-Epilogue-

A Deep Space Nine Promenádjára visszatért az élet. Néhány hónapja visszatértek a családok is, bajori, bólián, ember és mindenféle fajta családok, akik a háború kezdete előtt itt éltek. Most a Bajori Templom előtt már gyerekek szaladgáltak, apró, a háborúról és a körülöttük folyó dolgokról még semmit sem sejtő gyerekek. Fogócskáztak, vagy éppen bajori énekeket énekelve körtáncosdit játszottak. A fiúk pedig vívtak egymással. Ők ennyit tudtak a háborúról. Ami folyt tovább.

Az Állomáson a civilek annyit éreztek belőle, hogy minden héten megjelent a Promenádon a Veszteség Lista, és hogy éppen melyik frontokon folytak a harcok. Annyit láthattak, hogy rendszeresen dokkolnak Csillaghajók, melyekből fáradt, lehajtott fejű ’Flotta tisztek lépnek ki, egymás után, csendesen, nem szólva senkihez. Csak megölelik, ha várt rájuk valaki, vagy elballagnak a szállásuk felé. A gyerekek is csak ennyit láttak.

De ők még játszottak, mert az ő világukban nem volt háború, a Promenádon, a Deep Space Nine körül nem volt szó szerinti háború, és mindenki megtett mindent azért, hogy legalább a látszata meglegyen a békének. Az emberek makacsul költöztek vissza, még akkor is, ha tudták, nem veszélytelen. Mert az Awalon támadhatott bármikor, bármilyen gyorsan. Mégis mindenki élni akarta az életét, egy elfogadható, legalább a béke látszatát hordozó életet.

Most, fent a Promenád felső szintjén egy Csillagflotta tiszt álldogált, a korlátra támaszkodva mindkét kezével, csak nézett le a vidáman játszadozó gyerekekre. A gallérján két arany, és egy sötét rangjelzés mutatta, parancsnokhelyettes, a tekintetében látszott, nem rég jöhetett vissza. Az arcán ott volt, hogy már ő is azok közé tartozott, akiken visszavonhatatlan nyomot hagyott a háború. Az égkék szemekben mégis melegség csillogott, ahogy figyelte a bajori gyerekek játékát.

Egy könnyed kéz ereszkedett a vállára, de nem mozdult meg, nem fordult hátra, tudta, hogy érkezik, hallotta az ismerős lépteket, érezte a jelenlétét, tudta, mert megkapta az üzenetét, késni fog. Csak tovább nézte a gyerekeket, egy kicsit közelebb húzódva, ahogy megérezte a lágy csókot a halántékán, és az ölelést a derekán. Magához vonta a feleségét, a társát, akit már három napja nem láthatott. Most tért csak haza egy küldetésről, mely ezúttal nem volt túl nehéz, vagy hosszú, de így is elég volt. Átölelte a vállát, és érezte a lehajtott fejet a sajátján. Nem szólt még, csak nézte a gyermekek ártatlan játékát.

A gondolatai a múltban jártak, egy elmúlt, régi kedves emléken, és hirtelen fájni kezdett, a mellkasa, bántani. Aztán lassan beszélni kezdett, hagyva, nem rejtve el semmit a társa elől.

-         Em… - Megköszörülte a torkát, mert a szavak felismerhetetlenségig roncsolódtak az összerándult hangszálai között. – Emlékszel… két éve, a Hálaadásra? – Kérdezte halkan, nem véve el a tekintetét az elé táruló békés látomásról.

Nerys felnézett rá, majd visszafordította ő is a tekintetét.

-         Ühmmm. – Bólintott kicsit, ahogy érezte, hogyan húzza magához szorosabban.

-         Tudod… - Kezdte újra, nem tudva, hogyan mondja ki a legbelsőbb, legféltettebb álmát. – Amikor azt hittem, hogy… hogy gyereket vársz… - Nyelt egyet, még mindig nem tudva levenni a tekintetét a játszó gyerekekről. – akkor megijedtem. – Ismerte el és elmosolyodott, az emlékre, és arra, hogy egy kislányt elkaptak, és most ő lett a fogó, a gyereknevetésre, mely felért hozzájuk. De aztán, hogy Nerys hallgatott, hát folytatta. – Először attól ijedtem meg, hogy gyerekünk legyen… - Ismerte el, és szinte megütötte, ahogy realizálta mennyi minden változott, ő maga és Nerys mennyire megváltozott. – De… - Most már a feleségét nézte, az arcát, melyen ugyanaz a tekintet volt, mint az övén az előbb. – most bármit megadnék, ha lehetne… - Mondta ki végül nagyon halkan, majdnem suttogva.

Nerys felnézett rá, és minden ott volt a szemében.

-         Sq’wan… - Kezdte, de a párja közbevágott, hevesen.

-         Mindent megadnék, ha egy kicsi lány ott nőne a hasadban, látnálak tüsszögni… tudod, tudod, milyen gyönyörű vagy, amikor tüsszögsz? – Hadarta hevesen, már-már olyan szenvedéllyel, melyet Nerys régen nem láthatott. Mióta… mióta Nick megváltozott… - És… és én csak én… - Akadt el, csak nézett rá egy ideig, amíg össze nem szedte magát újra. – Egy kislány, szeretnék egy kislányt, aki belőlünk születik… aki hasonlítana rád, egy kis Nerys… - Mosolyodott el és a saját könnyeitől nem látta a párjáéit. – Olyan hatalmas szemekkel, mint a tied, és ilyen hajjal… - Simított ki egy tincset Nerys homlokából a füle mögé. – És persze orredőkkel… - Simított rajtuk végig. De el is hallgatott, nem mondott többet. Mert fájt, elvette a szavát, ahogy rájött, miről beszél.

Nerys szembe fordult vele, gyengéden a két kezébe vette a felesége összeugrott arcát, mely most annyi reményt, és annyi reménytelenséget hordott, hogy szinte kinyúlt és megcsavarta a szívét.

-         Én is szeretném, Sq’wan… - Suttogta halkan, de mindketten tudták, ez most nem elég. Sóhajtott egyet, és elmosolyodott, mintha csak kinyúlna egy kicsit, kiemelkedne minden közül a következő szavakért. – Igaz én másképp képzeltem el… a te hasadban. – De mindketten komolyak maradtak és ő visszazuhant a valóságba. – Ha vége a háborúnak… - Mondta végül ki, és nyelt egyet, ahogy látta a mondatot végigviharzani Nick arcán.

Az égkék szempár eltűnt, majd mélyen meghajolt, nem sírt tovább, csak elnémult. Aztán lassan elindult, kiszakítva magát Nerys karjaiból, nem bírva a súlyát a szavaknak, melyekről már tudta, ítélet. Mert akkor számára nem volt jövő, a háború volt, és tudta az esélyeket. Mennyi az esélye, hogy mindketten túlélik, mennyi, hogy a Föderáció túléli. Akkor, azokban az időkben, Csillagflotta stratégák szerint, kevesebb volt, mint tíz százalék…

 

-I-

Egyetlen pillanat volt csupán. De abban az egy rövidke pillanatban ezer és ezer dolog futott át rajta. Mint, mikor a haldokló elméjében lepereg az élete. De ő még nem haldoklott. Ott állt a Vezérlőben. A keze alatt futott össze minden. A Defiant, a Voyager vezette század, minden. És egyetlen pillanatig ott volt, az a hatalmas szubtérhullám, amit csak száz és száz álcázott hajó képes kelteni. A feje tiszta volt, csak az emlékei futottak valahol mélyen, hátul. Megadva annak az egyetlen pillanatnak a kijáró ünnepélyességet. Ott volt, mikor még csak gyerekként csatangolt Shakaar ellenálló tábora körül, mikor végül bevették. Ott, amikor meghalt az apja, mikor elveszett minden. Ott, amikor végül nyertek, mikor végül kirugdosták a kardassziaiakat. Ott, mikor ide került, mint összekötő tiszt, ott, minden pillanat a Kiválasztottal, ott volt a Dominium háború minden fájdalma és vesztesége, minden tanulsága. Ott volt Bareil, Odo. Ott volt Dukat, és az anyja. Hogy fájt még mindig ez! Aztán, mikor a Kiválasztott elment, elment Odo és annyi jó barát. Némelyikről sosem vallotta volna be, de igazi barátság fűzte hozzájuk, Nog, Rom, Leeta, Garak és a többiek, O’Brian. Végül ott volt Nick is, ahogy először lépett be az irodája ajtaján, ott, ahogy annak idején, félrészegen támolygott haza egy-egy Dabo-lány oldalán. De persze ott, minden nevetés, minden egyes pillanat, amikor boldog volt, és minden csepp könny. Minden, az egész élete.

Aztán felnézett. És felkészült, tudta, hogy jön, de szörnyen bánta, hogy nem volt még egy nap, nem volt még egy éjszaka, hogy nem mondhatta el, mennyire szereti, hogy, amit annyira akartak már nem maradt idejük rá. Hát csak felnézett, elküldött egy néma imát a Prófétákhoz, és mindent könnyebbé tett, hogy tudta, érezte, hogy valahol, a Voyager Hídján Nick Wesley, a felesége, a nő, akié ennek az utolsó pillanatnak az utolsó része volt ugyanazt teszi. A lehető legvégén a megmaradt időnek még szótlanul küldte el a szót, szeretlek.

És a pillanat véget ért, megszakadt, ahogy a levegőt áthasította egy jelentés.

-         Az idegen hajók kilépnek álcából…

Akkor mindenki a képernyőt nézte, ahogy egymás után száz és száz hajó jelent meg, száz és száz olyan hajó, mely nem Awalon volt…

Minden lélegzet megállt, ahogy nézték a hatalmas flottát, és régi hűvösség kúszott végig gerinceken. Harcoltak ők, legtöbbjük ezek ellen a hajók ellen. De abban a pillanatban ezek nem ellenségek voltak, ezek barátok. Egy hatalmas vegyes flotta, legtöbb breen, klingon, és kardassziai. Azonban a levegőt nem bírták elengedni, a konzolokra egymás után futott be a Defiant és a Voyager információt, felvilágosítást, parancsot kérő hívása. Aztán valami más, a hatalmas vegyes flottából, ismerős frekvencián.

-         Kapitány, hívások futnak be, a Defiant, a Voyager és… - Nézett le a fiatal, szinte még majdnem gyerek ember-férfi, és tisztán nem értette, hogy mi folyik éppen körülötte, amikor ő azt várta, hogy vége mindennek és az Awalon század elpusztít minden ebben a szektorban, az Awalon század, ami nem Awalon volt, hanem… – és egy hívás Ross admirálistól. – Már nem is próbálta követni.

Kira hátra kapta a fejét, és bár gondolatnak még nem fogalmazódott meg, de már érezte, valami nagyon fontos történik. Valami olyasmi, ami feltornázhatja azt a kevesebb, mint tíz százalékot sokkal magasabbra.

-         Az Admirálist! – Adta ki a parancsát, szinte azonnal.

A képernyőn megjelent egy Híd, rajta Ross admirális, mellette két breen. A breen vezérhajó hídja volt.

-         Jó látni magát, Kapitány. – Köszöntötte az Admirális, sugárzott róla valami mosolygós optimizmus. – Egy kis segítséget hoztunk. – Folytatta, de ahogy látta, hogy Kira nem tudja, mit is mondhatna, hát kisegítette. – Szervezze meg a dokkolást és az ellátmányozást. Készítsen elő egy konferenciatermet. És hívja össze a főtiszteket, az Állomásról, a Defiantról és a Voyagerről. – Adta ki a parancsait, most már komolyabban.

A tiszt volt az egyedüli Kirában, ami működött.

-         Igenis, Uram! Isten hozta, Uram! – Vágta vigyázzba magát, köszönt a földi szokások szerint és nézte úgy, hogyan tűnik el a képernyőről Ross arca, s jelenik meg a föderációs logo. És csak aztán tette hozzá, egy végre magára talált mosoly kíséretében. – A Próféták hozták…

De végül nagyon gyorsan hátra fordult, és elkezdte végrehajtani a parancsokat.

 

A konferenciaterem szinte ünnepi csendben fogadta az érkező szövetségeseket. Bár még senki, egyetlen tiszt sem tudhatott biztosat, mégis ott volt mindenki mellkasában, az az érzés, hogy többé talán nincs elveszítve a háború. Még tétován, még hitetlenül de, ahogy ott sorakoztak sorban, az asztal bal oldalán, Kira Nerys kapitány, Jadzia Dax parancsnok, Worf parancsnok, Thomas Brower hadnagy, Latara Koren őrnagy, Janeway kapitány, Tuvok parancsnok, Ro Laren hadnagy, B’Elanna Torres parancsnokhelyettes és Nicole Wesley parancsnokhelyettes, mindegyikük érezte, hogy valami igazán fontos dolog készül. És a remény hosszú idő óta először tudatott magáról a szívükben.

Aztán elkezdődött. Először William Ross admirális lépett be, a nyomában három breen, ismeretlenek még, Martok tábornok, a Klingon Birodalom képviseletében, egy hatalmas félszemű klingon, akit már jó néhányan ismertek a jelen lévő föderációs tisztek közül, és Gul Damar, a Kardassziai Birodalom képviseletében, aki szintén nem volt teljesen ismeretlen. Ahogy elfoglalták a helyüket az asztalnál, az első breen kivételével a másik kettő lecsatolta a sisakját. Ők emberek voltak, nekik nem volt többé szükségük sisakokra, valószínűleg eddig is csak azért, mert a breen vezérhajón utaztak, ahol nem állíthatták át számukra a környezetet. Az egyikük egy nő volt, a hosszú, sötét haja kiomlott, ahogy megrázta a fejét, jól láthatóan megkönnyebbülve, ahogy megszabadult a kényelmetlen sisaktól. A másik egy férfi, aki az arcáról ítélve olasz származású lehetett, vállig érő, szőke hajjal és meleg sötét szemekkel. Az előző nő volt csak ismerős, nem sokaknak, mindössze néhány tisztnek. De ők akkor még nem tudtak megszólalni.

Kira csak állt és bámulta a kissé rézsútosan de vele szemben álló nőt, igyekezve visszaszorítani a természetét, és az emelkedő pánikot és féltékenységet. Wesley parancsnokhelyettes pedig csak állt és nézett rá, mintha sosem látta volna még. Sápadt volt, és pánik emelkedett benne. Rohanni akart, minél messzebb attól a nőtől, akiről azt hitte, nem látja többé, aki majdnem szétrombolta az életét, nem is olyan régen, még ha most éveknek tűnt is.

Ross admirális végül elfoglalta a helyét az asztalfőn, és megköszörülte a torkát.

-         Engedjék meg, hogy bemutassam és üdvözöljem új szövetségeseinket itt a Deep Space Nineon. – A hangja kissé szűkebb volt a megszokottnál, talán az ünnepélyesség, vagy a büszkeség tette azzá. – Legolt parancsnok… - Mutatott a tőle rögtön jobbra álló breenre, aki nem vette le a sisakját, hiszen a légkör és a hőmérséklet számára halálos lett volna. – A Breen Konföderációs flotta parancsnoka. – Majd a keze kissé előrébb lendült a két breen termo-ruhában álló emberre. – Karina Ballard és Felipe Lago, a Csillagflotta civil diplomáciai szakértői, akik nélkül nem jöhettek volna létre a szövetségek, Martok tábornok… - Folytatta, a hatalmas félszemű klingonnal, akit a jelenlévő tisztek nagy része már ismert, hiszen egymás oldalán harcoltak a Dominium háborúban. – a Klingon Birodalom képviseletében, egyben a Birodalmi flotta parancsnokaként. Illetve, Gul Damar… - Ért a sor végére. – a Kardassziai Birodalom képviseletében, és a kardassziai flotta vezetőjeként. – Fejezte be az asztal jobb oldalának bemutatását és emelte fel a bal kezét. – Kira Nerys kapitány, a Deep Space Nine parancsnoka, illetve a szektor felelős hadműveleti adjutánsa. Jadzia Dax parancsnok a Defiant kapitánya és a Deep Space Nine első tisztje, Worf parancsnok a Deep Space Nine taktikai tisztje, Thomas Brower hadnagy, a Defiant és az Állomás főgépésze, Latara Koren őrnagy a Deep Space Nine biztonsági főtisztje és a Defiant taktikai tisztje. Kathryn Janeway kapitány a Voyager kapitánya, és a Delta Kettes, a szektor védelméért felelős, század parancsnoka, hadműveleti tanácsos, az ő első tisztje, Tuvok parancsnok, taktikai főtisztje, Ro Laren hadnagy, főgépésze, B’Elanna Torres parancsnokhelyettes és műszaki összekötő tisztje, Nicole Wesley parancsnokhelyettes. – Fejezte be végül a bemutatást, és ahogy mindenki bólintott, végül leültek.

A konferencia megkezdődött.

Kira figyelmének egy kis része ott függött azon a tekinteten, amelyet a felesége küldött Karina Ballardra, de a többi, a nagyobbik, a hozott erők felsorolását hallgatta. 198 breen hajó, mind felszerelve a legkorszerűebb álcával, transztérhajtóművel, és egy fegyverrel, mely képes beomlasztani egy alakuló transztérjáratot. Amivel így meg lehet akadályozni az Awalon hajókat, hogy egyáltalán kilépjenek a transztércsatornából. További 150 klingon Csatacirkáló, 50 Ragadozó Madár, és 100 kardassziai nehézfegyverzetű csatahajó. Mindez, csak ebbe a szektorba. Körülbelül ugyanilyen haderőt küldtek más, Föderációs szektorokba is, elsősorban a Bólián főbolygó, a Vulcán, a Beta Zed és a Föld védelmére. Ez magában elégnek tűnt, legalább lelassítani az egyre inkább szoruló hurkot, vagy akár meg is állítani.

