Mikor nincs tovább az út és elveszik minden, még a saját mivoltunk is. Hogy felálljunk, hogy létezni tudjunk, hogy lélegezzünk és szívdobogjunk. És ez összetartja a létünk, és a felszín fölött az életet, de meddig?

 

-Epilogue-

 - Computer nyisd meg a személyes naplómat, Csillagidő 55672.

(A képernyőről Wesley parancsnokhelyettes arca nézett fel a hallgatóra, szürkén, nyúzottan és elhagyatottan. A gallérjáról hiányzott a rangjelzés, a kezében tartotta és nézte őket, valami üres, távoli tekintettel. A másik kezében egy pohár aranyszín ital. Aztán beszélni kezdett.)

Minden akkor kezdődött, amikor kábé két hete a Voyager új küldetést kapott.

Mindig, mikor valami baj készül, a hívás a legjobb időben zavar, vagy mikor a holoszobában vagyok, vagy mikor Nerys alatt, fölött…

(halk nevetés hangzott fel, melyben ezúttal nem volt humor, valami keserű rezignáltság, talán, vagy inkább metsző, jéghideg fájdalom)

… ezúttal, ez utóbbi volt.

Nerys bágyatagon nézett fel a feleségére, ahogy igyekezett erőt találni, hogy engedelmeskedhessen a testét egyre újabb utakra kényszerítő vágynak. Végül Nick egy puszit nyomott az ajkaira, de a következő pillanatban, már alul találta magát, és megkezdődött egy új út. Hirtelen nem létezett semmi más, mint Nerys érintése, mint a csókok, melyekkel végigfestette az útját, forró gyönyört hordva szét.

-         Nerys… - Próbált suttogni, de a hangja hangosan, és rekedten jött fel.

Azonban a felesége nem nézett fel, csak folytatta útját lefelé, ahogy már benne is újra éledt valami, az éppen csak az előbb csitított szenvedélyből.

-         Ahhh, siess, kérlek… - Próbálta Nick újra, valahogy, akárhogy elérni, hogy a bármilyen édes is, de kínzó tortúra érjen végre véget, hogy tudhasson ott minden érintést, ahol a leginkább szükségét érezte.

De Nerys nem hagyta magát, végül is ő nem sietett, hát kedve szerint kalandozott végig, rajzolt ismeretlen, csak a szerelem számára ismerős formákat a tökéletesen izmolt hasra…

-         Vezérlő Wesleynek. – Szakított volna bele a hívás a valahol az éjjeliszekrényen rég elfelejtve heverő komjelvényből.

De egyikük sem hallotta még, hiszen egyikük sem volt már teljesen ebben a világban. Nick még hátravetette a fejét, ívbehajolva, próbálva így is közelebb, a lehető legközelebb érni…

-         Vezérlő Wesleynek, kérlek, válaszolj! – Dax parancsnok hangja, végül csak elérte őket, de csak egy pillanatra.

Mindkettő tanácstalanul, kissé tehetetlenül nézett a másikra, de Nick arcán megjelent egy vigyor, ami forró, új szikrákat küldött végig Nerys gerincén.

-         Csak ne hagyd abba… - Reszelte, és megsimogatta a már nedves fürtöket a párja arca körül.

Nerys egy pillanatig döbbenten meredt fel a felesége égkék szemeibe, ahogy az amúgy sem teljesen fülledtségmentes elméjében elvánszorogtak a szavak az első működőképes axonig. Nem hitte el, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy esetleg… de aztán leeresztette a fejét, a száját, az ajkait, és hagyta magának elhinni, hogy Nick nem arra készül, amire gondolja, hogy készül. Az utolsó idegpálya is lekapcsolta magát, hogy mindenével az előtte álló nagyon is kellemes feladatra koncentrálhasson.

A gépész halkan megköszörülte a torkát, és ahogy elhangzott a harmadik hívás is, a keze lecsapott az éjjeliszekrényen lévő komjelvényére. Egy pillanatra behunyta a szemét, és szorosan összeszorította a száját, ahogy igyekezett nem felkiáltani, de még csak felsóhajtani sem, már veszélyesen közel érve.

Nerys egy pillanatra felnézett, a szemében mámorgőzösen, de ott volt a figyelmeztetés, ahogy csak hangtalanul formálta a szót: csendben. Vagy ott volt benne épp egy rezignált belenyugvás, hogy annyi őrült dolgot csináltak ők már együtt, ez sem különböző. Na meg, ez a „csendben” annyira valószínűtlen volt még a kedves felesége esetében is, hogy nem is értette, mit is akart ezzel elérni.

-         Itt Wesley. – Fogadta a hívást végül Nick. A hangjában csak kevéssé lehetett hallani, hogy ezúttal ő a legkevésbé sem Csillagflotta tiszt.

-         Gyere fel a Vezérlőbe. – Jött a válasz, mely ezúttal türelmetlen volt, és már kissé irritált is.

Nick hátra hajtotta a fejét, éppúgy gyönyörtől, mint haragtól, de egy pillanatra meg sem fontolta a kérést. Végül is, ha jól emlékezett, neki épp szünete volt, nem volt szolgálatban, a Voyager másnapig nem megy sehová, hát mi lehet olyan nagyon sürgős, hogy ne tudna várna addig, amíg…

-         Mi az, Dax? – Kérdezte, mikor sikerült elég hangját összekaparnia, de egy pillanat múlva már a szája elé kapta a kézfejét, csitítva egy hirtelen és váratlanul jó mozdulatra a torkából feltörő nyögsét. Akkor azért mindenen felül megfordult az alig-alig működő elméjében, hogy netán esetleg nem teljesen normális.

-         Janeway kapitány hívat, egy új küldetésről van szó, és sürgős. – Jött át egy türelmetlen sóhaj kíséretében, erőteljesen megnyomva az utolsó szót.

A gépész ívbe feszült, egy pillanatra elfeledkezve mindenről, csak görcsösen igyekezve, hogy ne adjon ki hangot, de mivel már tudta jól, mennyire közel jár, gyorsan igyekezett lezárni a beszélgetést, ha már nem volt képes elszakítani magát a felesége nagyon tehetséges hadviselésétől az ő eszmélete és egyéb részei ellen.

-         Mindjárt. – Nyögte ki, szinte szó szerint. Egy kétségbeesett ütés a komjelvényre, és hirtelen minden elfehéredett, ahogy tehetetlenül hagyta magát belezuhanni a váratlanul, de annál erőteljesebb beteljesülésbe, a testét irányítani képtelenül, hangos, elnyújtott, gyönyörrel teli kiáltással. Ahogy reszketni és összezuhanni kezdett a világ és minden más rajta és Nerysen kívül.

Még zihált, még támaszra volt szüksége, mikor Nerys felért, a karjaiba zárva a párját, megadva mindent, amire szüksége volt.

-         Ilyet nem csinálunk többet. – Jegyezte meg kissé morgolódva, mikor már elhitte, hogy a párja hallja.

Nicket elérték a szavak, az értelmük, és ezekkel együtt az előző hívás is. Mennie kell.

-         Nekem tetszett. – Jegyezte még meg egy csók kíséretében, mely bár búcsú volt, ígéret is, hogy hamar visszajön. – Sietek vissza. – Mondta még, már az egyenruhája felsőjét felkapva, gyorsan felerősítve a rangjelzéseit.

Nerys igyekezett ugyan dühösnek látszani, de ez kevésbé sikerült, így inkább csak megvonta a vállát. Aztán egy olyan tekintetet küldött a párja felé, mely majdnem visszacsalta azt.

-         Tégy úgy…

Végül Wesley parancsnokhelyettes kiviharzott, félig, mert várták, félig, mert tudta, ha nem siet, ott ragad.

 

És én mentem, igaz a térdeim nem bírták még, és mindenem hangosan hirdette, miért nem mentem azonnal, de mentem. Elvégre egy napra elég kihágást követtem el, hiszen háború alatt szeretkezni, na ahhoz nincs joga a katonának.

(egy grimasz, ezúttal, egy sugárzóan és élesen, bántóan cinikus grimasz).

Hát eddig tartott a nap jó része, ezután kezdett elromlani minden.

Wesley parancsnokhelyettes egy nem túl makulátlan kinézettel igyekezett a Vezérlőbe, ahol a felesége irodájában várt rá a mostani parancsnoki tisztje. Hiszen, bár visszafoglalták az Állomást, és Nerysszel összeházasodtak, ő még mindig a Voyageren szolgált, Kathryn Janeway kapitány alatt. Aki ebben az esetben csípőre tett kezekkel, és nem túl jó hangulatban állt, és rá várt.

Mikor Wesley belépett, és megállt előtte, egy tízes szintű Janeway tekintet kíséretében mérte végig, és mivel ketten voltak, nem állta meg a leckét. Ez volt az, amitől nem csak kadétok, de magasabb rangú tisztek is rémálmokat bírtak.

-         Örülök, hogy ideért Parancsnokhelyettes. – Kezdte, veszélyesen alacsony hangon. – Mondja csak, a kondíciójával van baj, hogy a két perces út, tízig tartott, netalán feltartotta magát valami, nagyon sürgős? Sürgősebb, mint a kötelessége? – Kérdezte élesen.

A főgépész, illetve, most már a Voyager Hídjának műszaki összekötő tisztje elfehéredve, valamint bólián halkocsonya állagú belsővel állt, és igyekezett magát a lehető legtávolabb tartani a felettesétől.

-         Nem, nem fordul elő többet, Asszonyom. – Próbálta a hangját a lehető legprofesszionálisabbra állítani, mely kísérlet gyászos kudarcba fulladt.

Amire Janeway felcsattant, úgy, hogy a gépész kishíján hátraugrott egyet.

-         Lehet, hogy ez egy Állomás, az is lehet, hogy itt lazábbak a követelmények, de az nem méltó egy ’Flotta tiszthez, amit maga művelt, Parancsnokhelyettes!

-         Nem, Asszonyom? – Nézett egy kissé meglepődve a felettesére, el sem tudva képzelni, hogy honnan tudja, ezt még Dax sem…

Janeway egy nagy lendülettel újra csípőre vágta az eddig vadul gesztikuláló kezeit, és a szeméből már halálos, jeges szikrák röpködtek, mind egyenesen Wesleyre irányítva.

-         Az egyetlen szerencséje, hogy csak én és Dax parancsnok hallottuk, különben már hadnagy lenne, és ha rajtam múlna a háború végéig plazmacsöveket sikálna, pusztakézzel! – Szűrte a fogai között milliméterekre Wesley arcától. Ezt már talán a Vezérlőben is észrevették, amit jelzett az ajtón belátszó, rájuk irányuló összes tekintet.

Wesley egy pillanatra behunyta a szemét, és igyekezett rájönni, honnan a fenéből… Aztán rájött… Ha nem találta el a jelvényt mikor… uhhh…

És nyelt egyet szárazon, aztán még egyet, hirtelen nem találva a hangját.

-         Nem fordul elő többet, Asszonyom. És elnézést kérek. – Nézett még mindig szembe a felettesével, és egyébként régi barátjával, nagyon gyorsan összekapva magát, na meg a némileg háttérbe szorított tisztet magában.

-         Azt nagyon ajánlom, mert a következő alkalommal nem ússza meg ennyivel. – Bólintott Janeway. – Most pedig fogja, a küldetésterv, és kapja össze magát, mossa le magáról a… mosakodjon meg, és tíz percen belül jelentkezzen szolgálatra!

-         Igenis, Asszonyom! – Vágta még feszesebb vigyázzba magát.

-         Lelépni! – Jött még az utolsó parancs.

És Wesley ment is, nagyon gyorsan.

 

-I-

Nos, hát talán jobb lett volna, ha lefokoz, és plazmacsöveket sikálok a háború végéig.

(a pohár ital lassan emelkedett fel a szájáig, hogy aztán az egész tartalma eltűnjön. Majd felállt nehézkesen, hogy replikáljon még egyet)

A küldetés? Elolvastam, ahogy mentem haza átöltözni. Őrültség. Kibaszott őrültség volt, amolyan igazi Voyager-Janeway-féle akció. Miután Nerys meglátta, azt hittem egy ideig, hogy itthon tart. Talán jobb lett volna. De nem. Még rá is várt egy alapos fejmosás, a Próféták tudják, talán Daxtól.

Úgy búcsúztunk el, mint talán soha még. Emlékszem, mintha csak most lett volna, és sosem felejtem el, ahogy ezt a rohadt két hetet sem. Állt előttem és nézett rám, és kérdés nélkül is meg tudtam mondani, mit csinált. Megjegyzett. Próbált megjegyezni mindent rajtam. És nem beszélt. Állt és nézett rám. És én tudtam miért, értettem, és próbáltam nem elképzelni mit tennék fordított esetben. Aztán megcsókolt, olyan lágyan, olyan elkeseredetten. Be akarta pótolni az időt, ami előttünk állt, még csak pár órával azelőtt is. Be akart pótolni mindent. Nem tudom, talán komolyan elhitte, hogy nem jövök vissza. Tulajdonképpen én is. Abból a küldetésből nem volt túl sok visszaút.

Nick lenézett a feleségére, de nem bírta látni a tekintetet, a véglegességét. Nem bírta látni azt, hogyan vési bele önmagába minden vonását. Gyengéden a két tenyerébe fogta az arcát, ahogy még mélyebben keresett a mélybarna tekintetben. Nem mondott sokat, csupán néhány szót, egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust.

-         Haza jövök, ha bármilyen kis esély is lesz, haza jövök hozzád. Megígérem.

Aztán hirtelen nem volt ott semmi. Egy idő-pillanattal később a zsilip üres volt, a Voyager távolodott, egy újabb küldetésre, egy újabb akcióra, jelezve, a háborúnak nincs vége, a háború, az öldöklés folytatódik, ha lehet még gépiesebben, még kegyetlenebb érzéketlenséggel.

 

Elindultunk, a küldetés pedig, egy mondatban, megsemmisíteni egy Awalon fegyvergyárat a Landros szektor 316-os holdján. Ez nem hangzik olyan rosszul. Kivéve, hogy ez az ellenséges terület szívében van, egy hajónk van, és csak több száz hajó őrzi. Az esélyek? Mennyi is, 500:1? 499:1? Igaz, meg kell hagyni, a terv nem volt rossz. A hajón volt álcázó, volt neuroárnyékoló, csak besurranunk, letranszportálunk egy kibaszott nagy bombát, aztán kisurranunk, és szép kényelmesem végignézzük, ahogy szétrobban párezer sisako...

(Itt megállt, egy pár pillanatig bámult maga elé, ahogy az arcából láthatóan távozott minden vér. De aztán csak fogta a poharát és kortyolt belőle. Az arca megrándult, de ahogy végül összeszedte magát, folytatta.)

Ennek csak a közepe hibádzott. Transzportálni nem lehet csak álca nélkül. És leengedni a kettős álca közül akárcsak az egyiket több száz ellenséges hajó között, na az öngyilkosság. De mit is képzeltem én?! Itt Janewayről volt szó, Kathrynről, meg a Voyagerről. Végül is rosszabb helyzetből is kihozott minket… valahogy. Borg, Harogenok, Vidianok, 8472-es faj. Mit is képzeltem, hogy majd zavartalanul élvezhetem az első házas heteimet? Hogy nem romlik el semmi? Hogy életünk végéig boldogan és gondtalanul élünk majd? Milyen naiv és hülye voltam!

(Egy újabb keserű, humortalan nevetés, egy újabb pohár ital után, visszaült, és folytatta)

Tehát mentünk és már kezdtem azt hinni, hogy ha régen mindig sikerült, mindig kimásztunk akármiből, akkor majd Kathryn kivisz minket ebből is. De persze a tervbe mindig becsúszik valami.

-         Kapitány, gyengül a Deflektor teljesítménye. – Jött a jelentés a gépházból.

Janeway egy pillanatra nem válaszolt, aztán Wesley felé kapta a fejét.

-         Javítsák meg, minél gyorsabban, nem maradhatunk neuroárnyékoló nélkül. Küldjem Wesleyt is? – Adta ki a parancsot.

Egy kis csend követte, amit csak a Gépházból a komlinken keresztül felszűrődő zajok zavartak, aztán a válasz.

