Mikor nincs helyes döntés. Mikor nincs jó választás. De választani kell. Mert muszáj. Akkor választunk.

De sosem szabad letagadni a választást. Sosem szabad letagadni, hogyan választunk. Mert a választásaink vagyunk. A döntéseink, az út, amin haladunk az mi magunk.

Sosem tagadhatod meg, sosem bújhatsz ki a döntéseid és a következményei alól, mert azzal önmagad tagadod meg. Mert mindegy milyen nehéz, de oda kell állni és kimondani, igen, én döntöttem, én választottam így.

 

-Epilogue-

-         Ez nem fair! Lefogadom, hogy Bashir tudta, és direkt csinálta! – Jött a morgás az ágyról, amolyan igazán dühösen.

Amire a fürdőszoba ajtóban megjelent Nick Wesley parancsnokhelyettes, igaz, ez utóbbi titulushoz egy kissé alul volt öltözve a boxerben és fehér atlétatrikóban. Az arcán pedig egy kissé bárgyú, de megértő kifejezést viselt.

-         Nerys, szükséged van a pihenésre. Bashirnek igaza van. – Próbálta egészen lágy hangon békíteni, az egészen dühös feleségét.

Nerys felnézett, figyelte, hogy sétál közelebb Nick, egészen vizes hajjal.

-         Nem, kiírt egy hétre, amiből azért lett gyakorlatilag másfél, mert se a Defiant, se a Voyager nincs itthon. Tudta, és direkt csinálta! – Nézett fel, a már egészen közel előtte ott álló feleségére. – Te meg segítettél neki! – Morogta hozzá, még mindig nem tudva megemészteni, hogy bizony szégyentelenül át lett vágva.

Nick sóhajtott egyet, aztán letérdelt, mindkét precíz gépészkezét rárakta Nerys térdeire, és onnan nézett fel, a haragos és duzzogó mélybarna szemekbe.

-         Nézd, Nerys, én megértelek. De nem mehetsz ki a frontra félig betegen, ebben Bashirnek igaza van. Az pedig, hogy szerencsétlenül volt időzítve, arról egyikünk se tehet. Inkább örülj az extra pihenőnek. – Fogalmazott kicsit keményebben.

Nerys hátra húzódott és nem volt meggyőzve, sőt, alakulni látott egy kiadós vitát.

-         Nem, Nick! Odakint háború van, emberek százai halnak meg, amíg én itt lógatom a lábam!

Nick erre felállt, miután rájött ő is, hogy ez nem lesz olyan nagyon egyszerű.

-         Nos, akkor tényleg sajnálom, hogy nem csatlakoztunk hozzájuk korábban! Végül is mit számít, hogy egy-két nappal előbb döglünk bele! Kit érdekel! – Lett a végére kiabálás, és egészen vékony.

Nerys pislogott, aztán felállt, próbálva megtalálni a két, most már nagyon feszes gépészvállat, de azok elhúzódtak tőle.

-         Nick, nézd. – Próbálta most ő megnyugtatni. – Ez nem így működik. Háború van, a háborúban nincs helye érzelmeknek. – Talált rá az előző kitörés lényegére.

Nick erre olyan hevesen fordult meg, amitől Nerys reflexből is hátra ugrott egy lépést, na meg el a lendülő kar elől, ami nem őt célozta ugyan, de kétségkívül az útjában volt neki.

-         Óh, az nagy kár. Mert már benne van! – Nézett most már ő is dühösen. – Hát nem látod?

Nerys nyelt egyet, aztán leült, vissza az ágy szélére.

-         Pedig nem lenne szabad. Ez itt háború, van elég bajunk a nélkül is. – Felelte halkan, de nagyon komolyan.

Nick egy ideig nézte, ahogy próbálta eldönteni, hogy akkor most miről is beszélnek, vagy egyazon dologról beszélnek-e, végül úgy döntött tisztázza. Újra letérdelt Nerys elé.

-         Ez most általános kijelentés volt, vagy ránk vonatkozóan? – Érdeklődött hirtelen lenyugodva és nagyon komolyan.

Nerys figyelte egy pillanatig az égkék szemeket, és rájött, hogy meg akarják érteni inkább, mint veszekedni, hát visszanyomta ő maga is a temperamentumát.

-         Mindkettő. – Felelte halkan, és lassan. – A háborúban nincs helye érzelmeknek. Gyengévé tesz. Emlékszel, erre már rájöttünk, ezért nem szolgálunk együtt. – Simogatta hátra az egyik előre hulló nedves szőke hajtincset.

Nick oldalra billentette a fejét, aztán megrázta.

-         Nem, szerintem nem. Azért nem szolgálunk együtt, hogy ne kelljen kiadnod olyan parancsot, amit… - Akadt el, látva a még mindig ott lévő árnyékot végighúzódni a mélybarna szemekben. – adott esetben ki kellene. – Fejezte be végül másképp, hiszen úgyis tudták mindketten miről van szó. – Ami meg a másik részt illeti. Nem, szerintem ettől nyertük meg a Dominium háborút, ettől vagyunk mégis csak erősebbek, mint a Borg, és ha megnyerjük ezt valahogy, akkor annak köze lesz az érzelmekhez. Mert attól vagyunk azok, akik vagyunk. A bajoriak attól bajoriak, ahogy az emberek is, mint az összes többi faj. Nem adhatjuk fel egy részét annak, amik vagyunk, ha harcolunk. Pont akkor nem. – Próbálta elmagyarázni valakinek, akiről pontosan tudta, hogy az ellenkezőjében hisz.

Nerys nem válaszolt azonnal, hagyott időt, hogy megpróbálja megérteni legalább.

-         Igen, ez mind szép és jó. De a valóságban ez nem így működik. Az érzelmek, ha szeretünk valakit, vagy még az is, ha gyűlölünk valakit, nem csak megosztják a figyelmünket, de gyengévé is tesznek, Sérülékennyé és kiszolgáltatottá. És ezt az ellenfél kihasználja.

Nick szintén nem volt már harcos veszekedhetnékjében. De az érvei sem fogytak el.

-         Emlékszel? Worf mesélte nem egyszer, hogy győzte le azt a Jem’Hadart a fogolytáborban, amikor Martokkal, Bashirrel, meg Garakkal voltak ott. – Várt egy kicsit, amíg Kira rábólintott. Aztán folytatta. – Akkor ott Worf már nem tudott harcolni, mégsem adta meg magát. Hiába volt összetörve az összes bordája, gyakorlatilag mindene, mégsem adta meg magát. És tudod miért? Mert klingon, mert hű volt ahhoz, aki. A becsülete és a büszkesége miatt. És Martok miatt, legalábbis szerintem. És ezzel nem tudott mit kezdeni a Jem’Hadar, mert ő csak a győzelmet ismerte, arra volt teremtve, a genetikai állományát úgy alkották meg, hogy győzzön. „A győzelem az élet” – Mondta ki a sokszor hallott, és a hátakon még mindig hidegen végigszaladó jelmondatot. - De ezzel nem tudott mit kezdeni. Worf erősebb volt még összeverve, majdnem félholtan is, mint egy majdnem sértetlen Jem’Hadar, mert akkor ott meg lehetett volna ölni, de nem legyőzni. – Pislogott fel a feleségére, aki félig ámulva, félig már az érveit készítve figyelte.

-         Igen, ez így van, de mi itt az érzelmekről, és a helyükről vitatkozunk. Worf sem úgy ment be abba a szorítóba, hogy tele volt a feje Jadziával. – Lett egy kissé szegényes mind az érv, mind a megfogalmazás, de már az járt a fejében, hogy Nick mióta szokott odafigyelni Worfra, meg a nagy klingon hőstetteire.

Nick pislogott, aztán vett egy nagy levegőt, végül elmosolyodott. És hálát adott a Prófétáknak, hogy szereti a klingon mondákat.

-         Nem, talán nem volt tele a feje vele. De az esküvőjén megfogadta, hogy védelmezni fogja őt. És ha akkor ott akár egy percig is feladja, az a Jem’Hadar megöli, és akkor Worf már nem védelmezett volna többé senkit. – Vigyorodott bele önkéntelenül is, ahogy a markában érezte a győzelmet. Aztán gyorsan elkomolyodott, ahogy rájött, így egy kissé morbidnak nézett ki kívülről a dolog.

Nerys pislogott, aztán vágott egy fájdalmas grimaszt.

-         Hé, azért ne csináljunk a háborúból csöpögő romantikus holoregényt, ahol a hős lovag visszatér, mert várnak rá. Worfot lehet, hogy a becsülete mozgatta, az is lehet, hogy valamiféle lojalitás Martokhoz, de amikor összeverve fekszel egy Jem’Hadar előtt, úgyse gondolsz semmi másra, minthogy hogy tudnál megszökni, vagy, hogy vágnád le a fejét, ha fordítva lenne. – Vágott a végére egy farkasvigyort, ahogy elképzelte, aztán elkomolyodott gyorsan ő is.

Nick erre felállt, és gyorsan meggyőzte magát, hogy akkor ennek ő most nem fog hinni. Megfordult végül, vissza Nerys felé.

-         Valóban? – Hajtotta le egy pillanatra a fejét, ahogy keresett néhány emléket, amelyekkel bizonyítani kívánta az álláspontját. Igaz, nem talált, már a Borg incidensen kívül, amit nem akart felhozni, Nerys kedvéért. De amúgy is volt jobb ötlete. Hát felnézett, megkeresve a felesége tekintetét. – Akkor mi mért búcsúzunk el mindig? Ennyi erővel kinek van szüksége ígéretekre? Ha úgyse érdekel, meg nem gondolsz rá? Akkor teljesen felesleges megígérned, hogy visszajössz. – Nézett farkasszemet a hirtelen elszökni próbáló mélybarna tengerekkel.

Nerys hallgatott, sokáig, igyekezve nem elkapni a tekintetét, mert ez bizony már nem volt fair játék Nicktől, de nem sokat tehetett, a végén aztán győzött benne a csökönyösség.

-         Akkor sem lenne szabad… - Próbálta gyengén, de pont ugyanannyira hitt az álláspontjában, mint az egész beszélgetés elején. Az egy dolog, hogy nem mindig cselekedett az álláspontja szerint, mert ugye az álláspontját a feje meg a tapasztalatai, a cselekedeteit meg néha a szíve vezette.

Nick pedig elkönyvelte, hogy Nerys ilyen, amellett úgyis győztesnek érezte magát. Hiszen Neryst nagyon nehezen lehetett meggyőzni valamiről, aminek az ellenkezőjében hitt, többek között ezért szerette olyan nagyon. És egyébként is úgy döntött, itt az ideje kihirdetni, hogy az éjjel megkezdődött.

-         Oké, egyezzünk ki döntetlenben. – Vette le magáról a mondat alatt a trikóját, majd utána egy pillanattal a boxert is.

Nerys pislogott, utálta a „kétfrontos hadviselés”-t, főleg ha őellene irányult.

-         Döntetlen. – Egyezett bele. Aztán elmosolyodott, ahogy végignézett a feleségén. – Csak nem akarsz valamit?

Nick elvigyorodott, egy szemtelen Wesley-féle vigyorral, és le is térdelt, az előző pozícióban, csak kissé távolabb.

-         Ugyan egyikünk sem győzött… - Kezdte felsandítva a félig megszáradt, a homlokába hulló szőke tincsek alól mosolyogva. És előrenyúlt a kezébe véve Nerys egyik gyönyörű lábfejét. – De nem tudom, te hogy vagy vele… - Húzta a szájához, és kezdte felcsókolni magát rajta. – de… akár… találhatnánk… valami… sokkal… élvezetesebb… kellemesebb… szexuálisabb… - Halmozta a jelzőket, miután még elég nagy utat kellett megtennie a hosszú lábon. – gyönyörtelibb… elfoglaltságot… - Nézett fel, nem nagyon távolodva el a gyönyörű lábtól. – Mit gondolsz?

Nerys már az előrehulló tincsek résztől meg volt győzve, de ez még nem jelentette azt, hogy ezt el is ismeri, ő nem olyan, egyébként is, a meggyőzés része tetszett, már csak ezért is, mert éles, és nagyon jóleső nyilakat ültetett a gyomrába, amelyek tovább haladtak lefelé.

-         Hát nem is tudom… - Hallotta meg a saját hangját, ami csúfosan elárulta, de ítélve Nick már villogó szemeiből, úgy döntött, hogy a cél érdekében figyelmen kívül tudják hagyni mindketten. – Hogy is volt az az érv, amelyik az élvezetessel kezdődött?

Nick elvigyorodott, és hátrébb csúszott, hogy újra kezdhesse, örömmel hajlandó volt bebizonyítani bármit, amit ilyen módon lehetett.

-         Élvezetesebb… kellemesebb… … … - Akadt el a jelzőkkel, miután a nyelvét másra használta huzamosabb ideig.

Nerys feje hátrahanyatlott, ahogy megtámaszkodott hátul és az utolsó koherens gondolatai egyikével úgy döntött, hogy Nickkel igenis érdemes vitatkozni. És imádja az érveit.

-         Oké meggyőztél. – Nyögte, ahogy a nyelv pont a combjánál, a rövidnadrágja szélénél tűnt el elég gorombán, épp a célja előtt.

Nick csak kuncogott egyet. De ő még szeretett volna érvelni. Hát visszatért Nerys bokájának belső feléhez, hogy még egyszer elmagyarázza, hogy is van az, azzal a résszel. Amire Nerys torkából feltört egy hang, jelezve, hogy ő érti, és akár tovább is mehetnének. Amire két gépészkéz indult el, hogy megszabadítsa a kék rövidnadrágtól, ami tulajdonképpen már teljesen feleslegessé vált. Majd Nick előrébb húzódott, hogy folytathassa az érvelést, ahol abbahagyta.

Nerys kezei előrenyúltak, miután felmérte, hogy tud-e még ülni, hogy beletúrjanak a félszáraz, szőke tincsekbe. Amire Nick felnézett, felküldve egy mosolyt, ami használhatatlanná tette a térdeit. Aztán talált a szájának jobb elfoglaltságot, elindulva Nerys combjának belső oldalán.

-         Ross Kira kapitánynak. – Szólt bele egy kommunikátor az érvelés legközepébe, amire mindketten egyszerre néztek az éjjeliszekrény felé.

Mindkettőjük arcán egy értetlen, majd dühös, végül egy teljesen eltérő kifejezés jelent meg.

-         Hagyd a fenébe! – Próbálta Nick, ezúttal verbálisan, esze ágában sem volt éjnek évadján, az eltávján…

-         Itt Kira, hallgatom Uram. – Nyúlt ki közben Nerys keze, hogy fogadja a hívást.

Nick csak dühösen megforgatta a szemeit, és futólag eszébe jutott, hogy akár még folytathatná is, már csak bosszúból is, aztán ezt a lehetőséget azonnal el is vetette, mert még mindig a hideg futkosott a hátán Janeway leckéjétől, és ugyanez Ross előtt. Uhhh…

-         Ne haragudjon a zavarásért, de kérem, jelentkezzen az irodában. És hozza Wesley parancsnokhelyettest is. – Jött a válasz keresztül a komcsatornán.

Nerys azonnal visszahúzta a lábát a még mindig tartó gépészkezekből és felült rendesen.

-         Valami baj van, Uram? – Kérdezte önkéntelenül is.

-         Majd itt, Kapitány. Ross vége. – Jött a tömör válasz, és a komcsatorna megszűnt.

Nick felnézett rá, és kezdett rossz érzése lenni. Ahogy Nerysnek is. De már egyikük sem tehetett mást, mint felöltözni, és megjelenni az irodában.

 

-I-

Ross admirális felnézett, ahogy a két tisztje belépett az iroda ajtaján, aztán fel is állt, és megkerülte az asztalt.

-         Jelentkezünk, Uram. – Állt meg vigyázzban Kira, aztán szinte azonnal mellette Wesley is.

Az Admirális vett egy mély levegőt, ahogy a kezében lévő rögzítőt babrálta. Előre nem szerette, amit mondani készült. De ahhoz képest gyorsan a lényegre tért.

-         Tudom, hogy kérték, hogy ne kelljen együtt szolgálniuk, és közös küldetésekre menniük. De most mégis van itt egy feladat, és tényleg nem kérném, hogy maguk menjenek, ha lenne más tisztem, de nincs. – Kezdte gyorsan, és kissé kevésbé összeszedetten, mint azt várta volna önmagától, pedig gyakorolt is előtte.

A válasz sokáig csak csend volt, és két, egy kissé sápadtabb tiszt maga előtt. Végül Wesley volt az, aki előbb reagált.

-         De Uram… - Kezdte, aztán összekapta a hangját. – Minden tisztelettel Uram, de… - Keresett érveket egy alakuló parancs megtagadásához. Aztán oldalra nézett, és elszorult a szíve, ahogy meglátta a kapitányi külső alatt valahol elrejtőző Nerys szemeiben, hogy komolyan nem akarja. – De a Kapitány még nincs elég jól… - Akadt el Ross emelkedő kezére, és ez különben sem volt teljesen igaz,, főleg nem egy háború kellős közepén, csak hivatalos, de az alternatíva egyszerűen csak nem jöhetett számításba.

Az Admirális sóhajtott egyet, aztán úgy döntött, hogy kezdi a küldetés ismertetésével.

-         Az elhárítás jelentette, hogy felfedezték az Awalonnak a Gamma Quadránsban elrejtett egyik objektumát. Ami körül egészen eddig nagy, de jól álcázott forgalom volt. Ami az elmúlt hetekben csak fokozódott. Az utóbbi ötvenkét órában azonban egyre gyengült, és inkább csak teherhajók voltak. Arra következtettünk, hogy az objektum működésének leállítása folyik, későbbi megsemmisítésre. A Parancsnokság úgy döntött, hogy ez egy jó alkalom, hogy többet megtudjunk róluk. A küldetés abból áll, hogy be kell jutni, majd megszerezni, vagy lemásolni a megmaradt háttértárolókat, végül kijutni és hazahozni. Tudom, hogy ez hírszerzői feladat, de egészen egyszerűen csak nincs most szabad kapacitás elég közel. Az idő pedig sürget. Ezért kérem magukat. – Fogalmazott a végére óvatosan, hiszen parancsba is adhatta volna rögtön, és meg is teszi, ha nincs más választása, de tisztelte a két tisztjét nagyon a korábbi döntésükért és pontosan ezért akarta legalább meghallgatni őket, dacára minden etikettnek.

