Mikor ezt a fejezetet olvasod, látod a szavakat, megérted a jelentésüket, azt mondod majd, „nem, ez fikció, ilyen nem történik, nem történt sosem…”

Nem?

Kutass csak… kutass és emlékezz. Emlékezz milliókra, azokra az életekre, amik ártatlanul vesztek el, nem, nem csak a halál által… Az élet által…hiszen tovább kellett élniük…

 

-Epilogue-

Nicole Wesley parancsnokhelyettes belépett a Deep Space Nine Betegszobájára. A feleségéhez ment, aki aznap reggel került át a Voyagerről a sérülése után. Dr. Bashir nézett fel és bólintott a gépész felé, már számított rá.

-         Hello Parancsnok.

-         Doktor… - Viszonozta a köszönést, de az arcán még jól látszott a feszült maszk, amely nélkül talán eltört és széthullott volna. – Hogy van? – Jött a kérdés azonnal, ahogy közelebb lépett, és bár a szemével már a bioágyakat kutatta volna, de csak egy csukott ajtót talált, így nem maradt sok választása, mint kelletlenül visszanézni az orvosra és pár percig még beérni vele.

-         Aludt délelőtt. De nem rég felébredt és alig tudtam itt tartani. Fel akarta venni a szolgálatot. – Mosolygott rá megnyugtatóan a gépészre.

Akiben ez a megjegyzés oldott valamit, de még nem tudott szabadulni a fejében kísértő képektől.

-         Akkor jobban van? – Kérdezte egy kissé vékonyan, nem egészen tudva, merve még bízni.

Julian mosolya most már valódi, széles mosoly volt, megnyugtató, és biztos.

-         Igen. – Bólintott határozottan. – Egy kicsit még gyenge, de pihen és alszik, és holnap este haza mehet.

Nick egy pillanatra behunyta a szemeit, és engedte, hogy az első hullám megkönnyebbülés átmossa. De tudta, hogy a feszültség úgyis csak akkor fog feloldódni teljesen, ha a saját szemével láthatja.

-         Bemehetek? – Kérdezte azért meg, bár abban a pillanatban nem hitte, hogy bármi meg tudná állítani.

-         Persze. – Bólintott újra Julian, ez utóbbival tökéletesen tisztában volt ő is.

Nick meg sem várta a választ teljesen, már lépett is be, a tekintete azonnal megtalálta az ismerős sziluettet a szinte már kibérelt szélső bioágyon. Halkan közelebb lépett, nem tudva a félhomályban megállapítani, vajon ébren van-e a felesége. És azért nem akarta felébreszteni. Óvatosan lehajolt hát, hogy egy leheletkönnyű puszit nyomjon a még az alacsony világítás mellet is sápadtnak látszó bajori homlokra. De ahogy visszahúzódott két kissé álmos mélybarna szem nyílt rá. Egy kicsit pislogva, de végül, ahogy ráfókuszált, felismerés csillant bennük.

-         Nick. – Suttogott két mosolyra húzódott tökéletesen meggyógyult ajak.

Amire a gépész a saját mosolyával válaszolt, ahogy a közeli széket maga alá húzta.

-         Szia Nerys. – Ült le, és egy gyors, de puha csók után a kezébe vette a felesége még kissé erőtlen kezét. – Hallom rossz voltál. – Eresztett el egy Wesley-féle félmosolyt, ahogy szinte érezte, hogyan emelkedik fel róla a feszültség és az aggódás.

Nerys csak behunyta a szemeit és elhúzta a száját. Úgy tudta, hogy a doktor nem állja meg, hogy árulkodjon!

-         Mi a helyzet a fejlesztéssel? – Hagyta végül figyelmen kívül a megjegyzést és tért át arra, ami a leginkább érdekelte, és amiről a legkevésbé beszéltek neki.

Nick pislogott egyet, és az arcáról eltűnt a mosoly. Nem számított ilyesmire, még akkor sem, ha Kira Nerys nem lett volna Kira Nerys, ha nem a háború és annak alakulása az első.

-         Gőzerővel dolgozunk. Még három nap és kész a Voyager. Ööö… úgy hallottam, hogy a Defiantnak kicsit több kell, de biztos vagyok benne, hogy Brower összerakja. – Mosolyodott el halványan, ahogy felfedezte a bajori szemekben az aggodalmat a hajója iránt.

-         És a század többi része? – Kérdezett közbe türelmetlenül. Volt egy rossz érzése, bár remélte, hogy feleslegesen.

Nick csak felemelte a kezében tartott gyönyörű bajori kezet és megcsókolta.

-         Minden rendben van. – Biztosította lágyan. – Minden hajón elkezdődtek a fejlesztések.

Kira egy pillanatra behunyta a szemét és remélte, hogy nem azt hallotta, amit hitt, hogy hallott.

-         Ugye nem azt akarod mondani, hogy minden hajó áll? – Nézett fel újra, még a felesége számára is olvashatatlan tekintettel.

Nick arcán megjelent egy keményebb kifejezés, ahogy viszonthallotta a problémát, amit egész éjjel hallgatott először a megbeszélésen, aztán hol ettől, hol attól. Végül visszatért gondolatban is és vett egy mély levegőt.

-         Nem egészen. Van egy őrjárat. De a többin el kell kezdeni, mert sosem leszünk kész egyébként. És mivel tegnap vertük ki őket, egy ideig nem jönnek vissza és… - Jutott el eddig, mikor is Kira hevesen közbevágott.

-         Mekkora őrség?

Nick csak lehajtotta a fejét, és igyekezett visszanyomni a temperamentumát, az utolsó volt, amire vágyott egy kiadós vita a még beteg feleségével.

-         Húsz hajó. Breen nehéz cirkálók és néhány Galaxy a mieink közül. – Felelte és tényleg megbánta akkor már, hogy belekezdett.

Kira ezúttal hosszabb pillanatra hunyta be a szemét és az arcán megjelent egy kifejezés, ami a gépészt tényleg idegessé tette.

-         Nem hiszem el, hogy Ross belement ebbe! – Suttogta végül szűken.

Nick már tisztábban látta maga előtt egy komolyabb vita lehetőségét, főleg mert ő gépészként, és katonaként is, a fejlesztések egyszerre történése mellett foglalt állást már az éjjeli tanácskozáson is, és mint kiderült, Kira nem. De a vitából már reggelre elege lett, főleg, hogy egész éjjel emellett még dolgozott is.

-         Nerys, nézd, nem beszélhetnénk másról? – Kérdezte lágyan, ahogy végigsimított a felesége már tökéletesen meggyógyult arcán. – Kérlek… - Tette hozzá egy olyan pillantással, amelyről tudta, hogy Kira nem képes ellenállni neki.

Azonban a Kapitány túlságosan is aggódott ahhoz, hogy egyáltalán észrevegye. Mert ugyan látta a logikát a gépész szavaiban, de pont Wesley volt az, aki korábban többször is kifejezte, hogy az Awalon nem ismeri a logikát, és emellett a saját megérzése is veszélyt súgott. És az volt az, ami sosem jelentett jót…

-         Kérlek, Nerys… - Könyörgött most már, közelebb hajolva, igyekezve visszahozni a társát.

Végül Kira felnézett és halványan elmosolyodott, próbálva kizárni minden nyomasztó gondolatot és élvezni, hogy a feleségével lehet. Ami oly ritkán adatott meg.

De válaszolni már nem volt ideje, mert felvillantak a Vörös Riadó fényei, és a megérzésből valóság lett. Közeli, szörnyű valóság.

 

-I-

Minden vörös fényben úszó folyosón, sötét, sisakos alakok jelentek meg, és többé semmi és senki nem volt biztonságban. Ezúttal kék sisakok villantak fel mindenfelé, hátborzongató kontrasztot hozva magukkal, ahogy a vörös fény találkozott a sötétkékkel. Mindenhonnan vékony hangú kiáltások hallatszottak, furcsa félelmet küldve szét mindenkiben, aki csak hallotta. Hiszen az Awalon sosem beszélt! A levegőben ott rezgett, valami nincs rendben, valami megváltozott.

A túlerőt még csak érdemes sem volt számolni. Az egész olyannak tűnt, mintha hatalmas vöröshangyák árasztottak volna el egy ártatlan fészket. Mindenfelé fegyveres, sisakos alakok kiáltoztak groteszkül kontrasztosan, mely szembe állította az erőt, amit képviseltek, a hangjuk gyengeségével.

Mindenkit, aki egyenruhát viselt a raktárdokkokba tereltek, legyen az egészséges vagy nem az. Mindenkit.

Tisztek, épp szolgálatban, vagy a pihenő idejüket töltő tisztek álltak néhány perccel később bámulva bezáródó ajtókat, máris keresve az utat kifelé. Mégis csak álltak és nézték, és a fejében ott pergett mindenkinek a tudat, a gondolat, a jeges bizonytalanság, valami nincs rendben, valami megváltozott.

-         Ezeknek nem szabadna beszélniük. – Suttogta egy hang úgy, hogy alig hallható legyen, szinte csak mozgott a szája, biztosra tudva, hogy, akinek szánta, figyel rá.

-         Nem, Koren. És még sosem láttam kék sisakokat. – Bólintott rá Kira óvatosan, aki kissé még sápadtan, de igyekezve a saját lábán állni, és nem mutatni a gyengeségét figyelte az eseményeket.

Wesley lenézett rá egy pillanatra, aztán Latarára. Az arcán kényelmetlen aggodalom és feszültség ült, olyan maszkba rendezve, hogy ha bárki ránéz, főleg a fiatalok közül, ne olvashasson le róla semmi morál-rombolót.

-         Valami nem stimmel. – Szállt be Dax parancsnok is. Bizonytalanul méregetve az ajtót, a lehetőségeiket, pont úgy, mint mindenki más.

Nem volt olyan tiszt a raktárban, akinek az elméje ne a szabadulás körül forgott volna. A gépészek közül ott lévők kisebb csoportba verődtek, igyekezve kitalálni valamit. Körülöttük somfordált Worf is, akinek a szeme bezárt farkasként villogott körbe, próbálva találni valami lehetőséget, bármit. Tudva azonban, hogy nehéz helyzetben vannak, ha az Awalon percek alatt és szinte észrevétlenül átjött a kint lévő flottán, még ha annak egy része, a legnagyobb része állt is, akkor komoly erővel jöttek.

Dax is közelebb húzódott, úgy, ahogy a főtisztek többi része is. Kirát még Wesley támogatta, bár a Kapitány igyekezett takarni, hogy mennyire is gyenge valójában.

-         Ha lezárták kívülről, akkor innen bajos kijutni… - Hangzott el a mondat Brower szájából, akit, a helyzethez képest még idegesebbé tett, hogy hiányzott a fél csapata. És senki nem tudta, hogy a személyzet többi részét hová vitték.

Kira szeme megvillant, nem tetszett a főgépész megnyilvánulása.

-         Akkor is ki kell jutni! – Jelentette ki veszélyesen halkan, közelebb hajolva, hogy legalább az alacsonyabb rangúak és tapasztalatlanabbak ne hallják a hangja remegését, ami mindössze abból jött, hogy ha őszinte akart lenni önmagával, akkor alig állt a lábán, még akkor is, ha ezt sosem vallotta volna be, de még nagyon gyenge volt.

Wesley arca egy pillanatra megváltozott, bár a kifejezést nem tudta továbbra sem megfejteni senki. Igaz, már mindenki a tömegből előtűnő idegen tisztre figyelt.

Ro Laren hadnagy, aki valószínűleg itt ragadhatott a hirtelen támadáskor.

-         Ro hadnagy. – Nézett fel Latara, aki egész eddig a csoportosulás külső szélén állt, egy tároló tartálynak támaszkodva.

De Ro már Wesleyt méregette, aki szintén ott ragadt, távol a Voyagertől, ahol a tulajdonképpeni helyük lett volna.

-         Ro. Mit keres maga itt? – Kérdezte a gépész nem is takartan hűvösen és ellenségesen. A kettejük kapcsolata nehezen volt közelinek nevezhető. Még professzionálisnak is alig. Valójában mindenki örülhetett, ha nem ugrottak egymásnak, amikor szolgálatban a Voyager hídján egymástól alig három méterre kellett dolgozniuk.

-         Az nem tartozik magára! – Vágott vissza ugyanolyan hűvösen a Voyager bajori biztonsági tisztje, ahogy ő is körülnézett, felmérve a lehetséges menekülési utakat.

Kira nagyon gyorsan megelégelte a felesleges és ellenséges hangú párbeszédet, a türelme és a tűrőképessége határán állt amúgy is. És dühös volt. Hiszen meg volt róla győződve, hogy el lehetett volna kerülni az egészet, ha nem születik egy nyilvánvalóan hibás döntés.

-         Elég! – Emelte feljebb a hangját, elengedve Wesley vállát, és próbálva megállni, a kissé még jobban gyengülő lábain. Csak most értette meg igazán, miért is akarta Julian a Betegszobán tartani. – Koncentráljunk arra, hogyan jutunk ki. – Járatta körbe a tekintetét a főtisztjein.

Ott volt Dax, Worf, Latara, Bashir és Brower. Egy pillanattal később már mindegyik rá figyelt. A Voyager tisztjeivel együtt.

-         Mik vannak ezekben a tartályokban? – Kérdezte Wesley, aki bár sejtette, hogy véletlenül sem lesz szerencséjük, úgy gondolta, hogy ez is pont ugyanolyan jó kezdés, mint bármelyik másik. Amellett igyekezett a gépész-elméjét az előtérben tartani, mert a magánember része kezdett pánikolni, elsősorban, mert látta, hogy milyen gyenge is még a felesége.

Dax ránézett, aztán egy grimasszal megrázta a fejét.

-         Quark régi kanar készlete. És még a háború előtt illegálisan behozott három láda abarian brandy. Valamint egy csomó vákuumcsomagolt zöldség. – Felelte lemondóan. Azzal nem jutnak ki.

Kira figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy erről ő nem tudott, és nem vette elő a hirtelen a szemkontaktust kerülő Latarát sem. Ez akkor abban a pillanatban nem volt fontos.

Brower akart mondani valamit, mert felnézett, de nem volt már ideje rá, mert nyílt az egyik rakodó ajtó, és három kék sisakos Awalon lépett be. Állig felfegyverkezve és fedezve az ajtóban megálló, a foglyokra fegyvert szegező kisebb rohamosztagnyi társuktól.

