-Epilogue-

Csillagidő: 55832.8

A USS Missurie könnyedén siklott át az űr végtelen vákuumján egy hosszúnak, túl hosszúnak tűnő küldetésről. A Deep Space Nine állomás felé tartott, ahol ellátmányt vesz magához, és utána visszatérhet végre a Földre, melyet két hónappal korábban hagyott hátra.

A kapitányi kabin csendjében két lélegzet hevert, halkan, bár zaklatottan, mintha csak osonna, mintha nem lenne joga még létezni sem.

Egy kéz utazott hosszú, göndör, aranyszőke hajtincsek között, vigyázva, lágyan, szeretve. Egy égkék szempár meredt le zöldeskékbe, elküldve minden csepp érzést, amely a szívében lakott. És az előbbi kéz már gyönyörű és kissé arrogáns vonásokon utazott végig, hasonló megkülönböztetett csodálattal, ahogy azt az előbb a tincsek között.

-         Ezt szeretem, mikor küldetés után végzel a papírmunkával és van időd ránk… - Suttogta, ahogy lehajolt egy lágy csók erejéig, hogy aztán újra felkönyököljön, és csak nézze a látomásszerű képet maga előtt.

Egy elegáns kéz nyúlt fel, kisimítva rövid, szőke tincseket, hogy égkék szemek nyerjenek tisztább víziót. Aztán elmosolyodott.

-         Tudom, Nick. Én is… - Felelte, de az arcán újra megjelent egy kifejezés, mely oly ismerős volt a szerelmének, mint felhőnek az ég.  Egy kifejezés, mely ott hordozta magán a nyers bizonytalanságot és bűntudatot. És se most, se a múltban, de még a jövőben sem fogja tudni eltörölni sosem. Tudta ezt, de ez nem változtatott az apró, fájdalmas szorításon a mellkasában.

-         Kim… - Suttogta, ahogy újra lehajolt, egész közel, de még nézte a szemeit, még itta a tekintetét, és mindent engedett látni a sajátjában is. – szeretlek.

A zöldeskék szemek megvillantak, majd bezárultak. Ajkak találtak meg ajkakat. Kezek keltek útra, ahogy hirtelen újabb szenvedély gyúlt közöttük, új lánggal, és a régi jelentéssel.

 

-I-

Nicole Wesley hadnagy, a Missurie főgépésze sétált végig tökéletes nyugalommal a hármas szint folyosóján, a kezében egy nagy méretű rögzítővel. Csak az ujjai mozogtak szédítő gyorsasággal, ahogy gépelt. A jelentését írta. Amely már vagy két perce készült, és számításai szerint, mire felér a Kapitány irodájába, kész is lesz. Abban az esetben, ha addig senki nem szólítja meg.

Azonban nem volt szerencséje, mert belépve a turbóliftbe, Petherr Tar parancsnokba botlott, aki egy sokat tudó pillantással mérte végig.

-         Elkésett jelenés, Hadnagy? – Kérdezte a gépésztől, de a hangjában inkább volt a kettejük által megosztott barátságból illetve a reggeli humorból, mint beosztott-felettes viszonyból.

Wesley még csak fel sem nézett. De a hangja maradt semleges, olyan, amely átmegy a nagyon is szigorú ’Flotta vizsgán, de tudatja a trill első tiszttel, hogy hallotta, és felismerte a tónust.

-         Nem, ha nem tart fel, Parancsnok. – Somolygott az orra alatt némileg tiszteletlenül, de aktuálisan igencsak jókedvűen.

A mély fekete trill szemek megvillantak, az ajkai mosolyra húzódtak. Még annyi együtt szolgált idő után is eltűnődött, hogy miért nem irritálja a Hadnagy nyilvánvaló tiszteletlen szemtelensége. Igaz, folytatta magában a gondolatot, ezzel nem csak ő volt egyedül így. Se a Kapitányt, se mást még nem tudott zavarni a Hadnagy egyedi stílusa, pedig más tiszt ezért már régen megkapott volna jó néhány fegyelmit.

-         Nem mintha a Kapitány levenné a fejét. – Jegyezte azért meg, nézegetve a hisztérikusan dolgozó ujjakat.

Amelyek megálltak, de csak egy pillanatra, amíg Nickben megfagyott minden csepp vér, és próbált nem paranoid módon kihallani valamit az egyébként ártatlan kommentárból. Aztán az ujjak felvették az előző tempót és a gépészelme visszatért a kapacitásának nagy részét a jelentés megírására koncentrálni. A maradék része pedig a megfelelő válaszra.

-         Mikor legutóbb késtem, örültem, hogy élve megúsztam… - Vágott vissza végül, félig sem figyelve már.

De a Parancsnoknak már nem jutott ideje a válaszra, mert nyílt a turbólift ajtaja, és a főgépész nagyon tiszteletlenül elsőként lépett ki rajta, pontosan a szisszenéssel azonos pillanatban leeresztve maga mellé a rögzítőt. Tar csak megrázta a fejét, és követte a Hadnagyot.

-         Azért egyszer megtaníthatna rá… - Szólt utána, de a reakció elmaradt.

Nick Wesley már becsöngetett a Kapitány irodájának ajtaján, amely alig néhány pillanat múlva kinyílt.

-         Jó reggelt. A jelentés, amit kért, Kapitány. – Állt meg az íróasztal előtt, és adta át a rögzítőt.

Kimberly Laurence kapitány felnézett, és a zöldeskék tekintet megvillant egy pillanatra, mielőtt a kapitányi maszk a helyére került eltakarva azt is, mint minden mást.

-         Köszönöm, Hadnagy. – Vette át, vetett rá egy pillantást, mielőtt lerakta volna maga elé, és újra visszaemelte a tekintetét a főgépészére. – Néhány órán belül megérkezünk a Deep Space Ninehoz. Szeretném tudni, hogy igényel-e kisegítő csapatot? – Kérdezte, a hangja tökéletesen hivatalos maradt, mellőzve mindent, ami egyébként, mikor nem viselte az egyenruhát, mikor nem látta más, elbújva mélyen a kabinjában, járt is az előtte álló nőnek.

Wesley felvonta a szemöldökét, és vágott egy arcot, mely keveréke volt a bántott önérzetnek és sértődöttségnek.

-         Nem, Kapitány. Nincs semmi, amit ne tartanánk kézben. – Felelte, de még a hangjába is bemászott egy kis túljátszott gőg.

Laurence elnevette magát, ami még belefért a szolgálatba, és amúgy sem tudta megállni a kölyök-kifejezésre a főgépésze arcán.

-         A világért sem akartam megsérteni! – Rázta a fejét, ahogy elkomolyodott újra. – De nem volt eltávon már hónapok óta. És most maradunk három napot. Menjen, szórakozzon! Keresse meg a barátját vagy akármi. – Ajánlotta fel. Melyet felajánlott volna bármelyik másik tisztjének is, akiknek annyi kimenője gyűlt össze, mint a főgépésznek.

Wesley szemöldöke újra emelkedni kezdett, aztán nyelt egyet nehezen. A válasz, amit adni akart, nem fért bele a hadnagy-kapitány beszélgetésbe.

-         Nem tudom, Kapitány. Talán, ha végzek mindennel, amit terveztem, teszek egy sétát. – Felelte végül úgy, hogy a kapitánya érthesse annak, aminek valójában szánta.

Laurence előre hajolt egy kissé, ahogy a kapitányi maszk mögött újra megvillantak a szemei.

-         Ahogy gondolja, Hadnagy. – Bólintott végül, aztán hátra dőlt. – Leléphet. – Fejezte be halkan, olyan hangon, melyben sokkal több Kim volt, mint kapitány.

Wesley csak vigyázzba vágta magát, megfordult, majd távozott.

 

A Deep Space Nine űrállomás Promenádján nyüzsgött az élet, amely mintegy vonzotta Wesley hadnagyot, aki engedve a kapitánya kérésének, mely ugyan ajánlatnak hangzott, de Nick jobban ismerte azokat a zöldeskék szemeket, hogy tudja, nagyon is kérés volt, eljött, és éppen egy Quark nevű ferengi bárjába sietett.

Egy régi barátjával volt ott találkozója, Jadzia Daxszal. Aki egyesült trill volt, de még az egyesülés előtt, az Akadémián ismerték meg egymást. És az óta, bár sokszor a szolgálat távol sodorta őket egymástól, mégis fenntartottak egy erős és mély barátságot.

Nick elmosolyodott, ahogy meglátta a barátja ismerős – és el kellett ismernie – gyönyörű alakját, ülni egy asztalnál. Igaz, nem egyedül, két nő volt vele, mindkettő bajori, és egyenruhások. De további gondolatokra már nem maradt ideje, mert odaért, és Jadzia észrevette.

-         Hello! Nick, de örülök, hogy látlak! Úgy hiányoztál! Semmit sem változtál… - Jött a kissé hosszúra és lelkesre sikeredett köszöntő, egy hatalmas ölelés és nyakba borulás kíséretében.

-         Dax! – Nézett végig a barátján Nick, még tartva a vállánál. – Jól nézel ki, mint, mindig. Tulajdonképp jobban is… - Felelte egy eltéveszthetetlen játékos csillogással a szemében.

Jadzia elnevette magát, és minden teketóriázás nélkül visszalőtt.

-         Tudod, nagyon kedves tőled, de már foglalt vagyok… - Ment bele a játékba, észre sem véve a két bajori kissé döbbent arckifejezését. Sőt valójában, időlegesen meg is felejtkezett róluk.

Most már Nick is teliszájjal nevetett.

-         Ki vagyok én, hogy ujjat húzzak egy hatalmas, marcona klingonnal? – Ijedt meg látványosan, bár közel sem komolyan.

Jadzia készült visszalőni, de hirtelen megállt, amire mindketten feltűnően elkomolyodtak és Nick le is hajtotta a fejét, idegesnek tűnve, és nagyon érdekesnek találva a csizmája orrát, ami egyébként tökéletesen tiszta és fényes volt. Végül a trillnek sikerült emlékeznie a társaira, akik még mindig kissé szavaszegetten figyelték a jelenetet. És ez megmentette.

-         Áhh, Nick, engedd meg, hogy bemutassam, a barátaimat és kollégáimat. Ez itt Kira Nerys ezredes, az Állomás parancsnoka, és Latara Koren őrnagy, a biztonsági főnökünk. – Mutatott a már felemelkedő két nőre. – Ez pedig, Nick Wesley hadnagy, az én régi, kedves barátom. – Fordult feléjük, és mutatta be Nicket is.

Wesley közelebb lépett és kezet fogott először Latara őrnaggyal, aki közelebb volt hozzá.

-         Örülök, hogy megismerhetem Őrnagy. – Miután Latara visszabólintott, nyújtotta a kezét Kira Nerys felé. – Örvendek, Ezredes. – Szorította meg a meglepően erős bajori kezet, amit egy kissé nehezen sikerült elengednie.

-         Örülök, Hadnagy, öö, Jadzia már mesélt magáról. – Felelte végül az Ezredes, ahogy elengedte a kezét.

Wesley felvonta a szemöldökét, és egy pillanatra kissé jobban szemügyre vette a barátja kollégáit, mielőtt válaszolt. Az Őrnagy távolinak nézett ki, egy olyan külsővel, mely veszélyes és sötét kisugárzást kölcsönzött neki. Sötét haj és mélyen villogó zöld szemek. Vonzó volt, de nem időzött rajta többet ennél. Az Ezredesnek volt egy kisugárzása, mely a parancsnokságából adódott, legalábbis Nick szerint, illetve talán ez tette alkalmassá rá. Azon kívül pedig meleg mélybarna szemekkel bírt, melyek mégis hordoztak valami megmagyarázhatatlanul kényelmetlen helyzetbe hozó tekintetet. Olyasmit, amitől elszomorodik az, aki beléjük néz, amitől elszorul a szív. Nick el is kapta azonnal a tekintetét, és csak magában gondolt rá, hogy vajon mi lehetett, ami azokat az árnyakat beléjük ültette.

-         Képzelem… - Varázsolta vissza a mosolyt az arcára, és a könnyedséget a hangjába. – a felét ne higgyék el! – Ült le kényelmesen, és egy kissé túl lazán.

-         Uhhm, ha most megbocsátanak, nekünk mennünk kell. – Nézett az Őrnagyra az Ezredes valami egészen furcsa tekintettel, aki csak bólintott válaszként, és egy kissé tovább nyugtatta a tekintetét a Nick által csak előbb felfedezett szemekben, mint szükséges lett volna.

-         Persze, menjetek csak… - Vigyorodott el Dax, és nézett fel a két távozó kolléga után, majd fordult Nick felé, aki szintén őket figyelte. – Szóval? Mi történt, amíg nem hallottam felőled? – Kérdezte, még nem tűnt fel a gépész elkalandozó figyelme.

Nick végül visszafordult, és hagyta, hogy elérje a kérdés.

-         Áh, nem sok… - Itt szakította félbe egy ferengi pincér egy rögzítővel a kezében. – egy szintesört kérek. – Vetette oda, és fordult is vissza, egy kissé gorombán nem fordítva több figyelmet a pincérre. – Volt ez a küldetés, dög unalom. És nem elég, hogy egy napkitörésért elutaztunk tíz fényévet, még csak nem is volt olyan különleges, mint vártuk. – Kezdte meg a panasz-áradatot.

-         Sajnálom. – Nézett rá, inkább szórakozva, mint sajnálva. – Azért gondolom elfoglaltad magad… - Vigyorodott el.

Nick elkomolyult, és ahelyett, hogy belement volna a játékba, kortyolt az időközben kiérkező szintesöréből.

-         Tudod… ez kezd egyre nehezebb lenni… - Vallotta be végül halkan és egy sokat mondó sóhajtás kíséretében.

Jadzia pislogott, és bár számított már rég valami hasonlóra az utolsó néhány szubtér-beszélgetés után, de most mégis kissé készületlenül érte.

-         Csak nem veszekedtetek? – Kérdezte, inkább csak próbálva folyamatossá tenni egy monológot.

Nick lerakta a poharát és úgy bámulta, mintha minden megoldás abba lenne írva.

-         Nem. – Rázta meg a fejét, olyan a benyomást keltetve, mintha inkább akart volna igent mondani. – Ez őrület Jadzia… - Kezdte, felnézve egy kétségbeesett tekintettel a barátjára, aki már jóval komolyabb kifejezést viselt maga is. Tudta, hogy egyszer majd bekövetkezik, de hiába mondta, hiába győzködte, hiába adott tanácsot, Nick sosem hallgatott rá. – abból áll az életem, hogy nappal eljátszom, hogy milyen kibaszott tökéletes Csillagflotta tiszt vagyok, éjjel meg beosonok a kapitányom kabinjába egy gyors… - Egy pillanatra megakadt, az érzelmei fogták csak vissza a gépésszótártól. – együttlétre. Aztán kiosonok, és az egész kezdődik előlről. Ebbe bele lehet őrülni! – Fejezte be végül, és a hangjában irritált fájdalom csendült.

Dax egy pillanatra igyekezett visszanyelni az „Ugye megmondtam…” kezdetű mondatot, és inkább egy kevésbé radikális megoldásnál dönteni.

-         Nézd, Nick… - Vett egy nagy levegőt. – erre azért lehetett számítani. Tudtad, mibe vágsz bele. Azt is kivel. – Próbálta magyarázni, ami inkább egy hegyi-beszédként jött ki. – Laurence a Csillagflotta protokollokkal a hátában sosem fog többet hagyni. – Tette még hozzá, bár tudta, hogy ez felér egy gyomron rúgással.