Kira és Wesley egymásra nézett, sokáig csak valami néma kommunikáció zajlott, vagy éppen csak próbáltak rájönni, mire gondol a másik. Végül ezúttal Kira volt az, aki megpróbálta.

-         Rendben Uram, megcsinálom, de viszek valaki mást. – És már keresett is a fejében egy másik gépész után.

Mielőtt Ross reagálhatott volna, Wesley volt az, aki a felesége felé fordult.

-         Mégis, kit? Brower és az egész Alfa Team a Defianttal van, egy gyereket akarsz vinni? – Érdeklődött, nem hangosan, nem is veszekedve, csak próbálva keresni valami számára is elfogadható megoldást. Mindezt úgy, hogy megmaradjon a határai között.

Ross végül csak szóhoz jutott.

-         A Parancsnokhelyettesnek igaza van, Kapitány. – Szúrta közbe.

Kira erre visszafordult Ross felé.

-         Vannak tehetséges gépészek az új utánpótlásban is. – Jött fel egy érvvel, de talán maga sem gondolta egészen komolyan.

Wesley ezúttal is megelőzte az Admirálist, aki ebben az esetben türelmes volt, tényleg nem szerette a helyzetet.

-         Nem gondolhatod komolyan, hogy egy tizenévest viszel magaddal Awalon terület szívébe! – Nézett rá úgy, mintha komolyan elhitte volna, hogy valami történt Kira fejével.

A Kapitány erre csípőre vágta a kezeit, és kezdett tényleg dühös lenni.

-         Akkor menj te, és vigyél valaki mást! ’Mittudom én, Bashirt, de együtt nem megyünk! – Jelentette ki olyan hangon, amivel nem sokan mertek ellenkezni.

Rossnak sikerült közbeszólnia, mert Bashir nem lett volna rossz, de…

-         Dr. Bashir sincs az Állomáson.

Erre mindkét tekintet újra felé fordult, és mindkettőben tanácstalan kétségbeesés volt.

-         Csak mi vagyunk? – Mutatott magukra Wesley, és ahogy Ross bólintott, járkálni kezdett. Arról szó sem lehetett, hogy egy tizenkilenc-, húszéves újonccal, lényegében gyerekkel, elengedje Neryst, de arról sem, hogy együtt menjenek.

Kira csak állt, ugyanúgy csípőre tett kezekkel, és a padlót, valamint a csizmájának orrát tanulmányozta, gondolkodott, kétségbeesetten. Amiben nem volt segítségére, hogy emlékek jöttek elő, elsősorban a Borg incidensből.

-         Nézzék, én megértem magukat, és tisztelem a döntésüket. De itt nincs más választás. – Próbálta még egyszer Ross, miután az idő véges volt.

Wesley erre megfordult és felnézett az Admirálisra. Aztán Kirára, végül megvonta egy kicsit a vállát.

-         Legalább csak ránk veszélyes. – Jegyezte meg olyan hangon, ami nem tetszett az Admirálisnak.

De még volt Ross türelméből. Sosem hagyott hasonlót, de mikor Wesley annak idején kérte az áthelyezését utána nézett az anyaguknak. És amit talált a Borg incidensnél, az meggyőzte arról, hogy nem mindennapi tisztekről van szó. Hiszen látott ő már nem egyszer hasonlót, tudott olyan tisztekről, sok olyan tisztről, akik elbuktak egy hasonló döntésben, mint, amit Kira kapitánynak kellett hoznia. De se Kira, se Wesley még csak meg sem ingott. Ezeknek a tiszteknek járt ez a beszélgetés, még akkor is, ha bármely más esetben már rendre utasított volna bárki mást.

Kira erre felkapta a fejét és úgy nézett a gépészre, mintha meg akarná ütni, aztán lenyomta a temperamentumát.

-         Meg a küldetésre. – Tette hozzá, követve a felesége gondolatmenetét, amit Ross nem érthetett teljesen. De attól még a Kapitány hangja sem tetszett neki jobban, mint az előbb a gépészé.

-         Hölgyeim. Kérem, nyugodjanak meg egy pillanatra. – Próbálta magára vonni a figyelmüket. – Tudom, hogy mit kértek, tudom, hogy nehéz maguknak. Mindenkinek nehéz. De itt nincs választás, ezt a küldetést meg kell csinálni. Nagyon fontos. És a maguké a feladat, ha tetszik, ha nem. – Vette elő az egy fokozattal keményebb hangját.

Amire Kira és Wesley is felé fordult jóval összeszedettebben és tisztként.

-         Uram, én nem vagyok biztos benne, hogy… - Kezdte még egyszer Kira, most már a küldetés fontossága miatt.

Ross azonban itt húzta meg a határt.

-         Én igen! – Csattant, aztán leeresztette a hangját. – Maguk kitűnő tisztek, bízom magukban. És tudom, hogy képesek végrehajtani a küldetést. Tehát. Itt a küldetésterv, a rögzítőn minden szükséges adatot megtalálnak. A Rio Grande felkészítve várja magukat egy fél órán belül a C-Kompállásban. És ha eddig még nem lett volna egészen világos, ez parancs! – Nem akarta elővenni ezt a mondatot, de muszáj volt. Néha csak, muszáj volt.

Erre mindketten vigyázzba vágták magukat.

-         Értettük, Uram. – Volt Kira az, aki előbb megtalálta a tisztet önmagában.

Ross bólintott, de még Wesleyre várt.

-         Igenis, Uram. – Jött végül a gépésztől is.

-         Rendben van. Akkor sok sikert. – Bólintott még egyszer az Admirális egy egészen halvány mosoly kíséretében. – Leléphetnek.

Erre mindketten megfordultak és minden további vita nélkül távoztak.

 

A komp lassan életre kelt, ahogy az elsődleges és másodlagos rendszerek beindultak.

-         Manőverező hajtóművek indulnak. Impulzus előkészítést! – Jött a jelentés és a parancs Kirától, ahogy elkezdte a kidokkolási manővert.

-         Megkaptam az engedélyt, kapuk nyitva. Impulzus előkészítés folyamatban. – Jelentett vissza Wesley, akinek szintén ezek voltak az első szavai az iroda óta.

Kira bólintott, és rutinosan hozta ki a kompot, majd fordította meg.

-         Egynegyed impulzusra váltok. – Indultak be az impulzus hajtóművek. – Fél impulzus…

-         Még harminc másodperc a Féregjáratig.

-         Tartom a félimpulzust.

Aztán a Féregjárat megnyílt és a kis komp biztosan haladt át rajta, majd ért ki a másik oldalon a Gamma Quadránsban körülbelül hatvanöt, hetvenezer fényévre a Deep Space Ninetól.

-         Térhajtómű előkészítés…

-         Kész.

-         Hetes fokozat, irány a 128/05/62. – Váltott teret Kira biztos kézzel, és ezek után már csak várnia kellett. Mindkettőjüknek.

Wesley még gyorsan ellenőrizte a rendszereket és hátradőlt ő is.

Aztán csend lett, csak a térhajtómű finom zúgása hallatszott, kettejük lélegzete, de ezen kívül semmi más.

Amit Wesley unt meg először.

-         Nerys… - Fordult felé nagy lendülettel, de Kira gyorsan megállította.

-         Nem, nem akarok beszélni róla. Küldetésen vagyunk, végrehajtjuk és kész. – Emelte fel a kezét, aztán ejtette vissza, előrehajolva és tett úgy, mintha annyi dolga lenne, mintha egy aszteroida mezőn kormányozná át a kompot. Csak olyankor sosincs egy átkozott aszteroida mező kéznél, amikor szüksége lenne egyre.

Wesley sóhajtott egy nagyot és hátradőlt. Nem akart így nekivágni, ha már muszáj volt, de még ő sem tudott mit kezdeni Kira Nerysszel, ha az elővette az összes makacsságát. Így csak felvette a Ross admirálistól kapott rögzítőt, és tanulmányozni kezdte. Amit azonban Kira nem bírt sokáig, és nemes egyszerűséggel kivette a kezéből. Úgyis az ő erőssége volt bejutni bárhová.

Wesley nem szólt már semmit, hagyta, előbb-utóbb úgyis megbeszélik, és hosszú volt még az út. Így hátradőlt, és igyekezett élvezni a kilátást.

-         Na, hogy jutunk be? – Érdeklődött jó néhány perc múlva, amikor megunta a szubtérjáratot figyelni maguk előtt.

Kira oldalra nézett, jól láthatóan kapitányi módban, illetve teljes koncentrációjával a feladaton.

-         Van egy négyes köd a bolygótól néhány ezer kilométerre. – Kezdte, ahogy Wesley felállt, és odalépett mellé, mutatta is. – A köd elrejt minket, onnan pedig szürke módban elcsorgunk a bolygóig.

Erre Wesley egy kissé elsápadt.

-         Szürke módban akarsz pályára állni, és letranszportálni? – Kérdezte, és rövid időn belül másodjára gondolt rá, hogy talán nincs valami rendben a Kapitány fejével. – Lehet, hogy mégis otthon kellett volna maradnom.

Kira felnézett rá és megforgatta a szemeit, aztán eleresztett egy kemény tekintetet, azt, ami vetekedett a Janeway-féle tízessel.

-         Oké, várom a javaslataidat. Ha van jobb ötleted, vagy egy álcázó a zsebedben, akkor rajta! – Vágott vissza kissé gúnyosan.

Wesley erre egy grimasszal válaszolt, bár a hátán még mindig futkosott a hideg.

-         Mégis, hogy akarsz szürke módban pályára állni? Manőverező hajtóművekkel? De tényleg, mi fog megmenteni minket attól, hogy belezuhanjunk a bolygó légkörébe és apró, pici porszemekké égjünk? – Érdeklődött, hirtelen neki sem volt túl sok türelme, és dühös is volt, pedig még vagy kétnapi út állt előttük.

Kira nyelt, aztán megforgatta a szemét.

-         Mindig szerettem, ha színesen fogalmazol. – Jegyezte meg morogva. – De mi lenne, ha inkább valami használható megoldással jönnél fel? Mert az se jobb, ha észrevesznek, és darabokra lőnek.

Wesley erre visszaült a segédpilóta ülésbe.

-         Jó. Oké. Mondjuk valahogy pályára állunk, és nem égünk el a légkörben. De hogy akarsz szürke módban letranszportálni minket? Szürke módban nincs transzporter, és azonnal észrevennék egyébként is. – Nézett Kirára, és kezdett egyre inkább nem tetszeni a kifejezés, amit látott.

-         És, ha leszállunk?

Wesley tudta, úgy tudta, hogy nincs rendben valami a fejével! Biztos valami mellékhatása a méregnek. Vagy bármi.

-         Ezt nem gondolod komolyan! – Fordult vissza a székével előre, aztán miután nem kapott választ, egy idő után visszafordult. – De, te ezt komolyan gondolod. – Döbbent meg ezúttal igazán és érezte, ahogy kiáramlik a vér az arcából.

Kira előrehajolt.

-         Ez nem olyan lehetetlen, mint, amilyennek tűnik. Lekapcsolunk mindent, kivéve a manőverező hajtóműveket. És leszállunk, néhány kilométerre az objektumtól, itt. Kívül a lokális érzékelőrendszer hatósugarán. – Mutatta a rögzítőn. Amit azonnal fel is töltött inkább egy kijelzőre, mert már unta, hogy egyszerre csak egyikük látja.

Wesley pislogott néhányat, ahogy tanulmányozta a térképet, ami egészen részletes volt ahhoz képest, hogy miről készült.

-         Le tudsz tenni minket csak manőverező hajtóművel? – Kérdezte végül teljesen elkomolyodva, megadva magát a gondolatnak, hogy Kirának minden rendben van a fejével csak átkozott jó tiszt és vakmerő is.

Kira egy ideig nézte a kijelzőn fent lévő adatokat, végül bólintott.

-         Le.

Wesley erre odakapta a fejét. A hang magabiztos volt, a válasz tömör. Ez volt az a tónus, amiért Kira Nerys kapitány után bárhová utána mentek volna az emberei. Nick Wesley parancsnokhelyettes sem volt kivétel.

-         Oké. És az én dolgom lesz átvinni minket a lenti érzékelőkön? – Kapta el a fonalat.

-         Így van. Persze azért tudok én is egy-két trükköt. – Jelent meg Kira arcán egy farkasvigyor. Az, amelyik nem jelentett jót az ellenségnek sosem.

Wesley csak elmosolyodott. És megkönnyebbült. Ez így már jobban tetszett. Még akkor is, ha a hátán még mindig futkosott a hideg attól a landolástól.

 

Wesley parancsnokhelyettes kommunikátora volt az, ami megszólalt, hirtelen felriasztva ezzel az egyébként viszonylag békésen alvó gépészt.

-         Itt az idő Nick. – Jött át kevésbé hivatalosan.

Wesley felült és körbepislogott, aztán rájött, hogy ő tulajdonképpen nem álmodta, az egész akció tényleg valóság. Aztán ásított egyet, majd megérintette a komjelvényét.

-         Megérkeztünk, vagy csak álmos vagy? – Kérdezte, ahogy felállt és a helyére húzkodta az egyenruháját.

-         Nem, két percen belül elérjük a csillagködöt.

Wesley megdörzsölte a szemeit, és kisétált a pilótafülkébe, megállva a replikátor mellett. Kért egy kávét. Aztán leült a helyére a segédpilóta ülésbe.

-         Mi a helyzet a forgalommal? – Kérdezte, ahogy kortyolt egyet a forró ébresztőből.

Kira oldalra nézett, pislogott egyet és úgy döntött, hogy nem sértődik meg… nagyon.

-         Csak teherhajó konvojok, minimális katonai kísérettel.

Wesley félrerakta a kávéját, és már a teljes figyelmével a kijelzőt tanulmányozta.

-         Ami persze elég, hogy végezzen velünk. – Mormogta maga elé.

Kira bólintott, majd kinyúlt a kávéért, és kortyolt belőle jobb híján, aztán vágott egy fintort, nem szerette a kávét.

-         Elérjük a ködöt, öt… négy, három, kettő, és egy. – Jelentette, ahogy lejjebb vette a meghajtást, egynegyed impulzusra.

Wesley oldalra nézett, aztán felvonta a szemöldökét.

-         Minek iszod, ha nem szereted? – Kérdezte, ahogy közben lefuttatott egy gyors diagnosztikát és egy szkennt.

Kira erre ránézett, és igyekezett megint csak nem megsértődni.

-         Impulzus hajtómű leáll. – Állt meg a komppal. – Pozíciót tartom… Mert te elfelejtetted megkérdezni, kell-e raktajino, és még nem volt alkalmam felállni egyért. – Felelte mintegy mellékesen.

Wesley erre elvörösödött, aztán ellenőrizte a bejövő adatokat.

-         Persze, szerinted két perc alatt fel lehet ébredni? Jó hogy nem akkor szóltál… – Akadt el, ahogy közelebb hajolt a kijelzőhöz. – Na, akkor most te jössz. – Nézett végül oldalra.

Kira bólintott, és Wesley kezébe nyomott egy neuroárnyékolót, a sajátját pedig felcsatolta, aztán vágott is egy grimaszt az egészen apró éles fájdalomra, ahogy az eszköz csatlakozott az idegpályáira.

-         Egyszer ezt már kiküszöbölhetnéd… - Jegyezte meg, ahogy elkezdte kiszámolni, hogy mekkora lendület is kell nekik pontosan.

Wesley, ahogy végzett a saját pántjával, csatlakozott és a saját konzolján figyelte a számításokat. Kezdte elhinni, hogy akár még le is érhetnek egyben.

-         Tudod, ha az segít, akkor az ionoszférában belefér egy tíz másodperces impulzus fröccs… megoldom… - Nézett oldalra egy Wesley-féle vigyorral.

Kira erre felkapta a fejét, és még pont elkapta, hogyan lett a vigyorból mosoly. Ami pedig egészen békeüzenetnek tűnt.

-         Még a végén hasznodat is veszem. – Mosolygott vissza, elfogadva a békét.

Wesley csak pislogott egyet, megrázta a fejét, és nekiállt kigondolni, hogyan is maszkolja akkor le azt a bizonyos impulzusfröccsöt, ha már annyira békülni akart.

 

Egy kis kettesosztályú komp siklott ki a csillagköd színpompájából a sötét és fekete szabad űrbe, egyenesen a bolygó felé száguldva. A komp teljesen sötét volt, még a hajtómű gondolák egyébként kék fénye is hiányzott. Egyenesen a bolygó felső légköre felé tartott egy kissé talán túl meredek szögben is, amitől, mikor elérte egy fényes, vörös labdaként száguldott tovább.

A légkör részecskéi, a forróság, a tűz és a komp fala fékevesztetten feszültek egymásnak, ősi harcot vívva a dominanciáért. A hang, süvítő és visító kavalkáddá nőtt, a tűz és a külső nyomás alatt már majdnem megadta magát a pajzs, amikor az egész megállt.

A hajtómű gondolák felvillantak, kék fénnyel, nem sokáig csak néhány egészen hosszú pillanat erejéig, ami minden zuhanást megállított, és a külső és belső kölcsönhatások végül kiegyenlítődtek, a feszítés és a harc megszűnt.

A komp most már könnyedén siklott a bolygó légkörének alsóbb rétegeiben. Amíg ki nem ért a tisztának ugyan nem mondható, de belélegezhető légkör legalsó rétegébe.

Elegánsan tett még egy kört, aztán egy néhány másodperc alatt leereszkedett, felverve maga körül némi port és törmeléket egy éppen csak elég nagy tisztáson a hatalmas dzsungel kellős közepén. És aztán minden megszűnt, hang, mozgás és a fényjáték is. Minden elcsendesült.

Belül egy égkék szempár fordult lassan oldalra, egy olyan csillogás kíséretében, ami csak nagyon ritkán fordult elő.

-         Szólj, hogy soha többé ne hagyjalak vezetni! – Jegyezte meg, egy kissé még erőtlen hangon.

Kira csak pislogott, aztán felállt, elővéve a két túlélő hátizsákot, aztán az egyiket nemes egyszerűséggel hozzávágta a még mindig a lélegzete elkapásával küzdő gépészhez.

-         Most nem tudom mi bajod. Nem volt olyan rázós. – Nézett vissza, ahogy felvette a saját hátizsákját.