-         Na lássuk… - Nézett körül az egyik, és a hangja legyen bármilyen vékony és szánalmas, abban a pillanatban jeges rettegést szórt szét az erekben. Csak, mert a máskor teljesen néma Awalon, beszélt.

Teljes csend volt, ahogy lassan sétált végig a raktárban. Megnézett magának mindenkit. Elsétált az egy csoportba verődő gépészek körül is. Megállt Tess Allenby előtt és hosszan nézte a fiatal nőt, aki az évek során valódi Csillagflotta tisztté nőtte ki magát. Meg sem mozdult, a tekintete egyenesen meredt előre, már-már arrogánsan, de mindenképp büszkén, és egy pillanatra nem mutatta mennyire fél.

-         Az nem jó, Sergos! – Jött a kissé túlságosan vidám megjegyzés az egyik hátra maradt Awalontól.

A tisztek bár nem néztek egymásra, de mindegyikük fejében ugyanaz járt. Itt és most minden megdőlni látszik, amit az Awalonról tudtak. Mert igaz, az idegenek misztikusak voltak, és nagyon keveset lehetett tudni róluk, de volt néhány dolog, ami biztos volt. Soha, soha nem beszéltek a katonák. Ha kommunikáltak, azt mindig mentálisan, telepatikusan tették. Soha, senki nem látott még kék sisakos Awalont. És az egész szituáció valahogy hátborzongatóan különbözött minden mástól, amit megéltek. A normálisan összeszedett és rendezett, fegyelmezett katonák most tökéletesen ellentétes benyomást keltettek. Mint egy csapat csőcselék, mint egy csapat randalírozó szakadár.

Végül a Sergos nevű tovább sétált, otthagyva a csendben fellélegző Allenbyt, és elért a főtisztek csoportjához.

Először Wesley előtt állt meg, aki mellett az egyik oldalon Ro, a másikon Kira állt. És csak nézte, de úgy, hogy mindenkinek az volt az érzése, hogy vigyorog a sisak alatt.

Nick állta, tökéletesen nyugodtan. Egyetlen dolog volt, ami segített, hogy amíg vele van elfoglalva, addig mindenki más biztonságban van a raktárban. Beleértve elsősorban Neryst is.

És nem is neki fogyott el a türelme, hanem Kirának, aki nem tett semmi mást, mint megmozdult kicsit, csak annyira, hogy előrébb lépett talán egy centivel, és megfogta a felesége kezét.

A kék sisak megbillent, ahogy az Awalon a mozdulatra nézett. Végül hátra a még mindig az ajtóban álló két társára.

-         Ez jó lesz. Vigyétek. – Bökött a fejével Kira felé.

Amire Wesley elszabadult, és egy gyors, de kétségbeesett mozdulattal rávetette magát. A támadás ugyan váratlanul érte Sergost, de ő volt fölényben. Nicknek még sikerült a földre vinnie és bevinni két ütést, de amikor a sisakot próbálta levenni, végül az Awalon levetette magáról, és egy pontos és gyors ütéssel elnémította. A gépészelmére sötétség hullt.

Kira csak mozdulatlanul nézni tudta, mert őt már két vasmarok tartotta vissza a vállainál, egyrészt attól, hogy ne támadjon ő is, másrészt hogy ne essen össze. Amellett a rá és a most már eszméletlen Wesleyre irányuló erdőnyi disruptor sem javított az esélyein.

Aztán a raktár hirtelen újra mozdulatlan lett, ahogy a szintén ugrani, a helyzetet kihasználni készülő tisztek is egy egész sor rájuk szegeződő fegyverrel találták szemben magukat.

Sergos feje visszafordult, és most már Dax parancsnok előtt állt, aki még mélyebben és gyorsabban lélegzett az előző még születőfélben elfojtott harctól. A hihetetlenül kék trill szemek hozzájuk nem méltó, gyülöletet és dühös villámokat szórtak.

-         Ezt is vigyétek! – Bólintott Sergos.

Worfot semmi más nem állította meg, mint Jadzia keze, és rejtett érintése a széles klingon vállon. És az előző kék tekintet kérése: Maradj.

És Kira mellé oda került Dax is, és most már kettejüket tartotta két-két őr. Az Awalon láthatóan semmit nem bízott a véletlenre.

Sergos végül megállt újra, ezúttal Latara előtt. Egy ideig még élvezte, hogy minden tekintet rászegeződik, aztán kiadta a parancsot újra.

-         Ez is jó. Vigyétek! – Intett a kezével. És a vékony hang ezúttal hidegebben szántott végig a raktáron, minden egyes lény hátán jeges fuvallatként suhanva végig.

Már mindenki tudta, valami készül. Valami, ami eddig nem volt jellemző az Awalonra.

Sergos végül megfordult és elsétált a három fogolyig, akik egyelőre nem próbáltak kiszabadulni. Kira azért mert nem volt hozzá elég ereje. Dax, mert két disruptor szegeződött egyenesen a két halántékához. Latara pedig szintén fegyverek kereszttüzében állt.

Egy pillanatra még a három nő szembe nézhetett a pattanásig feszült társaikkal, barátaikkal, de aztán durván kiráncigálták őket minden további szó nélkül.

Végül a hatalmas ajtók bezárultak, és a raktárban csend maradt. De csak egy pillanatig. Amíg ki nem tört a zsivaj. Mindenki egyszerre kezdett beszélni.

 

Dr. Bashir volt, aki végül felugrott egy tartály tetejére, és elkiáltotta magát.

-         Elég!

Amire csend lett, és hirtelen visszatért mindenkibe a tiszt, a katona.

Julian leugrott, és letérdelt az eszméletlenül heverő Nick Wesley mellé, aki bár viselt egy szépen növekvő púpot a tarkóján, de azon kívül nem látott, vagy érzett rajta semmilyen más sérülést.

Végül, ahogy felnézett látta, hogy Worf is összeszedte és túltette magát a saját démonjain, amik ugyan egy klingonnak nem kellett volna, hogy legyenek, de elszakították tőle a feleségét, nem képes mellette lenni, hogy védelmezze, ahogy azt a klingon becsület, a saját klingon házassági esküje is megkövetelte, és így egy kicsit harcolnia kellett, hogy egyben tartsa magát. De végül nyert benne a harcos, a ’Flotta tiszt, a katona. Amellett, ha akként működik, sokkal több az esély, hogy kiszabadítsa Jadziát.

-         Jól van. Akkor találjunk ki valamit! Gyorsan. – Nézett jelentőségteljesen, és veszélyesen körbe, várva az ötleteket, miközben a saját agya is dolgozott.

Brower egy ideig pásztázta a padlót, aztán felnézett, mint akinek van egy ötlete, de végül csak visszatért a padlóhoz. Csend volt. Az előző zsivaj után bántóan üres csend.

Amit egy hang zavart meg, melyet egy nyögéshez lehetett hasonlítani, majd még egy, és addigra mindenki odafordította a fejét az eddig eszméletlen, de ezek szerint már éledező Wesley felé.

Julian lenézett a térdei mellett heverő gépészre, akinek pár pillanat múlva már felnyíltak a szemei is. Még homályos égkék szemek pislogtak fel, és látható, kézzelfogható volt bennük a változás, ahogy a realizáció végigfutott az újra beindult idegpályákon.

Aztán egy villanás, és Wesley már ült, egy pillanatra megszédülve és a fejéhez kapva, de már nézve körül, keresve.

-         Mi történt? – Kérdezte, ahogy visszatért a tekintete a mellette térdelő orvosra.

Julian helyett azonban Worf türelmetlen hangja válaszolt.

-         Elvitték őket. Képes segíteni?

Wesley felnézett a már felette álló klingon parancsnokra, és bólintott. Még önmagát is meglepte, hogy milyen könnyen tud egy szituációt elfogadni, ha egyszerűen csak nem engedi magához közel a veszélyesen érzékeny és rettegő részét a lényének. A gépészelme beindult és lassan felállt, nem törődve se szédüléssel, se a fején átlüktető fájdalommal. Nem is gondolkodott koherensen a magánembert zavaró problémáról. Csak érzésként volt jelen a tény, hogy minél előbb kijut onnan, annál hamarabb oldódik meg minden.

Azonban Brower már ott térdelt az egyik a raktárba vezető szervizjárat bejáratánál, és emelte is le a panelt. Aztán próbált benyúlni, de a bejáratot egy erőtér védte. Amit ugyan sejtett, sőt tudott, de azért meg kellett próbálnia.

-         Tízes biztonsági protokoll van érvényben a raktáron. Innen nem jutunk ki. – Rázta a fejét már idegesen, ahogy felnézett a köré gyűlt maradék főtisztekre és Wesleyre.

-         Az nem elfogadható Hadnagy! – Emelkedett Worf hangja veszélyesen.

Wesley azonban tudta jól, miről beszél Brower, ahogy valójában mindenki más is.

-         Browernek igaza van. – Hajtotta le egy pillanatra a fejét. És a hangjába engedett mindent, amit gondolt és érzett a helyzetről, csak, hogy Worfot biztosítsa, és lenyugtassa valamelyest. – A tízes biztonsági protokoll arra van tervezve, hogy biológiai szennyező vagy mérgező anyagokat tartson itt bent, biztonságosan elzárva az Állomás többi részétől. Innen egy atom se juthat ki. – Nézett végül fel a klingon tisztre.

-         Ezzel én is tisztában vagyok Parancsnokhelyettes! – Dördült a kissé ingerült válasz, de azért, aki ismerte már régebbről Worfot tudta, hogy most már nem veszélyes, legalábbis nem a sajátjaira.

Bashir leült a levett panel mellé, és a térdeire támasztotta a karjait.

-         Csak van rá mód, hogy kiiktassuk… - Nézett fel a gépészekre, akik talán mindenki másnál jobban ismerték az Állomás rendszereit.

De most ők is tanácstalanul nézegettek egymásra.

-         A Vezérlőből persze. – Jegyezte meg Dalby. Aztán el is hallgatott, ahogy rájött, hogy az rajtuk nem segít.

Wesley azonban már máson gondolkodott.

-         Jön segítség… - Mondta ki hangosan is a töredéket, ami már másodpercek óta keringett a fejében. Erre mindenki figyelme rá terelődött, és szemrehányó pillantások kereszttüzében találta magát. – Úgy értem… - Kezdett hirtelen sietősen magyarázkodni. – hogy a Voyager rendszerei majdnem kész voltak, mikor eljöttem. Eddigre akár készen is lehettek. – Nézett fel Ro-ra, aki bólintott egyetértően, már látva, merre tart a gondolatmenet. – Janeway meglógott. Ismerem. Hoz segítséget. De ha nem is, elküldhették az üzenetet, és a bólián szektorban állunk úgy, hogy tudjanak segítséget küldeni. – Nézett körül, aztán még gyorsan, tétován hozzátette. – Meg lehet próbálni hatástalanítani az erőteret. Vagy akár hozzáférni a környezetszabályozókhoz.

Ezt az információhalmazt egy kis csend követte, amíg végül Brower kérdezett.

-         A környezetszabályozók?

-         El akarja árasztani az Állomást valamivel? – Kérdezte Bashir hitetlenséggel a hangjában.

Wesley felnézett, úgy, mintha először látná az orvost.

-         Miután visszahozták őket. – Vegyült a hangjába fájdalom, jól hallhatóan. Bármennyire is próbálta kontroll alatt tartani az emberi felét az minduntalan a felszínre tört, valahányszor az elméjét nem foglalták le eléggé a szabadulás tervének gondolatai, vagy éppen rá volt kényszerülve, hogy Nerysre gondoljon.

Worf bólintott.

-         Lássuk, mit lehet kezdeni az erőtérrel. – Maradt a neki sokkal inkább tetsző tervnél.

Brower és Wesley összenéztek, magukon érezve a többi gépész tekintetét, és az agyuk dolgozott.

Wesley volt az, aki végül letérdelt, és lefejtette a panelt az egyik rakodó ajtó melletti terminálról, melynek feladata csupán az ajtóvezérlés irányítása volt. Ugyan az ajtó mögött is erőtér feszült, ahogy az egész raktár körül, de talán valamit használhat az elektronikából.

Egy pillanattal később ott térdelt mellette, mögötte a jelen lévő gépészcsapat is. Felettük pedig ott állt Bashir, Worf, de még Ro is.

-         És mi a helyzet a zsilippel? – Kérdezett közbe Bashir, akinek a génmanipulált agya már rég kiszámolta, mennyi az esélye, hogy kijutnak onnan önerőből.

Brower felnézett rá, és elhúzta a száját.

-         Jobb az űr? – Kérdezte, aztán meg sem várva a reakciót, megrázta a fejét. – Nem lehet innen elérni a szabályozó computerét. Amellett azon keresztül nem lehet kikapcsolni a raktár körüli erőteret. Maximum a zsilipét. De amennyiben nem akarunk itt vákuumot és mínusz kétszázhetvenöt fokot, akkor nem javaslom.

Ezzel visszafordult és újra segíteni kezdett Wesleynek.

 

Órák teltek el. Talán négy, öt óra is, de nem mentek semmire. Többnyire csak bámulták a panel belsejét, és próbáltak kitalálni valamit, egy megoldást a lehetetlenre. Minden vállon látszott a hihetetlen feszültség, de minden arcon ott volt a legalább olyan súlyos elszántság is.

A Csillagflotta híresen jó gépészei sem voltak képesek semmi kézzel fogható eredményre. Végül Wesley csapott a falba úgy, hogy szinte lehetett hallani a kézcsontjainak reccsenését.

-         A fenébe, ez így nem megy! – Jött ki egy jóval szelídebb változat, mint amilyennek indult.

Végül megrázta mind a fejét, mind a kezét, de felnézni már nem volt ideje.

A nagy ajtó nyílásának zaja volt az, ami mindenki figyelmét odavonzotta, el a káromkodó gépésztől. És még valami. Még egy zaj, ami végigküldött mindenkin egy egész addig ismeretlen borzongást. Vékony, groteszk, és hideg röhögés, az őröktől odakintről.

Aztán mindenki odanézett. Vagy ötven szempár szegeződött az ajtóra, amely gyorsan bezárult. De senki nem figyelt akkor már arra.

A látvány, amely az ötven fogoly elé tárult megfagyasztott mindent. Néma csend lett, állt minden, a levegő, szívek és lélegzetek, csak hogy a látvány elérje őket és végigdübörögjön rajtuk, megsemmisítve mindent, és senki még csak nem is tudta, mit jelent. Csak annyit, hogy mintegy kinyúlt és jeges marokkal szorította össze a döbbent lényüket.