Nick fájdalmasan behunyta a szemeit, és közel járt ahhoz, hogy megüssön valamit.

-         Istenverte protokollok! – Morogta végül a fogai között, aztán lenyugodott. Megtanulta már visszanyelni minden haragját ebben a kérdésben. – De szeretem… - Fordult végül vissza Daxhoz, aki megrázta a fejét, és tényleg segíteni akart. De nem tudta hogyan.

Végül a barátja kezére tette a sajátját és gyengéden megszorította.

-         Mondd meg, hová vezet ez? – Kérdezte lágyan, tudva nagyon jól, hogy a barátja mennyire szerelmes, és ami rosszabb, hogy viszont szereti az illető kapitány. Néha tényleg azt kívánta, bárcsak Laurence kidobná, talán azon hamarabb túltenné magát, mint így. – Csak tönkre teszitek magatokat. – Tette hozzá, bár félve, nehogy elijessze Nicket.

A gépész csak sóhajtott egy hatalmasat és úgy döntött, hogy a jól bevált módszerhez folyamodik. Egyszerűen csak nem foglalkozik vele.

-         És veled mi a helyzet? – Kérdezte egy erőltetett mosollyal és hangszínnel.

Jadzia nyelt egyet és elvonta a kezét. Ismerte a taktikát ő is. Nem egyszer asszisztálta végig, az elmúlt években. És bár szívesen állt mindig a barátja rendelkezésére, ezt mégis gyűlölte.

-         Semmi különös. Az Állomás mostanában csendes. Kicsit talán túlságosan is. Nem történik semmi érdekes.

Nick aztán összeráncolta a homlokát, ahogy egy korábbi gondolata visszatért.

-         Te Dax, nem meséltél erről, a hogy is hívják? Latara? – Kérdezte, kutatva közben az emlékei között, hogy az utolsó szubtér-beszélgetéseik alkalmával említette-e. De nem talált semmit.

Jadzia megrázta a fejét.

-         Nem, mert csak négy hónapja van itt. – Felelte kissé bizonytalanul, mert ugyan beszéltek ők az óta, de valahogy nem került szóba.

Nick felvonta a szemöldökét, egy kissé többet saccolt volna.

-         Ahhoz képest egészen jóban van Kira ezredessel… - Vetette oda, egy amolyan társalgási nem törődöm stílusban. Sőt, maga sem tudta, miért is volt ezt fontos megemlíteni.

Dax arca azonban elkomolyult és egy meghatározhatatlan árnyék húzódott végig a bölcsességtől mély trill szemekben.

-         Igen. – Felelte tömören és olyan hangon, mintha minden vágya az lett volna, hogy a másik választ adhassa.

Nick szemöldöke újra felcsapódott, nem számított erre a válaszra.

-         Nocsak? – Kérdezte, mint aki nyomot fogott. Az igazság az volt, hogy nagyon is örült, hogy elterelődött a téma a Kim-vonalról. – Valami baj van azzal?

Jadzia csak rezignáltan megrázta a fejét.

-         Ez hosszú történet… - Felelte olyan hangon, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem szándékozik elmondani, és talán nem is teheti.

Nick látta a barátja arcán a felzavart kifejezést, és segíteni akart.

-         Tanulság? – Kérdezett rá, egy kissé biztonságosabb témára.

Jadzia elhúzta a száját, és kortyolt egyet az italából, mielőtt válaszolt.

-         Hogy ne menekülj a magány elől valami olyanba, ami rosszabb, mint a magány. – Felelte végül egy kissé kelletlenül és bizonytalanul.

Nick hallgatott egy kicsit, amíg próbálta a biztonsági mondatba belehelyezni a szereplőket. És biztosra vette, hogy sikerült is. Újra maga előtt látta azt a hajszolt és, mintha üldöztetett mélybarna tekintetet és igazán sajnálta. Mert megmozdított benne valamit mélyen, és segíteni akart. Valamiért segíteni akart egy idegennek, akit összesen csak egyszer, néhány pillanatig látott életében. És ezt csak erősítette, hogy a helyzet nyilvánvalóan bántotta a barátját.

-         Tehát csak vonzalom? – Találgatott.

Dax arcában megrándult egy izom, aztán úgy döntött, hogy egy válasz talán még belefér.

-         Igen… De ez így csak nem helyes. – Felelte egy hatalmas sóhaj kíséretében és felhajtotta a maradék italát.

Nick látta, hogy elérte a határt, így nem is feszegette tovább, még ha most már szeretett volna többet megtudni a két bajoriról.

 

Kira Nerys ezredes az irodájában ült, és néhány biztonsági jelentést vett át a biztonsági főnökétől. Aki miután végzett még elmosolyodott, és a tőle amúgy is ritkán tapasztalt cselekvés ezúttal hordozott egyfajta vadász felszínt, mely hormonokat volt hivatott kavarni.

-         Leléphet, Őrnagy… - Adta ki a parancsot az Ezredes, kissé gyengébben, mint szokta, ahogy kezdte érezni az előbbi mosoly hatását.

Koren csak közelebb lépett, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a kapott parancsot.

-         Lenne itt még valami, Ezredes… - Eresztette le hihetetlen mélységekbe a hangját és hajolt egész közel, keresztül az asztalon.

Kirának azonban nem állt szándékában belemenni a játékba, még akkor sem, ha a teste mást mondott. Mégiscsak ő volt az állomásparancsnok, és az ajtó ráadásul átlátszó volt.

-         Ha nem munkával kapcsolatos, akkor… - Jutott el idáig, mert Koren valahogy átkeveredett az asztal másik oldalára, amitől hirtelen már nem volt közöttük semmilyen távolság. Csak az arcán az a mosoly, mely beindított minden hormont.

-         De… - Búgta a biztonsági főnök. – munkával kapcsolatos, Asszonyom. – Nyomta meg a titulust és kezdett játszani az Ezredes rangjelzésével. – Gondoltam megbeszélhetnénk bizonyos, nagyon fontos… - Ért el idáig a mondatban, és két centire az Ezredes ajkaiig, amikor Kira hirtelen felpattant.

Csípőre vágott kezekkel nézett vissza a biztonsági főnökére.

-         Ezt már nem egyszer megbeszéltük. Nem fogom elmagyarázni még egyszer. Most pedig kifelé! – Emelkedett egyre inkább feljebb a hangja. A végén akár már a Vezérlőben is hallhatták.

Koren lenyelte a feltörekvő dühét, hisz tudta már, hogy ilyenkor nem lehet mit kezdeni Kira Nerysszel. Így fogta magát és távozott, nem elszalasztva azonban útközben provokatívan végighúzni a kezét az Ezredes egyenruhájának elején.

Kira mérgesen, és feldúltan, mind fizikailag, mind egyébként fordult utána. De aztán inkább lemondott a további kiabálásról és visszaült a székébe. A csillagok felé fordult, mint ahogy mindig, ha gondolkozni akart.

Mert tudta ő, hogy nincs ez így jól. Sőt, nem csak ő tudta, tudta mindenki, Jadzia, Julian. Még akár Quark is. De egész egyszerűen csak nem tudta másképp csinálni. Mióta Odo, az Állomás korábbi biztonsági főnöke, és az ő társa elment, azóta minden megváltozott. Egyedül maradt, és már nem tudott úgy elzárkózni a visszamaradt fájdalom, magány és üresség elől, mint régen. Már nem volt meg az ereje hozzá, vagy talán nem is az erő, valami más. Ami régen, még mikor Ellenálló volt megvolt. Mintha már kinőtte volna azt. Már nem tudott visszatérni a jól bevált érzéketlen terrorista, vagy volt-terrorista szerepbe. És még ez is jobb volt, ez a kapcsolat Korennel. Mely ugyan mindössze az ágyig, vagy éppen a legközelebbi megfelelő vízszintes feszínig terjedt, de mégis volt valaki mellette. Még ha csak szex erejéig is. És még csak Korent sem okolhatta ezért. Nagyon is jól értette, hiszen ő maga is terrorista volt, harcolt ő is a kardassziaiak ellen. Ugyanúgy. Talán neki nehezebb is volt. Nem okolhatja, hogy nem képes szeretni. Hiszen, ő maga sem képes már rá. Mióta Odo elment, nem. És ki tudja, hogy az egyáltalán szerelem volt-e? Tette fel a kérdést, mely megütötte. Olyan nem várt erővel, amitől egy ijedt könnycsepp gördült le a szeméből. Ezt soha még csak nem is gondolta. Most először.  És ettől szinte pánikba esett.

-         A Vezérlő Kira ezredesnek. – Szólt közbe a kommunikátora, és ez egyszer valóban hálás volt.

-         Itt Kira, hallgatom. – Érintette meg a komjelvényét.

-         Ki tudna jönni? Egy ismeretlen komp közeledik… - Jött a bizonytalan kérés.

Kira pislogott kettőt, és önkéntelenül is eszébe jutott, végre egy kis izgalom…

-         Máris. – Állt fel és zárta el a komcsatornát.

Alig lépett ki az ajtón, már kérdezett is.

-         Milyen komp?

A fiatal bajori hadnagy, aki jelentett, egy kissé zavartan állt egyik lábáról a másikra.

-         A kódja alapján a Rio Grande, Asszonyom. – Felelte végül Kira nagyon is nehéz tekintete alatt.

Az Ezredes erre megtorpant, és felnézett a képernyőre, ahol valóban a kettesosztályú komp képe jelent meg, de az nem volt lehetséges…

-         De a Rio Grande itthon van. – Mondta maga elé, kissé feleslegesen, hiszen a hangulatból lehetett tudni, hogy ezzel mindenki tisztában van.

-         Igen, Asszonyom. – Felelte azért az előbbi hadnagy, a biztonság kedvéért.

-         Hívja őket. – Adta ki a parancsot, ez volt a legtöbb, ami tehetett.

A hadnagy, aki a Béta Műszakban szolgált, lévén a középső műszak vége felé járt az idő lehajtotta a fejét, és hívást kezdeményezett.

A képernyő néhány pillanat múlva megtelt egy kettesosztályú komp belső képével, és két megdöbbent, kissé elfehéredett arc meredt rá a két ülésből. Csak kissé nem stimmelt a dolog.

Kira pislogott és igyekezett nem feltűnően eltátani a száját. Amit látott, attól a hideg futkosott a hátán.

-         Azonosítsák magukat. – Találta meg végül a hangját, és meglepő módon egészen hivatalosra sikeredett.

A képernyőn az egyik tekintet megmakacsolta magát és visszakérdezett.

-         Ezt én is kérhetném. – A hang hátborzongatóan egyezett az előzővel. Pont úgy, ahogy a tulajdonosa is tökéletesen ugyanolyan volt, mint Kira ezredes, kivéve, hogy nem bajori, hanem Csillagflotta egyenruhát viselt, kapitányi rangjelzéssel.

Kira ezredes nyelt egyet idegesen, és inkább a rá annyira hasonlító nő mellett ülőre vándorolt a tekintete.

-         Kira Nerys ezredes vagyok. A Deep Sapce Nine parancsnoka. – Azonosította aztán magát, végül is nem múlik rajta semmi.

A hasonmása és a mellette ülő Csillagflotta tiszt egyszerre vonták fel a szemöldöküket és az arcukon nagyon hasonló kifejezés ült.

-         Micsoda véletlen, én is. – Jött a válasz a képernyőről szarkasztikusan és szárazon.

Aztán az arany egyenruhás tiszt, aki nagyon hasonlított Jadzia, csak nem rég megismert barátjára a hasonmása vállára tette a kezét, és átvette a szót.

-         Mondja, mennyi a Csillagidő? – Kérdezte, megtalálva a hivatalos hangját és már próbálva keresni a magyarázatot.

Kira felvonta a szemöldökét, de válaszolt, ahogy rájött, hogy merre halad a gondolatmenet.

-         55832.8.– Felelte megadva magát a lehetőségnek, hogy a másik oldalon tényleg még egy Kira Nerys ül, és még egy Jadzia barátjából.

Az aranyegyenruhás nő erre odafordult a mellette ülő Kirához.

-         Tehát idő stimmel, akkor egy újabb tükör? – Kérdezte, nyilván nem zavartatva a hallgatóságtól.

Kira vágott egy elkeseredett és fájdalmas tekintetet, amire az aranyegyenruhás nő elmosolyodott egy kissé. Aztán a Kapitány lehajtotta a fejét, de mikor felemelte már a képernyő felé fordult.

-         Akkor azt hiszem, hogy itt valami nagyon nem stimmel. – Mondta ki végül, bár a humor lemaradt, csak a száraz irónia rezgett benne.

Kira ezredes sóhajtott egy hatalmasat, aztán megvonta a vállát.

-         Dokkoljanak be. És talán segíthetünk kitalálni, hogyan kerültek ide. – Ajánlotta fel, és hirtelen úgy érezte, hogy végre történik valami, hosszú évek nyugalmas semmittevése után végre valami felrázza a Dominium háború után lassan már posványszagú állóvizet.

A képernyőn a kettő egymásra nézett, aztán az aranyegyenruhás végül megvonta a vállát.

-         Nincs jobb ötletem, Nerys… - Fordult a Kapitány felé teljesen, és vágott hozzá egy ’nekem mindegy, de azért kérlek, menjünk’ arckifejezést. Párosítva egy kölyökkutya tekintettel.

Amire a Kapitány rezignáltan megrántotta a vállát.

-         Rendben, köszönjük. – Bólintott.

Az Ezredes egy pillanatra jobban szemügyre vette a két idegent, aztán észbekapott, és gyorsan megnézte, hová tudnak kikötni.

-         A négyes dokk szabad. Egy emberem majd felkíséri magukat. – Mondta még, aztán egy kollektív bólintás után az idegenektől a képernyő elsötétült.

Az Ezredes körbenézett, és némiképp megnyugodva vette tudomásul az övéhez hasonlóan tanácstalan arcokat.

 

-II-

Nicole Wesley hadnagy éppen az ötös dokk felé tartott, ahol a Missurie dokkolt, és a fejében már az esti tervek jártak. Miközben a kezében egy apró karkötőt tartott, azt forgatta szórakozottan. Ajándéknak vette, de már kezdte is megbánni, ahogy elképzelte, hogyan fogja visszautasítani Ki… De a vállán egy erőteljes és goromba lökés közbevágott.

-         Elnézést… - Nézett fel. És hirtelen nem hitte el, hogy jól lát. Pislogott hát néhányat. Aztán megvakarta a fejét.

Amire a nő kísérője, akibe belement jót nevetett, aminek egy pár az övéhez megszólalásig hasonlító felvont szemöldök vetett véget.

-         Uhmm, hello. Gondolom maga az itteni Nick Wesley… - Nyújtott barátságosan kezet a nő, akibe belement, már leeresztett szemöldökkel.

Latara őrnagy, aki a két jövevényt kísérte, látványosan unta a diskurzust, de végül még jól jöhet, ha Dax parancsnok barátját is magukkal viszik. Azonban egyelőre nem kívánt beleszólni.

-         Ööö, igen. – Bólintott Wesley hadnagy egy kissé zavarban még mindig, és automatikusan is a hasonmása gallérjára nézett. Parancsnokhelyettes. – Uuuram? – Tette hozzá, még bizonytalanabbul.