Wesley felállt, még mindig lassan és egy kissé instabilan, felvette ő is a sajátját, odalépve az egyik oldalsó konzolhoz, hogy teljesen lezárja a kompot.

-         Nem, tényleg nem. Egy százalékon se volt a pajzsunk, amikor visszahoztad. – Nézett fel, ahogy elfogadta a kézi frézert.

Kira felfegyverezte magát, egy trikorder az egyik oldalára, egy kézi frézer a másik oldalára, egy frézerpuska a kézbe.

-         De visszahoztam. – Felelte egyszerűen egy pillanatra nem ismerte még csak azt sem el, hogy közel volt.

Wesley kinyitotta a száját, aztán becsukta. Végül csak felkapta a kisrögzítőt, amin a térképük volt, és a szükséges adatok és elindult, mérgesen kinyitotta az ajtót és udvariatlanul kiugrott Kira előtt.

Aki ennek csak azért nem örült, mert egy akción voltak, és nem csak ő volt a rangidős tiszt, de a tapasztaltabb is, és utálta, ha a beosztottjai meggondolatlanul ugrálnak csak úgy ki kompokból. Hát utána ugrott, bezárta a kompot és a vállánál fogva visszarántotta a kissé még reszketeg gépészt.

-         Akkor most lefektetünk néhány szabályt. – Kezdte nem csak dühösen, de hidegen és nagyon komolyan is, és csak akkor folytatta, amikor meggyőződött róla, hogy Wesley figyel. – Egy, ez itt az ellenséges terület szíve, nincs helye semmi másnak, mint, ami elengedhetetlenül szükséges az akció sikeres végrehajtásához. Kettő, itt még én vagyok a rangidős tiszt, tehát, rakd félre a morgást, és ha lehet, akkor ne rohangássz előre, mint egy ötéves kölyök. És három, szedd össze magad és próbálj most már a feladatra koncentrálni. Remélem, érthető vagyok, Parancsnokhelyettes. – Vált a végére élessé és egészen professzionálissá.

Wesley nyelt, és hirtelen végül csak megütötték a kapitánya szavai. Csak bólintott.

-         Igenis. – Felelte nagyon komolyan, és csak a szemei csillogtak kissé melegebben. De az mindig ott volt, akár itt, akár a Voyageren.

Kira bólintott. Aztán Wesley kezébe nyomta a trikordert, és elindult.

 

-II-

Út nem volt, csupán a vad, a kontrollálatlan dzsungel. Melynek trópusi, közel száz százalékos páratartalmú, forró, magát mindenüvé beivó levegője úgy függött a légkörben, mintha odaragasztották volna. A bozótvágó késnek is előbb a levegőt kellett elvágnia, s csak aztán a mindent beborító növényzetet. A fák felső és középső koronaszintjéig jutott csak le igazán a fény. De az alsó koronaszinten, és főleg a fűszinten már csak derengés volt, pöttyös, arany-, és árnyszínű, ködös derengés. Állatok hangja hallatszott mindenünnen, mely azért is volt meglepő, mert a légkör a trikorder adatai alapján haldoklott. A bolygót, a rajta folyó termelőtevékenység szinte teljesen kimerítette, s a dzsungelen is meglátszottak már a kezdődő végstádium nyomai. Még ha ebben az állapotában még burjánzó is volt, még ha tele volt állatokkal is. Mégis, haldoklott.

Egy erős bajori kéz markolta a bozótvágó kést, ahogy vágta magát, magukat keresztül a teljesen járatlan, még nagyobb, magasabb rendű állatok által sem kitaposott vadonon. Nem volt még csak egy rágcsálóösvény sem. Csak a szinte áthatolhatatlan vadon.

Mögötte Wesley lépkedett el-elkapva a fejét a néha visszacsapódó ágaktól és liánoktól, melyek akkor is néha majdnem eltalálták, ha Kira ugyan vigyázott. Az egyik gépészkéz egy trikordert tartott, a másik egy rögzítőt. A közel egy kilométerre lévő lokális érzékelőrendszer legkülső határához közeledtek, még így is, hogy át kellett vágni magukat, viszonylag gyorsan, és Wesley feladata volt, gépész lévén, hogy kitaláljon valamit, amivel át tudják majd verni. Illetve, hogy rájöjjön, hogyan maradhatna legalább egy trikorder meg. Hiszen a legkorszerűbb hírszerzési eszközök sem tudták úgy kijátszani az Awalon érzékelőket, hogy egy trikordert, vagy bármilyen más érzékelő eszköz működhessen észrevétlenül. És bár Kira nem kérte, és Wesley parancsnokhelyettes biztos volt benne, hogy trikorder nélkül is megoldja, azért a gépészelméjének egy kis részét ráállította.

Kira hirtelen fordult hátra, olyan hirtelen, hogy Wesley majdnem beleütközött. Mélybarna szempár villogott oda-vissza a társa és az előttük alig pár méterre húzódó láthatatlan érzékelő határ között.

-         Megérkeztünk? – Suttogta Wesley, amit akár állításnak is lehetett értelmezni, ahogy közben gyorsan letörölte a homlokán végigfolyó pára-, és verejtékcseppeket.

Kira bólintott, és visszalépett egyet, hogy vessen ő maga is egy pillantást a trikorder kijelzőjére.

-         Igen. – Suttogta vissza, bár akár az igen el is maradhatott volna. Aztán felnézett még egyszer az ugyan nem látható, de ott lévő lokális érzékelő határra. – Pihenünk egy kicsit. – Folytatta, mintegy parancsként, és a fejében már a következő lépések, és tervek jártak.

Wesley bólintott, és levette a hátáról, majd Kira hátáról is a hátizsákot, kissé messzebb egy kidőlt fa mögé rejtve. Majd visszalépett, és ő maga is újra a trikorderét, és az általa vett jeleket tanulmányozta.

-         Nem vesszük semmi hasznát ezeknek, ha egyszer bent leszünk. – Bökött az állával a trikordere, majd Kira trikordere felé.

A Kapitány felnézett rá, és bólintott, bár az arcán mintha ott lett volna a kifejezés, hogy csodát várt. De azért Wesley sem, de egyik Csillagflotta gépész sem volt varázsló, mindegyiküknek megvoltak a határaik.

-         Jó, akkor kell a térkép, és fegyverek. – Fordította vissza a tekintetét a kijelzőre, állítva néhány paraméteren, és elkezdte letölteni az immár sokkal pontosabb és frissebb méréseket az eddig csak a Hírszerzés messziről mért adatainak a helyére.

Wesley rábólintott, és néhány lépéssel közelebb ment, keresve a lokális érzékelő rendszer legközelebbi láncszemét. Kira követte, miközben ő még a térképen dolgozott, illetve pontosan felmérte a bolygó élet-ciklusát, hogy később majd a jó öreg és bevált módszerekhez folyamodhasson.

-         Nézd. – Lendült előre egy gépészkéz, mutatva az egy hatalmas páfrányszerű növény mögé rejtett Awalon érzékelőt.

A Kapitány követte a tekintetével a mutatott irányt, majd közelebb lépve letérdelt, visszanézve az őt követő gépészre.

-         Menni fog? – Kérdezte egy felvont szemöldök kíséretében.

Wesley erre már nem bírta és vágott egy komolyan sértődött kifejezést. És nem is válaszolt, csak lefeküdt, a hátára fordult, és kicsit előrébb csúszott, hogy beférhessen a három platinum-lábon álló érzékelő bója alá. Néhány mérés után a trikorderrel, majd pár percnyi kalibrálás után végül felnézett.

-         Segítenél? – Kérdezte, és mindegy, hogy éppen ellenséges terület szívében volt a gépészbüszkesége komoly csorbát szenvedett széle belecsúszott a hangjába.

Kira csak megrázta a fejét, nem értve, hogyan kerül oda olyasmi, mint a büszkeség, de előrébb húzódott, és mivel ő maga is ismerte ezt a fajta Awalon érzékelőt, pontosan tudta, mi a dolga. Odatérdelt hát a hátán fekvő gépész fölé, miközben a kezébe nyomta a kalibrátort, mely azért nem egy egyszerű kalibrátor volt, a Csillagflotta Hírszerzés legújabb vívmánya, mellyel ki lehetett iktatni a legújabb generációs Awalon érzékelőket is, illetve ebben az esetben hozzá lehetett adni az adatbázishoz néhány újabb mintát, ami azt eredményezte, hogy a magukkal vinni szándékozott frézereket, és az ő biojeleiket sem értelmezi majd a rendszer idegennek. De ez a művelet kényes volt, tökéletes időzítés kellett hozzá, hogy a dupla biztonsági protokollt egyazon időpillanatban iktassák ki, mert egyébként a rendszer riaszt, majd azonnal meg is semmisíti az érzékelő bóját, ami az ő azonnali halálukat is jelenti.

Kira még előrébb csúszott a gépész teste felett, hogy tökéletes hozzáférése legyen a bója felső paneljéhez, aminek eredményeképpen csak le kellett néznie, hogy elkapja a furcsán villogó égszínkék szempárt.

-         Kész vagy? – Kérdezte, miután nem sikerült rájönnie, mi olyan vicces a gépész szerint.

Wesley végül csak eleresztett egy mosolyt, ahogy a tekintete kétségbeesetten ugrált a Kapitány arca, és a saját arcától mintegy tíz centire lévő ágyéka között, és bevetette minden erejét, hogy a gépészelméjét az előtérben tartsa.

-         Egy perc. – Kérte végül, és oldalra fordítva a fejét vett néhány mély levegőt, ami nem használt sokat, mindössze időt adott Kirának, hogy rájöjjön a probléma forrására.

Amire meg is forgatta dühösen a szemeit.

-         A Prófétákra, szedd már össze magad, ez itt egy rossz mozdulatra felrobban, és te nem tudsz másra gondolni, mint a szexre? – Csúszott ki a fogai között szűrve, már maga sem tudta miért is.

Wesley végül felnézett újra, most már teljesen professzionális, azaz komoly kifejezéssel.

-         Na, mehet. – Hagyta figyelmen kívül a szemrehányást, ami jogos volt, igaz, mentsége is volt rá, ami persze nem ért abban a pillanatban semmit.

Kira bólintott, még vágott egy grimaszt, ami jelezte, hogy Wesley nem fogja zsebre tenni, amit ezért, és mindenért, amit eddig művelt a küldetés alatt kapni fog, ha túlélik. Aztán neki készült.

-         Mehet. – Mormogta, és állította be a kalibrátort, de egy pillanattal később megmerevedett, ahogy a szeme sarkából elkapott valamit, valamit, ami végigküldött a hátán egy hűvös didergést. – Ne mozdulj! – Figyelmeztetett nagyon halkan, de veszélyesen alacsony tónussal.

Nick azonnal megmerevedett, még lélegzetet sem vett, ahogy észrevette a kifejezést Nerys arcán, és a tekintete irányát, amely az ő feje mellett, a bal vállától alig néhány centire mutatott a földre, ami így együtt azt jelentette, hogy valami nagyon nem stimmel a talajjal ott.

-         Mi az? – Formálta a szót egy pár gépészajak hangtalanul.

Nerys nyelt, ahogy ő maga is megmerevedett, és próbálta összeszedni az összes tudását a pókszabásúakról, mert az a hatalmas, hatlábú „izé”, amelyik a felesége nyaka felé tartott nem tűnt éppen bizalomgerjesztőnek. Annál is inkább, mert csak túl élénkek voltak a vörös és fekete színei ahhoz, hogy túl békés legyen, és az sem segített az összhatáson, hogy a két hatalmas, majdnem tíz centis és kétujjnyi vastag első lába a levegőben kaparászott, mintha bármelyik pillanatban támadni akart volna.

-         Egy pók. – Felelte legalább olyan hangtalanul, és anélkül, hogy megmozdult volna. De már azt kereste, mindössze csak érzéssel, hogy hol lehet a bozótvágó kés, és mikor megtalálta, rájött, hogy az az egészen apró, de nagyon jóleső nyomás a dereka hátulján, az az övébe rejtett késnek köszönhető, de egyben rájött arra is, hogy ha a pók támadni készül, akkor gyorsabban mar, mint, ahogy ő előkapja a kését.

Nick elsápadt, és nem csak, mert nem szerette a pókokat, de mert nem tetszett a Nerys arcán lévő kifejezés sem. De nem mert többet beszélni. Főleg nem, ahogy figyelte, hogyan változtatnak kifejezést a bajori vonások, hogy hogyan ugrál a mélybarna tekintet az ő szemei és a bal vállánál elhelyezkedő, ezek szerint pók között.

Súlyos és nyúlós pillanatok teltek el, amíg Kira végigvett minden lehetőséget, attól, hogy kivárják, amíg a pók magától továbbáll a legrosszabb lehetőségig. És végül döntött. De addigra a hatalmas, majdnem négy tenyérnyi nagyságú állat már milliméterekre volt Nick, az egyenruhából kilátszó nyakától, igaz, mindegy is volt, mert mutatóujj méretű csáprágókkal minden gond nélkül átmarhatott akár az egyenruhakabáton is. De döntenie kellett, és meghozta a döntését. Még nyelt, és utoljára visszanézett a most már rémült, és majdnem pánikoló égkék szempárba.

-         Bízz bennem! – Kérte suttogva. De várt, nem bólintásra, nem mozgásra, nem szavakra.

Arra a pislogásra, és a kölyök-vonások kisimulására várt, ami néhány pillanat múlva be is következett. Vett egy egészen csendes, egészen mozdulatlan, de mély levegőt. És a szabad jobb keze ökölbe szorulva villámgyorsan lecsapott. Lehetett hallani egy hátborzongató hangot, mely a pók testének összepréseléséből született. Aztán újra csak csend lett. Mozdulatlan, nyúlós, ragadós csend.

Nick nyelt, és lassan Nerys ismeretlen kifejezést tartó arcáról balra fordította a fejét, aztán gyorsan vissza is, fel a szeretett vonásokra.

-         Jól vagy? – Kérdezte fojtottan, ahogy elérte az elméjét, milyen veszélyes is volt a mozdulat.

Nerys pillanatokig csak az öklére koncentrált, nem elmozdítva egyetlen millimétert sem, és arra, hogy érez-e bármilyen fájdalmat, de végül csak egészen óvatosan elhúzta a kezét, a valaha volt pók potroha felé, gondosan elkerülve a hatalmas, még mindig felmeredő, és visszamaradt idegtevékenység miatt meg-megránduló csáprágókat. És a feje lebukott.

-         Aha. – Motyogta, és hagyta, hogy a régóta visszafojtott levegő eltávozzon, majd a helyére hangos belélegzéssel friss, vagy legalább is frissebb kerüljön.

Nick legalább ennyire könnyebbült meg, és rakta most már bátran mindkét kezét a teste két oldalán elhelyezkedő bajori combokra, és emelte fel a fejét, és nyugtatta most már nem annyira zavarba ejtő helyen a homlokát. Hirtelen el is felejtette, hogy milyen fenntartásai voltak percekkel korábban.

-         Huh, ez közel volt. – Mormogta, egyenesen egyenruha szövetnek. Aztán percekkel később felnézett, lassan eleresztve a sokkot. – Nerys? – Kérdezte, ahogy ismeretlen, de kényelmetlen mélybarna villogást talált.

Nerys lenyelt mindent, ami abban a pillanatban zavarta, a pók undorító maradványaitól a kezén egészen addig, hogy kezdte érteni, mi volt a felesége baja a pózzal. És végül nyelt szárazon, ami szinte lehetetlen volt a közel száz fokos páratartalom mellett, és bólintott.

-         Nézzük az érzékelőt. – Váltott vissza kapitányi módba, és törölte egy finnyás grimasszal a kezét bele az érzékelőt takaró páfrányféle hatalmas levelébe.

Wesley bólintott és visszaterelte a figyelmét az Awalon érzékelőhöz.

 

Mire a bolygó érintett területére leszállt az este már tizenkét kilométernyi erőltetett menet állt mögöttük. Olyan tempó, mely nem volt sokkal tovább tartható, mely a közel húsz kilós túlélő-felszerelést a hátukon sokkal súlyosabbá tette, mely az utat úgy falta, mint a dühös klingon targh az elé vetett védekezésre képtelen prédát. Mindezt trikorder nélkül, ami azt jelentette, hogy az élesebb bajori érzékszervekre kellett hagyatkozniuk, és bizony Kira kapitány hallásán, látásán, szaglásán és tapasztalatán kívül nem volt semmi más. Mely azért kényelmes volt elismerni, vagy nem, túltett Wesley parancsnokén, mindegy, hogy a gépész milyen akadémiai kiképzést kapott. Semmilyen holoprogram, semmilyen szimuláció, és semmilyen gyakorlat, de még a Delta Quadránsban elveszve eltöltött hét év sem volt összemérhető azzal, amit Kira Nerysnek az élet tanított, nem volt összemérhető a tizenhárom éves korától, majdnem még tizenhárom évig átélt borzalmakkal, ami beléégette, a létezése részévé tette a túlélésre való ösztönt. És akkor, ott, belül az érzékelőkön, belül az ellenséges területen, maszkolva ugyan, de nem láthatatlanul ez kellett, ez maradt.

-         Itt jó lesz. – Állt meg Kira olyan hirtelen, esett ki olyan hirtelen a tempóból, hogy Wesley önkéntelenül is tovább ment néhány lépést mire rájött, hogy megálltak.

Aztán visszafordult, zihálva, kapkodva a levegőt, de már Nerys állapotát mérve fel. A keze ugyanis nem úszta meg a kalandot azzal a pókkal olyan sértetlenül, mint, ahogy azt hitték. Így, ahogy letette a súlyához képest kicsi hátizsákot, majd lesegítette Kiráról is, azonnal az orvosi elsősegély szett után keresett, majd lépett oda a feleségéhez.

-         Mutasd. – Nyúlt a jobb, már bekötözött keze felé.

-         Jobb már, először… - Jutott el idáig az ellenkezésben a Kapitány.

-         Mutasd! – Szorult rá egy kicsit határozottabban a gépészkéz az érintett kézfej csuklójára és emelte feljebb, miközben ellentmondást nem tűrő égkék szemek villogtak bele mélybarnákba. Nem, nem beosztottként, akként nem lehetett. Egyszerűen csak Nickként.