Latara őrnagy állt az ajtóban, az arcán, az egyetlen területen, amely kilátszott a zilált és több helyen szakadt egyenruhájából, zúzódások és véres karmolásnyomok voltak. A haja kócos volt és összetapadt. De állt, szilárdnak és rendíthetetlennek tűnve, ami borzalmas módon ellentéte volt a kinézetének. A vállára Dax parancsnok támaszkodott.

Aki láthatóan reszketett, és csodával határos módon állt csak meg a saját lábain. A feje mélyen lehajtva, az arcába lógó összetapadt, zilált és láthatóan hiányos hajtincseitől nem látszott az arcából semmi.  Ő csak az egyenruhája alsó rétegét viselte, a karjain jól látható és jellegzetes zúzódások voltak, kezek szorításának nyomai.

Az egész látvány hátborzongató koronája volt Kira Nerys kapitány, akinek a teste szinte élettelenül lógott Latara karjaiban. Az egyenruhájából mindössze csak a vörös póló maradványait viselte és az alsónadrágot. A testén nem volt egy tenyérnyi ép folt sem. Legalább egy kékülő zúzódás, vagy egy véres karmolásnyom volt mindenütt. Az arca nem látszott, ahogy a feje befelé fordult, megtámasztva Latara mellkasán. A kezei pedig csak erőtlenül lógtak, még mozogva kicsit az előző lendülettől, ahogy belökték az Őrnagyot.

Nem mozdult egyetlen lélek sem, hosszú, hosszú másodpercekig. Senki, senki nem tudott megmozdulni, mintha csak a látvány sűrű masszaként ölelt volna körül minden lényt a raktárban, fullasztóan, szorosan, és nem is fájt még, még csak szűkült egyre jobban és jobban.

Nick is csak állt és próbált gondolkodni, próbálta megfogalmazni mit lát, de az elméje nem működött. Még csak a teste sem, szinte a lelke sem. Először még csak nem is érzett abszolút semmi a normálistól eltérőt. De ez az apró gondolattöredék végül felszínre hozta az érzéseket. Nem tudott ő még semmit, csak az iszonyú fájdalmat érezte, ami megrengetett mindent, kívül és belül egyaránt. Rajta zárult körül elsőként, a lénye, a lelke, a szíve és a teste körül, nem kapott levegőt. És nem volt képes mozdulni.

Az egyetlen, aki tökéletesen tudta, mi történt, aki képes volt átlépni is rajta, az Latara őrnagy volt. Koren. Aki megmozdult, oldalra nézett, hogy lássa, Jadzia képes-e megállni egyedül, de a trill akkor már ült le. Ott helyben az ajtó mellett a falhoz támaszkodva. Felhúzta a térdeit, anélkül, hogy felnézett volna, megmutatta volna az arcát, akárcsak egy pillanatra is. De még akkor sem mozdult senki más Latarán kívül.

Koren lépdelni kezdett. Lassan, maga is reszketegen, bár igyekezve nem mutatni. Megállt Nick előtt, de nem nézett a szemébe. Nem nézett fel, nem nézett a karjaiban tartott testre sem. Állt még, nem tudva mit tegyen, vagy mondjon, nem tudta, hogyan. Hogyan mondjon valamit, amire csak nincs szó, amit csak nem tud kimondani? Aztán végül megszólalt. A hangja üres volt, nem volt benne más, csak kongó, hideg önvád.

-         Sajnálom.

Csak ennyit, de a tekintete sosem emelkedett fel, hogy találkozzon Nick szemeivel. Csak előrébb lépett és nyújtotta Neryst.

Nick nézett az egyre közeledő látványra. A lelkében irtózatos erővel zúgott a fájdalom. Ugyanúgy, tökéletesen azonos intenzitáson, nem szűnve, nem hagyva pihenést soha, rázva a testét megállíthatatlan, alig-alig észrevehető, de megállíthatatlan reszketéssel. Látta, ahogy Latara odalép, észrevette, hogy a zöld tekintet nem néz rá, egy pillanatra sem. Ettől csak fokozódott a fájdalom intenzitása. És minden gondolat szinte menekült, szinte elbújt, nem akarva tudni, megtagadva az együttműködést. Aztán látta, hogy Neryst felé nyújtják, mint egy tárgyat, mint egy élettelen tárgyat, a világ legértékesebb kincsét. Erre feleszmélt, és átvette.

Ahogy megérezte a súlyt a vállaiban, még egy fokkal nőtt a fájdalom belül, vibrált, és égett, és jeges volt egyszerre. Aztán meglátta az arcát. Ahogy óvatosan maga felé fordította. És térdre zuhant, vigyázva, védve Neryst, minden erejével, mely olyan szédítő gyorsasággal hagyta el az izmait, hogy úgy tűnt, soha nem is volt.

És hirtelen csak nézte és nézte… ott hevert a karjaiban, és ő nézett le rá. Az arca, mely olyan gyönyörű volt mindig, most valami olyat sugárzott magából, amitől Nick gyomra megfordult és megcsavarodott önmaga körül. A sápadt homlokon hosszú, véres nyoma húzódott egy körömnek, vagy karomnak, ahogy mindkét arcán is. Az orra vérzett, a gyönyörű orr, mely oly tökéletes volt a gépész számára mindig, és úgy szerette, most ferde volt, láthatóan eltört. És az ajkai, Nerys ajkai felrepedtek, és fénylettek fehéren, ahogy a szája környéke is. Gyanúsan, alattomosan, sunyin hirdetve valamit, ami még nem juthatott el a szemlélőig, nem bírt volna létezni vele. Az égkék tekintet nem volt képes maradni, tovább ment. A kecses nyak majdnem érintetlen volt, csak az a fényesen és fehéren csillogó valami hagyott rajta néhány már száradó csíkot, véget érve a szinte teljesen szétszaggatott vörös egyenruha pólón. Melybe vér és más, sötét foltok száradtak bele mindenhol. Aztán az égkék tekintet elérte a szabvány alsónadrágot, melynek világoskék anyaga elöl egészen vörös volt, átáztatva vérrel.

Égkék tekintet ugrott fel, újra a szeretett és összetört arcra. És a szemek mögötti agy megtagadta a működést. Nem volt hajlandó ez alatt a mindössze két, vagy három pillanat alatt tudomásul venni.

Worf volt a következő, aki mozdult, ahogy végignézte, hogy Wesley hogyan engedi le Kirát óvatosan a földre az ő tekintete már a saját feleségét kereste, és egy pillanattal később már ott is térdelt mellette. Próbálta átölelni a reszkető testet.

De Jadzia elhúzódott. Nem beszélt, csak jobban reszketett, csak kisebbre kuporodott, amíg Worf végül vissza nem vonult teljesen. A klingon szív érzett mindent, ami történt, de az ő elméje sem tudta, vagy akarta felfogni. Egyszerűen csak védekezett, minden elképzelhető eszközzel a látottak ellen. Még akkor is, ha védekezni ez esetben menekülést jelentett, ami becstelenség volt. Mégis amit látott, az túl sok volt, túlságosan fájt.

Latara zöld tekintete üresen függött a tőle kissé jobbra és előre lévő padlódarabon. Nem nézett fel, mert nem tudott, és nem is mert. Még ott élt benne az elmúlt órák emléke, minden. Amit tett, és amit nem tett. A bűntudat. És már épültek a falak, amiket nem egyszer épített már. Már elkezdődött a belső kántálás, mely megvédeni volt hivatott a lelkét. Még néhány perc talán, és ő tovább lép. Ahogy tette ezt ezelőtt már háromszor életében. És akkor, abban a pillanatban nem érezte meg még Ro Laren kezét sem a vállán, akinek ott volt a szemében a tudás. Talán ő volt az egyetlen lény a raktárban, abban a pillanatban, aki már tudta, aki már mindent tudott, amit lehetett.

Nick elméje harcolt, a természetes tudásvágy ellen és –ért. És szörnyű harc volt ez, mert a tét a saját lelke volt. Tudta, hogyha beengedi, akkor egy része meg fog halni, egy része menthetetlenül el fog pusztulni. De valahol mélyen érezte, hogy be kell engedni, muszáj. Nem maga miatt, nem mert előbb-utóbb úgyis be fog törni, hanem mert Nerysnek szüksége lesz rá. Muszáj, hogy beengedje, amit lát. Talán a szag volt, az a fanyar, gyomorforgató, émelyítő szag, ami végül felnyitotta a védőfalakat, talán a saját szívének hangja, amit a fülében hallott vergődni, talán mégiscsak maga a látvány. De végül eljutott hozzá. Szinte önkínzásképp nézett még egyszer végig a felesége eszméletlen testén, megállapodva egy pillanatra a szabvány alsónadrág vérrel átázott anyagán, hogy aztán újra visszakapja a tekintetét az arcára. Újra megnézte a fényes, fehér foltokat. Mint egy gyerek rakta össze az elétárult valóság elemi darabjait, mint egy nem túl intelligens gyerek, úgy rakta össze kínlódva, megküzdve minden apró mondatért, mely még csak meg sem fogalmazódott, nem tudta kimondani, még gondolatban sem.

Egyetlen gondolat volt csak, ami visszhangzott a fejében, minden pillanattal, és töredékkel fájdalmasan verődve vissza. Egyre hangosabban és hangosabban, üvöltve, sikoltva, vergődve, üvöltve, ordítva. „Ne! Ne! NE! NEEEEEEEEEEEEEE!”

Észre sem vette, hogy mozog, hogy előre hátra hintázik. Az az egy gondolat betöltött mindent. Még akkor is, ha hirtelen élesen tudatára ébredt a környezetének. És soha nem tapasztalt vágyat érzett, hogy elrejtőzzön, elbújtassa Neryst. És soha többé ne jöjjön elő.

Julian volt az, aki végül leküzdötte annyira a saját érzéseit, hogy be tudott kapcsolni az orvos benne. Letérdelt a legrosszabb állapotban lévő Kira mellé és már nyúlt felé, amikor erőtlen ütést érzett a vállán, aztán meghallotta.

-         Ne nyúljon hozzá! Takarodjon! Takarodjon tőle! Ne merjen hozzáérni! – Ordította, mint egy sérült vadállat, akinek nem csak a saját, de a gyermeke lábát is levágta egy csapda.

És hirtelen égkék szemek omlottak össze átláthatatlanul elhomályosulva, fürödve nem csak sós, de keserű, maró könnyekben. És a hang, amely az ordítás után kijött a torkán, a hosszú elnyújtott, majd szaggatott nyüszítés végül felébresztett mindenkit. Végül mindenki kénytelen volt befogadni a látványt. Hirtelen már mindenki tisztában volt vele, hogy mit lát.

Nick egyik kezével tartotta Nerys bágyadt fejét, a másikkal takarta a saját arcát, a saját könnyeit. Hirtelen semmi másra nem vágyva, mint magányra. Megölni, eltörölni a világot, mindent körülöttük, hogy csak ők ketten maradjanak. Semmi és senki más. Csak ők ketten és az irtózatos fájdalom a lényében.

Julian arca is fájdalomba torzult, ahogy figyelte a szeme előtt játszódó agóniát. És minden cseppjét képes volt átérezni, mert ő ilyen volt. Egy orvos, aki sokkal jobban együtt érzett világ életében a szenvedőkkel, mint szabad lett volna. Tanácstalanul nézett fel, próbálva segítséget kérni, mert nem tudta mit mondhatna, nem tudta, mit tehetne, hogyan vehetné el ennek a súlyát.

És a raktárban lélegző majdnem ötven lény, kivéve az érintetteket, egyként mozdult, senki sem tudta ki volt az első, vagy ki volt, aki kezdte, egyáltalán kimondta-e a parancsot valaki. Csak közelebb lépdeltek, egész közel, amíg körbe nem vették mindhárom nőt, egy-egy akkora körben, mely tökéletes volt elrejtőzni, és elég nagy is, hogy ne legyen nyomasztó. Aztán megfordultak, mindenki megfordult, és a tekintetük mereven, telve minden döbbenettel és együttérzéssel meredt a semmibe. Élő sorfalként, élő menedékként vették körül a három nőt, és azokat, akik igyekeztek eljutni hozzájuk, akik a legközelebb voltak. Senki többé nem nézett rájuk. Tisztelet volt ez, mély tisztelet és együttérzés, mely összeszorított minden torkot, és könnyeket csalt minden szembe.

Worf felnézett, ahogy a gyűrű bezárult Jadzia, és ő körülötte, és szorította a mellkasát neki is, ahogy egymás után fordultak el a gyűrűt alkotó tisztek. Kik akkor sokkal inkább voltak egyszerű, érző lények, mint katonák. Még ha a mozgásuk onnan merített is erőt. Visszanézett a feleségére, aki reszketett, még mindig, sosem nézve fel, sokkban. Megpróbált közelebb húzódni, vágyott átölelni, hogy megvédhesse mindentől és mindenkitől, miközben a saját önvádja marcangolta, tépte is szét belül, és a szó, becstelen, ott visszhangzott benne kegyetlenül marva bele minden újabb és újabb sebbe. De Jadzia, az ő egyetlen felesége, a parmachaja nem engedte közel. Többé nem.

Nick nem kapott levegőt, úgy érezte, hogy megfullad, ahogy látta, hogyan zárul körbe a fal, élő, eleven, érző lények lélegző fala. És hogyan fordul meg mind, nem nézve rájuk egy percre sem, megadva mindent, amire szüksége volt, amit lehetett. A körben már csak ő maradt, Nerys és Julian.

-         Kérem, engedje, hogy megvizsgáljam. – Hallotta a lágy kérést, mely majdnem könyörgésnek hangzott, és telve volt fájón rezgő részvéttel.

Felnézett a hang irányába, és valóban ott látta a meleg sötét szemekben mindezt. De nem volt képes hagyni. Nem hagyhatta, hogy bárki még egyszer hozzáérjen! Egyszerűen csak a lénye legmélye tagadta meg még a lehetőségét is.

-         Ne nyúljon hozzá! – De ez a hang már gyenge volt. Maga is alig ismerte fel, ahogy meghallotta.

Julian érezte, nem szabad erőltetni, még ha minden ösztöne hajtotta volna, hogy megbizonyosodjon Kira nincs közvetlen veszélyben, azért ezt onnan is láthatta.

