Amikor körös-körül minden lángol, és minden hideg, szenvedélyes, gépies gyilkolásból áll. Amikor még a személyiségek, a hétköznapok is porba hullanak. Egy szigetnyi emberség, egy csoportnyi érző, lélegző emberért. Ami az emberi lélek legmélyén húzódik, és ami az egyenruha alatt.

 

-Epilogue-

-         Csak úgy futottak, mint a selejtes targhok! – Nevetett B’Elanna, félig a barátjára, félig a férjére dőlve, inkább a nevetéstől, mint a meghúzódott lábától.

Wesley erre elmosolyodott, a szemével közben már a zsilip túloldalát fürkészve.

-         Vagy a kardassziai patkányok, amikor Nick nagytakarítást tartott… - Ment bele Tom félig nevetve ő is, félig aggódva nézegetve a felesége lábát.

-         Azért kaptunk mi is. – Szólt közbe végül a gépész is, lenézve ő is a hatalmasra dagadt lábra.

Amire egy félklingon és egy emberi tekintettel találta szemben magát, mindkettő kollektívan megforgatva.

-         Nah, ne csináld már! Te nem szoktál pesszimista lenni! – Jött egy harmadik hang mögüle.

-         Harry?! – Nézett hátra Tom és Wesley is egyszerre. – Azt hittem te egyenesen kisugároztál a hajóról. – Vigyorgott a Parancsnokhelyettes, elfelejtve az előző mogorva megjegyzését.

Kim hadnagy erre elpirult, mélyen, az újdonsült feleségére gondolva, aztán, ahogy nem csak a fejében, de a zsilip előtt is meglátta, már ugrott is, egy pillanatra megfeledkezve B’Elanna fájós lábáról.

-         Hé, Csillagflotta! Csak lassan, valaki itt sérült! – Kiabált utána Torres, de valójában nem haragudott, na és nem is volt olyan nagyon sérült.

-         Még jó, hogy te nyugodtabb vagy Nick. – Morogta az orra alatt Tom, akinek nem tetszett az ötlet, hogy egyedül cipelje a kissé hirtelen haragú feleségét a Betegszobára, miután a Voyager saját Gyengélkedője tele volt, és a fél rendszer egy balul bekapott találattól amúgy sem működött.

Nick azonban nem volt nyugodtabb, sőt, már ő is a zsilip környékét kémlelte, ahogy kiléptek, de az ő felesége nem volt sehol sem.

-         Na gyere Lanna, irány a Betegszoba. – Morogta, és igyekezett visszanyelni az emelkedő rettegést.

Azonban a hangja mindent elárult, amire két pár szem landolt rajta. És B’Elanna az ő vállán pihenő keze megszorította egy kicsit.

-         Biztos csak késik. – Próbálta halkan a sérült félklingon, igyekezve megnyugtatni a már sápadó barátját.

Azonban akkor odalépett hozzájuk egy fiatal, szinte még gyerek bajori tiszt, aki a Vezérlőben szokott dolgozni a Béta Műszak alatt, és az arcáról ítélve nem kissé volt ijedt, és megszeppent.

-         Elnézést, Uram… - Vágta azért vigyázzba magát Wesley előtt.

A Parancsnokhelyettes erre ránézett, s ahogy a fejét lehajtotta, hogy elkapja a fiatal nő szemeit, a haja a homlokába hullott. Így úgy nézett ki, mint egy Csillagflotta egyenruhába bújtatott kölyök, akinek még csak a félig takart arcvonásai sem árulták el a valódi korát, mely korántsem volt idősnek nevezhető.

-         Igen, Niran? – Kérdezte, azon tűnődve, hogy miért ijedt meg tőle annyira a kislány, sosem bántotta, még csak nem is szólt rá hangosabban. Már amennyi lehetősége volt, hiszen nem sokat tartózkodott az utóbbi időben az Állomáson, főleg mióta… De ez most mindegy is volt.

-         Brower hadnagy küldött, Uram. Hogy megkérdezzem, ha esetleg be tudna-e segíteni… - Kezdett a végére dadogni a fiatal közlegény, és egy pillanatra zavartan kapta a tekintetét a Betegszoba felé.

Nick figyelmét nem kerülte el az apró mozdulat, ami beindította benne a legmagasabb Vörös Riadót. Odakapta ő is a tekintetét, és bár minden normálisnak tűnt, csendesnek, mégsem tudott szabadulni a mellkasát vasmarokként szorító érzéstől. És nem is nézett vissza Niranra, így azt sem láthatta, hogy a kislány követte a tekintetét és elsápadt, valamint azt sem, hogy Torres és Paris is arra nézett már.

Végül Wesley visszanézett a bajorira.

-         Mindjárt megyek, csak elkísérem Torres parancsnokot…

-         Uram, Brower hadnagy azonnal kérte, Uram… - Dadogott most már tényleg a lány.

Ez volt az, amitől végleg elszabadult a pánik Nickben, és már nem volt képes visszafogni magát, rohanni kezdett, elsodorva a szerencsétlen bajorit az útjából, otthagyva B’Elannát, aki valójában képes volt a lábára állni, csak élvezte, ahogy a férje aggódóan forgolódott körülötte. És rohant, végig a Promenádon, le a lépcsőn, be a Betegszobára, egyenesen neki a csukott ajtónak.

Akkor állt csak meg, mikor rájött, hogy a Betegszoba egyik kórterme le van zárva, a többi üres. De nem volt ott senki, aztán észrevette a jelzést az ajtó fölött. Tízes szintű karantén.

Hallotta a vérének minden cseppjét lüktetni a halántékában, érezte a szívének minden dobbanását fájdalmasan ütődni a mellkasa belső falának. A saját lélegzetét fékevesztetten gyorsulni, minden egyes lélegzetvétel egyre rövidebb lett, ahogy a szünetek is közöttük. Aztán próbálta felülírni a kódot, de nem volt elég magas a rangja, és nem is tartozott hivatalosan az Állomás tisztjei közé.

Majd amikor már éppen megütni készült az ajtót, akkor érzett a vállán egy kezet, biztosan, nyugodtan. De ez nem az a kéz volt, ami el tudta volna törölni belőle a pánikot.

-         Nick nyugodj meg! – Jött Torres magához képest hihetetlenül lágy hangja.

-         Próbáltad hívni, mielőtt pánikba esnél? – Kérdezte Tom is, aki védően odaállt az előző bajori tiszt elé.

Nick megfordult, és fókusztalanul nézett a barátaira. Aztán a keze automatikusan emelkedett a komjelvénye felé.

-         Wesley Kirának. Válaszolj, kérlek… - Suttogta szinte, nem találva a hangját. Annyit félt már, annyit rettegett ettől a pillanattól, hogy nem volt képes uralkodni az elszabaduló reakciók felett. Nem volt képes józanul végiggondolni, hogy annyi más helyen lehet, annyi minden történhetett, csak egyszerűen elaludt, nem tudott elszabadulni a munkából, vagy bármi. De a válasz elmaradt. Hosszú, hosszú pillanatok teltek el úgy, hogy csak a vér lüktetését hallotta a halántékában a szívének fájdalmas dobbanásait. – Nerys… Nerys kérlek, válaszolj! – Kérte, nem, könyörgött már.

És akkor lépett ki az irodájából Dr. Bashir, aki meg is torpant azonnal, ahogy meglátta a kis csoportot állni a karantén alá helyezett terem előtt. Végül a halottsápadt Wesleyn állapodott meg a tekintete.

-         Áh, főnök. – Kezdte láthatóan zavarban. – Azt hittem Brower lecsapott magára. – Folytatta dadogással küzdve.

-         A kurvaéletbe, hát maga is, Doktor? – Kiabálta Nick előrelépve, alig-alig állva meg Bashir előtt. – Hol van Nerys? Mi történt vele? – Kérdezte, nem bírva lejjebb ereszteni a hangját.

Julian önkéntelenül is hátrált néhány lépést. Aztán igyekezett összeszedni a gondolatait.

-         Csak nyugodjon meg, kérem! – Kezdte, de félbe lett szakítva.

-         Nem nyugszom meg, amíg nem mondja meg, mi folyik! – Most már nem is akarta visszatartani magát, nem volt hozzá ereje. Hogy félt ettől a pillanattól! Az utóbbi időben még rémálmai is voltak, mióta…

-         Kérem, üljön le. – Próbálta megnyugtatni Julian, de rossz taktikát választott.

-         A rohadtéletbe Julian, csak mondja már! – Törtek fel most már könnyek is. Látta, érezte, hogy baj van. A lénye legmélyében sikoltott fel valami.

Két kéz ereszkedett a vállára, próbálva visszafogni, félve, hogy nekiugrik a doktornak. Aki sóhajtott egyet nehezen. Végül belekezdett.

-         Kira odabent van. – Megállt, várva, hogy a gépész tesz valamit, vagy közbevág, de Nick már csak állni tudott, és hallgatni. – Együtt még tizenhét emberrel. Egy ismeretlen vegyszerrel, valamilyen szerves vagy ahhoz hasonló tulajdonságú anyaggal kerültek kapcsolatba az előző küldetésen. Még nem tudjuk, hogy pontosan milyen hatásai lesznek, de megteszünk mindent, megteszek mindent, hogy megmentsem őket. – Fejezte be halkan.

Nick hátratántorodott, a szóra, megmenteni, csak a barátai tartották állva. Próbált kérdezni, keresni a kérdést, a szót, bármit, amivel válaszokat kaphat a benne dübörgő kérdésre.

-         Doktor… - Végül ennyit bírt kimondani.

De Julian értette, és nem akart hazudni, nem is tudott volna.

-         Nézze, a computer már dolgozik az analízisen. De eltarthat még napokig. És nem tudom, hogy van-e annyi idejük. – Mondta halkan, de a fejét, bármennyire akarta is, nem hajtotta le. Állta az agóniában fürdő égkék szemek látványát.

-         Látni akarom, doktor! – Jött a válasz, árnyalatnyi hezitálás nélkül. És benne volt a halottian kongó hangban, hogy nem érdekli a tízes szintű karantén, nem érdekli, miért van érvényben, nem érdekli, hogy fertőző-e, vagy sem…

Dr. Bashir sóhajtott, próbálva megtalálni a megfelelő szavakat, tanulmányozva a Betegszoba padlóját.

-         Nézze, én nem javaslom… - Kezdte, de nem volt esélye befejezni.

-         Engem nem érdekel, mit javasol, doktor! LÁTNI AKAROM! – Kiabálta egyenest az orvos arcába.

Julian megrezzent, de állta az üvöltést.

-         Rendben. – Egyezett bele végül, de nem hagyott esélyt a közbevágásra, vagy berohanásra. – De csak nézheti, nem érhet hozzá semmiképp. Megértette? – Kérdezte a legjobb, legszigorúbb hangján.

Nick arcából még több vér zuhant ki. És kezdett szörnyű érzése lenni, még szörnyűbb, mint addig volt.

-         Doktor… - Kezdte, de ezúttal az orvos vágott közbe.

-         Nézze… - Vett egy mély levegőt. – Ez egy kőolajhoz nagyon hasonló külső tulajdonságú folyadék. Ha érintkezésbe kerül, vagy a szerrel, vagy egy fertőzöttel, akkor maga is veszélybe kerül. Ért engem? Kérem, kérem, ne… - Akadt el, hirtelen nem akarva kimondani, ami következett. Végül megadta magát. – Kérem, Kira sem akarná, hogy ezt tegye. – Mondta végül biztonságosan, de a hangjában benne volt minden.

Nick megfordult, egy szempillantás alatt termett az ajtónál, ami még mielőtt bárki reagálhatott volna, már nyitva is volt. Nem felejtette el a műszaki tudását. Aztán belépett. Áthaladt az orvosi erőtéren, majd még egyen, mely előírás volt minden karantén helyiségben. Végül fertőtlenítő sugár pásztázta végig. És bent volt.

Halotti csendben, csak a műszerek halk hangjai hallatszottak, csak az alvók, vagy eszméletlenek lélegzete. Tizennyolc lény feküdt sorban, bioágyak során, egy nővér kapta fel a fejét, aztán, miután látta ki az, vissza is tért a munkájához. Rég óta dolgozott az Állomáson Dr. Bashirrel, rég óta volt nővér a Betegszobán, és így tudta, hogy Wesley parancsnokhelyettes jönni fog, csak idő kérdése volt. Meg sem lepődött.

Párás, agóniában fürdő égkék szemek pásztázták végig az ágyakat, sorban egymás után, hogy végül a sarokban megtalálja a feleségét. Aki sosem látszott még ilyen törékenynek, ilyen borzalmasan nyugodtnak és békésnek. Ahogy közelebb lépett meglátta az arcának egy kis részét, és a bal kézfejét borító sűrű, fényes, ébenfekete anyagot. Megtorpant, és nézte, a szoba csendjét felkavarta a tüdejéből felszakadó zokogás. Rá akart borulni, és ölelni, és soha nem engedni el többé. Csókolni a bágyadt, sápadt ajkakat, végigcsókolni az orrát, letörölni róla a fekete anyagot, letörölni róla minden mocskot. Már mozdult volna, mikor idegen karok ölelték át, próbálva vigaszt, álbiztonságot nyújtani. A nővér tartotta csak vissza, emelte, támasztotta az önmagát megadni készülő testét. És most már szabadon zokogott, szívet tépő, fájdalmas rohamokban, melyek között próbált beszélni.

-         Nerys… miért, miért pont te… Nerys… Kedves… ne hagyj itt… csak ne hagyj itt… kérlek… kérlek… könyörgök neked… Nerys… Sq’wan… - Törtek fel belőle a szavak, miközben próbált elbújni a nővér vállain, próbált elmenekülni mindez elől.

A középkorú asszony, csak tartotta halkan, suttogott vigasztaló szavakat a gépész fülébe, simogatta a szőke tincseket, ringatva, mint egy gyereket.

Sokára, nagyon sokára a könnyek elmúltak, és egy vágy, egy éles szükség ülepedett le. Tudni, tudni akarta, mi történt, ki tette ezt, hogyan.

-         Mi történt? – Nézett rá a nővérre, a hangja reszelős volt, felismerhetetlen.

-         Tessék. – Adott a kezébe a bajori asszony egy nagy alakú rögzítőt, és bólintott, szinte, mint egy anya a gyermekének. – Itt hagyhatom? Nem fog semmi bolondságot csinálni? – Kérdezte, ránézve az eszméletlen Kapitányra, majd vissza a gépészre.

Nick fókusztalanul bámult a nővérre. Majd ahogy a remény kezdett éledezni a mellkasában, bólintott.

-         Nerys erős, túléli. – Motyogta kicsit gyámoltalanul, valóban, mint egy gyerek.

A nővér bólintott és árnyalatnyit elmosolyodott.

-         Jól van, Parancsnok, mikor utoljára magánál volt, azt kérte, hogy ne engedjük magát ide. Nem akarja, hogy maga is megfertőződjön. – Mondta még, aztán, ahogy új könnyeket látott gyűlni az égkék szemekben, felnyúlt és puhán letörölte. – Kérem, hallgasson rá. Nagyon félti magát, kérem, hallgasson rá. – Kérte még halkan, és miután a gépész bólintott, visszatért a munkájához.

Nick leült, és sokáig nézte a felesége olyan kicsinek és törékenynek tűnő alakját, aztán lehajtotta a fejét, és olvasni kezdte a Defiant naplóját.