-         Igen, Kapitány… Igenis.

Janeway elzárta a komlinket és intett a Parancsnokhelyettesnek, hogy távozhat. Wesley ment, hogy egy pár perccel később már be is lépjen a Gépházba, ahol egy kisebb csapat már buzgón dolgozott a meghibásodáson.

-         Jobb lesz, ha valami piszkos munkát adsz. – Próbálta egyszerre kimorogni magát, mert a hangulata siralmas volt, és javítani a hangulatot.

Torres felnézett, de akkor épp nem volt túl vicces kedvében. Az emberi fele, amely mindig is a gyengébb volt, most reszketett, na nem csak magáért, meg a férjéért, aki fent ült a Híd pilótaszékében, nekik annyi, ehhez nem kellett a klingon fele erőszakos, és gunyoros megjegyzése sem, hanem a kislányáért. A kislányáért, aki ez után a küldetés után árván fog maradni, és csak tényleg nem tudta már, miben reménykedjen, hogy egy hosszú élete lesz, mégha a szülei nélkül is, vagy talán, ha az Awalon győz…

A klingon fele pedig tombolt, mert nem lett volna szabad elromolnia semminek, és pont most, mert az ember fele szánalmas volt már megint, és egyébként is, olyan mennyiségű adrenalin dübörgött az ereiben, hogy talán egymaga kivégzett volna vagy száz Awalont, ha hirtelen ott termett volna annyi a Gépházban. De mivel nem, hát tombolt az ő módján.

-         Akkor fogj egy hármas készletet és irány a kettő-öt! Nézd meg, nincs-e eldugulva egy mikrovezeték. – Adta ki a parancsát morogva.

Wesley lenyelte a következő mondatot, és ment is a dolgára, egyenként, kézzel átnézni minden mikrovezetéket, amiből több száz van. Hát, legalább gondolkodhat a leckén.

 

Átnéztem minden istenverte vezetéket, egy sem volt eldugulva, mire visszaértem a gépházba B’Elanna már félőrültként rohangászott fel-alá, ő már tudta, hogy Janeway akkor is meg akarja csinálni, ha nincs Deflektor. Ha nincs neuroárnyékoló. Szét akart osztani a legénység nem telepatikus tagjai között egyszemélyeseket. Aki meg telepatikus volt, annak meg vissza kellett fognia magát. Később persze megtudtuk, miért annyira fontos ez a küldetés.

Végül volt annyi nafta még, hogy tizenöt százalékon működjön, tehát neuroárnyékolónk volt, Deflektorunk azonban ezután harmatgyenge se. Épp elég, hogy valahogy szubtérben maradjunk.

Aztán odaértünk. Aki csak látta a Hídról, az rájött, hogy miért volt olyan fontos, és miért nem fordultunk vissza. Sosem láttam olyan hatalmas gyárat, ott sorakoztak fel, eddig még ismeretlen, de óriási hajók. Nem volt kétséges, ez valami új osztály, talán minden eddiginél erősebb és hatékonyabb. Nem volt sok belőle, pont ez volt hátborzongató. Csupán három. De végigszaladt az ember hátán a hideg, ahogy a hajók neonkék háta bevilágított mindent, nem olyan kék, mint a hajtómű a mi hajóinkon, sokkal sötétebb, és ijesztő. És már majdnem bevetésre kész voltak.

-         Ezt egy helyről nem lehet felrobbantani, Kapitány. – Jelentett Ro Laren hadnagy a taktikai posztról.

Itt tartott a háború, hogy még egy kétszer távozott volt Csillagflotta tisztet is felvettek újra. Először önként lépett ki, hivatalosan, aztán dezertált, és átállt a Maquishoz. És csak nem rég tűnt fel újra. De Janeway vállalta, ő mindig vállalt minden ’problémás’ embert. Egészen B’Elanna Torrestől, aki nem csak félklingon volt, de tagja a Maquisnak is, sok-sok évvel korábban, Hétkilenceden, a volt Borgon át, most Ro Larenig. És mindig sikerrel járt. Ezúttal miért ne? Amellett ez presztízskérdés is volt a számára. Picard-nak, az Enterprise, a Föderáció zászlóshajójának a kapitányának nem sikerült Ro-t „megszelídíteni”, neki sikerülni fog…

Janeway felkapta a fejét, hogy egy szúrós tekintet kíséretében nézett fel az új taktikai tisztjére.

-         A feladat a magáé, Hadnagy. Számolja ki, hová mennyi kell, és utána indulunk. – Aztán a fejét a műszaki-összekötőjére fordította. – Wesley… vegye át a transzportert. És várjon a jelemre. – Aztán Tom Parishez, a kormánynál. – Mr. Paris, azt akarom, hogy legyünk állandó mozgásban, és ne hagyja, hogy eltaláljanak!

-         Igenis, Kapitány. – Hangzott szinte egyszerre a három válasz.

-         Mr. Kim, ha Ro kész van, álcát le. – Adta ki az utolsó parancsot is, és mindenki várt.

A konzolokon halkan rohantak át az adatok, egy perc alatt kész volt a számítás, aztán Ro felnézett, és kiadta a jelet.

-         Mr. Kim, álcát le! – Nézett fel az ops.-ra a Kapitány. – Wesley transzportot kezdeni, amint lehet! Tom, mehetünk!

-         Álca lent. – Jelentette Harry.

-         Impulzus, teljes fokozat. – Jött a kormány.

-         Első transzport kész. – Jelentett Wesley.

 

És, hogy meddig jutottunk? Ötből négy. Hát majdnem sikerült. És akkor ért az első találat. A hajtómű megmaradt, igaz csak kettes fokozatot bírt, a pajzs elszállt, az álcázó maradt, a Deflektor elszállt. Egy pillanatra azt hittem, meg tudunk lógni, de bekerítettek, nem volt esélyünk száz hajóval szemben. Aztán azt hittem, vége, kilőnek, és annyi. Még imádkoztam is, aztán elbúcsúztam Nerystől. Nem is hittem volna, hogy még félni sem fogok. Csak arra tudtam gondolni, hogy hát vége… Nincs több háború a számomra, nincs több fájdalmas búcsú, nincs több félelem, nincs több halál. Még ez az egy, és vége. Egy pillanatra megkönnyebbültem, bárhol, bárhol jobb lehet, de a Prófétáknál… Azt hiszem feladtam, akármilyen szar is elismerni, feladtam… Nem mintha számítana…

(A képernyőbe csak egy halottsápadt arc nézett bele, a kezeiben aranyszínű folyadékot tartó pohárral. De nem azt bámulta, nem látta talán a képernyőt sem, a tekintete üres volt, letarolt.)

De nem haltunk meg. Nem lőttek ki minket. Sosem fogom megérteni, miért szeretnek ezek így játszani velünk. Csak annyit vettem észre, hogy transzportálnak. Engem, és mint kiderült Ro-t, Tuvokot, meg Tomot. Betranszportáltak minket egyenest egy raktárba, és mint később kiderült, a Voyagert elengedték, igaz minden érzékelőnaplót sikerült tönkretenniük az utolsó találattal. Bámulatos… Ha más körülmények között látnám ezt a fajt, ha nem félelmet, és halált hoznának, akkor lenyűgöznének. Akkor lehetne, annyi minden lehetne… De így… nem tudom, miért csinálták, vagy hogyan, nem tudom, mi volt a céljuk velünk.

(Az arca, mintha egyetlen rétegnyit engedett volna. A semmibe mintha egyetlen rétegnyi, régi csillanás csúszott volna, de aztán az is eltűnt. A kék láng a szemeiben megreszketett és kialudt.)

Tehát ott maradtam Ro-val, akivel hát finoman szólva sem értettük meg egymást, soha. Az a nő irritálóan sztoikus, távolságtartó, arrogáns és gőgös. Tudom, olyan, mint Latara, de valahogy mégsem tudom elviselni a közelemben. Tuvok parancsnokkal, aki meg engem nem értett meg soha. Na és persze Tommal. Legalább valaki, akire bizton lehet számítani…

(Egy fájdalmas, keserű vigyor jelent meg a hamuszürke arcon, a pohár ital már újabb pohár volt. Az égkék szemek meggyötörten bámultak maguk elé)

-         És még mondja valaki, hogy az Awalon nem vendégszerető! – Jegyezte meg Paris, ahogy feltápászkodott és körül nézett.

Egy kis teremfélében voltak. Amiben minden volt, bútorok, ennivaló, innivaló, minden. Csak az ajtó hiányzott.

-         Szép kis vendégszeretet! – Morogta Ro, ahogy körbejárt, és próbálta keresni a kijáratot. – Ajtó az nincs.

-         A valószínűbb, hogy csak el van rejtve előlünk. – Jött a logikus hang, Tuvok parancsnoktól.

Amire Wesley megforgatta a szemeit, vigyázva, hogy még véletlenül se lehessen észrevenni. Valójában nem volt neki baja Tuvokkal, már azon kívül, hogy a vulcáni irritálóan logikus tudott lenni a lehető legrosszabbkor is. És mikor egy Awalon létesítmény belesjében tartózkodtak, és ugye az Awalon nem a logikájáról volt híres… Na ez volt ezen szituációk netovábbja.

-         És akkor most? – Kérdezte, a lényegre térve. Ahogy rájött, hogy semmit, még a komjelvényeiket sem hagyták meg. Az egyenruhából pedig még ő sem tudott transzportert csinálni.

Tuvok parancsnok lassan felhúzta mindkét szemöldökét, aztán összeráncolta a homlokát.

-         Egy lehetőségünk van, várunk. – Jelentette ki, ahogy ő maga is körbejárta a termet, de ő sem talált semmilyen ajtónak, vagy szervizjáratnak látszót. Ígyhát az egyetlen logikus lépés az volt, hogy várnak. Persze ez neki is legalább annyira volt ellenszenves opció, mint a három tisztjének, de hát a vulcániak sok máshoz hasonlóan ellenszenvet sem éreznek, vagy legalább is, azt is kordában tartják.

És valóban vártak. Szétszórva le-leülve, aztán némelyikük járkált is, persze Tuvok a maga vulcáni érzéketlen higgadtságával kivétel volt, de a többiek egyre kevésbé bírták.

Először Wesley kezdte elveszíteni a türelmét.

-         Az nem lehet, hogy nem építettek semmilyen be-, vagy kijáratot erre az istenverte helyre! Ez nem logikus! – Ez utóbbi mondat már harag volt, és valószínűleg csak azért csúszott ki az a szó.

Tuvok felvonta a szemöldökét, de nem zökkent ki a higgadtságából.

-         Éppen ön volt az, aki számos alkalommal mutatott rá, hogy az Awalon lépéseiben nincs logika. Miért lenne az építészetében?

Erre Tom elnevette magát, mert vulcáni komolyság ide, vagy oda, ezt szellemesnek találta.

Wesley csak megforgatta a szemeit, és igyekezett nem arra gondolni, hogy valóban nem tudják mi vár rájuk.

 

Hát vártunk. Nem tudom meddig, illetve akkor nem tudtam. Egyébként kábé egy nap volt. Időről időre próbálkoztunk ugyan, de nem jutottunk semmire.

Aztán megjelentek. Bejött egy ezüst sisakos, és elvitte Ro-t. A fal nyílt meg. De utána már hiába kerestük, nem találtunk belül semmilyen panelt, vagy bármit, ami kinyitotta volna. Még csak az illesztést se.

(Egy fájdalmas grimasz húzódott végig az arcán, ahogy egy dühös könnycsepp indult el, de nem jutott messzire, mert egy még dühösebb mozdulat letörölte)

Aztán meghallottuk. Hosszan, fájdalmasan, még sosem hallottam semmi ahhoz foghatót! Soha. És mindezt csak fokozta, hogy Ro üvöltött. Mindhárman tudtunk a múltjáról, képzett ’Flotta tiszt, dezertőr, Maquis terrorista. Elég volt ránézni, hogy az ember ne tudja elképzelni, hogy megtörhető. Maga volt a higgadt sztoikusság és érzéketlenség mintaképe. Százszor „rosszabb” Lataránál. És üvöltött, hallottuk, és arra gondoltam, mit tehetnek vele, mi az a kínzás, amit nem tettek meg a kardassziaiak.

És nem volt hová menekülni a hang elől. Még Tuvok is megrendülten állt, egy vulcáni! Láttam az arcán, érzelmet láttam az arcán! Halvány dühöt és tehetetlen irritáltságot.

Tom pedig… dühös volt, végtelenül dühös, láttam a könnyeket a szemében. Ő, a jó öreg Tom, aki bármilyen nehéz volt a helyzet, képes volt viccelni, most állt ott a fal előtt, és ökölbeszorított kézzel nyelte a könnyeit! Még emlékszem, hogy hányszor viccelt a Hídon is, mikor senki más nem mert, ő még Kathryn híres nézését is túl tudta élni, nem is beszélve a leckéiről. És ez az ember, a kölyök, akivel valaha együtt kergettük a nőket, ott állt sírva, dühösen, mindenféle poén nélkül.

Nem tudom, meddig hallgattuk, meddig álltunk ott úgy, tehetetlenül, amíg a sikolyok elcsendesültek. Aztán visszahozták.

Olyan gyűlöletet éreztem, mint soha még. Ahogy ott hevert, és nem látszott rajta semmi, egy apró, vékony vércsíkon kívül az orrából. Én sosem kedveltem Ro-t, nem tudom pontosan miért, de akkor ott mindent megadtam volna, ha elvehettem volna a fájdalmát.

Őszintén? Azt hiszem Nerysre emlékeztetett. Nem is hasonlít rá, de bajori. Igaz, keményebb jóval, megkeseredettebb. De ahogy szivárgott a vér az orrából, a redők alól, rá emlékeztetett. És azt hiszem, hogy megéreztem valamit, valamit abból, ami jött.

Nick Wesley térdre omlott a tiszttársa mellett, és próbálta felemeli, a karjaiba venni. A másik oldalon Paris és Tuvok térdelt. De eszközök híján nem tehettek semmit. Mindössze azt tudták, él, van pulzusa, lélegzik, de eszméletlen.

-         Laren, gyerünk, térjen magához! – Próbálta Wesley, meg sem kísérelve kitörölni a hangjából a kétségbeesett dühöt és aggódást. Ölelte magához a bajorit, és tehetetlen volt.

-         Parancsnokhelyettes, talán hagynia kéne pihenni. – Jött a már-már lágy figyelmeztetés Tuvoktól.

Wesley felnézett, egy percre nem értette, mit akar mondani, aztán, mikor végül eljutott hozzá, leeresztette a még eszméletlen nőt. És hálát adott magában a Prófétáknak, hogy az ő párja nem volt ott. De nem engedte el a bajori hadnagy kezét.

 

Ro nem sokkal utána magához tért, és mikor kinyitotta a szemeit horror volt bennük. Láttam. De sosem találkoztam előtte hasonlóval. De akkor még sokáig félrebeszélt. Emlegetett sok mindent, a felét nem ismertük, de ami biztos volt, hogy olyasmin ment át, amit sokan túl sem élnének. Hívta az anyját, az apját, a családját. Beszélt Picard-hoz, kétségbeesetten próbálta visszanyerni a bizalmát, elnyerni a bocsánatát. Nem sokat tudok a múltjáról, de az akkor nem is volt fontos. Könyörgött, motyogott, és az egészet az tette olyan szörnyen elviselhetetlenné, hogy kiszolgáltatott volt, olyan nagyon kicsi. Egy erős, egy sziklakemény bajori nő, valaki, aki megjárta már a Poklot, és sosem tört meg, most ott hevert és gyenge volt, és félrebeszélt.

Mindezt úgy, hogy kapaszkodott Tuvokba, úgy, mintha egy gyerek lenne, egy elveszett, elhagyott gyerek. Aztán elcsendesült újra. Azt hittem meghalt, vagy meg fog halni. De mikor újra magához tért, már tiszta volt az értelme, de a máskor hideg, mélyen elzárt szemében döbbenet volt, és rettegés.

-         Hadnagy… - Nézett fel Tuvok, az eddig eszméletlen nő mellől egy pillanatra, a többiekre, majd vissza rá. – Hogy érzi magát?