Wesley parancsnokhelyettes magán érezte a felesége tekintetét, de még próbált minden idegszálával a konferenciára és a hallottakra koncentrálni. Kétségbeesetten igyekezett beindítani az addigra híressé vált gépészelméjét, és figyelni a rá vonatkozó részekre. Még csak ő tudta, hogy csúfosan megbukott. Ott hullámzott benne a pánik, az emlékek és a hihetetlen rettegés a saját testétől, a saját reakciójától. Ez még elmosott minden mást, és hálát adott a Prófétáknak, hogy nem érez még semmit. Csak nem tudta levenni a tekintetét az igéző szépségű, mint immár kiderült, diplomáciai szakértőről.

Azonban közben a taktikai kérdések merültek fel. Melyhez már hozzászólt a két kapitány is, és a taktikai tisztjeik, Ross admirális ugyanúgy. Ahogy végül abban maradtak, hogy a breen, Kelton névre keresztelt fegyvert megosztják az összes többi hajóval is, legyen az föderációs, klingon, vagy kardassziai. Amiért ugyan Legolt parancsnok nem rajongott, de egy nagyon frappáns és biztos logikán alapuló érvelés Mr. Tuvoktól meggyőzte végül.

És akkor már a gépészeken volt a sor.

-         Rendben, tehát, mennyi idő alatt lehet felszerelni a Keltont az összes hajóra? – Kérdezte az Admirális, végignézve a három gépészen. Melyből kettő figyelme rajta volt, a harmadiké nem.

-         Uhm, Uram, ez igénybe vehet heteket is. Amíg nem láttam a tervrajzokat, és a fegyvert, nem lehet biztosra megmondani. – Felelte Torres, kissé bizonytalanul.

Ross bólintott, de nem ő, hanem Legolt parancsnok szólt közbe.

-         A fegyver tervrajza itt van. Nézze meg, de az idő szorít, ha lépni akarunk, akkor most kell. – Sürgetett kissé géphangon, ami a sisakjába épített fordítónak volt köszönhető. Majd átküldte a három gépész előtt heverő rögzítőkre a Kelton tervrajzait.

Egy ideig csend lett, ahogy minden tekintet rájuk szegeződött. Illetve arra, hogy B’Elanna hogyan lökte oldalba a még mindig kevéssé figyelő Wesleyt, amolyan iskolapadba illő mozdulattal.

-         Parancsnokhelyettes, valami baj van? – Kérdezte az Admirális, egy pillanatra harag emelkedett benne, még maga sem tudta, mitől.

Wesley felkapta a tekintetét és jól láthatóan elvörösödött.

-         Nem, Uram. Elnézést, Uram. – Jöttek a szavak, amelyek bár tökéletesen hivatalosak voltak, méltóak egy Csillagflotta tiszthez, de a hangja olyan rekedt és mély tartományba csúszott, amely már csúfosan elárult mindent. Legalább is annak a két embernek, akik már hallották ilyennek a hangját.

Kira egy pillanatra behunyta a szemeit, ahogy félelem, és fájdalmas féltékenység hasított át rajta. Karina Ballard pedig csak halványan elmosolyodott, igaz az a kis mosoly egy ragadozóé volt, bár megmaradva a professzionalizmus keretein belül.

Ez azonban nem tűnt fel senkinek. Az Admirális bólintott.

-         Tehát, mit gondolnak, mennyi idő felszerelni a fegyvert? – Kérdezte újra, amire ezúttal az eddig csendben figyelő Brower válaszolt.

-         Két hetet mondanék, Uram, ha minden hajó gépészete ezen dolgozik. – Igaz, hogy a másik két rutinosabb gépész hármat mondott volna, de a kettő azért reális volt.

-         Torres parancsnok? – Kérdezte azért az Admirális, nem egészen bízva a legfiatalabb gépészben a teremben.

B’Elanna felnézett, és próbált nem kitörni, lenyűgözte a fegyver, az eljárás, és rendkívül büszke volt rá, hogy azonnal megértette, még ha egy kissé idegen és bonyolult is volt.

-         Két hét Uram, szűk, de beleférhet.

Ross bólintott, és csak, hogy Wesley újra elkalandozó figyelmét visszaterelje, őt is megkérdezte.

-         Uhm Mrs… - Kezdett bele a mondatba, és akkor jött rá, hogy fogalma sincs, hogy a gépészt éppen hogy hívják hivatalosan, a bajori elnevezési szokások mindig összezavarták. Végül megpróbálta, ha már belekezdett. – Mrs… Kira? – Ahogy kimondta, érezte, hogy nem az igazi, de már mindegy volt.

Ketten is felkapták rá a fejüket, mind Kira kapitány, és Wesley is. Aki újra elvörösödött, és hirtelen megint csak futni akart. Az mentette meg, hogy emlékezett a kérdésre.

-         Ööö, két hét, Uram. Megoldható. – Mondta el a véleményét egy kissé kevésbé kompromittáló hangon. De azért még egyszer megköszörülte a torkát csak a biztonság kedvéért.

Kira pislogott egyet, és igyekezett visszanyomni a késztetést, hogy megüssön valakit. Úgy érezte, hogy bárki, aki a teremben volt láthatta a felesége állapotát, és egy percig nem fordult meg a fejében, hogy csak ő képes észrevenni a tényleg apró jeleket.

-         Rendben, akkor lássanak hozzá. – Bólintott Ross, és végre a hangjában ott volt, hogy befejezni készül. – Tehát, van még kérdés? – Kérdezte, de mikor nem jelentkezett senki, végül bólintott. – Leléphetnek.

Kira volt az első, aki felugrott, mintha égetett volna a szék alatta, és ő volt ugyanúgy az első, aki kifordult az ajtón. Csak néhány tekintetet vonzott magára. Köztük Wesleyét, aki hirtelen elvesztette a tisztet önmagában, ami amúgy is már szánalmasan megbukott, így engedhetett az ösztöneinek, hirtelen a késztetés, hogy fusson utolérte, és ezúttal cselekedhetett a szerint. Ő volt a második, aki kilépett, illetve ugrott.

Csak néhány hozzájuk közel álló tudta, hogy mi történt, csak ők vették észre. Illetve Janeway volt az, aki egy komoly leckét tervezett a gépésznek, azt a fajtát, amit zászlósok, de még hadnagyok is éjjeli legrosszabb rémálmaikban élnek meg újra és újra, miután volt szerencséjük hozzá.

 

Nick rohant, végig a folyosón, a szeme előtt csak a felesége alakját látta, ahogy dühösen sietett, és ügyet sem vetett arra, hogy már háromszor kiáltott utána. Végül a turbóliftben érte utol, miután még éppen sikerült beugrania, és elkerülnie, hogy a testét kettébe törje a lefelé induló lift. Ahogy feltápászkodott egy pillanatra zihálva bámult a feleségére, és hirtelen nem tudta mit mondjon.

Nerys sem. Nem értette, miért is csinálja ezt, hiszen nem történt semmi. Azon kívül, hogy a felesége az egész konferencia alatt nem tudta levenni a tekintetét a gyönyörű diplomáciai szakértőről.

-         Nerys én… - Kezdte végül, még mindig úgy, hogy fogalma sem volt, mit is akar mondani.

Nerys hátra dőlt, de egy pillanattal később felnézett.

-         Computer állítsd meg a liftet!

A kabin megállt két szint között, és nem maradt más, mint a kettejük lélegzete, és nem láttak mást, mint egymás szemeit.

-         Nerys ez nem az, aminek… - Kezdte újra, és nem hitte el, hogy nem képes összerakni egy épkézláb mondatot.

Nerys csak pislogott, aztán eszébe jutott, hogy hinnie kéne, hinnie kéne, hiszen aki előtte áll a felesége, a Próféták kötötték össze őket, és hűséget fogadtak egymásnak. És ha nem lett volna az Karinával, nem lett volna az a végzetes este, amikor rájuk talált, talán nem is csinált volna ebből ügyet. Ha nem hallotta volna Nick kétségbeesett, de nagyon őszinte vallomásait arról, hogy nem tudott uralkodni a saját teste felett, akkor talán észre sem vette volna, vagy átlépett volna felette, hiszen, attól még egyikük sem vak, hogy házasok. De így nem tudott valamiért. Így csak fájt. És hirtelen szeretett volna nekiugrani, a falhoz szorítani, és megbizonyosodni maga arról, mennyire is áll a gépész azzal a nővel. De nem tette, nem tehette. Tanult ő is, sokat a keserves leckéből. Egész egyszerűen csak bíznia kellett. Hiszen ugyanaz a Nick állt előtte, akivel most már évek óta együtt élt, ugyanaz, akiről tudta, hogy mennyire szereti, aki volt olyan bolond, hogy megmérgezte önmagát, csak, hogy átölelhesse, olyan közel a halálhoz, aki egyszerűen csak a társa volt. Bíznia kellett. És ez segített visszaszorítani a haragot és féltékenységet legalább egy kicsit.

-         Tessék, beszélj. – Mondta végül és nézett fel a kéken csillogó szemekbe, kutatva biztosíték, megerősítés után.

Nick hátradőlt, a falnál találva támaszt. Nézte a feleségét, és próbált épkézláb gondolatokat találni.

-         Szeretlek Nerys… - Kezdte halkan, és ott ragyogott a szemében minden őszinteség. – Te vagy minden, az életem. A családom. Azt szeretném, ha együtt nevelnénk fel egy kislányt. Igazi családként. Azt szeretném, ha ugyanolyan redői lennének, mint neked, olyan szemekkel, mint a tied. – Megrázta a fejét, ahogy viszontlátta a felesége arcán minden szavát, és az égkék szemekbe lassan zöld vegyült. – Ez biztos. Ezt nem áldoznám fel semmiért. Sem ezernyi életért, sem pillanatnyi gyengeségért. – Ezt is viszont látta, abban, ahogy Nerys állkapcsa megfeszült, abban, ahogy a mélybarna szemekbe szomorú és régi kín csúszott. – Nem tudom, nem értem ma sem, mi történt akkor… - Nem kellett konkrétnak lennie, mindketten tudták mire, kire vonatkozik az apró utalás. – nem értem, talán sosem fogom. – Elcsuklott a hangja, ahogy figyelte Nerys reakcióját, és nem látott benne csak fájdalmat. És valóban nem értette. Közelebb lépett, hirtelen mindennél jobban vágyva a fizikai kontaktusra, egy ölelésre, megfogni a kezét. De a végén csak letérdelt, ahogy Nerys ugyanúgy állt előtte, ahogy csak egyetlen egyszer, abszolút passzívan. – Nerys, kérlek, higgy nekem, szeretlek, mindennél és mindenkinél jobban. Nem vagyok tökéletes, elismerem, talán gyenge vagyok, talán nem vagyok méltó rád, de szeretlek. És gyűlölöm nézni, hogy fáj. Csak mondd meg, mit tegyek, csak mondd meg, és megteszem. Csak bízz bennem, higgy nekem! – Kérte, nyelve vissza kétségbeesett könnyeket.

Nerys sokáig állt ott, a kezein érezve a felesége érintését. Ott érezve minden jóleső forróságot, ahogy az első érintésnél, és az óta mindegyiknél. Ott látta az őszinteséget, a még nálánál is nagyobb agóniát Nick szemeiben. És végül döntött, bízik benne. De ez még csak döntés sem volt, jött rá rögtön, a következő pillanatban. Csak felismerés.

-         Állj fel. – Kérte halkan, és fel is segítette. – Bízom benned, Nick. Mert nem tudok nem bízni. – Folytatta, ahogy lassan kioldotta a felesége egyenruha nadrágját, mindeközben nem hagyva el egy pillanatra sem az égszínkék szemeket. Az övében is ott rezgett az őszinte bizalom. – Szabad? – Kérdezte aztán, megállva, nem menve tovább, amíg nem kap engedélyt. Kérve a megerősítést, de nem véve el többé. Ez volt az a pont, ahol két bizalom, két hit a másikban találkozott. Ott volt abban a szóban minden mélység.

Nick érezte, hogyan hullámzik át a testén a szituáció összes, már-már perverz izgalma, és azt is tudta, magyarázattal tartozik, mert bármit talál Nerys, az miatta van. Végül humortalanul elnevette magát, próbálva eldönteni, hogy fog kimászni ebből.

-         Lehet, hogy hamis eredményt fogsz kapni… - Felelte, csak a szeme maradt komoly és őszinte. – Főleg, ha még sokáig tart. – Tette hozzá egy kissé már szánalmasan. – De csak nyugodtan. – Bólintott végül. És az arcára volt írva, hogy fél. De nem mert bűnös, hanem mert egy kissé valóban szerencsétlennek érezte magát.

Nerys egy pillanatra nem értette, de aztán, ahogy eljutott hozzá a szavak mögötti jelentés, végül visszahúzta a kezét. Nem akart ő ellenőrizni, főleg nem egy turbóliftben, a kellős közepén egy kezdődő hadművelet előkészületeinek. De látni akarta Nick reakcióját. És amit látott, az végül meggyőzte. És csak mindez után érte el a helyzet komikuma. Már mosolyogva csatolta vissza, na nem túl gyengéden az egyenruha övet, majd felnézett.

-         Nem tudom, mit csináljak veled… - Felelte, mintha egy anya magyarázta volna a vásott kölykének.

Nick úgy is érezte magát, és nem volt választása, mint végigjátszani.

-         Nekem van egy nagyon is jó ötletem… – Nézett rá nagy, ártatlan szemekkel. És tökéletesen meg volt feledkezve a világról a kis lift kabinon kívül, háborústól, Karinástól, Admirálisostól, dühös Janeway kapitányostól együtt.

Kira erre vágott egy szigorú arcot, ami végül ellágyult.

-         Neked dolgod van. Vár rád a Voyager meg valami beszerelésre váró fegyver, emlékszel? – Tért át kapitányi módba.

Nick pislogott kettőt, az arcán a Wesley-féle megbántott kölyök kifejezés.

-         Most komolyan így akarsz hagyni? Tudod nem szép dolog félbehagyni valamit. – Próbált alkudni, tényleg kezdve kényelmetlenül érezni magát.

Kira lehajtotta a fejét, majd mikor felemelte, már fent volt a kapitányi maszk.

-         Computer, indítsd a liftet, eredeti célállomás.

Nick csak hátra lépett, ezzel le volt zárva az ügy. Legalábbis Kirának. Ő meg, kénytelen lesz összekaparni valahonnan a gépészelmét, ami talán nem ér fel egy hidegzuhannyal, főképp nem a feleségével, de mindenképp hűsítő.

 

Még együtt léptek be a Vezérlőbe, ahol már ott várt Kirára Ross admirális és Janeway kapitány. És ebből ki is derült, hogy Wesleynek már rég a Voyageren kellett volna lennie. Azonban Kathryn még megállította.

-         Parancsnokhelyettes, egy pillanatra… - Mutatott Kira irodája felé, ami tökéletesen alkalmas volt a haragja kiengedésére. Ő volt az a kapitány, aki a lehetős legkevésbé tolerálta, ha a tisztjei nem nyújtanak száz százalékot, főleg egy ehhez hasonló fontos szituációban. És mivel Wesleyben az utóbbi időben kezdett jóval többet látni, mint gépészt, a nem egyszer kitűnő taktikai érzékkel való megszólalásai, vagy ötletei miatt, most talán még nagyobbat csalódott. Látta, hogy mi történt, főleg, miután az Admirális is rákérdezett. És most magánkívül volt.

Wesley bizonytalanul nézett körbe, hirtelen csak most ráébredve, hogy mi vár rá. Azonban nem kapott együtt érző tekintetet, se az Admirálistól, akinek a kifejezése elárulta, hogy örüljön, hogy nem ő adja a leckét, se Kirától, akit inkább mulattatott a dolog. Sőt, Kira kedélyesen rábólintott Janeway kérdő tekintetére, felőle nyugodtan használhatta az irodáját.

-         Igen, Kapitány. – Felelte Wesley azonnal és követte a kapitányát az irodába.

Aki, amint becsukódott mögöttük az ajtó, megpördült a tengelye körül, kezek csípőn, a tekintete pedig vágott, mint a legprecízebb orvosi lézerszike.

-         Tehát, Parancsnokhelyettes, mi volt magának annyira unalmas, hogy végigaludta tőle a konferenciát? – Kérdezte, a hangja hidegsége vetekedett a legkeményebb breen téllel.

Wesley pislogott, és érezte, hogy tolul a teste teljes vérmennyisége az arcába.

-         Ööö, nem Kapitány, nem volt unalmas. – Nyögte, maga sem tudva, miért nem rezisztens a Janeway-féle tízes tekintetre, elvégre parancsnokhelyettesként, már elég magas volt a rangja.

-         Akkor mi a fene ütött magába? – Csattant a hangja azonnal, amitől a gépész majdnem hátraugrott, maradva végül az összerezzenésnél.

A gépészelme kilences fokozaton működött, próbálva olyan választ keresni, ami nem jár együtt további hegyi beszéddel, esetleg a helyes kis figyelmeztetéssel, ami úgyis be volt már ígérve az utolsó Janeway-féle lecke óta.

-         Elkalandoztam egy kicsit, Kapitány. – Bökte ki végül, azonnal megbánva azt is, hogy egyáltalán kilépett aznap reggel a Voyageren a kabinjából.

Janeway csak bámult rá, az arcán keveredett a döbbenet és a harag.

-         Elkalandozott? – Jegelte le az összes molekuláját a testének ez a hang. – És megtudhatnám mi volt sokkal érdekesebb annál, hogy nyerjük meg a háborút? – Maradt egyenletes magasságban a hangja. Ott, ahol még éppen nem hallja az egész Vezérlő, de az előtte álló gépésznek éppen elég zavaró.