 

-I-

Kapitányi Napló, USS Defiant, Csillagidő 55810,9

8-as fokozattal tartunk az ellenséges célpont felé. Még két óra és tizenöt perc, és elérjük a Bólián szektor 3. bolygóját, melyen a hírszerzés szerint egy titkos Awalon fegyverraktár van. A feladatunk ennek a megsemmisítése. Amit nehezít, hogy gyakorlatilag nem tudunk ennél többet, és az érzékelők sem fognak semmit a bolygó felszínéről. A légkör összetétele eltér egy átlagos M-típusú bolygótól, amiből arra lehet következtetni, hogy a fegyverraktáron kívül más idegen létesítmény is üzemel ott, ami szennyezi a légkört. De a pontos összetevőket még nem tudtuk megállapítani. Azonban Brower és Dax már dolgozik rajta.

Kapitányi napló vége.

Kira felnézett, ahogy befejezte a naplóbejegyzést, és körbehordozta a tekintetét a Hídon. Egy újabb küldetésen volt, egy újabb feladat, mely ezúttal sokkal inkább emlékeztette a réges réginek tűnő gyermek és kamasz éveire. Amikor még kardassziaiakat üldöztek, lövöldöztek, vadásztak le, próbálva visszafoglalni, felszabadítani az otthonukat.

Most pedig Awalon fegyverraktárakat, gyárakat robbantgatnak, próbálnak megsemmisíteni, hogy visszafoglalják az otthonaikat. A feladat közel állt hozzá, nem különbözött a lényeg sokban se a Kardassziai Megszállástól, se a Dominium háborútól.

Végül ott állt, a transzporterdobogón, miután Dax és Brower képesek voltak átlátni a bolygót védő árnyékolómezőn, és várt a sugárra, csakúgy, mint a Transzporterszobát betöltő csapata is. Harminc ember, válogatott Föderációs és Bajori tisztek. A legjobbak. Mert nem lehetett bombát transzportálni a létesítménybe, nem lehetett kilőni, vagy bármit, ami távolról hat. A védelmi rendszer kizárt mindenféle szervetlen transzportot. Brower és Dax még a biomasszát is nehezen tudta átjuttatni a védelmi rácson, de ez volt az egyetlen esélyük. Hát akkor hagyományosan csinálták. Mindössze csak egy-egy kettes típusú kézi frézer fért át velük. Semmi más.

Egy bólintás és az első transzport megkezdődött, lesugározva az első csoportot a transzporter pontra, mintegy két kilométerre a célobjektumtól.

Kira az első öt emberrel együtt materializálódott a fák által takart transzporter ponton, és azonnal érezte, hogy a lába belesüllyed valamibe, sőt, meg is kellett kapaszkodnia az egyik fában, hogy megtartsa az egyensúlyát.

-         A fenébe… - Morogta, ahogy körbenézett, majd a kezére, amin ismeretlen, de nem valami bizalomgerjesztő, vagy éppen gusztusos anyag fénylett. – Undorító. – Morgott tovább magában, próbálva elég halkan, hogy az emberei ne hallják meg. Nem tesz jót a morálnak. – Vigyázzanak, valami idegen anyag van itt mindenfelé, jobb, ha nem nyúlnak bele. – Kiáltott aztán halkan, hogy az embereit elérje, de esetleges járőrök azért ne hallják meg.

-         Igen, Asszonyom. – Jött mindenfelől halkan.

Kira gyorsan körülnézett, és várt, amíg mindenki leért. Harminc ember, és a két kilométerre lévő célpont. A feladat egyszerű volt, elérni, kitalálni, hogyan robbantsák fel, felrobbantani és visszajutni a Defiantra.

Amikor aztán mindenki leért, és köré gyűlt, a trikorderével a kezében kezdte a tervét.

-         Tehát… három csoportra oszlunk, és három felől megyünk be. Van minden csoportnak fél órája, hogy bejusson… itt… itt és itt. Alek, Obel és én leszünk a három csoport élén. Itt… - Mutatott a porban szépen alakuló vázlatra, körülbelül ötszáz méterrel a célobjektum előtt, még a facsoportokat jelző körökön belül. – válunk szét. Őrök várhatóak szinte mindenhonnan, de nem akarok egyetlen hangot sem, értették? – Nézett fel, aztán hordozta körbe a szemét, ami villogott, még a fák takarta félhomályban is, mint egy ragadozóé. – Mikor mindenki elfoglalta a helyét a három oldalon, elküldik a jelet, ami ha körbért betörünk. Egyszerre. Azt akarom, hogy a lehető legkevesebb legyen a veszteség és a hang. Világos? – Újra körülnézett megvárva a bólintásokat, és az ’Igenis Asszonyom’-okat. – Amelyik csoport előbb talál valamit, aminek elég ereje van robbanni, az megoldja, elhelyezi, aztán beállítja egy percre. És jelez a Defiantnak, ami felvesz minket. Értették? – Kérdezett rá még egyszer, aztán újra körbehordozta a tekintetét, megállva minden egyes szempárban, adva erőt és energiát, bátorságot és hitet. – Van kérdés? – Kérdezte még utoljára, de mikor senki nem jelentkezett, felegyenesedett. – Akkor indulás!

A harminc lény hangtalanul vált három csoportra, a három vezető mögött, és elindult ugyanolyan nesztelenül, egyetlen apró reccsenés nélkül a halálos küldetésre. Vagy nekik, vagy az ellenségnek. Vagy mindkettőnek.

 

Wesley parancsnokhelyettes felnézett, ahogy meghallott egy apró szabálytalanságot a felesége lélegzetében, és közelebb hajolt. Vigyázva, hogy a parancs szerint ne érjen hozzá. Figyelte az arcát, a szemeit, melyek be voltak hunyva, a vonásokat, melyek régen látottan kisimultak és békések voltak. Könnyek kezdtek lefolyni újra, megállíthatatlanul, ahogy hirtelen újabb adag fájdalom hasított át rajta, megrázva mindenét, belopózva a legelrejtettebb zugába is a testének és lelkének. Hogy rettegett ettől! És bár nem ismerte el még magának sem, de készült rá. Titokban, önkéntelenül, küzdve ellene, de elképzelte milyen lesz, ha eljön a pillanat, mikor elszakítja őket a háború, mikor valamelyiküknek végül távoznia kell. És most itt volt előtte, de úgy érezte nem képes elviselni. Meg akarta érinteni, hozzábújni, letörölni a mocskot róla, elkapni. Vele menni, tartson bárhová is. Fel akarta kapni, és megfürdetni, vele fürödni, ahogy annyiszor tették, régi, még békétől fénylő estéken, mikor fáradtan tértek haza, mikor az Állomáson még abból állt az élet, hogy fontoskodó teherhajó-kapitányokkal kellett veszekednie, neki meg el-elromló hybrid rendszereket kellett javítania. És akkor, esténként néha együtt fürödtek, hol szenvedélytől fűtve, hol csak heverve egymás karjaiban, szeretetteli puhasággal mosva egymást. Most erre vágyott, még ha az elméje tudta is, hogy ha megérinti, akkor ő is nagy veszélybe kerül, talán még meg is hal, akkor is akarta, akkor is… Szeretkezni akart Nerysszel, még egyszer, utoljára, elveszni a mámorittas extázisban, mint régen, mikor legutoljára volt otthon, vagy a kapcsolatuk elején, vagy a nászéjszakájukon, vagy bármikor. Csak érinteni akarta, csókolni. Szeretni. De csak ült ott, már hátradőlt, ahogy a felesége lélegzete megnyugodott, a vállai egyenesen, szinte pattanásig kihúzva feszültek neki a szürke vállsávnak, mely arany egyenruhapólót takart. És tudta, nem fogja megérinteni. Azt is tudta, miért. Mert még ott pislákolt a remény a lelkében, mélyen, a leginkább rettegéssel teli zugban. De érezte azt is, ha kialszik, akkor ő elveszett, akkor az elképzelhetetlenül törékeny, és ingatag lábakon álló egyensúlya összetörik, és ő elveszít mindent.

Furcsán tisztán látott, ahogy nézte az olyannyira szeretett arcot, próbálva nem a fényes ébenfekete foltot figyelni, hanem Nerys gyönyörű arcát. Minden olyan világos volt. És majdnem, majdnem nyugodt volt, hiszen már döntött, valahol mélyen, a lénye alapjainál megszületett egy döntés, amely olyan egyszerűvé és szimplává tett mindent.

Hátrébb dőlt egy kicsit. A hosszú lábai most ott pihentek talpon maga előtt, szinte ugyanúgy ült, ahogy időtlen időkkel azelőtt, mikor még béke volt, mikor ők minden csütörtökön a barátaikkal néhány óráig civilek lehettek. Hol Quarknál, hol Fontainnél, hol máshol. Az izmai lazulni kezdtek, a fájdalom maradt csak, ahogy újabb és újabb hullámokban áramlott benne, már a vére helyett, a boldogság helyett, az élet helyett.

 

Erőltetett tempóban haladtak, de oly nesztelenül, mintha a lábuk, a csizmáik nem is érintették volna a földet. Egy ág nem reccsent, egy állat nem ijedt fel, már ha volt egyáltalán az erdőben, mert az olyan csendes volt, mintha egy baktérium, nem sok, annyi nem élt volna benne. A Kapitány szorította a fegyverét, nem, mert félt volna, vagy bármi más okból, csak, mert megszokta. Így nehezebb volt kiverni belőle, ha hirtelen rátámadnának. Nagyjából tizenhárom volt, mikor egyszer majdnem meghalt, mert kiejtette a kezéből a disruptort, azóta szinte ösztönné vált, hogy teljes erőből szorította, valahányszor fegyver került a kezébe.

A csapata már egyedül haladt, maguk mögött hagyva a másik kettőt, ahogy elváltak az útjaik. Meleg volt, szörnyen meleg, egy M-típusú bolygó északi kontinenséhez képest. Izzadt, és bár le akarta venni az egyenruha felsőjét nem tehette, nem hagyhatott hátra jelet, de nem cipelhette a kezében sem, vagy a derekán, hát hagyta. Csak a kezével törölte le időnként a homlokáról a verejtéket. Amíg véletlenül a bal kezét nem használta végül, amitől az arcán maradt egy kevés a transzportáláskor felfedezett folyadékból.

-         Bejar… - Jött a szitok, fogak között, és nem elsősorban, mert undorító volt, hanem, mert kezdte érezni a bal kézfején, hogy a fekete, olajszerű folyadék bizony mar. Nem nagyon, de épp elég volt, hogy kényelmetlen legyen.

Hátra nézett a csapatára, gyorsan szemügyre véve, van-e bárki más, akinek sikerült belelépnie, vagy nyúlnia az ismeretlen szerbe, és mikor talált néhányon foltokat, felemelte a kezét, hogy megállj-t parancsoljon. Előhúzta a trikordert és végigfuttatta a bal keze fölött. Az eszköz azonban nem tudta azonosítani se a szert, se az összetevőit, ami nem először fordult elő az elmúlt időkben, mióta az Awalonnal háborúban álltak, keserű tapasztalatok árán kellett rájönniük, hogy bizony vannak olyan dolgok, amiket a Föderáció tekintélyes, sőt félelmetesen hatalmas adatbázisa sem ismer. Nyelt egyet, ahogy lekérdezte a trikordertől, mennyire veszélyes bajori, vagy emberi szervezetre, de a válasz annyi volt csak: ismeretlen.

Azonban az akciót folytatni kellett. Két gyors kézjel, és az emberei tudták, vigyázzanak a még mindig lépten-nyomon ott lévő sűrű, fekete folyadékkal. Majd még egy, és újra úton voltak. Erőltetett menetben, nesztelenül.

 

Nick felnézett, ahogy lépteket hallott a háta mögül, hogy szembe találja magát Dr. Bashir sziruposan együtt érző ábrázatával, melyről lerítt, hogy valószínűleg napok óta nem aludt.

-         Főnök, nem ért hozzá, ugye? – Volt az első kérdés, amire Wesley csak megforgatta a szemeit, bár erőtlenül.

-         Hogy van, doktor? – Kérdezte, visszanézve a feleségére.

Julian közelebb lépett, és végigfuttatott egy általános szkennt, aztán, ahogy becsukta a trikorderét, a gépészhez fordult.

-         Most stabil az állapota. De a vegyszer kezdi elfoglalni a testének minden részét. Sejtszinten áramlik be és tömíti el a pórusokat. És bár nő a véroxigén szintje, mégsem kap elég oxigént. – Felelte brutálisan őszintén.

Nick csak nézett fel rá, és érezte, hogyan áramlik ki a vér az arcából, mely már sokkal inkább volt fájdalom, mint vörös és meleg vér.

-         Azt mondja… - Hunyta be a szemét, és próbált nyelni. – Azt mondja, fuldoklik? – Kérdezte meg végül, és ő maga is úgy érezte, nem tud lélegezni.

Julian ránézett először Kirára, majd Wesleyre.

-         Igen. Gyakorlatilag igen. – Felelte, és lehajtotta a fejét. Nem tudta, mi mást mondhatna, vagy tehetne, nem bírta elviselni az égkék szemekből áramló jeges agóniát.

-         Mennyi ideje van? – Kérdezte végül, maga sem tudva, honnan volt ereje kimondani a végzetes szavakat.

A doktor a vállára tette a kezét, és a meleg barna szemeiben valódi remény csillogott.

-         A computer dolgozik, és ha megvan az összetétel, már létre lehet hozni valamit, ami semlegesíti. Csak ki kell bírnia addig. – Tért ki kissé, nem merve elmondani, hogy bizony, ami hátra van Kirának, és a várható ellenszer elkészülte közötti idő-különbség negatív.

Nick azonban nem volt bolond, és ismerte annyira az orvost, hogy le tudja olvasni az arcáról.

-         Mennyi, doktor? – Kérdezte újra, szüksége volt rá, hogy hallja, talán érezte, hogy erőt ad a bizonyosság.

-         Még ötven óra, és meglesz a semlegesítő szer. – Felelte, és próbálta nem kimondani, amit a gépész tudni akart.

Nick felállt és veszélyesen közel lépett, aztán úgy döntött, kimondja ő, az orvos helyett.

-         Nerysnek nincs annyi, igaz, Julian? – Kérdezte, de nem várt választ, mert az ott volt az orvos arcán.

Bashir bólintott. Aztán egyszerűen csak nem bírta nézni a fájdalmas zölddé vált szemeket. Melyek oly ritkán változtattak csak színt, csak olyankor, mikor valami nagyon fájt. Ezzel együtt csak kétszer látta zöldnek a doktor.

-         De Kira erős. Harcolni fog. Hiszen maga tudja a legjobban. Nem szabad feladni a reményt. – Próbálta, de ezek csak szavak voltak. Nick számára ez csak kongó semmi volt.

Lenézett a felesége sziluettjére az ágyon, és nem tűnt erősnek, nem tűnt olyannak, mint egy kemény élet során megedződött hihetetlenül erős nő. Gyengének nézett ki, erőtlennek. És az volt az a pillanat, amikor a gépész-agy bekapcsolt, mert Nické, a nőé, az érző lényé, túlterhelődött, és ha csak egy pillanatig is tovább működik, akkor lekapcsolt volna, kisült volna, meghalt volna. És eljutott a gépész-elme tudatába a szó: computer. Azon, attól függ minden, és, mint egy gyermek, egy nem túl intelligens gyermek rakta össze, én gépész vagyok, és én computerekkel foglalkozom, és kell a gyorsabb computer. Tehát én meg tudom próbálni. Meg kell csinálnom!