Ro nyelt, aztán próbált köhögni, végül összeszedte a hangját.

-         Élek, Uram. – Felelte üresen. De ebben a válaszban benne volt minden. Még Tuvok is értette.

-         Mit tettek magával? – Kérdezte Tom, Wesley helyett is, aki csak térdelt a fekvő mellett, csak bámulni tudva rá.

Ro behunyta a szemét, és csak mikor kinyitotta hasonlított újra önmagára, kezdte el hihetetlen erővel felépíteni újra maga körül a falakat.

-         Vallattak. Valamilyen neuroszonda segítségével. Ha nem válaszoltam kiégették néhány idegsejtemet, amíg meg nem tudták, amit akartak. Felhozták a legrosszabb emlékeimet. – Felelte az abszolút hivatalosság mögé rejtőzve.

-         Mit akartak megtudni? – Kérdezte a Parancsnok, aki azért bármi történjék még a rangidős volt a teremben.

A Hadnagy zavartan nézett fel a felettesére, hogy aztán csak két szót suttogjon.

-         Nem tudom.

 

Aztán elveszítette az eszméletét újra. Talán így volt a legjobb neki. Mi megpróbáltunk kijutni újra, de mindegyikünk sejtette, hogy előbb-utóbb rá kerül a sor mindenkire. És nem találtunk semmit. Ahol bejött az a sisakos szemétláda már nem volt semmi, egy repedés sem, egy hajszálvékony illesztés sem, semmi. Aztán csend lett. Ültünk és vártunk. És úgy tűnt, nincs kiút. Egyszerűen csak nem volt ötletünk. Kivéve persze, hogy megtámadjuk az őrt, aki a következőért jön.

De esélyünk sem volt. Nem tudom mennyi idő múlva jött az ezüstsisakos újra. De három feketepofájú fedezte, és elvitték Tomot.

Sosem hallottam még férfit sírni, mostanáig. Nem tudom, hogy mit éreztem, vagy meddig tartott. Tuvok arcát figyeltem, és dühöt láttam rajta. Sosem láttam még érzelmet egy vulcáni arcán, sosem! És akkor rövid idő alatt az volt a második. Ez megrengette a világot, az Univerzumot körülöttem.

(Égkék, üres szempárba tért vissza valami halvány árnyék, értetlenség, tehetetlen, elkeseredett kérdés, mintha egy gyerek nézett volna a képernyőre, mintha egy gyerek kérdezte volna az anyjától, az apjától vagy bárkitől, mi történik, miért?)

Mi történik itt? Mi történik az Univerzummal? Miért hagyják ezt a Próféták?

(Egy fejrázás, egy keserű, félénk mosoly)

Tudom, ezt sosem lenne szabad kérdezni. Hacsak nem tőlük. Persze, ki vagyok én, egy a millió közül, miért pont nekem mondanák el, miért pont velem osztanák meg, hogy mi a célja ennek az öldöklésnek?

Nyílt a fal, hogy két Awalon, fekete sisakos őr dobja be a foglyot. Tom eszméletlen volt, úszott az izzadságban, és ugyanúgy vérzett az orra, mint nem sokkal korábban Ro hadnagynak. Tuvok parancsnok letérdelt mellé, és szakszerűen vizsgálta életjelek után.

-         Parancsnok? – Jött a kérdés a gépésztől. A hangja tele volt döbbent aggodalommal.

-         Életben van. – Nézett fel a vulcáni, de még vizsgálta tovább sérülések után.

Lassan végül magához tért. Kinyitotta a szemét, és egyenesen Wesley parancsnokhelyettes arcába bámult. Ott volt az ő tekintetében is az a zavaros horror, ami nem rég Ro hadnagyéban. Nem ismerte fel a barátját, csak motyogott, a felesége után sírt.

Belém kapaszkodott, azt hitte B’Elanna vagyok, nem tehettem mást, mint hagytam. Csak néztem, mit tettek Tommal, a jó öreg Tommal.

(Könnyek jelentek meg az üres szemeiben, az arcán ott volt a tehetetlen düh, és még valami, dac, önvádló dac)

Tom sosem vesztette el a képességét, hogy felvidítson minket, bármilyen bajban is voltunk. Egészen addig. Ott feküdt, ott csüngött rajtam, és azt hitte, én vagyok a felesége. Nem értettem mit mondott, csak a nevet, Lanna, Lanna, Lanna. Újra és újra! Még emlékszem milyenek voltak ők együtt, mint a tűz és a víz. Mikor összejöttek senki nem hitte, hogy sokáig fog tartani. Egy félklingon főgépész és Tom Paris a hajó szoknyavadásza? Senki nem hitte komolyan, hogy Tom képes valaki mellett megmaradni, valakit igazán szeretni. És őszintén senki nem hitte, hogy B’Elanna kitart mellette, hogy képesek megszelídíteni egymást. Még emlékszem, hogy kergették végig egymást a Voyager folyosóin, és B’Elanna válogatott gépházi szitkokat kiabált az előle menekülő Tom után. Már nem emlékszem min vesztek össze. De arra igen, hogy aztán az egész szint azt hallgatta, hogy békültek ki utána. Vagy mikor Tom egy komp verseny legközepén kérte meg a kezét, a Delta Kompban, amely szabotálva volt. Majdnem ott maradtak. Vagy B’Elanna négy percre a haláltól vallotta be az űrben, egy szkafanderben lebegve Tomnak, hogy szereti. Vagy, amikor B’Elanna majdnem behúzott egyet Hetesnek, mert az azt tanulmányozta, hogyan randevúzik ő és Tom. Aztán, amikor Hetes megkérdezte, hogy megfigyelheti-e, hogyan párosodnak, akkor hárman is alig tudták visszatartani. Tom pedig… Tom csak vigyorgott.

(Az emlékek által előcsalt halvány, reszketeg mosoly lassan lehullt az arcáról, nem maradt más, mint egy üres, szürke, sápadt maszk és még üresebb, még összetörtebb égzsínkék szemek)

És akkor, ahogy kapaszkodott belém, Lannát hívta, őérte sírt, mint egy gyerek. A szívem szakadt meg érte, és nem értettem, hogyan képes egy értelmes, intelligens lény ilyet tenni egy másikkal.

És… és akkor örültem, hogy nem volt ott Nerys. Hálát adtam a Prófétáknak is, hogy nincs ott. Tisztán emlékszem, hogy imádkoztam nekik és megköszöntem, amíg Tom sírt a karomban.

Akkor ott értettem meg, hogy milyen helyesen döntöttünk, hogy nem szolgálunk együtt. Mert nem bírtam volna elviselni, ha ott lett volna Nerys. (A könnyek felszáradtak, ahogy eltűnődve bámult bele a poharába, aztán felnézett, és az arca megkeményedett, ahogy folytatta)

Akkor még nem sejtettem, akkor még nem hittem, hogy lehet rosszabb is.

Tom visszazuhant az öntudatlanságba, és így órákig ismét csend lett. Először még Ro hadnagy tért magához, és ezúttal úgy tűnt, jobban van, elég erős ahhoz, hogy fent is maradjon.

-         Hadnagy, hogy érzi magát? – Térdelt le Tuvok a felülő taktikai tiszt mellé, aki már észrevette a két társát kicsit távolabb.

-         Ő is? – Kérdezte válasz helyett, lassan felállva, hogy közelebb menjen.

Wesley parancsnokhelyettes csak felnézett, és némán bólintott.

-         Hadnagy, talán pihennie kéne… - Próbálta újra a Tuvok parancsnok, együtt térdelve le Ro-val.

-         Lanna! – Riadt fel hirtelen Tom, önkéntelenül ülve is fel zavarosan kémlelve körül.

-         Tom, csak lassan. Nyugodj meg. – Tette a vállára a kezét Nick és próbálta lágyan visszanyomni.

-         Mi történt? – Kérdezte a pilóta, ahogy visszahanyatlott a kanapészerű bútorra.

De már nem hallhatta a választ, mert visszazuhant az eszméletlenségbe.

A másik három tiszt egymásra nézett, hogy végül Tuvok foglalja össze.

-         Úgy tűnik, hogy nem okoznak maradandó sérülést. Minden okunk meg van feltételezni, hogy Paris hadnagy magához fog térni, csak úgy, mint Ro hadnagy.

-         Hogy érzi magát, Hadnagy? – Nézett fel a gépész a bajorira.

Aki végigtúrt a hajában, és bár kissé desorientáltnak tűnt, azért koherensen válaszolt. Átmenetileg megfeledkezve arról, hogy mennyire nem is szokott beszélni a gépésszel.

-         Jobban. De ezek tudják a dolgukat. – Ez sötét volt, ez az egy mondat tartalmazott mindent. Mert olyasvalaki mondta, aki megjárta a kardassziai kihallgatások poklát, és mert ott volt a szavaiban valami perverz elismerés és csodálat.

De már egyiküknek sem volt ideje megijedni ettől, sem egyáltalán felfogni. Ismerős transzporterhang fordította a figyelmét mindenkinek az egyik sarokba. Ahol az övéik materializálódtak. Kathryn Janeway kapitány, ő Csillagflotta kapitány volt, sosem hagyta magukra az embereit, kellett akár a Borggal, akár az idővel, akár bármilyen más ellenséggel szembeszállni. Ott volt Worf parancsnok, tehát a Voyager segítséget kért. És ott volt Kira Nerys kapitány.

Ő mozdult, ő ugrott elsőként, először a fekvő életjeleit ellenőrizve, aztán Wesley két vállára téve a kezeit, próbálva megállapítani, jól van-e. De kérdezni már nem volt ideje, mert a gépész felugrott és durván ellökte magától. Halottsápadt volt.

 

-II-

Mit éreztem, amikor ott termett? Soha nem voltam olyan dühös, és soha nem féltem még úgy. Még akkor sem, amikor a Borg incidensben tudtam, meg fogok halni. Akkor ott egy pillanatra visszajött minden. A halál torkában voltunk, valami sokkal rosszabb markában, mint a Borg. Mert a Borg legalább kiszámítható volt. Az Awalon nem. Bármikor meghalhattam volna. És Nerys ott termett, hogy végignézze!

Visszajött minden, ahogy néztem őt. Visszajött az, amikor láttam a szemeit megtörten, amikor láttam őt, magát elveszetten, zokogva a karjaimban, mikor bevallotta, hogy milyen nagy szüksége van rám. A legerősebb lény, akit valaha ismertem bevallotta, hogy neki is szüksége van valakire. És a halálba küldött. Visszajött minden kínlódás, minden rémálom, amiből felriadt, minden éjjel. Hallottam a kiáltását, a zokogását, amikor eldöntötte, amikor szembenézett vele, és, amikor mégis visszajöttem. Láttam minden fájdalmát, éreztem is. Emlékeztem, egy pillanat alatt végigpergett az egész. Ott láttam magam előtt az utolsónak hitt együttlétet, és gyűlöltem, hogy ki akarja tenni magát újra valami hasonlónak.

Hogy haragudtam rá! Mert nem bírtam volna végignézni, hogy újra meghalni lát. És mert féltem, féltem a fájdalomtól, amit már ismertem, amiről tudtam, hogy jönni fog. Mert önző disznó voltam, és féltettem önmagam is, attól, hogy fájdalmat okozok neki. Nem tudom, még most sem tudom, hogy miért! Pedig tudtam, hogy az Awalon engem sem fog kímélni. Én is eljövök egyszer, az én időm is lejár.

És féltem, féltettem Neryst, ő az életem, és nem vagyok képes elveszíteni, mindegy, hogy tudom, hogy háború van, mindegy, hogy ismerem az esélyeket, mindegy, hogy tudom, hogy meg fogunk halni. Ott álltam, és utánam jött, utánam jött meghalni! Hogy merészelte?! De nem tudom elveszíteni, nélküle nem vagyok senki…

(A hangsúlya fennakadt, ahogy az arcán most szabadon folytak a könnyek, elvették a hangját, ahogy egy ideig csak bámult bele a poharába)

Kétségbeestem, és pánikba. Hirtelen minden kilátástalan lett. Nem tudom mi ütött akkor belém. Elvesztettem a fejem.

Janeway kapitány, miután ellenőrizte a fekvő tisztjét a Parancsnokához lépett.

-         Jelentést, Mr. Tuvok!

-         Mióta letranszportáltak minket ide, Ro hadnagyot és Paris hadnagyot vitték el kihallgatásra. Valószínűleg mindkettő sikeres volt, azonban sem Ro hadnagy, sem Paris hadnagy nem tudta megmondani, mit kérdeztek tőlük. Próbáltunk kijutni, de eszközök híján nem jártunk sikerrel. – Jelentett Tuvok, most már tökéletesen higgadt, egy vulcánihoz illően abszolút érzelemmentes hangszínnel.

Miközben Wesley csak állt a legtávolabbi pontján a teremnek, szemben a fallal, háttal mindenki másnak, és próbált szemmel láthatólag megnyugodni.

Kira halkan odalépett, hallotta a jelentést, és ő már azt is tudta, szükségük lesz a gépészre, ha ki akarnak jutni, a terv egy része rá épült. Így hát megfogta a vállát, és újra megpróbálta.

-         Nick, jól vagy?

Akkor tört el minden Wesley parancsnokhelyettes számára, éppúgy, ahogy a tiszt mögött, Nickben. Olyan hirtelen fordult meg, hogy kishíján fellökte a feleségét.

-         A kurvaéletbe Nerys! Miért nem tudsz csak egyszer a seggeden maradni? – Kiabálta, már egyáltalán nem is érzékelve, hogy rajtuk kívül más is van a teremben. És nem érdekelte, sem a rangjuk, sem a szituáció, sem semmi más. – Mit képzelsz, mi a fenét keresel itt?! Megbeszéltük! A rohadt életbe megbeszéltük! Hogy képzelted?! Mi a faszt képzeltél?! Egyáltalán ki engedélyezte, hogy részt vegyél ebben? – Itt állt meg először, hogy hitetlenül bámuljon először a feleségére, aztán a körbe a döbbent arcokra.

Esélye sem volt folytatni, mert Kira arca megkeményedett, és durván a kezébe nyomott egy trikordert.

-         Tessék. Keresd meg a kijáratot! És mikor kijutottunk, mélyen gondolkodj el! – Mondott csak ennyit, hidegen, halkan, szinte szelíden, és átsétált a terem másik végébe.


Wesley döbbenten nézte a trikordert, mely a kontrollálhatatlanul reszkető kezében szánalmas látványt nyújtott. Aztán újra hallotta, csak a fejében, Ro és Paris kihallgatását, a már-már állatias üvöltést, és a haragja újra éledt. Megfordult, vizsgálni kezdve a faldarabot, ahol az Awalon katonák bejöttek. De nem volt képes dolgozni, a keze szánalmasan, és megállíthatatlanul reszketett. Végül lehajtott fejjel, a fejét támasztva igyekezett valahogy visszatalálni a világba.

Önző disznó voltam. És nincs mentségem erre. Most sem értem igazán mi volt az. Hiszen megbeszéltük, a fenébe is! Nem azért helyeztettem át magam, hogy hirtelen ott teremjen egy küldetés kellős közepén, és egymásért kelljen aggódnunk! Másfelől viszont igaza volt. Én sem tudtam volna otthon ülni, várva, visszahozzák-e. És tényleg baromi romantikus ott teremni, hogy kiszabadítson, még akkor is, ha általában Nerys nem túl romantikus. De ez veszélyes játék. És nem lehet eldönteni egyértelműen mi a jó neki, mi a jó nekem, és mi a jó mindkettőnknek. Egy kibaszott tükör az egész, mert ha fáj nekem, hát fáj neki is. És ha fáj neki, az fáj nekem is. És jönnie kellett, ezt megértem, de mégsem volt joga! És volt joga mégis, hogyne lett volna, hiszen szeret, hiszen hűséget fogadtunk egymásnak! És nem várhatom el tőle, hogy ne próbáljon megmenteni, hogy a szíve ellen cselekedjen. De én csak nem akartam, hogy lásson úgy, hogy lásson meghalni, vagy rosszabb, halljon, ahogy ordítok egy kihallgatás alatt!