Wesley láthatóan nyelt jó néhányat.

-         Erről inkább nem beszélnék, Kapitány. – Nyögte végül, nem bírva elképzelni, hogy kifejtse a szituációt Janewaynek, főleg nem, mint a kapitányának. Mint a régi barátjának talán, de nem így és nem most.

Janeway visszavett. Nem is annyira, mert váratlanul érte, hanem a hangba csúszott ismeretlen színtől. De nem fejezte még be a leckét, és nem is volt idő erre.

-         Nos, ez volt az utolsó. A hivatalos figyelmeztetés bekerül az anyagába. Mindketten tudjuk mivel sikerült kiérdemelnie. – Közölte hidegen. De ez már a csendesedő vihar volt.

Wesley nem hajtotta le a fejét, pedig minden vágya az volt, hogy ne kelljen a szürkéskék, jelen pillanatban durániumkeménységű acélszürke szemekbe néznie. De kénytelen volt.

-         Igenis, Kapitány. – Húzta feszesebbre az eddig is pattanásig feszített vigyázzt.

Amire Janeway arckifejezése ellágyult valamelyest, nem vetve le a kapitányi maszkot, de már félig, mint felettes, félig, mint barát működött.

-         Van ennek valami köze, ahhoz a kirohanáshoz? Valami baj van Kirával? – Kérdezte a tisztje és barátja vállára téve a kezét.

Nick egy pillanatra behunyta a szemét, aztán felnézett újra.

-         Volt. – Ismerte el. – De azt hiszem, most már minden rendben. – Felelte bizonytalanul. Remélte, és bízott benne, de amíg az a nő a közelében van, addig saját magában nem bízott. Ami így ebben a formában metszően irónikus volt. Fel is fordult tőle a gyomra.

Kathryn bólintott.

-         Rendben. – A szó után végül megint megkeményedtek a vonásai, és a keze is lekerült a tisztje válláról. – Lelépni!

Wesley parancsnokhelyettes csak vigyázzba vágta magát, még feszesebbe, mint addig volt, és távozott. Túlélte ezt is, és rájött, hogy egy Janeway-féle lecke sokkal hatékonyabb, mint a hideg zuhany.

 

Nicole Wesley parancsnokhelyettesnek nagyon is éles deja vou érzése volt, ahogy egy Jeffries csőben feküdt, félig kilógva a Voyager Gépházába, igyekezve átkonfigurálni a plazmavezetékhálózat elosztását, hogy a lehető legtöbb extra energiát tudják átirányítani a breen fegyver számára, amely a föderációs szabványnál kissé több energiát használt és el is tért tőle.

A kényelmetlen érzést csak erősítette, hogy B’Elanna állt fölötte, és éppen valami olyasmiről faggatta, ami nem tartozott éppen a munkájukhoz. Ez emlékeztette az évekkel korábbi beszélgetésre, amikor még a Delta Quadránsban utaztak, és B’Elanna éppen tájékoztatta, hogy nem sok ideje van hátra egy szerencsétlen találkozásig a legközelebbi légzsilippel, na meg az űr abszolút nulla fokos vákuumjával, Kathryn Janeway kapitány keze által, mivel a pletyka elterjedt, hogy szemet vetett a Voyager egyetlen, és Janeway kedvenc exborgjára. Ami persze nem volt igaz, és tulajdonképpen Janewaynek nem volt sem alapja, sem hivatalosan joga féltékenynek lenni. De végül is ez az apró incidens, illetve Wesley „önfeláldozó” álrandijai a gyönyörű exborggal voltak azok, amik kissé felforrósították Janeway lábai alatt a talajt, segítve ezzel rájönni, hogy bizony néha van olyasmi, amiért érdemes átbújni egy-két íratlan szabály alatt. A vége a sztorinak az lett, hogy Janeway végül engedett a szerelmes exborgnak, na meg a saját szívének. És az óta is élnek, hát, ha nem is mindig felhőtlenül boldogan, de mindenképp kiegyensúlyozott házasságban. Pedig Wesley nem is hitte sosem, hogy happy endek léteznek a meseholoprogramokon kívül, mármint tartós happy endek. Na persze, már rég megfogadta magában, hogy ha ezt a háborút túléli, akkor átfogalmazza néhány passzusát az életfilozófiájának.

Azonban B’Elanna ezúttal másra volt kíváncsi, a gépészek jó szokása szerint keverve a kedélyes beszélgetést a lehető legpontosabb és professzionálisabb feszített tempójú munkával. Az előbbit még Janeway alatt sem tudva kinőni.

-         Tehát Nick, mi volt ez? – Kérdezte, nem véve észre, hogy homályosan fogalmazott.

Wesley megforgatta a szemeit, komolyan elgondolkodva rajta, öreg ő már a Jeffries csövekben való bujkáláshoz, a B’Elannával való pletykáláshoz meg végképp.

-         Nem tudom, miről beszélsz. Ideadnád a plazmakulcsot, a kettest… - Nyúlt ki, és vette el a szerszámot.

-         Itt van… A konferencián, állítólag Janeway nagyon lekapott miatta… - Folytatta, a legkevésbé sem zavartatva magát.

Wesley irritáltan megforgatta a szemeit, és nem értette, hogy a hír hogy érhetett le mindössze fél óra alatt a DS9 Vezérlőjéből a Voyager Gépházába. Elvégre a háború kellős közepén voltak, ráadásul egy pozitív krízishelyzetben, egyszerűen csak fel sem foghatta, hogy a fenében van mindenkinek ideje még pletykálni is…

-         Megnéznéd a plazmaáramlást a kettes zéta és téta gélcsomagok között? – Szólt ki, próbálva nem reagálni.

Torres felnézett a legközelebbi konzolra és végrehajtotta a kérést.

-         Minden rendben, kétszázaléknyi esés, de az egyelőre még belefér. – Válaszolta, ahogy újra belesett a Jeffries csőbe. – Szóval?

Wesley most már valóban mérgesen sóhajtott.

-         Igen, lekapott. Kaptam egy figyelmeztetést. Ennyi. Nem tudom, mér’ kell belőle ekkora ügyet csinálni. Nem lehetne, hogy arra figyeljünk, hogy ez a breen szemét minél előbb bekerüljön? – Kérdezte ingerülten, sőt, rá is vágott a Jeffries cső falára nyomatékképp.

B’Elanna egy pillanatra visszavett, aztán elmosolyodott.

-         Na azér’ nem kell leharapni a fejem. – Nyújtott be jó előre egy fázis kalibrátort.

-         Kösz. – Morogta Wesley, és hirtelen nem vágyott másra, mint egy csendes tíz perce, csak ő, a plazmahálózat, és a gondolatai.

Torres egy ideig furcsán nézte, aztán megvonta a vállát. Végül is mindenki változik, a házasság mindenkit megváltoztat. Igaz, azért néha hiányzott a jó öreg Nick, akivel ki lehetett tárgyalni a hajón keringő összes pletykát, aki végigviharzott a hajón, kabinba, ágyba be, ágyból, kabinból ki. De ezek szerint az idők valóban változnak.

 

A Vezérlőben eközben forrt a levegő, Janeway kapitány, Kira kapitány, Ross admirális, Legolt parancsnok, Martok tábornok, Gul Damar, Tuvok parancsnok, Ro hadnagy, Dax parancsnok és Worf parancsnok állták körül az operációs pultot, amin a szektor, illetve kisebben az egész Quadráns stratégiai térképe látszott.

-         Azt mondom, Uram, akkor is meg kell próbálni. Eddig mindig csak védekeztünk, most itt az idő, hogy visszaüssünk. – Támaszkodott nehezen a pult szélére Kira, és a szemében ott égett a tűz, amitől futott már kardassziai, aminek ugrott neki Jem’Hadar, mivel nekik genetikailag tiltott a futás, és futott már előle Awalon.

A pult körül két táborra szakadtak a tisztek, azok, akik a szektor átmeneti nyugalma alapján támadni akartak, akár egy új frontot nyitva is, egyenesen az Awalon határnak a Gamma Quadránsban. Amit hirtelen lehetővé tettek a transztérhajtóművel ellátott breen hajók. S a másik tábor, amely maradni akart a sokkal biztonságosabb védekezésnél.

-         Kapitány, nem mehetünk ellene egy birodalomnak, aminek még csak nem is ismerjük a pontos méreteit és erejét. – Próbálta nyugtatni az Admirális.

-         Én azt mondom, igen, had lássák a targhok, hogy milyen fából faragtak minket! – Csapott a pultra Martok, akitől senki nem is várt mást. Worf pedig határozottan bólintva egyetértett vele, hiszen ők egy házból valók voltak.

Legolt parancsnok előre lépett, valami veszélyes higgadtságot hordozva.

-         A kormányom nem adta a hajókat támadási célokkal, mindössze védekezésre. – Vetett közbe.

Janeway hajolt közelebb, aki egész eddig a stratégiai térképet tanulmányozta. A legfrissebb adatok szerint jobban állt a háború, mint valaha. A Föderáció a korábbi határaihoz képest 90%-ot birtokolt, és védett stabilan. Igaz, ez az érték stagnált az utóbbi negyvennyolc órában. De ez mindenképp haladás volt, főleg a korábbi csökkenő 50%-os érték után.

-         Talán meg kellene próbálnunk elosztani az erőket úgy, hogy kiverjük a maradékot is. – Nézett fel, igyekezve megtalálni a kompromisszumot.

Kira, Worf és meglepő módon Damar egyszerre rázták meg a fejüket. Ami még ennyi idő után is elég groteszk látvány volt, mégiscsak egy bajori, egy kardassziai, meg egy klingon nem csak egy teremben tartózkodott, de aktuálisan egyet is értett valamiben.

-         Minden tisztelettel, Kapitány. – Kezdte végül Worf. – De ezek a frontvonalak túlságosan be vannak ásva. Nem elég az erőnk még akkor sem, ha minden nélkülözhető hajót odavezényelünk egy koncentrált támadásra. Azt mondom, ha fenyegetve érzik magukat, talán visszavonulnak.

Janeway egy ideig méregette Worfot, aztán a saját taktikai tisztjéhez fordult.

-         Mit gondol Hadnagy? – Kérdezte, de vigyázva, hogy a hangja elvegye az élt, és még a látszatát is elvesse, hogy egy hadnagy szavát helyezi fölébe egy parancsnokénak. A sejtjeiben érezte a pattanásig feszült helyzetet.

Ro érezte szintén, ahogy mindenki más a Vezérlőben, hogy mennyire kényes az egyensúly.

-         Azt gondolom, hogy támadnunk kéne. Ennyi hajóval képesek vagyunk biztosítani a szektor védelmét, és támadást indítani az Awalon felségűr ellen. Amolyan partizán-akció módra. Belekapunk a határaikba, kilövünk néhány védelmi állást és visszavonulunk. Ez a stratégia nem egyszer vált be korábban is. – Tette még hozzá, remélve, hogy nem hangzott úgy, mint egy terrorista. Ez volt az, amit szeretett volna elkerülni, főleg, hogy Janeway adott egy újabb esélyt neki, mikor már senki más nem. És nem volt kétsége afelől, hogy ez az utolsó.

Kira kissé túl hevesen bólintott.

-         Így van. Egyszer érezzék, hogy nem ők vannak nyeregben. – Vetette közbe hatalmas elánnal.

Martok bólintott, egy elismerő mosoly kíséretében. Ő jól ismerte már Kirát, nem egyszer harcoltak egymás mellett, és tisztelte a bajori tüzet benne, azt, amin átment, és azt az erőt, amivel képes volt nálánál sokkal hatalmasabb ellenséget is legyőzni. Egy klingon szemében ezek hatalmas értékek. Amellett Kirát olyan harcosnak tartotta, akinek tiszta volt a becsülete, ami pedig a legnagyobb elismerés.

-         A Kapitány jól beszél. Egy csatát az ellenség szívében kell megnyerni. Megfélemlítéssel. Féljenek csak a targhok, lássák csak, hogy nem nyulak vagyunk, akik elbújnak a kotorékban.

Ross admirális felemelte a kezét, jelezve, hogy azért ott még az ő szava dönt, és később az övén felül is a Parancsnokságé.

-         Nyugalom, hölgyeim és uraim. Egyelőre ez nem vita tárgya. Mivel a Breen Konföderáció nem adja a hajóit támadásra, ezért egyelőre koncentráljunk arra, hogyan állítsuk fel a szektor védelmét. És későbbi tárgyalások során talán, lehet szó efféle megegyezésről. – Nézett jelentőségteljesen a breen parancsnokra.

-         Egyetértek, Admirális. – Bólintott Legolt, és terelte vissza a figyelmét az operációs pultra.

Ekkor ért fel a turbólift, a két diplomáciai szakértőt hozva magával. Akik átsétáltak a Vezérlőn, egyenesen az Admirálisnak jelenteni.

-         A vendégszállások megfelelőek, Uram. Minden rendszer, a környezetszabályozóktól a replikátormenükig tökéletesen működik. – Jelentette Karina Ballard, a hangja bár professzionális volt, nem vesztette el a letaglózó hatását.

Kira keze önkéntelenül is ökölbe szorult, de mindössze csak egy pillanatig tartott. Nagyon is jól tudta már, mekkora önkontrollja van, és hogyan kell vele bánni.

-         Köszönöm, Miss Ballard. – Bólintott az Admirális, de még az ő arcán is ott volt az a kissé lágyabb, bárgyú kifejezés, melyet a nő puszta megjelenése kiváltott a férfiakból, na meg néha a nőkből is. – Már ismerik az új feladatukat. – Nézett rá Lagora is. – Önök lesznek a felelősek a minél gördülékenyebb összeszokásért. Mr Lago, ön itt az Állomáson. Miss Ballard, ön pedig a Voyageren, amíg az összes hajó nem lesz kész. – Fordult oda Janewayhez és Kirához, akik közül az utóbbi egy kissé sápadtnak nézett ki, de azt, hogy milyen erővel szorítja a pult szélét már senki nem vette észre. Talán csak Dax, aki egyre növekvő aggodalommal figyelte az egész, a történtek árnyékába vesző növekvő problémát. – Gondoskodjanak, kérem a megfelelő elhelyezésükről és biztosítsák a megfelelő együttműködést. – Hangzott inkább kérésnek, mint parancsnak, még ha az utóbbi volt is.

-         Igen, Uram. – Bólintott Janeway, és nagyon nem örült, hogy egy civil lép a hajójára.

Akkor az összes tekintet Kirára fordult, ahogy a csend egyre hosszabbra nyúlt, mindössze pár pillanat, de az elég volt, hogy feltűnjön.

-         Kapitány? – Kérdezett egy kissé furcsa hangszínnel az Admirális. Most már kezdett feltűnni neki is valami.

-         Igenis, Uram. – Bólintott végül, próbálva úgy tenni, mintha nem kalandozott volna el. Igazából hirtelen ott játszódott az elméjében, hogy fog erre reagálni Nick, ha megtudja, és ettől félt. Furcsa mód, már nem is attól, hogy valami történik, csak a reakciótól. Azért a biztonság kedvéért vetett egyet a pillantásaiból Miss Ballardra, azt, amelyiktől annak idején bármelyik kardassziai futva mentette az életét. De a haragjának emelkedésén nem segített, hogy a viszonzás csak egy kihívó szemöldök felvonás volt.

-         Akkor rendben van. Azt hiszem, jobb lesz, ha mára befejezzük. Mindenkire ráfér egy kis pihenés. Ha nincs kérdés… - Tartotta fent az Admirális hangsúlyát. – Leléphetnek. Köszönöm Uraim. – Fordult a szövetséges tisztek felé.

És végül mindenki távozott, vegyes, felkavart érzelmekkel. Martok és Worf közösen morgott, még mindig a támadás elvetésén. Janeway a legjobb diplomáciai képességeit vette elő, és vezette Karina Ballardot a Voyagerre, együtt Tuvokkal, aki egy vulcánihoz méltóan abszolút semlegesen állt hozzá az egész, kedélyeket felkavaró tanácskozáshoz. Kira pedig egy alig takart undorodott kifejezéssel az arcán vezette körbe Felipe Lagot, és mutatta meg az Állomást, majd a szállását, együtt Dax parancsnokkal, aki inkább volt a vezető, mint az egész úton talán, ha két szót szóló Kira.

 

-         Végre! Kimeneti szint rendben, meg tudnád nézni a szinkront? – Szólt ki a még mindig félig egy Jeffries csőből kilógó Wesley, a kérdés pedig kétségkívül a nem messze, egy konzolnál álló félklingon főgépésznek szólt. Azonban a válasz elmaradt.

Igaz Wesley még nem láthatta, de mindenki más igen, a belépő Kapitányt és a civil kísérőjét. A fél gépészet megmerevedett, ahogy Miss Ballard végigsétált a Kapitány oldalán, immár civil ruhában. Még B’Elanna is.

-         Kapitány, nem tudtam, hogy jön… - Dadogta zavartan, ami elég ritkán fordult elő vele, és maga sem tudta, hogy ez a Kapitány jelenlétének, és az ezzel egy időben szétkapott és egy klingon csatatérre inkább hasonlító Gépháznak, vagy a civil szakértő jelenlétének, esetleg mindkettőnek szól.

-         Csak folytassák. – Hárította el Janeway egy igazi, tőle megszokott kézmozdulattal, ahogy végigvezette a kísérőjét a Gépházon. – Miss Ballard csak megtekinti a hajót. – A hangjából a gyakorlottabb fülek kihallhatták, hogy vette elő a legdiplomatikusabb énjét, valószínűleg nem kissé érezve sértve magát, hogy kimaradt a tárgyalásokból, és főleg, hogy két civil miatt.