Nick végül megmozdult, ahogy látta, hogy a közvetlen ’veszély’ hátrébb húzódik. És gyengéden leeresztette a karjaiból Neryst. Már nem érezte a saját könnyeit lefolyni, már rég nem. A lénye megadni készült magát a fájdalomnak, ösztönlényként működött. Levette a saját egyenruha kabátját, majd a pólót is, csak az alsó fekete trikót hagyta magán. A kabátot összehajtogatva a bágyadt fej alá rakta, óvatosan, igyekezve minél kényelmesebb párnát csinálni. Aztán elkezdte tépkedni a sárga pólót. Minden feltörő dühét, bosszúvágyát, minden irtózatos haragot beleadva. A szeme előtt látva szinte, hogy annak a belsejét tépi ki, aki ezt tette. De ez csupán egy pillanatig tartott. Mert, ahogy elég rongyot tépett lassan sebről-sebre tisztogatni kezdte. De nem ment Nerys ajkainak közelébe. Nem is nézte. A gyomra így is forgott, így is fájt és csavarodott maga körül. Nem csak a nyilvánvaló szagtól, vagy a tudattól, vagy a hirtelen peregni kezdő elképzelt-képektől, hanem a fájdalomtól is.

Julian lassan állt fel, hogy kimenjen a körből, mely éppen csak megnyílt neki, vetett egy pillantást Latara felé, aki még mindig lehajtott fejjel állt, Ro kezével a vállán, de ő volt az, aki a legjobban viselte. Végül Bashir belépett Jadziához és letérdelt. Ahogy közelebb ért látta, hogy fokozódik a reszketés, hogyan nyúl ki egy gyenge kéz, hogy eltolja. Nem tudott mit kezdeni vele ő sem. Csak azt látta, hogy sokkban van. Lehajolt, igyekezve belátni a hajtincsek takarta arcra, de nem tudott. Worf látta, mit próbál, és igyekezett lenyomni magában minden érzelmet, amíg közelebb húzódott és gyengéden kifésülte a sötét tincseket a felesége arcából. Mely végül feltárult. Jadzia felnézett. A könnyáztatta arcot is számtalan sérülés borította, a mély trill szemek megtörten néztek a világra. De nem láttak semmit. Nem, mert megsérültek, Jadzia és a szimbionta, Dax maga is, túl mélyre húzódott vissza. Minden elől, legyen az segítség, vagy veszély. Aztán újra lehajtotta a fejét, mint aki nem akar felnézni soha többé.

A legszörnyűbb egy orvosnak, ha látja a szenvedést és nem képes segíteni. Már pedig Juliannek nem volt egyetlen eszköze, gyógyszere sem. Nem volt semmi, amivel enyhíthette volna a sokkot. Óvatosan felhúzta a szakadozott pólót, csak annyira, hogy meggyőződhessen, hogy a szimbionta nem szenvedett sérülést. És mikor látta, hogy Jadzia hasfala ép, visszahúzódott teljesen. Még megvárta, amíg a reszketés alábbhagy és csendesül kicsit, és csak akkor állt fel. Végül Latara felé tartva.

De a zöld szemek neki sem emelkedtek fel. Latara már felépítette a saját falait, már készen volt, hogy tovább menjen az életében. Már csak az önvád maradt, mely ott kérdezte, követelte a fejében az örök kérdésre a választ. Tehettem volna valamit?

-         Koren, figyeljen rám. – Kérte halkan Julian, ahogy felemelte az Őrnagy állát. – El tudja mondani, szenvedett-e valamelyikük komolynak tűnő sérülést?

Koren arcán látszott, ahogy igyekezett először ellenállni a rátörő emlékeknek, aztán, maguk az emlékek voltak, amelyek eltorzították a vonásait. Végül lehajtotta a fejét.

-         Nem tudom biztosan. – Felelte, a hangja üresen kongott, már valóban nem volt benne semmi. Az önvád is mélyen el volt addigra már temetve. – Nerys erősen vérzett. De azt hiszem már elállt. – Folytatta nagyon halkan. – Jadzia talán nem. – Keresett még, szavakat, emlékeket, és csak fájdalmat talált. – Vagy nem annyira… - Vált még bizonytalanabbá.

Julian bólintott.

-         És maga? – Kérdezett, próbálva az orvost előtérben tartani.

Koren megrázta a fejét. De nem nézett Bashir szemébe.

-         Velem gyorsan végeztek. – Felelte végül halkan, nem akarva semmi többet mondani és elfordult.

De ott találta magát két erős bajori karban. Ro Laren. De nem ölelte vissza. Nem tudott ő ölelni, elfogadni is csupán néhány másodpercig. Aztán ellépett. És mikor visszafordult, hirtelen Latara Koren őrnagy volt. Ugyan az a higgadt, sztoikus és távoli nő, akit ismertek.

-         Ezek lázadók doktor. Amennyit ki tudtam venni, fellázadtak a népük társadalmi rendje és szokásai ellen. És megszöktek, hatalmas bázisuk van. Legalábbis ők úgy hiszik. Így… - Akadt el, aztán egy pillanatra behunyta a szemét, és mikor kinyitotta, folytatta. – bosszulták meg. Mindent. Rajtunk. – Fejezte be végül.

Julian befogadta az információt, és megkönnyebbült, ahogy az agya elmerült a valószínűség számításokban, ezzel az új adattal. Mert addig sem kellett a történtekkel foglalkoznia.

 

Nick, ahogy végzett a felesége testének megtisztításával, amennyire csak lehetett, végül visszanézett a csukott szemekre. Sokáig nézte, legalábbis neki óráknak tűnt. De az időérzéke már nem működött. Amikor végül megmozdultak és lassan, nagyon lassan kinyíltak, érezte, ahogy újabb hullám fájdalom tör rá, és újabb hullám már maróan sós könnyek születnek. Látta, ahogy zavaros barna szemek próbálnak fókuszálni, és amikor végül sikerült, látta a fájdalmat bennük, de ami sokkal szörnyűbb volt szégyent. És elfordultak. Elfordultak tőle, ahogy az első könnyek megszülettek bennük is. Látta, látta, hogy el akarja taszítani magától, látta, hogy csak azért nem teszi, mert túl gyenge, mert nincs elég ereje ahhoz sem, hogy felemelje a karját.

A tudat, az, hogy az a három nő, aki mindig olyan erős, és önálló volt, most ott fekszik, ül, vagy áll, hogy elvették tőlük a lényeik legfontosabb, legmeghatározóbb részeit, újra, egyre szorosabban markolta. És nem tudta mit tegyen. Nem tudta, hogy fogja megjavítani ezt. Reménytelen elkeseredettség kezdett terjedni az ereiben, a lénye minden részében.

De végül az ösztönei átvették az irányítást teljesen. A lehető leglágyabban érintette meg Nerys állát, hogy újra maga felé fordítsa. Megkereste gyengéden, és lágyan a mélybarna szemeket, melyek üressége, távolisága megrémítette, de már nem volt képes megállni. Az ösztönei vezették, a vágy, hogy helyre hozzon, eltöröljön, és újra építsen mindent, ami leromboltattatott.

-         Kérlek… - Hallotta a saját hangját végtelenül puhán és türelmesen, még a könnyei sem színezték, hirtelen megálltak, a lélegzete is, ahogy centiről centire hajolt egyre lejjebb. – Nerys… Kedves… Kérlek… engedd, hogy segítsek. – Hajolt, s lassan már ott volt egész közel, olyan nagyon közel.

Érezte azt a szagot, amitől felfordult a gyomra, attól, amit reprezentált, amit jelentett. Kétségbeesetten igyekezett megtalálni az erőt, hogy megtegye. Egy pillanatra nem térve ki a riadt, értetlen, fájó és szégyenkező szemekből. Melyek bár akartak, többé nem tudtak szabadulni. De ez nem erőszak volt. Mert az égkék tekintet meghajolt, térdre vetette magát és úgy könyörgött, hogy segíthessen. És a mélybarna nem tudta megtagadni. Sosem volt és sosem lesz képes megtagadni.

-         Engedj be… Kérlek… Kedves… engedd, hogy segítsek… kérlek… kérlek Nerys… szeretlek… mindent elmosok… ígérem… ígérem neked… csak engedd, hogy segítsek… eltörlök, elmosok mindent… - Suttogta könyörögve fájó, sérült ajkaknak.

De nem hunyta be a szemét még ha nem is volt képes fókuszálni többé. Hagyott mindent, hogy felszökjön a szemeibe. Minden szerelmét, minden fájdalmát, minden undort. És végül hozzáért, de nem kapott viszonzást. Olyan sokáig nem kapott viszonzást! Csak érintés volt, egy alig létező érintés. És próbálta újra, türelmesen, végtelen gyengédséggel.

-         Kérlek… Kedves… könyörgök… had segítsek… szeretlek… engedj be… kérlek… - Suttogta újra és újra, végtelen türelemmel.

És megérintette újra a fájó ajkakat. Melyek végül megmozdultak. Bágyadtan, erőtlenül, jelezve, hogy bízik benne. Még ha soha többé másban nem is tud. Bízik benne. Új könnycseppek hullottak arcról arcra, ahogy ép ajkak kezdtek végigcsókolni sérülteket, még nem ízlelve, még csak érezve a szagot, mely most már betöltött mindent. Nyers akaraterő nyomta vissza az emelkedő gyomrát, minden undort. Mert a szerelem és a vágy, hogy segítsen, hogy újra építsen erősebb volt.

És végül, ahogy végigért másodjára is, a felső ajkon, beeresztést kért, szinte félénken. És valóban rettegett, rettegett, mert nem tudta, mennyi pusztult el, és újra felépíthető-e. Hosszú, gyötrelmes pillanatokig nem kapott választ, és már húzódott volna el, már halt volna meg a lelke, mikor végül a sérült ajkak megnyíltak, hagyva a feleségét, hogy csókolja.

Végtelen megkönnyebbülés rázta meg. És elkezdte, visszanyomva minden mást, mint a szeretetét és segíteni akarást. Minden ízt érzett, és ment tovább, még akkor is, amikor a száját már megtöltötte az idegen íz, akkor is, amikor már nem volt biztos benne, mi tartja a gyomrát, és őt, magát egy helyen. Akkor is folytatta, nyelt, és folytatta, minden apró zugát csókolta a felesége szájának. Nyelt és folytatta. Olyan sokáig, hogy óráknak tűnt.

És végül Nerys válaszolt. Távolian, és nem is hasonlított semmire, amit azelőtt érzett, de válasz volt. Lassan eltűnt az íz, lassan nem maradt más, mint Nerys, ő, és a kettejük ismerős, soha-nem-elég íze, keveredve könnyek tiszta sósságával, és a szaggal, melyet nem lehetett elmosni így. Kelletlenül húzódott el, de még azt is puhán, lépésről lépésre, elköszönve, ígérve, hogy visszatér, megköszönve, szeretve, és imádva. Sírva. Vergődve. És kínlódva.

Aztán, ahogy égkék szemek nyíltak újra mélybarnákra minden összetört. A zokogás szabadon tört fel a tüdejéből. És lezuhant Nerys vállára, ölelve magához a mozgásra is alig képes testet. És ringatta, sírt és zokogott, nem bírva még csak szavakat sem formálni. Csak a fejében kongott és rezgett ott az az egyetlen kis szó végtelenül. „Ne… ne… NEEEEEE!”

Worf állt fel. Ahogy teljesen átvette a hatalmat felette a vágy, hogy visszaszerezze a felesége és a saját becsületét. Semmi más nem lebegett előtte, mint véres képek a bosszúról, a kegyetlen, hideg és az egyenruhájához nem méltó bosszúról. Többé nem számított semmi más.

Az első ember, akit begyűjtött a gallérjánál fogva az Brower hadnagy volt, aztán Wesleyért indult.

-         Parancsnokhelyettes! – Hallotta meg a mély férfihangot.

De Nick nem akarta elengedni Neryst. Nem, soha többé! Először fel sem nézett, de amikor megismétlődött jóval hangosabban és sürgetőbben felemelte a fejét. A felesége testét maga felé fordítva, szinte beburkolva, nem engedve senkinek még csak egy pillantást sem. De amikor érezte magán a gyenge karok erőtlen érintését újabb könnyek tolultak fel. És maga sem tudta mit érez. Többé már nem volt képes tudni.

-         Hagyjon… – Felelte. A hangja meglepően erős volt. – Hagyjon minket! – Ismételte.

Worf arcán ott volt a kifejezés, melyet sosem adott Wesleynek, egészen addig. Az elfogadás. Az egyenlő félként való elfogadás. Hirtelen az eddigi gyenge gépész, az ember, aki nem volt méltó egy olyan nőre, mint Kira Nerys, megváltozott a szemében. Hirtelen olyasvalaki lett, mint ő. Egy bajtárs, igazi klingon értelemben. Aki ugyanazon megy át, mint ő. És ez akkor elég volt Worfnak, hogy ne törje ki a nyakát ott helyben.

-         Parancsnokhelyettes. Ki kell jutnunk! – Ismételte higgadtan. – Most nem tud többet tenni. Ki kell jutnunk, hogy a doktor el tudja látni őket. – Folytatta és önkéntelenül is eszébe jutott az ősi klingon teremtésmítosz. Mintha csak egy utolsó apró, vékony szál lenne az életig, a túlélésig, a bosszúig. Az egyetlen, utolsó dolog, ami erőt ad. És ott hallott minden szót a saját szívének dobbanásaiban:

„Acéllal és tűzzel kovácsolták az istenek a klingon szívét. A szív olyan erősen dobogott, hogy az istenek így szóltak: ma megalkottunk a mindenség legerősebb szívét. Senki sem állhat előtte úgy, hogy meg ne borzongjon az erejétől. De a klingon szív gyengülni kezdett, egyenletes dobogása elbizonytalanodott, és az istenek megkérdezték: - Miért lettél ilyen gyenge, mikor mi a legerősebb szívvé tettünk az egész mindenségben? És a szív így válaszolt… - Mert egyedül vagyok. - És az istenek tudták, hogy tévedtek. Ezért visszatértek a kovácsműhelyükbe, és kovácsoltak egy másik szívet is. De a második szív erősebben vert, mint az első, és az első féltékeny lett az erejére. Szerencsére a második szív bölcsességet is kapott… - Semmi sem állhat az utunkba, ha együtt cselekszünk. - És mikor a két szív egyszerre kezdett dobogni, rémisztő dobogásuk betöltötte a mennyeket. És az istenek ekkor először éreztek félelmet. El akartak menekülni, de már késő volt, mert a klingon szívek elpusztították az isteneket, akik megalkották őket, és hamuvá perzselték a mennyeket. És máig sem tudott semmi ellenállni két klingon szív dobbanásainak.”