Az égkék szemek visszanyerték a színüket. Aztán visszatért a rang, az intelligencia, a ’Flotta tiszt, mint tökéletes pajzs.

-         Ki tudok még menni? – Kérdezte, a hangja tökéletesen semleges volt. Az arca, mint egy tisztté, aki küldetésen van.

Julian pislogott, és önkéntelenül is megkönnyebbülés hullámzott végig rajta. Akarta kérni ezt, de nem tudta, hogyan tegye, hogyan szakítsa el a haldokló felesége mellől.

-         Igen. – Bólintott határozottan. – Ha nem ért hozzá. – Bizonytalanodott is el azonnal.

Wesley csak megrázta a fejét. Aztán visszanézett Nerysre. Végül elszakította a szemét és elfordult.

-         Rendben, hol van Brower és a többiek? – Kérdezte, már kifelé menet, a hozzá csatlakozó orvostól.

Egy újabb hullám megkönnyebbülés hullámzott át rajta, de ezúttal elérte a hangját is.

-         Az előadóban. Mindenki ezen dolgozik. Próbálják növelni a sebességet.

Wesley parancsnokhelyettes még hallotta, aztán átmenve a fertőtlenítőn, a dupla erőtéren már kint is volt. Az agya már semmi máson nem dolgozott, mint a computer sebesség-növelésének lehetséges útjain. Elkeseredetten és eltökéltebben, mint valaha. Életért dolgozott, de nem a sajátjáért. Tizennyolc életért, köztük a lelke másik feléért. Tudta, hogy megcsinálja. Muszáj volt.

 

-II-

Iszonytató, nyaktörő sebességgel száguldottak a fejében a gondolatok. Nem törődött vele, még csak nem is érezte a fejében lüktető, dübörgő fájdalmat. Nem koncentrált semmi másra, minthogy, hogyan lehetne minden csepp energiát, és még annál is többet irányítani a computermagba. Hogy lehet sebességet növelni stabilan, egy olyan Állomás computerében, mely háromféle technikából van összetákolva. És tudta, minden csepp energiára szükségük lesz. Ha mindent átirányítanak, kivéve a létfenntartó rendszereket, akkor is kevés. Erre elég volt egyetlen pillanat, hogy rájöjjön. Mert neki akkor minden kevés volt. Egy újabb pillanattal később, már azon gondolkozott, hogy lehetne összekötni a dokkoló hajók computereit az Állomáséval. És rájött. Egyetlen pillanattal később már tudta, lehetséges. Csak elég sok ember kell, aki ezen dolgozik. Neki csak meg kell győznie Daxot.

-         Wesley Daxnak. – Ütötte meg a komjelvényét.

-         Itt Dax. – Jött a válasz azonnal.

A gépész hirtelen elbizonytalanodott, nem tudva, mit is mondjon, hogyan kérje.

-         Útban vagyok a gépészeti előadó felé, oda tudnál jönni? – Kérdezte aztán, hirtelen eldöntve, hogy személyesen jobb lesz.

Egy apró szünet következett, aztán jött a válasz.

-         Na végre Nick. Már itt vagyok. Örülök, hogy észhez tértél.

Aztán választ sem várva az apró kattanás, ami jelezte, hogy a Parancsnok elzárta a komcsatornát.

Wesley pislogott néhányat, ahogy a jellegzetes Daxos mondat elérte az agyát. És akkor érezte először, hogy ha kicsit is, de fényesebb az a lángocska a lénye legmélyén.

Újra emelkedett a keze a komjelvénye felé, ahogy kilépett a turbóliftből, és egyenesen a gépészeti előadó felé vette az irányt.

-         Wesley Janeway kapitánynak. – Mondta, ahogy készült befordulni az ajtón.

-         Itt Janeway. – Jött a válasz, de furcsa kettősséggel.

Ahogy az ajtó bezárult mögötte, már tudta, miért. Ott volt ő is, a régi gépészcsapata is, nem csak az Alfa Team, de a többiek. Ott volt Dax, Worf, a Voyager OSH-ja. B’Elanna Torres parancsnokhelyettes, Paris hadnagy, mindenki. Aki csak tudhatott egy kicsit is segíteni az ott volt. Ahogy megtorpant, rájött, hogy már csak ő hiányzott.

Zavartan nézett körül, és már majdnem feltört belőle a magánember, a civil, akinek a felesége a Betegszobán fekszik és haldoklik, de az utolsó pillanatban még visszaszorította, tudva nagyon jól, hogy csak úgy tud dolgozni, ha száz százalékig gépész módban marad.

-         Kellenek a jelenleg az Állomásnál dokkoló hajók computerei. – Lépett közelebb, átsétálva a terem végébe a kijelzőig, egy pillanatra még megtorpanva, ahogy meglátta az üresen hagyott asztalfőt. Ami emlékeztette őt, hogy bizony az asztalfő, ha nem is ez, de Kiráé kellene, hogy legyen… Kegyetlenül taszította vissza az újra feltörni készülő civilt, hirtelen szánalmasan gyengének érezve magát, és tovább lépett. – Kell minden hajónak a computere. – Jelentette ki még egyszer, hidegen, semlegesen, hatékonyan. Egészen úgy, ahogy Hétkilenced tette volna, ha ott lehetett volna.

Brower lépett mellé, és töltötte fel a képernyőre a vázlatot, erre ők is gondoltak, bár engedélyek még nem voltak, és nem is tudták még pontosan, hogy egyeztessék össze a sokféle hajó rendszereit.

-         Erre mi is gondoltunk, nézze, főnök. – Használta a titulust, melyet még régen szokott meg, amikor még Wesley volt a főgépész itt. És már nem érdekelte, hogy ezentúl őt hívják így. Neki Nicole Wesley mindig főnök marad. Főleg, ha így állt ott előtte, erőt, eltökéltséget és nyers fájdalmat sugározva magából. – De még össze kell egyeztetni a rendszereket és kellenek még engedélyek is.

Az utolsóra Wesley elsápadt, és harag emelkedett olyan erővel, amit nem tudott megállítani, a többiek felé fordult. A kollégái, bajtársai, a barátai felé.

-         Mi az, hogy engedélyek?! Nincsenek engedélyek?! – Kiabálta, rátámaszkodva az üres szék támlájára. – A rohadtéletbe! Tizennyolc hős életéről van szó! Tizennyolc életről! Ki az, aki nem engedte meg!? – Aztán hirtelen elhallgatott. És hitetlenül nézett Kathryn Janewayre. Az egyik legközelebbi barátja, kapitánya. Az az ember, akire bármit rábízna, az életét is.

Janeway megrázta a fejét, aztán odalépett.

-         Nyugodjon meg, Parancsnokhelyettes. Csak nyugodjon meg. Bízza rám ezt a részét. És foglalkozzon azzal, hogyan tudnánk összekapcsolni mindent, rendben? – Fordította maga felé, és nézett keményen a szemébe. A Kapitány szemei most acélszürkék voltak, és olyan erőt sugároztak magukból, ami képes lett volna bármire, nyers akaraterővel elpusztítani, vagy életre kelteni bármit.

Wesley bólintott. A gépész-elme újra indult.

Janeway elindult kifelé, még odaszólva Daxhoz.

-         Parancsnok, segítsen, kérem… Doktor… - Hívta, és a Doktor és Jadzia vetettek még egy utolsó pillantást Wesleyre, majd távoztak.

Előttük állt vagy egy tucat csökönyös kapitány, akiknek a Betegszobán élet és halál között lebegő tizennyolc élet bár bajtárs volt, kolléga, egy csapatba tartozó lények, de idegenek. Számukra nem barátok voltak, nem ismerősök, nem szerelmek és házastársak. Tizennyolc élet, a már elvesztett százezrek között. És mindegyik kapitány előtt vagy mögött ott volt egy küldetés, melyet végre kellett hajtani, harcolni kellett tovább. Mert az élet, a háború folytatódott akkor is, ha tizennyolc élet és a környezetük most feléjük fordult, befelé, emberséget és szeretetet keresve. Megtalálva önmagukban azt, ami most, így csak nagyon kellett, hogy tizennyolc élet volt a tét százezrek között, tizennyolc olyan élet, amely első látásra talán elenyészőnek tűnhetett, feláldozható számnak, ha harcolni kellett tovább, de nem azoknak, akik abban a teremben voltak, nem a barátoknak és szerelmeknek. Nem a tiszteknek, akikkel együtt szolgáltak. Az az emberség lebegett ott, amelyen a Föderáció maga épült, az emberség, amely a Föderációs népeket egyben tartotta, együtt, és életképesen, még egy háborúban is.

Wesley körbehordozta a tekintetét, egyenként megtalálva mindenkiét.

-         Nos, emberek. – Kezdte mélyen és halkan, de olyan súllyal, amelyet már régen nem érzett önmagában sem. – Először is, kell az összes létező energia. Minden, kivéve a létfenntartó és természetesen a Betegszoba rendszereit. – Keresett egy ideig a tömegben, aztán az ő volt Béta csapatán állapodott meg a tekintete. – Jamie, Kavalsky, Schwartz, Beals. A tietek. Van fél órátok, és azt akarom, hogy legalább tíz százalékkal gyorsabb legyen az analízis érthető? – Parancsolt ellentmondást nem tűrően.

A négy gépész felugrott, és vigyázzba vágta magát.

-         Igen, főnök! – Jött egyszerre a válasz. A következő pillanatban pedig már ott sem voltak.

És senki nem merte megkérdőjelezni az általa átvett parancsnokságot. Se a DS9 főgépésze, se a jelenlegi felettese a Voyageren. Nem csak a hihetetlen erőkisugárzás miatt, hanem, mert háború volt, régóta, és sokszor így volt hatékonyabb. Sokszor már a tapasztaltabb, vagy az eltökéltebb tiszt vett át egy-egy akciót. Mert néha csak így volt esély. Mindenki várt, ahogy szinte láthatóan izzottak az idegpályák a szőke tincsek takarta gépész-elmében.

-         Tehát kell egy interfész. – Folytatta, nem vesztegetve sok időt.

-         De nincs idő újat tervezni és replikálni. – Vetette közbe Torres, akinél szintén beindult a híres Torres-elme, amelyet nyögött már Kardasszia, Föderáció, Harogeen, Vidian, Borg, 8472-es faj, Awalon, minden, amivel csak találkozott.

-         Akkor szoftveres. – Bólintott Wesley, nem adva fel egy pillanatra sem.

Erre csend lett. A gépészek, mert igyekeztek rájönni, hogyan lehetséges az, aki meg nem gépész volt, az azért, mert még kevésbé értette.

-         Nem biztos, hogy lehet… - Jött végül bizonytalanul, Browertól, ami önmagában rosszat jelentett. Mert ő volt közöttük a computer és programtervezés specialista. Wesleynél és talán még Torresnél is többet tudott a computerekről és a finommechanikáról.

Wesley megpördült a tengelye körül, és meg sem próbálta visszafogni magát.

-         Engem nem érdekel, hogy lehet-e! Nem érdekel, ha maguk a Próféták mondják is! – Erre megtorpant egy pillanatra, lenyugtatva magát, hiszen nem akarta belekeverni az isteneket ebbe. – Nem érdekel, mennyire lehetetlen. Megtesszük és kész! Értette, Hadnagy? Muszáj! – Csúszott kétségbeesés az utolsó szóra a hangjába.

Brower nyelt egyet, de nem volt esélye válaszolni.

-         Nyugi Nick, lassíts. Nem vezet sehová a kiabálás. – Szólt közbe Paris, a barátja vállára téve a kezét. – Tehát, gondolkozzunk, mit mondtál? Szoftveres interfész. Miért nem lehet azt? – Kérdezte, próbálva tovább gördíteni a gépészagyakat a teremben.

Mindenki elengedte a visszatartott levegőt, és lassan életre keltek az idegpályák.

-         Brower, nem érdekel hogyan, de kell egy szoftver, ami elvégzi az összehangolást. – Nézett Wesley a Hadnagyra, aki még sápadt volt egy kicsit az előző kitöréstől. Aztán B’Elanna találta szembe magát a villogó égkék szemekkel. – Lanna, nem érdekel hogyan, de össze kell kötni a hajók computereit. Ha nincs idő fizikai csatornára, akkor használjunk mást, optikait, lézert, fényt, vagy bármit. Akár a szubkomegységeket. Kezdjük a Voyagerrel. – Aztán jutott csak eszébe, hogy nem ő a legmagasabb rangú tiszt a teremben, egy kissé visszavéve nézett Worfra. – Parancsnok? – Kérte, szinte könyörgött a hangjában, hogy hagyja.

A klingon körül nézett, aztán bólintott.

-         Használjon, akit csak akar. Gyorsítsák fel a computert. – Adta meg az engedélyt, és azzal távozott. Őt már várta a Vezérlő, hiszen az Állomás attól még nem működött magától.

Wesley arcán megkönnyebbülés sugárzott végig, de egy pillanat múlva már újra Torresen állapodott meg a tekintete.

-         Vigyél bárkit. Minél előbb kell a Voyager.

-         Számíthatsz rá, Nick, csak legyetek kész az interfésszel. – Bólintott Torres, és körülnézett. Vitte a saját embereit.

Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, Wesley Browerre nézett.

-         Tom, akkor mi jövünk. Tehát, hogy rakjuk össze azt a programot? – Kérdezte, és a Hadnagynak már láthatóan volt egy ötlete.

Wesley elmosolyodott, hosszú idő óta először, és odafordította a figyelmét a kijelző felé, ahogy lassan köréjük gyűltek a DS9 gépészeinek nagy része is.

 

A gépészcsapatot Wesley parancsnokhelyettes kommunikátora ijesztette fel.

-         Janeway Wesleynek.

-         Itt Wesley, hallgatom. – Ütötte meg, és már is sokkal jobban érezte magát, miután a programot majdnem két óra alatt szinte teljesen elkészítették, az analízis az Állomás computerének szinte teljes kapacitását megkapta, és máris tíz százalékkal gyorsult.

-         Megvan a Yamato, a Chellenger és a Carvo. A főgépészeik várják a kapcsolódási frekvenciát, ha így jó? – Jött a válasz, amitől érezhetően emelkedett a hangulat a helységben.

Wesley arcán ott volt a kimerült megkönnyebbülés, és gyermeki öröm.

-         Köszönöm. Vettük.

-         A Voyager már be van kötve? – Kérdezte a Kapitány.

-         Még tíz perc és kész a program. – Felelte Wesley, és hallotta még, hogy a kapitánya elzárja a komcsatornát.

A Parancsnokhelyettes körbenézett és bólintott elégedetten.

-         Hallották emberek. – Fordult vissza, hogy tovább nézze, ahogy Brower még szerkeszti az eljárásláncokat, és a paraméterváltozókat.

Visszafojtott lélegzettel figyelte, miközben számolta a perceket. Aztán, ahogy Brower lelkesen felnézett, akkor már tudta, hogy sikerült.

-         Kész, főnök. – Jelentette a Hadnagy.

Wesley keze emelkedett újra, hogy hívja Torrest.