Kira most már kezdett türelmetlen lenni.

-         Nos, gondolom, szeretné tudni, hogy kik vagyunk. – Kezdte egy olyan hangon, mely kissé vontatottnak hatott. – Szerintem az Ezredes előbb utóbb úgy is hívatja, hát akár velünk is jöhet. – Ajánlotta fel, és már indult is volna.

Wesley hadnagy pislogott.

-         ’Már ’mér hívatna? – Kérdezte, még inkább elveszítve a fonalat.

Kira és Wesley parancsnokhelyettes is visszafordult erre, egészen egyszerre.

-         Talán mert maga az én hasonmásom? – Kérdezte a Parancsnok.

Amire a hasonmása megvonta a vállát.

-         Kétlem, hogy felismerné. Egyszer találkoztunk, valószínűleg nem is emlékszik rám. – Felelte és azért közben bekapcsolt a híres gépészelme, és kezdte összerakni, mi történhetett.

Kira és Nick döbbenten néztek egymásra, kissé hosszabban is, mint szükséges lett volna, majd vissza a Hadnagyra.

-         Jól van, most már menjünk! Tőlem maga is jöhet, ha akar. – Szólt közbe Latara, elvágva ezzel a további társalgást.

Wesley hadnagy pedig menni akart. Nagyon is, hiszen addigra már összerakta, hogy itt valami izgalmas dologról lesz szó. Jóval izgalmasabbról, mint a napkitörés.

 

Kira ezredes felnézett az asztala mellől és nem mindennapi látvány fogadta, ahogy a biztonsági főnöke kíséretében belépett a hasonmása, és két egymásra szintén megszólalásig hasonlító… hogy is mondta Jadzia? Wesley? Igen, Nicole Wesley hadnagy. És csak utána vette észre, hogy a hasonmás tulajdonképpen parancsnokhelyettes. Felállt, és megkerülte az asztalt.

-         Üdvözlöm önöket… - Nyújtott kezet először a saját hasonmásának, leküzdve a pillanatnyi szorítást a gyomrában. Aztán a Parancsnokhelyettesnek. – Kira Nerys ezredes.

Wesley parancsnokhelyettes elfogadta a felajánlott kezet, bár kissé tétován.

-         Nick Wesley parancsnokhelyettes. – Mutatkozott be.

-         Köszönjük. – Fogadta az üdvözlést a Kapitány.

Az Ezredes tekintete végül Wesley hadnagyon állapodott meg.

-         Látom, megtalálták magát. – Mondta, mintha nem örülne, hogy idegen tiszt keveredik bele.

A Hadnagy érezte, hogy nem látják túl szívesen, de a gépészelme és nem kevésbe a felfedező benne már beleélte magát.

-         Kérek engedélyt maradni, Asszonyom. – Vágta vigyázzba magát.

A két idegen erre egymásra nézett és furcsa tekintetváltás után visszafordították a figyelmüket a jelenetre.

-         Nem kell jelentkeznie a posztján? – Kérdezett vissza az Ezredes.

A Hadnagy megrázta a fejét, még mindig tartva a feszes vigyázzt.

-         Nem, Asszonyom. Éppen három napos eltávon vagyok. – Ez ugyan nem volt teljesen igaz, de Kim végül is már elengedte, csak még nem tudott róla, hogy elfogadja.

-         Rendben. – Adta meg magát végül az Ezredes, és vissza is fordult a két idegen felé. – Tehát, hogy kerültek ide? – Kérdezte önkéntelenül is csípőre vágott kézzel.

Úgy tűnt, hogy egy kissé zavartak mindketten, de végül Wesley parancsnok megtalálta a hangját.

-         Éppen a Gamma Quadránsból tartottunk vissza az Állomásra. Minden jónak tűnt. Átjöttünk a Féregjáraton és itt vagyunk. – Foglalta össze úgy, hogy ne áruljon el túl sokat.

Az Ezredes befogadta egy kicsit az információt, és csak aztán beszélt.

-         Talán csak vissza kell menni rajta. – Próbálta, nagyon is tisztában léve vele, hogy nem egy brilliáns ötlettel állt elő.

A Parancsnok két Kira Nerys tekintetének kereszttüzében egy kissé kényelmetlenül érezte magát, de ezt igyekezett nem mutatni.

-         Lehet. – Ismerte el Wesley parancsnokhelyettes, illetve hagyta kizáratlanul. Majd kissé idegesen bele túrt a hajába. Ez volt az a pillanat, amikor az Ezredes észrevette a fülbevalót, mely pont olyan volt, mint egy átlagos bajori fülbevaló. De a Parancsnokhelyettes ember volt. – A legjobb talán az lesz, ha visszamegyünk és megnézzük, mi történhetett. – Ajánlotta végül fel és nézett a Kapitányra.

-         Ártani nem árthat. – Ismerte el.

Azonban az Ezredes még a fülbevalót bámulta.

-         Maga bajori fülbevalót visel? – Kérdezte, nem tudva valamitől átlépni a dolgon.

Erre a kijelentésre, mely sokkal inkább hangzott kérdésnek mindenki az amúgy is kezdődő idegességgel küzdő Parancsnokra nézett.

-         Ööö, igen. – Bólintott rá, aztán segítségül a kapitányára nézett. Aki azonban csak felvonta egy szemöldökét, és a Parancsnok arckifejezéséből ítélve ez nem volt túl nagy segítség. – Fél éve vettem fel a hitet. – Fejezte be végül.

Az Ezredes csak pislogott.

-         Még sosem hallottam, hogy egy nem bajori felvette volna a hitünket. – Mondta, megfeledkezve az aktuális problémáról.

A Kapitány és a Parancsnok egymásra néztek, aztán vissza az Ezredesre.

-         Nos én igen. – Vonta meg a vállát. – De nem lehetne, hogy arra koncentráljunk, hogyan jutunk haza? – Kérdezte végül, bizonytalanul méregetve a csendben álló hasonmását. – Szerintem maga segíthet. – Címezte egyenesen a Hadnagynak.

Aki az Ezredesre nézett. Aki csak sóhajtott egyet.

-         Ha a kapitánya elengedi, felőlem… – Végül is a Hadnagy nem tartozott az ő felelőssége alá.

Wesley hadnagy lelkesen bólintott.

-         Biztos vagyok benne. – Aztán a két idegenre nézett. – Tehát akkor önök egy párhuzamos dimenzióból valók. Így van? – Indult be itt is a Wesley-féle gépész-elme.

-         Úgy tűnik. – Bólintott a hasonmása. – Talán tud segíteni, ha összedobjuk az ötleteinket.

A Hadnagy bólintott.

-         Adjanak egy fél órát, és engedélyt kérek Laurence kapitánytól. Utána ott leszek a Négyes Dokknál. – Hadarta, és azzal távozott is. Nyilván túlságosan izgulva ahhoz, hogy engedélyt várjon.

Kira és Wesley döbbent kifejezéssel néztek egymásra, abszolút nem tudatában léve az őket vizsgáló két pár bajori szemnek.

 

Kira ezredes csípőre tett kezekkel és nem kis villámokat szóró szemekkel meredt fel a nála nem sokkal magasabb biztonsági főnökére.

-         Megyek. – Jelentette ki Latara nyugodtan, sőt már-már bosszantó higgadtsággal.

-         Nem szükséges. – Jött a visszatüzelés.

-         De az. Nem is ismerjük ezeket, nem engedlek el egyedül! – Felelte még mindig higgadtan, de nagyon is szilárdan.

Kira közelebb lépett egy lépéssel, most már tényleg csak centiméterekre volt a biztonsági főnök arcától.

-         És mióta vagy te ilyen fenemód aggódó? – Kérdezte még mindig jóval hangosabban és metszően élesen.

Latara nem hátrált meg, csak összefonta a karjait.

-         Én csak a munkámat próbálom végezni. – Jelentette ki. És a szomorú igazság az volt, hogy tökéletesen őszintén.

Kira hátralépett, vagy inkább tántorodott, aztán egy pillanatig csak meredt a mélyzöld szemekbe, melyekben valóban csak annyit talált. Aztán még hozzávágta.

-         Maradsz! – És kiviharzott. Egyenesen a Négyes Dokk felé.

 

A Rio Grande még bent dokkolt, de a négy utasa már felszállt. Elöl Kira kapitány és Wesley parancsnokhelyettes, hátul Kira ezredes és Wesley hadnagy.

-         Manőverező hajtóművek… - Jelentette a Parancsnokhelyettes. – indulnak.

-         Engedélyt megkaptam. – Felelte a Kapitány.

A Parancsnokhelyettes bólintott, és egy elegáns mozdulattal beindította, majd egynegyedre állította a hajtómű-energiát.

-         Impulzus hajtómű, egynegyeden. – Jelentett, rutinosan hajtva végre a kidokkolást.

-         Irány a Féregjárat! – Adta ki a parancsot a Kapitány.

-         Teljes impulzus. – Jelentette a Parancsnokhelyettes, és néhány pillanat múlva kinyílt a járat és ők berepültek.

-         Hajtómű állj! Csak manőverező! – Adta ki a következő parancsot Kira és emelte fel a tekintetét.

Wesley hadnagy időközben felállt a helyéről és előre lépett, áthajolva a hasonmása válla fölött. Így tett az Ezredes is, figyelve az eseményeket.

-         Nos, Nick? Te jössz. – Szólt oldalra a Kapitány egy pillanatra megfeledkezve a hallgatóságról.

A gépész erre ránézett egy felvont szemöldök kíséretében, de nem reagált semmit. Inkább visszafordította a figyelmét és megkezdett egy általános szkennelést.

-         Egy pillanat… - Mormogta maga elé, de nem volt többre ideje, mert a hasonmása keze nyúlt át a válla fölött, hogy rámutasson a kijelzőre.

-         Az ott túl magas kronoton érték. - Amire három pár szem szegeződött a Hadnagyra, aki egy árnyalatnyit elpirult, de azért folytatta. – Az tud térhasadékot nyitni. Főleg ha verteron részecskékkel keveredik.

A három tekintet továbbra is rajta függött, amitől kezdett egyre kényelmetlenebb érzése lenni.

-         Nem tudom, hogy nem vettem észre. – Hajtotta le a fejét Wesley parancsnokhelyettes, és a hangjába egy árnyalatnyi önvád vegyült. Igaz, ezt csak a Kapitány vette észre.

Aki egy pillanatig nézte őt, aztán átnyúlt, hogy megfogja a konzolon lévő kezét.

-         Előfordul. – Mondott csak ennyit, de nem is a szó volt fontos, hanem a hang melege.

Wesley hadnagy és az Ezredes is szótlanul, és egyre növekvő kíváncsisággal figyelték a két hasonmásuk érintkezését. Aztán a Hadnagy hirtelen észrevett valamit.

-         Nézzék… - Mutatott a kijelzőre a parancsnok előtt. – Nem is vehette volna észre, mert ez növekszik. És akkor talán még jóval érzékelő-határ alatt lehetett. De elég arra, hogy okozzon egy hasadékot. – Magyarázta lelkesen, nagyon is jól érezve magát a végre valamivel izgalmasabb küldetésben.

A Parancsnokhelyettes előrébb hajolt, és kinyújtotta a kezét, hogy kinagyítsa az értékhullám megfelelő tartományát. Aztán átnyúlt, hogy beállítsa a megfelelő paramétereket. A jobb keze Kira jobb keze mellett centiméterekre dolgozott. Majd visszatért az eredeti jóval kényelmesebb oldalra. De ez az apró kitérő elég volt, hogy Wesley hadnagy tekintete megakadjon valamin.

-         Igaz. – Mormogta maga elé a Parancsnokhelyettes még nem meggyőzve, de azért enyhébben.

-         Akkor, haza tudunk menni? – Kérdezte a Kapitány egyrészt, mert nem vágyott semmire sem jobban, másrészt, pedig el akarta terelni a Parancsnokhelyettes figyelmét a hibájáról.

-         A hasadék megvan, csak át kell rajta menni, nem? – Kérdezett közbe az Ezredes.

A két Wesley egyszerre rázta meg a fejét. És egyszerre próbáltak beszélni, végül a Hadnagy hallgatott el.

-         Nem, ha minden igaz, akkor a kronoton-szint és a hely, ahová vezet egyenes arányosságban áll. – Magyarázta a Parancsnokhelyettes.

-         Azaz, ha most mennek, nem oda jutnak, ahonnan indultak, hanem egy másik Univerzumba. – Fejezte be a Hadnagy helyette.

A két Kira egy kissé értetlenül nézett rá a két gépészre. Végül a Kapitány talált hangot.

-         Akkor hogy megyünk haza? – Kérdezte türelmetlenül, még mindig jobban szerette, ha a lényeget mondják neki.

A Parancsnokhelyettes sóhajtott, de az arcán volt egy kifejezés, mely lágy volt és szerető. Igaz ezt csak a Kapitány láthatta.

-         Ki kell számolni, hogy pontosan mekkora volt, mikor idejöttünk, és azt, hogy mikor lesz megint ugyan akkora. – Felelte, és felnézett a hasonmására.

-         Igen. – Bólintott, és összeráncolta a homlokát, pontosan úgy, ahogy a hasonmása szokta, mikor gondolkodik. – Talán van valami szabályszerűség. – Nézett végül rá a Parancsnokhelyettesre.

Aki bólintott és visszafordult a pult felé. Néhány pillanatnyi csend után végül mormogott maga elé.

-         Valami fraktál ábra. – Rázta a fejét.

-         Függ a Féregjárat verteron szintjének stabilitásától. – Vetette közbe a Hadnagy.

A Parancsnokhelyettes bólintott. De már futtatta is a következő szkennt.

-         Ez nem olyan, mint a miénk. – Mormogta, mélyen a gondolataiba merülve. – De ha a fraktált úgy határozzuk meg, hogy figyelembe vesszük a verteron eltérést, akkor megvan az időpont. – Mormogott tovább, és már számolt is.

-         És, ha tudjuk, hogy milyen volt a verteron-szint a maguk Féregjáratában, az működhet egyfajta címkeként is. – Vetette közbe a Hadnagy.

A két Kira, sőt a Parancsnokhelyettes is felnézett rá.

-         Hogyan? – Kérdezett Wesley.

-         Nézze. – Mutatott a lelkes Hadnagy a kijelzőre. – Jönnek gyenge értékek a hasadék másik oldaláról. Ha ki tudja tisztítani, mikor eljött az idő, biztos lehet benne, hogy jó helyre tart.

A Parancsnokhelyettes pislogott kettőt, amibe a computer sípolása szakított bele. Oda fordította a fejét, és az arca felderült.

-         Megvan az eredmény. A computer szerint a neutrínó szint 79 óra 32 perc múlva lesz ugyanakkora, mint, amikor érkeztünk. – Nézett a Kapitányra, akinek az arcán még nem látszott semmi.

A Parancsnokhelyettes azonban örült. Nagyon is. Az ő fejében már megoldódott a probléma, és ő sokkal inkább képes volt a türelmes várakozásra, mint Kira Nerys. Bármelyik Kira Nerys.

 

A Deep Space Nine Lakógyűrűjének folyosóján hárman haladtak a VIP kabinok felé.

-         Dax parancsnok kiutalt maguknak két kabint, amíg maradniuk kell, érezzék jól magukat. – Tájékoztatott udvariasan Kira ezredes, ahogy felnézett a két különös vendégükre.