-         B’Elanna, mi van azzal a kibaszott szinkronnal? – Jött a falból még mindig félig, és kissé provokatívan széttett lábakkal magát megtámasztó, deréktól lefelé kilógó Wesleytől, akinek fogalma nem volt, hogy mi folyik kint.

Torres erre kissé elvörösödött, ami nem volt szokása, igaz az sem, hogy a Kapitány halljon akár csak egy, vagy a legenyhébb gépészszótárbeli „szakzsargont”. Meg is kapta érte a tízes Janeway tekintetet, a Kapitánynak amúgy is elege volt Wesleyből egy időre.

Azonban mielőtt még bárki is megszólalhatott volna, Karina Ballard lépett oda egy meglepetten felvont szemöldök, na meg egy ragadozómosoly kíséretében, és le is hajolt egy kicsit, vagy nem annyira kicsit, hogy beláthasson.

-         Áh, Parancsnokhelyettes, örülök, hogy újra találkozunk… régen nem láttam már… - Búgta lejjebb eresztve a hangját az addig is hátborzongató, lágy mélységből.

Egy pillanatnyi döbbent csend követte ezt a mondatot, majd mind Janeway, mind Torres, sőt a gépházban tartózkodó, régebbi tisztek egy része is, akik még régebbről ismerték Wesleyt kollektíven megforgatták a szemüket. Leginkább a hang bensőségességén, ami igen csak arra engedett következtetni, hogy bizony a jó Parancsnokhelyettes nem a konferencia óta ismeri a diplomáciai szakértőt és korántsem valami távoli munkakapcsolat volt közöttük, hanem leginkább valami olyan, aminek köze volt a csípőjükhöz, na meg némi matató diplomata-, és gépészujjhoz.

Wesley az előbb még kilógó lábai olyan gyorsasággal tűntek el, hogy szinte nem is lehetett követni. Aztán egy gépészkéz nyúlt ki és csinált magának helyet már-már durván, aztán kiugrott és igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a szakértőtől.

-         Azt hittem dolgozunk, így nem haladunk, ha civilek szabadon mászkálhatnak ki-be! – Morogta szinte csak magának, ahogy láthatóan, és jól hallhatóan trappolt oda a legközelebbi konzolhoz, hogy akkor maga ellenőrizze a szinkronstabilitást.

Janeway kezei veszélyesen lassan emelkedtek, hogy aztán a csípőin állapodjanak meg.

-         Parancsnokhelyettes… - Nyomta meg a jelzőt, olyan hangon, amivel bármikor máskor ölni tudott volna, de legalább fagyasztani. Kivéve ezt az esetet, még nem tudta, hogy Wesley a házasságát védi. Méghozzá foggal-körömmel, nem kevés nyers akaraterővel, na meg az idők folyamán felhalmozott dühvel. Amellett szörnyen félt, olyan erővel koncentrálva a saját testének reakcióira, hogy egyszerűen csak nem maradt kapacitása megfagyni.

-         Szinkronstabilitás rendben… - Morogta magának, és kínosan ügyelt arra, hogy ne nézzen fel a lélegzetakasztóan gyönyörű diplomáciai szakértőre.

-         Parancsnok! – Csattant most már a Kapitány hangja, amire Wesley megállt és felemelte a tekintetét.

Azonban nem látta, és nem is akarta látni Karina mosolyát, amit valószínűleg neki szánt, esetleg a helyzetnek, vagy a szánalmas menekülésnek.

-         Elnézést Kapitány, de ha kész akarunk lenni… - Kezdte, és Janewaynek nem volt ideje az irodájába parancsolni egy újabb leckére, mert Miss Ballard volt az, aki közbe szólt.

-         Wesley parancsnoknak valószínűleg igaza van… - Jött a hang, egyenesen a gépész felé. – csupán érdekelt volna, hogy halad a beépítés. – Változtatott taktikát a mondat második felére, miközben magát abszolút nem zavartatva nézte végig tetőtől talpig, majd vissza az illető parancsnokhelyettes egyenruhában sem túl rossz testét.

Wesley végül felemelte rá a tekintetét, és megdöbbenve, de jó adag megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a teste várt reakciója elmaradt, de a düh, és az elkeseredett irritáltság fokozódott. Az arcán undor maradt, és minden feltolult, ahogy emlékezett nagyon is jól, min ment át miatta, és e miatt a nő miatt Nerys.

-         Akkor majd valaki más elmagyarázza magának. – Vágta oda hidegen. – Én nem érek rá bájcsevegni. – Közölte metszően élesen meg sem próbálva kitörölni a hangjából a nyílt ellenségességet, sőt undort. Aztán azonnal vissza is mászott a Jeffries csőbe nem sokat foglalkozva tovább a dologgal, na meg a varázsát vesztett diplomáciai szakértővel.

Janeway tekintete addigra abszolút nulla fokos villámokat szórt, de ő volt az egyik legjobb, ha kontrollról volt szó.

-         Akkor majd Torres parancsnok elmagyarázza magának. – Mentette meg gördülékenyen a helyzetet. És nézett is keményen Torresre, aki azonban abszolút nem volt rezisztens.

-         Igenis, Kapitány. – Ugrott, felrázva a sokkból, amit Wesley viselkedése okozott, nem csak benne, hanem most már az egész szájtátva álló gépészetben is. Kétségkívül senki nem értett most már semmit, de persze gépészbagázsról lévén szó mindenki mindent érteni akart, így ehhez mérten lógtak fürtökben a felsőbb szintek pallóiról is.

-         Jó lesz így, Miss Ballard? – Kérdezte a Kapitány, de már azt tervezte, mit fog kezdeni Wesleyvel, és a felmerülő módszerek egyike sem volt még csak megközelítően sem humánus. A legenyhébb sem.

Karina bólintott, megérezve, hogy nem lehet tovább feszíteni a húrt.

-         Természetesen, Kapitány.

-         Rendben, és ha most megbocsátanak… - Intett maga elé Janeway, jelezve, hogy szeretné kirángatni az enyhén fogalmazva is tiszteletlen és a határt jócskán átlépő gépészét. Ahogy a főgépész és a szakértő eltávolodott, végül beszólt a Jeffries csőbe. – Az irodába, most!

Wesley felnézett, és mivel számított rá, még csak meg sem rezzent. Követte a kapitányát a főgépészi irodába.

-         Mi a fene ütött magába?! – Még csak meg se várta, hogy becsukódjon az ajtó, és nem is fáradt lejjebb állítani a hangját, nem érdekelte, hogy az elejét még hallotta az egész gépészet.

Wesley csak állt, és hirtelen nem érdekelte már ez az egész. Ott belül, a lelkében érezte, hogy helyesen tette. Nem mintha lett volna más választása, nem kockáztatta Nerys bizalmát semmiért. Így csak állt és nem mondott semmit. Remélte majd csak elül a vihar.

-         Mégis mit képzelt? Mi volt ez az egész?! Nagyon ajánlom, hogy jó magyarázattal szolgáljon, mert így sem áll túl jól a helyzete! – Folytatta a Kapitány azonos hangerővel.

Wesley akkor emlékezett, hogy milyen volt, amikor el kellett rejtőzni a megvető, vagy éppen undorodott felettesek elől. És most is elő tudta venni ugyanazt az arrogáns álcát.

-         Elnézést Kapitány, de ez magán jellegű. – Felelte, nem szándékozva megosztani a kapitányával részleteket. A barátjával talán igen, de Janeway kapitánnyal nem.

Janeway egy pillanatig döbbenten bámult rá, de aztán újabb hullám harag emelkedett.

-         És azzal tisztában van, hogy amint szolgálatba lép kint kell hagynia minden magánjellegű problémát? – Nyomta meg gúnyosan az utolsó két szót. – Mi maga, Csillagflotta tiszt, vagy éretlen kölyök? Mi volt ez? Válaszoljon, nekem!

Wesley végül lehajtotta a fejét, és úgy döntött, hogy válaszol, de nem Janeway kapitánynak, Kathrynnek.

-         Én csak a házasságom védtem, Kathryn. Ha ezért megbüntetsz, mint kapitány csak rajta. De nem mondom, hogy sajnálom, és azt sem, hogy kedvesebb leszek vele legközelebb.

Janeway egy hosszú percig csak pislogni tudott, ahogy elfelejtette még a haragját is, nem számított egy magánjellegű kitörésre, főleg nem fájdalmas hangon.

-         Miről beszélsz? – Kérdezte, a döbbenet ott rezgett a hangjában.

Nick végül felemelte a tekintetét, ami most már természetellenesen csillogott. Ott voltak a szemeiben az ideges és fájó könnyek, amik az óta gyűltek, amióta hordozta magán, hol súlyosan, hol még súlyosabban a bűntudatot.

-         Ez nem a legjobb idő beszélni erről. – Felelte végül. – De ne várd, hogy kedves legyek azzal a nővel, aki miatt majdnem elvesztettem Neryst. – Fejezte be, aztán az arca megkeményedett. – Kérek engedélyt lelépni, Kapitány. – Húzta ki magát próbálva visszatérni a hirtelen sokkal kényelmesebb tiszti szerepbe.

Azonban Kathryn már nem akarta engedni. Maga sem tudta mi ütött belé, ő, aki mindig példamutatóan és élesen elválasztott minden hivatalos ügyet a magánéletétől, valamitől most mégis hallani akarta.

-         Megtagadom. Ülj le! – Parancsolta, bár a tegezés elvette az élét. – Mi ez az egész, Nick? Mi folyik itt? – Kérdezte, inkább barátként, mint felettesként.

A gépész egy ideig fürkészte az arcát, és ahogy felismerte a csökönyös elhatározást, más választása nem lévén megadta magát. Ismerte már a barátját, tudta, hogy nem lehet ellenkezni vele, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Hát leült és halkan, de sietve kezdett bele.

-         Mióta Nerysszel együtt vagyunk, egyszer, csak egyetlen egyszer követtem el valami igazán komoly hibát. Ezzel a nővel. – Húzta grimaszra a száját. És figyelte a barátja arcát, amit látott, azt látta már akkor, annak idején is, más barátok arcán, mégis újra végighasított rajta az önvád. – Keservesen tudtam csak visszaszerezni Nerys bizalmát. De a legrosszabb az volt, hogy végig kellett néznem mekkora fájdalmat okoztam neki. Mikor végre sikerült valamennyire felállnunk, és tovább lépnünk, jött a háború. És most feltűnik itt, és nem hagyhatom, hogy összetörje a házasságomat. Nekem Nerys minden. És nem adom egy pillanatnyi gyengeségért. Ami történt az csak az volt, egy szörnyű hiba, amit minden pillanatban bánok, amikor Nerysre nézek… – Állt meg hirtelen, nem akarva többet mondani, nem is bírva.

Kathryn sokáig nézte a barátja arcán átsuhanó érzéseket, nézte, és jó emberismerőként, régi barátként felismerte a legerősebbeket, a legfontosabbakat. Lelkiismeret-furdalás, önvád, önundor, megbánás, fájdalom…

-         De hogyan? Hiszen olyan jól megvoltatok… - Rázta a fejét, nem értve még mindig, nem tudva elképzelni a barátjáról. Hiszen ismerte, ő volt az egyik legközelebbi barátja.

Nick csak vágott egy undorodott grimaszt.

-         Nézz rá. Besétált a bárba, leült, ellenállhatatlan volt. Gyenge voltam, elvesztettem a kontrollt a saját testem felett. Aztán aznap éjjel ki akartam tisztítani a fejem, sétálni mentem az egyik pylonba, és ő ott volt. – Itt megállt, ahogy küzdött az emlékek ellen, melyek akkor már csak fájdalmasak voltak. – Ott helyben, egy eldugott, piszkos kis sarokban csináltuk… Nerys tökéletes időzítéssel jött utánam. – Vált metszően keserűvé a hangja.

Kathryn megrázta a fejét, ahogy próbálta befogadni, amit hallott. Aztán eszébe jutott a konferencia, a kirohanás, a korábbi lecke.

-         És most? Hogy fogadja? – Kérdezte halkan.

Nick megrázta a fejét. Sütött róla az elkeseredettség, látszott, hogy végezné a munkáját, miközben rohanna haza.

-         Nem tudom, Kathryn. Már nem tudom. Mikor legutóbb beszéltünk, úgy tűnt jól. Azt mondta, bízik bennem. De nem tudom, most mi van. Én már nem… engem már nem érdekel ez a nő. Csak ezt már nehéz bebizonyítani. Így már nagyon nehéz. – Nézett ki a szavai végére igazán elveszettnek. Aztán eltört, maga sem tudta miért, de eltört, könnyek, eddig csak tétovázó, maró könnyek gördültek le az arcán, de felnézett, egyenesen a barátja most olyan nagyon meg nem érdemelten meleg szürke szemeibe. – Én megbántam Kathryn… nem tudom, hogy történt és miért! Sosem akartam bántani Neryst, ő ezt sose érdemelte… én szeretem, jobban mindennél… de ez a nő… ez csak elkapott… én… én… én megbántam, annyira megbántam… És és én már nem, engem már nem érdekel, tudod… engem már nem érdekel… - Rázta a fejét, ahogy elpityeregte az utolsó szavakat.

Kathryn sokáig csak hallgatott, nézte a barátja arcán gyakorlatlag ugyanazt, amit ő is érzett, csak sokkal töményebben. Nem tudta mit gondoljon ugyanakkor, nem tudta mit érezzen, csak azt, hogy szeretne időt, szeretne maradni és beszélni, és tudni, miért, mert ő nem úgy ismerte Nicket, mert igaz volt sok hibája… De erre akkor, ott nem volt idő, és ezt még a civil is tudta benne. Hát végül felállt, és vett egy mély levegőt.

-         Nézd, meg kell szoknod, mert itt lesz még két hétig, amíg be nem fejeződik a Kalton telepítése. De… - Hajtotta le egy pillanatra a fejét, mintha még egyszer megfontolná a szavait. – de most menj. Kapsz egy órát, addig itt meglesznek nélküled. Így nem tudsz koncentrálni. Próbálj meg beszélni Kirával.

Wesley egy pillanatra nem tudott mit mondani, aztán elmosolyodott. Amolyan hihetetlen megkönnyebbüléssel, mely egyszerre volt gyermeki, és nagyon öreg. Szipogott kettőt, ami összetörte az utóbbi benyomást és kölykösen beletörölte az arcát az egyenruhaujjába.

-         Köszönöm. – Mondta még gyorsan, de már futott is.

Janeway kapitány pedig nézett a tisztje, a barátja után. És tényleg nem tudta, mit hozhat még a háború.

 

Végül megadta magát a gondolatnak, a saját bizalmának és hitének. Végül a keze is abbahagyta a minduntalan emelkedést a komjelvénye felé és süllyedést. Végül le tudott ülni egy kicsit, és megpihenni. Végül tudott csak térdelni a házi oltár előtt és imádkozni. Végül képes volt kiverni a fejéből minden hirtelen irracionálisnak tűnő gondolatot. Még utoljára a saját szavai jutottak eszébe, réges-régről. A világon minden kockázattal jár, a szerelem is. Ha nem kockáztatunk, olyan dolgokból maradunk ki, melyeket később megbánunk. Hát kockáztatott. Hitt és bízott. Mire befejezte az esti imát, és állt a nappali közepén, bizonytalanul, hogy mit tegyen következőnek, már nem volt benne kétely.

Akkorra már a megtépázott bizalom úgy lélegzett újra, ahogy nem sokkal korábban. Úgy, ahogy lehetett, úgy, ahogy kellett, ahogy szükség volt rá. Nézte egy ideig a felesége függőágyát, melybe ennyi év után sem feküdt le sosem egyedül. Ez egy olyan tér volt Nick számára, mely egyedül az övé volt, ahogy Nerysnek is megvolt a saját tere, még ha nem is fizikailag. És ha mégis hívta, és csendes estéken ott hevertek együtt a függőágyban bámulva a csillagokat, az a világot tudta jelenteni neki. Ezért nézte most. Tűnődött, szeretett volna csak leheveredni, érezni a felesége közelségét, ott, ahol talán a legerősebb volt. Nem fizikai, érzékelhető dolgokra vágyott, mint egy illat, nem. Másra. Mert hirtelen szörnyen hiányoztak az erős gépészkarok, hiányzott az emberi szív dobogása a füle alatt, hiányzott Nick, minden hóbortjával, és hibájával. Hirtelen vágyott ott lenni a Voyageren, vagy egyszerűen csak megszöktetni őt, mint, ahogy egyszer tette a gépész vele, mikor túl sokat dolgozott. És ahogy realizálódott benne, hogy az első, legkézenfekvőbb kérdésre, hogy nem azért hiányzik-e, mert féltékeny, a válasz, a nem volt. Magkönnyebbülten lélegzett fel. Talán akkor érezte először, igazán, hogy még lehet minden olyan, mint régen.

Aztán meg akart mozdulni, talán enni valamit, vagy inkább csak lefeküdni, amikor hallotta az ajtó halk szisszenését, és anélkül, hogy látta volna, megérezte a társa jelenlétét. Elmosolyodott, ahogy megfordult, de hirtelen le is tűnt a mosoly, ahogy meglátta a hajszolt, ijedt kifejezést Nick arcán.

-         Hé, Sq’wan, mi a baj? – Kérdezte halkan és lágyan, ahogy közelebb lépett, és hagyta, hogy Nick a nyakába boruljon. Nem tudta mi történt, és döbbenten jött rá, hogy a bizalma áll, még így is.