Ezt az egészet csak nem lehet megérteni, mert egy átkozott kör, amiből képtelenség kiszállni. De mindegy is most már. Mert nem ez volt a legszörnyűbb. Még jött, még lett sokkal rosszabb is.


Janeway kapitány odalépett a műszaki összekötő tisztje mellé, és lassan a vállára tette a kezét. Amikor Wesley felnézett, nem láthatott mást a szürkéskék szemekben, mint nyers professzionaliznust és a kapitányát. Mégis, úgy tűnt ez elég.

-         Meg tudja csinálni, Parancsnok. – Jelentette ki a Kapitány, és a hangjában valóban nem volt egy cseppnyi kétely sem.

Akkor ott, a kapitány és egy tisztje beszélt. Az a pillanat a feltétlen bizalomról szólt, felettes és beosztott között. Mely kétirányú volt, mindenképp. Mert egyébként nem működhetett. És minden, de minden így eltöltött év, minden krízis, amit Nicole Wesley a Voyageren, Janeway kapitány parancsnoksága alatt élt át, minden küldetés, minden átküzdött, megharcolt év, hogy hazajussanak annak idején, ott volt abban az érintésben. Minden feltétlen hit és bizalom ott volt mindkét szempárban, mindkét Csillagflotta egyanruhás mellkasban.

Wesley parancsnokhelyettes visszafordult, igyekezve leolvasni a még mindig hevesen reszkető keze tartotta trikorder kijelzőjét.

-         Egy erőtér Kapitány. – Jelentette, de nem nézett fel. – Kombinálva holotechnikával? – Kérdezte, szinte csak magától, de most már felnézett. Megerősítést várt.

Janeway tanulmányozta egy kicsit a kijelzőt, aztán bólintott. Az arcán olyan szorosan függött a kapitányi maszk, hogy nem volt ember, aki átláthatott volna rajta, még talán a saját felesége sem.

-         Valóban. – Hagyta helyben az észrevételt.

-         Lehet deaktiválni? – Lépett közelebb Tuvok parancsnok. Ahogy Worf és Ro is. Csak Kira maradt a még eszméletlen Paris mellett, de azért ő is figyelt. Az arcán azonban nem látszott semmi. Mert ő is viselte a saját kapitányi maszkját, nyers akaraterővel tartva egyben.

Wesley visszanézett, aztán megrázta a fejét, de nem tagadólag, próbálta kitisztítani, és nem a feleségére, és a dühére koncentrálni.

-         Talán. Ha hozzáférnék a generátorhoz. Esetleg valamilyen zavaró jellel.

Ro hadnagy kinyúlt és végigtapogatta a falat.

-         Ez hasonló az Orvosi Segéd Hologramhoz? – Kérdezte homlokráncolva a gépésztől, igyekezve megérteni a dolgot.

-         Igen, egy szilárd, anyag-nem-áteresztő hologram. Mint egy ajtó, de az egész kombinálva egy vagy tízes szintű erőtérrel. Ezért nem találtuk a nyílást. Mert egyszerűen csak nincs. – Kezdett működésbe lépni az elméjében a gépész, a gyakorlatias fele. De ott maradt a gondolatai hátuljában valami olyan rettegés, amelytől nem tudott szabadulni, bárhogy is akart.

 

Tudtam, hogy én leszek a következő. Már akkor tudtam. De kivertem a fejemből, mert muszáj volt, mert még elhittem, hogy kijuthatunk, még mielőtt rosszabbra fordul a helyzet. Hát bíztam Kathrynben. És bíztam benne, hogy meg tudom oldani időben.

Minden, minden, amit tanítottak az Akadémián, minden tréning, minden stresszoldó technika, minden szava „Drakulának”, meg az „Öreg Kopasz”-nak eszembe jutott. A kötelességről, arról, hogy mi a feladata egy Csillagflotta tisztnek. És a tréningek, hogy kell kijutni a legnehezebb szituációból, a legkilátástalanabb helyzetekből is, soha, egy pillanatra nem adva fel. Eszembe jutott, hányszor menekültünk meg a Delta Quadránsban, sokkal rosszabbnak tűnő helyzetekből is. Eszembe jutott Janeway kapitány és az a mindennél erősebb lojalitása a ’Flotta, a Föderáció felé. És próbáltam erőt meríteni mindebből, a tapasztalataimból, abból, amit tanultam, amit tanítottak, amit átéltem. De a végén mindig ugyan oda jutottam, mindig ugyanabból merítettem erőt, Nerys mélységes barna szemeiből, abból az emlékből, amikor zokogott a karjaimban, amikor azt hitte, meg fogok halni. És mikor visszajöttem, én megfogadtam, hogy nem hagyom, hogy ez bekövetkezzen még egyszer. Soha, soha nem hagyom, hogy bárki is bántsa Neryst. Nem hagyom, hogy bárki bántsa a feleségem, az életem!

Akkor, megfordult a fejemben, hogy szeretném tudni, hogy vajon ettől alkalmatlan tiszt vagyok? Rossz Csillagflotta tiszt? Elbuktam még abban is, ami pedig az életem? Szerettem volna felnézni Kathrynre, eltűnni onnan, beülni a kabinjába a Voyageren és megkérdezni, Kapitány, mondja, most ettől rossz tiszt vagyok? Egy Awalon bázis kellős közepén, bezárva, közel a halálhoz, amikor a kijutásra koncentrálok, minden erőmet a feleségem adja… Meg akartam tőle kérdezni, Kathryn Janeway, ha valaki ő tudja a választ. De sosem kérdeztem meg tőle… mert most már mintha csak nem lenne jelentősége…

(Belenézett a poharába, melyből aranyszínű folyadék nézett vissza rá, nem kevésbé keserűen. Aztán felhajtotta ezt is. De nem hatott, most is ugyanolyan józan volt, mint a napló elején. És az arcán volt minden)

De elbuktam, elbuktam még abban is, hogy megvédjem a feleségem…

Paris hadnagy felébredt, egyenesen Kirával találva szemben magát. Egy ideig csak meredt rá, mintha szellemet látna, aztán kérdezett, megtalálva a hangját.

-         Kapitány, mit keres maga itt? – A hangja ezúttal erős volt, és úgy tűnt, hogy a körülményekhez képest jól van.

De Kira helyett a másik kapitány válaszolt.

-         Hogy érzi magát, Mr. Paris? – Kérdezte Kathryn, és a hangját megszínezte egy árnyalatnyi aggodalom.

A legtöbb, amit valaha engedett magának szolgálatban. Mégis, ennyiből is érezte bármely tisztje, aki éppen bajba került, hogy ott van. Az a hang, az az apró érintés elég volt, hogy fájjon bármennyire is, enyhüljön, hogy legyen bármekkora a seb, összeforrjon, hogy szakadjon akár le a láb, felálljon és fusson, kövesse bárhová. Mert Kathryn Janeway kapitány volt. Ilyen kapitány. Csillagflotta kapitány.

-         Mint akinek kivették az agyát, feldarabolták és visszaszórták. – Jelentette ki Tom, és ez apró mosolyt csalt mindenki arcára, aki hallotta.

-         Azért most már megmarad. – Jegyezte meg Ro, kissé szárazon, és szarkasztikusan, de nagyon is önmagaként.

Tom valahogy visszavigyorgott és rázta a fejét.

-         Nem tud velem könnyen elbánni néhány sisakos…

De Paris már sosem fejezhette be a mondatot, mert nyílt a fal, vagy a holografikus erőtér, ahogy tetszik, és három őr lépett be. Wesley és Tuvok mindketten hátra ugrottak. De csak a Parancsnokhelyettes sápadt el. Az arcára volt írva, hogy fél. Igaz, csak ő tudta, mitől. Csak ő tudta, hogy nem csak önmagáért fél.

A két fekete sisakos előrelépett, és megragadta Nicket. Amire Nerys azonnal ugrott reflexből, olyan lendülettel, mintha egy egész századnak akarna egymaga nekimenni. De két erős klingonkéz határozottan visszatartotta, Worf parancsnok. Kira nem tehetett semmit, senki nem tehetett semmit.

Nick próbált kiszabadulni a kezükből, de túl erősen fogták, és mivel hátrafelé vonszolták magukkal, még jól láthatta a többiek arcát. Még jól látta a felesége arcát. Látott mindent. És kiabált, újult dühvel, mely kimosott a hangjából minden félelmet, már csak az elkeseredett harag maradt.

-         Nerys! Hát tessék! Most hallgasd, amiért jöttél! Neryyyys! Remélem, most boldog vagy! Neryyyyyyys!

Kira pedig csak állt, szorosan a helyéhez rögzítve a tisztje, a barátja által, egészen fehéren, egészen tehetetlenül. Nem tehetett semmit. Nem tudta mi jön. Illetve sejtette, hiszen évekkel korábban már átélt hasonlót.

 

Mentem velük, hagytam, hogy vigyenek, nem lehetett ellenállni.

Furcsa. Nem féltem már jobban a fájdalomtól, mint addig. Vagy igen, nem tudom. Összefolyt minden egy nagy rettegéssé. Csak arra tudtam gondolni, hogy csendben kell maradnom, csendben akartam maradni. Nem hagyhattam, hogy Nerys hallja ezt. Nem hallhatta meg, hiszen megfogadtam, nem hagyhattam, hogy a szemei olyanok legyenek, mint akkor. Nem hagyhattam, hogy bántsák, hogy bántsam. Hiszen annyit bántottam már így is! Olyan sok fájdalmat okoztam neki! Nem hagyhattam. És akkor még el is hittem, hogy meg tudom csinálni. Egy ideig. Amíg rám nem kapcsolták azt az izét.


Onnantól nem voltam ura a testemnek, a reakcióimnak, nem tudtam, mi történik. Az egészből csak az irtózatos fájdalomra emlékszem. Mintha ezrek kínhalálát koncentrálták volna a fejembe. Azt hittem egyszerűen csak szét fog robbanni. És hallottam a saját hangomat, de nem emlékszem, hogy tudtam volna gondolkodni, vagy értettem volna akkor, hogy ez mit jelent. Aztán az ezrek kínhalála eltűnt és csak a saját emlékeim jöttek, a legszörnyűbbek. Nem emlékszem pontosan mik voltak, csak, hogy újra, és újra lejátszódtak bennem, minden fájdalom, minden veszteség, ami ért. Újra és újra szünet nélkül. És fájt jobban, mint valaha…

Nem emlékszem, hogy mennyi ideig tartott. Csak arra, amikor végre lekapcsolták. Még magamnál voltam azt hiszem. Aztán a következő, amire emlékszem, Nerys csodálatosan szép, mélybarna szemei, amik sugároztak a fájdalomtól, és égtek a könnyektől. Olyanok voltak, mint akkor. És tudtam, hogy elbuktam, nem tudtam megvédeni azt, akit a legjobban szeretek, nem tudtam megvédeni már megint önmagamtól. Megint fájdalmat okoztam neki. És gyűlöltem, magam, a helyzetet, az egész háborút, az Awalont…

Az eszméletlen gépészt behajították, vissza a társai közé. Kira volt ott elsőként, ő zuhant térdre mellette elsőként. Elkeseredetten próbálta látni keresztül könnyeken, próbálta magához ölelni, úgy, hogy teljesen elrejtse a karjaiban, hogy többé ne találhassa meg senki. Nem sírt, csak ölelte, szorította, nem volt hajlandó elengedni. Ringatta kicsit, némán, olyan nagyon végtelenül csendesen. Sosem eresztette le maga körül a pajzsokat, sosem hagyta, hogy akárcsak egy vékony rétegnyi is kilátsszon abból, amit ott, akkor érzett. Még maga sem tudta, mit érez, csak fájt, dühös volt, csak gyűlölt, és érzett még annyi mindent, hogy talán, ha egy élet állt volna előtte, se tudta volna megfejteni mind. De volt valami, valami, amely alattomosan, sunyin kúszott a bőre alatt. És ismerte már, régi, jó barát volt, annyiszor mentette meg az életét, hogy már nem is számolta. A megérzése. Az kapcsolt be és suttogott neki, próbált segíteni, de ő abban a pillanatban, most, talán most először nem kért belőle. Erővel rugdosta el magától, és parancsolt rá, hogy légy hamis! De ez csak halványan ért keresztül a felesége élettelennek tűnő teste súlya nyomán érzett fájdalmon, ahogy ringatta, ahogy simogatta a haját, ahogy próbálta magába szívni az illatát…

És hirtelen akkor ott, mindenki értette, minden tiszt a teremben, hogy miért volt olyan mérges Wesley, hogy miért kiabált olyan csúnyán, és miért nem szolgálnak együtt. Mindenki értette, csak Kira nem. Az ő szívében túl sok volt az érzelem, az ő lénye túlságosan is belülről élte meg. Nem értette, miért nincs joga segíteni a feleségének, megmenteni, ha kell.

-         Nick, Sq’wan, hallasz engem? – Kérdezte suttogva, az egyik kezével a gépész erőtlen testét tartva, a másikkal az arcát.

De nem jött válasz. A falak között a csendben, amelyet csak a Tuvok parancsnok kezében lévő trikorder szakított meg, még visszhangzott Wesley üvöltése. Még minden tiszt fejében, köztük főleg, és leghangosabban Kiráéban ott sírt a gépész hangja, minden borzalmas sikolya.

 

Mindenki dolgozott aztán, próbáltak együtt rájönni, hogyan lehet kiiktatni az erőteret, még Kira is. Otthagyva az eszméletlen feleségét, tisztként működve inkább, kapitányként, mert érezte, másképp nem lehet. Másképpen nem tud segíteni. Mert muszáj volt.

-         Talán egy energiafröccs. – Gondolkodott hangosan Tuvok, de a hangjában benne volt, ez csak találgatás.

-         Van egy frézer. – Jegyezte meg Worf, aki szintén ott térdelt, és próbált segíteni.

-         Egy frézer energiája nem elég ehhez. – Rázta meg a fejét Kira, és ő is tudta, ahogy mind, hogy ennél jobbat kell kitalálni. És azt is, hogy hiányzik a gépész a csapatból.

Janeway körülnézett, de alighogy a tekintete megállapodott az eszméletlen tisztjén, az magához tért, és motyogni kezdett, inkoherensen. Kira egy pillanat alatt termett ott, felnyalábolva újra, ringatva, próbálva elrejteni a saját arcát is.

-         Nerys… ne engedj el… Nerys… tartasz ugye? Bántanak… bántanak… Nerys… ez fáj… úgy fáj… Nerys…

Kira egész közel szorítva magához az arcát, ringatta a feleségét, és suttogott a fülébe megnyugtató, vigasztaló szavakat. Próbálta elrejteni mindkettejüket a kollégáik, a társaik szemétől. Simogatta a szőke tincseket, melyek még nedvesek voltak, kócosak. És próbált ott lenni, segíteni, megnyugtatni, csitítani.

-         …ez fáj… ez annyira fáj… Nerys… Kedves… hol vagy? Nerys… szeretlek… - Aztán hirtelen csend következett, görcsösen tátott száj próbált levegőhöz jutni, szinte hasztalan, az égkék szemek zavarosan meredtek fel mélybarnákba. De nem ismerték fel, nem mutatták jelét, hogy tudnák ki az. Végül újra kezdődött. – Én nem akartam… én nem akartam kiabálni… nem akartalak bántani… sajnálom… úgy sajnálom… Nerys… Nerys… Nerys. Sosem akartalak bántani… bocsáss meg… kérlek… könyörgök… bocsáss meg nekem… sosem akartalak bántani… ugye meg tudsz bocsátani… ugye nem hagysz el… ne menj el… nem megy nélküled… maradj velem… szeretlek… fogj erősen… úgy fáj, olyan nagyon fáj… úgy bántanak… Nerys… Kedves… Nerys… – Majd elhalkult, elcsendesült, ahogy lassan visszazuhant az eszméletlenségbe.

Kira még fogta, nem merve felnézni, nem merve elengedni, nem tudva, hogyan tovább. Csak ringatta, és simogatta a haját, az arcát, suttogott neki, a fülébe, hogy ne hallja senki, és addig, legalább addig nem létezett más.

De el kellett engednie. Mert akkor, ott ő tiszt volt. Csillagflotta tiszt egy küldetésen. És így nem volt helye többnek, másnak.