Akik azonban egymásra néztek, majd egy hosszú pillanatnyi csend után vissza az Ezredesre.

-         Nem szükséges két kabin, Ezredes. – Válaszolt végül a Kapitány, kezét a Parancsnokhelyettes hátára téve.

Az Ezredes ettől egy kissé összezavarodott, mert bár a két tiszt viselkedése könnyednek tűnt egymás felé, és feltételezte, hogy barátok, de ez a közös szállás hirtelen és felkészületlenül érte.

-         Kapitány? – Kérdezett, nem bízva abban, hogy nem volt félreértés.

Kira sóhajtott egyet, úgy, ahogy Wesley parancsnokhelyettes is.

-         Házasok vagyunk, Ezredes. – Felelte végül és az eddig a felesége hátán pihenő keze leereszkedett és megfogta a gépészkezet.

Az Ezredes mellkasában egy pillanatra kényelmetlen szorítás keletkezett, aztán, ahogy a meglepetés eloszlott, s a helyére került a sok apró, eddig magyarázatot nélkülöző jel, végül bólintott.

-         Értem. – Igaz, nem tudta kiverni a fejéből a kényelmetlen visszhangokat, amikkel azonban nem kívánt foglalkozni.

Nehéz csend telepedett rájuk, ahogy szótlanul haladtak tovább. A Kapitány és a Parancsnokhelyettes kézen fogva, egymásból tudva erőt meríteni, hogy az idegen helyen idegen-ismerős emberek között is megállják a helyüket. Kira ezredes pedig, ahogy eddig is, már vagy két éve, önmagából. Neki nem volt egy kéz, egy váll, amelyre hajthatta a fejét. Neki önmaga volt, és az ereje, melyről egyre többször kezdte úgy érezni, hogy fogyóban van. Vészesen fogyóban.

Végül megérkeztek a számukra kiutalt vendégszállások egyikéhez.

-         Hát akkor itt vagyunk. Gondolom, ismerik a rendszert. Ha kell valami, csak hívjanak. – Ajánlotta fel és lépett hátra, hogy helyet hagyjon a párnak. – Jó éjszakát. – Köszönt el, ahogy beléptek.

-         Jó éjt. És köszönjük. – Bólintott a hasonmása.

De Wesley parancsnokhelyettes megfordult, még mielőtt becsukódhatott volna az ajtó.

-         Uhm… - Kezdte tétován, két Kira Nerys-tekintettel magán. – Lenne kedve bejönni, Ezredes? – Pirult el szinte azonnal, ahogy meghallotta a saját szavait. – Úgy értem… - Kezdte kijavítani magát, egyre kényelmetlenebbnek érezve a szituációt, elsősorban a felesége tekintetétől. – érdekelne, hogy milyen ez a világ… – Fejezte be kissé gyámoltalanul.

A két mélybarna tekintet találkozott, egyik sem tudva, jó ötlet-e ez valójában. Végül a Kapitány úgy döntött, hogy ő még túlságosan is fáradt ahhoz, hogy tovább is belefolyjon ebbe, hát csak megfordult és nagyon óvatosan mozogva leheveredett a kanapéra nem törődve túl sokat a hasonmása válaszával. Kimerült volt annak ellenére is, hogy egy közel huszonhatórás alvás állt mögötte, és emellett izomláza is volt, amit persze sose vallott volna be senkinek, még Nicknek sem. Na persze, neki nem is kellett, mert a kedves neje tisztában volt vele, meg azzal is, hogy milyen élvezetes lesz ezt orvosolni a jó öreg, hagyományos módon…

Az Ezredes bár valamiért szeretett volna bemenni és beszélgetni ezekkel az idegenekkel, és ettől ő lepődött meg a leginkább, mégis megrázta a fejét.

-         Nem hiszem, hogy az jó ötlet. – Felelte, és mentálisan szerette volna fenékbe rúgni magát, amiért nem állt elő valami sokkal elfogadhatóbb kifogással.

Wesley nekidőlt az ajtókeretnek és oldalra billentette a fejét.

-         Nem zavar. Tényleg. Csak érdekelne ez a világ, elmesélhetné milyen itt az élet. – Kérte még egyszer halkabban. Valami zavarta a felesége hasonmásában, és amellett a tudományos kíváncsisága is működésbe lépett. Mindig érdekelték a párhuzamos térbeli dimenziók.

Az Ezredes megadta magát, kissé talán önmagához képest túl hamar is.

-         Rendben, egy kicsit. – Bólintott, és belépett az őt előre engedő Wesley mellett.

Nick vetett egy pillantást a kanapén félig ülő, félig heverő feleségére, majd a replikátorhoz sétált. Rendelt két jamja teát és magának egy kávét. Aztán még mielőtt eljutott volna hozzá, mit csinál, az egyik teát odaadta az Ezredesnek, a másikat a feleségének.

-         Uhm… elnézést. – Fordult vissza, ahogy realizálta, hogy meg sem kérdezte a vendégét, hogy jó lesz-e a tea. – A megszokás. Szereti a jamja teát?

Az Ezredes elmosolyodott egy kicsit, és érezte, ahogy fájdalmas hullám halad keresztül a mellkasán. De bólintott.

-         Igen, köszönöm. – Ő is szerette a jamja teát, és tényleg arra vágyott egy nehéz és érdekes nap után.

Nick meglazította az egyenruháját és leült. Ahogy Kira előre hajolt, majd visszadőlt, és elhelyezkedett a felesége karjaiban. Ideges volt, zaklatott, kimerült és fájt minden porcikája. Ilyenkor ez volt az egyetlen, amit tehetett, és ezen nem változtatott a hasonmása sem. Egyszerűen csak nem beszélt, mert nem akart kiabálni, vagy goromba lenni. Behunyta a szemeit és igyekezett megfeledkezni a világról maga körül és rákoncentrálni a két könnyed gépészkézre a vállain.

Nick letette a most már üres bögréjét, és mindkét kezét a felesége vállán nyugtatta. Tudta, hogy a szótlanságának és visszahúzódásának az oka, hogy feszült és ideges, még közel sem heverte ki az előző küldetést, amiről még haza sem tértek igazán, de azt is tudta, hogy nem bánja, hogy behívta az Ezredest, hiszen akkor talán már a hálószobában lenne, nem foglalkozva holmi udvariassági kérdésekkel. Tehát felnézett a feleségére olyannyira hasonlító nőre.

-         Szívesen. – Biccentett egy félmosoly kíséretében.

-         Mióta házasok? Már ha nem baj, hogy kérdezem? – Kérdezte az Ezredes, hiszen már percek óta ez járt a fejében, és látva a két nő gyengéd kontaktusait úgy érezte, szeretne többet megtudni erről. Legalább hallja, ha már neki nem adatott meg. És újra Odo jutott eszébe, ahogy a régi, ismerős fájdalom visszatért.

-         Majdnem hat hónapja. – Felelte Nick, ahogy büszke fény csillant a szemében.

Az Ezredes gyorsan kutatott az emlékei között, és megtalálta, amit keresett.

-         Akkor vette fel a hitet is a Prófétákban, ugye? – Kérdezett vissza, még mindig nem tudva elfogadni, hogy egy nem bajori, egy ember képes ugyanúgy hinni, és tisztelni a Prófétákat, mint egy született bajori.

Nerys ezt a pillanatot választotta a belépésre, főleg a hasonmása tónusa miatt és kinyitotta a szemét.

-         Igen, az esküvőnkön. – Felelte, és felnézett a feleségére az arcára engedve minden érzést.

Az Ezredes mellkasa elszorult újra, ahogy olyasmit látott a sajátjára megszólalásig hasonlító arcon, melyet önmaga még sosem tapasztalt. És irigység töltötte el. Arra gondolt, amit Latarával bírnak, Odora, Bareil-re. És még úgy is, ami a szeme elé tárult, az valami olyasmi volt, amit csak irigyelni tudott. Csak pillanatokkal később tért vissza az eredeti problémájára.

-         De hogyan? – Kérdezte, maga sem tudva, hogyan, vagy pontosan mit is akart kérdezni.

De Nick úgy tűnt, érti így is. Mert szelíden elmosolyodott.

-         A Próféták nem egyszer adták vissza nekem Neryst. És nem egyszer hagytak életben engem is. És ez nekem elég. – Felelte egy kissé távoli, de az Ezredesen függő tekintettel.

Aztán a szobára csend telepedett, kissé nehéz, de az elhangzott szavaktól ünnepélyes csend. Amit végül a Kapitány tört meg.

-         Miért nem mesél nekünk erről a világról? – Kérdezte, tudva, hogy a feleségét elsősorban ez érdekli. És minél hamarabb megkapja a válaszokat a kérdéseire, annál hamarabb tudnak ágyba kerülni. Annál hamarabb lesznek ellátva a siralmas állapotban leledző izmai, és annál hamarabb alhat újra vagy huszonhat órát.

-         Igen, persze. Mire kíváncsi? – Kérdezte az Ezredes visszatérve a gondolataiból.

Nick tekintete megvillant, és nem csak a gépész elme, de a kíváncsi gyermek is emelkedni kezdett benne.

-         Itt nincs háború… - Kezdte, bár elbizonytalanodva, hiszen ő mégis csak Csillagflotta tiszt volt, akinek nem feltétlenül szabad bármit válogatás nélkül elárulni.

Az Ezredes felvonta a szemöldökét. Aztán megrázta a fejét.

-         Nincs, már több mint két éve békét kötöttünk a Dominiummal. – Felelte, és nem akart belegondolni, milyen lehet a világ, ahonnan a hasonmása jött, ha még mindig háború folyik.

Nick és Nerys egymásra néztek, de egyikük sem akart beszélni az Awalonról, itt ezek szerint még csak nem is hallottak róluk.

-         Két éve? – Kérdezett vissza inkább a gépész, igyekezve tovább gördíteni a beszélgetést.

-         Igen. – Sóhajtott az Ezredes és sötét árnyék kúszott át a meghajszolt mélybarna szemekben. – Hatalmas veszteségek árán sikerült megnyerni. Gondolom maguk is ismerik a Dominiumot? – Kérdezett azért, bár egyik sem kérdezett rá a névre.

Nerys oldalra fordította a fejét, hogy egyenesen a hasonmására nézhessen.

-         Igen. De mi legyőztük őket már négy éve…

-         Nerys! – Nézett le a feleségére hirtelen Nick.

Aki csak felnyúlt és megsimogatta lágyan az arcát.

-         Nincs semmi baj Sq’wan. Nem hiszem, hogy ezzel jobban befolyásolnánk ezt a világot, mint, amennyire eddig is tettük. – Nyugtatta meg, visszafordulva az Ezredeshez.

Aki nyelt egyet, ahogy újra szemtanúja lehetett a pár összetartozását mutató apró érintésnek. De nem tudta hová rakni magában a hátborzongatóan furcsa képet, amint önmagát látja, valaki máshoz dőlni, kényelmesen, olyan helyesen, mintha oda tartozna, mintha nem is lenne kérdés, hogy ott a helye. De újra csak erőt vett magán, és követte a beszélgetés vonalát.

-         Ezek szerint maguk már nem a Dominiummal háborúznak… - Hagyta nyitva a végét a kérdésnek.

-         Nem. – Rázta meg a fejét a gépész, ráérezve a vékony határra, amely elválasztotta azt, amit el lehetett, és azt, amit nem lehetett elmondani.

Az Ezredes kihallotta a hangból a véglegességet, és tudta ő is jól, hogy meddig lehet elmenni. Hát nem forszírozta tovább a kérdést…

 

Nicole Wesley hadnagy alakját rejtette a félhomály, ahogy a hálószoba ajtókeretének támaszkodva kémlelte a sötétben rejtőző ágyon békésen alvó alakot. Gondolatok, képek űzték ki a késői órán az ágyból, melyben ezúttal nem talált se nyugalmat, se szenvedélyt, se álmot. Ezúttal a gondolatai nem hagyták pihenni.

Két kéz villant fel az elméjében, két elegáns kéz, az egyik olyan, mint az övé, a másik pedig olyan, mint az Állomás parancsnokáé. Egy-egy vékony és gyönyörű platínum gyűrű díszítette mindkét gyűrűsujjat. Véletlenül vette csak észre, de ez mindent megmagyarázott. Az elszólásokat, mikor egymás keresztnevét használták, az Ezredes által észrevett bajori fülbevalót a hasonmása fülében. A lopott érintéseket. Mind-mind feltűntek neki. Maga sem tudta miért vagy hogyan, csak azt, hogy hagyott benne egy kongó érzést. Megbánás? Talán. Valamit, ami nem hagyta aludni, ami kiűzte Kim karjai közül, és gondolkodni hívta. Feltenni magának olyan kérdéseket, melyeket eddig nem mert, inkább minden erejével elhajtotta magától őket.

Csak nézte az alvó békés sziluettjét. Az ő angyala. Az ő lélegzetelállítóan gyönyörű angyala. Hogy szerette! Minden pillanatában az életének, minden egyes apró másodpercben, legyen éppen Csillagflotta tiszt vagy egyszerűen csak Nick. De mégis most minden megváltozott. Nem. Nem is most. Már egy ideje. Mióta elmúlt harminc? És el kellett gondolkodnia, hogyan tovább? Mióta B’Elanna kislánya, Miral hat éves lett? Mióta…? Nem is számít talán. Hiszen itt feküdt előtte a nő, akit szeretett, akiért megtett volna bármit, aki fontosabb volt bárminél… Csak éppen nem volt előttük holnap. Ez volt, ez volt minden. Egy kabin, a kapitányi lakosztály, mely minden meghittségével sem volt néha elég. Melyből kitörni vágyott, elmenni, elvinni Kimet. Végigrohanni a hajón kézen fogva, mint szerelmes kamasz kölykök. Vagy elutazni a Raisara egy hétnyi mámorért. Megjelenni Kim oldalán a Kapitányok Bálján. Vagy éppen bemutatni a sok íróasztal mögött bujkáló admirálisnak. Csak néha megérinteni nem csak itt, bárhol, rámosolyogni a Hídon, vagy megpuszilni az irodájában. Mint más rendes párok, mások, akik voltak olyan szerencsések, hogy azonos rangban szolgáltak.

De ez mind olyan álom volt, mely sosem válhatott valóra. Sosem, ha meg akarta őrizni Kim Laurencet olyannak, amilyennek szerette, amiről tudta, hogy úgy egész és úgy gyönyörű…

Csak épp már nem volt biztos benne, hogy van-e értelme. Csak éppen már szeretett volna egy gyűrűt, még ha nem is eljegyzési, egy apró ajándék, melyet hordhatnának. Szeretett volna egy társat, ki nem csak akkor az, amikor egyedül vannak, amikor bujkálnak, hanem mindig, ha szüksége van rá. Szeretett volna gyereket…

A gondolat megszakadt oly hirtelen, oly fájdalmas erővel, hogy egy, csak egyetlen egy könnycseppet a felszínre csalt, amely lassan kezdte meg sós útját lefelé a megfáradt kölyök-vonású arcon.