-         Wesley Torresnek.

-         Itt Torres, mehet? – Jött a válasz lényegre törően.

-         Igen, az alfa-gamma-1-en. – Felelte, odabólintva Browernek, hogy utalja ki a paramétert.

-         Értettem, tartsd a csatornát.

Wesley lélegzetvisszafojtva várt, megint csak, ahogy a linken keresztül mindössze az apró neszeket, egy-egy sípolást, vagy berregést lehetett hallani, amíg B’Elanna készült átvenni az analízis számítás egy részét.

-         Kész, Nick. Gyorsult? – Kérdezte néhány perc múlva.

Wesley a képernyőt figyelte, aminek a bal felső sarkában ott futott állandóan az analízis helyzetgörbéje. Az arca felderült, ahogy meglátta a plusz öt százalékot.

-         Nagy vagy B’Elanna! – Kiáltott fel szinte magánkívül. A fejében már számolta, hogy hány órát, hány percet nyertek ezzel.

-         Nah, még elbízom magam. Torres vége. – Zárta el a linket, és a gépészcsapat megint egyedül maradt.

Wesley körülnézett, de most már kezdett egyre elviselhetetlenebbül feltörni a vágy, mely húzta a Betegszoba felé.

-         Szép munka emberek! Tom, tied a pálya. Kapcsold rá a Yamatot, a Chellengert és a Carvot. Lent leszek, beszélek Bashirrel.

-         Értettem, főnök. – Vágta önkéntelenül is vigyázzba magát a fiatal főgépész, még ha a gépészeten nem is volt szokás a Csillagflotta etikett maradéktalan betartása. De muszáj volt valamit kezdeni magával, mert a hirtelen reménysugártól majd kiugrott a bőréből. De ezzel nem volt egyedül.

Wesley megfordult, és egy pillanattal később már rohant a Betegszoba, és Nerys felé. Az előző apró, sötét mélyedésben, a lényének legeldugottabb, legvédettebb zugában pislákoló remény egy kicsit nagyobb lángra kapott.

 

Ahogy belépett a Betegszobára két orvos látványa fogadta, vállvetve figyeltek egy kijelzőt. Az egyikük Dr. Bashir, a másikuk csak egyszerűen Doktor, a Voyager OSH-ja, aki közben a CMO lett, de még mindig nem talált nevet magának.

-         Doktor, Doktor… - Köszönt a Parancsnokhelyettes, kissé elbizonytalanodva, de magára akarta vonni a figyelmüket.

Egyszerre fordultak meg, de ami az arcukon volt egy újabb félelem hullámot küldött végig a testén. Hátralépett, próbálva nem gondolni a legrosszabbra.

-         Parancsnokhelyettes. – Találta meg a hangját a Doktor előbb, mint hologram ő valamivel könnyebben küzdött meg a krízishelyzetekkel. – Szép munkát végeztek odafent. – Kezdte, ahogy a gépész vállára tette a kezét.

-         Mi történik? – Kérdezte Nick, hirtelen elveszítve a racionális oldalát, visszazuhanva a civil érző lénybe, akinek a felesége ott fekszik bent. Ki tudja milyen állapotban.

-         Obel hadnagy meghalt. – Felelte Bashir halkan. És lehajtotta a fejét.

Egyetlen apró momentum tartotta össze Nicket, az pedig a mondat végén a hangsúly ereszkedése. Ezután nem jöhetett több név, és nem jöhetett Nerys neve. Visszaküzdötte az émelygést, ami felforgatta a gyomrát és próbálta összetartani magát.

-         Hogy vannak a többiek? És mennyi az esély, hogy elég lesz az idő? – Kérdezte döbbenten hallva, hogy képes volt összeszedni két értelmes mondatot.

-         Ezzel nyertünk 7,2 órát. Ez azt jelenti, hogy még 40,8 óra van vissza. És utána körülbelül két óra, amíg elő tudom állítani a semlegesítő anyagot. De a legsúlyosabbaknak már maximum csak egy napjuk van. – Mondta ki Julian halkan, tudva nagyon jól, hogy halálos ítéletet mond.

Nick hátra tántorodott, és ott dübörgött benne a kérdés, egyetlen egy eszeveszetten kétségbeesett és vibráló kérdés. De nem tudta megkérdezni, nem akarta tudni, nem akarta biztosra tudni. Talán, mert ha tudta volna, akkor nem lett volna képes megállítani magát, akkor berohan, és a karjaiba veszi, és nem engedi el többé, pedig rá még szükség volt. Ő még kellett, azoknak, akiknek volt remény. És a makacs, csökönyös akaraterő, megsúgta neki, hogyha nincs csak huszonhat óra, akkor több hajó kell, több computer, több gyorsaság. Még ennél is több.

-         Wesley Janewaynek. – Emelkedett a keze, még mielőtt bármi mást kérdezhetett volna.

-         Itt Janeway, hallgatom. – Jött a Kapitány hangja, melybe bele lehetett kapaszkodni, mindig, évekkel azelőtt is elveszve a Delta Quadránsban, és most is. Mindig.

-         Kell több, Kapitány. Még kell computer. Kérem! – Jött fel a válasz a torkából úgy, ahogy megszületett, formázatlanul, nyersen, mezítelenül. Aztán lenyugodott. – A Doktor azt mondja, sokaknak csak huszonhat órája van. Az a fele, mint amennyi most van. Kérem, Kapitány! Kérem! – Vált újra összeszedetlenné.

Egy pillanatra csend volt, mindkét oldalán a komlinknek. Végül a természetesen rekedt hang megnyugtatóan válaszolt.

-         Megteszünk mindent. Megígérem. – Jött át a válasz, olyan szimplán, olyan végtelen egyszerűséggel, hogy nem lehetett nem hinni neki. Aztán a kattanás, ami jelezte, hogy a másik végét lezárták.

Nick felnézett a két orvosra, és hirtelen talált erőt a kérdéséhez. Csak halkan, nem tudva sok energiát fektetni a hangjába.

-         Hogy van?

Julian arcán megrándult egy kis izom, a Doktor pedig lehajtotta a fejét, végül is hologramoknak nem lenne szabad szánalmat érezniük, de ilyenkor mégis bánta néha, hogy érző hologram.

-         Most magánál van. De romlik. – Felelte végül Bashir. – A testének már tizenöt százaléka fertőződött. És ha ez ötven fölé emelkedik, akkor már nem tudunk mit tenni. – Felelte halkan. – Az még, ilyen sebességgel harminc óra, plusz-mínusz húsz perc. – Fejezte be még csendesebben, kimondva mindent, amit nem akart.

Nick elsápadt, érezte, hogy forogni kezd körülötte a világ, elérte minden, minden apró kötőszó. Minden ítélet, minden csepp szánalom a hangban. És legutoljára az is, hogy magánál van.

-         Látni akarom. Beszélni akarok vele. – Kérte, mondta, jelentette ki és könyörgött egyben.

A két orvos bólintott, engedték. De Julian még elkapta a könyökét.

-         Ne érjen hozzá. – Kérte olyan hangon, melyben benne volt minden orvosi tekintély, minden szigor. Az, hogy, mint orvosi főtiszt rangban felette állt mindenkinek az Állomáson, ha egészségügyi kérdésről volt szó. És közben halkan, többedjére átkozta el, hogy nem tudják min képes áthatolni az anyag, és min nem.

Nick bólintott egyet, aprón, kelletlenül. Aztán tovább lépett.

Be keresztül a két orvosi erőtéren, át a fertőtlenítő sugáron. Végül néhány hosszú lépéssel az ágyhoz, ahol a felesége feküdt, ha lehet, még erőtlenebbnek, kisebbnek, törékenyebbnek tűnve, mint, mikor először látta, vagy két órával korábban.

Fölé hajolt, de nem tudta visszafogni a torkából feltörő ijedt hangot, vagy letörölni az arcáról a rémült döbbenetet. A valaha mélybarna, feneketlen szemek, most feketék voltak, egészen feketék, még a szemfehérje is, opálosan takartak el minden érzelmet. De a legszörnyűbb az volt, hogy nem tudta, látja-e őt Nerys. Nem tudta, érzi-e, hogy ott van. Nem tudta kiolvasni belőlük az érzéseket, mely régen oly természetes volt.

Érezte a saját arcán lefolyni újabb könnyek egyre sósabb áradatát. És mindent megadott volna, ha megfoghatta volna a kezét. De nem tette. Még nem. Még érzett reményt, még ott égett benne, a lelke legmélyén. Még hitt.

-         Nerys… - Hívta halkan.

És az opálfekete szemek eltűntek egy pillanatra, majd a fej felé fordult, de nem tudta, hogy a szemek is, hiszen nem volt már külön az írisz, a szín, és a fehérje, mindez együtt volt tökéletesen fekete. Aztán a felesége sápadt ajkaira vándorolt a tekintete. Melyek szárazak voltak, cserepesek. És úgy vágyott rá, hogy megcsókolhassa. De nem tehette. Még nem. Még bírta. Aztán bágyadt mosolyra húzódtak. Fáradtan, és szóra nyíltak.

-         Sq’wan… - A hang erőtlen volt, rekedt, de ott volt benne az ijedtség, aggódás. – Ne érj hozzám! – Folytatta, ahogy megtalált még egy adag hangot, mely elég volt arra a néhány szóra.

Nick sírt, csendesen, fájt már mindene. Fájt a feje, a háta, a fizikai igénybevételtől, fájt a mellkasa, a gyomra, az érzelmitől. Fájt minden atom a testében.

-         Nerys… - Nem volt képes ennél többet mondani, ezt is könnyeken keresztül, már-már érthetetlenül.

De Nerys látta a szájáról legördülni a nevét, és mindent megadott volna, ha letörölhette volna a könnyeket. De ott érezte a kézfején az egyre erősödő maró fájdalmat, mely keserűen emlékeztette rá, hogy nem szabad. Hogy belőle élő fegyver vált, egy érintéssel megölhet bárkit.

-         Sq’wan… ne sírj! – Talált egyre több hangot, a kimerültsége ellenére is, a légszomj ellenére is. – Szeretlek, nagyon, nagyon szeretlek. – Suttogta még halkan, próbálva nem kapkodni a levegőért.

Nick nyelt egyet nehezen, visszanyelve minden könnyet, hogy beszélhessen.

-         Én is szeretlek, úgy szeretlek, Nerys! Ne menj el, kérlek, maradj velem! Könyörgök, maradj velem! – Suttogta, ahogy hirtelen térdre ereszkedett. Ott a bioágy mellett, vigyázva, hogy ne érjen hozzá, ahogy mondták.

Nerys látta mit csinál, az opálos fekete szemekből könnyek folytak alá, le oldalra az arcán, végig a füléig, sósan fürdetve a fülbevalóját.

Nem látta már, csak tudta, hogy térdel le Nick, hogyan helyezi a térdeire a kezeit tenyérrel felfelé, hogyan emeli fel a fejét, hunyja be a szemét, és kezd imába. Halkan, hittel, mélységes bizalommal. A Prófétákhoz.

-         Gio kagja, rebuko lare… – Tisztán, a legszebb bajori szavakkal könyörgött.

A könnyek halkan folytak tovább az opálos fekete szemekből, ahogy csatlakozott a feleségéhez, aki ember létére úgy tűnt olyan mélyen hitt, ahogy sok született bajori sem. S nem önmagáért imádkozott, hanem a még életben lévő társaiért. Akik az ő parancsnoksága alatt mérgeződtek meg. Az ő felelősségei voltak. És bár tudta irreális, mégis súlyosan nyomta a mellkasát az önvád.

-         Napoj ilano kosz… imra… nabok lavor

És imádkozott még Nickért, aki olyan nyilvánvalóan szenvedett. Imádkozott, hogy vigyázzanak rá a Próféták, legyenek mellette, ha ő már nem lehet. Próbálta olyan halkan, hogy a felesége ne hallja meg. Mert érezte, hogy szivárog el a paghja. Pillanatról, pillanatra, percről, percre. És bár minden erejével kapaszkodott az életbe, a szerelmébe, a tudatba, hogy rá még szükség van a háborúban. Mégis, ha józan akart maradni, érezte, hogy kevés esélye van.

És hirtelen, ahogy mormogta az anynyelvén az imát önmagáért, Nickért, még felrémlett előtte, hogy lám, hát mégis mélyebb a felesége hite, mint azt ő valaha hitte. Mert örült, hogyne örült volna, mikor Nick kérte, de sosem hitt igazán benne. Most nehéz volt a kétellyel, még most is nehéz volt, de mintha, mégis könnyebbé vált volna valamelyest. Csak nézte a szőke fejet, az olyannyira szeretett arcot, és siratta, siratta az esélyüket, a jövőjüket, amely minden egyes nehezebb és nehezebb lélegzetvétellel, minden eltelő, súlyosbodó légszomjjal teli pillanattal egyre elérhetetlenebb távolságba került.

Nick lehajtotta a fejét, ahogy az utolsó strófa, utolsó ismétlését is elkántálta, és csak akkor állt fel, hogy újra az ijesztően fekete opálosan ragyogó szemekbe nézzen.

-         Tarts ki Nerys, kérlek szépen. – Könyörgött most hozzá. – Már dolgozunk rajta. – Mosolyodott el, ahogy a mellkasán hála csurgott át, azok iránt, akik erejüket megfeszítve segítettek. – Mindenki segít, csak tarts ki!

-         Nick… szeretlek. – Suttogta, de hiába jelent volna meg a szemében is, fekete homály takarta el. Csak a szavai maradtak.

Nick nyelt egyet, és még egyszer próbálta. Nem tudta így látni, nem volt képes így látni az ő egyetlen, gyönyörű, erős és olyan végtelenül makacs Kira Nerysét, nem tudta látni, hogy feladja. De már kiabálni, veszekedni vele sem volt ereje.

-         Ne hagyj el Kedves, szeretlek! Ígérd meg, hogy életben maradsz! – Könyörgött, újra, még elkeseredettebben, önzően, gyerekes daccal ragaszkodva.

Nerys bólintott, minden erejét megfeszítve. És megígért valamit, amit be akart tartani, de nem tudhatta biztosan, képes lesz-e rá.

-         Én is szeretlek. Nem hagylak el, megígérem. – Suttogta, ahogy lassan érezte, hogyan nehezülnek el a szemhéjai.

Nick tehetetlenül állt ott és nézte, ahogy újra eszméletlenségbe zuhan. Aztán hosszan nézte még, amíg a tiszt, a gépész nem vette át újra a helyét benne. Akkor fordult csak el. Ellépve a rögzítő mellett, melyen a küldetés naplója volt…

 

Kira keze a magasba lendült és a jel mutatta mindenkinek, ne használjon frézert, csak szabad kézzel és halkan támadja az őröket. Még egy pillanattal és egy ’előre’ jellel később a csapat megindult, és a nyolc őrt gond és nesz nélkül elintézték. Kira volt az utolsó, akinek az ökle jól elhelyezett ütést mért ütőérre, vagy legalábbis a feltételezett helyére, de hatott. Az Awalon egyetlen hang nélkül ájult el és terült el a földön.

Kira felnézett, és egy ugrással az objektum falához lapult, ahogy a többi kilenc ember is. És vártak, a jelre, hogy a másik két csapat is felvette-e a helyzetét. Két perc telt el, és a jel megérkezett először Alek csapatától, aztán egy percre rá, Obeltól. Kira visszajelzett, és a három csapat egyszerre rontott be.