Óvatosan leengedte hát, még utoljára kisimítva a kusza tincseket a felesége arcából, és felállt. Megfordult, hogy már újra a semleges kifejezéssel az arcán sétáljon vissza dolgozni. Senki nem kérdezte, senki még csak fel sem nézett akkor már. Folytatták.

 

A következő Tuvok parancsnok volt, akit elvittek, de ezúttal a kihallgatást nem lehetett hallani. A vulcáni agy, talán a telepatikus képessége miatt volt ellenállóbb a módszereikkel szemben. Talán Tuvok volt az. Nem tudom. Mindenesetre csend volt.

Wesley parancsnokhelyettes felébredt, és ahogy kinyitotta a szemét, a felesége már az oldalán volt. Egy pillanatra egyikük sem szólalt meg. Kira tudta, hogy kell a gépész, ha ki akarnak jutni, de nem merte remélni, hogy Nick is jobban lesz a második ébredés után.

A gépész pislogott néhányat, ahogy bámult bele a társa szemeibe, aztán elfordította a tekintetét. Nem bírta nézni, amit ott talált.

-         Nick, jól vagy? – Kérdezte halkan, és szelíden. Most már valahogy nem számított az előző vita, nem számított, hogy mennyire fájtak a felesége szavai. Csak az, jól van-e.

Nick nem nézett fel rá, csak odafordult, és egy pillanatra hozzábújt, belerejtetve a vállába az arcát, aztán bólintott. Ezt Kira inkább csak érezte, mint látta, mégis elég volt. Elég, hogy újra működhessen tisztként.

-         Tudsz segíteni? – Kérdezte türelmesen, de a hangjában már a kapitányi tónus volt.

Wesley felnézett végül, és kitörölte a könnyeket a szeméből.

-         Igen. Hol tartunk? – Kérdezte, ahogy felállt, még lassan, még nagyon is érezve az agyának minden meggyötört sejtjét.

Janeway kapitány felnézett, felmutatva a trikordert is.

-         Egy koncentrált energiafröccsre gondoltunk. De nem elég hozzá egy frézer energiája…

Wesley összeráncolta a homlokát, és igyekezett összeszedni a gondolatait, de amint meghallotta a frézer szót, közbevágott.

-         Egy pillanat, ha van frézerünk, akkor más a helyzet. Mert, ha… - Próbálta masszírozni a halántékát, hogy a lüktető fájdalom enyhüljön, és hagyja gondolkodni, de sikertelenül. Minden erejére szüksége volt, hogy koncentrálni tudjon. – meg tudjuk határozni az erőtér frekvenciáját… - Egy pillanatra behunyta a szemeit, ahogy a vállán érezte az ismerős érintést. A felesége kezei segítettek, masszírozni, megszabadulni a fájdalomtól, nem törődve a világgal. Aztán újra próbálta. – akkor át tudom alakítani úgy a frézert, hogy áthatoljon rajta.

Ro nézett fel erre, az arcán látszott, hogy nem csak helyre jött, de félretéve minden ellentétet, tisztként funkcionál ő is, ahogy most már mindenki más is.

-         Hogyan? Nekünk nem elég, ha áthatol rajta, attól még nem jutunk ki. – Vágott is közbe, próbálva előre vinni és meg is érteni a dolgot.

Wesley megrázta a fejét, legalább is akarta, de rá kellett jönnie, hogy az csak ront a lüktetésen.

-         Nem, nem áthatol… - Javította ki magát. – Ha igazam van, akkor át lehet rendezni a holomátrixot, hogy visszaverje az erőtér részecskéit. És ha visszaveri, akkor tudunk csinálni egy rést, amelyen átférhetünk… - Nem volt ugyan szakszerűen megfogalmazva, de akkor, ott, örült, hogy beszélni tudott.

-         Hogyan, egy frézerrel? – Kérdezte Tom, aki időközben visszanyerte a teljes erejét, csakúgy, mint Ro.

Wesley felnézett a barátjára, és bólintott.

-         Csak kell az erőtér és a holomátrix frekvenciája. És onnan már csak egy apró trükkel áthangolom a frézert az inverzére, és kész is.

-         Álljunk meg egy pillanatra. – Emelte fel a kezét Janeway kapitány. – Lássuk jól értem-e. Ha megvan a két frekvencia, az átalakított frézerrel vissza tudjuk verni az erőtér elektronjait, azaz az egész úgy működik, mint egy ék? De ahhoz nekünk legalább két frézer kellene, ha rést akarunk csinálni.

A gépész igyekezett visszafogottan rázni a fejét.

-         Nem, ha a frézersugarat kettéosztjuk. – Aztán vágott egy grimaszt, ami sokkal inkább Wesleys volt. Már kezdte némiképp jobban érezni magát. – Csak kell egy fémdarab, amit elétartunk. Mivel így a sugár nem lesz még csak meleg sem. Ezért bármi megteszi, aminek megfelelő alakja van. Sőt, még egy kéz is. – Emelte fel a kezét, és nézte meg úgy, mintha most látná először.

Egy pillanatra csend lett, mindenki végiggondolta a hallottakat.

-         Azért maradjunk egy darab fémnél. – Jegyezte meg Kira, akinek a hideg futkosott a hátán a gépész utolsó ötletétől.

-         Ezzel egyetértek. – Bólintott Janeway, aki szintén féltette egy kissé a tisztje kezeit. – Mennyi idő kell? – Kérdezte aztán visszaváltva teljes kapitányi módba.

-         Fél óra. – Rántotta meg Wesley a vállát, és már vette is fel a trikordert. - Két perc a frekvencia, aztán a többi a frézer. – Motyogta az orra alatt, már teljesen a feladatra koncentrálva.

Kira elmosolyodott halványan, és hirtelen mindenki kezdte elhinni, hogy kijuthatnak.

 

-III-

Az a terv, az jó volt. Akkor hittem el először, hogy sikerülni fog. És tudtam, hogy nem fogom hagyni, hogy Neryst is elvigyék. Egyszer elbuktam, kiabáltam, nem tudtam csendben maradni. De azt nem hagyhattam, hogy Neryst is kihallgassák. Az csak egyszerűen nem jöhetett számításba. Márpedig Tuvok után bárki következhetett. Reméltem, hogy a Parancsnok magánál lesz, mert akkor rögtön indulhatunk. Nem tudom, hogy csinálta, de valóban magánál volt, mikor visszahozták, és az őrök sem tűntek úgy, mint akik észrevettek bármit is.

A gépész végül mégiscsak a saját kezét használta a sugár kettéterelésére, miután egy egyszerű pillantással meggyőzte Kirát, egy kissé hosszabb magyarázattal a kapitányát, hogy nem fog porrá olvadni az emlegetett testrész. És a terv úgy tűnt, működik, mert a falon, a két széles frézersugár között rés jelent meg. Amin Ro hadnagy csúszott át először félig, hogy aztán visszahúzódva jelentse, hogy nem lát őröket.

-         Akkor mehetünk. – Adta ki a parancsot ezúttal Kira, átvéve egyetlen pillanat alatt az irányítást.

Ami ellen ezúttal még Janeway sem ellenkezett. Ő sem volt bolond. Ha már van a csapatában két bajori, akik közül az egyik Ellenálló volt, a másik Maquis, Kira, a volt-Ellenálló pedig vele azonos rangú, hát nem szalasztja el az alkalmat. Tudta ő is, hogy Kira valószínűleg tökéletesen tudja, mit csinál. És a műszaki összekötő tisztjével ellentétben ő már nem hitte, hogy a bajorit negatívan befolyásolja a felesége jelenléte. Mert Kathryn láthatta a tekintetet a mélybarna bajori szemekben, mikor Nickre nézett, aztán a frézersugár ütötte résre. Az elszántság olyan volt, ami elhitette vele, hogy Kira végigmegy száz idegenen, ha kell fegyvertelenül is, puszta kézzel semlegesítve mindet, ha azzal kijutnak és kijuttatja a párját. És Janeway kapitány bírt annyi tapasztalattal és bízott annyira az ösztöneiben, hogy ezúttal félretéve az egyébként nagyon is hatalmas büszkeségét, engedje a másik kapitányt irányítani.

És Kira – és Ro – valóban nem felejtette el, hogyan kell túlélni egy idegen, ellenséges bázison. Vannak örök érvényű szabályok, amik akkor sem változnak, ha az ellenség egyébként igen.

A folyosó egyelőre üresnek tűnt. Az egyik oldalon Ro haladt, a másikon Kira, a kezében az időközben visszaállított frézerrel. Egy intés Ro-nak, amire az előrébb húzódott, és egy gyors felderítés után vissza is tért.

-         Kettő jobbra a végen és kettő balra, a felénél. – Jelentett röviden, már Kirának.

A Kapitány gondolkodott egy pillanatra, aztán felmérte a háta mögött figyelő embereit. Majd a kezében tartott frézerre nézett, végül fel még Ro-ra.

-         Kézzel? – Volt csak a kérdés, melyet a másik bajori azonnal, a többiek csak a válasz után értettek meg.

-         Lehet. De csak, ha egyszerre.

Kira újra hátra nézett, aztán kiadta a parancsot, többé nem létezett két kapitány két legénysége. Attól a pillanattól egy csapat voltak. Még csak kapitány sem volt egyértelműen egyik sem.

-         Tuvok, Ro. Jobbra. Worf, velem. Balra. – Választotta ki jó érzékkel a legmegfelelőbbeket. – Fogja és fedezze őket! – Nyomta Janeway kezébe a frézert, ahogy a jobb felé igyekvőkre mutatott.

Kathryn csak bólintott. De már se Kira, se a többiek nem látták a két hátra maradt tiszt arcát. Tomén döbbent ámulat, Wesleyén halottsápadt aggodalom. De vártak, mert nem tehettek mást. Nem volt helye az ellentmondásnak.

Kira és Worf végül megtalálták az alkalmat, ahogy Ro és Tuvok is, hogy a két őr háta mögé kerüljenek, és halkan semlegesítették őket. Kira és Ro a jól bevált, kissé kocsmai módszerrel, Tuvok a vulcáni nyakfogással, Worf meg… ő csak amolyan klingonosan, és valószínűleg csak azt sajnálta, hogy nem volt nála a bat’lethje.

Aztán a csapat újra egyesült, és Kira nagy szemekkel nézett végig rajtuk, ahogy a zsákmányolt fegyvereken is.

-         Szeretem, mikor jól fel vannak fegyverezve. – Morogta magában Ro, amire Kira csak elhúzta a száját.

Janeway felnézett a kezében tartott fegyver tanulmányozásából.

-         Hogyan tovább?

A kérdés egyszerű volt. Amire a két bajori egymásra nézett, majd végig a csapaton.

-         Kell a tervrajz. – Jött a rövid, lényegre törő válasz Kirától. – És hamis jelek a belsőérzékelőknek.

Erre Wesley és Janeway azonnal körbenézett. Sőt a gépész már fel is állt.

-         Az valószínűleg megoldható. – Lépett oda az első feltűnő konzolhoz.

Kira bólintott, és intett a többieknek, hogy amíg ketten dolgoznak, addig fedezzék őket.

Bámulatos volt.

(Jött az elismerés, de az ajkak keserű grimaszra húzódtak, és egy újabb hosszú korty ital haladt le szájon, torkon égetve végig az útját)

Sosem láttam még ilyennek. Sosem láttam még milyen, amikor terrorista. Régen megpróbáltam elképzelni. De sosem így. Első ránézésre hihetetlenül szexis és vonzó volt.

(Egy halk, humortalan nevetés következett, aztán egy undorodott tekintet a pohár aljába, mely újra kiürült)

Minden lángolt körülötte, a hideg hév a szemében, amit akkor még valami teljesen másnak néztem, mint, ami valójában volt. Egy tökéletes és összehangoltan működő lény volt. Egy céllal, egy feladattal előtte. Akkor még csak azt láttam, milyen szexis, de most már tudom, ez volt az, amit el akart rejteni előlem. Ez, ami elől mindig is menekült, amitől szabadulni próbált, távol tartani. Ez volt, ami felriasztotta éjjelenként, amitől rémálmok gyötörték. Ellenállhatatlan volt. Ment és megtett mindent, bármit, ami a kijutáshoz kellett. Akkor ott nem volt többé Nerys, csak egy gép, ami tökéletesen és szenvtelenül működött. És mindebben az az ironikus, hogy akkor ott, értem tett mindent. Nem egyszer beszélt róla, hogy milyen célokért harcolt, vagy mi kell ahhoz, hogy harcoljon, egy cél, amiben hinni tud. Régen ez a Bajor volt, aztán más célok, a Kiválasztott. Ezúttal én.

Aztán ezen sokat gondolkodtam, nem csak, mert nem tudtam elfogadni ezt így, hanem, mert valami nem stimmelt. És aztán rájöttem valami nagyon fontosra. Igen, akkor ott gép volt, és ment, és ellenállhatatlan volt. De soha, egyetlen pillanatig nem szerette, egyetlen pillanatig nem hagyta, hogy elragadja az ölés gyönyöre. Egy pillanatra nem fogadta el a csábítást. Egy gép volt, mely tette a dolgát, de szívvel. Mert nem önmagáért tette, soha sem önmagáért tette, mindig valami fontosért, valamiért, amiben hitt, a nagyobb jóért. Én nem tudom, hogy ez felmenti-e, vagy ad-e feloldozást a vele együtt harcoló Ellenállóknak, vagy bárkinek. Én nem tudom, hogy ez felmenti-e valaha is. De azt igen, hogy Nerys jó, és bár a saját törvényei szerint él. De van különbség… gyilkos és gyilkos között. Ő hívja így magát néha, amikor visszajönnek a rémálmok. De szerintem ő nem gyilkos. Sosem volt az. Egy gyilkos élvezi az ölést, egy gyilkos behódol a gyönyörének, egy gyilkos önmagáért csinálja, hogy érezze a vele járó hatalmat, hogy mit jelent elvenni egy életet, hogy ura legyen életnek és halálnak. Nerys a bolygóját védte, az otthonát, a családját és a barátait, most engem, a többieket. Háború volt. És ő sosem élvezte ezt, később láthattam, láthattam a saját szememmel. Ő sosem hódolt be az ölés gyönyörének, a saját életéből, a saját lényéből adott oda egy darabot minden életért, amit elvett. Ez a különbség, ezért olyan fantasztikus, ezért volt képes gyönyörű maradni, ezért volt képes tiszta maradni, még ha ő maga nem is hiszi el, vagy látja. De én igen.

(Elmélyült, megtört szemekkel bámult le a poharába, majd felhajtotta újra az aranyszínű italt, és replikált magának azonnal másikat)

Persze, sikerült megszerezni a tervrajzot és a belsőérzékelőket is kiiktattuk. Sőt született egy terv is. Néhány folyosóra onnan volt egy hangárdokk. Hajókkal. Oda akartunk eljutni és meglógni eggyel.

A hét alak nesztelenül haladt végig a folyosón. Mindegyikük kezében volt már fegyver. Ro, Kira, Worf és Tuvok egy-egy hatalmas Awalon disruptorpuskát tartott készenlétben. Janeway és Tom egy-egy szintén idegen kézifegyvert, Wesley pedig a saját frézerüket, illetve egy időközben felszedett Awalon tőrt. Ez utóbbit nem elsősorban fegyverként kapta fel, csak, mert nem akarta az őrnél hagyni. Igaz, nem tudta elképzelni, hogy valaha használni tudná, esetleg kinyitni valamit, leszedni egy panelt, arra még jó lehet.

Egy ideig nem ütköztek ellenállásba. De az egyik elágazásnál, miután Kira és Ro összehangoltan hátra hőköltek, és visszanéztek a többiekre, már lehetett tudni, hogy nem lesz olyan könnyű az út. Pedig már csak egyetlen, talán, ha száz méteres folyosódarab maradt.

Kira átnézett a másik oldalra és felmutatta a kezét, négy ujjat mutatva. Ro némán viszonozta, szintén négy ujjal.  Aztán egyszerre néztek hátra a többiekre, akik némán, lélegzetvisszafojtva figyelték a jelenetet. Végül Kira újra felemelte a kezét, és a többiek által érthetetlen jelsorozat következett, majd Ro apró bólintása.