-         Nerys… - Érezte a gépész lélegzetét a hajában, a finom kezeket, ahogy a tincseibe túrnak. – Kathryn elengedett egy órára. Olyan szörnyű volt! – Kapkodott kicsit, ahogy hirtelen realizálódott benne, milyen kevés az idő.

Nerys hátralépett, és a két tenyerébe vette a felesége arcát, ahogy fürkészett az égkék szemekben.

-         Gyere… - Hívta halkan, ahogy leült a kanapéra, magával húzva az ijedtnek tűnő gépészt. – Mi a baj? – Kérdezte aztán, türelmesen. Mely türelem valahogy mindig mégis rátalált, ha egy bizonyos szőke gépészről volt szó, még akkor is, ha egyébként Kira Nerys nem tartozott a türelmes lények közé.

-         Jól vagy Nerys? – Kérdezte Nick, ahogy felnézett rá, leülve, hátrasimítva egy vörösesbarna hajtincset. – Ott volt, és… és azt hittem, hogy te… - Kezdett dadogni újra.

Nerys egy pillanatra igyekezett rendet tenni a kusza szavak között, aztán, ahogy megtalálta a jelentést mögöttük elmosolyodott.

-         Mi történt, Nick? – Kérdezte, majd, ahogy látta a felesége arcán az előszelét az újabb dadogásnak, felemelte a kezét, és az arcára tette. – Csak nyugodtan. Kezd az elején. Tehát?

Nick nyelt kettőt, hirtelen tökéletesen összezavarodva. Mindenre számított csak erre nem.

-         Ott dolgoztunk a gépházban. És ott termett. Kathryn kísérte. És… és… és… én dühös lettem. Mert eszembe jutott, mit gondolhatsz… és… és goromba voltam. Nagyon udvariatlan. És… és majdnem kaptam még egy figyelmeztetést. De Kathryn kiszedte belőlem mi történt, és és itt vagyok. És azt hittem, hogy te, hogy te… - Akadt el, ahogy Nerys korábbi mosolya végül nevetésbe váltott, melyben semmi más nem volt csak egy jó adag megkönnyebbülés.

-         Goromba voltál? – Kérdezte, és hirtelen nem volt fontos a múlt. Hirtelen minden, amire vágyott, hogy láthatta volna, ahogy Nick goromba.

Egy pár hatalmas kölyökkutya szem meredt rá értetlenül, aztán végül kitört.

-         Most mi olyan vicces, én azt hittem, hogy… hogy… haragszol… hogy vége. Van fogalmad róla milyen volt? – Kezdett átváltani duzzogásba.

Nerys elkomolyodott, aztán vett egy mély levegőt, és ahogy kiengedte végül igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat.

-         Nick, ez így nem megy. – Rázta a fejét. – Túl kell lépnünk azon, amit egyikünk sem tud megváltoztatni. Nem lehet úgy élni, hogy lépten-nyomon ellenőrizgetlek. Nem is akarlak, és nincs is rá szükség. Bízom benned, érted? – Tartott egy kis szünetet, ahogy figyelte a szavai hatását a felesége arcán. Aztán folytatta. – Háború van. Egy nagyon fontos időszak előtt állunk. Nem lehet megosztott figyelemmel neki menni. Hogy közben azon aggódunk, vajon mit gondol a másik. Ez kezd már gyerekessé válni. – Vált egy kissé gúnyossá a hangja, de csak egy pillanatra. – Most utoljára kérdezem meg, mit akarsz? – Kérdezte, nem is önmagának, hanem a feleségének.

Nick egy pillanatra értetlenül meredt rá, aztán elérték a szavak jelentései. És hirtelen megértett mindent. Az arcáról lehullott valami hihetetlen súlyú teher, melynek nyomán kisimultak a vonásai.

-         Téged Nerys! Minket. Ez egy pillanatra nem kérdés. Azóta nem, amióta először találkoztunk. – Hadarta kissé hevesebben talán, mint ahogy szánta. – És igazad van. Csak annyira félek. Annyira féltem mindezt, minket. – Mutatott körbe, majd magukra. – Nerys nekem ez minden, te vagy minden, érted? És nem akarok félreértést, nem akarok semmit, ami ezt megzavarhatja.

Nerys elmosolyodott, ahogy végül úgy érezhette, hogy a mindig is biztos pontot jelentő dolgok a helyükre kerültek, talán szilárdabban is, mint eddig.

-         Akkor ezt megbeszéltük. – Helyezett el egy puszit a felesége orrára, aztán vissza húzódott. Az arcán megjelent egy kifejezés, ami apró elektromos szikrákat gyújtott a gépész gerincén. – Mit is mondtál, meddig engedett el Janeway? – Kérdezte nagyon közel hajolva.

Nick csak nyelni tudott, s az utolsó gondolattöredéke önmagának szólt. Nick, te talarian marha, ezt eldobni? Semmiért, soha…

-         Egy óra… - Suttogta vissza boldogan Nerys már kalandozó ajkainak.

-         Uhhmmm, az már valami… - Jött a válasz, mielőtt talált volna magának jobb elfoglaltságot is, mint a beszéd.

Elegáns bajori karok emelkedtek, s találtak újra haza, újra otthont. És végül helyre állt legalább ez a kis béke. Mely néha nagyobb volt, fontosabb, mint az egész quadránst lángra gyújtó háború.

 

Wesley parancsnokhelyettes rangjához nem méltó módon botladozva, még az egyenruháját igazgatva rohant végig a Dokkológyűrűn, keresztül a zsilipen, majd a Voyager folyosóin, hogy így is alapos késéssel essen be a Gépházba. Ahol szemben találta magát Torres parancsnokkal és Janeway kapitánnyal. Mindketten egy konzoltól fordultak felé, és nézték végig egy kissé furcsa tekintettel.

-         Késett, Parancsnokhelyettes. – Állapította meg a Kapitány, aztán közelebb lépett, egyenesen bele Wesley személyi terébe.

-         Izé, elnézést Kapitány. Köszönöm, Kapitány. – Igyekezett épkézláb mondatokat összerakni, nem túl sok sikerrel. Még nem kapott rendesen levegőt, és nem csak a futástól. De meg volt róla győződve, hogy legalább az egyenruhája megfelelően áll.

Janeway egy ideig furcsán méregette, aztán halványan elmosolyodott.

-         Ez egyszer elnézem. Remélem, megoldotta a problémát. – Mondta olyan halkan, hogy csak Wesley hallja.

-         Igen, Kapitány. – Varázsolt ez az egy mondat egy hatalmas kölyök-mosolyt a gépész arcára.

Janeway hirtelen elkomolyult, aztán megveregette a tisztje vállát, majd ezzel a lendülettel a helyére rángatta az egyeruhafelsőt, hogy legalább a vállsáv egyenesen álljon.

-         Akkor igazítsa meg a rangjelzését, az egyenruháját, és ha van ideje, menjen le a Gyengélkedőre eltűntetni azt az izét onnan. – Mutatott a gépész nyakára, azon is a nem kicsi, de legalább egyértelmű és vagy félig kilátszó vörös foltra, aztán még egyszer megveregette a vállát, majd még egy kicsit közelebb hajolt. – És jön egy szívességgel, mert beugrottam maga helyett. – Közölte, aztán nemes egyszerűséggel kisétált.

Wesley pislogott, jobb híján eltátva a száját, nem emlékezett, mikor volt ilyen utoljára a kapitánya, igaz ő még nem tudta a hírt, amit a többiek már igen. Végül felnézett kissé értetlen, de kétségkívül boldog kifejezéssel a főgépészre. Aki közelebb is lépett hozzá, hogy senki ne hallhassa a következő szavait.

-         Én nem ’tom mi folyik Wesley, de vagy felvilágosítasz, hogy mér’ engedett el Janeway ennek az egész szarnak a kellős közepén kef… - Akadt el, maga sem tudva, hogy akkor most mondja, vagy ne mondja, aztán inkább hagyta. - vagy mehetsz feltakarítani a 12-es szinten a plazmaszivárgás maradványait. – Vágta csípőre a kezeit és nézett úgy, hogy nyilvánvalóvá vált, hogy nem adja meg egykönnyen magát.

Wesley sóhajtott, és igyekezett dönteni. Túl jó kedve volt ahhoz, hogy elrontsa.

-         Jöhet a plazmacső sikálás. – Jelentette ki olyan arccal, mintha ő sajnálná a legjobban.

B’Elanna csak kinyitotta a száját, aztán becsukta, végül dühösen, de félig sem komolyan hozzávágta a vigyorgó barátjához az éppen a kezében leledző rögzítőt. És a munka folytatódott. Két hét állt előttük. Két olyan hét, amely során nem sok idejük lesz aludni, vagy enni. Ezzel elkezdődött.

 

-II-

Közel száz hajón folyt a munka, éjjel nappal. Nem csak az új breen fegyverek felszerelése, hanem pajzsok átalakítása, fegyverzetfejlesztés, és teljes generál. Minden hajón. A hangulat megváltozott. A kantinok, ebédlők, replimaták megteltek optimista, bizakodó tekintetekkel, melyek fáradt, kimerült tisztekéi voltak. Akik végre nem időért, nem csak még pár napért dolgoztak, hanem életért. Olyan életért, mely eddig napokban, esetleg hetekben volt mérhető, de most hirtelen távlatokba húzódott. Nem egy volt, aki hatalmas mosollyal az arcán járkált, mert kezdődő családja végre mégiscsak lehetőséget kaphatott.

Dax és Worf parancsnokok például, akik évek óta szerettek volna gyermeket vállalni, de a háború közbeszólt. Először még az orvostudomány, később, ahogy Dr. Bashir kiküszöbölte a trill és a klingon anatómia különbségeit és összeférhetetlenségeit, már jött a háború. De hirtelen nekik is felnyílt egy jövő. Hiszen hirtelen már nem voltak esélytelenek, hirtelen a Föderáció segítséggel, erős szövetséggel végül bírt igazi, valós, megfogható eséllyel.

Nick Wesley és Kira Nerys volt a másik pár, akik hatalmas csillogó szemekkel járkáltak, annak ellenére is, hogy éjjel nappal dolgozott mindkettő, megállás nélkül. Ők bár nem voltak annyi ideje házasok, mint Dax és Worf, de ők is legalább annyira szerettek volna családdá, igazi családdá válni. És hirtelen a háború jobbra fordulásával, szövetséges hajók százaival minden megváltozott. A szomorú, melankolikus beletörődés a megváltoztathatatlanba, eltűnt. A helyén pedig ott maradt a remény, hogy mégsem hasztalan, hogy mégsem fog elbukni a Föderáció, nem fog meghalni egyikük sem. Hogy mégis csak lesz esélyük egyszer egy boldog életre, békében. Egy kislánnyal. És bár nem látták egymást akár napokig, mégis mindketten közelebb érezték a másikat, mint valaha. Mindkét arcon meg-megjelent egy apró mosoly, melyet csak a hajtás miatt nem vett észre senki, de ott volt nekik. És az számított igazán.

Volt még valaki, akinek a szövetséges flotta megjelenése hozott valami mást is. Valami olyan ajándékot, amely szinte mindennél többet jelentett. Bár ezt még saját magának is nehezen vallotta be. Ő volt Kathryn Janeway kapitány. Aki a háború kezdete óta harcolt elszakítva a családjától. Nem tudott még csak üzenni sem nekik. Most végül megkapta a lehetőséget, hogy elérje a Földet. Egy breen hajó fog menni az első hét végén, mely eredeti küldetése szerint diplomatákat szállít a Földre, de Ross admirális parancsa nyomán elviszi őt, és még néhány tisztet is, akinek a családja ott élt, vagy ott ragadt. Ez egy olyan döntés volt az Admirálistól, ami mély emberi érzések tiszteletén nyugodott, annak az elfogadásán, hogy a háborúban emberek harcolnak, érző lények, akiknek szüksége van a támaszra. Ez néha ugyan kiesett a ’Flotta látóteréből, de a Föderáció, és a léte ezen alapult. Ez volt mindig az, ami végül meghozta azt az előnyt, amivel végül meg tudták védeni magukat, mindegy milyen erős is legyen az ellenfél. És ezt ezúttal sem tagadhatta meg. Talán nem így a leghatékonyabb, s azok a tisztek, akik mennek talán hiányozni fognak a felkészülésről, de biztos volt benne, hogy sokkal nagyobb teljesítményt tudnak majd nyújtani utána. És az számított igazán. Ez különböztette meg a Föderációt annak idején a Dominiumtól is. És ezzel nyertek.

Aztán, amikor az ideiglenes irodájában, az asztala előtt ott állt egy zavarban lévő, ideges tiszt már csak elmosolyodott. Ő volt az egyik, aki engedélyt kapott a látogatásra, bár nem ő maga kérte. Valaki más, talán még nem is tudott róla. De mindenesetre ott állt, és feszengett.

-         Mit tehetek önért, Parancsnokhelyettes? – Kérdezte komolyságot erőltetve az arcára.

-         Uram, megkaptam az engedélyt, hogy a Felottal menjek a Földre. De én nem kértem ezt. És… és kérek engedélyt inkább maradni, Uram… - Állt meg hirtelen. Hiszen még átgondolni sem volt ideje, csak azt tudta, azt érezte, hogy bár széttépte a döntés, mégis inkább maradni akart. Ha már mindenképp választania kellett…

Ross felvonta a szemöldökét, aztán gyorsan átnézte a listát. Végül elmosolyodott.

-         Megtudhatnám miért? Biztos szeretné látni a szüleit… - Kérdezte, miközben beírt egy módosítást.

Wesley elvörösödött és szörnyen érezte magát. Hogyne akarta volna látni a szüleit! És Andrewt és Richardot! De nem tudott elmenni, amikor összecsapás készül, talán a végső összecsapás… és a Föld legalább viszonylagos biztonságban van. Ők nem. És ha Nerysszel történik valami…

-         Igen Uram. Nagyon szeretném látni őket, Uram. De… - Nézett úgy, mintha valami hatalmas bűnt követne éppen el. – Nem tudom, hogy magyarázzam, Uram. – Ismerte végül el és elpirulva lehajtotta a fejét.

Ross egy ideig hallgatott. Végül megköszörülte a torkát és a gépész felé nyújtotta a listát.

-         Nézze csak meg, mielőtt döntene. – De Wesley hezitált, jól láthatóan hihetetlen zavarban volt. – Na gyerünk, lehet, hogy csak valami félreértés…

Végül a gépész elvette és végignézte a neveket. Ugyanazok, mint, amiket először is látott köztük az övével és… Az arca felderült, aztán újra elbizonytalanodott.

-         Uram? – Nézett fel, hitetlenül, döbbenten.

William Ross elmosolyodott, aztán felállt és megkerülte az asztalt. A gépész vállára tette a kezét, és hirtelen megszűnt admirális lenni.

-         Ezt most nem, mint a felettese, de még csak nem is, mint ’Flotta tiszt mondom magának. Tudja, néha el kell fogadnunk, hogy nem lehet szétválasztani tisztet a civiltől, szívet az agytól, néha el kell fogadni, hogy a professzinális döntéseinkben befolyásol a magánember bennünk, és ugyanúgy a magánéleti döntéseinkben pedig a tiszt. Nem az a jó tiszt, vagy sikeres feleség – adott esetben -, aki ezt tökéletesen ketté tudja választani. Hanem az, aki megtalálja az egészséges egyensúlyt. És sosem szabad szégyellni, hogy érzünk, még akár Csillagflotta tisztként is. Ért engem ugye? – Magyarázta türelmesen és árult el egy olyan titkot, amire még ő maga is csak nem rég jött rá.

Wesley egy pillanatra döbbenten nézte az admirálisát, aztán igyekezett feldolgozni a szavait. De mikor elérték, végül egy nagyon nehéz súly emelkedett fel a válláról. Mert úgy érezte, mintha évek, hosszú, hosszú keserves évek óta küzdött volna valamivel, ami eddig olyan nagyon kibogozhatatlannak és hatalmasnak tűnt, de hirtelen, hirtelen csak olyan világos lett, olyan nagyon egyszerű…

-         Azt hiszem, Uram. – Felelte egy félmosollyal.

Ross bólintott, aztán elvette a kezét a szürke vállsáv borította gépészvállról.

-         Akkor jó. De ne hangoztassa, mert a kapitányok és admirálisok nem szeretik az ilyen beszédet. – Ajánlotta olyan arckifejezéssel, amiről nem lehetett megállapítani, hogy mennyire komoly, vagy komolytalan.

Wesley azonban már tudta, amit akart. És értette, amit értenie kellett. Hát csak vigyázzba vágta magát, és bólintott.

-         Értem, Uram. Köszönöm, Uram.

-         Leléphet, Parancsnok. – Bólintott vissza Ross, az előző kifejezéssel.

És Wesley parancsnokhelyettes távozott. Sokkal többel, mint, amivel belépett. Nem csak, mert immár a problémája megoldódott, és nem kellett választania a felesége és a családja között. De egy olyan tanácsot hallott, mely a szívébe vésődött. És nagyon sok mindent rakott a helyére, mely addig csak kuszán hevert a lelkében, az elméjében.