 

-II-

A Promenád felső szintjén egy magányos alak álldogált a korlátra támaszkodva, elegánsan, bámulva le a tömegbe. Egy pontot figyelt, két lényt, egy bajorit és egy embert. Kira Nerys kapitány és Wesley parancsnokhelyettes kézen fogva sétáltak végig, meg-megállva árusok előtt, rácsodálkozva olyan árukra, melyeket ők már legalább hat hónapja nem láthattak, nem találhattak. Mikor előző este ott hagyta őket, a Kapitány végül már elfogadta, hogy nem sokat tehet, minthogy kivárja a három napot, amíg haza tudnak menni, s a felesége nagyon is lelkes kérése, miszerint akár jól is érezhetik magukat, végül eltörölte az ellenkezését. Az Ezredes pedig értette. Nagyon is. Ugyan nem tudott meg sokat a háborúról, ami a két idegen világában dúl, de azt el tudta képzelni, milyen jó lehet hirtelen békében találni magukat. Még ha ezt a Kapitány nem is volt hajlandó sokáig beismerni.

De most csak nézte őket. A fejében ezer és ezer gondolat körözött, várva az alkalmat, hogy befészkelhesse magát a nyers erővel elzárt elméjébe. Hát csak úgy nézte, mintha egy holonovellát nézne, melyben sokkal kevesebbszer volt része ahhoz, hogy akár egy keze kelljen a megszámolására. De mégis úgy tűnt. Akaratlanul is összehasonlította a saját életét a hasonmása életével. És a különbség ott volt fájdalmasan, ott a házassági karkötőkben a pár csuklóján, ott a tekintetben, a szemükben, mikor egymásra néztek, ott a lopott, vagy nem is annyira lopott érintésekben, ott a hangjukban, mikor egymáshoz szóltak, és ott minden mosolyban, amit a másiknak szántak.

Hirtelen érzett egy jelenlétet maga mellett, régi ösztönök kapcsoltak be, s mikor oldalra fordította a fejét egy fájdalmas nyíl száguldott végig rajta, forrón, és kínzón. Félelem? Bizonytalanság? Talán. Sosem volt jó az érzelmei elemzésében. Aztán inkább visszanézett az eredeti helyére a tekintetének.

A jövevény követte a tekintetét, aztán halkan megszólalt.

-         Olyanok, mintha csak most találtak volna egymásra. – Jegyezte meg, ahogy ő maga sem vette le a szemét a Promenád alsó szintjén sétáló az árusokat nézegető párról.

Kira ezredes nem mert mozdulni, először válaszolni sem. Valahol belül kényszert érzett, és azt sosem szerette, ha kényszer alá helyezték. Végül a makacssága nem hagyta nyugodni.

-         Igen. – Felelte halkan és tömören, de nem udvariatlanul vagy gorombán.

Wesley hadnagy nem fordította rá a tekintetét, csak tovább morfondírozott.

-         Kíváncsi lennék rá, hogy mióta házasok. – Mormogta maga elé, még mindig úgy, mintha csak önmagában gondolkozna.

Az Ezredes szilárdan a két alakra szegezett tekintettel megmerevedett egy pillanatra.

-         Honnan tudja, hogy házasok? – Kérdezte, ahogy elérte a kérdés, és felnézett végül a gépészre.

Aki felé fordította a figyelmét, és égszínkék szemek fúródtak a sajátjaiba, majd emelkedtek egy kissé szőkésbarna szemöldökök.

-         A gyűrűk. A kompon vettem észre, hogy ugyanolyan gyűrűt viselnek. Jegygyűrűk. – Magyarázta, majd terelte vissza a tekintetét a párra, akik közben tovább haladtak, egyenesen Quark bárja felé, bár még egy bajori ékszer árusnál megálltak.

Az Ezredes hallotta már, hogy az embereknél gyűrűket használnak két ember összetartozásának kifejezésére karkötők helyett, hát visszatért a gépész eredeti kérdésére.

-         Fél éve. – Felelte, és az ő tekintete is újra a páron volt.

A gépész felnézett.

-         Honnan tudja? – Kérdezte, nem is véve észre, hogy egy vadidegennel beszélget, valami olyanról, ami nem is az ő dolga.

Az Ezredes is felnézett, de ő hirtelen fájdalmasan tudatára ébredt annak, hogy nincs mit keresnie ott.

-         Beszélgettünk egy kicsit tegnap este. – Felelte, és készült ellépni. – Uhmm, de most mennem kell. Viszlát. – Hadarta gyorsan, egyre inkább kényelmetlenül érezve magát az égkék szempár tekintete alatt.

-         Viszontlátásra, Ezredes. – Köszönt Nick, bár már egyedül maradt.

A mellkasa újra megtelt a furcsa nyomással, ahogy visszafordította még egyszer a tekintetét, aztán ellépett a korláttól. Megkérdőjeleződött benne minden. Minden, amit addig biztosnak hitt.

 

Nick kezében érezte azt az érzést, amely bizsergés és forróság furcsa keveréke, és mégis valami sokkal több, mint mindig, ha hozzáért, mindig, mikor a legkisebb kontaktus is volt közöttük. És ennek a varázsát még az sem vette el, hogy a racionális gépészelme tudott a két foknyi testhőmérsékletkülönbségről, és a bőrük kémiai különbségeiről is, de ez a szívét nem érdekelte, a lelke mélyén ez az érzés mindig biztonságot és szerelmet jelentett, mindegy, hogy volt-e rá tudományos magyarázat. De a gondolatai egészen más irányba vitték el, és ettől kicsit megszorította a kezét, kérve a figyelmét.

Kira felnézett, és felvonta egy kissé az egyik szemöldökét.

-         Igen? – Kérdezte azért meg, bár a gesztus elég lett volna.

Nick megállt, és szembe fordult a feleségével.

-         Nerys, jól vagy? – Kérdezte, mielőtt még beléptek volna a bárba.

A Kapitány bólintott, igaz, nem volt túl meggyőző, és nem is nézett fel a feleségére.

-         Igen, persze. – Adta hozzá, de a hangja csak rontott a helyzetén.

A gépész elmosolyodott egy kissé, és megsimogatta a felesége arcát, elérve ezzel, hogy felnézzen rá.

-         Figyelj, fogd fel úgy, hogy kaptunk ajándékba három napot. Amikor nem kell aggódnunk a háború miatt, vagy hogy… - Nyelt egyet, és maga is meglepődött, hogy ki fogja mondani, amit még magában is alig-alig mert megfogalmazni. – hogy valamelyikünk esetleg nem tér vissza. Ez csak túl jó, hogy kihagyjuk. – Kérte inkább némán, mint magyarázta, olyan pillantással nézve a felesége szemeibe, melyben benne volt az elmúlt fél év minden keserve.

Nerys arckifejezése ellágyult, de az állkapcsa feszes maradt, jelezve, hogy még harcol önmagával. Végül teljesen ellazult és most az ő keze emelkedett, hogy gyengéden végigsimítson a gépész arcán.

-         Tudom, Sq’wan. Igazad van, de ha arra gondolok, hogy otthon ezrek adják most is életüket, Ross várja az adatokat, nem tudok szórakozni. – Felelte, bár az arca mást mondott, ahogy az érintése is.

Nick bólintott, hiszen érezte ő is, ugyanazt.

-         Tudom, Kedves. De nem tehetünk semmit. A kronoton értékeket nem lehet befolyásolni. De ha lehetne, se merném megpróbálni. – Magyarázta, remélve, hogy valahogy meg tudja győzni.

Nerys végül bólintott, és megjelent a szája sarkában egy apró mosoly.

-         Gyere, menjünk. – Húzta a kezénél fogva befelé a bárba.

Ahogy leültek, rögtön érezték maguk körül a kíváncsi tekinteteket, de a legnyilvánvalóbb az volt, ahogy Quark esett ki a pultból egy jobb nézőpont felé igyekezve. Nerys hajolt közelebb először, hogy senki más ne hallja, amit mondani akart.

-         És még azt hittem, hogy nem lehet rosszabb… - Bökött a fejével Quark és mindenki más felé.

Nick kuncogott egyet, és hagyta magát még közelebb hajolni.

-         Tudod, én most valahogy nem bánom. Már rég nem volt részem ilyen figyelemben. – Felelte, és szinte érezte, ahogy a testén átáramlik a körülöttük, ebben a világban lévő béke minden cseppje.

Nerys megérezte talán, vagy tudta, mire gondol a felesége, mert nem hagyta, hogy árnyék kússzon az arcára, inkább előre hajolt és lágyan megcsókolta. Csak egy pillanatig, mert őt, háború miatti pletykanélkülözés ide, vagy oda azért még nagyon is zavarta a nyilvánosság. Azonban a Nick arcán megjelenő félmosoly, ahogy körülnézett megérte az apró kellemetlenséget.

A pillanatot egy ismerős torokköszörülés rontotta el.

-         Üdvözlöm önöket, hölgyeim! Mivel szolgálhatok? – Kérdezte a kis ferengi csapos.

Két pár kissé zaklatott tekintet meredt rá, aztán Nerys kezdte.

-         Nekem egy raktajinot. – Kérte, aztán kérdőn a feleségére nézett.

-         Egy kávé, üresen. – Adta le egy kissé sem udvariasan a rendelését a gépész.

Quark azonban úgy döntött nem sértődik meg, ezek a Wesleyk valószínűleg genetikailag gorombák. Ezen a másik Kirán már meg se lepődött. Cimpaletépések, fenyegetések, goromba beszólások és jelzők… megszokta.

-         Egy raktajino és egy kávé üresen rendel. – Bólintott. És vetve még egy utolsó pillantást a furcsa párra már el is tűnt.

Nerys visszanézett a párjára és megrázta a fejét.

-         Ez itt se jobb… - Jegyezte meg, igaz nem komolyan.

A gépész elnevette magát, sosem értette igazán, hogy mi baja van a feleségének Quarkkal, és azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy Nerys sem értette, hogy ő hogyan szeretheti a kis ferengit annyira.

 

Kira ezredes kabinjában a világítás alig egynegyeden volt, és csak két alak sziluettjét lehetett látni. Mint fény-árnyék játék, mint vadász-préda játék, még akkor is, ha nem lehetett egyértelműen megmondani, melyik a fény, s a vadász, és melyik az árny, s a préda. Mélybarna szem villant meg, majd zöld. Lassan közeledett, rezgő levegőt kavarva fel, egyre inkább bezárva a távolságot közöttük. Nerys nyelt, nem, mert félt, nem, mert ideges volt, a szexuális feszültséget próbálta visszanyelni. És egy gondolatot, mely ott vibrált az elméje hátuljában, mindegy, mennyire is volt forró és fülledt körülötte minden. Ez elég?

De aztán bajori kezek érték el, szaladva fel a karjain, majd vissza le, az egyenruhája elején, megragadva a derekát, és még csak egy csókot sem váltottak, mielőtt lekerült minden ruha, minden akadály a két test közül, hogy megkaphassák egymást. A szenvedély, a láz elszabadult. Kira karjai erősen kapaszkodtak a nála kicsit magasabb Latara nyakába a lábai az Őrnagy dereka körül, a szája a vállában, próbálva elcsitítani minden hangot, mely feltört. Érezte, hogy dübörög benne a ritmus, minden lökés, minden simítás, minden egyes ütem, hogyan dübörög keresztül a testén, vadul, fájdalmasan rezegve, mintha azt kiáltaná, hogy „ez minden”. Mégis, forró, lázas hullámokkal, melyek elegek voltak felejteni, elegek voltak, hogy a teste átvegye az uralmat, kontrollálhatatlanul átadva önmagát, nem a másik testnek, nem, hisz bizalom nem létezett már nagyon rég egyikük számára sem. Hanem a mámornak, a pillanatnyi gyönyörnek, mely tejfehéren viharzott át rajta, eltakarva mindent, mindent, ami fájt, nem hagyva maga után semmit, csak kielégültséget. Csak üres pangást, mely legalább nem fájt.

Felvetette a fejét, már nem tudva tartani tovább, az arcán érezve sötét hajtincsek érintését, melyek nedvesen tapadtak hozzá, és felkiáltott, inkoherensen, üresen, nem tudva mit mondjon, ahogy a testét rázta az orgazmus, hosszan, vadul, nem ismerve kegyelmet. Zihált, ahogy ereszkedni kezdett, nem bírva megmozdulni, nem merve, nehogy a szinte fájdalmas procedúra megszakadjon, ki akarva élvezni az utolsó utórengést is. És csak aztán eresztette le Koren, csak aztán érzett újra szilárd padlót a lába alatt.

Mely padló nemsokára találkozott a térdeivel, ahogy folytatta a mámor folyamát, nem szakítva meg, adva, hogy kaphasson, mert még kellett, mert még ott volt az elméje hátuljában a kérdés, még el akart veszni ízekben, illatokban, érintésekben, extázisban, el akart veszni, hogy ne érje utol, ami oly kegyetlenül üldözte. És ahogy érezte, hogyan érte el célját, ahogy felivott minden csepp szenvedélyt, melyet ő alkotott, rázta újra az ő testét is, Koren minden kiáltása újabb és újabb hullámnyi gyönyört küldve keresztül…

 

Szenvedély hullámzott át rajta, megrázta a teste és a lénye legmélyéig, mégis, fájdalmas könnyet szült, mely gyásztól sósabban folyt le, kezdte meg az útját forró arcon, lefelé egy másik testet borító bőrre, de nem állt meg. Nem hagyta abba, nem is tudta volna, a teste már magától mozgott, a kezei magától járták az ősi ritmust, sétálva, vágtatva keresztül régi utakon. Őrjítően lassan, oly gyönyörűen! És pont ezért fájt úgy, ahogy felnézve egy angyalt látott, az ő angyalát, fürödve oly glóriában, mely összeszorította az egész lényét. Mégis valahol mélyen, a lelkének legsötétebb, mégis legalapvetőbb zugában elkezdett alakulni egy kérdés, és a válasz is. Mélyről égette fel az útját, amíg gyönyör, és beteljesülés rázta a testét, már követte az útját a gyász, a siratás.

Látta, hogy a hosszú, göndör, aranyszőke tincsek keretezte fej hogyan hanyatlik hátra, hogyan adja meg magát ő is. Látta a saját testét rázó beteljesülést visszaragyogni önmagára. De a könnyeit már nem tudta féken tartani. Már tudta, nincs tovább, nem volt jövő, nem volt holnap sosem…

Kim leomlott, próbált mozdulatlanul feküdni, heverni a karjaiban annak az egyetlen lénynek, aki teljessé tudta tenni az életét, a létezését. Akivel nő lehetett, érző, érzékeny ember, akivel sírhatott, nevethetett, akivel önmaga lehetett. Aki egyetlen mosollyal előhúzta a kapitány mögül az embert, összetörve a maszkot, mely nap, mint nap takarta.

Még zihált, még próbálta visszanyerni a levegőt, a szíve által kihagyott dobbanásokat, mikor megérezte. Hallotta, és rázkódott vele együtt. Nick sírt. Az ő Nickje sírt…

Felemelte a fejét, kiűzve magából mindent, minden mást, mint gyengéd aggódást, minden mást, mint a félelmet.

-         Nick, szerelmem, mi a baj? – Suttogta, kisimítva csatakos, rövid, szőke tincseket, hogy úgy bámuljon bele mélykék, nedves szemekbe.

Melyek meredtek fel rá, úgy, mintha búcsúzni készültek volna, fájdalom, kongó kín volt bennük. És könnyek, sós, rengeteg könnyek.

-         Kim… - Próbálta, de a hangja rekedt volt a felismerhetetlenségig, ahogy végigtúrt aranyszőke tincsek között. – Kim… - Ismételte. – Szeretlek, ugye tudod, mennyire szeretlek? – Kérdezte, mondta, vallotta, kétségbeesetten kapkodva levegő után.