A folyosó üresnek hatott, a trikorder csak a végén jelzett két őrt. Kira önkéntelenül is erősebbre állította a neuroárnyékolót a fején, majd ahogy leeresztette a kezét újra belemart a bőrébe az ismeretlen folyadék, amibe még a transzportáláskor nyúlt bele véletlenül. De akkor nem törődhetett vele, menni kellett. Két kézjel, és két embere vetette magát az őrökre, hangtalanul leütve mindkettőt, ugyanabban az időben.

Elismerően bólintott, ahogy a két bajori visszanézett, és megigazították magukon a Csillagflotta egyenruhát. Mivel minden bajori, aki az Awalon ellen harcolt, önkéntes volt, olyanok, akik felöltötték a Csillagflotta egyenruhát, védve a saját bolygójuk semlegességét, mégis harcolva az otthonukért, a Bajorért, a Quadránsért. Mert nagyon jól tudták, ahogy a néhány, csak pár száz önkéntes romulán, klingon, még pár kardassziai is, akik idegen, ’Flotta egyenruhát öltöttek magukra, hogy minden egyes emberre szükség van. Hogy a Csillagflotta túl nagy iramban veszít embert, nagyobban, mint hajókat, és sokkal nehezebben tudja pótolni. Már másodéves kadétokat engedtek a frontra. Mikor békeidőben öt évig is tarthattak a tanulmányok, és még azután is tanulóidőt kellett szolgálni. Azonban olyan kevés volt már az ember, hogy mindenkire szükség volt, legyen az akár idegen, vagy majdnem gyerek is. És tudta minden nép a Quadránsban, hogy ha a Föderáció nem áll meg, akkor senki más sem.

Kira felegyenesedett, és igyekezett belépni az egyik fali terminálba. Egy ideje már nem okozott nagyobb gondot eligazodni a furcsa Awalon rendszerekben. Gyorsan megtalálta a raktár leggyengébb helyeit, ahová el lehetett helyezni a robbanószereket. Nem volt nehéz egy fegyverrel teli raktárat a földig robbantani. Két perc múlva már újra letérdelt félig. Igyekezve nem foglalkozni a hirtelen rátörő fulladással. Egyre kevésbé kapott levegőt. És csak remélte, hogy nem fog rosszabbodni, illetve, hogy csak öregszik, és nem a szertől van a kezén. Ami azért nevetséges gondolat volt, mert egy bajori átlagosan 130 éves kort él meg, ő volt harminchat. Gyakorlatilag, békeidőben alig pár évvel lépte át a felnőtt kort. Bár mivel háború volt, mikor felnőtt, háború volt utána, előtte, úgy érezte, hogy már tizenhárom évesen felnőtté vált, amikor először vették be Shakaar Ellenálló táborába. Normálisan azonban harminchat évesen nem szabadna elfáradnia. Még hetvenévesen sem. Megrázta a fejét, ahogy érezte, hogyan gyengül a koncentrációja, és hátranézett a csapatára. Azt fürkészte lát-e bármilyen jelet valakin. Hármon talált, két emberen és egy bajorin. A két ember ajkai halványan már kékültek, jelezve, hogy nem jutnak elég oxigénhez, és talán fáznak is. A bajori csak zihált, halkan kapkodva levegő után. De tudta, hogy tovább kell menni.

Intett hát, hogy a pihenőnek vége, felnézve a terminálra még memorizálta az utat, és előrét intett.

 

Wesley parancsnokhelyettes belépett az előadóba, mely két és fél órája szolgált kvázi főhadiszállásaként a computersebességen dolgozó csapatnak. Ott találta Browert a nagy kivetítőnél, a világról megfeledkezve tanulmányozva az analízis sebességét ábrázoló görbét.

-         Hogy állunk? – Kérdezte, és hirtelen megint gépész volt, ’Flotta tiszt. És így működött, eltökélten, hatékonyan. Üresen.

Brower egy kissé ijedten fordult hátra, és úgy döntött, nem húzza el a jelentést.

-         Még harmincöt óra, főnök. – Ez volt minden, amit tudni akart, ennyi volt és nem több. A százalékos adatokat, pedig maga is kiszámolhatta, ha akarta. Ismerte Brower a volt főnöke agyát, tudta, egy perc alatt megoldja, ha kell. És azt is, mit akar hallani.

Wesley bólintott.

-         Az sok. – Felelte egyszerűen, olyan hangon, ami nem hagyott kétséget a felől, ha magának kell hajtania a processzorokat, vagy beszállni aggyal a számításba, akkor be fog. – Még kell. – Tette hozzá.

Brower bólintott, és szerette volna megkérdezni, mennyi. De nem merte. Pedig Wesley parancsnokot a barátjának tartotta. Nem csak, mert átmentek jó néhány kemény dolgon együtt, de egyébként is. Még a békés időkben megrendezett gépész bulik miatt is. És mert Wesley mindig hitt benne, mindig bátorította. Hálás volt neki, mert nagyon sokat tanulhatott tőle. Szerette volna kérdezni, a vállára tenni a kezét, felajánlani, hogy ott van. De nem merte.

-         Értettem. – Felelte inkább. Egy kissé csalódottan önmagában.

-         Janeway Wesleynek. – Szólt közbe a kommunikátor.

A gépész arca megkeményedett, próbálva belelágyulni a reménybe, de nem sikerült.

-         Itt Wesley. – Ütötte meg a jelvényt.

-         Szereztünk még három hajót. A Feldort, a Caint és a Ruthot. Mindjárt küldik a frekvenciájukat. – Jött a hír, és ezúttal a kölyök-vonások valóban ellágyultak, igazi remény csillogott közöttük.

-         Köszönöm, Kapitány! – Kiáltott majdnem. Gyermekien hangzott, és végtelenül megkönnyebbülten.

A komcsatorna üresnek hatott néhány pillanatig, aztán Dax parancsnok hangja szólt bele, aki együtt lobbizott Janewayjel.

-         Nick, hogy van? – Kérdezett csak ennyit. És ha bárki más lett volna, nem kap választ, sőt megkérdezni sem meri. Még talán Janeway sem. De ő Jadzia volt. Aki sosem volt érzéketlen, de mindig tudta, mikor és hogyan kell könnyíteni a hangulatot. Bár a kérdés most komoly volt. Már-már nem is illett a szájába.

Wesley arca tovább lágyult, majdnem elvesztve a parancsnokhelyettesi ranggal együtt járó semleges maszkot. De végül nem a kifejezése, a hangja árulta el, ahogy körülnézett az előadóban, az ott dolgozó gépészeken, akik már mind rá figyeltek, végül Browerre. És válaszolt.

-         Nem jól, Dax. De… de… - Próbálta megállítani, és megjavítani az elcsuklani készülő hangját. – én imádkoztam is. És a Próféták meghallgatnak, tudod? – Folytatta kicsit összeszedettebben. – Bashir szerint harminc órája van. Kell még hajó. Kell még sebesség. Kérlek… - Fulladt megint csak könyörgésbe.

A komcsatorna, úgy, ahogy az előadó is súlyos csendbe zuhant. Sokáig, talán tíz vagy tizenöt pillanatig is. Mielőtt jött a válasz.

-         Meglesz, Nick. Meglesz. Csak tarts ki. Tudod, milyen erős. Te tudod a legjobban. – Jött a majdnem derűs hang, amiben ott volt súlyosan, hogy mennyire erőltetett. És, hogy Jadzia mennyire aggódik a barátjáért, mindkét barátjáért, és azért a másik tizenhét életért. Ő még nem tudhatta, hogy valaki már meghalt.

Wesley bólintott, aztán emelte a kezét.

-         Köszönöm. – Mondta még, mielőtt elzárta a komlinket.

Végül, megérezte a vállán Brower kezét. És ránézett.

-         A Parancsnoknak igaza van, főnök. – Jött a halk férfihang. – Még sosem láttam erősebb lényt a Kapitánynál. Ki fogja bírni. – Tudta végül megtenni, amit már rég akart.

Wesley lenyelte a könnyeit, és bólintott. De még be sem fejezte a mozdulatot a feje, már újra gépész módban volt. Egy pillanattal később pedig bejött a három hívás, három újabb hajó, három újabb computer, még tizenöt százalék.

-         Már csak huszonegy óra, főnök! – Veregette meg szinte ragyogva Wesley vállát Dalby, aki hirtelen mindenkivel együtt ott állt Brower és Nick mögött.

Wesley hátranézett, és olyasmit tett, amit általában még ő sem szokott. Megölelte Dalbyt. Erősen, majdnem túl erősen is. Aztán hátrahúzódott, észre se véve a nem kicsit vörös és megilletődött Dalbyt. És már nyoma sem volt az arcán semminek. Körülnézett, és Broweren állapodott meg a tekintete.

-         Még! Kell még! Van, akinek ennyi sincs. Nem halhat meg még valaki. – Jelentette ki úgy nézve körül, mint egy katona, aki a bajtársai életéért harcol. És az volt. És a remény adott neki erőt, mert most már valóban lángolt benne, bevilágítva egy nagy részét a lényének. Felmelegítve a jeges félelem hűtötte tájakat.

Az emberei egy pillanatra döbbenten álltak, hiszen ők nem tudták, hogy meghalt valaki. Végül egy fiatal zászlós lépett előrébb, akinek szintén ott feküdt az élettársa.

-         Ki halt meg, főnök?

Wesley ránézett a hihetetlenül fiatal, csak most végzett zászlósra. Akinek gyönyörű bajori élettársa feküdt ott, szintén olyan fiatal, mint a zászlós. És előre lépett, ahogy hirtelen rájött, hogy nincs egyedül. Hogy az ott fekvőknek vannak barátai szerelmei, ugyanúgy, ahogy Nerysnek ő. Elmosolyodott halványan, vigasztalóan, majd elkomorult. És a fiatalember vállára tette a kezét.

-         Obel hadnagy. – Felelte halkan, nem volt benne biztos, volt-e valakije a bajori hadnagynak. Aztán gyengéden megszorította a kicsit remegő zászlós vállát. – Menjen, Jakob. Látogassa meg a társát. – Ajánlotta fel lágyan. De még nem engedte el. – De ne felejtse el, hogy nem szabad hozzáérnie. És ha Bashir tiltakozik, csak hivatkozzon rám. – Mosolyodott el egy kissé, igyekezve valami erőt önteni a fiatal férfiba, aki alig érezhetően reszketett a keze alatt.

A Zászlós felnézett rá, hihetetlen hála csillogott a tekintetében.

-         Köszönöm, Uram. – Felelte, de már ott sem volt.

Wesley körbenézett, igyekezett kutatni a memóriájában, van-e valaki, aki kötődött valakihez, akit a betegek névsora közt látott, végül úgy döntött, inkább megkérdezi.

-         Van még valaki, aki érintett?

Egy ideig csend lett, majd két szintén húsz év körüli, lényegében még gyerek, fiatal gépész lépett elő. Ők azok közül voltak, akik pótolták az elesett gépészeket a DS9-on. Két kissé megszeppent nő állt előtte, lehajtott fejjel. Valószínűleg a nem túl professzionális könnyeket próbálva takarni.

Wesley szíve megfacsarodott a gondolatra, hogy ez a két nő, együtt az előző zászlóssal úgy dolgozott itt minden erejüket megfeszítve többek között Nerysért, az ő boldogságáért, hogy közben semmit sem tudhattak a saját szerettükről. Bűntudat hullámzott át rajta.

-         Mindketten lefelé! És hivatkozzanak rám. Ha Bashir tiltakozik, csak hívjanak. És még egyszer, ne érjenek semmihez. Még kellenek, ha segíteni akarunk rajtuk. Érthető vagyok? – Vette elő a legszigorúbb hangját, csak, hogy elkerülje, hogy előtte omoljon össze a két nő, akik lényegében még csak lányok voltak, és nem a háború kellős közepén lett volna a helyük. És kétségkívül nem így.

-         Igenis, Uram! – Emelkedett két fej egyszerre, hangzott el két katonás válasz egyazon időben.

-         Leléphetnek. – Engedte el őket, egy kissé lágyabb hangnemben.

A két lány egyszerre távozott, jól láthatóan alig állva meg, hogy ne fussanak, legalább, amíg be nem zárul mögöttük az ajtó.

Wesley visszafordult, hogy a régi emberei tekintetével találja szemben magát. Lojalitás, tisztelet és szeretet volt bennük. De neki még dolga volt.

-         Wesley Janewaynek. – Ütötte meg a komjelvényét, és dörzsölte meg egyazon időben a szemét. Hirtelen végtelenül fáradt volt.

-         Itt Janeway, hogy álltok? – Kérdezte a Kapitány, lényegre törően, és nyilván elfeledkezve a magázásról. Vagy talán már nem volt szolgálatban, esetleg Dax parancsnok volt rá ilyen hatással.

-         Még huszonegy óra. De kell még, van, akinek ez még sok. – Tájékoztatott, és remélte, hogy Janeway legendás diplomáciai képességei megmentik azokat is.

A komcsatorna hallgatott, végül a rekedt és jól ismert, erőt sugárzó hang visszatért.

-         Ezt már Ross elé kell vinni. Már csak olyanok maradtak, akiknek küldetést hiúsítana meg. – Felelte szűken.

Wesley nekidőlt a falnak a kijelző mellett és felnézett.

-         Akkor vigyék Ross elé! Kell még kibaszott sebesség! Lent életekről van szó! Hősök életéről! – Kezdett újra kisebb, de heves beszédbe, amikor a Kapitány félbeszakította, mérgesen.

-         Ezt én is tudom, a fene egye meg! – Vágta el gyorsan önmagát is, nem kevéssé volt feszült, hiszen az utóbbi két és fél órát tárgyalással töltötte. És magán érezte mind a tizennyolc, legalábbis ő még úgy tudta, tizennyolc élet súlyát.

Wesley behunyta a szemét, nyilván próbált ő is lenyugodni.

-         Jó. Tegyenek meg mindent. És köszönöm. – Zárta el gyorsan, még mielőtt tovább feszült volna. És nem akarta pocsékolni a drága időt sem.

Browerhez fordult, aki fáradtnak nézett ki. Igaz, ki nem volt az? Az elmúlt több mint két és fél óra mindenkiből napokra való energiát vett ki.

-         Főnök, mért nem pihen egy kicsit? – Előzte meg azonban a Hadnagy.

Wesley nem tehetett róla, de elnevette magát.

-         Én is épp ezt akartam javasolni. Úgy tűnik, kezd igazi főgépésszé válni. – Veregette meg a vállát, és indult, hogy leüljön.

Brower elpirult, és mivel a Parancsnokhelyettes hangjában nem volt parancs, és nem folytatta, hát maradt. Meg is könnyebbült, hogy nem kellett ellentmondania a volt főnökének. Mindenki belemélyedt a munkába. Még Wesley is maradt, legalábbis addig, amíg a három embere vissza nem tért a Betegszobáról.

 

-III-

Wesley parancsnokhelyettes kilépett az előadóból és újra csak a Betegszoba felé vette az irányt, igyekezve megőrizni az erejét, az optimizmusát és a reményt is. Most már működött minden, az általuk összerakott interfészen keresztül áramlottak az analízis adatai és így még húsz óra, és meg tudják gyógyítani a mérgezetteket.