Kira állkapcsában megmozdult egy kis izom, jelezve, hogy elkezdett emelkedni benne a temperamentuma, és feleségi indíttatás ide vagy oda, Nicket is helyreteszi, ha nagyon kell. De aztán, ha kelletlenül is, de hagyta magát, miután egy kissé távolabb lépett, behúzódva egy fa mögé, bár nem hallott veszélyt.

Wesley gyorsan lefejtette a sérült kézről a kötést, és szemügyre vette a jó alaposan feldagadt ujjak izületeit. Az ujjak, és a kézfej bőre vörös volt, és fényes, és váladékozott, pedig nem volt rajta látható sérülés. Aztán, ahogy felnézett, és felfedezte az eddig csak dühös vonásokon a fájdalmat az arca ellágyult.

-         Tudod mozgatni? – Kérdezte, és el is átkozta magát, hogy nem talált semmilyen lehetőséget egy trikorder maszkolására, mert így orvosi trikorderük sem volt, így nem kaphatott friss adatot az állapotáról. Csak azt tudta, hogy a pók szőrében volt méreganyag, amire ugyan javasolt az orvosi trikorder még kívül az érzékelőkön egy általános, széles spektrumú semlegesítőt, amilyen volt az elsősegély csomagban, de láthatóan az nem volt az igazi.

Kira lenyelte a lüktető és égő, maró fájdalomra adott reakcióját, ahogy az eddig, a kötés alatt viszonylagos nyugalomban levő keze érintkezett a, ha nem is hűvösebb, párásabb, de mindenképp jobban mozgó levegővel. Aztán megpróbálkozott a mozgatással, amire felszisszent, önkéntelenül is, majd összeszorított fogakkal és egy undorodott kifejezéssel nézett fel.

-         Nem nagyon. – Ismerte el, amit Nick már amúgy is látott.

A gépész bólintott, és gyorsan elővett egy újabb adagot az ajánlott semlegesítőből, és beadta, immár harmadszor, és ennek, legalább is a trikorder szerint már komoly hatást kellene elérnie. Aztán óvatosan felemelte a sérült kezet, hogy újra bekösse.

-         Akkor ez fájni fog. – Nézett fel, ahogy a szabad kezébe vett egy steril kötszerdarabot, amivel megtisztítani szándékozott.

Kira vágott egy grimaszt, mely tisztán jelezte, hogy nem kell túldramatizálni a dolgot, elvégre…

-         Ez csak egy átkozott pók! – Morogta, szóban is tudatva, hogy hol van ez ahhoz képest, hogy… - Áhh bejar! – Nyögött fel, és káromkodta is el magát, ahogy a kötszer anyaga érintkezett a sérült bőrével. És úgy nézett a gépészre, mintha neki akarna ugrani.

Nick viszonozta a tekintetet, ami azonnal át is váltott egy lágyabba, ami annak szólt, hogy megsérült a felesége, és ettől egy ideig most ő lesz a főnök, ha tetszik ez a feleségének, ha nem. Főleg a halál torkában, és teljesen mindegy, hogy egyébként Kirának mi a véleménye erről. Attól még ő érzi.

-         Na, most már nem bántalak. – Suttogta lágyan, ahogy nagyon óvatosan fedte le a sérülést az első réteg kötszerrel. – Hatnia is kell lassan. – Folytatta olyan hangon, aminek csak a lágysága gyógyítani tudott.

Kira azonban éppen nem otthon volt, nem magánember volt, és nem volt fogékony a gyengédségre.

-         Majd én! – Morogta, ahogy mérgesen kirántotta a kezét, és a kelleténél jóval durvábban fejezte be saját magának a kötözést. Miután neki még dolga volt, fel kellett állítani éjjelre egy tábort, rá kellett jönnie, hogy jutnak be és ki észrevétlen, és arra is, hogy a fenébe ússzák ezt meg mindketten élve.

Nick nyelt, aztán úgy döntött, hogy hagyja inkább. Már azért is, mert tudta, mi folyik a feleségében, illetve a Kapitányban, és ő ezt már réges-régen megértette és elfogadta. Már akkor, amikor meghozták az első szabályukat közel három éve, a kapcsolatuk első heteiben, hogy szolgálat alatt nincsen semmi, ami nem hivatalos, mindegy, hogy egyedül vannak, vagy sem. A megszólítástól kezdve a legextrémebb dolgokig. Ő már akkor elfogadta, és az óta rá is jött, hogy nem lehetne másképpen.

Így hát csendesen felállították a tábort, és egyetlen szó nélkül ültek le a dolgukhoz. Kira egy terven dolgozott a még az érzékelőkön kívül mért adatokkal, Wesley pedig azon, hogy hogyan tudnának a lehető leggyorsabban a lehető legnagyobb mennyiségű adathoz férni és letölteni. Több mint egy óra telt el, mire Wesley végzett a saját számításaival, és visszarejtette a kis alakú rögzítőt a saját hátizsákjába, hogy felnézzen a holdfényben Kira felé, éppen elkapva, ahogy a Kapitány összerázkódik. Halkan állt fel egy egészen lágy arckifejezéssel, amit az éjjel sötétje jól takart, és elővéve a termo-takarót odalépett és az erős bajori vállakra és hátra terítette, majd csendben, szótlanul letelepedett mögé.

A levegő már hűvös volt, nem is az abszolút hőmérséklet, inkább csak a nappali forrósághoz képest, és bizony az átizzadt, nedves egyenruha sokkal hidegebb érzetet keltett, mint egyébként a valóságban volt. És bár Nick, ember lévén ezt nem érezte meg annyira, de Nerysnek, bajoriként már kellemetlen volt, mert két fokkal az ő testhőmérséklete magasabb volt, ami normálisan alig jelentett különbséget, de itt, így kijött.

-         Köszönöm. – Jött a halk mormogás, megköszönve a takarót, de nem vonva el a figyelmét a rögzítőről.

Nick közelebb húzódott hátulról átölelve, és ezzel szorosabbra és jobban záródóra vonva a takarót a párján, majd a bal vállára hajtotta az állát, így rálátva a rögzítőn szépen alakuló tervre.

-         Tudod már, hogy jutunk be? – Kérdezte suttogva, az elég volt, és a dzsungel is csendesebbnek tűnt, mint nappal.

Kira nem mozdult, és sokáig nem is válaszolt, csak, miután még változtatott itt-ott, és még kétszer végignézte az objektum hiányos, de legalább valamilyen tervrajzát.

-         Itt. – Mutatott aztán egy pontra, a déli főfal közepén. – Nem látunk be, de itt kell lennie a hulladék-feldolgozó rendszer szellőző-kivezetésének. Azon keresztül be lehet jutni.

Wesley ezt utálta, és egyébként is előre látta, hogy nem lesz „tiszta” küldetés.

-         Biztos? – Kérdezte meg végül, ahogy a fején a sokadik változat végül kimondható lett.

Kira vágott egy arcot, melyet ugyan a gépész nem láthatott, de azért jelezte, hogy tudja, hogy finnyás, és azt is, mit gondol.

-         Igen. Végiggondoltam, nem lehet máshol a kivezetés. – Magyarázta. – És bejutni sem lehet máshol. – Folytatta meggyőződéssel.

Wesley csak szorosabbra vonta a karjait, miután egy kissé kezdett már maga is fázni, és elmosolyodott, ahogy megérezte, hogy Nerys beledől az ölelésbe.

-         Akkor ott megyünk. – Felelte, a hangjába beleengedve, hogy ő bárhová követi a kapitányát, pont ugyanúgy, ahogy Kira bármelyik tisztje.

Aztán a jobb keze előrébb csúszott, hogy elérje a rögzítő vezérlőjét, és gyorsan átfutotta ő maga is a tervet, mely egészen egyszerű volt, és még egészen kialakulatlan, hiszen gyakorlatilag az objektum kerületének rajza volt csak meg és a környéke, mivel sem a Hírszerzés, sem az ő trikordereik nem láttak belé. Azaz csak az volt meg, hogy hol mennek be, az, hogy mit találnak majd, az nem. És ebből a szempontból Kira valóban a legbiztonságosabb utat választotta.

Sokáig volt csend, még azután is, hogy a rögzítő vissza lett rakva a Kapitány melletti hátizsákba, és gyakorlatilag csak az maradt hátra, hogy felváltva aludjanak. De még ültek úgy. Egyikük sem akart még mozdulni. Nick a felesége lélegzetét figyelte, és a bajori hátból lassan áradó meleget, ahogy sikerült felmelegíteni egy kicsit. Kira pedig a dzsungelt, a távoli zajokat, a veszély legkisebb jelét. Ő ezért nem tudott aludni. Tudta, hogy nagy valószínűséggel nem is fog. Egyébként is a gépész tűnt fáradtabbnak, ő pedig kibírja alvás nélkül is.

Azonban a csend nem használt a pihenni akaró gépészelmének, sem az őt megtaláló kényelmetlen gondolatoknak. Amelyek végül sok-sok idő múlva egy szóvá alakultak.

-         Sajnálom. – Suttogta a rá is figyelő bajori fülnek.

Nerys erre oldalra kapta a fejét egy apró mozdulattal, és a kezei önkéntelenül is emelkedtek, hogy megfogják a takarót a mellkasa előtt összefogó gépészkezeket, igaz a jobb keze nem volt képes fogni, csak erőtlenül.

-         Mit? – Kérdezett vissza, megadva magát egy kicsit a szelíd hangulatnak, de hallgatva az ösztönére, amely a figyelmét a határon tartotta, minden érzékét a lehető legélesebben.

Nick még egy kicsit szorosabbra vonta az ölelést, és óvatosan megsimogatta a bekötött kezet. És csak aztán válaszolt.

-         Nem tudom kezelni ezt az egészet. És ez veszélyes. – Mondta ki egészen halkan.

Nerys sokáig nem válaszolt, nem csak, mert a dzsungelt figyelte, az ösztöneit, az érzékeit, hanem, mert próbálta visszanyelni azt az egészen kényelmetlen érzést, ami szinte az első pillanattól fogva kísértette. Mintegy deja vou, mintha a történelem ismételné önmagát, és megalázó fricskát készülne adni.

-         Nem. – Rázta meg végül egy kicsit a fejét. – Nem csak te nem tudod kezelni ezt. Én sem. – Ismerte el végül, ami így még biztonságos volt.

Azonban Nick megérzett valamit, vagy inkább kihallott valamit a szükségesnél egy kissé keményebb és élesebb hangból. Ami kényelmetlen volt, elültetett a gyomrában egy nehéz érzést, mert ez már nem csak a veszekedésnek, és a hadiállapotnak szólt, ez valami más is volt.

-         Nerys? – Kérdezett halkan, aztán, ahogy percek feszült várakozása után sem érkezett válasz végül oldalra billentette a fejét és előrébb hajolt, hogy nagyobb szeletet láthasson a gyönyörű profilból. – Mi jár a fejedben? – Kérdezett újra, óvatosan, megtanulva már, ösztönösen is tudva, hogy vannak határok, magánszférák, amiket még ő sem léphet át.

Mélybarna szemek tűntek el egy hosszú pillanatra, amíg a többi érzékszerv vette át a szem feladatát, majd, ahogy megjelentek mélyebbek voltak és csillogtak. Kicsit megszorította még a precíz gépészkezet, mielőtt rászánta magát.

-         Emlékszel, hogy miről beszéltünk, mielőtt Ross hívatott? – Kérdezte meg, még nem teljesen döntve a megosztás mellett.

-         Ühümm. – Hümmögte Nick egészen mélyen.

Sokáig hallgatott még, szedve össze a gondolatait, és próbálva legyűrni a bizonytalan nyomást a gyomrában.

-         Tudod te, hogy miért nem kaphat önálló parancsnoki posztot Worf? – Kérdezett még egyet, még halkabban.

Nick nyelt, és nem kellett sokat kutatnia az emlékeiben.

-         Beszélnek valamit egy rosszul sikerült küldetésről. – Talált rá néhány pletykafoszlányra az emlékeiben.

Nerys bólintott, és maga elé bámulva hallgatta a dzsungel zajait, hallgatta, érezte, várta a veszélyt minden pillanatban, sosem lankadva, még ha közben beszélt is.

-         Igen. Mikor összeházasodott Jadziával már tartott a Dominium háború. – Kezdte halkan, érezve nem csak a külvilág minden rezdülését, de azt is, hogyan feszülnek meg egy kicsit Nick izmai, ahogy talán megérezte, hová tart a dolog. – Alig néhány hete voltak házasok, amikor jött egy küldetés. Nem volt senki elérhető, én KiraYoshit vártam. És őket küldtem. Egy kardassziai kémet kellett kimenekíteni, cserébe rengeteg fontos információért. – Akadt el, ahogy néhány pillanatnyi szünetet tartott, keresve a szavakat, nem is a történethez, ahhoz, hogy miért az a nehéz érzés a gyomrában. – Jadzia megsebesült. – Folytatta végül még halkabban. – Worfnak választania kellett az ügynök élete és a felesége élete között. – Állt meg, és húzódott mélyebbre az ölelésbe, hallgatva lankadatlanul a dzsungelt, érezve, érzékelve. Nem volt képes nem várni a veszélyt bármely pillanatban. De folytatta is. – Jadziát választotta. Rosszul választott. – Mondta ki a két egészen egyszerű mondatot egyre hidegebben. Kira Nerys kapitányként. Aztán bár a hangsúlya fent maradt, nem folytatta.

Nick sokáig várta a folytatást. És közben hallgatta a gondolatit, bámulva bele az éjjelbe. Végül, ahogy nem jött több, átvette a szót.

-         Egy ilyen helyzetben nincs egyértelműen helyes döntés. – Suttogta tétován, nem mert még csak találgatni sem, mi járhat a konok bajori fejben.

Mélybarna szemek tűntek el egy újabb hosszú pillanatra, ahogy a többi érzékszerv vette át a helyüket addig. Majd visszatértek, újra éberen villogva körbe. Ahogy lassan megrázta a fejét.

-         Akkor nem értettem. – Suttogta nagyon sokára bele az éjjeli dzsungelbe, de a szavai elérték a felesége fülét. A keserű, fájdalmas tónus pedig az emberi szívet. – Soha nem értettem. Sem az Ellenállásban, sem, amikor Worf és Jadzia akkor hazajött. Pedig Jadzia a barátom volt. De Lasaran annyi információt adhatott volna, amennyivel akár milliók életét menthettük volna meg. És Worf mindezt odadobta egyetlen életért! – Vált újra hideggé és szenvtelenné a hangja. – Ez nem helyes. – Mondta is ki, amire készült a hangszíne már jó előre. De aztán egészen másképp folytatta. Egészen elveszetten. – És most itt vagyok. Majdnem ugyanolyan szituációban. És ha te lennél a tét én sem tudnálak itt hagyni. – Állt meg újra, ahogy elgyengült a hangja. És le is hajtotta a fejét, minden figyelmét a környezetére koncentrálva, mely nem csak az életüket tudta jelenteni, de meg is nyugtatta. És így, mikor felnézett, újra nyugodt volt, összeszedett. – Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mennyire hasonló ez a szituáció ahhoz, és, hogy rosszul döntenék. – Nézett végül hátra, amennyire tudott, de ez elég volt Nicknek, hogy lássa a jobban, és árulkodóan csillogó mélybarna tengereket.

Égkék szemek mélyültek rá a látványra, a tudásra, és a megértésre, ahogy elérték a szavak és a mögöttük húzódó jelentés, és még valami. Valami egészen egyszerű, és egészen békés. Még szorosabbra vonta a karjait gyengéden és az arcát belehajtotta a vörösesbarna tincsekbe.

-         Kedves… - Kezdte halkan, csak a hangjába engedve bele minden szerelmet és bizalmat. – ez egészen más… - Jutott el idáig, mert Nerys érezhetően közbe akart vágni. – Ne, hagyd, hogy befejezzem. – Kérte gyorsan, amire a megfeszült izmok engedtek valamelyest a karjai alatt. – Mi nem ők vagyunk. Ez nem a Dominium háború, és te kétségkívül nem olyan vagy, mint Worf. – Vigyorodott el egy pillanatra, próbálva oldani valamelyest, de erről szinte azonnal le is tett, és folytatta komolyan. – Nerys, ugye tudod, hogy én ilyennek szeretlek, amilyen vagy. És hozzád tartozik, hogy… - Akadt el, keresve a megfelelő szavakat, érezve, és látva is, hogy Nerys egészen felé fordult, és a mélybarna tengerek kérdőn, és lassan megkeményedve hullámoztak rá. – hogy képes vagy meghozni nehéz döntéseket. Ezért vagy olyan átkozottul jó tiszt. Ezért küldött minket Ross. – Jutott el idáig, mert látta, hogyha bárhol máshol, bármilyen más helyzetben lettek volna, Nerys már elugrott volna, és veszekedett volna. De így csak a tekintete keményedett meg, az arckifejezése, a mindene.

Érezte, ahogy az egész lényén hullámzott át, a lehetőségeihez mérten a düh és a fájdalom keveréke. Nem értette, hogy hihette Nick, azok után, amin átmentek. És csak rázni tudta a fejét. Aztán, ahogy a visszanyomott düh helyét átvette a színtiszta fájdalom már csak suttogásra telt.

-         Hogy mondhatsz ilyet… - Jött ki ennyi, nem több és nem kevesebb.

Nick gyengéden megsimogatta az arcát, és felfelé fordította az állát, hogy megkeresse a mélybarna tekintetet.

-         Kedves… - Kezdte egészen lágyan, keresve valamit, bármit, amivel elveheti az igazság súlyát, ami nagyon nehéz, ami csak túl nehéz volt, még az Univerzum legerősebb bajori vállainak is. Aztán rátalált, és csak azért tartott olyan sokáig, mert hihetetlenül egyszerű volt. – Mondd, Kedves, szeretsz engem? – Kérdezte egy szelíd, de az éjjelen is áttörő mosollyal.

Nerys pislogott a nem várt fordulaton, de ahogy elérte a kérdés azonnal bólintott, elhatározás, gondolkodás nélkül.

-         Igen, Sq’wan… - Jutott el idáig, mert Nick mindössze ennyit akart hallani.

És egy precíz gépészujj állta útját a további szavaknak, melyek kimondatlanul is tudattak magukról. Nem volt hát szükség rájuk.