A két szív története, melyet az esküvőjén hallott utoljára. Milyen erős is valójában a két klingon szív! Amelyben hitt jobban, mint bármi másban. Jadzia és az ő klingon szíve. Tudta, hogy képesek rá. Hogy kijutnak. De életet kellett rázni mindenkibe. És ő már tökéletesen tudta, hogy a néhány perc, ami eltelt, mindenki másnak óráknak tűnt. Ő már tisztként cselekedett, mert így könnyebb volt.

Nick csak nézett fel a klingonra. És bámulta, nem tehetett róla, de bámulta az erőt, a nyers erőt, ami ott állt előtte. Még maga előtt látta Jadziát, látta, hogy lépett be. De nem tudta elképzelni, hogy van Worfban ennyi erő, ilyen hihetetlen hatalom.

Végül visszanézett Nerysre és közel hajolt, egészen közel a füléhez.

-         Kijutunk innen. Minden rendbe jön. És megfizettetem őket! Esküszöm, neked! – Suttogta, és hirtelen olyan erő volt az ő hangjában is, mely elsöpört minden mást. Olyan, ami bár ő még nem tudta, nem érezte, de vetekedett a klingon erővel, vetekedett minden erővel az Univerzumban.

Nerys felnézett, megtalálva a felesége tekintetét, bágyadtan próbálva erőt meríteni a hangból. És bólintott.

-         Úgy sajnálom Nick. – Suttogott csak ennyit reszketőn, mielőtt a mélybarna szemek eltűntek volna, és visszazuhant volna a békés és fájdalommentes eszméletlenségbe.

Nick riadtan nézte, aztán eljutott hozzá minden.

-         Ne, Nerys… ők fogják sajnálni, keservesen fogják sajnálni esküszöm! Esküszöm neked! – Engedte le a már mozdulatlan és nem reagáló testet. És puszilta meg még egyszer a homlokát, olyan végtelen szerelemmel, amiről még csak nem is hitte, hogy lehetséges. Aztán felemelkedett.

Keserű bosszúvágy és nyers akaraterő volt az, ami működtette. Semmi más. Olyan volt ez a két érzés, mint a deutérium. Hajtóanyag. Kifogyhatatlan, egyszerű és roppant hatékony. Körülnézett, megtalálta Worfot, Bashirt, Latarát, Ro-t, Browert, mindenkit. És már érzéketlen Csillagflotta tisztként lépett ki a körből és fúrta az üres tekintetét Bashirébe.

-         Vigyázzon rá! – Parancsolta. Aztán körülnézett még egyszer, csak úgy, mint Worf és Ro is. – Akkor most kimegyünk innen. – És megölöm mind.

Volt minden, amit mondott, és már ott is volt a nyitott panelnél, ahol az egész elkezdődött.

 

Három tekintet szegeződött ugyan arra a kis panelre, mely már rendesen szét volt szedve. Három tekintet, melyből az egyik fájón dühös könnyektől volt borított. Három szempár és egy pár kéz. Amelyből az egyik minduntalan felnyúlt és le-letörölte a makacs könnyeket. Hallotta a saját pulzusát végiglüktetni magán. És furcsa mód úgy érezte, hogy a két oldalán térdelő két lény mégis megvédi valahogy, olyan biztonságban és családban érezte magát, mint nagyon rég óta nem.

Végül, amikor kezdett olyan mértéket ölteni a csökönyösen a torkát fojtogató sírás, hogy nem volt képes látni rendesen, mit csinál, csak lehajtotta a fejét. Két kéz ereszkedett a vállára, és magán érezte Latara tekintetét is. De végül Ro volt az, aki beszélt.

-         Nyugodjon meg. Minden rendbe jön. – Maradt fenn a hangsúly, ahogy Nick készült volna dühösen oda fordulni a bajorihoz, akit még csak nem is ismert. De ahogy a látóterébe esett a Ro hadnagy vállán nyugvó keze Latarának, megállította magát. És csak nézte Ro mély, sötét szemeit. – Nézze… - Hajolt egész közel, és beszélt olyan halkan, hogy csak a gépész hallhassa. – túl fogja tenni magát rajta. Mindannyian túltettük és tesszük. Azt hiszem, tudja, hogyan kell.

Égkék szemek veszítették el újra a fókuszukat, nem akarva hallani többé, nem akarva érteni. Csak az érzés, a mély csalódottság, és újabb, friss hullám nyers fájdalom csapott át rajta.

-         Miről beszél? – Kérdezte meg, valahogy, nem tudva honnan volt még hangja.

Ro felkapta a fejét, és Latara tekintete beléfúródott az övébe. De már késő volt. És mikor már két gépész kéz ragadta meg a vállát, végül Koren is letérdelt.

-         Kérem, Nick, nyugodjon meg. Minden rendbe fog jönni. Csak koncentráljunk a kijutásra. Rendben? – Kérte lágyan, halkan.

Worf is csatlakozott, egy biztosító szorítással a vállon, maga is erőt merítve titkon ebből. Hiszen bár kívül sziklának tűnt, erősnek, rettenthetetlennek, belül remegett, klingonhoz nem méltóan, és ezen nem segített az egész lényét szétvetni készülő bosszúvágy sem.

-         Ki kell jutnunk minél előbb. – Nézett Jadzia irányába.

És amikor a gépész követte az irányt a saját tekintete a saját felesége felé vándorolt. Nyelt még, és megtörölte az arcát a trikójának szélében.

-         Tudom. – Motyogta maga elé. Próbált visszatérni a dolgához. – Tudom.

És újabb darab feszített tempójú idő telt el, ahogy három lény, három közös teherrel bíró lény térdelt egymás mellett, ugyan azzal a súllyal, hasonló érzésekkel.

Ott rezgett barna klingon, égkék emberi és sötét bajori szemekben ugyanaz a fájdalom, ugyan az a bosszúvágy és gyűlölet.

 

-II-

A csendben órákkal később sem volt hang, csak a lélegzetek halk szabályossága, ahogy dolgoztak, s talán ezért tűnt olyan hangosnak, mikor egy új nesz csatlakozott. Egy új zaj, melyet ismert mindenki, egy olyan hang, mely ezúttal szívekbe csalt remény, eszeveszett örömet és megkönnyebbülést. Ritmikus, gyakorlott füleknek sokat eláruló, süvítő zajok. Újra, és újra felhangozva, egyre, és egyre közelebb.

Először csak minden mozdulat megállt, ahogy hallgatta mindenki. De aztán végül valaki kimondta.

-         Ezek a mieink…

És ez a két szó futótűzként terjedt körbe, mindenkiben ugyanúgy, mégis kicsit másképpen csapódva le.

A gyűrűk újra bezárultak, és reményteli arcok fordultak a bejárat irányába, védeni igyekezve a három nőt. De már várva, vágyva a szabadulást.

És a három lény, aki eddig ott térdelt a kijutás kapujában, melyen nem tudtak sehogy sem áttörni, végül egyként ugrott fel, s zuhant le mind Nick, mind Worf a saját felesége mellé, a helyére, ahová tartozott, mindketten igyekezve átölelni, védeni őket. Ez a gépésznek sikerült egyedül, talán, mert a még mindig eszméletlen Nerys nem tudta ellökni magától. De Jadzia továbbra sem tűrte az érintést, Worf csak térdelni tudott mellette, és segítség nélkül nézni a sokkban reszkető nőt, a feleségét, a mindenét.

Ro és Latara hátrébb húzódott, és egy pillanatra sem kerültek két lépésnél messzebb egymástól.

Nick elfordult, vonta magával Neryst is, igyekezve minél inkább takarni, minél inkább elrejteni, nem bízva a sorfalban, nem bízva senkiben és semmiben.

Aztán sokára a kinti frézertűz hangjai elhaltak, s a beálló csendben az ajtó nyílásának hangos zaja bántóan hasított át a raktár némaságán. És valóban, a saját katonáik álltak ott, szinte világítóan makulátlan egyenruhában, főleg a három sérült tiszthez képest. Aztán megtorpantak, ahogy a raktárban nem mozdult semmi és senki, hogy fogadja őket. Mind ott állt az ajtóban, szinte készen, hogy bezuhanjanak, de senki nem tudott mozdulni.

A hátulról érkező néhány ember volt az, aki a lendülettől beljebb lépett. Aztán transzporterek hangja vegyült a csendbe. Janeway kapitány volt az, aki az emberei után jött. Kapitányként, és emberként. Sosem hagyta egyetlen emberét sem. És most ketten is idegen kézben voltak eddig. Nem volt kétséges, utánuk jött. De ahogy materializálódott a raktárban egy pillanatra ő is csak bámulni tudott.

Végül Dr. Bashir volt, illetve benne az orvos, aki előre lépett, és igyekezett végezni a dolgát.

-         Kapitány, el kell jutnunk a Betegszobáig. Mennyire tiszta az Állomás? – Kérdezte megállva Janeway előtt, akinek a tekintete a még mindig a furcsa rendben álló volt foglyokat fürkészte, keresve köztük a saját embereit. Ro-t meg is találta, de a műszaki összekötő tisztje, és egyben barátja nem volt sehol.

-         Tiszta, de… - Kezdte és jutott el eddig, amikor Bashir már ott sem volt többé.

Eltűnt a szeme elől, az egyik furcsa sorfal mögött, és már csak a hangját hallotta.

-         Most már, minden rendben van. Áttranszportálhatnak. Én is megyek mindjárt.

Aztán Wesley hangját hallotta, ahogy a felismerhetetlenségig torzulva beszél a visszakapott computerhez.

-         Computer, két fő közvetlen transzport a Betegszobára!

Majd a transzporter eltéveszthetetlen hangja után a Doktor megjelent újra, eltűnve az ajtó melletti emberek mögött. A hangja újra felhangzott, és Janeway csak akkor jött rá, hogy amitől a gyomra szűkülni kezdett, az a hang mélysége és lágysága volt. Sosem hallotta ilyennek. De tudta, hogy nem is akarta, sosem.

Végül az orvos megjelent újra és Latara őrnagy előtt állt meg.

-         Jöjjön. Kérem. – Mondott csak ennyit halkan, lágyan, hátborzongatóan puhán.

Amire az Őrnagy bólintott, vetett egy pillantást a mellette készenlétben álló Ro-ra, és csak megrázta a fejét. Aztán a kezét a komjelvénye felé emelte.

-         Computer, egy személy közvetlen transzport a Betegszobára!

És eltűnt. Bashir végül visszafordult Janeway felé, és igyekezett találni valamit, bármit, amit mondhatna. Menni akart, rohanni, és tenni a dolgát, a kötelességét, a szíve parancsát.

-         Kapitány, nézze, rám most szükség van ott. – Nézett körül elkeseredetten keresve valakit, bárkit, aki főtiszt és képes lefoglalni Janewayt és kielégíteni a tudni vágyást, ami már ott rezgett a Kapitány körül, egyértelművé téve, hogy a türelme határán áll. Végül megakadt a szeme Broweren. Aki nem tudott sokat, nem is tudhatott, de az bőven elég volt. – Hadnagy. – Hívta, és a főgépész ment. Hirtelen ő lett az egyetlen elérhető főtiszt. – Majd Brower hadnagy elmond mindent. De rám most nagyobb szükség van ott.

Hátrált ki Janeway elől, aki megérzett valamit, mert nem tiltakozott, és ahogy a transzporter eltűntette az orvost is, Brower felé fordult.

-         Tehát, mi történt itt? – Kérdezte, ahogy a kezei már mentek is csípőre, a hangja válaszokat követelt, nem volt senki, aki meg merte volna tagadni.

Brower csak nyelni tudott, ahogy a kérdésre lejátszotta újra az elmúlt órákat, mindent. A torkát megcsavarta, amikor a legnehezebb részekhez ért.

-         Ezek… - Kezdte végül bizonytalanul és szűken. – Ezek lázadók Kapitány. – Próbálta elismételni, amit Latara mondott, de ahogy megérzett egy nehéz kezet a vállán, felnézett.

Ro hadnagy volt az, aki oda lépett, és megmentette a gépészt. A szó minden értelmében.

-         Kapitány, jöjjön velem a Betegszobára, és elmondom. - Kérte. A hangja és az arca sötét volt, komor és veszélyes.

Ez volt az a pillanat, amikor a volt foglyok végül megmozdultak, és elindultak kifelé, vissza a szolgálati helyükre, vissza a háborúba, vissza a világba, egyetlen hang nélkül.

 

Nick, ahogy materializálódtak az elhagyatott Betegszobán azonnal felemelte Neryst a legszélső bioágyra, és be is takarta, végül elfoglalta a helyét az ágy mellett, úgy állva ott mellette, mintha sosem akarná elhagyni, sosem akarná engedni, hogy bárki, akárcsak megpillantsa.

Aztán Worf és Jadzia is materializálódott, és a klingon immár próbálva nem törődni Jadzia ellenkezésével felrakta a szoba másik oldalán lévő bioágyra, hirtelen vágyva ő is a magányt. És betakarta ő is, egy pillanatra nem lépve távol.

Végül Latara is megérkezett, és nem sokkal később Bashir is. Aki csak lezárta az ajtót, és elhúzta a két foglalt bioágy melletti függönyt. Amelyeket tényleg csak ritkán kellett használni, a kor orvostudománya már nem szokta szükségessé tenni az olyan helyzeteket, melyek magányt igényelnének. Most mégis megkönnyebbült, hogy voltak, megmaradtak.

Előkészített két hyposprayt nyugtatóval és először Jadziához lépett oda, neki adta be, majd ahogy végül a trill elcsendesült odanyújtott Worfnak egy köpenyt.

-         Feladná rá, kérem? – Kérte halkan, igyekezve minél csendesebb lenni.

-         Igen, doktor. – Bólintott a klingon, elfogadva a köpenyt, és megvárta, amíg Julian tovább lép, ki a látótérből.

Bashir akkor Nickhez és Neryshez lépett oda a szoba másik oldalán. És előbb egy orvosi trikorderrel végigszkennelte a Kapitány még eszméletlen testét igyekezve nem mutatni, mit érez az adatok láttán. A gépész arcából ítélve kevés sikerrel. Végül, a hypospray helyett másikat készített, de mikor odalépett, újra a gépészbe ütközött, mint órákkal korábban.

-         Kérem, Nick, engedjen oda. Így nem tudok segíteni. – Próbálta halkan meggyőzni.