-         Áttörünk. – Húzódott vissza Kira, hogy elsuttoghassa a többieknek. – Ro, Tuvok és Kapitány arra. – Intett az ellenkező folyosó felé, mely bár a céljuktól elfelé vezetett, mégis biztosítani kellett. – A többiek velem. Ott egyel kevesebben leszünk. – Tette még hozzá a közben már Ro köré csoportosultakra mutatva.

Mindenki bólintott, és előrébb húzódtak, hogy felvegyék a legelőnyösebb pozíciót.

 

Akkor arra gondoltam, hogy milyen szerencsém van, hogy nekem jutott a frézer, mert nem tudom, hogy kell átállítani egy Awalon fegyvert kábító fokozatra, sőt, mint utóbb kiderült nem is lehetett. De a frézer azon volt. Automatikusan ellenőriztem, éppen úgy, mint ahogy a kiképzésen tanultam. Fura dolgokra képes néha a szabályzat. Sosem hittem volna, hogy egyszer mindaz, amit csak kiképzéseken, meg a szabályzatot magolva tapasztaltam, valósággá válik. Ott kúsztam a parancsnoki tisztem után, és magam dönthettem el, hogy kábító vagy ölési fokozat… Pedig én csak egy gépész vagyok, sosem hittem volna, hogy egyszer egy ilyen szituációba kerülök…

(A képernyőre bámuló arc most sivár volt, kifejezés és érzelemmentes. A tekintete pedig kimerült és üres mindentől. Csak a szájához emelte a poharat, majd kortyolt belőle, de most talán nem csak a hatását sóvárogva, most csak, hogy tovább tudjon diktálni)

Aztán még eszembe jutott, hogy el akarom mondani Nerysnek, hogy mennyire szeretem, de már nem lesz rá lehetőségem, csak mikor kijutunk. Aztán már nem emlékszem, hogy egyáltalán gondolkodtam-e. Mentem Nerys után, tettem, amit parancsolt. És akkor elszabadult minden…

A két csapat egyszerre támadt. Meglepő módon Ro-ék voltak, akik villámgyorsan semlegesíteni tudták a négy őrt az ő oldalukon annak ellenére is, hogy kevesebben voltak. Csak néhány gyors lövés, csak néhány halk kiáltás, mely vékonyan szakadt fel a sisakok alól és vége volt.

De a másik oldalon tűzpárbaj alakult ki, aztán hirtelen felszakadt egy kiáltást. De az nem idegen volt, az az övéikből volt valaki…

Olyan gyorsan történt minden, csak hangok, csak képek maradtak meg. Hallottam, hogy Ro-ék végeztek. És közben lőttem én is. A kezemben a fegyver, és jól láttam, hogy az enyém bár talál, nem teríti le az Awalont. Átfutott rajtam, hogy fel kell állítani nagyobb fokozatra, de addigra már fedezékbe húzódtak. Aztán Nerys felé néztem, nem is tudom… talán azt hittem segít dönteni. Ott volt a kezemben élet és halál. Ott volt a kezemben egy hatalom, amit sosem akartam.

Nem tartott talán egy pillanatig sem. És akkor megláttam. Mintha lassítva láttam volna. Minden úgy történt, mintha lelassult volna az idő… Láttam egy kék csíkot. Idegen fegyverből, hiszen csak az enyém volt föderációs… Felé tartott. Egyenesen felé. A szerelmem felé. Túlságosan kihajolt, túlságosan távolra ment. Még lőtt, láttam, hogy lő. És tudtam, hogy találni fog. Akkor még nem jöttem rá honnan, de az óta ezerszer és ezerszer végigpergett előttem. Ma már tudom. Ott volt az arcán. Még meg sem ölte, de tudta, ez halálos lövés. És ott volt mindez az arcán… Ahogy ő fogalmazott egyszer, meghalt egy része. Ezúttal is. Belehalt ő is, hogy ölt, belehalt, mert az alternatíva elfogadhatatlan lett volna. Egy éles határvonalat nem lépett át sosem, mindegy, milyen csábító is volt. Élvezhette volna, nem kellett volna, hogy fájjon neki is. És furcsa, egy ideig hittem, hogy ez választás kérdése, de ma már tudom, Nerys, és azok, akik hozzá hasonlóak sosem fogják élvezni az ölést, sosem fogják akarni a hatalmat, amit ad. Nerys és a hozzá hasonlók mindig bele fognak halni minden halálba, amit a kezük okoz. Mert ők csak ilyenek, nincs választásuk. Azt hiszem nincs választás. Vagy talán csak akarat. De nagyon nehéz.

Aztán láttam, hogy a kék csík eléri... Láttam, hogy megüti… láttam, ahogy a mellkasa felszakad… láttam, ahogy hátrahanyatlik… éreztem a szagát… az égett bőr és izom szagát… és aztán csend lett.

(Felnézett a padlóról, amit eddig bámult, a pohara üres volt, de kétségbeesetten szorította. Az arc, a máskor kölyök-kifejezésű arc most keményebb volt, mint a legtisztább duránium. Szürke és sápadt, a tekintete reszketett, de olyan üresen, olyan nagyon üresen valamitől, ami nem is olyan rég még benne volt.)

Aztán jött a fájdalom… irtózatos fájdalom… rosszabb, mint a vallatás volt… mert mindenhol éreztem, mert üres volt… mert nem volt hová kapaszkodnom. Nerys… az én egyetlen Nerysem elesett. Hogy fájt, hogy gyűlöltem, ami ezt tette, hogy gyűlöltem mindent, és hogy szerettem Neryst! Iszonyatos üresség volt, iszonyatos kín. Ahogy láttam elesni a mindent.

És aztán minden elveszett… Elvesztem.

Örökre elveszett minden.

Nem tudtam, mi történik, nem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. Csak két dolog volt bennem, két érzés, egyként. Nerys. És ölni akartam. Bosszút akartam, fájdalmat okozni annak, aki ezt tette.

Egyetlen cél, egyetlen egy, utolsó kétségbeesett cél lebegett előttem. Semmit, soha nem akartam annál jobban. Ölni, elvenni egy életet, egy életért. Fair csere. Rombolni mindent magam körül, mindent, ami felelős volt azért, hogy elvesztettem.

Nem tudtam akkor, hogy csak megsérült, nem tudtam mennyire, nem tudtam… él még.

(Csendesen felállt, és a replikátorhoz ment. Újabb pohár itallal tért vissza, de a tekintetében nem volt részeg gőz. Csak üresség. Fájó, kongó, megtört üresség. Aztán sóhajtott egyet és folytatta.)

Lőni akartam, le akartam lőni, mint egy mocskos kardassziai patkányt, de nem működött, az az átkozott frézer lemerült! Nem gondolkodtam, nem láttam, nem hallottam. Csak kiugrottam, minden fájdalommal kiugrottam, és nem érdekelt, hogy élek vagy halok. Már nem érdekelt, csak ölni akartam. Bosszút, fájdalmat nekik is. Megölni mind. Gyilkolni. Nem csak Nerysért, magamért, mert minden mindegy volt. Kúsztam és rohantam, és másztam. Nem tudom, hogy kerültem el a disruptoraikat. Csak azt, hogy ugrom, hogy repülök az egyik felé. Ezüst sisak volt rajta. De ez csak fokozta a fájdalmat. Éreztem a gyomromban emelkedni egy érzést, mindenen keresztül. Nem maradt más a kezemben, mint a tőr. És aztán… aztán éreztem, hogy ellenállás nehezedik rá, éreztem, ahogy behatol a hasába.

Megkönnyebbültem, könnyebb lett a fájdalom. Azt hittem ez a megoldás, hogy ez majd elveszi az eszeveszett kínt, betölti az ürességet, a magányt, az elviselhetetlen tudatot, hogy Nerys nincs többé. Hogy egyedül maradtam, hogy elhagyott, egyedül a háborúban, a Pokolban, hogy nincs többé már az a lény, aki még ezt is enyhíteni tudta. Úgy fájt! Annyira fájt, csak olyan nagyon, nagyon fájt! És csak egyvalami tűnt enyhíteni ezt, az a szúrás.

Akkor még nem tudtam, milyen csalóka volt. Akkor még csak azt éreztem, hogy könnyebbszik. És szúrtam újra. És újra és újra. Hogy minden fájdalom eltűnjön. Szabadulni akartam az irtózatos fájdalomtól, ami vasmarokként szorított össze. Nem kaptam levegőt, nem tudtam, hogyan vegyem rá a szívem, hogy dobogjon nélküle. És azt hittem ettől könnyebb lesz. Tényleg, tényleg hittem benne. Hittem, hogy Nerys gyilkosának vére elmos mindent. Hogy újra tudok majd lélegezni, hogy nem fog fájni, hogy a szívem megint képes lesz dobogni.

(Néma könnyek peregtek le az arcán, mely beletorzult az újra átélt emlékbe. Csak a szemei maradtak olyan irtózatosan üresek, olyan érzéketlenek, mintha csak mesélne valamit, ami ugyan közel áll hozzá, még talán meg is érinti, de nem vele történt meg.)

És szúrtam és szúrtam. Éreztem a szagát, a vére melegségét a kezemen, ami hideg lett. Egy idő után hideg lett. Egy idő után nem vett el több fájdalmat.

Aztán meghallottam. Ő kiáltott, a hangja… a hangja még mindig velem van… minden pillanatban, minden átkozott pillanatban…

-         Ne Nick! Neeeeeeeeeeeeeee!

Hogy fájt és égett, mintha a vállát ezer apró, éles robbanás szaggatta volna belülről. Érezte, ahogy végigáramlik a testén. De valami más sokkal jobban fájt. A szeme előtt a jelenet.

Öl. A nő, akit mindennél jobban szeretett, az az ember, aki visszaadta a saját „emberségét”, az, akinek az ártatlansága olyan volt, mint a Bajor Napja a legszebb tavaszon. Az, akinek a szeméből és a szívéből ugyanaz a tiszta ártatlanság sütött, ami visszaadta a saját elveszettnek hitt lelkét. A részeket, napról napra, pillanatról pillanatra, amelyeket még szinte gyerekként vesztett el. Minden halál után, mely az ő keze által történt. Minden tekintet után, mely az ő lövése, vagy szúrása után hunyt ki. Az a szív volt, az az ártatlan, néha gyermeki égkék tekintet, mely enyhet adott, mely gyógyítani tudott. Amely úgy tudta szeretni még a legmocskosabb rémálmoktól kísértett éjjeleken is, hogy nem maradt más választása, minthogy elhiggye neki, hogy igenis, szerethető, hogy gyönyörű, hogy akkor is, még akkor is, amikor a kezén érzi minden idegen élet mocskos bűzét, Nick még akkor is szereti. Amikor megjelent az életében, minden megváltoztatott. Nem. Nem tudta eltörölni, amit tett. Azt sosem lehet. De segített, együtt élni vele, segített nyugalmat és békét találni. Megmosta a kezeit, valahányszor sötét éjszakákon rémálmokból riadt fel és véresnek érezte. Olyan végtelen türelemmel mosta tisztára őket mindig! Olyan végtelen szeretettel és kölyök-ártatlansággal!

De az a tekintet most elveszni készült. Meghalni. És azt nem hagyhatta. Nem gondolkodott, csak felszakadt belőle, ösztönösen, olyan mélységből, amelyről még csak nem is tudott. És lendult előre, próbált, ellőtt, félig leszakított vállal is próbált felé menni, megakadályozni, hason csúszni, ha kell…

Én védtem őt… és ő védett engem. És mindketten megöltünk a másikban valamit. Ironikus. Olyan kibaszottul ironikus!

De az a kiáltás megállított. Aztán csend lett. Néma csend. Néztem az előttem heverő testet. Néztem, mit tettem. Néztem a kezeimet. A tőrt, melyen ott volt még a vér, kéken csöpögött le a tócsába, amiben térdeltem. Éreztem a szagát, a halál szagát. Aztán felnyitottam a sisakot, hogy talán én nézhessek először szembe egy Awalonnal.

Ez volt a legszörnyűbb. Az arca… ahogy a hosszú, ébenfekete haj keretezte azt az arcot… olyan fiatal volt, egy gyerek… egy gyereket öltem meg… egy fiatal, ártatlan életet vettem el! A vonásai gyönyörűek voltak… fiú létére, mint egy angyal. És meredt rám… nézett rám olyan kék szemekkel, mint a vére volt a kezemen… és a tekintet, ami ott ragadt, ahogy meghalt… csodálkozás… őszinte rácsodálkozás… nem tudom, mire.

Akkor éreztem, hogy fokozódik bennem a fájdalom… minden üres volt… még akkor is, ha tudtam, Nerys él… Ijesztő űr tátongott körülöttem… És fájt, irtózatosan fájt. És féltem, annyira féltem, rettegtem. Iszonyatosan féltem a haláltól.

Aztán éreztem, hogy valaki elhúz onnan… Nerys… a válla… de aztán ölelt… felemelt… és vitt… vonszolt magával… nem tudom, honnan volt ereje… nem tudom, hogy jutottunk el a hangárig, a hajóra. Csak Nerys karjaira emlékszem… erősen tartottak… nem engedtek egy pillanatra sem. Nerys akkor is ott volt mellettem, értem. Mindegy, hogy fájt.

 

A döbbent csend a kiáltás után úgy visszhangzott a folyosón, hogy beleszántotta a karmait mindenkibe. A folyosó végén vér volt, rengeteg vér, egészen beborította a térdelő gépészt.

Aztán mindenki láthatta, ahogy Kira megmozdul, és mászni kezd, sokáig csak a hasán kúszott, centiről centire, méterről méterre, irtózatos kínlódással vonszolva az ép kezével magát. Végül felemelkedett. Senki nem tudta hogyan, de felemelte a feleségét, aki nyilvánvalóan mély sokkban volt. Felemelte és vitte. Nem törődve a saját teljesen átlőtt vállával, mely vérzett, ömlött belőle a vér. Vonta magával. Az arcán eltorzult fájdalommal. Nem lehetett tudni, hogy a sérülése, vagy, amit Nick tett.

Ro tért magához előbb. Ő már tudta, ami a gépésszel történt, az megváltoztat mindent. De nem gondolt akkor arra, csak elhúzta a száját, rég nem látott ennyire mocskos munkát.

-         Indulás! – Kiáltotta el magát halkan, hogy kirázza a többieket a sokkból.

Worf ugrott is, talán még a kiáltás előtt. Segíteni akart a kapitányának, de Kira csak kikerülte valahogy a kezét. És tovább haladt. Egyenesen a hangár irányába.

Janeway, Tuvok és Tom is követték. Minden visszaállt tökéletesen összehangolt szökéssé, ahogy nem rég volt. Hiszen mindössze néhány pillanatra szakadt meg. És mindezt igazán csak ketten érezték a hét közül.

-         Abba! – Utasított Kira. Megtalálva hangot, rangot, tapasztalatot, mindent. Félretaszítva minden mást.

A hét lény gyorsan mozgott, és pillanatok alatt bent voltak a közepes Awalon cirkálóban. Innen már szabad útjuk volt. Tuvok irányított, mert az ő agya gyorsabban alkalmazkodott a neuroenergiás irányításhoz.

És hirtelen kijutottak. Kint voltak, kint a gyárból, és Janeway kiadta a parancsot a robbantásra. Még látták, ahogy hatalmas robbanás rázta meg az űrben feszülő vákuumot, és érezték is a gyenge rántást.

Aztán csend lett, előttük, mögöttük, körülöttük. A hajóban a legmélyebb.