Ross admirális pedig egy halvány, amolyan atyai mosollyal ült le és dőlt hátra a székében. Sokáig nézte a gépész mögött bezáródott ajtót, és sokáig tűnődött magában. Azon, amit mondott, és azon, akinek mondta. Azon, hogy mennyire különbözőek ezek az emberek, bóliánok, klingonok, bajoriak és még tucatnyi faj, akik ezt az egyenruhát viselik. És mennyire különbözőképpen kell velük bánni éppen ezért, éppen az eltéréseik miatt. És mégis, valami összetartja őket, valami egyirányba vezeti őket. Sokáig nem tudta mi az, sokáig nem értette, hogyan tud ennyiféle lény egyirányba haladni, ugyanazokban az értékekben hinni. Aztán rájött. Valahol a számtalan, a keze alatt megfordult tiszt számtalan tekintetében, valahol Benjamin Sisko elvesztése közben, valahol Sisko szavai nyomán, valahol egy bajori volt ellenálló terrorista Csillagflotta egyenruhás vállai láttán, valahol egy a Delta Quadránst egy Intrepid osztályú hajóval túlélő és a legénységét hazahozó kapitány tekintete nyomán, és még, ez az embergépész is, aki épp kiment, még ez is segített megérteni. Mert ugyan mind dolgoznak, követik a szabályokat, az értékeket, viselik az egyenruhát, mely részben eltakarni hivatott a magánember részük, hogy lehetővé tegye a munkájukat, de mégis, a végén mindig ugyanaz marad, a hétköznapokban, az egyenruhába, az értékekbe vetett hitükben, egy nehéz döntés legalján mégis ugyanaz az egyetlen alaptényező marad. És William Ross elmosolyodott, ahogy rájött, igen, az az egy dolog tartja össze és vezeti egy irányba a Föderációt, a Csillagflottát, és valószínűleg azzal fogják megnyerni a háborút. Na nem mondja ki senki sem, ő sem fogja. De ott van mindegyikük tekintetének legmélyén, tisztán, és erősen.

 

A Felot, egy erős, és korszerű breen csatacirkáló szelte a Föderáció felségűrjét. Elegánsan, fájóan magányosan. Először. De groteszkül hihetetlen látványt nyújtott, amint egy esküdt ellenség hajója békésen viszi a hátán az esküdt ellenség embereit. De azok az idők már elmúltak. Talán a fejlődés, talán a tapasztalat, talán egy új ellenség, egy új, minden eddiginél kegyetlenebb, vagy inkább titokzatosabb hatalom művelte ezt. Hogy együtt egy hajón utazik breen, ember, bajori, még egy kardassziai is. S mindezt két klingon Ragadozó Madár kísérte. És a három hajót, még ha a klingon harcos nép volt is, mégis belengte egy olyan hangulat, mely majdnem elfeledtette a háborút. Majdnem.

Ahogy megrázkódott a Felot, már lehetett tudni, hogy baj van. Aztán az első, gyenge rázkódást újabb követte, erősebb, karakteresebb. Találat. Disruptor, a tapasztaltabbak azt is tudták, Awalon fegyver, az, amelyikkel nem jó találkozni.

Hirtelen megelevenedett a Híd, melynek a közepén Legolt parancsnok állt, mereven, mintha senki, és semmi nem tudná kimozdítani onnan. Még az sem, hogy az ő hajójával és a két klingon Ragadozó Madárral tíz éppen transztérből kilépő hajó állt szemben.

-         Kalton! – Adta ki a parancsot, s a föderációs személyzet, igaz, csak a számukra kijelölt helyről, de most először láthatta működésben a breen „csodafegyvert”.

A transztérjáratot végül elérte egy vékony, kék fénynyaláb, amelytől néhány másodperc múlva a csatorna összeomlott, a robbanás megrázta a hajót. De a tíz hajóból csupán kettő semmisült meg, a többi változatlanul feléjük tartott. S az első lövés után jött több. Igaz a breen pajzsok legalább értek valamit az Awalon fegyverek ellen. De a két Ragadozó Madár pillanatok alatt röpképtelenné vált, s a breen hajó immár egyedül maradt, fedélzetén háromhajónyi lénnyel.

-         Disruptorok, tölt és tűz! – Adta ki a parancsot Legolt, előrehajolt, és bár a sisak alatt nem lehetett látni a breen arcot, melyről senki nem tudta valójában milyen, a hangja elárulta a gyilkos hévet benne.

Mindenki egy pillanatra döbbent csendben figyelte, hogy mit tudnak a breen fegyverek az Awalon pajzs ellen, s ahogy az energianyalábok célhoz értek és romboltak az egész hajón megváltozott a hangulat. Még a klingonok is, akik egyébként búskomorak és szörnyen becsületüket vesztett harcosok lettek, eleresztettek egy éljenzést.

A breen hajó mozgékonyabbnak bizonyult, és végül ezzel nyertek egérutat és váltottak végül teret, majd egy transztércsatornán szöktek meg. Az egész hajót átjáró éljenzés annak az első, legalábbis ez által a legénység által átélt első győzelemnek szólt, mely hosszú-hosszú idő óta nagyon hiányzott.

 

Nicole Wesley parancsnokhelyettes volt az utolsó, aki lelépett a transzporter dobogóról a San Fransisco-i Csillagflotta Parancsnokságon. A felesége keze a vállán nyugodott. A gépész arcára volt írva minden. Kicsit sápadtan, és félve nézett körül. A szíve ott dörömbölt a mellkasában, és a félelem, hogy a szülei nem lesznek ott, hogy rá nem fognak várni, úgy tűnt jogos félelem volt.

Körülötte mindenfelé örömteli képek forogtak. Ott volt, elsősorban Kathryn és Hetes, akik percekig nem engedték el egymást, és Airenet. Látta a könnyeket, még a sokszor hideg borg arcán is. Látott minden megkönnyebbülést, ahogy a kis család újra egyesült. Látta Kathrynt reszketni, csüngeni a feleségén, ahogy Hetes sem volt kevésbé reszketeg. Látta, mit tett a háború, és gyűlölte. De ez a pillanat, úgy ahogy a többi is körülötte most még élesebben fájt.

Az ő családja nem volt ott. Érezte a gyengéd szorítást a vállán, Nerys minden támogatását. De ez akkor nem volt elég.

Nem, ahogy nézte a velük jött egyetlen kardassziait, hogyan öleli a feleségét és a gyerekeit. Sosem látott kardassziait sírni, de ez is csak újabb fájdalmas élt küldött végig rajta. Úgy hitte, hogy az Édesanyja megbocsátott, és úgy szerette hinni, hogy egyszer az apja is meg fog! De most nem voltak sehol.

Ahogy újra körül nézett, remélve, hátha mégis, megakadt a szeme egy ember páron. Csak álltak egymással szemben, karnyújtásnyira. Látszott, hogy a férfi reszket. Magas volt, egyenruhában, és erős, jó felépítésű. Sötét hajjal és mély szemekkel. De nem mozdult meg. Nézte a feleségét, vagy talán nem volt az, nem lehetett látni a kezüket. És nem bírt mozdulni. A nő sírt, csak úgy ott, és olyan magányosnak tűnt, ahogy állt ott, karnyújtásnyira a párja előtt! Végül sokára, megváltozott, mert valaki meglökte véletlenül. És annak a párnak végül akkor tört el. Akkor tudtak csak közelebb lépni, egymás karjaiba zuhanni.

És ott volt a háború. Minden család, minden pár, minden ember minden mozdulatában, minden szavában. Nem lehetett lövéseket hallani, látni, a kivetítőn nem látszott tudósítás, mégis ott volt. Bár az optimizmus is, bár már nem napokról, hetekről volt szó, ha életre gondoltak, mégis, mikor ölelték egymást, mikor köszöntötték egymást, búcsúztak is. Mert a háború ott volt mindenütt, bekúszott, alattomosan, sunyin, és megfertőzött mindent. És nem lehetett kiirtani.

Még egyszer oda fordította a tekintetét Kathrynékre. Figyelte, hogyan kapaszkodik Airene mindkét anyukájába, figyelte a rémült kislány kezeit, ahogy szorította magához mindkét anyukája nyakát, ahogy csüngött, és biztos volt benne, Airene úgy hiszi, sosem engedi el őket többé. Figyelte Hetes máskor arrogáns szőke fejét, hogyan rejtőzik el Kathryn vállán, befelé, hogy ne lássa senki, hogy zokog, ne lássa senki, hogy „gyenge”. Látta, ahogy Kathryn ajkai mozognak, egy szót ismételgetve újra és újra, egyetlen szót, melyet ekkora távolságból is ki lehetett venni. Egy szót, mely örök volt.

Végül hátra fordult, és nem érdekelték már a többiek, a világ. Úgy fájt a mellkasa, úgy fájt minden. Ránézett a felesége gyönyörű arcára és csak szomorúan megrázta a fejét.

-         Nincsenek itt, Nerys. Nem jöttek el. – Panaszolta, mint egy gyerek, akiért elfelejtettek elmenni a szülei az iskolába, és most egyedül áll és várja őket a sötét estében.

Nerys közelebb lépett, és próbálta leküzdeni az egyre nagyobb, egyre csak növekvő dühét. Mit képzeltek, hogy nem jöttek el! Mit képzeltek! Bármi is történt a múltban, ennyivel tartoztak a lányuknak! Az ő Sq’wanjének. Megölelte, magához ölelte, és hagyta, hogy elbújjon, ahogy annyiszor máskor is. A szívét mindannyiszor felmelegítette Nicknek ez a szokása, hogy elhitte, amikor odabújt, hogyha nem látja a világot, hát az sem látja őt. Aztán meglátott négy embert közeledni. Négy ismerős embert. És elmosolyodott. Még messze voltak, de a dühe elpárolgott, ahogy hátra húzódott és felemelte Nick fejét a válláról, hogy belenézhessen a mélyen csalódott arcba.

-         Nézd csak, kik jönnek ott! – Mosolygott fel a szőke tincsek által félig takart égkék szemekbe.

Nicken átsugárzott ez a mosoly, és megperdült. De ahogy meglátta a szüleit, amint karon fogva sietnek felé, és Andrewt és Richardot, amint kézen fogva követik őket, kissé hátrébbról, nem tudott mozdulni. Csak nézett hátra, megerősítésért, aztán vissza. Sokszor ismételve.

-         Édesanya, Édesapa… - Suttogta, ahogy megálltak előtte kissé hidegen, ahogy ez a származásukból eredt, de az anya tekintetében ott volt minden, amire vágyott. És először az ő nyakába borult. – Édesanya… - Suttogta újra és újra az anya fülébe, elpanaszolva és elmesélve mindent azzal az egyetlen szóval.

James Wesley, Andrew és Richard csak nézték. Ahogy Nerys is, egy kissé hátra húzódva, nem akarva megzavarni a pillanatot.

-         Kislányom, mutasd magad! – Húzódott hátra Elisabeth, hogy felnézhessen a lányára. És sorra vett minden változást, minden apró dolgot, amire nem emlékezett. Felemelte a kezét, és az első, amire elmosolyodott, az első, amiről tudni akart, az a lánya jobb fülében lévő bajori fülbevaló. – Mi ez? – Kérdezte, még mindig mosolyogva, és elkeseredetten próbálva átugrani az érzelmes részeket. Az volt az, amit ő még tolerált, de a férje nem szerette sem otthon, nyilvános helyen pedig főleg nem.

Nick rájött, megérezte a hangulatot, és mielőtt még bármit is mondott volna, odalépett az apja elé. Nézett fel rá, bizonytalanul, hogy a várva vágyott ölelés vajon engedélyezett-e. Végül tett egy tétova lépést közelebb, amire James Wesley egy kicsit kitárta a karját. És végignézhette ő, és mindenki más a családból, hogy simít ki minden vonást a lánya arcán a hihetetlen megkönnyebbülés. Aztán már csak ölelték egymást, kissé sután, talán a harminchárom év alatt egyszer sem volt példa egy apa-lánya ölelésre. Végül James hátra lépett kicsit, és úgy érezte maga is megkönnyebbült, ahogy ott állt előtte a lánya, visszajött, épen, egészségesen, és végül, ő is meg tudott bocsátani. Mert neki volt a legszörnyűbb, ahogy némán, csak magában ott hordozta a lelkiismeret-furdalást, mert nem bocsátott meg, amikor lehetősége lett volna rá. És mikor elkezdődött a háború, már nem tudta, kap-e még egy esélyt. Nem ismerte fel, hogy az idő mennyire nem kiszámítható. De most végre itt volt az alkalom végre kimondhatja. Közelebb hajolt még egyszer.

-         Isten hozott kislányom. – Mondta közel Nick fülbevaló díszítette füléhez, aztán hátra hajolt, mert végül ő is észrevette. – Mi ez? – Kérdezett is rá azonnal, valahogy úgy, ahogy egy apa kérdez rá valamire, amiről nem tudott, de úgy érzi, hogy joga lett volna tudnia.

Nick azonban nem volt képes válaszolni, mert még ott visszhangzott benne a szó, melyet olyan hosszú ideje nem hallhatott az apjától, és azt hitte már sosem fog. A szó, mely egyenértékű volt a szóval, megbocsátok. Láthatóan remegett kicsit, és láthatóan nem tudta miről van szó.

Nerys egy kissé tőle szokatlanul megszeppenten állt, és bár tudatában volt a két fiú rá szegeződő tekintetének, mégsem érezte, hogy ebbe neki már bele kéne folynia. Végül Andrew oldotta meg a helyzetet, elkapva az unokatestvérét egy csontropogtató ölelésre.

-         Hé, de jó, hogy látlak, Nicky! – Paskolta meg a hátát, ahogy a gépész végül félig magához tért csak, hogy át legyen adva Richardnak.

-         Nick, hiányoztál, tudod? – Ölelte meg Richard is, bár egy kissé gyengédebben. Aztán, ahogy eleresztette, tetőtől talpig végigmérte, majd Neryst is. Végül nem ő, hanem a férje volt, aki harmadjára is megkérdezte.

-         Tehát, mi az ott a füledben, és főleg mi az az ujjatokon? – Mutatott vigyorogva rájuk.

Nick körbenézett, aztán elpirult, és odalépett a felesége mellé. Aki még mindig egy kissé kényelmetlenül nem érezte magát odatartozónak.

-         Uhm, Édesanya, Édesapa, mi most már házasok vagyunk. – Küldött egy olyan tekintetet Nerysre, mely túlterhelte volna még a leglogikusabb és legkontrolláltabb vulcáni agyat is. Tele szeretettel és vágyódással.

A szülők egy pillanatra nem tudták hová tenni a dolgot, és csak álltak, az ősi angol származásukhoz egy kissé méltatlanul szájtátva. De Andrew úgy döntött, hogy majd ő megoldja a helyzetet, és már ugrott is, Nerys nyakába először.

-         Hé, gratulálok! Ti srácok, jók vagytok együtt! – Nyomott két hatalmas, csattanós puszit Nerys arcára, amelyekből az utolsó egy kissé elcsúszott, amiből egy fintor és egy kissé udvariatlan száj-megtörlés lett Nerys részéről az egyenruhaujjba.

-         Köszönöm. – Morgott oda egyre növekvő zavarban.

Azonban Andyt nem lehetett zavarba hozni, már napok óta hyperintenzíven készült erre a találkozásra, és ennek szegény Richard itta meg a levét. Andrew tovább haladt és Nick nyakába vetette magát, szintén két cuppanós puszira, meg egy újabb csontropogtató ölelésre.

-         Gratulálok, Nick! – Nevetett, az unokatestvére kissé zavart, illetve áldühös ábrázatára.

-         Kösz, Andy. – Tolta el magától. – De ha még egyszer lekapod a feleségem, eltöröm a karod. – Morogta, de igazából a végét már elvigyorogta.

De aztán a hangulat egy James Wesley-féle torokköszörüléssel komolyodott el. Aki odalépett egyenesen Kira elé.

-         Nos, hát nem így képzeltem el, de üdvözlöm a családunkban. – Nyújtotta a kezét a hagyományos földi üdvözlésre. – És gratulálok.

Nerys pislogott egyet, de még elkapta Nick arckifejezését, mely megadott mindent, amit akart. Elfogadta a kezet, melynek a szorítása hasonló volt, mint az övé, ami furcsa könnyebbséget jelentett.

-         Köszönöm, Uram. – Felelte.

Amire az apa egy kissé összevonta a szemöldökét, nagyon is hasonlóan a lánya gesztusához, amikor valami egy kissé kényelmetlenül érinti, és nem nagyon tudja, hogyan elintézni.

-         Uhm, mivel már maga is a család része, talán szólíthatna Jamesnek is. – Ajánlotta fel bizonytalanul. És Nerysnek erre vissza kellett fojtania egy mosolyt, ahogy az apa a lányára emlékeztette.

-         Köszönöm… uh, James. – Bólintott, és már azon gondolkozott, hogy ajánlja fel ugyanazt, amikor az apa helyét hirtelen az anya vette át.

Elisabeth nem nyújtotta a kezét, csak megölelte, igaz kissé visszafogottan, de mégiscsak egy Wesleyről volt szó.

-         Jó újra látni Nerys. – Ő már folytatta ott, ahol legutóbb abba hagyták. Már akkor tudta, hogy előbb utóbb eljön ez a pillanat. És remélte is, hogy a lánya megmarad ennél a nőnél. – Egy kissé hirtelen, de gratulálok. – Húzódott hátra, aztán felnézett rá egy megbántott tekintettel a hirtelen egy helyett két lányára. – De miért nem tudtatok legalább szólni? – Kérdezte csípőre tett kezekkel, mely nem állt jól neki, ahogy a lányának sem, állapította meg Nerys, miközben küzdött a pirulás ellen.

-         Édesanya, ez nem ilyen egyszerű… - Kezdte Nick, egy kissé instabilan.

-         Már háború volt. – Segítette ki Nerys, akin hirtelen valami rég elfeledett, vagy talán sosem tapasztalt érzés futott át, bár nem tudta megmondani pontosan mi, vagy honnan jött.

James állt a felesége oldalára akkor, hogy végigmérje a két… - egy kissé elbizonytalanította ugyan a gondolat, de akkor azzal épp nem volt ideje foglalkozni – lányát.