Az égkék szemek megvillantak, egyenesen rá, veszélyesen, az emberi állkapcsok láthatóan mozogtak a kökeményre torzult arcban, de végül hosszú pillanatokkal később engedett. És ellépett, de csak egy apró lépést. A hypospray felszisszent, és Julian visszalépett. Aztán egy ugyanolyan köpenyt adott a gépész kezébe, mint az előbb a klingonéba.

-         Tudna nekem segíteni? Ahhoz, hogy meg tudjam vizsgálni, ezt fel kell rá adni. És ez tiszta is. Kérem. – Próbálta hosszabban, látva a nyilvánvaló bizalmatlanságot a Parancsnokhelyettesen.

Nick elméje végül mégiscsak működni kezdett, bár nem tudott maradéktalanul bízni, főleg nem annyira, mint régen. De végül megadta magát, és elfogadta a köpenyt. Megvárta, amíg Julian kilép és visszafordult.

A mellkasába süllyedt a hihetetlen súly, mely alatt görnyedni, és nyögni érezte az egész lényét. De tette, amit kértek tőle, tette, nem, mert elhitte az orvosnak, hanem, mert meg akart szabadulni a csak emlékeztetőül szolgáló ruhának többé nem nevezhető szövetdaraboktól.

Így felhajtotta a takarót és igyekezett valahol olyan helyen kezdeni, ahol kevésbé fáj, ahol könnyebb. Végül csak óvatosan letépte az egyenruha póló maradványait, és ami feltárult megfacsarta a szívét, de nem akarta befogadni. A máskor szárnyalni képes képzeletét nem engedhette el, mert most megölte volna, próbálta erővel elzárni a látványt, és nem elképzelni, hogy a nyomok hogy születtek. Nem sikerült. A könnyei feltörtek újra, megállíthatatlanul hullottak az összetört testre, melynek látványa ezúttal sokkal fájóbb volt. Sokkal felkavaróbb. És nem hitte, a legszörnyűbb az volt, hogy nem hitte, hogy lesz még egyszer minden ugyanolyan, mint régen.

Végül gyorsan feladta a köpenyt, mely hátul volt összeköthető, de megoldotta, óvatosan, egy pillanatra sem akarva több fájdalmat okozni, még ha sejtette is, hogy Nerys nem érzi.

De csak ezután jött a legnehezebb, a legfájóbb, a legszörnyűbb része. Megtörölte az arcát, igyekezve megtisztítani a vízióját, de nem akart látni, nem akart tudni. Csak reszkető kezekkel kezdte lehúzni az alsónadrágot. És elkapta a tekintetét, mert fájt, mert nem érzett jogot többé, nem érzett jogot, hogy megtörje a magányt, megtörje a biztonságot. Aztán ahogy végzett, gyorsan betakarta. És várt. Igyekezett visszanyelni mindent, könnyet, fájdalmat, elkeseredettséget.

Julian végül visszatért, miután megvizsgálta Jadziát, és betáplálta az eredményeket a kartonjára, és főképp ellátta a nagyobb sérüléseit, a lehető leginkább megőrizve a távolságot, főleg Worf miatt, hiszen Dax aludt, nem érzett és nem tudott semmit.

Halkan lépett oda, és nézett először Nickre, majd csak aztán a fekvő Kapitányra.

-         Kész van? – Tette fel ugyanazt a kérdést, amit jó néhány perccel azelőtt Worfnak is, mindent kérdezve ezzel az egy mondattal egyszerre.

Értette a kérdést, hogyne értette volna, csak nem volt biztos a válaszban. De végül Nerysre nézett újra, és az elméje tisztulni látszott. Már tudta, hogy szükség van a segítségre, hogy muszáj. Hogy minél előbb hagyja, annál hamarabb tűnteti el legalább a fizikai fájdalmat. Hát bólintott.

-         Azt hiszem. – De már hajolt is közelebb, egyértelművé téve, hogy segíteni akar, együttműködni, és főleg, hogy nem megy sehová.

Julian értette. És a magával hozott extra bőrregenerátort nyújtotta át.

-         Segítsen, kérem.

Nick ránézett a műszerre, és átvette. Minden fájdalom rákoncentrálódott a segíteni, a gyógyítani akarásra, és erővé alakult, erővé, hogy meg tudja tenni. Elkezdte lassan, igyekezve nem odanézni, hogy mivel foglalkozik az orvos, még ha tudta is. Ő végighúzta a műszert, világoskék fénnyel fürdetve Nerys homlokán a karmolásnyomot, mely lassan tűnni kezdett. Melegség áramlott át rajta, ahogy tűnni látta a nyomot, és ment tovább. A keze volt az, a mozdulatai, amik gyógyítottak. És sosem érzett ahhoz hasonlót még, soha nem volt semmi olyan nagyszerű érzés! Még ha szörnyű egyveleget alkotott a fájdalommal is. És lassan tovább haladt, eltűntetve Nerys arcáról a sebet, majd a másik feléről is. Aztán az ajkairól. Végül hagyta a doktornak, hogy először helyre tegye, majd a csontregenerátorral meggyógyítsa a felesége törött orrát. És így hirtelen az arc, az olyan gyönyörű, és úgy szeretett arc bár sápadt volt kicsit, de gyógyult, tökéletes, ahogy mindig, ahogy az emlékeiben élt. Még próbálta inni magába a látványt, mielőtt folytatta.

A keze megszorította a bőrregenerátort, de végül tovább haladt. Felhajtotta a köpenyt, úgy, hogy csak ő láthassa, hogy mit csinál. És belekezdett. Egymás után tűntette el a nyílt sebeket először Nerys mellkasáról, majd lejjebb. Amíg végül már csak a szabad szemmel is látható törött bordák maradtak.

-         Doktor, a bordái. – Nézett fel, de a hangja alig volt több suttogásnál.

Julian felnézett a szörnyű munkából, majd lágyan visszahajtotta a takarót, még nem végzett, de tudta, hogy a gépész figyelmét el kell terelnie, így a kezébe adta a csontregenerátort, már az előbb látta a bordákat, melyek csak repedve voltak, vagy amelyik törve, az nem mozdult el. Így nem volt nehéz meggyógyítani őket. Egy elsősegély kurzus után az Akadémián bárki képes volt rá. Az pedig kötelező tantárgy volt.

-         Tessék. Csak figyeljen az egyenletességre. – Adta ki az utasítást, és várta meg, amíg Nick egy ideig nézte az eszközt, majd elkezdte. És visszatért ő is.

Égkék szemek figyelték, hogy tűnnek el a lila zúzódások, és véraláfutások, hogy válik a bőr újra éppé, és egészségesebb színűvé.

Aztán mire végzett, és végignézett a felesége testén már nem volt többé látható nyom. Már az orvos is újra az ágy mellett állt, és figyelte a trikorder kijelzőjét. Végeztek. A látható, a fizikai sérülések eltűntek. Már csak a neheze maradt.

-         Egyelőre kész. – Nézett fel Julian a gépészre, aki még látható zavartsággal bámulta, hogy gyógyított.

Nem volt képes még befogadni a változást. Zavarodottan nézte az ép bőr apró területét, amíg végül visszahajtotta és visszakötötte a köpenyt.

-         Most mi lesz Julian? – Nézett fel, de egész addig nem tudta, mit kérdez, amíg meg nem hallotta a saját hangját. Kétségbeesett agónia volt benne, szűken, vonítva.

A doktor egy pillanatig keresett, próbálva mondani valamit, bármit. Végül az égkék szemekben talált rá a válaszra.

-         Maga tud segíteni neki. Ha valaki, maga tud. – Nézett le a most már újra ép, gyönyörű bajori arcra. Majd vissza a gépészre.

Nick hallotta a szavakat, még sosem érzett magán akkora nyomást. Még sosem érzett akkora felelősséget. Soha, még mikor ezrek életét vitte a vállán, akkor sem. És kérdések ezrei özönlötték el a fejét és a szívét. Ezer és ezer kérdés, mindegyik „hogyan”-al kezdődött, és félt, rettegett, mint még soha semmitől.

-         Hogyan? – Kérdezte, de már csak akkor tudta, hogy kimondta, mikor a saját fülével hallotta.

De erre már nem az orvos válaszolt. Latara lépett közelebb, aki eddig türelmesen várt. Ő már tudta, hogy ez eljön majd, tudta, már jóval korábban, minthogy visszatértek volna a raktárba. És azt is tudta, hogy segíteni akar. Ő volt az egyetlen talán, aki tudott.

-         Doktor, kérem, ha végzett… - Nézett előbb az orvosra és megvárta, amíg halkan távozik. Végül leült az ágy mellé, és átnézett a gépészre, aki már kapaszkodott a felesége erőtlen kezébe, aki láthatóan küzdött újra. Megérezve, mi következik. – Nick, figyeljen rám… - Kezdte végül halkan.

De a gépész közbe vágott, valamivel, amit nem akart igazán, mégis kicsúszott.

-         Mi történt?

A kérdés pedig ott rezgett közöttük visszaverődve mindkettőről. És ettől újra peregni kezdett az Őrnagyban minden. De nem akarta elmondani, ez nem az ő feladata.

-         Ezt nem az én tisztem elmondani. – Magyarázta halkan, ahogy nézte a barátja és felettese sápadt arcát.

Nick sokáig nem válaszolt, csak nézte ő is ugyanazt az arcot, és érezte, hogyan húzódnak torz fájdalomba a vonásai, hogyan győzi le újra minden. Nem tudott felnézni, nem tudott már látni sem, újra elmosta a könnyek vihara a vízióját, ahogy végül az egész leült benne, teljes súlyával nehezedve a bensőjére. És hirtelen realizálta, hogy nem állt meg semmi, az élete folytatódik, az Univerzum tovább öregszik, a háború nem ért véget, neki folytatnia kell, nekik, együtt Nerysszel, együtt, bármit is hozzon még az életük. És tudta, hogy képesek rá, képesek tovább lépni ezen is. Mindenen. Mert muszáj, mert muszáj volt. Különben nem lett volna képes létezni. Különben véget ér minden. Csak muszáj volt, olyan nagyon, nagyon muszáj!

Próbált megnyugodni, leküzdeni a könnyeket, képesnek lenni felnézni, és feltenni a kérdést, mely hirtelen tiszta volt előtte, hirtelen fájón biztos.

-         Hogyan? Mondja meg, hogyan? – Nem kellett mást kérdeznie, mást mondani, Koren tudta mit kér, és azt is, mi a válasz. Tudta, mert ismerte Neryst még az Ellenállásból, ismerte a szituációt még az Ellenállásból, és azt is, hogyan kell tovább lépni. Szörnyű tudás volt, szörnyű áron megszerezve, de most már nem adta volna semmiért, még ha képes is lett volna rá.

Mélyet lélegzett, ahogy figyelte a kijelzőt, mely mutatta, hogy Kira mélyen alszik. És belekezdett.

-         Higgye el, ez most jobban fáj magának, mint neki fog. Ne értsen félre. – Emelte azonnal a kezét, ahogy látta a tiltakozást emelkedni együtt hitetlenséggel. – Én… - Kezdte újra, és akadt el véve egy hosszú, idegesen remegő lélegzetet. – nekem ez nem az első. Aki az Ellenállásban harcolt és elkapták, szinte kivétel nélkül került ilyen helyzetbe. Néha így lehetett csak megszökni. Vagy egyszerűen nem volt más választás. Vagy többen voltak, és hiába védekeztünk nem lehetett szabadulni. – Folytatta lágyan, tartva a kék szemek figyelmét, melyekben jól láthatóan friss, nyers fájdalommal ülepedett le a kétely. A tudat, a feltételezés, mely soha azelőtt fel sem merült az érzékeny és néha kicsit naiv emberi szívben. Soha azelőtt nem került fel. Mert hitte, szinte gyermekien, hogy a rémhírek az ő egyetlen gyönyörű szerelmére nem vonatkoznak. De most hirtelen a monda valósággá kezdett válni. És fájt ez is, és csalódás rázta meg, hogy nem mondta, hogy Nerys sosem mondta neki. – És megtanultuk, ki így, ki úgy, hogy a test csak egy tárgy, melyet külön lehet választani a paghnktól, magunktól, attól, akik vagyunk. Mert másképp nem lehetett. Mert ha elveszítettük volna a büszkeséget, a makacs hitet, sosem nyerjük vissza az otthonainkat. Higgye el, túl fog rajta lépni. Felébred, és talán először majd ellöki magától. Talán egyedül akarja csinálni, de túl fog lépni. Talán sokáig magába zárkózik, de megoldja. Mert erős, végtelenül erős. Higgye el nekem, én láttam. Neryst nem lehet megtörni. Nem, ezek a férgek sem képesek megtörni. Minket nem lehet megtörni!

Hangzott a quadráns szerte híres bajori makacssággal, kitartással, csökönyös erővel a mondat. És ott reszketett a zöld, hűvös és kemény bajori szemekben, hogy hitte, amit mondott, hogy valóban, mélységesen hitte minden szavát. Talán éppen olyan mélyen, mint ahogy a Prófétákban hitt, az isteneiben. Igaz, talán ennek a hitnek nagy ára volt, de minden elhangzott szó igaz volt.

Olyan nagyon igaz, olyan fájóan igaz, hogy Nick elhitte. Mert a hang, mert a zöld szemek nem hagytak más választást. Mert ott állt előtte az élő példa. És csak a távoli pangás maradt, a Kardassziai Megszállás teljes megértése végül. A tökéletes átérzés, amit csak elérhetett anélkül, hogy átélte volna.

A tekintete lassan visszatért a felesége most már békésnek tűnő arcára. És ha másban nem is, de benne bízott. Hitt benne, Kira Nerys hihetetlen erejében, kitartásában és makacs büszkeségében. És már fel sem nézett Korenre, úgy kérdezett.

-         Maga tudja biztosan, hogy… - Kérdezett, és bár a hangja rég nem hallottan erős volt, mentes könnyektől, és rekedtségtől, mégsem tudta kimondani. – hogy ez történt már vele?

A kérdés ott kongott Korenben, és próbálta megtalálni a helyes választ. Tudta. Ő tudta. Csak azt nem, hogy megmondhatja-e.

-         Igen, tudom. De ez nem az én feladatom. – Mondta végül, nem válaszolva egyértelműen.

