknek se kelljen elhagynia az… édent.

-         Wow… - Volt minden, amit Nick mondani tudott, ahogy körbehordozta a tekintetét. Végül Nerysen megállapodva.

Aki szintén nem talált hirtelen szavakat, csak fogta Nick kezét. Talán az óta nem engedték el egymást, mióta elléptek az oltártól. Valahogy egyikük sem vette észre, és egyiküknek sem akaródzott elszakadni.

-         Ez… - Jutott el idáig az amúgy sem túl hosszú mondatban. Mert Nick tekintete megtalálta az övét és a nyers intenzitása beléfojtott minden szót.

-         Nerys… - Kezdte, de meg kellett köszörülnie a torkát, ahogy realizálódott benne, hol van, miért és kivel. És mindez oly élesen. – ez a nászéjszakánk… - Jelent meg végül egy mosoly, ahogy kimondta.

Nerys egy pillanatig csak fürkészte, aztán megcsókolta. Hosszan és mélyen, hordozva minden ígéretet, mindent, amit tenni akart, aznap, és másnap és másnap után.

-         Nerys… - Suttogta keresgélő ajkaknak. – a tengerpart… - Kérte, ahogy átfutott rajta egy éles és édes hullám, ahogy régi vágya talán, ezúttal teljesülhet.

Nerys felnézett rá, és elmosolyodott, de ez már érzéki volt, arra hivatva, hogy hormonokat ragadjon magához, kavarjon fel, végigsimítson ott is, ahol kéz és száj nem tudott.

Nick beleborzongott, de követte némán, ahogy a kezeinél fogva húzta gyengéden kifelé, egyenesen a part irányába. Hamar ott találta az előbbi kezeket a karjain felfelé vándorolni lágyan, alig érintve csak, s az ajkak már újra az övéin, újra csókolva, kutatva, játékra hívva. Érezve ízlelve minden ízt, érintést, mindent a társa szájából. Lassú séta volt ez, oly lassú és heves mégis, égett a tűz, bennük, körülöttük, mindenütt, felgyújtva az Univerzumot, magát. Egyikük sem vette észre a halk zenét a háttérben, vagy a gyertyák távolodó illatát. Lassan ölelte körbe őket a tenger zúgása, s a föveny homokja, hozzáadva a saját érintéseit az övékhez. Végül megálltak a lépések.

Sokáig csak próbált levegőt venni, próbált oxigénhez jutni, mely hirtelen nem is volt fontos, ahogy ezüst fénytől megfestett látomás nézett rá, és a holdfényben ott ragyogott az égkék szempár. Egyenesen rá, egyenesen neki, érte, miatta. És sokkal szebb volt, mint bármi más. A testét béke és láz járta át. Olyan kettősség, melyet sosem tapasztalt, olyasvalami, melyből kevés jutott neki, de azt is csak keservesen tudta megszerezni. És nézte a saját kezét, ahogy kivonva magát finom gépészkezekből elkezdi útját fel zöldes szöveten, karokon, vállakon keresztül feltárt bőrön, fel a nyakon, állkapcsokon, amíg nem éri el célját, mintha csak véletlenül kalandozott volna épp arra. S ahogy elérte, Nick elmosolyodott, rá, neki, csak érte. És lassan az ajkai megnyíltak, a szemei lecsukódtak, hogy végigutazzanak a szeretett ujjakon, csókokat hagyva maguk után. És még a tenger zúgása sem tudta elvenni tőle a Nerys torkából feltörő hangot. Mely úgy siklott végig a testén, mint a legfinomabb, legizgatóbb érintés. Hogy aztán Nerys másik keze induljon el, ugyanazon az úton, ugyanolyan lágyan és halkan. S felérve ezúttal nem ajkakhoz, hanem szőke tincsekig, gyengéden végigszántva bennük. S közelebb húzódva csókért, hogy újra érezzen minden apró ízt, minden részegítő pillanatot a társából, most már feleségéből. Lassan építve olyan szenvedélyt, mely két kezébe fogva emelheti őket hihetetlen magasságokba.

Finom gépészkezek kerestek türelmetlenül, s találták is meg az utat felhevült bőrig, s vonták magukkal a most már feleslegessé váló szövetet. Egy pillanatra nem engedve el ajkakat, nem engedve távolabb a hozzá simuló testet. S már nem hagytak neki pihenést a testében átnyilalló édes hullámok. Már nem lehetett megállni, ahogy Nerys kezei is ruhát vontak már, s nem sokára nem létezett már akadály a másikhoz. És szabadon kalandozhattak ujjhegyek, érintések, ajkak, vágyak. Halkan ereszkedtek térdre, mikor már nem bírtak állni, mikor már minden más megszűnt.

Nerys indult el elsőként, alatta hullámzó test, fölötte csillagok milliárdjától színezett ég, mögötte az éneklő tenger. Halkan utazott le forró bőrön, ajkak, ujjak, kezek kusza ábrákat rajzolva, tudva tökéletesen merre menjenek, milyen gyorsan, és hogyan. Hallgatta, hogyan tör fel a legszebb hang a felesége torkából, egy sóhaj csupán, mely az ő nevét kiáltja csendesen, mely őt hívja, mindig, minden pillanatban. És folytatta tovább, belemosolyogva selymes bőrbe. Nem hagyva abba egy pillanatra sem, ahogy önnön magát vesztette el a tűzben, s a saját teste hullámaiban, melyek oly közeliek voltak azokhoz, melyek tőle születtek. És elérte, mikor elérte, úgy hajtotta le a fejét, ahogy a Forrásborból készült inni. Most először érezve oly sok mindent, melynek még csak nevet sem volt képes adni. Hallotta a kérést a feleségétől, hallotta a nevét, és egy kérést, melyet teljesített, hiszen, nem csak a társa felé, de önmaga felé is gyönyört hozott. De nem hagyta még, hogy elsodorja, még nem tudva átadni önmagát, Nicket, még látnia kellett, még csókolnia, felhúzódott hát, hogy láthassa, a neki, hatalmas erőfeszítéssel kinyíló égkék lángtól forró szemeket, hogy lássa a mosolyt, melyet máskor nem láthatott, hogy lehajtsa fejét és csókolja úgy, hogy egy csókban keveredjen minden, a szerelmük a vágyuk és szenvedélyük. S lassan, oly lassan, mintha első alkalommal tenné, tért haza, de meg is állt még egy pillanatra, hogy hallja még a nevét, csak halkan, mert nem volt már hang, levegő, amivel kimondattassék. És akkor kezdte csak meg, egy ritmust, egy utat, mely oly ősi volt, mint maga az Univerzum. Felvetette ő is a fejét, ahogy megérezte ugyanazt a ritmust a saját testében is. Azt a ritmust, melyet valahogy mindig megtaláltak, azokat a lépcsőfokokat, melyeken sosem untak meg felmenni. És reszketett ő, s a társa, reszketett az egész világ körülöttük. Kontrollálhatatlan rohamokban egyesülve, mindeközben csak csókolva, vagy éppen bámulva bele égkék tekintetbe, mely sokkal több volt akkor, mint egy egyszerű szempár. Horgony volt, egy érintés, egy csók, egy simogatás. S a testük fölött már elveszett a hatalmuk, nem létezett többé, csak tehetetlenül kapaszkodhattak belé a másikba, bámulhattak a másik szemébe, és adhatták át magukat az első, mindent megrengető beteljesülésnek, mely úgy mosta át a testüket, ahogy forrásvíz mossa a legtisztább hegyi patak medrét a Bajoron.