-         Nerys… én bízom benned… - Kezdte halkan elmagyarázni. – Mint a feleséged, és mint a tiszted. Az életem is rád bízom bármikor, bármilyen helyzetben. És szeretlek mindenemmel. Azt a Kira Neryst, aki vagy, minden részedet, a nőt, aki elcsavarta a fejem éppen úgy, mint az átkozottul jó tisztet, aki képes bármit feláldozni azért az ügyért, amiben hisz. – Állt meg, ahogy nem hagyta elfordulni róla a mélybarna tengereket. – Nerys ezért vagy olyan jó kapitány, ezért vagy az, aki vagy. És nem kell letagadni, mert ez nem rossz. És én szeretlek érte, mert tudom, láttam, milyen nehéz jól dönteni. Kérlek, ne kételkedj bennem, szeretlek, Kedves.

Nerys végül képes volt félrenézni, ahogy elengedték az állát a gépészujjak. És sokáig nem válaszolt, ahogy hallgatta azt az egy gondolatot, azt az egy választ dübörögni magában. Majdnem elérte a környezetéből érzékeltek szintjét, de soha nem lépve át. Aztán percekkel később, bár nem nézett fel, de válaszolt.

-         Nem. Nem tudnám újra megtenni. – Kongott keresztül a mondat hidegen és üresen a levegőben körülöttük, amíg elérte a bajori fülbevalós emberi fület.

Nick sóhajtott egyet mélyen, és közelebb húzódott újra, lassan már nem is hátulról, oldalról. De nem válaszolt. Nem volt erre már válasz. Mi is lett volna? Hiszen nem lehetett tudni, sem a számára, sem Nerys számára, hogy egyáltalán igaz-e? Ez, ha szerencséjük van, sosem derül ki. Ha nincs, akkor pedig már úgy is mindegy. És egyébként is, Nick megfogadta, nagyon régen megfogadta, hogy soha többé nem hagyja. Soha többé.

 

-III-

A szinte egészen sima falú csőben mindössze apró, elenyésző neszek, tompa zajok, és gépies, halk csattogások hallatszottak, ahogy két alak mászott fel a körülbelül hetven fokos, meredek csőben a kezeiken és a lábaikon ügyes, kicsi és automata karmokkal. Ami még így is azt jelentette, hogy bizony minden mászó tudományukra szükségük volt, hogy felérjenek.

Wesley megállt, és lenézett egy pillanatra, amíg a hátával és a megfeszített kezeivel és lábaival tartotta magát, gyakorlatilag csak a csoda, meg az a pár ügyes karom tartotta meg, mert a cső fala csúszós volt a lecsapódó párától.

-         Ne gyere olyan közel! – Kérte, ahogy felmérte, hogy elég egyszer elvétenie, és máris megrúgja, rosszabb esetben pedig ráesik.

A Kapitány csak megforgatta a szemeit, maga sem tudta, miért is feszült, de megállt, és várt néhány másodpercet, és immár távolabbról követte a gépészt. Neki már nem volt olyan nehéz dolga, nem csak, mert kisebb testet kellett megtartania, de mert a keze egészen helyre jött az előző estéhez képest, de miután még a kötés fent volt, az segített a kitámasztásnál.

Alig fél, egy órát mászhattak, amíg végül elérték a szellőző cső végét, ami egy húsz perccel korábbi Wesley-féle megjegyzés alapján nem volt méltó a szellőző névhez, már csak a gyomorforgató szaga miatt sem.

Ahogy aztán a gépész a nyílást lezáró fedőt kirúgta, majd kiugrott, kisegítve a kapitányát is, és körbenézett az apró, elhagyatott teremben, ahol még csak kamerákat sem lehetett látni, már egészen akció módban volt ő is, ami nagy valószínűséggel Kiráról ragadt át.

-         Merre? – Nézett hátra, és kereste meg a szemével a már a termet körbejáró és a mászókarmoktól szintén épp megszabaduló Kapitányt.

Kira visszafordult, vetett egy pillantást a kezében lévő, a térképet tartalmazó rögzítőre, amit azonnal el is tett, együtt az ő és a gépész karmaival, miután innen már nem vették hasznát egyiknek sem, és jobban szerette, ha egy ellenséges objektumon belül inkább frézer van a kezében, mint bármi más.

-         Arra. – Mutatott a fejével az ajtó, az egyetlen ajtó felé, és még gyorsan felnyúlt, reflexből állítva nagyobb fokozatra a fején a neuroárnyékolót.

Wesley ugyanúgy tett, és követte, innen már hátra helyezkedve. Az ő kezében csak egy kézi frézer volt, a standard kábító fokozaton, amit nem szándékozott használni. Hirtelen ott eszébe jutott az az Awalon fiú, az összes hónapok óta tartó kínjával, és mindennel, és tudta, talán még kábító fokozaton sem képes többé megnyomni a gombot.

Azonban elöl Kira azért volt, hogy fedezze a gépészt, a küldetés szerint is, és mert ő lassanként egyre jobban kezdte érteni Wesleyt, sokkal jobban, mint azt akár maga Wesley hitte volna. A mélybarna tekintet meg is keményedett egy pillanatra keserűen, ahogy elkapott egy égkék villanást, amikor Nick a fegyvert ellenőrizte másodjára, majd harmadjára is, és nézett rá úgy, hogy látszott, legszívesebben eldobná.

Kira azonban visszanyelt minden nem oda való gondolatot, és jobbra fordult a folyosón, már keresve a legközelebbi terminált, amelybe a bejutás majd a gépész feladata lesz. Ő maga is meg tudná ugyan csinálni, a háború kezdete óta már kiismerte ő is az Awalon rendszereket, de mivel gyakorlatilag egyedül az ő kezében volt fegyver, hát a feladat maradt a nyilvánvalóan ebben gyorsabb Wesleyre.

-         Kell egy alaprajz. – Suttogta hátra, ahogy megállt, és felvette a védekező pozíciót az első terminál mellett, a hátát a falnak vetve.

Wesley bólintott, és nem válaszolt, csak tette a dolgát. Alig két percbe tellett, amire megvolt az alaprajz, amelyen végül mindketten láthatták, hogy gyakorlatilag nincs esélyük bejutni a főcomputer-magokhoz.

-         És most? – Jött a suttogott kérdés Wesleytől, aki mereven bámulta a konzolon az alaprajz jobb felső sarkát, ahol a compueter-terem volt.

Kira lenyelte az összes káromkodást, bajoriul és a Föderáció szabványnyelvén is, miközben villámgyorsan pergett a fejében az összes létező lehetőségük.

-         Csak onnan megy? – Kérdezte lényegre törően tömören.

Wesley egy pillanatig gondolkodott mindössze, végül egy kelletlen grimasszal, de megrázta a fejét.

-         Nem, de jóval több idő letölteni, mint ellopni, és kétlem, hogy egy nyílt folyosón lenne annyink. – Nézett körbe egyértelművé téve, mire gondol.

Kira bólintott, ezt ő is tudta már.

-         Mennyi? – Kérdezte, ahogy a tekintete újra körbeszántott, amíg a fülei dolgozták fel a folyosó mindkét irányából jövő csendet, mely igazán esetleges volt.

Wesley megvonta a vállát. De közben a gépészelme már számolt.

-         Egy óra per gigaquad. Ha szerencsénk van, és el tudom vágni az összes biztonsági visszacsatolást.

Kira nyelt, és gyorsan kiszámolta, milyen kapacitásúak lehetnek az objektum háttértárolói. Nagyok. Túl nagyok.

-         Oké, akkor keressünk valami csendesebb helyet. – Suttogta végül, felnézve a gépészre.

Aki csak bólintott, és követte a kapitányát egyetlen további szó nélkül.

 

Egészen üres, kihalt folyosókon mentek végig, mindegyik kék, neonkék fényben fürdött, a mennyezetben, a falakban, még a csizmáik alatt a járópallókban is mélykék fényt árasztó hosszú, cső alakú világítótestek voltak. Valamint mindenütt a jel, az Awalon jele, amely leginkább két éllel egymás felé fordított Bat’lethre hasonlított. Szintén kék háttérvilágítással.

Hirtelen estek be, illetve csak Wesleynek tűnt hirtelennek, egy nyílásba, melyről kiderült, hogy ajtó, és néhány pillanattal később, már az ajtó mögül Wesley azt is meghallotta, miért. Awalon katonák léptei szűrődtek be, olyan közelről, amely egyértelművé tette, ott mentek el az ajtó előtt. Ahogy vetett egy pillantást oldalra, az ajtó másik oldalán támaszkodó, és a frézerpuskát készenlétben tartó Kirára azonban a gyomrából eltűnt a nehéz érzés, hiszen elég volt ránézni, és tudta, hogy biztonságban van, a lehető legnagyobb biztonságban. És ennek a tudatnak nem volt semmi köze Nickhez, a feleséghez. Nem. Ez a tiszt volt benne.

-         Ott a terminál, az jó lesz? – Bökött néhány perc feszült várakozás után Kira az apró helységben álló terminál felé. Valószínűleg egy szálláson lehettek, mert volt asztal, ágy, és minden, ami szállás kinézetűvé tette az idegen teret. Amellett Kira emlékezett az alaprajzra, ami ezeket a helységeket üresnek, használaton kívülinek jelölte. Aminek magában megvolt a hátránya, de az előnye is.

Wesley bólintott, és mindenféle további idővesztegetés helyett leült a terminálhoz, és megkezdte az óvatos, az első biztonsági protokollok kikerülésével végrehajtott betörést. Még egy kósza gondolatra is futotta, miszerint, hogy az Awalon mégis csak jobb, mint a Jem’Hadar, az előbbiek legalább használnak székeket.

Gond nélkül fúrta át magát az első néhány biztonsági szinten, de utána jött a neheze. Ami abból állt, hogy működésre kellett bírnia az eddig nem használt trikordert úgy, hogy az energiajel kibocsátása alacsonyabb maradjon az Awalon érzékelők érzékelő tartományánál, mert, ha le akart tölteni bármit, akkor a trikorder kellett, mint egy interfész, hiszen a Föderációs technika, de semmilyen Alfa Quadráns-beli technika sem volt kompatibilis az Awalonnal. Azonban a triordereknek megvolt az a nagyon hasznos tulajdonsága, hogy hangolható volt az érzékelő tartományuk, ami lehetővé tette a letöltést szinte bármilyen hálózatról. A szűk keresztmetszet azonban a sebesség volt. Wesley jól tippelt, több mint egy óra alatt jött le egy gigaquad, ami ugyan bizonyos szempontból gyors, a megszokottnál azonban jóval, de jóval lassabb.

A letöltést végül el tudta ugyan indítani, de szembe találta magát a következő problémával, még pedig egyrészt az időről, időre megújuló biztonsági visszacsatolásokkal, melyeket manuálisan kellett kijátszania, gyakorlatilag olyan reflexekkel, mint amilyenekre a nagyon szigorú Akadémiás reakcióteszteken az ötösöket osztogatták, valamint azzal, hogy ha nem akart mindennek ellenére lebukni, akkor időről, időre hamis forrásjelet kellett küldenie, hiszen feltűnő lett volna ilyen méretű adatletöltés egyetlen konzolról.

Lassan teltek a percek, majd egy óra, amíg Kira tartotta a helyét az ajtónál, minden érzékével az esetlegesen közeledő veszélyre koncentrálva, ami mellett még maradt minimális kapacitása figyelni a gépész hihetetlen gyorsasággal dolgozó kezeit. Melyek nem hagyhattak ki egyetlen pillanatra sem, hiszen azzal kockáztatta volna, hogy egy visszacsatolást nem vág el időben, és az riasztja az egész objektum őrségét. El kellett ismernie mindkettejüknek, hogy az Awalonnak nagyon fejlett védelmi protokolljaik vannak, talán fejlettebbek, és sokkal többet érnek, mint a transztérhajtóművük, vagy éppen a fegyvereik.

Kira azonnal észrevette, ahogy valószínűleg kicsit több mint egy órával a művelet megkezdése után az egyik gépészkéz felemelkedett és villámgyorsan megdörzsölte a szemeit, majd visszatért dolgozni. De a mozdulat elég volt, hogy rájöjjön, bizony szinte lehetetlen végigkoncentrálni ennyi időt úgy, hogy az ember kezei alatt egy gyakorlatilag bármikor robbanható pokolgépet kell egyensúlyban tartania.

-         Átvegyem? – Kérdezte meg halkan.

Wesley nem kapta fel a fejét, csak gyorsabban kezdett pislogni, ahogy szó szerint patakokban folyt róla az ott is jelen lévő pára és a verejték, egyenesen a szemébe, valószínűleg már kikapcsolhatták a nem használt részeken a környezetszabályozót, amitől ugyanolyan volt a környezet, mint kint a dzsungelben. De nem volt ideje felnézni, a gépészelme teljes kapacitása dolgozott a biztonsági visszacsatolások kiiktatásán, mintha egy reflexeket fejlesztő computerjátékon játszana, amit még gyerekkorából ismert, vagy Airenenel játszott. Csak abban nem számított, ha vesztett, itt az életükről volt szó.

-         Nem kell. – Jutott eszébe, hogy inkább ezt csinálja, mint fedezi Kirát.

Kira percekig bámulta a gépészt, amíg próbált rájönni, mi zavarta annyira a hangjában. Végül vetett egy pillantást az ajtóra és közelebb lépett, a bal kezével fogva a fegyvert, tüzelésre készen, az ajtó felé tartva, a jobb kezével, ha már úgyis kötés volt rajta, és kevésbé volt használható, óvatosan letörölte a gépészhomlokról a zavaró vizet.

-         Elég két gigaquad, csak a friss stratégiai térképek és esetleg néhány alaprajz. – Suttogta, elmondva, amit a gépész maga is tudott.

Wesley bólintott, és hálás volt a kéznek, amelyik egy időre megszabadította a verejtéktől.

-         Még negyven perc. – Felelte, miközben egy fokozattal nagyobb gyorsaságra kapcsoltak az ujjai, ahogy majdnem kicsúszott a kezéből az irányítás.

Kira pontosan látta, mi folyik, azt is, hogy milyen koncentrációba és erőfeszítésbe kerül kordában tartani a biztonsági visszacsatolásokat Wesleynek. De egyelőre nem akarta még átvenni. Megbízott az ítélőképességében. Ezt a döntését bírta is körülbelül tíz percig.

-         Biztos ne vegyem át? – Kérdezte, ahogy sokadjára nyúlt előre és törölte meg a gépészhomlokot, sőt tartotta is ott a kezét, hol a homlokán, hol a vállán, hol a nyakának hátulján. De amikor meglátta, hogy milyen közel került a kontroll elvesztéséhez nem bírta megállni.

Wesley csak gyorsan megrázta a fejét, amitől az álláról leesett egy csepp verejték, de nem vette el a tekintetét a konzolról.

-         Nem, már nincs sok. – Szedte össze még egyszer magát, sűrűn és sokat pislogva, igaz, ezt a Kapitány nem láthatta.

Akinek nem is kellett látnia ahhoz, hogy aggódjon, de nem sokat tehetett. Nem állhatott be, mert nem akarta kockáztatni, hogy úgy törjenek esetleg rájuk. Hát vett egy mély levegőt, és kevésbé professzionális, de nagyon hatékony módszerhez folyamodott. A sérült, másra nem nagyon jó kezével masszírozni kezdte a hosszú gépésznyak hátulját, amiről tudta, hogy mindig fokozta a gépész koncentrációját.

Wesley feje kissé előrébb is dőlt, és az ujjai, illetve az elméje új energiát talált, ami megmentette mindkettejüket a lebukástól. És így újabb hosszú percek teltek el, amíg teljes volt a csend, olyan mély és halk, hogy néha még egy-egy erőteljesebb érintést is lehetett hallani, ahogy a gépészujjak a konzol érintésérzékelőihez értek.

Végül, valahogy, nagyon nehezen és mégis hirtelen belül kerültek az utolsó tíz percen. Kira éppen újra kérdezni akart, amikor végül egy gépészujj nyúlt mellé, majd még egy, és a harmadik már hiába találta meg a helyes kódot, a baj megtörtént. Egy pillanatra ő is, és Kira is megmerevedett, aki szintén követte a biztonsági visszacsatolások elvágását. És várták, hogy mi történik. Még a lélegzeteik sem léteztek addig.

Aztán egy apró kis jel villogni kezdett Wesley bal kezétől egy kissé feljebb. Amitől azonnal felkapta a fejét, az égkék szemei dühösen, irritáltan és a hibájának teljes tudatában csillogtak.

-         Lebuktunk. – Mondta ki.

Kira vetett egy pillantást a konzolra, melyen Wesleynek köszönhetően már ott is volt az objektum alaprajza, amit még jó előre lekért oda is. Aztán felnézett az ajtó felé, vissza a trikorderre, és az abból kilógó négyes típusú adathengerre. Amit egy pillanattal később már ki is kapott. Trikorder ott termett a gépész övén. Az adathenger a hátizsákban. És már futott is.

Kiugrott az ajtón, nyomában Wesleyvel, és gondolkodás nélkül fordult balra, amerről jöttek, de a hallása egy pillanattal később elárulta, hogy arról Awalon katonák, sok Awalon katona közeledett. Egy pillantás hátra.

-         Arra. – Egy szóbeli figyelmeztetés, egy biccentés jobbra és már futottak is.

Végig a közel két órája már „megcsodált” kék fényben úszó folyosókon, végig ajtók előtt, amíg Kira egyszer csak be nem ugrott egy mélyedésbe, reflexből rántva magával az egyébként a tempót könnyedén tartó gépészt.

Kira a szájához emelte a bekötött jobb kezét, jelezve, hogy sokat segítene, ha nem akkor jutna eszébe beszélni, vagy tüsszenteni, esetleg köhögő-rohamot kapni. Aztán, ahogy megérezte a kötszer szagát, vágott egy finnyás grimaszt, és ha már úgy is álltak és várták, hogy elmenjenek a folyosón a katonák, gyorsan le is rángatta a kezéről a feleslegessé vált kötést. Ugyan a bőre még kicsit vörös volt, és viszketett is, de a duzzanat lement, a váladékozás megszűnt, és tudta mozgatni az ujjait. Így mindenképpen kényelmesebb volt, még akkor is, ha Wesley szemei láthatóan kerekedtek rá a látványra, jelezve, hogy Nick hátán a hideg futkosott az ötlettől. De neki akkor éppen nem volt semmibe beleszólása.

Kira még hallgatózott néhány percig, az után is, hogy az Awalon katonák lépéseit Wesley már nem tudta hallani. Aztán oldalra nézett, fel az őt figyelő gépészre.