Nick tekintete nem hagyta el a felesége arcát, a keze csak szorította lágyan a természettől erős bajori kezeket, még ha azok most erőtlenek is voltak. Hirtelen újra érezte bennük az erőt. És értette Latarát. Értett már mindent. A szavait, Neryst, értette. És már tudta azt is, miért nem beszélt soha. Miért volt szüksége időről-időre térre, nagyobbra, jóval nagyobbra, mint neki. Hirtelen értette még egy dimenzióját Nerysnek, a kapcsolatuk, a házasságuk újabb rétegét, újabb aspektusát. És hála sugárzott át rajta. Végtelen hála. Mert bár most fájt. De tudta, Nerys csak őt védte, hogy nem beszélt. Azt, amibe annak idején beleszeretett, majd elvesztett, és lassan újra elkezdte visszanyerni. És döbbenten vette észre, hogyan szeret bele a feleségébe újra, ennyi idő után is, olyan intenzitással, mint az első napon, az első csókjukkor, az első éjjelen. Apró, fájó mosoly húzódott az ajkain, alig látható, de annak szólt, hogy rájött, hogy ez képes gyógyítani, ez az egyetlen dolog, mely képes gyógyítani, mindkettejüket, közösen, mindkét fájdalmat, mindkét lelket.

Nem nézett fel.

-         Köszönöm. – Suttogta azonban, és ott volt az arcán a fájó remény. Csak, mert akkor még minden fájt. Mely fájdalom majd csak akkor enyhül, ha mélybarna szemek nyílnak a világra, rá, és nem lökik el maguktól.

Koren értette, és bólintott, lassan emelkedve fel.

-         Nincs mit. - Mondta még. Aztán eltűnt, ment, mert máshol még szükség volt rá, egy másik ágyon, egy teljesen más szituácóban. Más emberekkel. Ahol már nem volt olyan biztos, hogy segíteni tud.

Nick közelebb hajolt lágyan megcsókolva Nerys homlokát. Minden csepp szeretetét beleadva abba az egy leheletkönnyű érintésbe.

 

Janeway kapitány végül Ro hadnaggyal az oldalán belépett a Betegszobába. A harag, féktelen düh még ott tombolt benne, és sajnálta, először életében sajnálta, hogy a frézerek, amikkel visszafoglalták az Állomást nem voltak ölésre állítva. ’Flotta szabályzat, elvek, és értékek készültek megdőlni benne, ahogy küzdött a gyűlölet és bosszúvágy ellen. És elátkozta a saját szívét, hogy mindig érzékenyebb volt, mint a többi kapitány, mindig magán viselte az emberei, a kollégái életét, és problémáit. Mindig, világ életében. Mert most szörnyű csatát vívott benne az igazságérzet, és minden elv, minden törvény, amiben világ életében hitt, amiben Edward Janeway admirális, az imádott apa hitt.

De bezárt ajtót találtak, és nem voltak ott csak ugyanolyan tehetetlen nővérek, akik a helyükre jöttek, és még azt sem tudták mi folyik bent, miért van bezárva a Betegszoba. Ők még nem hallották. Mert az információ elakadt, elakadt és megszűnt azoknál, akik jelen voltak, a közel ötven ember tudta csak, akik látták. De nem mondták senkinek, nem is beszéltek, csak végezték a dolgukat, a kötelességüket. Éltek tovább. És mélyen eltemettek magukban mindent, amit véletlenül megláttak.

Végül sokára, Dr. Bashir lépett ki, azonnal bezárva maga mögött az ajtót, hagyva a bent lévőknek az olyannyira szükséges magányt. Halottfáradtan, láthatóan gyengén, kimerülten és megrendülten lépett oda a Kapitány elé, aki bár ő még nem tudta, az egyetlen elérhető felettese volt, az, akinek jelentenie kellett. Bár nem volt képes még elképzelni sem, hogyan.

-         Hogy vannak, doktor? – Kérdezte Kathryn, hirtelen valóban nem érezve magát kapitánynak. És legyen ez bármilyen kényelmetlen és nyomasztó is. Nem lehetett az.

-         Elláttam a fizikai sérüléseket. Most Kira is és Dax is alszik.

-         És Latara? – Kérdezett közbe Ro, aztán meg is bánta azonnal.

Julian ránézett, de ahogy látta a máskor hideg és sztoikus arcon az aggodalmat igyekezett megnyugtatóan nézni. Aztán még belépett az irodájába, megvárva, amíg a Kapitány és a Hadnagy követik, hogy ne hallja más.

-         Latara bírja a legjobban. Nem tudom, hogyan, de úgy tűnik, már túltette magát és igyekszik segíteni. Épp most is Worffal beszél. – Nézett Ro-ra, mint, aki tőle vár választ.

A bajori sóhajtott, és felnézett a két emberre.

-         Én tudom miért. Akik harcoltak az Ellenállásban azok nagy része már átélt hasonlót. Koren tudja, hogy kell feldolgozni. – Osztotta meg halkan, aztán lehajtotta a fejét. Valójában nem hitte, hogy újat mond, mindenki hallhatta a rémtörténeteket a Megszállásról.

Súlyos csend telepedett az irodára, ahogy a tudás leülepedett a két emberben. Föderációs tisztek voltak, mindketten megjártak már világi poklokat, de a szívük föderációs volt. A törvények, elvek és értékrendek vidékén létezve, melyek nem engedték eddig a feltételezést. De mikor valóság lett, megfogható szavak halmaza, ami addig csak legenda volt, szörnyű mese mindkettő lehajtotta a fejét, kényelmetlenül feszengve a saját naivságukon. Mely főleg Janewayt érintette fájdalmasan hirtelen. Julian többször hallotta már, mennyire naiv is valójában, és a végén elhitte. De ez sem tette könnyebbé a találkozást a ténnyel.

-         És Wesley és Worf? – Találta meg végül a hangját a Kapitány, és a vezetőt magában.

Bashir hálás volt a vonalért, bár azért nem, amit mondania kellett.

-         Nem tudom biztosan. Worf klingon. Valószínűleg mikor Jadzia felépül valamennyire, majd ölni akar, visszaszerezni a becsületét, mind Jadziáét, mind a sajátját. – Tartott itt egy kis szünetet. – Wesleyvel más a helyzet. Kiborult, talán enyhe sokkot is kapott. – Megállt újra, ahogy rendezte a gondolatait. – De tudja Kapitány, amin már átmentek együtt, szerintem ezt is fel tudják dolgozni. – Állt meg újra és nézett Ro hadnagyra. – Főleg, ha Kirára is igaz, amit a Hadnagy mondott. – És hirtelen nem tudta eldönteni, hogy melyik változatot szeretné inkább a barátainak.

Janeway gondolatai kénytelenek voltak visszatérni a hallottak befogadása után a háborúra. Arra, hogy mekkora veszteséget szenvedtek, és nem csak hajókat, nem csak tárgyakat, melyeket, ha nehezen is de újra lehet gyártani. És akkor realizálódott benne, hogy az előtte állók még nem is tudják, mekkora is a veszteség valójában. A szemébe gyász szökött. És elkeseredetten rázta a fejét.

-         Doktor, szükségem lesz Wesleyre, és Worf is fog kelleni, minden elérhető ember. – Jelentette ki úgy, hogy a hangjában benne volt már a gyász és reménytelenség sötét egyvelege.

Julian csak akkor jött rá, hogy nem is tudja még valójában mi történt kint, az Állomáson kívül.

-         Kapitány, mi történt? – Kérdezte nem törődve Janeway kérésével.

Kathryn tekintete acélszürkén emelkedett, mint mindig, ha nagyon nehezére esett valami.

-         Sokan voltak, a hajóink nagy része állt. Könnyű célpontok voltak. A 80%-uk megsemmisült. Meghaltak, alig tudtunk megmenteni száztizenhét életet. – Felelte halkan és szűken, magán érezve a döbbent tekinteteket. – A breen flottából maradt a legtöbb. Huszonhárom hajó. A kardassziaiból egy sem. A klingonokból tizenhét. A mieinkből tizenöt. Meghalt… - Próbált keresni egy szám után és rájött, hogy nem tud pontosat. – sokan haltak meg. Rengetegen. – Hajtotta le a fejét, és igyekezett visszaküzdeni a könnyeket. És neveket sorolni, azokat a neveket, amik eszébe jutottak. – Meghalt Rust kapitány és a teljes legénysége. Ross admirális. – Tört el a hangja, és szaladt mélyre, nagyon mélyre. Aztán nem tudta folytatni.

Julian és Laren is csak bámulni tudták a máskor olyan precíz és tökéletes kapitányt, ahogy állt ott lehajtott fejjel és nem volt képes felnézni. Ezrek élete volt a vállain, ezer és ezer elveszett élet. És nem könnyített az örök törvény, hogy a háború ilyen. Nem volt könnyebb, nem volt semmi, ami könnyített volna.

Ro volt az, aki először volt képes tovább lépni. Nyers akaraterővel.

-         És a Voyager? – Kérdezte, hirtelen nem bízva a Kapitány megsűllyedt vállaiban.

Kathryn felnézett, és a neveket, ezeket a neveket már tudta.

-         Roberto, Samuel, Kali, Zoler, Faint, Valero, Bias és… - Akadt el, ahogy összeszorult a torka a szó körül. Az utolsó név körül, melyet olyan nagyon nehéz volt kimondani. – Harry Kim.

Ro hallotta a neveket, és látta a kapitánya szemeit, az elég volt. Az emberei haltak meg, a tisztjei, a gyermekei. Köztük olyasvalaki, akit a kezdetektől szeretett, talán jobban is, mint azt kapitányként szabad lett volna, mikor Harry Kim még zöldfülű zászlósként állt az irodájában olyan feszes vigyázzban, hogy már attól gerinctörést lehetett kapni, ha csak ránézett az ember, aztán az ő keze alatt minta tisztté nőtte ki magát. A gyermeke volt, valamilyen szinten. És szörnyen fájt. Ahogy a többiek is, akik soha nem csak nevek, akik már a Delta Quadránsban is ott voltak, akiket haza hozott, akik vele és a Voyagerrel maradtak. Azok a nevek, azok az arcok, és lények, érző, lélegző lények, akik közül sokat ott várt a családja, ott a társa, és neki kell majd elmondania, hogy ők már nem jönnek vissza többé.

Ro halkan ment ki, nem tudva mit mondjon, vagy tegyen, csak halkan suttogta, „sajnálom”, és távozott. Ment vissza a posztjára. Az ő helye ott volt, háború volt. Az ő kötelessége oda hívta.

Julian csak állt még, próbálva befogadni minden nevet és számot. Minden elpusztult életet. És hiába tudta a génmanipulált, turbózott agy, hogy ezzel a fordulattal, a lázadással az ellenség sorai között a három szövetségessel, még együtt a romulánok hallgatásával is hatalmas esély nyílt meg a győzelem felé. Ez a tudat akkor ott nem könnyített a terhen. Semmit sem.

 

Nick felnézett, ahogy hallotta az ajtó nyílásának zaját, és meg is kerülte az ágyat, még mindig nem tudva megállítani az ösztöneit, és csak kicsit könnyebbült meg, ahogy a kapitánya és barátja ismerős alakját fedezte fel.

Kathryn lassan lépdelt közelebb, aztán belépett a függönyön belülre, hogy szembe találja magát a barátja és a tisztje vörösre sírt szemeivel és meggyötört arcával.

-         Nick, úgy sajnálom. – Rázta a fejét hitetlenül, megrendülten, ahogy peregtek a szájáról a szavak, amikről nem is tudta, hogy kimondja.

Aztán látta, hogy a gépész hogyan készül összeomlani újra, így önkéntelenül is közelebb lépett és megölelte. Illetve hagyta, hogy a magasabb és nagyobb test a karjaiba hulljon. Halkan simogatta a rázkódó hátat, ahogy a tisztje és barátja zokogott hangtalanul. És hirtelen átérezte, milyen egyedül is lehet valójában. Nerys, a felesége még alszik, és ő nem segíthet ezúttal, neki van szüksége segítségre. A másik legközelebbi barátjának ugyanúgy. És hirtelen csak Kathryn maradt, aki ott lehetett, és legalább egy kicsit enyhíthette.

Végül lecsendesült, összeszedve magát és hátrahúzódva állt lehajtott fejjel, majdnem szégyellve magát, nem tudva hirtelen, hogy Kathryn akkor ott még nem kapitány.

-         Kapitány… - Kezdte, de nem tudta mit mondjon, hogyan mondja.

Kathryn csak a vállára tette a kezét és igyekezett megtalálni a szőke, sírástól nedves tincsek mögé rejtőzött égkék szemeket.

-         Nick, figyelj rám. – Kezdte halkan, de kapitányi erővel a hangjában, és gyűlölte, amit mondani készült. – Tudom, hogy most nagyon nehéz, de rosszul állnak kint a dolgok. Össze kell szednetek magatokat. Érted, amit mondok? – Folytatta lágyan, elvéve valahogy a szavak élét.

A tiszt értette, és értette az ember is, a szív is. Érezte a veszélyt. És győzött a szív, győzött a tiszt felett, a kötelesség felett. A parancsnokhelyettes vereséget szenvedett az embertől az egyenruha maradványai alatt.

Az arca torz, fájdalmas maszkba keményedett és felnézett a kapitányára. Gyűlölte, amit tenni készült, gyűlölte, hogy rákényszerült, de a Kapitány szavai egyértelműek voltak. Ahogy a saját szívében is egyértelmű volt a parancs.

Felemelte hát a kezét és levette a csak sebtében felcsatolt rangjezéseit a fekete alsótrikójának széléről, a kommunikátorával együtt. És átnyújtotta.

-         Nekem mellette a helyem, Kapitány. – Suttogta halkan, de olyan határozottsággal, melyben benne volt a döntésének szörnyű véglegessége és megingathatatlan ereje.

Kathryn nézte a pöttyöket a tisztje kezében, a két arany és egy sötét pöttyöt, melyek hirtelen sokkal többet jelentettek, mint csupán rangjelzést. Hirtelen a saját bensőjében állt helyre valami tőlük. A lojalitása, a hite és bizalma, az értékrendben, az elvekben és törvényekben, amit hitt egészen kisgyermek kora óta, mióta képes volt érteni őket. De érezni csak ebben a pillanatban érezte. Csak most realizálódott benne, hogy ez a legnagyobb erejük. És örült, hogy a frézerek mégsem voltak ölésen. Örült, mert nem tudott volna tükörbe nézni többé, mert azt tagadta volna meg, ami összetartja az Univerzumhoz képest maroknyi népeket, a Föderáció összes polgárát. És felemelte ő is a kezét, a tenyerét a barátja kinyújtott keze alá csúsztatva, és bezárta a gépészujjakat, rá a rangjelzésekre és kommunikátorra. Majd gyengéden megszorította.