Kathryn nézett hátra először, és amit látott összeszorította a mellkasát. Két nő volt hátul, az idegen hajó, idegen fémből készült padlóján. Az egyik térdelt, és véres volt ő is. A saját vére keveredett a felesége egyenruháját mindenhol átáztató kék, idegen vérrel. És tartotta őt, tartotta a testet, mely rázkódott, sírt, és nem sírt, és hallgatott és kiáltott. Sokkban volt. Kira csak tartotta, és ringatta, előre-hátra, előre-hátra. Nem lehetett látni a gépész égszínkék tekintetét, mert mélyen el volt rejtve Kira vállán, nyakában, ahogy csüngött rajta erőtlenül, a kezeit még így is, öntudatlanul, sokkban is, feltűnően távol tartva a feleségétől. Csak Kira szemeit lehetett látni egy pillanatra, ahogy kinyitotta. S aki beléjük nézett, megborzongott. Ott volt bennük az átélése mindannak, amit a felesége átélt, ott volt bennük a törés. A saját első gyilkossága mindössze tizenhárom évesen. Az első kardassziai, akit eltalált azon a rajtaütésen, az első, akinek elvette az életét egy háborúban, amit az otthonáért viselt.

Kathryn csak nézte, ahogy addigra már nézte mindenki. Worf, Ro, Tom, csak Tuvok nem láthatta.

Worf, ő látta, tudta, mi ez. Klingon volt, és ölt már ő is. Nem értette ugyan, hogy mi történik. De szerette és tisztelte a két barátját, elfogadva a fajaik közötti különbségeket. Ő harcos volt, az ő élete a csata volt, de élt annyit emberek között, élt annyit a felesége oldalán, hogy megtanulja, rájöjjön, hogyan kell együtt érezni. És most csak állt ott és megrendülten bámulta a két barátját.

Ro. Ő tudta milyen. Ő nagyon is jól tudta, milyen, amikor az ember először öl. Ő maga mindössze hét évesen ölt először. Tudta, és rögtön felismerte egy pár perce elkapott égkék villanásból. Nick Wesleynek ez volt az első. És bár ő és a Parancsnokhelyettes sosem jöttek ki egymással, de most szánta őt. Szánta mindazzal, amivel még képes volt érezni. Szánta, és nem csak őt, de Kirát is. A kapitányt, akit nem is ismert, de mégis összekötötte őket a múlt közös terhe. És csak elképzelni tudta, mit érezhet, ha valaki, aki olyan erős és annyi mindenen ment át, mint Kira Nerys, mint egy Ellenálló, egy terrorista, így térdel, és így vigyáz egy másik lényre. Ro-n fájdalom hasított át, hosszú-hosszú idő óta először, igazi fájdalom és megbánás. Bánta, hogy ő nem talált hasonlót. Bánta, hogy bezárkózott, és irigyelte mindazt, ami akkor a szeme elé tárult. Aztán, ahogy a pillanatnyi kitérő után visszatért a régi jó önmagába, már csak undorodott. Undorodott az újabb háborútól, undorodott önmagától is, és még annyi mindentől. Neki már csak erre tellett.

Tom, a jó öreg Tom. Hányszor buliztak együtt Nickkel a Voyageren, hányszor szedtek fel együtt holonőket, hányszor kajtattak együtt egy-egy addig becserkészetlen kollégájuk, társuk után! Kimondatlanul is, észrevétlenül is milyen erős volt a kapocs, amely azokban az időkben – s még most is – összekötötte őket. Ami csak abból alakult ki, hogy ők voltak a Voyager legénységének híresen a nők után legérdeklődőbb tagjai, ők voltak a legszabadosabb életűek. De hol vannak már azok az idők? Tom fejét bekötötték, már évek óta családos ember, egy gyönyörű kislánnyal. És nem rég Nick is megházasodott. És mégis, köztük még létezett és mindig létezni is fog ez a kötelék. A haverom, mondaná mindkettő. Az ivó cimborám. Együtt hajtottuk a nőket annak idején. Még Tom orrát is bevertem, amikor nem vigyázott magára, na meg a kezére, mondaná Nick. Ha bármelyikük is tudna beszélni. De nem tudott. Tom csak állt ott. És megszeppenten nézte, hogy az ő haverságnál nem túlterjedőbb barátsága, mennyivel is mélyebb volt valójában. És akkor rájött, hogy ő is sokkal mélyebb, mint hitte volna. És nem csak B’Elanna, az imádott felesége miatt, a szerelem miatt, amit érzett iránta, amely gyakran megijesztette. Mert már el sem gondolkodott, hová tűnt a jó öreg Tom Paris. Csak ott találta magát, ahogy egy igaz barát, igaz fájdalmát könnyezte. De nem értette, zavartan állt ott, és látta, hogy valami nagyon nehéz történt, valami, amitől Kira kapitány mindjárt kivérzik, de senki nem tesz semmit, senki nem kéri, hogy legalább engedje ellátni a sebét! Senki nem tesz semmit, csak áll ott és nézi, amint nem ereszti Nicket, aki ki tudja, miért van úgy, ahogy van. Mert hát az az Awalon végül is lelőtte a feleségét, hát akkor, most mi ez? Tom képtelen volt mit kezdeni a látvánnyal. Csak állt és fogalma sem volt, hogy mit tegyen.

És Nerys? Nerys csak térdelt és tartotta a testet, azt az ember nőt, akit szeretett. Érezte, hogyan hullámzik át rajta ez a szeretet. Hogyan hullámzik át rajta az ő első gyilkossága. Látta a kihunyó hüllő szemeket. Aztán hallotta a saját szavait, amit egyszer Nicknek mondott, arról, hogy mennyire fontos, arról, hogy a szőke gépész ártatlansága, és tisztasága adja vissza neki napról napra, amit régen elvesztett. És rettegett, rettegett, hogy elveszíti, és ez bár önző volt. De rettegett ezért, a feleségéért. Az ő gyönyörű lelkéért.

Aztán átviharzott rajta a felismerés, mennyire is szereti a társát, mennyire is fontos. Hogy szereti, most is szereti, ha lehet jobban. Hogy gyógyítani akar, hogy tartani akarja örökké. Hogy ki akarja törölni ezúttal ő a fájdalmat, vissza akarja adni ezúttal ő, amit a gépész elvesztett. És remélte, a paghja minden erejével imádkozott a Prófétákhoz, hogy ne csak ártatlansággal lehessen…

(Egy hatalmas sóhajtással bámult bele az újra üres poharába, aztán a combjára tette, végül felnézett)

Kijutottunk. Végül kijutottunk és hazaértünk. Nem emlékszem sokra. Nerysre, hogy tartott, aztán Bashirre, aki ellátott minket. Nerys vállát, és engem. Sokk. Azt mondta. És én úgy éreztem, hogy nem mond ki mindent.

Aztán hirtelen vége lett. Minden csak véget ért. Kiengedtek a Betegszobáról azzal, hogy a küldetések között járjak el tanácsadóhoz. Hát eljárok. Neryst is kiengedték. És aztán elkezdődött a neheze…

Ott volt mindig. Nem kérdezett, nem beszélt, nem mondta, hogy érti, vagy nem mondta, hogy tudja. Csak ott volt. Éjjel és nappal is. De én nem beszéltem. Mit is mondhattam volna? Én magam sem tudtam, mi történik velem. Dolgoztam. Csináltam a régi munkámat, Brower hagyta. Eltávon voltunk pedig. De nem akartam egyedül lenni vele, nem akartam beszélni, nem akartam gondolkodni. Nem akartam látni a szemeit. Nem akartam látni őt.

És nem is néztem rá többé. Hiába volt ott, és hiába aludtunk ugyanúgy egy ágyban, éltünk együtt, ettünk – diktált belém ételt. Nem néztem a szemébe többé.

(Egy mosoly játszott az ajkain, ahogy nézte a poharát. Mely mosoly keserű volt, tele önváddal, de volt benne egy árnyalatnyi melegség, szeretet, ahogy a feleségéről beszélt)

Azt hittem nem találok benne többé szerelmet, összetartozást. Azt hittem vád lesz benne, hogy a saját önvádam lesz benne. A lelkiismeret-furdalásom. Azt hittem, nem fog tudni többé szeretni, hogy is szerethetne egy gyilkost, aki megölt egy gyereket? Emlékeztem a szavaira, hogy az ártatlanságom, a szemeim adták vissza neki a lelkét. Emlékeztem mit mondott akkor, amikor azt hitte, meg fogok halni. És az alapján már nem maradt bennem semmi, amire szüksége volt. Többé nem voltam alkalmas gyógyítani, többé nem tudtam segíteni neki, nem tudtam megadni neki, amire szüksége volt. Nem hittem, hogy képes még szeretni, minden pillanatban rettegtem, hogy elhagy, hogy elmegy, hogy elhagyja a gyilkost.

Miközben ott élt bennem az arca annak a fiúnak. Ott kísértett, nézett rám, kérdezte, miért? Szinte esdekelve kérdezte, miért bántottál? Nézett rám a kék szemeivel és hol könyörgött, hol vádolt. Az éjjelek voltak a legrosszabbak. Álmodtam vele, újra és újra átélve minden döfést, minden szúrást. De nem volt rajta sisak, láttam a szemét közben, ahogy kioltottam az életét. Egy életet… Elvettem egy életet, melyet nem volt jogom… De Nerys ott volt éjjel is. Tartott, átsegített minden rémálmon, ahogy én szoktam, ha ő álmodik.

Én… én végignéztem, hogyan küzd meg a démonjaival, végig, mióta csak ismerem. De sosem hittem volna, hogy ilyen nehéz. Hogy tud együtt élni valamivel, ami ilyen átkozottul nehéz és így fáj? Hogy tud együtt élni sok-sok halállal, amikor egyel is ilyen nehéz? Néha ez járt a fejemben. De akkor még nem kérdeztem meg. Akkor még nem beszéltem hozzá.

Azt hittem sosem fogok többé. De aztán újra megváltozott minden. Véletlenül.

Nick éppen csendesen, és ami fontosabb volt, álomtalanul aludt. Nerys azonban nem tudott. Napok óta nézte a felesége szenvedését, napok óta nézte a szörnyű önvádat, a lelkiismerete hatalmas súlyát a valaha ragyogó égkék szemekben. És néha azt hitte, nem bírja tovább. Ő tudta legjobban mit jelent ölni. De azt nem, miért fordul el tőle egyre jobban és jobban a társa. Miért nem néz rá. Azt értette, hogy nem beszél. Ő sem tette évekig. De nem értette, miért nem néz rá, miért húzódik egyre távolabb.

Akkor csak állt, és nézte az alvó társát. Miután az utolsó rémálom után elaludt, muszáj volt kibújnia, muszáj volt távolabb menni, hogy gondolkodni tudjon, hogy lássa, és talán úgy megértse, mi történik. Hát most csak nézte, a hálószoba ajtóból, és észre sem vette, hogyan hullanak a könnyei. Nem vette észre, hogy hangosan is kimondja, suttogja a fejében kavargó gondolatokat.

„Mit csináljak? Próféták, mit csináljak? Hogyan segítsek? Mért nem néz rám?… Mért nem beszélsz velem? Hogyan segítsek, ha nem hagyod? Sq’wan… ez megöl engem is. Hogy látom, hogy mennyire fáj. Mért nem engedsz közel? Szeretlek… nem érzed, hogy segíteni akarok? Hogy együtt ezen is átmehetnénk? De így? Így esélyünk sincs Sq’wan… Nem kéne kimondanod sem, tudom, hogy nem tudod, csak ne zárnád el magad. Nem kéne beszélned, csak engednél közel, szavak nélkül. Próféták! Sosem hittem volna, hogy Nick egyszer majd nem tud beszélni! Nem talál szavakat! Segítsetek nekünk, szeretem őt, nem tudom elveszíteni…”

Felmelte a fejét, hogy csendes imába kezdjen, a nyelvén, a bajoriak gyönyörű nyelvén.

De akkor még nem látta, hogy egy megtört kék szempár mered rá, emelkedik fel, és nézi az arcát, a szemét, amit addig nem mert. Nem látta, hogy könnyek, hosszú ideje nem látott könnyek folynak le a felesége arcán, ahogy figyelte őt.

Aztán az ima abbamaradt, és Nerys ott találta magát az éjszakában egyedül, magányosan…

-         Nerys… - Hallotta meg hirtelen a hangot. Mely éber volt, túl éber.

Az ágy felé kapta a fejét, és szembe találta magát a társa szemeivel. Megkönnyebbülés mosta át, olyan rég nem néztek egyenest a szemébe, olyan rég nem függtek rajta, hogy kezdte feladni a reményt.

-         Sq’wan, aludj csak, itt vagyok… - Suttogta a fekvő felé, indulva vissza az őrhelyére, átölelni a feleségét, és vigyázni az álmát.

És Nick ezúttal viszonozta az ölelést, de nem tudott aludni, hirtelen beszélni akart, tudni akart. Felemelte a fejét, kutatott a félhomályban a társa arca után.

-         Még szeretsz? – Kérdezte vékonyan, nem merve, nem tudva beszélni a fiúról, a gyilkosságról, másról. Nem tudva beszélni a kérdésekről, amik még ennél is sokkal jobban rágták, ami szép lassan pusztították el belül. Ez olyan könnyű volt, ezt olyan könnyedén meg lehetett kérdezni.

Nerys egész testében megmerevedett, és egy pillanatra nem értette a kérdést, aztán valahol, a lénye legmélyén végül mégiscsak felfogta. Azonnal felült, és feljebb parancsolta a világítást a hálóban. Aztán Nick arcát fürkészte, mely félve, bizonytalanul, gyámoltalanul nézett fel rá. Rettegve a választól. Gyengéden a két keze közé fogta az arcát.

-         Hogy kérdezhetsz ilyet? – De a hangjában nem volt semmi más, mint feltétel nélküli szelíd szerelem. – Persze, hogy szeretlek Sq’wan. Ez nem változik, ezt nem képes megváltoztatni semmi. – Suttogta, szűken, nedvesen, hirtelen nem tudva hogyan mondja még. Hogy fejezze ki.

Nick pislogott, visszaküzdve feltörő könnyeket a lelkiismerete, az önvádja könnyeit.

-         De… de… én… - Kezdte, de nem merte, nem tudta befejezni a mondatot.

Nerys nem is hagyta, közelebb hajolt, hogy úgy nézzen egyenesen a megtört fényű égkék szemekbe.

-         Nem számít, mi történik, nem számít, mit hoznak a Próféták. Én szeretlek, mindenemmel. Érted, Sq’wan? Mindig.

Ettől végül valahogy eltört, leomlott, a falak, a pajzs, a távolság, hangos zokogással vált semmivé. És csak sírt, sírt, siratta a fiút, az angyalarcú fiút, akit megölt, siratta önmagát, és nyögött a súly alatt.

-         De… én… megöltem… - Mondta ki végül a tüdejéből hevesen kizúduló levegő segítségével. – gyilkos vagyok. Már nem vagyok ártatlan, már nem tudok segíteni neked. Nem tudlak meggyógyítani…

Nerys átölelte, úgy, mint a hajón hazafelé, ringatta lassan, előe hátra, előre hátra, amíg nem csillapodott kissé, hogy akkor újra kezébe vegye az arcát, és egyenesen a megtört szemeknek beszéljen.

-         Sq’wan, nekem csak te kellesz, az ártatlanságod nem vesztetted el, legalábbis nem, ahogy most te gondolod. Szeretlek, szükségem van rád. Ez akkor is tiszta, ha bármi történik. Nem tudlak elveszíteni. Nekem rád van szükségem. És a lelked nem lehet megölni, az most is ugyanolyan gyönyörű, pont azért, mert így fáj, mert így szenvedsz, mert te nem vagy gyilkos… Figyelj rám… fontos, hogy megértsd. Háború van. Emberek halnak meg, közülünk, őközülük. Ez nem a te hibád. Ez senkinek a hibája sem. A háború ilyen. Azt tetted, amit tehettél. Meg kell tanulnod együtt élni vele. Ez nem könnyű, nem is szabad annak lennie. De tovább kell lépned… - Aztán tartott egy kis szünetet, hogy figyelje a hatást, de valahol, a paghja legmélyén döbbenten, értetlenül bámulta a saját szavait és Nick reakcióját rájuk. Végül lerázva magát hozzá tette sokkal lágyabban. – De én itt vagyok és segítek. Sose kételkedj, mert ez nem változik. Szeretlek. Ez sosem változik. Érted?

Nick csak nézte a hatalmas, komoly mélybarna tekintetet és ott látta benne az igazságot, az őszinteséget és feltétlen szerelmet. Nyelt egyet nehezen, visszaküzdve minden mást.