-         Tovább! Itt kell lennie egy zsilipnek, ami kivezet az épületből. De nem tudom, őrzik-e, főleg most, hogy minket keresnek. – Állt meg, és kivette a gépész övéből a kézi frézert gyorsan a gépészkézbe nyomva. – Fedezlek, de védd magad. – Mondott csak ennyit, és nem is kapitányként, hanem házastársként érezte meg a legnagyobb problémájukat.

Égkék szemek tágultak rá a kezében tartott frézerre, majd néztek fel kemény, de sziklaerős támaszt nyújtó mélybarna szemekbe.

-         Nerys én… - Kezdte, de nem fejezhette be.

-         Fogd és védd magad! – Volt minden válasz, keményen, ellentmondást nem tűrően, parancsként. Ezzel nem lehetett vitatkozni, és pont azért, mert ezzel minden felelősséget átvett. Legalább is egyelőre, futott át Nerys fején keserűen és oda nem illően, fogalma sem volt, hogy vajon, ha most elég is, de meddig lesz még elég a kibúvó.

Wesley vetett egy pillantást a frézerére, majd Kiráéra, és egy nyeléssel realizálta, hogy teljesen feleslegesen érzi a súlyt, mikor mindkettő, a legmagasabb kábító fokozaton volt, ahogy az választható volt a háborúban. És elindult. Kira Nerys kapitány után. Követte egyetlen szó, vagy habozás nélkül. Ahogy mindig, minden szituációban.

 

Már csak azt vette észre, hogy fut, futnak, de tűz alatt vannak. A zsilipnél voltak őrök, igaz a vártnál kevesebben, ami nem jelentette azt, hogy csak úgy kiengedték volna őket. Azonban Kira nem habozott sokat, átverekedni készült magukat.

Wesley csak némán és a lehető legkevesebb lövéssel követte, inkább kúszva, és várva a megfelelő alkalmat. És bár koherensen nem tudta, de érezni érezte a gyomrában a nyomást. Nem tudott volna nevet adni neki, de azt igenis tudta, hogy nem jelent jót.

Kira törte át magukat az őrökön. Körülbelül fél tucat volt, amiből már hármat leszedett, amikor vetett egy pillantást hátra, és meg is hallotta a hátuk mögül közeledő őrséget, ami ha odaér, amíg ők nem tudnak kitörni, akkor két tűz közé kerülnek. Káromkodott egyet, ami egészen véletlenül jött ki, de segített. Hasra vetette magát, és egy ügyes, még Shakaartól tanult mozdulattal elérte a folyosó-kereszteződés másik felét, ami alatt leszedett még két őrt a zsilipnél. Így maradt egy, és egy majdnem tiszta út. Még vetett egy pillantást Wesley felé, aki emelte a frézerét, és láthatóan tiszta célpont volt számára az Awalon. Azonban Kira abban a pillanatban, ahogy meglátta a kölyök-vonású arcot, és egy apró villanásnyi égkék szemet tudta, hogy habozik és talán nem fog lőni. És már fordult is, hogy kihasználva, hogy az Awalon a gépészre figyel, leszedje ő, de elkésett. Mire a lövése elérte és mozgásképtelenné tette az őrt, az már lőtt, és egy ordítás, egy ismerős ordítással később már tudta, hogy baj van. Nagy baj.

A bensőjében forró lávaként zuhogott végig a fájdalom, mintegy reflexből, mint amikor egy hirtelen kialakuló veszélyes szituációban zuhog keresztül az erein az adrenalin. De az adrenalin sokk ennél csak sokkal jobb volt. Az nem fájt. Ez irtózatosan fájt.

De a reflexei nem hagyták, hogy egyetlen pillanatnál tovább érezzen. Egy pillanattal később már gondosan kiszámított gép volt. Ment, ment előre, az elméje számolta a lehetőségeit. Első lépésként odanézett. És egy pillanatig újra érzett. Érezte a megkönnyebbülést, ahogy hullámozva mosta át a paghját. De csak egyetlen pillanatig tartott ez is. Mert a következőben már talpon volt. Odaugrott a fél térdre rogyott Wesleyhez, vetett egy pillantást a combsérülésre, ami csak első látásra nézett ki rosszul, még futni is lehetett vele egy ideig.

-         Tűnjünk el innen! – Adta ki a parancsot, amire Wesley, szinte még ki sem lett mondva, már talpon volt.

Kira bal keze kinyúlt, és a bal gépészkönyököt támogatva, a jobb kezében a hátuk mögé irányított frézerpuskával már rohant is. Ki a most már tiszta zsilipen, ahonnan szinte azonnal a dzsungelbe estek. Ami nekik használt.

Kira fejében már másodpercek óta a lehetőségeik peregtek. Amelyek egyelőre próbálták feldolgozni a tényt, hogy Wesley lábát meglőtték annyira, hogy ne legyen képes lefutni huszonnégy kilométert, plusz egyet a kompig. Ezt azonnal tudta, ahogy megérezte, hogy a gépész milyen súllyal támaszkodik a kezére. A második lehetőség az volt, hogy viszi ő, ami működhetett is volna, mondjuk úgy tíz kilométerig, azaz körülbelül az út felét tudták volna megtenni. És itt ért el ahhoz a ponthoz, hogy az ő hátán ott volt a hátizsák, közel két gigaquad hírszerzési információval, amit haza kell juttatni… És nem volt képes befejezni. De egy pillanatra megállni a gondolatban, és nagyon utálni az Univerzumot, azt igen.

Pont jókor jött, hogy le kellett szedni egy Awalont, aki már majdnem elég közel ért hozzájuk, hogy a futás közben is eltalálja valamelyiküket, de Kira annál ügyesebb volt, és mire az utánuk loholó őr tudott volna tüzelni, már eszméletlen is volt.

Wesley érezte, hogyan hasít át minden lépésre, amit inkább ugrásnak lehetett volna hívni a fájdalom a combján, és érezte, még a közel száz százalékos páratartalom, és a majdnem negyven fok ellenére is, hogyan folyik le forrón a saját vére a lábán. Vérzett, nagyon. Ami ugyan még nem zavarta, még sokkal inkább a fájdalom zavarta. De azzal még tudott futni, tudta tartani a tempót, főleg, hogy ott volt Kira keze, ami megtartotta, ha kellett. De nem volt hülye, a gépészelmét erre is tudta használni. Sőt az emberi fül is hallotta, hogy sokan rohannak utánuk, igaz, talán egy kissé távolodnak, de ez nem jelentette azt, hogy képes huszonnégy, nem, huszonöt kilométert lefutni vérző, és ellőtt combbal. És ő már ki merte mondani gondolatban, miközben ágak és a kusza növényzet verődött az arcába, ahogy az üldözők csörtetése hallatszott a háta mögül, és Kira csörtetése maga mellett, ő ki merte mondani. Választani kell. Az Univerzum undorító játékot művel velük. Vagy mindez inkább a Próféták akarata.

-         Nerys… - Zihálta, ahogy elkapta a fejét egy rohamosan közeledő vastagnak látszó ág elől.

Kira ismerte a hangot, felismerte. Mindegy, hogy minden érzékszervével látta, hallotta, szagolta, érezte a dzsungelt, az üldözőket, a lehetőségeiket kutatta, attól az a hang még elért hozzá.

-         Fogd be és fuss! – Vágta oda, ő maga még tökéletesen képes volt megfelelő mennyiségű levegőt venni. Még friss volt. Alig két kilométert tehettek meg a vadonban, ami ugyan jóval többnek tűnt, mert át kellett verekedniük magukat. De örömmel tapasztalta, hogy ők gyorsabbak, mint az Awalon őrség.

Azonban, az az egy szó, a neve, a hang ott visszhangzott a fejében, ahogy minden dühét és idegességét, félelmét beleadta a dzsungel vágásába maguk előtt. De a fejében már peregtek a lehetőségek, már pergett őrült, eszeveszett tempóban tervek, tervrészletek tömkelege. Kereste az emlékeit, keresett a múltban hasonló szituációt, keresett bármit, ami segíthet. Miközben a tekintete ide-oda csapódott az előttük lévő út, a koronától látszó égdarabok, Nick lába, és a mögöttük lévő, vörösen megjelölt út között. A terv pedig születőfélben volt. Mert nem volt választása. Egyszerűen csak nem volt választása.

Vett egy hirtelen fordulatot, amivel Wesleyt ijesztette meg a legjobban.

-         Nerys nem erre… - Próbálta a gépész, aki már rég tudatában volt, hogy ilyen tempóban maximum még egy, esetleg két kilométerig bírja, nem a lassan stagnáló fájdalom miatt, hanem a vérveszteség miatt. És nem értette, miért kell kerülőút, amikor…

Kira azonban tudta, hogy nem arra van a komp. Tisztában volt vele. De azt is tudta, hogy az Awalon ezt nem tudja.

-         Tudom, Nick. – Felelte, miközben a kezének egyetlen erőteljes lendülésével vágott ketté egy karnyi vastag liánfélét. Wesley nyelt, és nem tetszett neki a hang. Illetve volt ideje csodálkozni az unprofesszionális színen. De aztán hirtelen újabb fordulat történt, amire megint csak nem számított. Kira megállt. De csak egy pillanatra. – Fogd! – Nyomta a kezébe a bozótvágó kést. És hajolt le, hogy felkapja, úgy, hogy a vérző combja kerüljön befelé. – Ugrás! – Helyezte pozícióba a bal kezét a sérült bal lába térde mögött, a jobbat pedig a gépészderék körül.

Wesley nem értette, de nem volt ideje, mert a hangban annyi parancs és biztosság volt, hogy tette, amit kért, és ugrott egy kicsit, aminek a hatására hirtelen Kira ölében találta magát, és az eddiginél is nagyobb tempójú mozgásban. Most már rohantak. És neki fogalma sem volt, honnan van ennyi ereje, nem hitte volna.

-         Áhhh… - Ordított fel önkéntelenül is, ahogy a combján a hatalmas és vérző seb hozzádörzsölődött a Kapitány egyenruhája elejének és az övcsatjának.

Kira nyelt, de felnézett, és feljebb is vonta egy kicsit a gépészt, de nem lassult. Tudta, hogy a fejükön a neuroárnyékoló eltűnteti őket, érzékelhetetlenné válnak az Awalon őrök elméje számára, ahogy a lokális érzékelők sem fogják őket. De az, hogy Wesley vérzik, nem, ömlik a lábából a vér az feltűnő, és jól olvasható nyomot hagy. De még, ha az nem is lenne, a gépész minden létező ágat letört, minden növényt letaposott, jól látható nyomokat hagyva maga után. Azonban Kira már tizennégy évesen tudta hogy kell nyomtalanul, vagy a lehető legkevesebb nyomot hagyva menekülni. És neki most az volt a célja, hogy legalább egy kilométernyi előnyt szerezzen maguknak.

-         Bírd ki, Sq’wan. Húzd össze magad és bírd ki egy kicsit! – Mormogta, de éppen olyan hangosan, hogy a hirtelen nagyobb csendben, ahogy csak ő csörtetett Nick meghallja.

Amire az égkék szemek felcsaptak, a feje felemelkedett, erre nem számított, mindegy, hogy mekkora bajban voltak. Azonban rájött szinte azonnal, hogy Nerysnek könnyebb, ha közelebb bújik, és szorosabban kapaszkodik, valamint, ha nem kiabál. Hát úgy tett. És próbált rájönni, mi járhat a konok bajori fejben.

Kira alig másfél, két kilométerrel később hirtelen állt meg, a határán annak, hogy leejtse a sérült tisztjét és egyben a feleségét.

-         Nerys? – Eszmélt azonnal Wesley, annak ellenére, hogy kezdte érezni a hirtelen vérveszteség hatásait.

Kira nem válaszolt azonnal, csak lesegítette, és egy hirtelen Wesley számára a semmiből felbukkanó, Kira által már régen észrevett kidőlt fa mögé segítette, aminek a törzse hosszában üreges volt, hasonló méretű üreggel, mint a gépész volt hosszában.

-         Feküdj le, Sq’wan. – Térdelt le mellé Kira, és levette a gépész hátiszákját, kikeresve belőle alig két másodperc alatt az elsősegély csomagot.

-         Nerys erre nincs idő. – Próbált ellenkezni Wesley, akinek a gépészelméje még működött annyira, hogy erre rájöjjön.

Kira azonban másképp gondolta, és neki már volt egy terve is. De sietett. Villámgyorsan vette ki az elsősegélycsomagból a vérzéscsillapítót, rakta össze a hyposprayt és adta be. A következő mozdulattal már vette is elő a kötszert, mert nem zárhatta be a sebet, legalább is nem ott, orvosi trikorder nélkül, mert, ha csontot ért, vagy akár ha nincs megtisztítva eléggé, akkor az Wesley lábába is kerülhetett. De minden szándéka volt feljuttatni a kompra, ahol tökéletesen el tudja majd látni.

-         Maradj nyugton, és ne kiabálj! – Nézett fel egy pillanatra, megkeresve az égkék tekintetet. És mikor látta, hogy Wesley önkéntelenül is ráharapott a saját karján az egyenruhára végül meghúzta a kötést, ami elég volt, hogy a vérzést teljesen elállítsa, és a lába átmenetileg használható legyen.

De mindketten tudták, hogy ettől még nem fogja tudni lefutni a hátralévő körülbelül húsz kilométert.

-         Nerys menned kell. – Sürgette, ahogy bár még nem hallotta, de érezte, hogy az Awalon egyre gyorsabban közeledik.

Nerys szíve megfordult és összeszorult, ahogy ki lett mondva végül. De az ő fejében meg sem fordult, hogy otthagyja a tisztjét, vagy a feleségét. Egyiket sem. Soha.

-         Fogd be! – Vágta vissza gorombán, de a legkevésbé a hangjával volt elfoglalva, még kötötte a csomót az összeeszkábált szorítókötésen, aminél fél perc alatt nem tudott jobbat. Aztán felnézett, és hirtelen mélységes csend lett. Csupán egyetlen apró pillanatra. Egészen rövid volt, mégis, szinte megállt körülötte minden, ahogy zuhant bele égszínkék szemekbe. Melyekben még nem volt ott a tudás, zavar volt, kérés, könyörgés, megértés. Aztán a pillanat elmúlt és feltérdelt, közel hajolt, egészen közel. – Maradj itt. És bízz bennem, nem hagylak itt, érted? Próbálj csendben maradni, és nem elvérezni, itt az orvosi szett, és itt hagyom a kézi frézert, védd magad, ha erre tévedne valaki. – Hadarta el gyorsan, de megvárta, amíg az égkék szemekben megjelent a megértése a szavaknak.

Wesley gépészelméje hihetetlen gyorsasággal dolgozott, de nem értette meg a tervet, csak a szavakat.

-         Nerys, mire készülsz? – Kérdezte, önkéntelenül is megszorítva az egyenruhája elején támaszkodó gyönyörű kezet.

Nerys nyelt, ez a kérdés valahogy felhozta benne a magán embert, az érző, szerető lényt. Egy rövid időre csak, néhány pillanatig, néhány szóig, és…

-         Bízz bennem, visszajövök érted. De most nincs idő… - Állt meg és hajolt még közelebb, már csak az égszínkék szemeket tudta látni. És az ő mélybarna tengereiben is megjelent, felért beléjük egy pillanatra minden, ami egy szóként is feltört. – Szeretlek. – Suttogta, és hajolt még közelebb bezárva a távolságot, megcsókolva, vadul, akaratosan, mégis tele mindazzal a szenvedéllyel, ami máskor, békeidőben a szerelembe, abban a pillanatban, abban a szituációban a menekülés elkeseredett vágyába tömörült.

Nick beleszédült, már nem tudta, mibe, a csókba a vérveszteség utóhatása, vagy mi, de beleszédült. És nem is tudott volna nem hinni, nem bízni. Nem is érdekelte hirtelen, mit talált ki Nerys, mert tudta, hogy kiviszi, hogy most már nem lehet semmi baj. És mikor az ajkai felszabadultak, végül felnyitotta a szemét, hogy még egy pillanatig mélybarna tengerek mélységes hullámaiba veszhessen.

-         Én is szeretlek. – Suttogta.

De Kira addigra már felpattant, vetett még egy pillantást Wesleyre, aki a kimondatlan parancsnak láthatóan reflexből is engedelmeskedve már húzódott is be az elsősegély csomaggal a kidőlt fa alá, elrejtőzött. Kirának mindössze ennyi kellett, hogy elinduljon nem futva, de gyorsan visszafelé, közben eltűntetve minden nyomot.

 

-IV-

A bal bajori kéz tartotta a frézerpuskát, a jobb pedig a működő, nagy energia-kibocsátással működő trikordert. Ami egyrészt tökéletesen láthatóvá tette őt az Awalon érzékelői számára, másrészt megmondta neki, hogy abban a pillanatban ötszáz méterre van előtte az őt üldöző Awalon őrség, és még egy csapat szintén előtte körülbelül négy kilométerre. Ami azt jelentette, hogy kiküldtek utánuk még egy csoportot. Ennek nem örült, de egyelőre nem sokat tudott tenni, mint futni. Egyenesen az első csoport Awalon felé. Vissza kellett érnie arra a pontra még előttük, ahol Nicket felvette, és vissza is ért. Igaz, éppen csak, mert a trikorder szerint száz méterre ért a felé közeledő Awalon csoporthoz. Villámgyorsan szabadult meg az egyenruha felsőjétől, aminek az eleje úszott a vérben, és gyorsan le is dobta, majd fordult egy gyorsat balra és futni kezdett, folyamatosan figyelve a trikordere kijelzőjét.

De nem állt meg akkor sem, amikor az Awalon őrség megállt, pontosan ugyanott, ahol az egyenruháját hagyta. Igaz, a szíve sokkal gyorsabban dobogott addig, mint azt a futástól kellett volna. Rájött, hogy lehetett volna okosabb és a trikordert csak azon a ponton kellett volna bekapcsolni, de most már nem tehetett semmit, várhatta, hogy vajon az Awalon rájön-e. De az őrség elindult. Méghozzá felé. És ettől nem csak fellélegzett, de nagyobb iramra is kapcsolt. A hátára a hátizsák fölé csapta a frézerpuskát, miután egy működő trikorderrel a kezében nehezen tudták meglepni, és így a szabad kezével már tudta használni a bozótvágó kést, amivel sokkal gyorsabban tudott haladni. Már tudta, hogy az Awalon bekapta a csalit, és az ellenséges katonáknak fogalma sincs, hogy szétváltak. És remélte, hamar megunják az üldözést, vagyis, inkább, hogy ez is egy olyan alkalom lesz, amikor teljesen váratlanul, teljesen logikátlanul tesznek valamit. Azaz reménykedett és imádkozott.