Mégsem tudott még kiengedni, mégsem volt még képes megnyugodni, még akkor sem, ha most már jó esély volt megmenteni a legtöbbjüket. Neryst is.

Végül befordult a Betegszobára, és szembe találta magát újra a két orvossal.

-         Mi a helyzet? – Kérdezte, nem is próbálva a kimerültséget kitörölni a hangjából.

Julian az OSH-ra nézett, aki végül magára vállalta a feladatot.

-         Még ketten haltak meg. Alek hadnagy és Misora zászlós. – Tájékoztatta halkan. És elátkozta a programja együttérző, és fájdalomra képes szubrutinjait.

-         A Prófétákra… - Jött ki ennyi Wesley torkán válaszként. És furcsán süllyedni kezdett a belsője. Próbálta eltaszítani magától az újra előtűnő rossz érzését és rettegést. – Hogy van Nerys? – Kérdezte, és már halkan imádkozott, hogy segítsenek rajta.

A Doktor Julianra nézett, aki kelletlenül de átvette a rossz hír hozójának szerepét.

-         A folyamat gyorsulni kezdett. Már a teste tizenhét százalékát fertőzte meg a méreg. Mindent megteszünk, hogy lelassítsuk. De egyre nehezebb. És úgy tűnik, hogy a bajori szervezet nehezebben bírja, mint az emberi.

Minden vér kizuhant Nick arcából, nem érezte már a testét, a fájdalmat, a rettegést. Minden érzés, egy nagy zsibbadt húsdarab volt a teste.

-         De kibírja, ugye?! – Kérdezte, sőt állította, könyörgött és kiáltotta egyszerre.

Julian nyelt. Aztán bólintott.

-         Igen. Ha nem gyorsul tovább a terjedés, akkor igen.

Wesleynek nem volt ideje reagálni. Nem volt ideje semmire, a kommunikátora szakította félbe.

-         Brower Wesleynek. – Jött a főgépész meleg hangja.

-         Itt Wesley, mondjad! – Csapott rá az ártatlan komjelvényre.

Egy pillanatra csend volt, aztán az előző hang könnyedén, már-már vidáman jött újra.

-         Nyertünk még tíz százalékot. Azaz már csak 18,2 óra van vissza.

Wesley egy ideig bambán bámult a két orvos kissé kevésbé feszült arcára, aztán végül eszébe jutott, hogy beszélnie kell.

-         Szép munka Tom! Folytasd, én itt leszek, ha kellenék, csak hívjatok. – Mondta még, és nem várva választ elzárta a csatornát. Aztán a két doktorra nézett, akik bizonytalanul méregették, gyanús volt nekik az előző hang. – Mennyi esélye van így? – Kérdezte, hirtelen megint Nick volt, megint félt, a szívén minden súllyal. A hangja újra elcsuklóban volt, és újra csak arra vágyott, hogy magához ölelhesse a feleségét.

Dr. Bashir pedig számolt. A génmanipulált agy dolgozott, és nem telt bele négy másodpercbe, amikor megvolt a válasz.

-         74%. – Mondta ki egyszerűen, tudva, hogy a gépészelmének erre van szüksége.

Nick tényleg próbálta elhinni, hogy van remény, minden erejével küzdött, minden lobbanásért. Aztán megkísérelt bólintani.

-         Értem.

De már indult is, át újra a dupla erőtéren, a fertőtlenítő sugáron. Egyenesen a legszélső ágyig. Nerysig.

Az arca most már szürkébb volt, a szeme csukva, de a levegőt zihálva vette. Nick így tudta, nem alszik. Ébren van, talán hallotta a lépteit is. Leült azért halkan, talán, mert a terem olyan nagyon csendes volt, hogy nem bírta megzavarni. Közelebb hajolt és nézte a felesége, a szerelme beteg arcát.

-         Nerys, - Kezdte halkan, nem tudva biztosan, hallja-e. – most már minden rendbe jön. Most már ki kell bírnod! Van elég computer és sebesség. Már csak tizennyolc óra. Már csak ennyi. Ennyit ki kell bírnod. Én itt maradok veled. Hallasz? – Kérdezte, és soha, egyik látogatása alkalmával sem érzett ilyen kényszert, hogy megfogja a kezét. De még tartotta magát.

Meglátott egy apró mosolyt a cserepes ajkak szegletében. Aztán látta, hogyan kezdenek mozogni, a nyelve hogyan tör ki, hogy megnedvesítse őket. Felugrott, a pultról elvette a pohár vizet, és odatartotta elé, a szívószálat, megtámasztva a fejét, hogy tudjon inni. És Nerys ivott néhány kortyot, ahogy a zárt szemhéjak mögül folytak a könnyei. Talán nem volt teljesen ébren, de tudta, mi történik. Nick többé már nem mehet ki onnan, nem mehet sehová.

A gépész lassan visszaeresztette a felesége fejét, és megsimogatta az arcának tiszta részét. Aztán sóhajtott, majd visszaült.

-         Sq’wan… - Hullott a már egy kicsit egészségesebbnek tűnő ajkakról. – Mit csináltál? – Jött még halkabban a suttogás.

Nick elmosolyodott, és közel hajolt, egészen közel.

-         Nincs semmi baj, Kedves. Szeretlek, itt vagyok, és itt is maradok. Nekem melletted a helyem. Csak pihenj. És tartsd meg az erőd. Most már minden rendben lesz. Kérlek, csak pihenj. Itt leszek. – Fogta meg végül a jobb kezét, amely tiszta volt, amin még nem volt a fekete folyadékból. És gyengéden megszorította. Az erőtlen kéz pedig viszonozta a szorítást.

-         Mért csináltad ezt? – Próbálta suttogni újra, de egyre halkabb lett, ahogy akaratlanul is hullott vissza az eszméletlenségbe. És most már önkéntelenül is biztonságban és erősebbnek érezte magát.

Nick elmosolyodott, egy könnycsepp még lefolyt az arcán.

-         Én megtettem mindent kint. Most már itt van rám szükség. Melletted maradok, Kedves, és vigyázok rád. – A hangja halkult, ahogy látta elsimulni a felesége vonásait, ahogy eszméletlenségbe zuhan, és Nick csak remélni tudta, hogy az jobb neki, hogy azzal erőt tart meg.

Még közelebb húzódott, és a nélkül vette fel a rögzítőt, hogy elengedte volna a felesége kezét.

 

Kira körül forgott egy kissé az épület, a falak, és az idegen design elemei. De csökönyösen ment tovább, kúszott, ahol kellett, vagy rohant, ahol lehetett. Végül elérték a raktár általa meghatározott pontját, két ökölharc után. Amiből a másodikban kapott egy jókora ütést a feje oldalára, de az volt a legkevesebb problémája akkor már. Egy kézjellel később a csoportja szétoszlott, és elkezdték összerakni a bombát.

Gyorsan körülnézett megkeresve az előzőleg felfedezett, az idegen szerrel érintkezett embereit, akiknek szemmel láthatóan rosszabbodott az állapota. Most már mindhárman hangosan ziháltak, de a homlokukon, sőt az egész arcukon egyetlen csepp verejték sem volt. Ami furcsának hatott, hiszen az egész bolygó olyan volt, mint egy vulcáni katlan, és idefelé, még neki is melege volt, most pedig fázott, nagyon fázott. De nem hagyta magát. Csökönyösen hajtotta végre a feladatait, figyelte, hogy a szakértői, akik amúgy semmivel sem tudtak többet a pokolgépekről nála, csak éppen most nem lett volna képes összerakni egyet, dolgoztak. Aztán, ahogy készen voltak, leadta a jelet a másik két csapatnak.

És várt, hosszú, örökkévalóságnak tűnő pillanatokig, amikor is visszajött a jel mind Alektől, mind Obeltől. Aztán még egy utolsó kézjel, hogy mindenki készüljön, és húzódjon összébb. Végül megütötte a komjelvényét kétszer egymás után, aztán egy dupla szünettel még egyszer. És a transzporterek beindultak. Egy percen belül a csapat fent volt.

Kira zavartan, és egyre nehezebben küzdve meg a légszomjjal nézett körbe, és rémülten érezte, hogy nem tud felállni. Valahogy lemászott a dobogóról, hogy átengedje a helyét a többieknek, és leült, próbálva kifújni magát. Addigra már hallotta a távolból Bashir hangját, ahogy elkiáltja magát.

-         Senki ne nyúljon hozzájuk!

Ezek szerint, vonta le a következtetést, nem csak ő érzi rosszul magát. Aztán felemelte a fejét, és látta, ahogy Dax arca közelít hozzá, látta, hogy beszél, és hallotta is a hangját, igaz csak távolról.

-         Sikerült? Kira mi a baj? – Kérdezett kissé sokat, és nem tudva eldönteni, mit kérdezzen inkább.

Bólintott, igyekezve nem tudomást venni a szédülésről.

-         Igen, sikerült. – Hallotta a saját hangját, de inkább csak visszhangzani a fejében, mint tisztán. – Nem… - Vált hirtelen még nehezebbé a lélegzés. – kapok… levegőt. – Nyögte, és hirtelen újra minden sokkal rosszabb, sokkal nehezebb lett.

-         Ne érjenek hozzájuk! – Jött a figyelmeztetés újra, Bashirtől. Aki felugrott a transzporterfőnök mellé, és onnan parancsolt. – Transzportálja őket a Gyengélkedőre, ágyakra. Senki nem érhet hozzájuk, amíg az az izé rajtuk van!

-         Igen, Uram. – Hallotta a fiatal ember-férfi válaszát, majd a testét újra a transzporter szedte molekulákra és rakta össze, immár a Gyengélkedő egyik ágyán.

Nem működött már az időérzéke, mert minden erejét a lélegzésre koncentrálta. Aztán egy idő után hűvöset érzett a nyakánál, vagy inkább meleget. És hirtelen könnyebb lett minden. Képes volt kinyitni a szemét, és arra is, hogy beszéljen. Maga fölött látta Dax parancsnokot, de árnyalatnyi zavarral észre kellett vennie, hogy nem a Defiant Gyengélkedőjén, hanem a Deep Space Nine Betegszobáján van.

-         Dax? Mi történt? – Kérdezte, próbálva körül nézni, keresve valamit, vagy inkább valakit, amire hirtelen nem emlékezett, hogy miért is nincs itt. Aztán beugrott. A Voyager, a küldetés. De itt lesz.

-         Érintkezésbe kerültek egy ismeretlen összetevőjű méreggel. – Jött a válasz, de nem a trill parancsnoktól, hanem Bashirtől. – Még nem tudjuk, mi van benne, de a computer már analizálja. Az viszont már biztos, hogy érintés útján terjed, akár a legkisebb érintkezés vagy közvetlenül az anyaggal, vagy a mérgezett személlyel átviheti.

Kira behunyta a szemét, ahogy próbálta rávenni az agyát, hogy dolgozzon, fogadja be az információkat. Dolgozza fel. Végül összeszedte a hangját.

-         Mennyi idő, amíg semlegesíteni tudja? – Kérdezte elsősorban a többiekért aggódva.

A válasz késett, és csak akkor jött meg, amikor Julianre fordította a tekintetét.

-         Hatvan óra.

Kira igyekezett nem gondolni arra, hogy ő nem érzi úgy, mint, akinek lenne hatvan órája. De végül mégis megkérdezte.

-         Az elég?

A válasz újra késett, s ahogy kinyitotta az egyre inkább elnehezülő szemeit, még éppen láthatta, ahogy a doktor nyel.

-         Nem mindenkinek. – Jött az őszinte válasz.

Kira igyekezett megemészteni a hírt. Pontosan tudta, hogy ő melyik csoportba tartozik. Hirtelen azonban már csak egy dolga maradt. Már csak egy dologra tudott gondolni. Arra, hogy ő mérgezett, ő fertőz, és Nick ott lesz, ha jól számol, nyolc óra múlva.

-         Jadzia… - Fordult még az utolsó erejével a barátja és első tisztje felé. – ne engedd ide Nicket! – Kérte, és ahogy meglátta a tiltakozást, az ijedt kifejezést, még forszírozta. – Semmiképp! Kérlek!

Még láthatta, hogyan bólint a könnyekkel küzdő barát, ahogy a sötétség, a pihentető semmi ráhullott az elméjére. Végre kapott levegőt megint.

 

A Voyager orvosi főtisztje tajtékzott odakint, Dr. Bashir irodájában.

-         Hogy a fenébe merte! Hányszor mondtuk el neki, hogy nem lehet! Ez megőrült! Ezt nem hiszem el! Szemtelen, senkiházi, beképzelt, öntelt, nagyképű, gépész… Azt hiszi, hogy…

Julian, aki maga sem volt kevésbé mérges, csak egy kissé szerencsésebb természet itt elégelte meg.

-         Hé, Doktor, elég! – Csattant, ahogy az OSH vállára tette a kezét, hogy megállítsa a járkálásban.

A jó Doktor úgy nézett rá, mintha hirtelen még két fület növesztett volna.

-         Ugye nem… - Kezdte, de mivel nem találta a szavakat, inkább csak elhallgatott és magánkívül nézett Bashirre.

Julian megforgatta a szemeit, és most már tényleg irritálta a hologram. Volt elég baja a gépésszel is, aki most már maga is mérgezett volt, amiről nem lehetett tudni milyen hamar dönti le a lábáról, sőt egy sokkal gyakorlatibb probléma, hogyan fogják lefejteni a feleségéről és hová rakják? Főleg, ha a Doktor annyira bedühödik, hogy visszamegy a Voyagerre.

-         Dehogyis! – Háborodott fel egy pillanattal később. – Nézze… - Próbált lenyugodni először ő, hogy aztán lenyugtassa az OSH-t is. – Én pont ugyanannyira vagyok dühös, mint maga. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hittem, hogy megteszi.

A Doktor eltátotta a száját, aztán haragos kattanással becsukta, és maga lepődött meg a legjobban, hogy a programja erre is képes.

-         Azt akarja mondani, hogy maga végig tudta, hogy Wesley ilyen hülye? És ennek ellenére oda engedte?! – Kiabálta bele Julian arcába, és tényleg dühös volt. Itt egy ártatlan életet kockáztatott, ami ellene ment a programjának.

Julian igyekezett megőrizni a türelmét és sóhajtott egyet. Egy jó nagyot.

-         Nézze, Doktor, én nem tudom, megért-e. De higgye el, én láttam őket a kezdetektől, higgyen nekem, amikor azt mondom, így talán a legjobb. Állj, állj, mielőtt nekem jön! – Emelte fel a kezét, ahogy az OSH újabb litániába kezdett volna. – Nézze tizenhét óra elég kell, hogy legyen. Wesleynek mindenképp. De a Kapitánynak szüksége van a feleségére. Az egy dolog, hogy kint megtett mindent, összekötött nyolc hajót és az Állomást. De most már ott bent van dolga. Tudom, hogy maga talán nem hisz ebben, és Isten tudja csak, nekem sem kellene. De szerintem Kirának legalább két órát jelent, hogy most ott van vele a felesége és fogja a kezét. Érti, Doktor? – Fejezte be a kissé hevesre sikeredett beszédet.

Az OSH csak bámult rá, próbálva rájönni, hogy mikor lett ő is olyan szentimentális, mint az emberek. De értette. Igaz, nem akarta, de értette. Hiszen neki is voltak érezni képes szubrutinjai, és a hologramok istene tudja csak – bármi, vagy bárki is legyen -, hogy volt már ő is szerelmes.