A Kapitány mellkasa összeszorult, ahogy nézte a kitörést, pont úgy, ahogy a szoba falai közeledni kezdtek egyre inkább szorítva össze őt, a világot, az ő világukat.

-         Mi a baj, Nick? – Kérdezte újra, nem merve még csak megérinteni sem. Tehetetlenül bámult le kétségbeesett, pánikot sugárzó égkék tekintetbe.

De a gépész nem volt képes beszélni, minden, ami realizálódott benne, minden gondolat, igazság, minden vágy, minden érzés, minden reménytelen lehetőség, még túl sok volt. Hogy mondhatta volna? Hogy mondhatta volna, hogy mindez nem elég?

-         Kim… - Suttogta, valamelyest megnyugodva, visszaküzdve pánik ízű könnyeket.

-         Kicsim, mondd el, kérlek szépen. – Eresztette lejjebb magát, nem tudva, hogyan kérje még, hogyan lásson belé. Csak azt látta, baj van, hatalmas baj. Mégsem tudta, hogy segítsen.

És Nick sem tudta pontosan, hogyan mondja. Behunyta hát a szemét, és kimondott két szóban mindent, amire vágyott. Mindent, amit akart attól a nőtől, akit a világon mindennél jobban szeretett.

-         Gyere hozzám! – A kérés, a vallomás, a könyörgés ott visszhangzott közöttük, pangó, üres csendben.

Zöldeskék szemek meredtek le döbbenten, arcra melyen nem látszott a kérés, mert eltakarta valami sokkal fájdalmasabb, agónia. Nyelni akart, de nem tudott, mozdulni, de nem tudott, de a pánik rajta is átsuhant.

-         Nick, szerelmem, tudod, hogy nem lehet. – Mondta ki végül, és, ahogy hallotta a saját szavait, megérzett valamit mindenből, mindabból, ami történik.

Égkék szemek nyíltak rá, égkék fájdalomba torzult szemek.

-         Akkor mi lesz Kim? Mi lesz velünk? – Kérdezte, és hirtelen gyermek volt, elveszett gyermek, aki vágyott boldognak lenni, aki vágyott valamire, ami elérhetetlen távolságba került. Küzdött a világgal, Kimmel, küzdött önmagával. És ez utóbbi volt a legnehezebb, eligazodni a szeretet útvesztőjében. Próbálta azt tenni, ami a legjobb a nőnek, akit szeret, ami ez esetben a legjobb neki is, még ha meg is öli, még ha össze is töri. Még csak nem is tudta ezt, csupán érezte.

És Kim értette. Vagy érezte. Nem is számított igazán. Zöldeskék szemek homályosultak el, vesztették el gyönyörű víziójukat. És gyász emelkedett benne is, minden szörnyű terhével a mellkasán. De ő még tette azt, amit tehetett, ami biztonságos volt, ami még húzta, az elkerülhetetlent. Leeresztette a fejét és megcsókolta, éhesen, vágyódón, mély szeretettel és fájdalommal. Még egyszer, ezúttal úgy, hogy nem tudta lesz-e még egy alkalom.

 

Nerys félig ülve, félig heverve tartotta a feleségét a karjaiban, a tekintete pedig a csillagokon függött. Már órák óta feküdtek úgy csak hagyva, hogy múljon úgy az idő, ahogy jól esett neki. Élvezték a csendet, nézve a csillagokat, melyek nem rejtettek maguk között öldöklést, értelmetlen halált. Csak hagyták, hogy a béke körbeölelje őket, némán, puhán. Nem volt sokáig helye szónak, vagy mozgásnak, nem volt sokáig értelme sem. Amíg a gondolatok le nem ülepedtek, és a saját ritmusuk szerint nem volt szükségük valami másra.

-         Tudod… - Suttogta bele Nick a félhomályba kissé tétován. – hiányzik a függőágy. – Folytatta, kimondva valami nagyon fontosat, még akkor is, ha nem hangzott annak.

Nerys tekintete megkereste a felesége sziluettjét a karjaiban, és csak utána válaszolt, miután a felcsalt mosoly már letűnt az arcáról.

-         Még akkor is, ha otthon háború van? – Kérdezte halkan, nem akarva megzavarni a ritkán átélhető nyugalmat körülöttük.

Nick megmozdult, majd megfordult, hogy szemben lehessen Nerysszel.

-         Igen. – Nyelt egyet, mielőtt leeresztette volna a fejét a felesége vállára. Aztán percekig nem beszélt, már új gondolatmenetet dolgozott át. – Kíváncsi lennék, mi történhetett itt velem és veled. – Mondta ki végül, ami szinte az első perctől foglalkoztatta.

Nerys sokáig nem válaszolt, sorra vette az apró információ töredékeket.

-         Hát te hadnagy vagy még, és valószínűleg még mindig Laurence kapitánnyal vagy. Én meg még a Bajori Militia ezredese és… ki tudja kivel…

Nick felemelte a fejét újra, ahogy igyekezett a sötétben megtalálni a bajori szemeket.

-         Szerinted boldogok? – Kérdezte, és bár a hangjában benne volt a válasz is, mégis megerősítést akart.

-         Nem. Nem annyira, mint mi. – Jött meg halkan, de biztosan, még ha kicsit szirupos is volt. Ami régen egy másik Nick Wesleyt még bántott volna, ugyanúgy, ahogy egy másik Kira Neryst vagy egy másik időben, egy másik szituációban. De ez a kis szállás, távol otthontól, távol a háborútól, egy világban, ahol csak ketten maradtak egymásnak, egyszerűen csak kimondattatott. És jól esett kimondani, olyan helyesen hangzott.

A gépész lehajtotta a fejét újra, ahogy a keze apró köröket és mintákat rajzolt Nerys mellkasára, inkább csak, hogy elfoglalja magát valamivel, minthogy túl könnyen lobbanó szenvedélyt gyújtson.

-         Szeretnék segíteni. – Suttogta végül halkan, szinte alig hallhatón.

Neyrs elmosolyodott, és a tekintetében ismeretlen, de nagyon mély és nagyon kemény árnyék húzódott végig. Mert volt idő, hogy azt hitte, elvesztette a társának ezt az oldalát, volt idő, hogy azt hitte, hogy az égkék szempár mögött megbújó ártatlan gyerek kiveszett belőle. De egy-egy ilyen mondat meggyőzte, hogy jól dolgozott, hogy valóban, Nick lelke megvédte magát. Csak azt nem tudhatta, meddig tartanak a hidak, meddig tart mindez. Oly ritkán jött el, mégis túl gyakran a gondolat, mely nehéz volt, súlyosabb néha, mint bármely teher, amit az erős bajori vállak viseltek a rövid, mégis nehéz élete során.

-         Én is, Sq’wan. – Felelte visszahelyezve minden nem a pillanatba való árnyat. – De nem tudom, hogyan. – Ismerte be. Mert itt még beismerni is olyan könnyű volt. Csak ott Nick karjaiban. Sehol máshol.

Amire a válasz csak egy nehéz sóhaj volt, s a körök a mellkasán megváltoztak, több szenvedélyt és vágyat hozva magukkal.

 

-III-

Nick Wesley hadnagy az eltávjának utolsó napját töltötte, a bárban üldögélt, maga sem tudta, mennyi ideje már. A kezében egy korsó szintesör, már erejét, és habját vesztetten, rossz ízűen meredt fel rá, és ott volt benne minden kérdés, talán még a válaszok is. Ott volt benne minden önző és önzetlen szükség. Mindegy, hogy a gépész akarta, vagy tudta-e látni. Ott volt és nevetett fel rá, minden keserűségével.

Maga sem tudta, hogy miért is bámulta az aranyszínű folyadékot, vagy miért nem itta meg. Végül mégis csak felnézett, és iróniával telt grimasz ült ki az arcára, ahogy pontosan azt látta, amit nem akart. Pontosan azt, amire nem volt többé kíváncsi, pontosan azt, ami felborított benne mindent. Azt, amiről tudta, látnia kellett.

Csak nézte egykedvűen, hogyan hajolt közelebb ő, valakihez, akit még csak nem is ismer. Látta, hogyan ül ki az arcára egy kifejezés, melyről ő maga valaha azt hitte, bírja, azt hitte, Kimmel ilyen lehet. Látta, hogyan csillannak fel a saját égkék szemei, ahogy mélybarnákba zuhannak. Látta a mosolyt a saját ajkain, ahogy viszonozzák ismeretlen ajkak ismeretlen mondanivalóját és mosolyát. Látta mindezt, ahogy azt is, hogy ahonnan ők jöttek, ott minden másképpen van. Látta a vállukon a háborút, vagy inkább csak a saját vállán, hiszen a másikat nem ismerte. Azt a hihetetlen örömöt és felszabadult indulatot, ahogy egyszerűen csak megélik a békét. Látta mindazt, amit ő csak elképzelhetett. De nem tette. Sosem. Most ébredt csak rá. Soha nem álmodozott a saját jövőjéről. Kim sem. Együtt sem. Soha. Ez a gondolat fájdalmasan őszinte bizonyíték volt valamire, amit már rég érzett, de csak most tudott megfogalmazni.

Aztán a tekintete visszatért a poharába. Egész addig keresve benne, kutatva, amíg egy árnyék nem vetült az asztalára.

-         Tudja, az nem beszél. – Hallotta a hangot is, mely olyannyira hasonlított a sajátjára.

Felnézett, és lassan téve csak túl magát a zavaróan azonos látványon válaszolt.

-         Igen, tudom.

Wesley parancsnokhelyettes csak sóhajtott egyet, és letelepedett nem várva kérésre vagy engedélyre.

-         Szóval? Van kedve beszélni róla? – Kérdezte, gyenge utánzataként egy tanácsadónak.

Szembe is találkozott a saját undorodott arckifejezésével a Hadnagy arcán. Ami végül átváltozott egy kissé rezignáltabbá.

-         Így is épp elég skizoidnak érzem magam. – Morogta, amire a Parancsnokhelyettes arca váltott át egy jól ismerten lágyabbá.

Aztán sóhajtott.

-         Had találgassak, Kim az, ugye? – Kérdezte, nagyon is ismerve a kifejezést, és abból, amit tudott, nem volt nehéz levonni a következtetést.

A Hadnagy felnézett rá, és a gúny csak úgy remegett a szemeiben.

-         Azt hiszi, hogy ismer, igaz? – Lőtt vissza kíméletlenül.

A Parancsnokhelyettes csak elmosolyodott, nem értve, hogyan hiheti a hasonmása, hogy megsértheti.

-         Még együtt van vele, ugye? – Kérdezte egyszerűen, bár tudta a választ, mégis próbálta megnyitni a hasonmását.

Aki felkapta a fejét erre, de nem volt hajlandó megadni magát.

-         Mit tud maga erről? – Vágta oda, és nyilvánvaló volt, hogy nem elsősorban a gépész-elme beszél belőle.

A Parancsnokhelyettes előrehajolt és rákönyökölt az asztalra.

-         Tudja, nekem nem adatott meg annak idején, hogy beszéljek valakivel, aki ennyire ismeri az életem, engem. És nagyon csúnya vége lett. – Mesélte halkan, de olyan hangon, ami idősebbnek tűntette fel a koránál, és főképp a hasonmásánál.

A Hadnagy egy ideig nem válaszolt, de mikor megtette, már megadta magát.

-         Tegnap megkértem a kezét… - Felelte végül nagyon halkan, és újra a poharát fürkészve.

Nick hátradőlt, keresztbe rakva a kezeit a mellkasa előtt. Úgy érezte, hogy egy sokkal fiatalabb önmagával beszélget, még akkor is, ha ugyanúgy harminchárom éves volt, mint ő.

-         És azt válaszolta, hogy nagyon szereti magát, de nem lehet. – Bólintott, bár csak önmagának, hiszen a Hadnagy nem láthatta.

-         Igen. – Hagyta helyben, még mindig a sörét fürkészve.

-         És most úgy érzi, hogy nincs semmije. Nincs jövője, nincs társa, nincs élete, csak a karrier, a ’Flotta. Talán szeretne összeházasodni, gyereket… - Sorolta, jórészt találgatva, jórészt a saját érzéseit beleszőve, és a saját emlékeit.

A Hadnagy felkapta a fejét, és elsápadt, ahogy meghallotta a legtitkosabb vágyát kimondani.

-         Honnan…

-         Tudom? – Vágott közbe a Parancsnokhelyettes. – Egyszerű. Átéltem. Igaz, én egy kicsit talán szerencsésebb voltam, vagy szerencsétlenebb, nézőpont kérdése. Minket ideje korán elkaptak. Én megvédtem az ő karrierjét, engem kicsináltak. Aztán találkoztam a feleségemmel. Érdekes történet, kár, hogy nincs idő elmesélni. Ami meg magát illeti. Elmondom, én mit látok, és mit gondolok. Valószínűleg a mai napig nem tudja senki, hogy kivel él. Amit ugyan nem lehetne együttélésnek nevezni, de ez most mindegy is. Talán még álkapcsolatai is vannak. Nem tudom. De azt igen, hogy nem élheti le az életét elrejtőzve egy kabinban, ahol sokkal magányosabb, mintha a sajátjában lenne. Nézzen végig magán, és nézzen végig Kimen. Aztán nézze meg a jövőjüket. Melyiküknek jó az?

-         Kim szeret engem… - Ellenkezett a Hadnagy azonnal és hevesen. – És én is őt, jobban, mint bármit, vagy bárkit! – Nézett a hasonmása válla fölött Kira kapitány felé, aki még mindig az előző asztaluknál ült és várt a feleségére.

A Parancsnokhelyettes hátra sem fordult, nem kellett, és nem is erről akart beszélni.

-         Tudom. – Mosolyodott el egy kicsit, igyekezve kitörölni a mosolyból minden élt. – És azt hiszi, hogy Kim boldog, igaz? – Kérdezte halkan, elkomolyodva. De nem hagyta, hogy a hasonmása közbevágjon. – Azt hiszi, ő nem látja, hogy őrlődik? Azt hiszi, ő nem érzi, hogy maga nem az? Ennyire butának gondolja? Azt hiszi, neki nem fáj, hogy nem adhatja meg magának, amit igazán akar, amire szüksége van? – Kérdezte, és egyre hevesebben rezgett a hangja.

Wesley hadnagy csak ült, lehajtott fejjel, a szavak úgy hasítottak át rajta, mintha minden betűjük forró kés lenne, egyenesen a Pokolból. Nem válaszolt. Nem tudott, és nem is volt kész rá. Fel sem nézett, ahogy a hasonmása felállt, még a vállára tette a kezét, mielőtt távozott. Csak ült megsemmisítve, de valahogy furcsán szabadon.

 

Nick odalépett a felesége mellé, és puhán a vállára tette a kezét. Amire Nerys felnézett.

-         Nos, hogy sikerült? – Kérdezte, de már állt fel, ahogy látta, hogy Nick menni készül.

-         Nem tudom. – Rázta a fejét a gépész. – Ő sokkal tovább volt vele, és szerelmes. Nagyon. – Morfondírozott, szinte csak magának.