-         Azért egy üzenet vagy egy szubtérhívás, nem hiszem el, hogy ne fért volna bele. – Jelentette ki olyan hangon, amitől Nerys megijedt, Nick pedig csak azért nem jött zavarba, mert ő már harminchárom éve ismerte az apja hangulatait, és tudta ez most inkább a meghatottságot volt hivatott takarni.

Azért Nick átkarolta a felesége derekát, mintegy védelmezően.

-         Édesapa, ha lehetett volna, hívtunk volna. De először még szinte mi sem vettük észre. Aztán mikor rendesen, a Bajori Szentélyben házasodtunk össze, alig ért véget az egész és menni kellett a frontra. Egyszerűen csak nem volt idő rá. És sokáig kommunikációs csend is volt. – Magyarázta, igyekezve maga mögé kormányozni a feleségét arra az esetre, ha mégis rosszul mérte volna fel az apja reakcióját.

Elisabeth azonban a férje vállára tette a kezét elcsendesítve ezzel, és újra végignézett a lányán, és annak feleségén. Majd közelebb lépett.

-         Mennyi időtök van? – Kérdezte körülnézve, ahogy már egyre kevesebben voltak körülöttük.

Nick és Nerys arca egyszerre szomorodott el, ahogy egy pillanatra lehajtották a fejüket.

-         Már csak néhány perc. – Felelt végül Nick. És körülnézett ő is. Már valóban csak néhányan voltak. Kathryn és Hetes még ugyanott állt, és a gyomra megcsavarodott, ahogy felvillant előtte a kép, vele és Nerysszel. Aztán visszaküzdötte a tekintetét a saját családjára.

-         Akkor jobb lesz, ha gyorsan elmesélitek. – Szólt közbe Andrew, jól láthatóan élve-halva a részletekért.

Nerys és Nick mosolyogva néztek egymásra, és ahogy a gépész kar kinyúlt, hogy közelebb húzza, végül Nick elmosolyodott.

-         Van róla holofelvétel. – Nézett egy kissé álmatagon a feleségére, aztán elsápadt. És jól látható zavarban kezdte el feltűnően tanulmányozni a saját egyébként makulátlan csizmaorrát.

-         És te elfelejtetted elhozni. – Állapította meg Richard egy kissé gunyorosan. De amolyan „nem is számítottam másra” tónussal.

Nick igyekezett hátrébb araszolni, és háromszor átkozta el magát, meg az eszét, ami persze nem ott járt.

-         Az lehet, hogy ő elfelejtette… - Szólt közbe Nerys, ahogy előhúzott egy adathengert, meglóbálva a felesége orra előtt. – de én nem. – Mosolygott egy kissé tőle szokatlanul édesen fel a zavart és most már szégyenkező égkék tekintetbe. Végül átnyújtotta a Wesley szülőknek.

Akik egy pillanatra néztek egyikről a másikra, végül James vette el, egy elismerő kifejezés kíséretében.

-         Akár egy igazi Wesley… - Bólintott, ahogy átvette az adathengert. Végül visszalépett a döbbent csendben, amit csak Nerys, maga az érintett nem értett teljesen.

Mindenki más az apát nézte, aki úgy nézett körül, mint, aki nem is érti, mi folyik. De mind Andrew, mind Richard, Nick, és Elisabeth is úgy néztek rá, mintha hirtelen hatalmas ferengi füleket növesztett volna. Végül Andrew mosolyodott el és tért magához először. Meglökte a körbenézelődő és a hirtelen csendet nem értő Neryst és közelebb hajolt, hogy belesúghassa a nagy titkot a bajori fülbe.

-         Tudod, Richardot két év után hívta először Wesleynek. – Suttogta úgy, hogy a csend ellenére se hallhassa senki más.

Amire Nerys először elvörösödött, aztán megértve minden jelentőségét elkomolyodott. És felnézett a még Nicknél is jóval magasabb férfira.

-         Köszönöm, James.

-         Isten hozta Nerys. Ugye, maguknál fordítva van? – Igyekezett nem mutatni, hogy ő is képes meghatódni, sőt…

Nerys csak bólintott, és kezdett rájönni, mi volt az az előbbi érzés, és bár nagyon megijedt tőle, többé nem tudta letagadni. Talán talált egy családot…

 

-III-

A tiszteknek már csak néhány órája maradt, hogy civilek legyenek, néhány óra, amíg szabad volt az érintés, néhány óra, amíg lehetett élni az életüket, távol, vagy inkább távolabb a háborútól. Mégis, egyikük sem választotta a számukra kiutalt kabin csendjét, főleg, mert a legtöbbjük egyedül utazott vissza. Csak egyetlen pár volt, de ők is a breen hajó kantinjában ültek, az egyik sarok asztal sarkában, Wesley parancsnokhelyettes háttal a falnak támaszkodva, kissé túl lazán is, nem viselve az egyenruha kabátot és arany pólót, csak a legalsó réteget, miután breen hajóhoz nem méltóan egy kissé meleg volt a számukra kijelölt helyeken. Hozzá dőlve pedig a felesége egy pohár raktajinoval a kezében, aki szintén nem viselte az egyenruha kabátját, miután ez még neki is meleg volt. Valójában egyedül talán a kardassziaiak viselték jól a hőséget. Körülöttük néhány tiszt. Kathryn Janeway, aki lelkesen ecsetelte a kislánya kalandjait, Hetessel való találkozásának publikusabb részleteit, vagy éppen csendben bámult ki az elhaladó csillagokra. Aztán ott ült Brower hadnagy, aki szintén ragyogott, hogy láthatta a szüleit. Illetve egy kissé meglepő módon ott volt a velük utazó egyetlen kardassziai is, akinek a felesége és a három gyermeke ott maradt a Földön, még a háború előtt, és végül úgy döntöttek, hogy ott maradnak továbbra is, hiszen ott jóval biztonságosabb, mint bárhol máshol, köszönhetően a hihetetlen haderőnek, amely védi a Föderáció szívét. És bár Kira izmai egy kissé feszesebbek voltak Tigot miatt, főleg, amikor ő beszélt, hiszen sok-sok éves
berögzött szokásokat nem lehetett levetkőzni, de ezt csak Nick érezte a kezei alatt, ahogy lágyan pihentek a felesége vállain. És egyben csendesítették is.

-         Hetes nem akart veled jönni? – Kérdezte végül Nick a barátját, egyrészt, hogy kihúzza a csillagok bámulásából, másrészt kíváncsi volt.

Kathryn ránézett, egy pillanatig pihentette a szemét a házaspáron, mielőtt megrázta volna a fejét, egy kissé szomorúan, de mégis boldogan az előző találkozás hatása alatt.

-         De igen. De nem hagyta Airenet. – Válaszolta tömören, nem tudva még eldönteni talán maga sem, hogyan reagáljon rá.

Nick bólintott, emlékezett még, hogy voltak viták korábban is a veszély miatt.

-         És az Édesanyád? Ő nem vállalta el? – Kérdezte, de aztán, ahogy magán érezte a felesége szúrós tekintetét meg is bánta.

Kathryn azonban nem vette magára a kissé felelőtlennek hangzó kérdést, megőrizte a türelmét.

-         Airenet így is megviselte, hogy olyan sokáig nem látott, nem szakíthatom el tőle a másik anyukáját is. – Mosolyodott el halványan és kissé szomorúan.

Nick lehajtotta a fejét már bánva, hogy felhozta a témát.

-         Sajnálom, Kathryn. – Motyogta tényleg zavarban.

Janeway felnézett rá, jobban szemügyre véve, de már nem maradt ideje reagálni.

A hajó megrázkódott, és a háború ismét ott volt a közvetlen közelükben.

-         Figyelem, figyelem! Minden föderációs személyzet azonnal fáradjon a transzportertermekbe! A Deep Space Nine támadás alatt van. Ismétlem, minden föderációs személyzet azonnal fáradjon a transzportertermekbe! – Hangzott fel a hajón mindenhol Legolt parancsnok hangja. És lehetett érezni, hogyan lő vissza a hajó, és azt is, hogyan kap találatot.

De mire a felhívás teljesen elhangzott, már egyetlen lény sem maradt a kantinban. Wesley és Kira egymás mellett rohantak, végig a meg-megrázkódó hajó folyosóin, már rég megtanulták, hogyan kell akár a legnagyobb tempójú futás közben is effektíven öltözködni, így ahogy befordultak az első utukba eső transzporterterembe, már makulátlan és szabályosan viselt egyenruhában mérhették fel a teljes káoszt.

Wesley oda ugrott a vezérlőterminálhoz, és vetett egy pillantást a kissé tehetetlenül ott álló transzportermesterre.

-         Mi történt? – Kérdezte, már kiabálva, mert a lövések zaja hangosabb volt, amelyhez hozzáadott, hogy mindenki egyszerre akarta megtudni, miért nem működik a transzporter.

A breen felemelte a fejét, de nem lehetett leolvasni semmit róla a sisak miatt.

-         Támadják az Állomást, az egész század védekezik, de nem lehet transzportálni a pajzsok miatt. – Felelte a hátborzongatóan gépi hangján.

Wesley felnézett, elkapva Kira és Janeway tekintetét is, akik együtt az összes többi tiszttel a teremben úgy álltak, mint rácsok mögé zárt oroszlánok, akik tehetetlenül nézik, hogy foglalják el a területüket.

-         Pedig át kell jutnunk, itt nem tehetünk semmit! – Kiáltotta Janeway, olyan hangon, amiből kiderült, ha kell, szkafanderben lebeg át az imádott hajójára.

Kira csak állt, ő nem mondott semmit, de pillanatok választották el a szkafandertől.

Wesley komolyan gondolkozott, hogy a fenébe fogják áttranszportálni magukat két felhúzott pajzson. Annyira, hogy még a feje hátulját is megvakarta és igazán szenvedő arckifejezéssel nézett a feleségére, aki hirtelen „csak” kapitány volt, talán ezért nem mosolyodott el a gépész mozdulatán.

-         Jó, jó, csak egy perc! – Dörzsölte meg az arcát Wesley, ahogy beindult a gépészelme és kilenc egész kilenc tizedes fokozatra váltott. – Ez az! – Kiáltott fel. És már fordult is a bambának tűnő breen felé. – Tudjuk hívni az Állomást? – Kérdezte és látszott, hogy alakul valami a fejében.

A breen egy pillanatra csak bámult rá, igaz ez nem volt biztos, mert a sisakja állandóan ugyanolyan volt. Aztán megvonta a vállát, nem tudva, mire gondol a ’Flotta gépész.

-         Igen, azt hiszem.

Wesley megforgatta a szemét, de lenézett a pultra, majd kérdőn mutatott rá.

-         Innen?

-         Igen. – Bólintott a breen.

Wesley ujjai szubtérre gyorsultak, ahogy igyekezett rejtett komcsatornát teremteni az Állomással, ott is Browerrrel. Miközben már a háta mögött érezte a két kapitány kritikus és érdeklődő jelenlétét.

-         Wesley a DS9-nak, Brower hallasz? – Kérdezte, nem sokat törődve a csata közepén holmi Csillagflotta etikettel.

-         Itt Brower, jó hallani a hangját, főnök. – Jött a válasz, kissé rossz minőségben, a csatorna álcázása miatt, de éppen érthetően.

A két kapitány összenézett és igyekeztek nem beleszólni, amíg nem tudták mit akar a gépész, bárhogy is akartak friss jelentést a helyzetről.

-         Nézd, Tom van itt egy csomó ember, aki harcolni akar, de nem lehet transzportálni a pajzsok miatt. Kell egy bujtatott rés. Én megoldom itt, de neked is kell csinálni egyet ott.

Egy pillanatra csend következett, már a komcsatornában, mert közben a hajó további lövéseket kapott.

-         Igen, főnök. De nem kellene ezt egyeztetni Dax parancsnokkal? – Kérdezett vissza egy kissé bizonytalanul.

Wesley feje erre lebukott, kissé irritáltan, de mindössze egy pillanatig tartott, amikor megérzett két kezet a vállain, megkapta a szükséges bátorítást.

-         A francba, Tom, csak csináld! Egy perc. Mostantól. Maradj vonalban. – Adta ki a parancsát, és már csak az számított, hogy átjussanak, vissza a posztjukra.

-         Igenis. – Jött a válasz.

Wesley elegáns gépészujjai újra szubtérre kapcsoltak, három elismerő tekintet alatt, egy bajori, egy ember és egy breen. Aztán hosszú másodpercek múlva végül felnézett. Elkészült, de Tom még kétségkívül dolgozott.

-         Fél perc és mehettek. – Fordult hátra Kira felé, aztán a fejével a transzporterdobogó felé bökött. – Aztán utána megpróbálom elérni B’Elannát. – Fejezte be, már Janewayre is figyelve.

Kira egy pillanatra habozott, aztán egy gyors érintés a felesége vállán egy pillanatra közelebb hajolt.

-         Vigyázz magadra! – Kérte mindössze, de már ment is.

-         Te is. – Suttogta még utána Wesley, aztán visszaterelte a tekintetét a pultra. – Figyelem, mindenki a dobogóra, aki az Állomáson szolgál! – Kiáltotta el magát és figyelte, hogyan tellik meg a nagy kapacitású breen transzporter platformja.

-         Kész, főnök, mehet! – Jött át a már szétesni készülő komlinken.

-         Adom az energiát. – Morogta Wesley és felnézett, ahogy eltűnt a terembe gyűlt tisztek nagy része.

Aztán egy pillanatra hátra nézett a kapitányára és intett a fejével, hogy ők jönnek. Janeway bízott a gépészében, és már ugrott is összeszedni az embereit.

Wesley visszanézett a pultra és igyekezett egy stabil és lehetőleg nem túl feltűnő komlinket összehozni a Voyagerrel, amely már közeledett a breen hajó felé az Állomást használva takarásnak, ahogy a század többi része, és a többi breen hajó egyre inkább szorította vissza a támadó Awalon századot.

-         B’Elanna hallasz? – Kérdezte Wesley, ahogy elkeseredetten dolgozott, hogy egyben és az Awalon számára észrevétlenül tartsa a komlinket.

-         Itt Tuvok parancsnok. – Jött a vulcáni első tiszt érzelemmentes hangja. – Van húsz másodpercük, Parancsnokhelyettes.

Wesley vágott egy grimaszt, maga sem tudva eldönteni, hogy akkor most elismerő legyen az előrelátástól, vagy irritált a vulcáni higgadtságától, de bólintott.

-         Igenis, Uram. – Felelte és már állította is be a transzportert. Aztán felnézett a breen transzportermesterre. – Kész. Megoldja?

A breen bólintott, amire Wesley ugrott, és csatlakozott Janewayhez és a tiszttársaihoz a dobogón. Még néhány másodperc és rematerializálódtak a Voyager transzportertermében. Végül visszatértek a posztjaikra.

 

Dax és Worf parancsnokok egyszerre néztek fel az operációs pultról, ahogy az Állomás parancsnoka kiugrott a liftből.

-         Jelentést! – Lépett, illetve ugrott oda Kira megkönnyebbülve, hogy amióta az Állomásra lépett még nem érzett találatot, ami azt jelentette, hogy a védelmi erők állnak.

-         Üdv itthon! – Vigyorodott el Dax egy kissé, ő már tudta, hogy jól állnak. – Tartjuk magunkat, és szorulnak vissza.

Kira közben odaért a pulthoz és egy pillantással felmérte a helyzetet. Az Awalon hajók nagy része már harcképtelen volt, a többin pedig gyengült az addig áttörhetetlennek hitt pajzs, köszönhetően a breen fegyvereknek.

-         A Defiant mért nincs kint? – Nézett fel kérdően.

-         Nem volt idő rá, Kapitány. Hirtelen jöttek. – Jött a válasz Worftól.

-         De nincs is rá szükség. Az új szövetség beválni látszik. – Egészítette ki Dax. És a hangjában ott bujkált valami, amit már nagyon régen lehetett hallani föderációs katona hangjában. A remény.

Kira oldalra billentette a fejét, és követte a pult kijelzőjén a Voyager útját, mint vezérhajóét, és mint a hajót, amin a felesége szolgál. Figyelte, hogyan tesz kitérőmanővert és lövi ki az Awalon vezérhajó fegyverzetét. És látta azt is, hogyha nem történik valami váratlan, akkor az Awalon rövid időn belül meghátrál.

-         Értem. – Bólintott végül kelletlenül, és hirtelen nagyon is ki akart menni a Defianttal. Az ő tenyere már viszketett, ahogy valószínűleg még sokaké az Állomáson. Most volt lehetőségük hosszú idő óta először igazán az ellenség arcába vágni, valamint, így gondolatban ki lehetett mondani, a seggükbe lőni. És erre ott kellett állnia karba tett kezekkel! Végül a bajori szenvedélye győzött. Körülnézett még egyszer, hogy vajon van-e más rajta kívül is. És döntött. – Dax, tied a Vezérlő. Worf velem. Segítünk nekik. – Indult a lift felé, de már emelkedett is a keze a komjelvénye felé. – Kira a Defiantra beosztott tiszteknek. Két percen belül mindenki a posztjára! – Azzal beugrott a liftbe egy legalább ennyire harcra kész klingon parancsnoktól kísérve.

Dax sóhajtott egyet, igyekezett legyőzni az aggodalmat, ami mindannyiszor ott volt benne is, de mindenki másban is, ha közeli hozzátartozó indult harcba, aztán visszafordult az operációs pult felé.

 

Ro Laren hadnagy amolyan tőle megszokott érzéketlen higgadtsággal felnézett a pultjáról, egy kissé hitetlenül, és ha szokása lett volna, vagy bárki más lett volna, akkor el is sápad, de így csak sztoikus, semleges hangon jelentett.