-         Akkor is egy bolond, meggondolatlan… - Kereste a megfelelő szót, de már csak morgott, mert volt annyira makacs, hogy ne adja meg könnyen magát. – gépész. – Találta meg bár nem a legmegfelelőbb jelzőt, de ezt annyi undorral mondta, hogy elérte a hatását.

Julian azonban átlátott rajta és megrázta a fejét.

-         Na. Most pedig ne zavarjuk őket. Van elég dolgunk feldolgozni az analízis meglévő részeit.

A Doktor nem beszélt többet, csak megfordult és morgolódva dolgozni kezdett.

 

Nick végzett a rögzítővel, már tudta, hogy a felesége ezen a küldetésen is helyt állt. A fegyverraktárból nem kerül több fegyver a frontra, és ezzel újabb ezrek élete menekült meg, legalább egy kis időre. Olyan büszke volt, olyan hihetetlenül erőteljes érzés volt, valahányszor Kiráról így hallott, vagy látta harcolni! Néha sajnálta, hogy nem láthatta többször. Mégis tudta, főleg a legutolsó küldetés óta, amin közösen vettek részt, és olyan mindent megváltoztató lett, hogy jól döntöttek, hogy külön szolgálnak.

De most a figyelme visszatért rá, közelebb húzódott, hogy kényelmesebben ülhessen, és jobban elérje a kezét. Aztán csak nézte, a karját könnyedén támasztva a bajori csípőnek. Aztán észre sem vette, mikor kezdte hangosan is kimondani a gondolatait.

-         Tudod, te mindig olyan erős voltál, mindig bátor, és rettenthetetlen. A legnehezebb időkben is. Akkor is, amikor bántottalak. Úgy sajnálom, nem kellett volna. Sosem kellett volna bántsalak. Szeretlek, Nerys, úgy szeretlek. Nem tudom, képes lennék-e folytatni nélküled… - Elmosolyodott egy kicsit, keresztül makacsul újra megeredt könnyeken. – Segíts, hogy ne kelljen megtudnom. Kérlek! Olyan erős vagy. Te vagy az én kapitányom. – Jött vissza a mosoly, aztán lassan újra letűnt. – Én tudom, hogy olyan kicsi az esélyünk. Én tudom, és talán, a Próféták tudják, el is fogadtam. De mégis, olyan nehéz, Nerys, olyan átkozottul nehéz! Csak ne most legyen, még ne! Még annyi mindent el akartam mondani neked. Annyi mindent. És olyan sok dolgot át akartam élni veled. Ne hagyj itt, kérlek! Ne hagyj el! Tudom, hogy nem érdemellek meg, tudom, de mégis, könyörgök, ne hagyj el… Már nem tudom, hogy mi mást tehetnék, itt vagyok, hallasz? Kapaszkodj belém, és tarts ki. Értünk, kérlek… - Csuklott el, ahogy szavak törtek fel belőle, rendezetlenül fájdalmasan feljajdulva néha, máskor elhalkulva szinte teljesen.

Sokáig ült még ott, nézve a felesége sápadt, szürke arcát. Aztán mindkét kezét óvatosan a mellkasára helyezte a bajori szív fölé, és már nem tudott mást tenni, mint imádkozni.

-         Gio kagja, rebuko lare… napoj ilano kosz… imra… nabok lavor. – Mormogta, szorosan behunyt szemekkel, próbálva minden erejét, minden életerejét a tenyerébe koncentrálni, még ha nem is tudta, egyáltalán lehetséges-e. - Gio kagja, rebuko lare… napoj ilano kosz… imra… nabok lavor. – Kántálta újra, ami már tisztább volt, már nem morgás, hanem gyönyörűen kiejtett bajori szavak, telve hittel, és bizalommal. És mikor elmondta, kezdte újra. - Gio kagja, rebuko lare… napoj ilano kosz… imra… nabok lavor.- És újra. - Gio kagja, rebuko lare… napoj ilano kosz… imra… nabok lavor. – Nem hagyta abba akkor sem, amikor már érezte, hogy kevesebb levegőt kap. Még csak halványan, még csak előszeleként. - Gio kagja, rebuko lare… napoj ilano kosz… imra… nabok lavor…

Sokszor, tízszer, százszor ismételte, és nem hallotta, hogy félig eszméletüknél lévő emberi ajkak csatlakoznak hozzá, mert a bajoriak már régen nem voltak maguknál, nem hallotta a bajori nővért csatlakozni, aki az első alkalommal olyan kedves volt hozzá. Imádkozott, újra, és újra elkántálva az imát, amíg csak ereje volt. Nem tudta mennyi idő telt el. Csak azt, nem is számít már igazán. Hiszen a bajori szív dobbanásai számítottak, melyek mintha erősödtek volna a tenyere alatt, az számított, hogy minél szebben, minél mélyebbről mondja a szavakat. Hogy minden hitét beleadja. Az számított, hogy egyszer csak Nerys jobb kezét érezte az arca alatt. Már a hasára hajtotta a fejét, kimerülten pihenve, próbálva ébren maradni, hallgatva a vékony csuklóban lüktető vér hangjait. Ez számított, semmi más.

Aztán lassan sötétség borult rá. Még utoljára elmormogta az imát „Gio kagja, rebuko lare… napoj ilano kosz… imra… nabok lavor.” És megadta magát az eszméletlenségnek.

 

A Betegszoba előterében órákkal később egész kis tömeg várt. Ott volt Brower, aki betegre aggódta magát a főnöke miatt, miután megkapta a hírt az orvosoktól, hogy megfertőződött. És bár a főgépész csak némán aggódott, Kathryn Janeway kapitány magánkívül volt, ahogy Torres is, mindketten a Doktort vették elő, aki akkor csak egy rezignált pillantást küldött Bashir felé, abból az ’Ugye én megmondtam’ fajtából. Igaz Janeway nem is annyira azért emelte fel a hangját és vette elő a Janeway-féle tízes lézertekintetet, mert nem értette volna meg, hanem az ő szíve, a civil Kathryn, az ő érzései már rég szétszakadoztak, ahogy nem tudott lényegében semmit az ő feleségéről, a kislányukról, akik még a háború kezdetekor rekedtek a Földön, és a Voyager nem tudott időt szakítani, hogy elmenjen odáig. El volt vágva a családjától, ami napról napra tette egyre nehezebbé, hogy összetartsa magát. Ez volt inkább, ami kihozta belőle, hogy lekapta a Doktort a tíz holografikus körméről, minthogy ne értette volna, mit csinál a műszaki összekötő tisztje. Torres pedig aggódott, mint Nick barátja, a félklingon természete kitört, amin nem segített a rajta is, mint mindenki máson ott nehezedő stressz.

Dax parancsnok volt az egyetlen, aki csak csendben állt és várta, mi lesz a vége az egyre növekvő viharnak. Higgadtan, bár belül egyre fokozódó aggódással figyelte, hogyan halad a felturbózott computer, az analízisben. Vele együtt figyelt az a három fiatal gépész is, akiknek a párjaik bent feküdtek ugyanúgy.

Végül valahogy, nagy nehezen lepergett az utolsó homokszem is a képzeletbeli homokórában, s a két orvos, elfelejtve minden mást rávetették magukat az eredményekre. Még Jadzia is közelebb hajolt, hátha tud segíteni. Most Janewayen és Torresen volt a sor, hogy némán és aggódva várjanak. Ez egyiknek sem volt erőssége, de valahogy megoldották. Közben megjelent Tom is, aki azonnal átkarolta a felesége vállát, nagyon is jól látva, mennyire aggódik. Ahogy ő is.

-         Ez bámulatos… - Ámult el Julian, ahogy elétárult a méreg molekulaszerkezete. – mintha egyszerű szén-monoxid lenne sokkal bonyolultabb struktúrába lemásolva. Ráadásul szerves tulajdonságai vannak! Csak ez kén alapú. Lassabban hat, de sokkal kevesebb elég belőle. És mivel sokkal nagyobb a molekula tömege, folyékony, mégis képes szinte bármin keresztül felszívódni. – Hadarta a kiselőadást, inkább magának, mint bárki másnak körülötte.

Jadzia és a Doktor kollektíven forgatták a szemüket Bashir lelkes hangján.

-         Talán koncentráljunk a semlegesítő anyagra. És, hogy hogyan távolítsuk el. – Vetette közbe Dax.

Julian elvörösödött, és próbálta átfuttatni az agyán az egész képletet, és hogy mivel lehetne semlegesíteni.

-         Nézze, ezek felelősek itt az irreverzibilis kötésképzésekért. Valószínűleg nem tudjuk szétválasztani a már létrejött kötéseket. De a szabad molekulákat még megköthetjük. De mi az, amihez szívesebben kötődik, mint a hemoglobin? – Tette fel végül az egyik legfontosabb kérdést a Doktor.

Julian felnézett az OSH-ra, aki már többször lenyűgözte a rövid idő alatt is.

-         Mi van, ha mesterségesen előállított és megnövelt sűrűségű, megjelölt hemoglobint replikálunk és juttatunk a vérbe? Ez megkötheti a mérget, aztán eltávolítható salakanyagként. – Jött az ötlet, amire hirtelen csend vette körül.

-         Ez jól hangzik, Julian. – Bólintott végül Jadzia, aki bár nem volt otthon ezen a területen, de a hét élete során sok mindennel foglakozott már és gyorsan tanult.

Bashir bólintott, és ahogy meggyőzte saját magát is, hogy beválhat, megkapta a bólintást az OSH-tól is, felugrott.

-         Akkor munkára! – Torpant meg itt, ahogy odafordult volna a replikátorhoz. A helyett azonban visszafordult Brower hadnagyhoz. – Működnek a replikátorok, Hadnagy? – Kérdezte, remélve, hogy a nagy erőfeszítésben, és versenyfutásban nem felejtették el, hogy azok azért kellenek.

Brower megvillantott egy vigyort, amit száz százalékos biztonsággal a korábbi főnökétől lesett el.

-         Nem csak, hogy működnek doktor, de mivel az analízis leállt, a teljesítményük 35%-al javult. – És ahogy ezt elmondta, valóban pontosan ugyanolyan önteltnek és szemtelennek nézett ki, mint egy bizonyos Nicole Wesley, aki valaha a főnöke és a tanára volt.

Julian pislogott, igaz, elfelejtette helyre tenni a Hadnagyot, mert amit szabad… De arra most nem volt idő. Ugrott, és már táplálta is be a paramétereket az orvosi replikátorokba.

 

Az első, amit megérzett, az egy hideg szisszenés volt a nyakánál. Aztán a meleg, és puha test az arca alatt, mely szabályosan süllyedt és emelkedett. Egy pillanatra azt hitte, hogy csak álmodta az egészet, és ő valójában békésen aludt Nerys karjaiban, a szállásukon, a saját ágyukban. De ahogy elérték a hangok, Bashiré, a Doktoré és Daxé. És még sok apró zaj, messzebbről, megadta magát a gondolatnak, hogy nem álom volt.

A következő pillanatban újra elmosolyodott, ahogy rájött, hogyha ő ennyi hangot hall maga körül, és Nerys pocakja süllyed és emelkedik, ő pedig jól, vagy jobban érzi magát, akkor valószínűleg sikerült.

A tudat, a gondolat, hirtelen erőt adott, a keze alatt érzett orvosi takarót megsimogatta, amit valójában a felesége hasának szánt, de így is elég volt. Nem akarta még kinyitni a szemét, pillanatnyilag nem tudott jobb helyet elképzelni annál. És bőven elég volt, hogy érezhette az erős bajori lélegzetet és szívdobbanásokat.

De valaki el akarta mozdítani onnan, mert kezeket érzett meg magán. És ezt már nem hagyhatta, hát kinyitotta a szemét, és megemelte a fejét, mintegy tiltakozásképp. Meglepődött ugyan, amikor a várt fájdalom, vagy bármi elmaradt, és akadálytalanul tudott hátranézni a két kissé megszeppent ápoló arcára.

-         Hagyjanak… - Kérte, és az újabb meglepetés, a hangja működött.

-         De Uram… - Kezdte mindkettő egyszerre.

Nick azonban már Nerys arcát fürkészte, amely sokkal egészségesebbnek nézett ki, sokkal kevésbé volt sápadt és a szürkeség eltűnt. Úgy ahogy a fényes fekete folt is az arcáról, és egy gyors pillantás tudatta, a kezéről is. Aztán eszébe jutott a két ápoló, akik valószínűleg őt akarják ágyba dugni.

-         Hagyjanak, én itt maradok. – Ellenkezett, miközben igyekezett elővenni a legszigorúbb parancsnokhelyettesi tekintetét.

A két fiatal bajori férfi egy fokkal gyámoltalanabbul állt egyik lábáról a másikra, amíg végül a Doktor meg nem jelent.

-         Mi a probléma? – Kérdezte a szokásos, kissé goromba hangján.

Nick felnézett az OSH-ra, és igyekezett kigondolni a legjobb taktikát, bár kicsit álmos volt, meglepően jól érezte magát. De még ha nem is lett volna így, nem volt rá mód, hogy otthagyja a feleségét.

-         A két úriember el akar vinni. Azt hiszik, beteg vagyok. Pedig nem is. – Próbálta és akkor jött rá, hogy ez így valószínűleg nem igaz, mert ha egészséges lett volna, valószínűleg jobb taktikát választ. Mindazonáltal makacsul átvetette a kezét Nerys derekán, aki közben ébredezni kezdett, de még senki nem vette észre, és úgy nézett fel a Doktorra, mintha kihívná, hogy vigye csak, ha el tudja szakítani onnan.

A hologram mérgesen rázta meg a fejét, és tényleg nem értette, miért verte meg őt a hologramok istene ilyen makacs betegekkel.

-         Nick… - Szólt közbe egy gyenge hang, amire Nick számára megszűntek a kissé tehetetlen ápolók, a holografikus doktor, a külvilág és semmi más nem maradt, mint a felesége, aki életben volt, és beszélt hozzá, őt hívta.

-         Nerys… - Hajolt közel és csókolta meg olyan könnyűen az ajkait, ahogy csak tudta. A testének minden apró, eldugott zugán megkönnyebbülés vágtatott végig, a lelkén az élet.

-         Sq’wan… mit csináltál… - Kérdezték a még erőtlen ajkak, ahogy mélybarna szemek nyíltak rá a világra, immár újra érzéseket ragyogva, és sós, tiszta, átlátszó könnyeket szülve.

Nick megsimogatta az arcát, azt a felét, ahol a folt volt, de már csak tiszta, csodálatosan sima bőrt tapintott. És elmosolyodott, olyan szeretettel, ahogy még Nerys is ritkán láthatta.

-         Szeretlek, hogy tagadhattam volna meg bármit is? Nekem melletted a helyem. Szeretlek Nerys, nem engedlek el, soha… - Magyarázta, de maga sem tudta mit beszél, nem is számított, ami igazán fontos volt, az az, amit égkék szem mondott mélybarnának, amit összekapaszkodott ujjak mondtak el egymásnak, a két szív, bajori és emberi dobbanásai kiáltottak a másiknak.

Nerys felemelte a szabad kezét és végigsimított a mindig kicsit kócos szőke tincsek között.