És amíg futott volt ideje rátérni arra, hogyan lógnak meg a bolygóról, mert addig most már csak kitartás és szívósság kérdése volt, illetve kellett egy kis szerencse, hogy elérje a kompot és Nicket felszedje. De az már egy más kérdés, hogyan fognak tudni kijutni a bolygó védelmi körzetéből, keresztül a valószínűleg már riadóztatott védelmi erőkön, valamint a teherkonvojokon anélkül, hogy darabokra lőnék őket.

 

Egészen nagy volt a csend. Minden hallgatott. És Wesleynek nem tartott sokáig, hogy rájöjjön, miért. Az állatok, a vadonban élő állatok mindegyike érezte a veszélyt, a hajsza több száz méterről is meghallható volt a fejlett füleknek. Ezért volt olyan hatalmas a csend. Ami azért számára jó volt, mert az első fél óra elteltével kezdett kiengedni a testében az izmok görcsös feszítése, mert nagyobb lélegzetet venni, és merte hagyni a szívének, hogy hangosabban dobogjon.

Lassan rájött, hogy Kira mit találhatott ki, és bizony zseniális volt. Igaz, Nerys valószínűleg nem számolt azzal, hogy halálra fogja aggódni magát érte, mert ha azt csinálja, amit gondol, hogy csinál, az bizony nem veszélytelen. Magára vonni egy egész csapat Awalon katona figyelmét, és fogócskázni velük egy idegen bolygó idegen dzsungelében, az… Az csak olyan nagyon Kira Neryses, olyan nagyon makacs és megalázó, már az Awalonnak, persze, ha sikerül, és olyan nagyon arrogáns. Igaz, ezek sokkal inkább Nick gondolatai voltak, mint a tiszté benne, ahogy a halvány mosoly is. Ami persze azonnal el is tűnt, mert attól még hihetetlen nagy bajban voltak mindketten, még akkor is, ha ő sokkal jobban érezte magát, hogy tudta, hogy Kira kiviszi. Mert megígérte. És ennél nem kellett több. Ez ilyen nagyon egyszerű volt. Mondta is ki gondolatban a rá olyan nagyon jellemző mondatot.

Egy órával Kira távozása után már meg mert mozdulni, és egy kissé kijjebb csúszni, elsősorban, mert kezdte érezni a lábát jobban, annak ellenére, hogy pihentette. És ez végül tudatosította benne, hogy bizony a legjobb esetben is legalább egy nap, körülbelül huszonhat óra, amíg Nerys felveszi. És ez úgy számolva, hogy Nick, de még Wesley parancsnokhelyettes is elfogult volt, feltételezve, hogy megállás nélkül végigrohanja a kompig hátralévő utat keresztül a szinte járhatatlan dzsungelen. Ami figyelembe véve a bajori szívósságot és akaraterősséget, akár még meg is történhet, főleg, ha nagyon elfogultan rámosolyog a gondolatra, hogy Kira Nerysről van szó.

De a lába közbeszólt és letörölte az arcáról a mosolyt, ami azt eredményezte, hogy nagyon gyorsan készített magának egy adag fájdalomcsillapító hyposprayt, és be is adta, ami hatott. A következő, ahogy észrevette, hogy a kötés bizony kezdett átvérezni, egy vérzéscsillapító lett. Amitől hirtelen kezdte jobban érezni magát, de felállni még nem kísérelhetett meg, és nem is tehette volna, hiszen egyrészt parancsot kapott, másrészt Kira ott, azon a helyen fogja keresni. Bármit is talált ki, bárhogy is akarja felszedni. Az ő dolga csak az volt, hogy várjon.

 

A trikorder szerint ugyan távolodott az első Awalon őrségtől, de a trikorder azt már nem mondta meg, hogy ő mennyire fáradt. Azonban a lábai még vitték, és hiába volt lassan közel két kilométer az előnye, nem állhatott meg. Még nem. Még tizenöt kilométer volt a kompig, az ilyen tempóval még legalább húsz óra. Ami csak túl soknak hangzott, főleg, ha a fejében megjelent Nick, és hogy milyen állapotban hagyta ott. Amitől újabb sprintbe kezdett, de azt a tempót nem lehetett sokáig bírni, hát visszaállt egy sokkal lassabbra, ami még mindig gyorsabb volt, mint az üldözőié. Ami egyszerűen csak azon a tényen alapult, hogy egy lény sokkal könnyebben és gyorsabban tud haladni egy sűrű dzsungelben, mint egyszerre sok lény.

Azonban a gondolatoknak hirtelen vége szakadt, ahogy a trikorder kijelzőjén megjelent valami, amitől majdnem megállt, aztán majdnem hasra esett. A szíve vetett egy ijedt hátra szaltót a mellkasában, és eltartott néhány pillanatig, amíg összeszedte a gondolatait, és az elméjének minden kapacitását arra koncentrálta, hogyan állítsa meg a második csapat Awalont, akik annál a pontnál, ahol a véres egyenruháját hagyta rossz felé, Nick felé fordultak. És egyenesen felé haladtak. Visszaérni semmiképpen sem érhetett vissza. Nem volt rá ideje. A kompot sem érhette el már. És úgy tűnt, hogy nincs több lehetőség. Úgy tűnt csapdában volt.

De nem adhatta fel. Megállt. Csak néhány percet akarva szusszanni, visszanyerni valamit a lassan kifogyóban lévő levegőből. És próbálta találni egy megoldást, bármilyen megoldást. Még csak figyelmeztetni sem tudja.

Elkeseredetten, makacsul megszületni akaró frusztrált könnyekkel a szemében ütötte meg a fa törzsét, aminek támaszkodott, ami nem használt az öklének, de az volt a legkevesebb baja éppen. Azonban nem adta fel, egyetlen pillanatra sem adta fel, és keresett valamit, bármit, amivel eltéríthetné Nick felől a második csoportot, amely úgy tűnt rájött a cselre.

Aztán eszébe jutott valami. Először majdnem elvetette, mert első ránézésre nem tűnt használhatónak, de aztán mégis csak visszatért. Mert elkeseredett volt, mert úgy érezte, sarokba szorították, mint egy kutyát, és nem sok más választása van, mint kitörni és harapni, ami a biztos halált jelenti, vagy cselt bevetni, egy újabb cselt.

Vett néhány mély levegőt, és elszántan kezdett kutatni az emlékeiben. Tudatosan kereste meg az életének legszörnyűbb emlékeit, kereste az összes halált, ami hozzá közel állót vett el tőle. Kereste, és minden koncentrációjával azon volt, hogy újra érezze az összes gyászt. Végül, ahogy elért Bareilig, felnyúlt, és lekapcsolta a neuroárnyékolóját, és így a gondolatai, és érzelmei érzékelhetővé váltak az őt üldöző Awalon katonák érzékeny elméi számára. És végül elért az utolsóig, elért Nickig, a Borg incidensig. És kereste az emléket, próbálva nem képekkel emlékezni, próbálva érzésekkel emlékezni. Érezte újra ugyanazt a mérhetetlen fájdalmat, és ürességet, ugyanazt a gyászt, mely fel sem törhetett igazán. Halkan csurogtak végig a koszos, de úgy is gyönyörű bajori arcon a könnyek, egy-egy vékony ösvényt tisztára marva maguknak. Hosszú pillanatokig nem hallott mást, mint a saját bensőjének sikolyait, mint a szívének elkeseredett vergődő dobbanásait, és a dzsungel csendjét. De aztán a keze végül visszakapcsolta a fején a neuroárnyékolót, amely egy éles, apró fájdalommal tudatta, hogy újra működésbe lépett. Hosszú pillanatokig még szedte össze magát, visszanyomva a szándékosan felidézett, régi, már régen helyrerakott fájdalmat, és a trikorderére nézett. Már csak imádkozni tudott, hogy váljon be a csel.

Visszafojtott lélegzettel figyelte a két Awalon őrség mozgását. Hosszú percekig állt minden. Ő, a két Awalon csoport, még a dzsungel is, a levegő is. Aztán a két apró, kék háromszög a kijelzőn megmozdult. Először az első őrség, ami őt üldözte. Aztán a második is. Mindkettő felé. Mindkettő nyaktörő sebességgel vetette magát az ő irányába.

Kira Nerys arcán megjelent egy farkasvigyor, az, amelyik után az ellenség megalázó vereséget szokott szenvedni. És tovább rohant. Újult erővel, újra tudva lélegezni, újra reménnyel, és újra imádkozva, könyörögve a Prófétákhoz, hogy segítsék meg továbbra is. Mert a hajsza folytatódott.

 

Túl volt négy pihenőn, négyóránként, és érezte, hogy a teljesítőképessége határán ingadozik. Még hat kilométer volt hátra, plusz egy az érzékelő határtól a kompig. Az időközben megsokasodott üldözőcsapatokból a legközelebbi három és fél kilométerrel volt a háta mögött, és egy közeledett elölről, a komp irányába. Kira számított rá, hogy előbb-utóbb rájönnek, hogy merre tart, hiába is iktatott volna be kitérőket, azzal csak saját magát fárasztotta volna. Mert igaz, hogy az Awalon egészen másképpen gondolkozik, mint ők, de attól még nem hülyék. Egyenesen tartott előre, és jogosan feltételezhették, hogy vagy egy transzporterpontra, vagy egy elrejtett komphoz tart. Egyetlen szerencséje volt, hogy az Awalon ugyanúgy nem tudott egy kilométernél nagyobb távolságra transzportálni az érzékelőkön belül, amely körív egyben az objektum védelmi rendszere is volt, mint ők. Ez hatalmas konstrukciós hiba volt, erre már rájött. És csak találgatni tudott, de nagy valószínűséggel pont ezért számolták fel a létesítményt. Azonban ez számára éppen nem sokat ért, mert ő már azzal volt elfoglalva, hogy az Awalon csapat, amelyik a komp felé tartott csak hat kilométerre volt. Ami azt jelentette, hogy neki több mint egy kilométert kellene behoznia a kompig, ami gyakorlatilag olyan tempót jelentett, mint az elején, majdnem egy napja, és mindezt pihenő nélkül. Azonban a teste megadni készült magát, és fogalma sem volt, honnan szerezzen energiát. A fejadagok, amik a túlélőcsomagban voltak nem csak pocsék ízűek voltak, de nem is adtak annyi energiát, ami ilyen extrém körülményekre elég lett volna. Arról nem is beszélve, hogy aludni két napja aludt utoljára, és körülbelül huszonhat, huszonhét órája futott folyamatosan kisebb, nagyobb szünetekkel.

Felnézett az égre, ahogy támasztotta a vagy száz méter magas hatalmas fát, aminek tényleg nem volt szüksége az ő támaszára, de azért mélán és nemtörődömül állta. És nem tudott mást tenni, mint imádkozott. Kérte a Prófétákat, kérte, hogy mutassák meg az utat, ahogy mindig is. Kérte, hogy adjanak erőt, ahogy mindig is. És emlékezett, emlékezett, amikor nem volt mása, mint a hite. A hite víz helyett, a hite étel helyett, a hite meleg takaró helyett, sőt, egy esetben a hite levegő helyett. És mindig elég erős volt. Most is annak kell lennie. Gyorsan, de szívből, a paghjából fejezte be az imát, aztán visszanézett a trikorderre.

Hallgatta az egészen halk csipogást, ami lassan egészen másba váltott át. A csipogás megváltozott, lassan ütemet kapott, mélyebb lett, és nedves. Egy szív dobbanásai, egy erős, egészséges és makacs szív küzdelme minden másodpercnyi életért. Ahogy mindig, ahogy több mint harminc éven keresztül már. Egy szív, mely már évek óta nem csak magáért dobogott, mindegy, hogy korábban hogy élt, mindegy, hogy korábban mit hitt, mindegy, mit akart. Az a szív már nem csak önmagáért dobogott. És ez kétszer olyan erőssé, kétszer olyan makaccsá, kétszer olyan bátorrá, és kétszer olyan kitartóvá tette. És nem számított, hogy Kira Nerys mit gondolt róla. Akkor, ott, érezte. Látta az egy pillanatra behunyt szemhéjai alatt Sq’want, látta nevetni, látta sírni, látta mosolyogni, látta koncentrálni, látta vigyorogni, és látta grimaszolni. Ott volt előtte a kölyök-vonású arc minden kifejezése, és legvégül egy, egy egészen féltett maszk, egy egészen elrejtett, mélyre eldugott élményből. Amire végül az eddig a fülében hallott ritmusos dobbanásokat megszakította egy hatalmas, egy erős és életre való, majdnem fájdalmas vonaglás.

És már pattantak is ki a szemei, már nézett is körül, kapcsolt vissza az összes érzékszerve, és indult is el. Először még rogyadozó, végsőkig kimerült lábakon vánszorgott tovább. Aztán a vánszorgásból léptek lettek, egyre nagyobb, sűrűbb és gyorsabb léptek. Majd lassú kocogás, erőtlen karcsapások, a bozótvágó késsel. Aztán az erőtlen csapások erőteljesekké váltak, a kocogásból futás lett. És legvégül, percek és száz méterekkel később végül már rohant. Vágta a lehető leghatékonyabb kaszáló mozdulatokkal maga előtt a dzsungelt és rohant.

Mert mennie kellett.

 

Már túl volt hat dózis fájdalomcsillapítón, ugyanennyi vérzéscsillapítón, a lába már elviselhetetlenül fájt, a gyomra szintén, mindegy, hogy megpróbált enni is a fejadagokból, amit talált a túlélőcsomagban. Több mint huszonhat óra telt el.

De már nem a fizikai fájdalom zavarta leginkább. Nem. A szíve, a lelke fájt. Lassan kezdett félni, a rettegés lassú körökben körözött körülötte, mintha éhes klingon targhként várná a prédája gyengülését, hogy széttéphesse. Vagy csak egy rossz mozdulatot. És nem használt, hogy a huszonhat óra rengeteg idő, hogy gondolkodjon, nem használt, hogy gondolkodott. Nem használt, hogy a racionális fele is feltört egyszer, egyszer. Ami azt jelentette, hogy míg a szubjektív fele, a szíve, a lelke, a létezése, a szerelme a felesége iránt, a tisztelete és a lojalitása a kapitánya iránt azt mondta, hogy Kira megcsinálja, hogy felveszi, hogy megmenti magukat, addig a racionális, a gépész fele, az a gépészelme, amely képes volt szinte bármiből bármit összerakni, pont az ellenkezőjét állította. Hiszen racionálisan még Kira sem bírhatja a huszonöt kilométert szinte megállás nélkül végigfutni, de még ha valahogy menne is, semmi nem garantálja, hogy az Awalon nem előzi meg a kompnál, vagy ha el is éri, ha valahogy fel is jut a kompra, akkor sem tudnak elszökni úgy, hogy az egész bolygó, az egész objektum tud róluk.

És ez volt az a pont, valahol a tizennegyedik, tizenötödik óránál, amikor égkék szemek csillantak fel lelkesen, mert találtak valamit, amivel foglalkozhat. Ami eltereli a figyelmét a fájó lábáról, a féltésről, a rettegésről, az aggódásról, a félelemről, és mindenről, ami nyomta össze, egyre kisebbre és kisebbre. És a gépészelme beindult az érzékszervein kívül, amivel azért hallgatózni kellett, még ha szinte tökéletes volt is a búvóhelye, minden más kapacitását a probléma megoldásának szentelte. Mert rájött, hogy Kira eljut a kompig, Kira bejut a kompba, ellenséges katonákon keresztül is, ha kell. De neki kell utána előállnia valamivel, amivel kijátszhatják a védelmi vonalakat, amivel kijátszhatják az érzékelőket, amivel kijátszhatnak mindent. Amivel elhagyhatják egyben a bolygót és a szektort.

És bizony a gépészelme beindult és dolgozott, több, mint tíz órán keresztül a kidőlt fa alatt a biztos rejtekhelyen a kezében egy darab rögzítővel, amin az ő példánya volt a már frissített térképből, és még éppen annyi hely, hogy néhány kalkulációt elvégezhessen. De neki annyi elég volt. Az a gépészelme, amely az Akadémián az egyik legjobb volt a maga évfolyamában, amelyik először a Missurien, majd a Voyageren az az óta hírhedté vált gépészcsapatban edződött, olyan név irányítása alatt, mint B’Elanna Torres, megjárta a Delta Quadráns összes meghatározóbb életveszélyét. Túlélte. Aztán a Deep Space Ninera került, hogy tovább gyűjtse a tapasztalatokat. A zsebében voltak olyan trükkök, amikről sok gépész, sok főgépész csak álmodhat. És ezzel, akkor, ő, minddel tisztában volt. Másképpen nem lehetett, csak, ha megmaradt józanság és nagyképűség egészséges határán. Az eredmény pedig? Tíz órai megfeszített elméleti munka után, amit valójában nagyon nem szeretett, egy terv. Egy lehetőség, amely ugyan nem volt teljesen biztos, de mi az? Az ő életében eddig még soha, semmi nem volt az. Nem, amikor a Delta Quadránsban kereste az utat haza a Voyagerrel, keresztül Kazon, Vidian, Harogeen, Borg űrön, megküzdve idegen Univerzum idegen lényeivel, mint a 8472-es faj. Ötször halt meg kis híján. És bizony abból az öt alkalomból legalább négyen oda adott volna bármit egy ilyen tervért.

De a hatodik dózis fájdalomcsillapító és vérzéscsökkentő után, mikor éppen kezdett volna újra elsüllyedni az aggódásban és a bizonytalanságban valami egészen ismerős, otthonos és abban a pillanatban az életet jelentő érzés suhant át a testén. Egy transzporter. Már a felette épp csak a fák koronája felett elsüvítő kompot sem hallotta. Az ismerős bizsergés, miközben a teste molekuláira lett szétszedve, majd összerakva. Hogy felnézve ott találja maga előtt azt az arcot, amelyik bár jóval koszosabb és megviseltebb volt, mint, ahogy utoljára látta, de mosolygott. Sőt, közelített, és nyomott egy gyors, de heves puszit a szájára, az összes kosz és verejték, pára, és minden ízével, ami egy huszonöt kilométeres túra után egy dzsungelben az emberre, illetve bajorira rakódik.