-         Awalon erősítés érkezik 32/84/11 felől. Még ötven hajó.

A hangja élesen hasított át a Voyager Hídján, minden tiszt tekintetét odavonzva a képernyőre, ahol egy transztérjárat nyílt, egészen szemetgyönyörködtető színjátékkal. Kár, hogy az a színjáték egy jó ideje már csak halált jelentett, fekete, avasszagú halált.

-         Janeway a Breen századnak, vessék be a Kaltont! – Irányított minden elérhető és nálánál jóval közelebb lévő breen hajót a transztércsatornához.

-         Igen, Kapitány. – Jött át a komlinken.

-         Kapitány, a mieink is ott vannak. – Fordult meg Paris a kormánynál úgy, mintha feltételezte volna, hogy Janeway nincs tisztában vele.

Egy tízes tekintet repült a pilóta felé, aztán a Kapitány nyugodtan visszaemelte a tekintetét a képernyőre.

-         Tudom. De Rust tudja, mire készülünk. Eljön onnan. – Felelte olyan hangon, mintha ennek evidensnek kellett volna lennie.

Minden tekintet a képernyőre emelkedett, ahogy a breen hajók pozíciót fogtak, állva a kilépő Awalon cirkálók tüzét, és felkészültek tüzelésre. Aztán a kék fénynyaláb vagy egy tucat breen hajóból egyszerre indult meg a transztércsatorna kijárata felé. Majd néhány másodperc döbbent csend után a robbanás hatalmas hullámmal söpört végig föderációs, breen, klingon, kardassziai és Awalon hajókon egyaránt, a transztérjárat összeomlott, a helyén hatalmas kéken és vörösen izzó roncstömeget hagyva.

Egy pillanatra senki nem tudott megszólalni, ahogy nézték a pusztítást. Még akkor sem, amikor mindenki visszatért a posztjára, akit leütött a robbanás által okozott rengés a lábáról.

Ro már a befutó taktikai adatokat elemezte hozzá méltó gyorsasággal néhány másodperc alatt átlátva a helyzetet.

-         Ro hadnagy, jelentést! – Jött a parancs Janewaytől és hátra is nézett.

-         Az Awalon hajók 80%-a súlyos sérülést szenvedett, és már vonulnak is vissza. Transztérjáratot nyitva 32/50/12-n. Minden maradék hajójukkal védve. A mieink közül a breenek még állnak, a klingon Madarak 50%-a szenvedett súlyos sérülést. A kardassziai cirkálók 99%-a ép. És… mi a… - Nézte meg jobban a konzolját, erre nem számított.

Janeway még inkább hátra fordult, nem értve mi történt, és mivel az ő kijelzője egy előző találat alkalmával megsérült kénytelen volt teljesen a taktikai tisztjére támaszkodni.

-         Mi az Hadnagy?

-         A Defiant, Asszonyom, de nem értem, hogy került ide.

-         Megsérült? – Kérdezte, de nem Janeway, hanem egy halottsápadt Wesley parancsnokhelyettes.

Ro felnézett és egy hideg, gunoyoros és ellenséges pillantás erejéig megtalálta a műszaki összekötő tisztet, majd visszatért a tekintete a kapitányára.

-         Igen. Mozgásképtelen. Nincs hajtómű, nincsenek másodlagos rendszerek és kommunikáció. A robbanáson kívül egy Awalon találat is elkapta őket.

Janeway felnézett, és gyorsan felmérte a lehetőségeit.

-         Wesley, Kim. Menjenek, segítsenek a transzporternek a mentésben! – Bólintott, és nézte, hogyan indulnak a tisztjei. – Tom, irány a Defiant teljes impulzussal! Egyes Transzporter, készüljenek mentésre! – Ütötte meg a komjelvényét. Aztán folytatta. – Janeway a Gyengélkedőnek, sebesültek várhatók az Egyes Transzporterben. - És a tekintetét nem vette el a szabadon sodródó hajóról.

Wesley rohant, olyan sebességgel, hogy Harry Kim alig tudott lépést tartani vele. Aztán befordult a transzporterszobába, ahol egy fiatal zászlós igyekezett bemérni a sérült hajó személyzetét. A gépész odaugrott és gorombán ellökte a szerencsétlen férfit.

-         Majd én! – Morogta és az ujjai már szántottak is a konzolon. – Harry, segíts! – Kérte egy kissé hangosabban a rajta átáramló pániktól. Még nem tudta kik voltak a Defianton, de mindenképp a barátai. Sőt majdnem biztos volt benne, hogy Kira az Állomáson maradt. Egész addig, amíg meg nem találta a Defiant Hídján a biojeleit.

-         Nyugi Nick! – Morogta az orra alatt Harry, igyekezve minden tudását összeszedni.

-         Ez az! – Nézett fel Wesley, ahogy sikerült bemérni három embert. És szinte a transzportersugárral egy időben a Doktor lépett be a terembe néhány ápoló társaságában.

Wesley azonban csak egy pillantást vetett a három emberre, aztán folytatta a kétségbeesett munkát.

-         Megvan, még három. – Nézett fel Kim, és már ő is látta, mért rohannak. A másodlagos rendszerek leálltak és vészesen szökött a levegő, mert az erőterek sem álltak már.

-         A rohadtéletbe, ez így lassú! – Ütött a konzolra Wesley, ahogy csak hármasával tudta áthozni az embereket. És már percek teltek el, de még mindig nem volt képes bemérni a Kapitányt.

A Doktornak még nem akadt komolyabb dolga, mert bár könnyebb sérülések voltak, de ő még várt, mert tudta, hogy lesznek komolyak is.

Wesley a fogait összeszorítva igyekezett valahogy nagyobb, hatékonyabb sugarat kicsikarni a transzporterből, de négynél többet így sem tudott áthozni egyszerre.

-         Nem tudom bemérni! – Nyelt kétségbeesetten többször is.

Kim vetett egy oldalpillantást arra, hogy mit próbál a gépész, és ő is nyelt egyet idegesen.

-         Nyugi, csak nyugi Nick! – Morogta, ahogy próbálta valahogy kiszélesíteni a sugarat.

-         A fenébe, Harry! Nem tudom bemérni! – Ez már közel állt a hisztérikus hanghoz. A gépészujjak villámsebességgel dolgoztak a konzolon, de nem volt képes rá. Miközben Kim már szinte mindenkit áthozott a kis csatahajóról. – A rohadtéletbe! – Csapott újra a konzolra és nézett fel frusztrált, ideges és kétségbeesett könnyekkel a szemében. Aztán, ahogy szembe találta magát az eszméletlen Worf parancsnokkal, akit éppen két ápoló rakott hordágyra és indult el vele a Gyengélkedő felé, már nem bírta tovább. – Harry, sugározz át! A komjelvényem be tudod mérni könnyedén! – Vetett egy oldalpillantást Kimre, de már ott is termett a dobogón.

-         Ez nem jó ötlet Nick. – Rázta a fejét a Hadnagy.

-         A kurvaéletbe! Csináld már! – Csattant a hangja úgy, hogy mindenki megmerevedett tőle a teremben, mind a sérülteket felszedő ápolók, mind a már Worffal együtt lefelé induló Doktor.

Kim csak kinyitotta a száját, aztán lehajtotta a fejét, és végrehajtotta.

Wesley a következő pillanatban ott találta magát a Defiant Hídján törmelékek és roncsok között. Kétségbeesetten nézett körül, aztán elindult a kapitányi szék felé, felemelve óvatosan egy lerobbant paneldarabot. És végül meglátta. Egy pillanatra mellkason ütötte a látvány, de a körülötte fenyegetően nyikorgó hangok figyelmeztették, nincs sok ideje. Letérdelt és óvatosan felemelte az összetört testet. Könnyekkel a torkában szólt bele a nyitott komcsatornába.

-         Harry, két fő felsugárzás, energiát!

Aztán érezte, hogy a transzporter hogyan szedi molekuláira a testét, majd hogyan rakja össze. Aztán ott találta magát a Voyager Egyes Transzportertermében. Ami már üres volt, kivéve Harry Kimet és két ápolót, akik ott maradtak.

Wesley végül lenézett a felesége összetört testére a karjaiban. Nézte a felismerhetetlenségig megégett arcot, a mellkasát, ahol felhasadt az egyenruha, és már csak a vörös alsópóló félig átégett anyaga volt meg. De érezte, hogy lélegzik még. Érezte a bal tenyere alatt a bajori szívet. Nem is tudta, hogy lépked, nem érezte a saját könnyeit sem. Csak nézte Nerys testét, ahogy tehetetlenül és nehezen lógott a karjaiban. És ment, vitte, mert egy pillantás a fejére, és a véráztatta valaha vörösesbarna hajtincsekre és nem merte többször transzportálni. Hát csak vitte. Nem láthatta a két ápoló megszeppent arckifejezését, ahogy követték, se Kim arcát, ahogy az együttérzés összerántotta az ázsiai vonásokat. Ő csak Neryst látta. A feleségét, akit szorított magához, amennyire merte, és rohant próbálva minél előbb odaérni vele a Gyengélkedőre.

A turbóliftben figyelt csak fel a két ápolóra, akik nem merték felajánlani a gravitációs hordágyat. De csak egy pillantást fecsérelt rájuk. A liftút többi részén lehajtotta a fejét, a felesége mellkasának kicsit épebb részére, és sírt. Zokogott csendesen. Aztán meghallotta, hogy nyílik az ajtó, már nem figyelt a fájdalomra a saját testében. Nem is érezte, zsibbadt volt, zúgott minden. Nem hallotta a világ zajait maga körül.

Belépett végül automatikusan felismerve az ajtót, de nem látta, nem hallotta a Gyengélkedő szervezett káoszát. Csak az első szabad bioágyat látta. Csak a saját vergődő, elnyújtott ordítását hallotta, ahogy a Doktorért kiáltott. Aztán körülnézett a szeme nem keresett mást, mint az OSH-t. Végül letette Neryst. Olyan óvatosan, mintha még jobban összetörhette volna. Aztán újra ordított, könnyektől reszelősen, és sugárzóan a fájdalomtól. Átfutott az akadozva működő elméjén, hogy talán ő maga is sérült, mert fájt a teste, fájt, mintha az övé is össze lenne törve és égve. Újra ordított, kétségbeesetten, a zokogás a tüdejéből feltörő levegőáramlatait használva a hanghoz.

De aztán hirtelen két kéz rántotta hátra, és feltűnt az OSH ismerős alakja, ahogy a felesége összetört teste fölé hajolt. Azt hitte évek teltek el, mire odaért, pedig csak három pillanat volt. És nézte, ahogy végighúzta felette az orvosi trikordert, nézte, ahogy a bioágy vizsgálószkennere bezárul Nerys teste felett, csak a véres arcot engedve látni. Nézte, és feszült neki az őt helyén tartó kezeknek. Nem tudta ki tartja. Nem tudott ő semmit. Csak, hogy az élete fekszik előtte, és nem néz rá, nem mozdul, nem beszél.

Nézte és nézte. Ahogy körülötte minden mozgásban volt, olyan kínzóan lassú mozgásban. A saját könnyei már marták az arcát, ahogy minden másodpercben a durva egyenruha ujj szántott végig közöttük, hogy valahogy kitisztítsa a vízióját. Még ott érezte a karjain a súlyt, a felesége mozdulatlan súlyát, pedig már jól láthatta, a biágyon fekszik. A Doktor dolgozott rajta. Aztán látta, hogy a hologram ránéz és mond valamit. De nem hallotta. Csak érezte, hogy mit akar. Nézte és nézte, és rázta a fejét, ismételgetve szavakat.

-         Jól vagyok, én jól vagyok. Csak mentse meg! Kérem, csak ne hagyja meghalni! Ne hagyja meghalni! Kérem! Könyörgök, mentse meg! Nerys ne hagyj el! Ne menj el, szépen kérlek, ne hagyj itt… – Motyogta, igyekezve nem betegnek, nem sokkosnak látszani.

Aztán figyelte, hogy néz fel a Doktor a válla fölé, valószínűleg arra, aki tartotta vissza, és rázza meg bosszúsan a fejét, majd tér vissza a csontregenerátorral Neryshez.

Nem tudta mennyi idő telt el, vagy, hogy mikor kezdett tisztulni a világ. Csak azt, hogy lassan meghallotta a hangokat, lassan a mozdulatok a megszokott tempójúak lettek. Vagy, hogy a szeretett arcról eltűnt a vér, és a helyén új és tiszta bőr maradt. Olyan volt az, mintha varázslat történt volna, még akkor is, ha ismerte a kora orvosi lehetőségeit. És ismerte a bőrregenerátor, vagy csontregenerátor hatását. Hirtelen mégis, ahogy a vér és égett hús mögül előtűnt a felesége gyönyörű arca, érezte, ahogy a mellkasa egy hátborzongató hang kíséretében görcsösen esik össze, és próbál kitágulni, levegőt pumpálni valahogy a tüdejébe. De már mosolygott, keresztül gyámoltalan könnyeken, keresztül minden rettegésen, már megkönnyebbülten kapkodta a levegőt. És aztán rájött, hogy a kéz eltűnt a válláról. Hátra nézett és felismerte. Kathryn. Ő tartotta vissza az egész alatt. Zavartan nézett a kapitányára. De már a késztetés, hogy Nerysszel legyen nagyobb volt.

-         Most már odamehet. – Bólintott a Doktor, megkerülve a bioágyat, hogy egy oldalra kerüljön a gépésszel.

-         Hogy van Doktor? – Kérdezte Nick, megdöbbenve, hogy hogyan találta meg a hangját. De nem nézett az OSH-ra, már Nerys arcán simított végig, olyan óvatosan, olyan könnyedén, ahogy csak tudott.

-         Szerencséje volt. A külső sérülései bár csúnyák voltak, csak felszínesek. És a belső vérzéseken sikerült úrrá lennem. Mindkét törött lábát és a bordáit helyrehoztam, úgy, ahogy a fejsérülést is. Mely hála a Prófétáiknak nem volt komoly. – Próbálta komolytalanabbra venni a végét látva, hogy Wesley mennyire megijedt. Igyekezett hát eljuttatni a tudatáig, hogy a felesége tökéletesen fel fog gyógyulni.

Nick felnézett rá, ahogy elérték a szavak a lassan-lassan újra beinduló idegpályáit.

-         Akkor meggyógyul? – Kérdezte vékonyan, tökéletesen hitetlenül.

A Doktor öntelt vigyorral bólintott, ahogy ez már tőle megszokott volt.

-         Köszönhetően a briliáns képességeimnek és gyorsaságomnak, igen. Néhány nap, és tökéletesen rendbe jön.

Nick azonban túl rémült és túl megkönnyebbült volt, hogy magára vegye a Doktor hiányos és goromba modorát. Különben is megszokta már, és amúgy is csak egy kérdése volt.

-         Mikor tér magához? – Kérdezte, zavartan jártatva a tekintetét Nerys, a Doktor és Janeway között, aki már a Gyengélkedő többi páciensét fürkészte.

-         Most jobb, ha alszik néhány órát. De utána akár beszélhet is vele, sőt át is viheti az Állomás Betegszobájára. De szerintem Dr. Bashir haza fogja engedni két nap múlva. – Tette karba a kezeit az OSH tényleg büszkén önmagára.

Nick pislogott, aztán elérte, hogy ha ilyen hamar elengedik, akkor talán tényleg nagyobbnak képzelte a bajt, mint, amekkora volt. Egy kissé suta, de megkönnyebbült mosoly ült az arcára, és nézett fel a kapitányára, egy pillanatra nem tudva, mit tegyen. Kezdett visszatérni ugyanis a tiszt és a gépész belé.

Kathryn csak vetett egy pillantást a gépészére, majd a gépészkézre, amely gyengéden tartotta a megreparált bajori kezet. És mivel vége volt a csatának, a hajó nem szenvedett súlyos sérüléseket csak megrázta a fejét, és engedte kiülni az arcára azt a kifejezést, ami olyan átkozottul jó kapitánnyá tette, az együttérzést, mely a lénye legmélyéből fakadó érzékenységéből született.

-         Maradjon csak. Most itt a helye Parancsnok. De a fejlesztések folytatásához kelleni fog. Addig azonban fel van mentve a szolgálat alól. – Tette még egyszer a vállára a kezét.

-         Köszönöm, Kapitány. – Nézett fel a kapitányára és a barátjára Wesley, aztán, ahogy látta továbblépni visszafordult ő is.

Többé nem létezett más csak Nerys. Csak nézte, és próbálta feldolgozni mindazt, ami az elmúlt alig több mint fél órában történt. És hirtelen szörnyen kimerültnek érezte magát. Hirtelen nem volt ereje gondolkodni. Hirtelen csak nézni akarta, érezni. Lassan lehajtotta a fejét a most már tökéletesen ép bordák keretezte mellkasra és észre sem vette, mikor aludt el. A kimerültség, mind a fizikai, mind az érzelmi elragadta. Az álom pedig megmentette az érzelmi tumultus feldolgozásától. Mely talán már nem is lesz ott, mikor felébred, talán már a mélybarna szemek egészséges csillogásával fog találkozni, és az egészet elkönyvelheti egy rossz álomnak. Melyet azért egyszer majd elővesz, talán a közeli jövőben, mikor már Nerys és ő a saját szállásuk magányában, otthon lesznek, együtt, és akkor majd heverhet a felsége karjaiban, hallgathatja az erős bajori szívverést és lélegzetet, ami majd meggyógyítja őt is. De addig is, csak hagyta, hogy az alvás megnyugtató homályos semmije elvegye az élét háborúnak, fájdalomnak és mindennek, ami bánthatja.