Nerys megszorította a kezét, ami önkéntelen mozdulat volt, mert néha még mindig kísértette ez, néha még nem tudott szabadulni a gondolattól, mi lett volna, ha…

De nem fejezhette be a gondolatot, mert Nick talán megérzett valamit, talán tudta, vagy csak nem akart tovább beszélni, hirtelen előtte termett, egész közel, és mindkét gépészkeze a vállán landolt. És vigyorgott, úgy, ami rosszat sejtetett, úgy, amitől Nerysnek tűz gyúlt a gyomrában, nagyon is kellemes tűz.

-         Tudod, gondolkoztam valamin… - Kezdte, ahogy olyan kifejezés villogott a szemében, mely elkezdett apró szikrákként végigszáguldani Nerys gerincén.

-         Min? – Szállt be azért, nem is annyira, mert akart, hanem mert nem volt más választása.

Nick arcán a vigyor még szélesebbé vált, még provokatívabbá.

-         Volt valami, amit mindig ki akartam próbálni, de otthon sosem lehetett… - Kezdte, és mikor látta, hogy Nerys türelmesen hallgat, vagy inkább csak nem tud megszólalni folytatta. – … mert túl kockázatos, túl nagy az esély, hogy elkapnak. De itt… - Hagyta függőben a mondatát, és hajolt egészen közel.

Nerys nyelt egyet, és sokadjára érezte úgy magát az elmúlt évek alatt ennek a szőke gépésznek az oldalán, mint egy szerelmes kamasz. Amellett bár nem ismerte még az ötletet, már tudta, hogy valószínűleg nem fog tudni ellentmondani.

-         Nick… - Próbálta azért veszélyesre és ellenkezőre állítani a hangját, amely próbálkozás csúfosan elbukott.

A gépész elvigyorodott, aztán egészen közel hajolt, és belesuttogta a felesége fülébe. A Kapitány arca mindent elmondott, először az összes vér kizuhant belőle, aztán visszatolult, hogy vörösebbre fesse, mint a haja volt, végül a teste összes vérmennyisége és nedvességkészlete elkezdett új helyet, és új célokat találni magának.

-         Ezt nem mondod komolyan! - Találta meg a hangját, ami az előzőnél is jóval rekedtebb és mélyebb volt.

A gépész vigyora egy pillanatra még tétován függött az ajkain, aztán eltűnt, s a helyét átvette egy intenzív, szinte vibráló tekintet.

-         De igen. – Felelte, és arca egy pillanat alatt átalakult újra, egy gyerek lelkesedésével várta a felesége reakcióját.

Kira nem tudott mit mondani. Abszolút esélytelen volt.

 

Nicole Wesley hadnagy egy kis kijelző képét fürkészte. Azon pedig a Deep Space Nine monumentális, kardassziai konstrukcióját, ahogy távolodott a Missurie. Ahogy a hatalmas, magából erőt és fennhéjázó öntudatot sugárzó építmény egyre kisebb, és kisebb lett, úgy nőtt a nyomás a mellkasában. Nem tudta mitől, nem tudta még csak azt sem, szabad lenne-e. A fejében visszhangoztak a szavak, melyeket a hasonmása mondott. Ott száguldottak a kongó csendben, felzavarták, nem hagyták nyugodni. ::Azt hiszi, ő nem érzi?::

És zavartabb volt, mint valaha. Nem értette igazán, mi folyik az életében, a karrierjében. Csak azt tudta, valami nagyon nincs rendben. Minden, amire kicsi korától vágyott, egyre távolabb került. Hirtelen úgy érezte, az óra csak ketyeg, miközben ő egyre messzebb került a céloktól, a vágyaitól, a szükségeitől. Mindentől, amiről álmodott. Keserűen szántott végig rajta, hogy annak ellenére érzi ezt így, hogy csak harminchárom éves, még száz év áll előtte, még százévnyi élet, és mégis ott rezgett benne mélyen, hogy elveszni látszik valami, valami nagyon fontos.

Felnézett, majd felállt.

-         Kapitány. – Húzta ki és vágta vigyázzba magát a zöldeskék szemek előtt.

-         Csak körbejárom a hajót, pihenj Hadnagy. – Bólintott Laurence kapitány, és még megvárta a választ.

-         Igenis, Asszonyom. – Vette fel a kért testtartást. De valahol mélyen ott rezgett benne, hogy mennyire helytelen ez, mennyire rossz.

Laurence kapitány szeme egy pillanatra egészen zölddé változott, s Nick tudta jól, akkor, abban a pillanatban értette meg egészen, hogy Kim valóban tudja, érzi, hogy mi van benne. Tud és érez mindent, amit ő. És pont ugyanolyan elkeseredetten kapaszkodik az életükbe, a szerelmükbe, a kapcsolatukba, a parányi világukba, mint ő. És pont ugyanolyan jól tudja, hogy nincs holnapjuk.

 

Wesley parancsnokhelyettes kézen fogva vezette fel a feleségét a lépcsőn az egyik holoszoba felé.

-         Hogy csináltad ezt? – Kérdezte Nerys, még nem tudva elhinni, hogy tényleg meg fog történni.

Nick csak a fejét fordította vissza, a tipikus Wesley-féle szemtelen félmosollyal.

-         Csak beszélgettem egy kicsit Quarkkal.

Nerys pislogott egyet, és hiába törte a fejét, még csak ötlete sem volt, mivel győzhette meg a kis ferengit, hogy odaadta nekik két órára a holoszobát ingyen, ráadásul olyan programmal, amit még csak nem is birtokolhatott volna legálisan.

-         És mégis mit adtál neki, ha nem latínumot? – Kérdezte, kezdve rosszat sejteni.

A gépész csak egy lépéssel fordult meg a holoszoba ajtaja előtt.

-         Tudod, rendkívül találékony vagyok. – Vonta fel ezúttal provokatívan a szemöldökét, kihívva Neryst, hogy kérdezzen tovább, ha akar.

Azonban Kira, ha nagyon őszinte akart lenni önmagához, nem merte tovább firtatni. Előbb utóbb úgyis megtudja, és amúgy is elég nagy őrültségre készülnek ahhoz, hogy ne férjen bele egyel több.

-         Oké. – Bólintott, és vett egy ideges levegőt, próbálva lenyugtatni a jó előre felborulni igyekvő szervezetét. – Azt hiszem, inkább nem akarom tudni…

Aztán beléptek, és ahogy Nick halk parancsára elindult a program, a Vezérlő tökéletesen pontos másolatában találták magukat, az Alfa Műszak tisztjeinek holografikus, és állítható intelligenciájú, sőt ingerküszöbű másolataival. A Dax-hologram még oda is köszönt nekik, mintha éppen csak szolgálatra jöttek volna.

Nick vigyorogva fordult meg, és rakta mindkét kezét a felesége derekára. Aztán a vigyor mosollyá alakult, ami végül egy érzéki félmosolyba merevedett. Nerys nyelt egyet, és igyekezett nem gondolni arra, hogy ezt miért nem csinálták otthon. Amelynek okai között első helyen szerepelt, hogy nem volt mód biztosan megakadályozni az ő Quarkjukat a leskelődésben, és hogy nem volt túl szabályos egy hivatalos Csillagflotta tréning szimulációs programot fülledt fantáziák kiélésére használni.

-         Mindig valóra akartam váltani ezt. – Kezdte a gépész halkan, úgy, hogy a hologramok még ne hallják meg. – Mert tudom, hogy mindig izgatott. És őszintén? Engem is. – Folytatta, ahogy egyre közelebb hajolt a feleségéhez, hogy a végén már milliméterekre beszéljen az ajkaitól.

-         Nick, ez nem biztos, hogy… - Kezdett ellenkezni Nerys, de már a teste beszélt, már nem volt kérdéses, hogy megteszi, vagy sem.

Végül a távolság bezárult közöttük, s a csók bár lassúnak indult a végén hevessé nőtt, telve érzékiséggel, vággyal, lángokkal, olyan mélyen, mely megrázta mindkettőt, és halk nyögést csalt fel Nerys torkából. Aztán, ahogy elszakadtak, inkább levegőt venni, mint saját akaratból, körülnéztek, és mindkettő nyelt, ahogy meglátták a rájuk szegeződő tekinteteket. De hirtelen nem számított többé, hogy hologramok, mindössze csak az elhatározásig.

Nerys felemelte a kezét, a feleségét a vállainál tolva hátra, aki ő boldogan hátrált is, egészen az operációs pultig. De Nerys nem állt meg, tovább tolta, és így Nick hirtelen ott találta magát a pult tetején, hátra támaszkodva, a felesége pedig rajta. A teste lángolt, régóta nem érzett szenvedélyben, melyről tudta, hogy nem csak rajtuk múlik, melyet a háború, az idő, a távolság vett el tőlük. De ez most mind messze volt, nem létezett semmi más, mint a Vezérlő, a fantázia, és Nerys.

-         Most utasítottad el az Enterprise dokkoláskérelmét… - Suttogta Nerys félig nevetve, félig hihetetlenül érzékien. Ahogy követte a feleségét, hogy egy pillanattal később, már a csípőjén üljön.

Nick nyelt, ahogy újabb élesen forró nyíl száguldott át rajta, olyan lassan, ahogy szinte nem is hitte, hogy lehetséges. A csípője már mozgott, még minden ruhája rajta volt, de közelebb volt a beteljesüléshez, mint hitte, hogy így lehet.

-         Nerys… - Suttogta rekedten, szinte hang nélkül, ahogy felnyúlt és lerángatta a feleségéről az egyenruha kabátot.

-         Mindenki minket néz. – Hajolt előre Nerys, ahogy megszabadult a pólótól és a ’Flotta szabvány melltartótól is.

Nick gyorsan körülnézett, mielőtt a figyelmét teljesen a feltárult mellekre fordította volna. De már nem talált tekinteteket, mindenki visszatért dolgozni, mintha mi sem történt volna. Ettől újabb nyíl hasított rajta végig, a csípője előre bukott, a torkából feltörő nyögés kíséretében. Aztán lehúzta magához Neryst egy csókra, mely nőtt, amíg egyikük sem tudott lélegezni többé, aztán elindult először fel arcon, majd le nyakon, végig a felesége mellkasán, megtalálva a melleit, játszva, űzve fel, hallgatva, és élvezve az ajkai és nyelve érintései által felcsalt hangokat. Érezte a forróságot, mely Nerys testéből áradt.

Aztán ott volt hirtelen a még egyenruha takarta comb a lábai között, neki feszülve az ágyékának, és végre képes volt mozgatni a csípőjét, végre valamiféle enyhítést talált!

De Nerys feltérdelt, hogy lefejtse róla is az egyenruháját, a pólót, a melltartót, s a szemében ott láthatta, hogy milyen közel van, hogy a hely, az élmény maga, mennyire közel vitte. Aztán Nerys lehajolt, hagyva, hogy a haja beborítsa a felesége arcát és nyakát, egyenesen leeresztve az ajkait Nick mellbimbójára. Játszva és üldözve feljebb, egyre feljebb. Miközben már oldotta meg az egyenruha nadrágot, ahogy a gépész is az övét. Majd mindketten lerúgták magukról, amire felnézett néhány hologram, de ezt ők már nem látták. Ahogy nem hallották a vezérlőpult sípolását sem, ahogy a holo-dokkolórendszer tökéletesen megkeveredett.

-         Nerys, kérlek… - Nyögte, próbálva elérni a csípőjével a felesége combját, de Kirának még más tervei voltak.

Lehajtotta a fejét, hogy ezúttal a másik mellbimbót vegye a szájába, de már nem is akarta megállítani az alatta hullámzó testet. Hallotta a hangját, érezte is, ahogy a kiáltás a társa tüdejéből egyre gyakrabban tört fel. És csak a nyers és még megmaradt akaraterő fogta vissza az ő csípőjét. Húzni akarta, kijátszani a saját fantáziáját, a felesége fantáziáját, amennyire csak lehetett, mert tudta ez az egyetlen alkalmuk lesz. Elkezdett lefelé utazni, otthagyta az ajkaival a melleket, melyeket a kezei vettek át, s a szája már csókolta magát lefelé. Elérve, és ezúttal nem gyötörve tovább, bejutva egyenesen a céljához. Nick felkiáltott, amikor először ért hozzá a középpontjához, majd még egy nyelvcsapás, és érezte, hogy reszketni kezd alatta. Ez túllökte őt is. Belekapaszkodott, amíg elültek annyira a beteljesülés hullámai, hogy folytatni tudta, és végül visszaeresztette a fejét, a jobb kezét elvonta a gépész melléről, és behatolt két újjal. S a felesége csípője új ritmust vett fel.

-         Nerys! – Kiáltott fel, ahogy már úgy érezte nem képes többet elviselni, ahogy újra vágtatott felfelé, hihetetlen sebességgel, pihenés nélkül.

Nerys hallotta a hangban a néma kérést, hát elszakadt a részegítő íztől, és feljebb húzódott, ahol Nick azonnal csókolta, ízlelve önmagát, Neryst, minden apró ízt az ajkain. És akkor érezte meg a hosszú és erős, de gyengéd, még most is oly gyengéd, gépészujjakat. Elszakítva a száját hátravetette a fejét, ahogy újabb feloldozás rázta meg. Alighogy a kiáltása elült, Nicken volt a sor, ahogy Nerys ujjai megtalálták a pontot, melytől elveszik a világ. S már megállíthatatlanul hullámzott a teste a felesége és az operációs pult most már forró és verejtéktől csúszós felszíne között.

És még alig ültek el az utórezgések, még alig hallotta Nerys lélegzetét lassulni, már fordított is, és húzta magával, ahogy felegyenesedett így majdnem a legmagasabb pontra kerülve. Egy hirtelen ötlet azonban megállásra késztette. S a tekintete az állomásparancsnoki irodába felvezető lépcsőkre vándorolt. Amit nem sokkal később követett Nerysé is, s a hang, ami feltört belőle nem hagyott kétséget a felől, hogy nem tartja rossz ötletnek. A gépész leugrott, és igyekezett megállni a még instabil lábain, aztán lesegítette a feleségét is. Még váltottak egy hosszú, s még mindig, ha lehet éhesebb csókot, aztán Nerys hirtelen ott találta magát a nyitott ajtóban, a legfelső fokon ülve, s a felsége ajkaival, melyek haladtak lefelé, s nem kellett sokáig utazniuk, hogy újra kész legyen, befogadni, elfogadni, amit a párja adni tudott a szíve minden szeretetével.

Nick ajkai táncoltak, s az íz, az oly jól ismert íz és illat újabb kűrre ragadta. Újabb hegyre vitte fel, s hihetetlen, de újra égett, újra közeledett nyaktörő sebességgel, s aztán megérezte a felsége az övébe görcsösen kapaszkodó kezét, s az összefont ujjaik egy pillanat múlva a szerelmük ritmusára mozogtak, s még egy pillanat kellett, hogy újra megrázza a testüket az eddigieknél is sokkal mélyebbre vájó beteljesülés.

 

A Deep Space Nine Dokkológyűrűjében három lény állt. Mindhárman utazás előtt, változás előtt. Mindhárman még egy pillanatig csendben fürkészve egymást.

-         Hát, jó utat, a Próféták legyenek magukkal. – Nyújtotta végül a kezét az Ezredes, először a saját hasonmásának.

-         Köszönjük. – Bólintott a Kapitány és elmosolyodott. – Önnel is.

Wesley parancsnokhelyettes lépett közelebb, és fogadta el az Ezredes kinyújtott kezét.