-         Nerys! – Sikerült kinyögnie, még éppen elhúzódó ajkaknak, de már állt is fel, két erős bajori kéz hathatós segítségével.

-         Én is örülök, de nincs sok időnk, el kell tűnnünk innen. – Hadarta Nerys, ahogy odatámogatta a segédpilóta székhez.

Wesley azonnal rájött, hogy bizony akármennyire nem is akarnak ők együtt küldetésre menni, de náluk kevés összeszokottabb tiszt van. El is mosolyodott a gondolatra. De alig ült le, az ujjai már dolgoztak, a terve nagyképű gépész ide, vagy oda zseniális volt. És ezt tudta, valamint azt is, hogy Kira bizony számolt vele.

-         És szerinted nekem már van egy tervem. – Nézett oldalra, már vidáman villogó égkék szemekkel.

Kira kinyitotta a száját, de ennél csak fáradtabb volt.

-         Ne játssz velem Wesley, mert nem te fogócskáztál egész nap egy század Awalonnal. – Közölte szárazon, és bár a hangjában benne volt a kimerültsége, de az is, hogy ilyenkor bizony kijön belőle is, ami nem kéne.

A gépész csak elvigyorodott, dacára a lassan újra elviselhetetlenül fájó lábának. De a komp hajtóműveit már életre keltette közben.

-         Oké, manőverező hajtóművek aktívak, impulzus készül. Vigyél fel minket az ionoszférába, és tegyél meg egy egész kört a légkörben. – Nézett oldalra. Aztán már állt is fel, a konzolt és a székét használva mankónak.

Kira pislogott, de emelkedett, még ha reflexből nyúlt is volna, segíteni a feleségének és tisztjének.

-         Jó, mire készülsz? – Bólintott rá és kérdezett is egyben. Az egy dolog, hogy ő nem osztotta meg a tervét a gépésszel, de azt már nem szerette, ha őt hagyták ki valamiből. Nagyon nem.

Wesley hátranézett, már a kezében egy szerszámkészlettel.

-         Amíg te körözöl, addig én átkalibrálom a pajzsmátrixot, és a másodlagos hajtóműcsatolókat. Az ionoszféra elrejt minket, de ha mégis észrevesznek, kérhetném, hogy tarts minket egyenesen? – Jelent meg az arcán, hogy tökéletesen tisztában van azzal, hogy miért sápadt bele Kira a tájékoztatásba, amitől egyébként csak jobban látszott, hogy milyen vastag réteg kosz volt az arcán, valamint a növényzet okozta karmolás nyomok is szépen előtűntek.

Kira nyelt, és nem tehetett róla, de volt elég kimerült, hogy elsőként az jusson eszébe, hogy az után a landolás után valójában megérdemelte. Aztán a második gondolata már abszolút kapitányi volt.

-         Te megőrültél! Egy rossz mozdulat és az Awalon szlalomosdit játszat a roncsaink között! – Csúszott ki egy kissé hosszabban és színesebben, mint ahogy azt szánta.

Wesley vágott egy igazi, hozzá méltó szemtelen grimaszt és bólintott.

-         Azért kell egyenesben tartanod. – Vonta is meg hozzá a vállát, aztán eltűnt, anélkül, hogy elmondta volna, hogy mit akar az átállításokkal.

Kira erőtlen dühvel fordult vissza a konzolhoz, és a dühe csak azért volt erőtlen, mert abban a pillanatban még talán lélegezni is csak erőtlenül tudott. De attól még megregulázta a kezeit, és biztosan húzta fel a kompot, kikerülve az időközben a vártnak megfelelően feltűnő légköri Awalon cirkálókat. Amelyek bár számára kissé, nem, nagyon illogikusan nyíltan repültek, de attól még a kényelmetlen tudat, hogy láthatóan gyorsabbak és mozgékonyabbak voltak, mint az ő kompjuk, az megmaradt.

-         Kira Wesleynek. – Csapta arcul még mindig egy kissé mérgesen a komjelvényét, ahogy beért a légkör megfelelő, és hála a Prófétáknak nagyon viharos rétegébe.

-         Mondjad. – Jött a válasz, keresztül a komlinken.

-         Beléptünk az ionoszférába, mehet. – Felelte, már irányba állítva a kompot, igyekezve a lehető legkisebb energiajel kibocsátás mellett a lehető leggyorsabban és legstabilabban haladni, miután ha már lefutott ennyit, akkor szeretett volna egyben hazaérni, és nem darabokra robbanni egy rossz mozdulat miatt.

-         Oké, akkor tartsd stabilan. – Jött a válasz.

És Kira akár akarta, akár nem, kihallotta belőle azt az egészen apró színt, mely jelezte, jól gondolta, ez valami eszement reváns, attól függetlenül is, hogy azért ismerte annyira Wesleyt, hogy reváns ide, vagy oda, ez volt az egyetlen lehetőség. Ami persze nem akadályozta meg a jó gépészt, hogy élvezze a bosszú minden pillanatát a rázós leszállás miatt.

-         Mit csinálsz tulajdonképpen? – Kérdezte meg néhány perc múlva, a még nyitott komlinken keresztül eddig bírva a tájékoztatás hiányosságait.

Sokáig csend volt, csak az apró zajok jöttek át, a manőverező hajtóművek zúgása, és néhány műszer pityegése hallatszott. Aztán Wesley.

-         Csinálok magunkból Awalon teherhajót, vagy valami hasonlót, és reméljük, hogy beveszik. – Felelte olyan hanggal, mintha csak valami egészen egyszerű, és egyébként evidens dolgot mondana el vagy kétszázhatodjára.

Kira pislogott, és egy lágy, de viszonylag hirtelen mozdulattal került el egy széllökést, majd egy hatalmas fekete árnyat, ami valószínűleg az egyik őket üldöző Awalon cirkáló lehetett.

-         És hogy? – Kérdezte olyan hangon, ami jelezte, hogy ennyire nem tartja jónak a gépészt.

Wesley ezúttal nem hallgatott.

-         A fenébe, ha nem akarsz felrobbanni, akkor ne csináld ezt még egyszer! – Szűrte bele a komlinkbe feszülten. Érződött a hangján, hogy közel volt.

Kira elhúzta a száját, de azért visszavett egy kicsit.

-         Bocs, majdnem belefutottunk a rosszfiúkba. – Tájékoztatott, de már érződött a hangján, hogy a fizikai kimerültség lassan már kihat a koncentrációjára is.

Wesley hallotta, vagy inkább Nick, bár ez akkor mindegy is volt, a lényeg, hogy hallotta, és tudta, mikor kell félretenni a tulajdonképpen nem olyan véresen komoly csatát.

-         Még tíz perc, addig tarts ki. – Kérte halkan.

Kira pislogott, és próbálta összeszedni az energiájának maradékait, ami éppen, főleg, hogy Sq’want viszonylagos biztonságban tudta kezdett elpárologni, mint egy kóbor esőcsepp a vulcán sivatagaiban.

-         És utána? – Kérdezte azért, rájőve, hogy valami kitekert módon a megosztott figyelem jobban megy, mintha csak a kijelzőket kéne bámulnia.

Wesley sokáig nem válaszolt, valószínűleg, mert éppen egy kényes műveletet végzett, vagy, mert jó szokásához híven a szájában volt valami szerszám, de végül csak átjött a hangja.

-         Ha beválik, akkor kilépünk a légkörből, irány a köd, aztán pedig max fokozattal haza. Ha szerencsénk van, annyira minket keresnek majd, hogy egy „Awalon teherhajó” elkóborlása fel sem tűnik nekik.

Kira elismerően bólintott, és próbált nem arra gondolni, hogy mennyi a tervben a „ha”, és a „ha, szerencsénk van”.

 

-Prologue-

Néhány perccel később fájdalomba torzuló vonásokkal, de a fájdalmat hősiesen tűrő Wesley parancsnokhelyettes ugrált vissza a segédpilóta székig, aztán oldalra nézett a Kapitányra.

-         Na, kész. Most te jössz. – Vált a tekintete fürkészővé, figyelve Kira arcán a kimerültséget, mely nem csak a bajori vonásokon, de az egész tartásában, minden mozdulatában benne volt. És minden, ami hajtotta még, az az erein végigdübörgő adrenalin.

Kira bólintott, felismerte a tekintetet, és viszonozta is, ő maga is legalább annyira aggódott Wesley lábáért. De gyorsan vissza is nézett a konzoljára.

-         Na lássuk. Tied a teherhajó konvoj és a külső érzékelők. – Csúszott bele a parancs megfogalmazásába is, hogy az energiájának utolsó maradékait használja.

Wesley tudta ezt, de bólintott.

-         Rendben. Konvoj helyzete állandó, a pozíció legfelső orbitális pálya, 0/2/9. Három négyes Awalon csatahajó a 82/04/65-ön, 66-on és 67-en. – Jelentette vissza.

Kira bólintott, felnézett maga is a megfelelő kijelzőre, aztán vett egy mély levegőt, elküldött egy utolsó imát, oldalra nézett, elkapva az égkék szemeket, aztán belevágott.

-         Akkor indulás. Emelkedek, még száz kilométer a légkör határáig… - Hallgatott el, ahogy mindketten figyelték a komp külsőérzékelőit, illetve fürkészték az előttük lévő területet. – Kilencven… Nyolcvan… Hetven… - Nézett újra oldalra, hogy pont elkapja a koncentrációtól megjelenő ráncokat a gépész homlokán. – Ötven… Negyven… Harminc…

-         Impulzus előkészítés. – Jelentett bele Wesley, ahogy ő már a hamis pajzsfrekvencia, és a hamis hajtómű energiajel kibocsátásának aktiválásán dolgozott. – Mehet. – Nézett oldalra és jelent meg a szája körül egy apró, büszke mosolyszerűség.

Kira értette, és erőtlenül bár, de viszonozta.

-         Impulzus, egynegyed impulzus… még tíz kilométer. – Nézett vissza a konzoljára. – Öt… Kettő… Egy… Kiértünk. – Nyelt egyet, és tartotta vissza a lélegzetét.

Percek teltek el néma csendben, ahogy mindketten csak a kijelzőket, a külső érzékelőket figyelték, miközben kínzóan lassan, mindössze egynegyed impulzussal haladtak a köd felé. Ami persze még így is gyorsabb volt, mint ahogy jöttek.

-         Eddig nincs változás, konvoj helyzete változatlan. A három cirkáló nem vett még észre. – Jelentette Wesley óvatosan, mikor már nem bírta a feszült csendet.

Kira állkapcsában játszottak az izmok, ahogy szinte minden ujjával kettőzött erővel nehezedett a konzolra, mintha az segítene nekik.

-         Még kétezer kilométer a ködig. – Jelentette most ő vissza, mikor már ő sem bírta a csendet. Wesley sóhajtott, vett egy mély levegőt, igaz úgy, mintha a sarkában lihegne egy klingon targh. Kira szintén nem mert hangosan lélegezni, ahogy érzékeny ujjakkal lopakodott, surrant kifelé, a köd felé. – Még ezerötszáz… Ezer… Hétötven… - Kezdtek viszketni hirtelen az ujjai elviselhetetlenül, hogy feljebb váltson és száguldjon, de nem tehette. Annál is inkább, mert Wesley jelentése pont jókor jött.

A gépész tudta ezt.

-         Konvoj helyzete maradt, a cirkálók elindultak 04/70 felé. – Csúszott a hangjába, hogy a hetven bizony az ellenkező irányban van.

Kira nyelt, jól hallhatóan, és előrébb is hajolt.

-         Száz kilométer, ötven, tíz, elértük. – Nézett egy pillanatra hatalmas farkasvigyorral oldalra.

Wesley kidugott nyelvvel bólintott.

-         Oké, térhajtómű előkészítés indul. – Jelentette vissza, annyira akarva már, hogy a nyelvét is elfelejtette visszahúzni.

Kira erre azért még elmosolyodott.

-         Fél impulzus… teljes impulzus. – Váltott fel most már bátran, hiszen a ködben nem tudták érzékelni őket. – Még kétmillió kilométer a köd széléig…

Mindketten az utolsó csepp adrenalinnal az ereikben figyelték a kijelzőket, Wesley ujja a térhajtómű aktiválása körül ténfergett, Kiráé pedig a térhajtás körül. Minden másodperc éveknek tűnt, ahogy vánszorgott, folyt, és csurgott, mintha csak nyújtaná valami ismeretlen erő.

-         Térhajtómű startra kész. – Jelentette Wesley teljesen feleslegesen.

De Kira értette, ő maga is kezdett megőrülni ettől a várakozástól, mely mindössze néhány perc volt csak, ami egészen elenyésző volt ahhoz képest, amit ő például futott.

-         Még száz kilométer… - Mondhatta ki végre a bűvös számot.

Wesley ujja megrándult a konzol felett, de bólintott, majdnem úgy nézett ki, mint a nyugalom mintaszobra, annak ellenére is, hogy legszívesebben ordított volna, nem csak a lábában lüktető éles, forró fájdalomtól.

-         Úgy tűnik nem vettek észre. – Hajolt még előrébb, nem tudva már foglalkozni, hogy a combja nekiért a szék oldaltartó párnájának.

Kira nyelt sokszor, most már szárazon, most már idegesen.

-         Húsz… Tíz… - Kapta oldalra egy pillanatra a fejét, a hangjában benne volt, hogy váltana.

-         Várj, amíg elhagyjuk teljesen, különben láncreakciót indíthat be, és nem szeretnék egy tűzijáték közepette távozni. – Mondta el Wesley a lehető leghosszabban tudva, hogy valahogy vissza kell tartani a gyakran mindennél erősebb ösztönt Nerysben.

Kira vágott egy grimaszt, de mire a mondat elhangzott, mire eltelt még két szörnyen hosszú pillanat már válthatott.

-         Térváltás hetes fokozat. – Mondta ki, mintha valami csodát mondana.

Wesley arcán is megjelent erre egy Kirától tanult farkasvigyor és egy saját grimasz keveréke.

-         Úgy tűnik nem vettek észre. – Nézte azért még feszült figyelemmel a bejövő érzékelő adatokat.

Kira szintúgy, a két csuklója belső felén támaszkodott a konzolra és úgy bámulta a hátsóérzékelők adatait, mintha csupán az akaraterejével befolyásolni tudta volna, hogy az Awalon észreveszi-e őket, vagy sem.

Hirtelen azonban az idő megugrott, percek teltek el, és Kira volt az első, aki magához tért a kijelző hipnotizálásából. Rájőve, hogy bizony neki még van egy feladata. Valami nagyon fontos. Fel is ugrott.

-         Vedd át, és válts fel maximumra. – Adta ki a parancsot, de már tűnt is el hátul.

Wesley hátra nézett, de nem sok választása maradt, mint átvenni a kormányvezérlést, és várni, hogy mi történik. Aztán, mikor Kira végül visszatért, a kezében egy bővebb orvosi szettel, eszébe jutott, hogy igen, az ő lába még mindig el van lőve némileg.

-         Nerys ez még ráér, még nem… - Akadt el, illetve lett beléfojtva a szó.

Kira a gépészvállra tette a kezét, majd gyorsan még egyszer leellenőrizte az adatokat.

-         Nem követnek. – Jelentette ki olyan hangon, amibe benne volt, hogy „én vagyok a kapitány, és ha én azt mondom, hogy nem követnek, akkor az halálbiztos, hogy senki az égvilágon még csak nem is gondol arra, hogy kövessen”. – Na mutasd a lábad! – Ült vissza a pilótaszékébe, és fordult a gépész felé.

-         Nerys akkor előbb talán pihenned… - Kezdte el Nick az újabb tiltakozást, csak hogy megint ne tudja befejezni.

Kira arcán megjelent az a kifejezés, amivel végképp nem lehetett vitatkozni, se tisztként, se házastársként.

-         Mutasd! – Parancsolt, mind kapitányként, mind feleségként. Nick nyelt, de engedelmesen kifelé fordult, és egy fájdalmas szisszenés kíséretében előrébb csúszott a székén. Ha már szabad volt, akkor kihasználta az alkalmat, hogy kifejezze hangosan is, hogy fáj, mint a… - Áhh, Nerys! – Próbált elhúzódni, de két erős bajori kéz ereszkedett rá a seb két oldalán a combjára, miután kettétépte az egyenruha nadrágot.

-         Maradj nyugton! – Parancsolt továbbra is, ő nem volt egy gyengéd nővérke, főleg nem félholtan, amikor minden maradék erejét arra használta el, hogy ne reszkessenek a kezei. Amik egy pillanattal később már az orvosi trikordert tartották, hogy leolvashassa a trikorder által kiírt utasításokat. – Megsérült a csont, de nem tört el, nincsen szilánk. Csontregenerátor. Aztán szövetregenerátor, és bőrregenerátor. Egy hét pihenés. – Nézett fel a vázlatosan kiadott útmutatóból és vágott egy olyan grimaszt, amiben benne volt minden véleménye az orvosi adatbázisról, meg arról, hogy milyen eséllyel fog egy egész hetet pihenni a felesége egy horzsolás után.

Nick ezzel ugyanúgy tisztában volt, és őt is elérte az utolsó vázlatpont abszurditása. Amely volt bármilyen szomorú, mégis keserűen igaz volt.

-         Meg tudod csinálni? – Kérdezte, már szorítva jobb híján a széke támláját, és a konzolt.

Kira felnézett rá, félretette a trikordert, és elővette a csontregenerátort.

-         Igen. – Bólintott egyszerűen.

Nick vett egy mély levegőt, és úgy döntött, hogyha rábízta Kira Nerysre az elmúlt ötvenkét órában az életét nem is egyszer, hát a lábát is rá tudja.

-         Rendben, doktornő… – Vigyorogta azért el magát, lévén neki mégiscsak több energiája maradt.

Kira vágott egy irritált grimaszt, ami bár kissé erőtlen volt, mégis jelezte, hogy eljutott addig a pontig, amikor már csak három dologra vágyik, egy meggyógyult Sq’wan, egy szónikus zuhany jobb híján, és egy kiadós alvás. Amire minden kilátása meg is volt, lévén, hogy egészen békésen, egészen gyorsan és egészen észrevétlenül tartottak vissza a Féregjárat felé és nem követte őket senki. Egyetlen Awalon hajó sem.