-         De fáj… - Ismerte be. – Hogyan… hogyan lehet? – Kérdezte vékonyan, meg merve kérdezni először, merve segítséget kérni először.

Nerys kisimított egy kósza szőke tincset a sápadt homlokból, és megrázta a fejét.

-         Idővel, Sq’wan. Sok-sok idővel. – Suttogta, és megcsókolta a felesége homlokát.

Nick hálásan bújt a védő és óvó karok közé. Érezve minden kilót a vállán, melyből ezer- és ezer tonna érződött. De legalább most már tudta, hogy nincs egyedül, most már tudta, hogy lehet. Hogy egyszer majd véget ér ez is.

 

Akkor ott értettem meg igazán milyen is Nerys. Akkor ott értettem meg egy újabb dimenziót a szerelmünkből.

De azt is, hogy sosem tudok majd megszabadulni ettől teljesen. Csak együtt élni vele. Nerys azt mondta, hogy egy ideig csak rosszabb lesz, aztán lassan elkezd javulni. És utána napról napra könnyebbé válik. De nem lehet teljesen eltörölni. Sosem. Hiszek neki. És próbálok élni, együtt élni ezzel.

Próbálom elfogadni, hogy nem változtathatom meg. Egy ideig azt mondogattam magamnak, hogy odaadnék bármit, ha visszahozhatnám, az életem is, ez járt a fejemben mindig. Amíg egyszer kimondtam hangosan is. Akkor Nerys megütött. Először életemben. Sosem láttam még olyan dühösnek, és elkeseredettnek. Kiabált velem. Én pedig csak fogtam az arcomat, láttam, hogy mennyire fáj neki is, láttam, hogy jobban fájt neki, mint nekem. És azt hiszem, ez segített.

(Elmosolyodott, és mereven bámult bele egy kicsit a poharába, aztán felnézett újra)

Az a pofon volt talán, ami visszarázott az életbe, a világba. Az a pofon rádöbbentett, hogy nem állt meg minden, csak, mert nekem fáj. És főképp nem álltak meg az emberek, a barátaim körülöttem élni, szeretni, félteni. Rádöbbentem, hogy azzal, hogy egyhelyben forgok és dagonyázom az önvádban és tépem magam, azzal fájdalmat okozok mindenkinek, aki szeret.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy most kevésbé fáj, vagy ne bánnám ugyanúgy, talán jobban is. De tovább kell mennem. A háború folytatódik, az életem is. És el kell távolodnom. Ezek Nerys szavai. És igaza van. Tudom, hogy igaza van. Csak olyan nehéz megfogadni. Olyan nagyon nehéz. Pedig már csak két napom van az eltávból, és aztán újra ott leszek a Voyageren. Újra szolgálok, újra katona leszek, és újra kezdődik minden. És talán ez újra megtörténik egyszer. Én nem akarom ezt, én nem akarok ölni, soha, soha többé. De ez itt háború, bárhogy gyűlölöm is, bármilyen igazságtalan is. Én pedig katona vagyok, pont ugyanolyan, mint bárki más körülöttem, én sem vagyok különlegesebb, vagy más. Mindenki túltette magát az elsőn. Nekem is túl kell. Bármilyen nehéz is.

Nekem csak annyiból könnyebb, hogy ott van mellettem valaki, aki segíteni tud, aki ott tud lenni, amikor az a fiú visszatér és nem hagy aludni, amikor az önvád és a fájdalom belém mar. Nerys, ő képes segíteni, a lelke, mert legalább olyan gyönyörű a lelke, mint a szemei, mint a legszebb és legtisztább tavacska a Bajoron, Dakhur tartományban, a tavasz derekán.

(Akkor felnézett a képernyőről ki valahová és halványan elmosolyodott. Letette a poharát és kitárta a karjait. Nerys jött be…

-          Kész vagy? – Kérdezte lágyan, ahogy lehajolt, hogy megcsókolja, de aztán vissza is húzódott azonnal. – Mennyit ittál? – Kérdezte egy teljesen más hangszínnel.

Nick lehajtotta a fejét, és csak halkan mert válaszolni.

-          Nem tudom, sokat. De nem hat ez a szemét… - Tette hozzá és tényleg, teljesen józannak nézett ki, és érezte magát.

Nerys kivette a kezéből a poharat, aztán letette a kávézóasztalra.

-          Tudom, átprogramoztam a replikátort. – Felelte egyszerűen, aztán leült a felesége mellé, aki egy ideig hitetlenül meredt rá. Megfeledkezve még a futó naplófelvételről is.

-          Miért? – Kérdezte végül, rájőve, hogy a felesége nem fog válaszolni egy fel sem tett kérdésre.

Nerys felnézett rá, aztán szeretettel végigsimított az arcán, majd a szemöldökén.

-          Mert szeretlek. És mert mikor mondtad, hogy le akarod diktálni, gondoltam nem árt az óvatosság. – Elhúzta egy kicsit az orrát, mert bár szintohol nem volt a whiskyben, a szaga azért megmaradt. – És ezek szerint jól tettem. – Állapította meg. – Mostanra szintoholmérgezéssel feküdnél a Betegszobán.

Nick lehajtotta a fejét, és hirtelen komolyan elszégyellte magát. Már megint önző volt, és elhitte sokadszorra is a régi mesét, hogy a szintohol segít.

-          Sajnálom. – Motyogta, nem nézve fel.

Nerys csak átölelte és magához húzta. Sóhajtott egyet, de most már el merte hinni, hogy rendbe jöhet minden. El kellett hinnie.

-          Nem kell Sq’wan. – Simogatta meg a haját. – Na gyere. Nem fog ártani egy szónikus zuhany, mert szörnyű ez a szag. – Tette hozzá, nem sokat törődve holmi udvariassággal.

Nick felkapta a fejét, aztán csuklott egyet. Végül egy kissé gyámoltalanul követte a feleségét.

-          Nah azért nem kell gorombának lenni.

-          Néha használ. – Vetette még oda Nerys.

Aztán csend lett. A képernyőn csak az üresen maradt kanapét lehetett látni. Majd végül, sokára még egy hangot hallani.

-          Computer, személyes napló felvétel vége.)

 

-Prologue-

- Kira Nerys személyes napló 55672,4

Erre nem számítottam. Amikor először kérdezte, hogy szerintem mi a különbség gyilkos és gyilkos között, akkor azt hittem, hogy valami sokkal nagyobb baj van. Nem tudtam mit kezdeni ezzel. És jöttek még ilyenek. Egyik kérdés a másik után, és mire észrevettem, hogy hová tart, addigra lassan már nem maradt választásom sem.

Tegnap este még úgy álltam ott, és úgy imádkoztam a Prófétákhoz, hogy azt hittem, bele fog roppanni. Megölt egy másik lényt. És ebbe belehal. A Nick, akit ismertem, az én egyetlen, ártatlan Sq’wan-em. Az érzékenysége, az ártatlansága, a jósága és az embersége miatt. Ott, amikor láttam, hogyan belezi ki gyakorlatilag azt az Awalont, már tudtam. Igen, reméltem, hogy talán a Próféták megsegítenek és imádkoztam hozzájuk, de mélyen már tudtam. Olyasvalaki, mint Nick csak nem tud ölni, egy olyan ember, mint Nick belehal, ha ölni kényszerül.

Nem tudom, mi ütött belé! Nem tudom, mi járt a fejében! Nem tudom, hogy mit akart ezzel! Ráugrani egy Awalonra egy tőrrel?! A Prófétákra… Elmondta, hogyne mondta volna el. És mentséget jelent neki. Miattam, miattam ölt és ennek kellene a mentségnek lennie. Neki, most még az, éppen elég mentség. Meg a háború, meg az, hogy minden olyan hirtelen történt, meg az összes rossz, amit az Awalon tett!

Mintha nem is őt hallottam volna beszélni az éjjel! Mondta és mondta. Sírt, de, hogy miért azt nem tudom, mert olyan mentséghidat épített magának, ami még akár elégnek is tűnhetne. De láttam, milyen labilis… Hát segítettem neki…

(Egy pillanatra megállt, ahogy felnézett, egyenesen a képernyő legközepébe. Az arcán valami súlyos, undorodott maszk feszült, aztán ez is eltűnt, a mélybarna szemekben nehéz, sötét árny surrant keresztül)

Mennyi ideig tartott nekem is, hogy rájöjjek annak idején! És mennyire fájt, mikor rájöttem! Mennyire fáj még most is! Mióta egyszer véletlenül láttam, hogy még egy büdös kardassziai is érez, éppen úgy szeret, ahogyan én, azóta csak sokkal rosszabb.

(Egy egészen apró, alig-alig látható könnycsepp gördült le az arcán, ahogy ezt kimondta. De olyan gyorsan és olyan dühösen törölte le, hogy szinte nem is lehetett biztosan megmondani, tényleg létezett-e.)

Ma már nem tudom, hogy boldogultam egyszer nélküle… Mikor az ellenség hirtelen leölendő, megsemmisítendő masszából különálló, érző, lélegző lényekké változik. Amikor felnéz egy, már jóval a háború után, mikor azt hinné az ember, hogy már túl van mindenen. És megkérdezi, a saját családja halálának súlyával a vállain, hogy milyen lény képes kiadni egy ilyen parancsot.

(Az arca csak egy pillanatra torzult bele, aztán kisímult, mereven, kifejezéstelenül bámulva a semmibe, vagy talán egy emlékbe)

Hát… egy olyan lény, mint Damar, mint én, meg az Alapítók, és most az Awalon. Nicknek jó mentsége van, áll majd egy ideig az abból felépített híd. De meddig? És milyen utolsó kardassziai patkány vagyok én, hogy még segítem is, hogy nem tudom megóvni se attól, hogy összeomoljon, se attól, hogy felépítse! Nem tudom, mi lenne a helyes. Hazudni neki még tovább és felépíteni, pedig tudom, hogy össze fog omlani, rá fog omlani az egész és megöli. Vagy igazat mondani neki a kérdésre, mikor megkérdezi, hogy ugye én nem vagyok gyilkos Nerys?

(A gyönyörű bajori arc beletorzult egy pillanatra. Aztán kisimult újra. Csak a tekintete telt meg könnyekkel, csak a szemeiből ömlött valami megfoghatatlan rezgő kín)

A Prófétákra! Te nem érdemelted ezt Sq’wan! Neked sosem lett volna szabad fegyvert fogni! Nekem meg nem lett volna szabad kihajolni olyan messzire, sőt, eleve nem lett volna szabad fegyvert adnom a kezdebe! Se Parisébe!


(Sokáig hallgatott behunyt szemekkel, ahogy az önvád hullámai lecsendesültek. Régiek voltak már, mégha új indokkal is. Tudta ő már, hogy hogyan kell elcsitítani a szavukat. Aztán csak nézett, és nézett maga elé, amíg végül a gondolatai újra össze nem álltak.)

Milyen emberi voltál… Nem is értettem először, hogy mi húzott úgy feléd. Hogy miért bíztam úgy benned, még éjszaka is. Olyan könnyű volt hagyni, hogy mellettem maradj! A Prófétákra! Hogy lemosd a kezemről a rajta lévő vért! Sosem hittem volna, hogy valakiben így fogok bízni, Sq’wan! Hogy gyűlöltem régen az embereket, mikor a Megszállás után idetolták a pofájukat az Állomásra, hogy állítólag segítsenek. Olyan ártatlanok, olyan naívak voltak, nem tudtak semmit, de semmit! És gyűlöltem őket, még maradt bennem gyűlölet irántuk is. Aztán… aztán Sisko mindent megváltoztatott, a Kiválasztott, meg a Kapitány, egyszemélyben. Aztán jöttél te, és olyan emberi voltál, annyi emberség volt benned, egy nagyranőtt kölyök voltál, csöpögősen ártatlan. Na persze, nem egy szent, meg azért képes voltál érzéketlen és felületes is lenni… megjártad a Delta Quadránst, de nem tudtál te semmit, a tökéletes mintapéldánya a Föderáció burkán belül felnőtt naív embernek.

(Elmosolyodott kicsit, ahogy kinézett az ablakon, majd vissza a képernyőre. A tekintete távoli volt, halvány könnyebbséget hozott az emlékezés)

Nem tudom, hogy ez volt-e, vagy az, hogy nem ijedtél meg tőlem, még akkor sem, amikor először láttad, hogy nem minden olyan könnyű mellettem, mint ahogy az első látásra tűnt…

(Megállt, aztán elhúzta a száját, de ebben a gesztusban már csak fájdalom volt)

Lám, már annyit beszélek, mint Ő.

(Megrázta a fejét, ahogy a vállai megereszkedtek, rájuk ült a súly végül a teljes erejével)

Mit fog ez tenni vele? Egyszer majd rájön, az embersége, amivel engem gyógyított majd megmondja neki. Egyszer összeomlanak a mentségek, mindegy, hogy addig mennyit hazudok neki, hogy mennyire magasra építjük. Mi lesz akkor? Próféták, mi lesz akkor?


(Az ajkai lassan reszketni kezdtek, ahogy a szemeiben a lét és nem lét határán egyensúlyozó könnyek is)

Mit tegyek? Sohasem hazudott nekem, még akkor sem, amikor talán én magam is jobban örültem volna, ha hazudik. És én sem hazudtam még neki soha. De most csak nincs erőm. Háború van, talán túl sem éljük, talán, ha szerencséje lesz, úgy hal meg, hogy sosem tudja meg, mit tett. Hogy a mentségvárak elrejtik. Ha meg túléljük valahogy, talán, később, talán könnyebb lesz neki… A fenébe, dehogy lesz! Most már még magamnak is hazudok! Dehogy lesz könnyebb neki. Belehal. Ha nem is fizikailag, de a gyerek bele fog halni, az ártatlansága lesz az ár.

Néha úgy érzem, hogy csak egy kis hajszál kell, egy elszólás, és vége. Néha meg, mintha még évek állnának előtte. Évek, amikor még egész, még boldog tud lenni, még nem tudja.

A tanácsadó se ér semmit. Még az is a mentségeken dolgozik. Nem tudtam elhinni, amikor először beszéltem vele. Egy vulcáni… Mit tud ez Nickről, mit tud ez arról az emberről, akit egy héten egyszer fél óráig „kezel”? Persze, a háború…

(Sokáig hallgatott megint, amíg az arcáról lecsúszott a gunyoros grimasz. Sosem bízott a tanácsadókban, és ezen a Wesley parancsnokhelyettest kezelő tanácsadó csak tovább rontott)

De mindegy is talán. Mert nincs választás. Most nem omolhat össze. Talán a tanácsadónak igaza van. Meg Korennek. Meg a szívemnek… Én nem tudom összetörni a hidakat alatta. Én nem tudok nem hazudni neki. Most nem… Megölném vele, és az nem megy…

(Halkan, szinte csak osonva kezdtek leperegni az arcán az eddig tétovázó könnyek és most már sírt. Csendesen, nem feltűnően, de szívszaggató fájdalommal)

Szeretem, és csak imádkozni tudok a Prófétákhoz érte, hogy mégse az a Sq’wan legyen, aki három éve fekszik és kel mellettem, akit szeretek és imádok, aki viszont szeret, aki csak olyan átkozottul érzékeny ember, aki belehalna a lelkiismeretébe. Bár ki tudnám belőle törölni, bár meg tudná tagadni az emberségét egy életen át! Bár ne omlana össze soha az a nyomorult mentségvár! Óh, Próféták, mi lesz akkor, mi lesz, ha Sq’wan mindenre rájön?

(Az utolsó szavai már csak alig-alig hallható suttogás voltak. Aztán csend lett, súlyos, néma csend. Hallgatott minden, de a döntés, amellyel annyit kockáztatott, hogy még maga se látta át pontosan, de amelyen kívül nem volt számára más döntés, meghozattatott.  Szipogott egyet még halkan, aztán lehajtotta a fejét. Mikor felnézett, már nem volt az arcán más, mint fáradtság, egy nehéz küldetés utáni ólmos kimerültség. Meg egy kifejezés, amely hazudott mindenkinek, mikor azt mondta, „hát ezen is túl vagyunk, ezt is túléltük”.)

Computer, napló vége. Töröld a bejegyzést.