-         Vigyázzon magára, a Próféták vezessék. – Búcsúzott, s igyekezett nem meglátni a feleségéére úgy hasonlító mélybarna szemek bizonytalan tűnődését.

-         Jó utat. – Bólintott az Ezredes, aztán tétován, de mélyről tette hozzá. – Köszönöm… mindkettejüknek.

A pár egymásra nézett, aztán vissza rá. Elmosolyodtak.

-         Csak legyen boldog. – Kérte még a Parancsnokhelyettes, s szállt be a Rio Grande-ba, nyomában a feleségével.

Nerys csak nézte, hogyan dokkolnak ki, nézte a kis kettesosztályú kompot távolodni, idegen világ felé, idegen, s mégis ismerős lényeket hordozva magán. Nézte, hogyan nyílik meg az Égi Szentély. S fogadja be az utazókat. S végül, hogyan zárul be, elnyelve mindent, ami az elmúlt kicsit több mint három napban itt létezett, az ő világában. Megváltoztatva azt. Még ha le is tagadhatta volna, nem tette. Mert már túl sokszor látta a saját arcán a kifejezést, melyet ő csak keresett. Melyet még csak megnevezni sem tudott. Mert sosem érezte.

S aztán halkan fordult vissza a saját világa felé, a saját Állomása és kötelessége felé, a saját élete felé, a saját szeretője karjai közé. S hirtelen már nem volt benne többé rezignált belenyugvás, nem volt benne megalkuvás, hiszen ő mindig makacs volt, mindig képes volt harcolni, mindig erős volt, végtelenül az. El akart érni valamit, amiről már lemondott, mikor Odo elment. S talált magában új erőt, ahogy Koren ajkai utaztak végig nem sokkal később a testén, már tudta, nem biztos, hogy lesz következő alkalom.

 

-Prologue-

Csillagidő 56832.8

Kira Nerys ezredes fáradtan, nem, kimerülten lépett be Quark Bárjába. Maga sem tudta, mit keres ott, hogy miért nem ment haza inkább, aludni. Igaz tudta, hogy az az utolsó, amire képes, ironikus módon túl kimerült volt, hogy el tudjon aludni, és ezen nem segített az az öt bögre raktajino sem, amit az elmúlt órákban fogyasztott. Ez a nap sem volt különlegesebb, vagy más, mint a többi az utóbbi hónapokban. Csak ezúttal egy kicsit több hajó dokkolt az Állomásnál, egy kicsit több volt a probléma, a rossz rendszer, vagy éppen a magukat mindenhatónak, és túl fontosnak képzelő teherhajó kapitányok. És ott volt még Quark, aki újabb bajba keveredett, amin ezúttal nem lehetett átnézni, ott volt Latara, aki egy kissé túllőtt a célon egy csempészés kapcsán. Aztán a plusz munka, amit Dax helyett vállalt, akinek még négy hete volt vissza a kisfia megszületéséig. Na meg a saját élete, mely újra kezdett reménytelenül elsüllyedni, mindebben.

Leült kedvetlenül, és erőtlenül a pulthoz, nem volt kedve asztalt vadászni magának, és még csak veszekedni sem Quarkkal.

-         Egy jamja teát, Quark. – Emelte feljebb a hangját, hogy áthatoljon a háttérzajon a ferengi csaposig.

-         Hé, csapos, egy dupla whiskyt, üresen! – Hallotta meg aztán maga mellett a rendelést, hangosan, kissé bántotta is a fülét, de a hang ismerős volt.

Megfordult a Quark által csak nem rég beszerzett új bárszékkel, és a látvány, ami fogadta, szinte arculütötte. Egy Csillagflotta tiszt ült mellette, támasztva a fejét, de még csak halványan sem emlékeztetett arra, amilyennek egy ’Flotta tisztnek lennie kellett. Túl hosszú szőke tincsek lógtak rendezetlenül a homlokába és szemébe, az egyenruha gyűrött volt, és jóval több látszott ki az arany alsó pólóból, mint az szabályos lett volna. A tartása, mint egy… - nem tudta máshoz hasonlítani – bajori rabszolgának egy ércbányában, még a Megszállás idején. Aztán a tekintete levándorolt, és meglátta a csomagot, egy koszos zsákban, nyilván utazott.

De közben az ital, és az ő teája is kiérkezett, de a Hadnagy még csak észre sem vette. Aztán Nerys kinyúlt, elkapta a pohár whiskyt a Hadnagy orra elől, aki bár felkapta a fejét, de nem volt ideje reagálni, mert mire odanézett az erős ital már lecsúszott a bajori torkon, s a pohár, immár üresen újra a pulton volt. Aztán két mélybarna szempár meredt rá kihívón, és higgadtan.

-         Hé! – Találta meg Nick a hangját, döbbenten bámulva az ital tolvajt.

-         Tessék, ez jobb lesz magának. – Tolta Nerys a Hadnagy felé a saját teáját, egyáltalán nem látszott ijedtnek.

Wesley pislogott néhányat, tisztán nem tudva eldönteni, hogy reagáljon. Végül megadta magát.

-         Ez goromba volt. – Jegyezte meg, de a hangjában nem volt se él, se düh. Megadás, talán. De mindenképp erőtlenül.

-         Igya csak meg. – Noszogatta Kira, és figyelte, hogy a Hadnagy hogyan kortyol a forró italból, végül hogyan terül szét az arcán az íz által okozott élmény furcsán kisimítva a hajszoltnak tűnt vonásokat, és melegebbre festve a vörösnek ható szemeket.

Wesley lehajtotta a fejét, és nem nézett fel többé, nem tudott, és nem is akart. Maga sem tudta, hogy került oda, vagy miért volt ott. Csak azt, hogy egy egyszerű gesztus után már nem fájt annyira.

-         Köszönöm. – Motyogta, de mivel nem akart többé inni, sőt egészen elment a kedve a zajos bártól is, felállt. Felvette a csomagját, és a földet bámulva köszönt el. – ’Viszlát.

-         Várjon! – Hallotta meg a hangot maga mögül, de próbált nem megállni, próbált tovább menni, próbált újra gondolkodni, mindenen, amin már hónapok óta, próbált újra a fő problémájára koncentrálni. De mégis ott találta magát, hogy megállt, aztán egy pillanattal később meleg bajori szempár nézett fel rá kutatón. – Szörnyen néz ki. – Állapította meg Kira csípőre tett kézzel.

Nick pislogott, újra csak nem tudva eldönteni, hogy mit is válaszoljon. De nem sértődött meg, pedig tényleg próbálta. Inkább csak sóhajtott egyet.

-         Most azt várja, hogy elmondjam magának a problémáimat? – Kérdezte kelletlenül.

Kira kezei újra a csípőin nyugodtak, a fejét félrebillentve tanulmányozta a meghajszoltnak tűnő arcot. Aztán megrázta a fejét, ahogy valami furcsa nyugalom és magától nem megszokott türelem áradt szét benne.

-         Nem. Úgyis elmondja, ha akarja. – Vonta meg a vállát. Aztán gyorsan témát váltott. – Jadziát keresi?

A gépész újra csak pislogni tudott. És újra ott találta magát, hogy abszolút nem tudta, hová tart éppen a beszélgetés, vagy mit kéne mondania. Sőt azt sem, miért is jött ide tulajdonképpen. Hiszen Jadzia csak négy hét múlva szül. Az ő eltávja még kitart addig, és sokkal jobb helyeket is tud, mint egy koszos kardassziai építésű űrállomás az istenhátamögött.

-         Nem. – Nyögte végül, megbánva azonnal, hogy igazat mondott.

Kira csak felvonta a szemöldökét, és egyre zavaróbban méregette a gépészt. Végül úgy döntött, hogy ő fáradt ehhez, és túlságosan bizonytalan egy ilyen beszélgetéshez, ami sokkal bizarrabb volt, mint hitte volna. Főleg, a benne éledő óvó-ösztön miatt.

-         Értem. Nos, nekem mennem kell. Hosszú napom volt és fáradt vagyok. – Mondott el kissé többet, mint akart.

Nick pislogott, úgy tűnt, ez egy ilyen nap, valahogy nem tudott lépést tartani az eseményekkel körülötte. Mikor éppen készült volna kiadni mindent magából, minden fájdalmat és keserű bűntudatot, ez a nő itt előtte, fáradt. Tényleg, hatalmas karikák vannak a szemei alatt. Valószínűleg agyonhajtotta magát. Pihennie kéne, talán ki kéne vennie némi eltávot…

-         Akkor nem tartom fel. – Felelte, nem tudva kitörölni a hangjából se a csalódottságot, se a lágyságot teljesen.

-         Viszlát. – Köszönt el ezúttal az Ezredes, és valóban meg is fordult és távozott.

Otthagyta Nicole Wesley hadnagyot a táskájával a kezében bámulni, érezni ugyanazt, amit egy évvel korábban érzett, mikor elhagyta ezt az Állomást. Aztán sóhajtott egyet, megfordult a fejében, hogy talán mégiscsak innia kellene egy whiskyt, végül inkább úgy döntött, szállás után néz.

 

Kira Nerys ezredes nem hitt a szemének. Az előtte lévő rögzítőt tanulmányozta, amin a Csillagflotta ajánlásai voltak az Állomáson megüresedett helyekre. És ott volt egy ismerős név rajta, mely összehúzta a gyomrát. Arra gondolt, hogy talán a Próféták játszanak vele valamilyen furcsa játékot, mert az nem lehetséges. De mégis ott volt, sőt a keze mozdult volna, hogy bejelölje, hogy felvegye, hogy kérje Nicole Wesley hadnagyot O’Brian gépészcsapatába. Még a főnök ajánlása is az ő neve mellett volt, igaz, a döntés bizony az ő kezében volt. És nem tudott dönteni mégsem. Nem, úgy nem, hogy a Hadnagy ott volt valahol a Lakógyűrűben, egy vendégszálláson, ki tudja mitől kinézve úgy, mintha ionvihar tépte volna.

Vetett egy gyors pillantást az órára, 25:34. Ez késő, de mégis menni akart. És fel is állt. Elhatározta, hogy a Próféták talán mégsem vezérelték véletlenül az útjába a két idegent, majdnem egy évvel korábban. Megkereste még gyorsan, hogy melyik szállásra helyezték el a gépészt, aztán elhagyta az irodát.

Hogy nem sokkal később, már ott álljopn egy ajtó előtt, a csengő gombját érintve. Aztán az ajtó kinyílt, és ott állt a gépész mindössze egy boxerben, az egyenruha trikójában, és nyilvánvalóan ő ébresztette fel. A haja még kócosabb volt a szemei félig sem nyitva, az arckifejezése egy amolyan keveréke volt a bosszúsnak és egykedvűnek. Kira azonban elfelejtett zavarba jönni, hogy felébresztette a Hadnagyot, mert a látvánnyal volt elfoglalva, ami hihetetlenül helyes volt. És a következő pillanatban már ki is mondta, amiért jött.

-         Miért jött ide? – Kérdezte kissé hevesebben és mindenféle ceremóniát nélkülözve, mint amilyennek szánta.

A két eddig is csak kevéssé látott égkék szem eltűnt és visszajött néhányszor, ahogy a gépész álmosan pislogott tisztán elismerve, hogy abszolút nem tud lépést tartani a körülötte zajló eseményekkel.

-         Javítson ki, ha tévednék, de ezt nem nekem kellett volna kérdeznem? – Mormogta az alvástól még rekedt és mély hangon.

Kira önkéntelenül is nyelt egyet, aztán megnedvesítette a hirtelen kiszáradt ajkait. Végül eszébe jutott a kérdés, és rögtön realizálta azt is, mennyire helyes valóban a gépész.

-         Ööö, uhm. – Jutott eszébe végül az eredeti probléma. – Tudta, hogy a ’Flotta ide akarja helyezni? – Kérdezte felnézve az álmosan pislogó szemekbe.

Nick emésztette egy ideig a hallottakat, álmos volt, fáradt és nem igazán érzékelte tisztán az őt körülvevő világot.

-         Az jó. – Felelte végül. És eszébe jutott, hogy akár be is engedhetné a vendégét, bármit akar is, azt úgy is megbeszélhetik, hogy ő közben mondjuk, ül. – Nem akar bejönni? – Kérdezte kissé gyámoltalanul. És tisztán látszott rajta, hogy egyhamar nem fog felébredni.

Kira tudta ezt, és azt is, hogy így nem kellene bemennie, de még csak döntést sem hozott, és már bent volt a szálláson, sőt ült, egy pohár jamja teával a kezében. És akkor bevillant az az este, amit a hasonmásával és annak feleségével töltött, amikor ugyanígy a kezébe nyomtak egy bögre jamja teát, sőt, valaki olyan, aki ugyanúgy nézett ki, mint az, aki most vele szemben ül, egy kávéval a kezében. A különbség csak az volt, hogy ezúttal nem voltak idegenek, ezúttal ő volt, és egy másik lény a saját világából.

-         Ha jól emlékszem szereti. – Jegyezte meg a gépész egy kissé tisztább hangon. – Tehát, miért van itt? – Kérdezte, egyértelművé téve a hangjában, hogy szeretne hamar végezni.

Kira most már érezte a hangsúlyt, és ezzel együtt azt is, sietnie kellene.

-         Ma átfutottam az elérhető új tisztek névsorát. És maga köztük volt, még Mr. O’Brian is magát javasolta. De én úgy tudtam, hogy… - Jutott el idáig, mert Wesley közbevágott.

-         A lényegre…

Az Ezredes most már érezte, hogy valami olyasmi folyik a gépész életében, ami nagyon megviseli, sőt biztos volt benne. Hát megkérdezte, amiért jött.

-         Szeretne ide jönni?

Nick pislogott, nem sokszor fordult elő, hogy megkérdezzenek egy rangjabeli tisztet, hogy hová akar menni. Általában egy hadnagyot küldenek oda, ahol szükség van rá. Még akkor is, ha főgépész az illető. Aztán eljutott hozzá, hogy válaszolnia kellene, na meg az, hogy nem tudja a választ.

-         Nem tudom Ezredes. – Realizálta csak akkor, mikor meghallotta a saját szavait, hogy hangosan kimondta, amire gondolt.

Most Kirán volt a sor, hogy pislogjon. És anélkül, hogy tudatában lett volna, hogy mit tesz, felállt és odament a gépészhez, leült mellé, a fejét az ölébe húzta, kisimított néhány kósza szőke tincset a sápadt homlokból, és hagyta, hogy ellazuljon az ölelésben.

Wesley csak túl fáradt volt ahhoz, hogy tiltakozzon, mind fizikailag, mint érzelmileg. Csak oldalra fordult, a karját átvetette a vékony, de erős combokon, és behunyta a szemeit.

-         Akar róla most beszélni? – Kérdezte végül Nerys halkan.

Amire az égkék szemek újra kinyíltak, realizálva, hogy mit tesz, hogy hol van. De nem volt ereje megmozdulni.

-         Tudja, álmos vagyok. – Felelte egyszerűen, nem értve, miért nem mozdul.

Kira gyengéden a vállára rakta a kezét, és talált a szemével egy plédet a kanapé másik végében, kinyúlt és rátakarta a félig már alvó gépészre.

-         Akkor aludjon. – Mormogta halkan, maga sem tudva, mit is csinál, vagy miért van még mindig ott.

Nick lehunyta a szemeit és kényelmesebben elhelyezkedett, még utoljára mélyet lélegzett, mielőtt teljesen elragadta volna az álom.