-         Olyan bolond vagy… - Suttogta halkan, de nem volt harag a hangjában. Még túl gyenge volt, hogy haragudjon, mert bajba keverte magát miatta, csak szeretet volt benne, összetartozás.

-         Hát én nem fogalmaznék ilyen finoman, de megteszi… - Morogta az OSH, akinek már bőven elege volt az édes újraegyesülésből, egyébként meg titkon, csak nem értette, miért romlott már el megint valami szubrutinja, vagy ki csempészett a programjába könnyező eljárást.

Két pár felzavart szem meredt rá. Aztán Nerys elnevette magát, még bágyadtan, de az a nevetés, Nicknek akkor tökéletes volt. Átvibrált minden atomján.

-         Igaza van Doktor… - Értett egyet halkan. A hangja még erőtlennek hatott, de tökéletesen Neryses volt. – De én szeretem. – Nézett végül vissza a feleségére, úgy döntve elég volt a Doktor kopaszodó fejéből. – Szeretlek Sq’wan. – Engedte lejjebb a tincsekből a kezét, megsimogatva az arcát.

Nick elmosolyodott, újra, úgy, ahogy csak a feleségének járt, és közelebb hajolt. Még egy csókért, mely ezúttal erőtlen viszonzást nyert. Majd kelletlenül elhúzódott, de igazán egyikük sem akarta elengedni még a másikat.

-         Én is szeretlek… - Mormogta még a párja ajkainak. Aztán hátra húzódott. A keze Nerys arcán nyugodott. – Most csak aludj, én itt leszek. Nem megyek sehová. Csak pihenj. Hogy minél előbb hazamehessünk. – Kérte halkan, és még egy-egy puszit helyezett óvatosan mindkét szemére, ahogy lecsukódtak.

Aztán már csak felnézett keményen az OSH-ra, kihívva, hogy vitatkozzon csak, ha fel akarja ébreszteni a pácienst.

A Doktor csak megforgatta a szemeit, nyilvánvaló irritáltsággal fordult meg és viharzott el, halkan duzzogva magában. A két ápoló pedig gyorsan követte, mielőtt ők is kapnak egyet-egyet a Parancsnokhelyettes kemény tekintetéből.

Nick megkönnyebbülten fordult vissza, és hajtotta óvatosan a fejét Nerys csípőjére, úgy, hogy ne legyen nehéz az alvónak, de neki is kényelmes maradjon. A kimerültség erőt vett rajta, ezúttal egészséges, valódi álomba taszítva.

 

-Prologue-

A Betegszoba kissé zsúfolt volt, ahogy tizenöt beteg készült elhagyni, akik körül háború ide, vagy háború oda, mind ott voltak a hozzátartozóik, barátok, családtagok, és társak. A jobbszélső ágy körül egy kissé magasabb volt az átlag rang, mint máshol. De ez csak alig-alig tűnt fel. Wesley parancsnokhelyettes egy kissé megszeppenve, de attól még ugyanúgy kapkodva igyekezett kitalálni a felesége minden kívánságát és mozdulatát, bármit, amiben segíthetett. És mivel Kira mindössze csak fel akarta venni magára az egyenruhája felsőjét és alsóját, mindezt minél gyorsabban és gördülékenyebben, és ebben a buzgó gépész nem hogy segítette volna, inkább akadályozta, az egész igencsak komikusan nézett ki.

Amin nem segített a két vadul villogó trill szem sem, amitől kissé lejjebb egy elegáns kéz szorult a szájára, hogy visszatartsa a feltörni készülő nevetést. Janeway kapitány állt még ott csípőre tett kézzel, figyelve a máskor egészen felnőttnek és felelősségteljes tisztnek tűnő műszaki összekötőjét, amint nagyon lelkesen és kissé sután ugrálta körül a felesége ágyát, aki viszont készült kifogyni a türelméből, annak ellenére is, hogy nyilvánvalóan meghatottan élvezte, hogy körül lett rajongva.

-         Várj, segítek. – Hallatszott már vagy tizedszer. És nyúlt is egy precíz gépészkéz, hogy felsegítse az egyenruha kabátot, és mindenkinek el kellett ismerni, hogy nem valami ügyesen. Igaz Nerys tudta csak, hogy a levételében szokott jeleskedni ugyanaz a gépészkéz, de ezt bölcsen elhallgatta a nézőközönség elől. Annál is inkább, mert a semmiből előtűnt közben Bashir is.

-         Elég, Nick… - Morogta Kira és söpörte le magáról a sután segíteni akaró kezet. – Megy ez egyedül is.

Nick felegyenesedett, hogy megszeppenten nézzen a társára. De a következő pillanatban már el is felejtette, és hajolt, hogy segítsen felhúzni a zipzárt.

-         Majd én… - Ajánlotta fel, de már kissé elkésve, addigra már az alig észrevehetően, de remegő gépészkezek sikeresen behúzták nem csak a zipzárt, de az orvosi pléd egy részét is.

-         Nick, elég! – Emelte feljebb Kira a hangját. És meg is forgatta hozzá a szemeit. Gyengéden eltolta a két vállánál. És igyekezett önmaga megtalálni az utat, hogy lefejtse magáról a plédet.

A háromtagú közönség még mindig nem találta meg a lehetőséget, hogy közbeszóljon.

-         De Nerys, ehhez még gyenge vagy… - Ellenkezett a gépész, de csak ő nem számított a kitörésre.

-         Nick, a Prófétákra, nem vagyok gyerek! Fel tudok öltözni egyedül is. Csak tartsd magad távol egy kicsit, jó? – Csattant először, majd maradt egyenletes magasságban a hangja.

A gépész egy kissé megbántottan pislogott, mint, aki nem tudja eldönteni, hogy épp összetörték a szívét, vagy vérig sértették.

-         Látom, megmaradnak. – Jött a hivatalos, és nem hivatalos orvosi vélemény Dr. Julian Bashir szájából, aki ismét a legjobbkor vágott közbe.

Mind Kira, mind Wesley tekintete ráemelkedett, mintha eddig nem is tudták volna, hogy ő is ott volt. És az igazság az volt, hogy nem is.

-         Doktor, akkor most már biztonságos hazamenni? – Váltott át a gépész ismét csak önmagát túlaggódó feleségbe.

-         Igen, főnök. – Bólintott az orvos türelmesen.

Azonban Nick nem folytathatta az agyonaggodalmaskodó kérdésáradatot, amely éppen feltörni készült, mert Janeway közbeszólt.

-         Mondja, doktor, mikor kapom vissza a tisztemet? – Kérdezte meg, egy kérdéssel többet feltéve egyszerre.

Julian vágott egy arcot, amit Janeway kapitány nagyon bölcsen nem fejtett meg, Wesley parancsnokhelyettes érdekében, aztán ránézett a lábadozó párra. Végül vissza Janewayre.

-         Egy hét. – Bökte ki, annak ellenére, hogy Wesley igencsak virgoncnak nézett ki, főleg, ha a felesége körülrajongásáról volt szó.

Dax elvette a szája elől a kezét, igyekezve benntartani azt a nevetést.

-         Feltételezem, ugyaneddig maradok állomásparancsnok… - Nézett a dokira.

-         Így van. – Vigyorgott Julian. Amit aztán egy kissé az állapotához mérten túl mérges Kira Nerys kapitány fagyasztott le.

-         Ezt nem gondolja komolyan Doktor! Jól vagyok! Holnap akár már kezdhetek is! – Emelkedett a hangja, aztán süllyedt veszélyes tartományokba.

De ő nem láthatta a felesége árnyalatról árnyalatra sápadó arcát, amin olyan kifejezés volt, ami jelezte, hogy legalább annyira el volt borzadva a lehetőségtől, hogy Nerys nem piheni ki magát, és gyógyul fel rendesen, mintha egy ferengivel találta volna kompromittáló pozícióban. És ez már csak azért is tökéletes hasonlat volt, mert az arcán az is rajta volt, hogy a lehetőség, hogy Kira másnap dolgozni fog, és a lehetősége annak, hogy akár csak hozzáér egy ferengihez - ismerve a ferengik iránt érzett undorát –, ha rajta múlik, körülbelül ugyan annyi. Igaz, ezt még csak Julian láthatta, na meg Janeway és Dax. És a jó doktor innentől kezdve nem is törte magát.

-         Tudja, Kapitány, - Nézett kajánul Kirára. – azt hiszem, még ha bele is mennék, szembe kell néznie nálam sokkal nehezebb akadályokkal. - Vándorolt a tekintete a gépészre, aki időközben megértette a célzást, és felvette az első körben kipróbálandó taktikájának megfelelő pózt. Karba tette a kezeit, és felvarázsolt az arcára egy amolyan nővérkés és anyáskodó kifejezést, ami szörnyen rosszul állt neki.

Nerys valóban rosszat sejtve fordult a három tekintet mutatta irányba, hogy szembe találja magát az aggódó-rohammal küzdő feleségével. Azonban ez a taktika nála sosem ért célt. Küldött egy durániumkemény tekintetet, amivel azonnal szét is volt zúzva.

-         Ez nem vita tárgya Nick. – Tette azért hozzá szóban is, csak a biztonság kedvéért.

Nick vágott egy grimaszt, mely durcásan elkönyvelte az első vereséget. De ez még csak egy csata volt. Ahogy Kira visszanézett az orvosra, megpróbálva hatni rá valahogy a gépész már fel is vette a következő pózt, mely mindössze egy hatalmas kölyökkutya tekintetből állt és egy fájdalmas arckifejezésből.

-         Tehát Doktor? Akkor nem holnap, holnap után, de ez az utolsó ajánlatom. – Tett úgy Kira, mintha az orvosi főtiszt nem állt volna rangban fölötte ebben a kérdésben.

Julian csak sóhajtott egyet, majd mielőtt még a gépészre nézett volna makacsul kitartott az álláspontja mellett.

-         Egy hét, Kapitány. Pihennie kell, nem csak a méreg vett ki sokat magából, hanem az elmúlt hónapok is.

Aztán vigyorogva nézett Wesleyre, aki felkészült a második csatára.

Nerys már félve követte a tekintetét, és érezte, hogyan olvad el az elhatározása a felesége pillantása alatt. Aztán észrevette a fájdalmas kifejezést, és még mielőtt rájöhetett volna, hogy tökéletes nyugalommal sétál csapdába, kicsúszott.

-         Sq’wan, jól vagy? – A hangjában már aggodalom volt, ahogy eszébe jutott, hogy nem csak ő volt kitéve a méregnek, hanem a kissé agyament felesége is, aki nem hallgatott se rá, se az orvosokra.

Julian egyetlen szó nélkül felemelte a kezét, remélve, hogy Janeway és Dax vele vannak, jelezve, hogy ha most nem nevetik el magukat, akkor megnyerték.

-         Talán egy kis pihenés nekem se ártana. – Ismerte el Nick, tökéletesen játszva a szerepét.

Nerys arcán egy pillanatra szörnyű harcot vívott a makacssága, és a felesége miatti aggódás. Végül az utóbbi győzött. Visszafordult, és egy tökéletesen arrogáns, sőt, gőgös kifejezéssel és hanggal válaszolt, valamint vesztett úgy, mintha ő nyert volna.

-         Rendben doktor. – Mondott ennyit, és hirtelen vetett egy kemény tekintetet a feleségére, valószínűleg akkor jött rá, hogy bizony igen csak rendesen átvágták.

-         Igen, a főnöknek szüksége van magára. – Bólogatott Julian, aztán meg is bánta, ahogy a mélybarna szempár ezúttal rá küldte a néha még Janeway-ét is leköröző tekintetet. – Nah… - Kezdett dadogni. – Nekem most dolgom van. Viszlát. – Köszönt el gyorsan. És már ott sem volt.

Janeway és Dax csak egymásra nézett, majd a párra, és hirtelen mindketten egy hasonló keménységű tekintettel találták szemben magukat. Úgyhogy jobbnak látták, ha maguk is a dolguk után néznek.

-         Nos, akkor egy hét múlva. Kapitány, Parancsnok. – Bólintott Kathryn, minden erejét bevetve a szüntelenül az arcára csúszni próbáló kaján vigyor ellen. Azért ezt még ő is lenyűgözőnek találta, persze, nem lett volna Nick helyében, amikor ezt visszafizeti neki a felesége.

-         Egy hét, állomásparancsnokság, hm, szép az élet! – Próbálta komolytalanul Jadzia, aztán nagyon gyorsan meggondolta magát. – Egy hét múlva.

Végül Nick és Nerys magukra maradtak.

 

Az ajtó bezárult mögöttük, és otthon voltak. A hátuk mögött egy hosszú, szótlan hazaúttal, előttük pedig egy egész héttel. Aminek Nick nagyon is örült, Nerys pedig duzzogott, illetve mérges volt, elsősorban magára, hogy hogy hagyta ilyen könnyen átvágni magát.

Igaz ez azért hamar elhalványult, mert a fáradtság erőt vett rajta. Mindössze a kanapéig jutott el a saját lábain, igaz a büszkesége nem hagyta neki, hogy mutassa, hát csak úgy tett, mintha csak leült volna.

Nick visszafordult, ahogy hallotta a kanapé bőrkárpitjának neszezését, és még pont elkapta a kimerült arckifejezést a felesége arcán. Odalépett, és abszolút olvadt szívvel térdelt le elé.

-         Kérsz valamit, mielőtt megcsinálom az ágyat? – Kérdezte lágyan végigsimítva az arcán.

Ez elég volt, hogy elmossa a maradék durcásságot, és most már ott a szállásuk biztonságában és bensőségességében engedte, hogy lecsússzon a maszk, és mutassa, mennyire is kimerült voltaképpen.

-         Nem, köszönöm, Sq’wan… - Dőlt hátra és hunyta be a szemeit, majd nyitotta is ki rögtön, ahogy rájött, ha becsukja, akkor elalszik, ott helyben.

Nick elmosolyodott, értve jól, mi történik. Még felállás közben nyomott egy gyengéd puszit a homlokára.

-         Mindjárt, Kedves. – Suttogta az előre hulló vörösesbarna tincseknek. Aztán indult ágyazni.

Két perc sem telt belé, és visszatért, Neryst még ott találva, sokkal közelebb az álomhoz, mint az ébrenléthez. Így lehajolt, felemelte, és óvatosan bevitte a hálóba, aztán lehámozta róla az igencsak furcsán felvett egyenruhát, végül az orvosi hálóinget, majd eligazította a paplan alatt, és betakarta, gondosan, szeretettel. Aztán maga is levetkőzött, és gyorsan bebújt mellé. Boldogan húzódott közelebb, ahogy Nerys már álmában megfordult és hozzá bújt, úgy, ahogy szoktak, minél közelebb a másikhoz, minél inkább ölelve egymást.

És hazatért mindkettő. Két lélekben volt ugyanaz a tudat. Hogy hazatértek, otthon vannak. Bár a háború folytatódik, az esélyek maradtak ugyanazok, még kaptak egy kis időt együtt. Még van legalább egy holnap, legalább egy éjjel, amit egymás mellett tölthetnek. És akkor ott, csak ez számított. Ez a gondolat, ez a tény, az apró valóság darab remegett ott minden lélegzetben, minden szívdobbanásban, származzon az emberi, vagy bajori szívből, ez volt ott minden apró mormogásban, amit talán még álmukban is a másiknak szántak.