-         Nem kell. Maradj, ameddig szükséges. Ameddig úgy érzed. Bízom benned. – Reszketett meg halkan a hangja, és a szeme immár kék volt, az a világoskék árnyalat, amely mindannyiszor megjelent, ha egy tisztjének, egy barátjának volt szüksége támaszra.

Nicken hála sugárzott át, s bár a kimerült elme nem tudta felfogni ugyan, mi történik, de valahol mélyen visszanyerte ő is a hitét a világ életében vallott értékekben, a Csillagflottában, a Föderációban és törvényeiben. Visszanyerte a hitét mindenben. És hirtelen újra tudott bízni, önmagában, a holnapban.

-         Köszönöm. – Suttogta, és nézte halkan, hogy bólintott a barátja, a kapitánya, és hogyan sétált el.

Aztán visszatűzte a pöttyeit, gallér híján csak úgy a trikó anyagára, melyek kalandjairól már könyvet írhatott volna. Melyek még most és így is halvány mosolyt csaltak az arcára, ahogy eszébe jutott néhány a mindig elvesző, elguruló pöttyök történeteiből. Ahogy emlékek, gyönyörű, féltve őrzött emlékek villantak fel. Arról, hogyan vesztek el annyi estén és éjszakán heves, vágytól égő egyenruha letépések közepette. És hogyan keresték aztán reggelente őket, nem akarva replikátor kreditet pazarolni a drága pöttyökre. Hányszor késtek el emiatt, hányszor mentek végig ketten négykézláb a hálószobán vagy nappalin!

De végül a mosoly lehullott, ahogy rájött milyen messze van mindez a boldogság, mindkét irányban, mind múltban, mind jövőben.

Halkan ült vissza a felesége ágya mellé, és fogta meg a kezét. Aztán csak nézte, üresen, igyekezve nem gondolkodni, várta, hogy felébredjen.

 

-III-

A sötétség vált először szürkévé, majd élesen elérték a körülötte lévő zajok. Melyek sokkal halkabbak voltak, mintsem, hogy felismerje őket, de mégis tudta, ébren van. Lassan, fokról fokra jutott el a tudatáig, mi történt, de bár ne jutott volna el! Érzések kavarogtak benne megállás nélkül, ott lüktetett benne a bűntudat. Maga sem tudta pontosan miért érzi, de érezte. A régi, ismerős procedúra lassan megkezdődött. Az elméje tudatosan kezdte el a menetelést, mintha hegyre menne, elkeseredetten megküzdve minden lépésért. Egész addig, amíg meg nem érezte.

Egy érintés volt, egy meleg burok a keze körül. Ismerős, biztos, és erős. Nick…

És megállt benne minden.

Egy pillanatra, egy szívdobbanás kimaradt, egy lélegzet kimaradt. És a bűntudat kegyetlenül végighasított rajta, sebeket, fájó sebeket tépve maga után, majd végigszántva a meglévőeken, sót, savat dörzsölve beléjük. Aztán lassan nem maradt semmi. Lassan, minden múló másodperccel, egyre inkább csökkent az intenzitása, lassan már csak zsibbadt volt. Lassan már csak egyenletesen égett, és fázott. Minden pillanattal egyre inkább menekülve, egyre inkább vágyva a magányra. Egyedül. Nem akarta kinyitni a szemeit. Nem akart felébredni, bárha fent volt már. Nem akarta látni a felesége szemeit, az arcát. Mert tudta mit fog találni. Emlékezett, hirtelen emlékezett, mikor felébredt a raktárban. Emlékezett az agóniában fürdő tekintetre, emlékezett a csókra. És a bűntudat újult erővel kavarta fel újra a lelkét. Fájón, még kegyetlenebbül.

És ettől végül a szemei kipattantak. Legalábbis úgy tűnt, de valójában lassan nyíltak fel, bámultak ki a világra, egy fokról-fokra élesedő képre, egy szőke fej, egy arc, egy égkék, vörösben úszó szempár, egy mosoly, mely fájdalomtól torzult. És végül egy hang. Nick suttogó, derűt véres verejtékkel magára erőltető hangja.

-         Szia! De jó, hogy felébredtél, már nagyon rossz volt egyedül.

Az ő Nickje. Ez ő volt. El akart mosolyodni, de csak nem tudta a száját rávenni. Érezte, hogyan maradt komoly, a bűntudat, a szégyen, a megalázottság hogyan veszi el tőle az erőt.

-         Nick… – Hallotta aztán a saját hangját erőtlenül. És maga is meglepődött, hogy a testében honoló zsibbadtságot nem lehetett hallani.

Nick arca próbált nem torz lenni, úgy próbált mosolyogni, és vidáman nézni le! De nem ment. Látszott, látta, hogyan próbál meg mindent, hogy eltűntesse a fájdalmat az arcáról, a szemeiből, de nem tudta. Az makacsul ott volt, vadászott minden mozdulatra és arckifejezésre, mely csak megjelent.

-         Sssshhhh, csak pihenj! Most már minden rendbe jön.

Hallotta és látta, a szavakat, melyekben nem tudott hinni. Hirtelen rádöbbent, hogy nem hisz ezekben a szavakban. Hirtelen az egész súlyával élt benne, mit is veszített, és nem csak ő, mit veszített a társ, Nick, a nő, akit szeretett, úgy szeretett, mindig. Nem bírta az égkék tekintetet tovább, így elfordult, és ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha tett. Nem bírta az érintést, így elhúzta a kezét. És már ez lett a legnehezebb. Végül kért valamit, kért valamit, amiről sosem hitte volna, hogy kérni fogja, hogy ilyen szörnyen szüksége lesz rá.

-         Hagyj magamra. – Suttogta az ágy üres oldalának, maga elé. És immár ez volt a legnehezebb, amit valaha tett.

Nem látta már, hogy törik össze minden a feleségében. Nem látta már, hogyan törik meg az égkék tekintet, az időtlen időkkel ezelőtt még kölyök arcvonások hogyan torzulnak újra sírásra, de még nem engedve könnyeknek.

-         Nerys, ne! Ne kérd ezt!

Hallotta a vékony, agóniától vergődő hangot, de nem érzett semmit. Nem fájt jobban, mint előtte fájt. Nem volt nagyobb a bűntudat, mint előtte volt. A megalázottság és szégyen sem volt súlyosabb. Nem érezte mocskosabbnak magát, mint előtte. Csak egy valami fokozódott. A vágy, a vágy, hogy egyedül legyen. Nagyon, nagyon egyedül.

-         Menj el most.

Kérte újra, az utolsó erejét használva el. Az utolsó szavait mondta ki. Nem akart többé semmit, csak egyedül lenni, behunyni a szemeit és aludni, eltűnni, elmenni messzire, ahol nem bánthatják többé, és ahol ő maga sem bánt másokat.

-         Nerys. Nézz rám! Hogy hagyjalak itt?

Hallotta a könyörgést, vékonyan, ahogy sosem hallotta még a szeretett hangot. De nem nézett fel, nem volt ereje mozogni, nem volt ereje már, csak kiharcolni, amire vágyott.

-         Menj!

Suttogta erőtlenül kipréselve még magából, aztán behunyta a szemeit. Végül elzárkózva mindentől és mindenkitől.

-         Itt a kommunikátor. Hívj. Csak hívj, ha kell bármi. Kérj bármit, legyen bármi, amivel segíthetek. Csak szólj. Kérlek, Nerys. Nagyon szeretlek.

Hallotta a hangot, üresen és gyengén. De nem láthatta már, hogyan állt fel és ment ki a felesége, megtörve, és haldokolva belül. Nem látta már az égkék szemek üres, fénytelen pillantását, sem a szeretett kölyök-vonásokat évekkel öregedni. Nem látott már semmi mást, mint képeket.

Képeket, melyeket ki akart törölni, örökre eltörölni, legyen bármilyen drága is az ára. Legyen bármi, akármi, amibe kerül.

És egyedül maradt. Egyedül, mint ahogy még soha életében, olyan magányosan. Soha, ennyire nem érezte elhagyatottnak magát. Sem az Ellenállásban, vagy előtte félárva kisgyerekként a menekülttáborban, se mikor fontos emberek hagyták el, mint az apja, a Kiválasztott, Bareil, Odo. De egyiküket sem bántotta úgy, mint most a feleségét. Egyiküknek sem okozott ilyen hatalmas csalódást.

Nem volt elég erős, elég büszke, elég makacs! Nem védte magát eléggé, és ezzel tönkretett valami olyat, ami a legfontosabb volt, amit hirtelen nem talált többé. És mindezt ő pusztította el, mert hagyta, hogy elvegyék! Hagyta, hogy megsemmisítsék.

A régi erő, a régi akarat és igazság nem volt többé. A régi győzelmek kulcsát az erőszak felett nem találta többé. A teste többé nem csak egy tárgy volt, amivel szabadulni lehetett, amit használni lehetett, amit oda lehetett vetni, hogy védje a lelkét, a lényét. A teste többé már nem volt értéktelen. A teste már nem csak az övé volt, nem csak egy lap, melyről le lehetett radírozni, ha bemocskolta valami. Most már a szeretet ajándéka lett, valami olyan különleges és értékes kincs, melyet ott látott ragyogni minden érintés alkalmával égkék szemekben, és ott látott viszont minden mosolyban és grimaszban, minden mámorittas kifejezésben, ott hallott viszont minden hangban, éjjeleken, és pillanatokban, mikor megosztotta a feleségével. És ez, ez a varázs veszett hirtelen oda. Ezt vették el, és ezzel együtt minden mást is. Legalább is úgy hitte. Nem tudta még, nem látta még, nem is láthatta a végtelen szerelmet a felesége tekintetében, nem érezhette a szívében. Eltaszította. És nem értette, miért fáj hirtelen úgy, hogy elment, és egyedül maradt.

Csak a mocskot érezte, mindenhol, a testén, a lelkén, az életén. Mindenhol ott volt, az érzéssel, a szagával, a hangjaival. És meg akarta óvni Nicket, az ő egyetlen Nickjét ettől. Nem akarta közel engedni, mert félt, rettegett, hogy őt is bemocskolja. Ha már magát nem védte meg, sem régen, sem most, őt nem hagyja. Nem hagyja többé, hogy a naiv, érző, olyan csodálatos varázzsal bíró érző lény, a gyerek benne sérüljön még jobban. Egyszerűen csak nem bírta nézni.

De így a mocsok csak terjedt és terjedt, és ő nem találta az erőt, a gőgöt, a büszkeséget és a hatalmat önmagában, hogy megállítsa. A tudat, az egyszerű tudat, mely régen kulcs volt a másnaphoz, most nem volt meg benne. A szíve üresen vergődött, nyers sebektől tépve, ahogy minden más is, a büszkesége, az önbecsülése és a paghja is. Még csak a könnyeit sem volt képes megállítani, még csak a fájdalmat, a szégyen és megalázottság érzés szörnyű, maró, gúnyos fájdalmát sem. Csak nem volt már meg a kulcs, amivel elzárhatta volna őket, amivel bezárhatta volna őket a lényének abba a termébe, ahol minden más is volt, a bajori pagh azon részébe, ahol feldolgoztathatott. Mert ő csak ilyen volt, az ő faja csak ilyen volt, azért oly erős és büszke, mert elég idős és bölcs volt, hogy tudjon néhány választ a hogyanra. De most nem volt meg a nehezen, a saját feláldozott gyerekkora árán, a saját feláldozott ártatlansága árán megszerzett tudáshoz a kulcs. És nem tudta, hogy miért nem találja.

Végül az álom volt, ami felszabadította, mely megmentette, és enyhet adott. Ott nem létezett fájdalom, se bűntudat, nem volt szégyen és megalázottság. Nem volt Nick, nem volt, ami bántsa, se őt, se önmagát. Ott nem volt más, csak csend és béke. Sötét homály, mely körbeölelte, és elringatta. És ott nem érdekelte felébred-e még vagy sem. Mert nem akart visszamenni többé. Nem akart szembe nézni a világgal. Többé nem.

De valami keringett körülötte, majd benne. Valami, ami nem hagyta teljesen magára sosem. A makacsságán és élni akarásán kívül, azon kívül, hogy büszke volt és életerős, még így is, mégha ő éppen képtelen volt kilátni a mocsok és meggyalázottság mögül. Volt valami, ami vadászott rá, és a lehető legsérülékenyebb pillanatban kapta el, mikor a legmélyebben és legvédtelenebbül aludt. Álom volt ez és emlék furcsa egyvelege. Szavak, könyörgő, szívszaggatóan esdeklő szavak. Ismerős hangon, végtelen fájdalmat, szeretet és türelmet hordozva.

„Engedj be… Kérlek… Kedves… engedd, hogy segítsek… kérlek… kérlek Nerys… szeretlek… mindent elmosok… ígérem… ígérem neked… csak engedd, hogy segítsek… eltörlök, elmosok mindent…”

A szemei kipattantak, és a bűntudat, mely eddig is tonnás sziklaként nehezedett a mellkasára még nehezebb lett. Nem tudta hogyan, vagy miért. Nem tudott koherensen gondolkodni. De a szíve fájt, vágyott, és keresett. Hirtelen biztonságot akart, békét, meleget, szeretetet, szerelmet. A felsége karjait, akarta, végtelenül önzően vágyott rájuk, hogy átöleljék. A szemébe könny szökött, ahogy a gesztusra gondolt, ahogy arra a csókra gondolt. Fájt, ott rezgett benne a fájdalom, a hála, és bűntudat szörnyű keveréke. Vágyott, olyan elkeseredetten vágyott a felesége után, mégha rettegett is, hogy nem lesz képes hagyni. És perverz módon ostorozta, kínozta önmagát, mert nem nyúlt a kommunikátor felé, nem nyitotta ki a szemét, csak tűrte csendben, hogy fájjon, hogy vágyódjon, hogy rettegjen, hogy egyedül legyen. Magányosan. Összetörten.

 

Nick a lábában érzett minden lépést először, majd végigáramolni rajta, nem csak a testén, a lényén is. Ahogy az ajtó kinyílt előtte és kilépett, úgy érezte, a szívét tépték ki. Megtette azt, amit soha nem tudott elképzelni, hogy megtesz, hogy valaki kényszeríteni tudja rá. De talán az egyetlen lény volt, aki képes volt rá, pont Nerys. Ellökte, eltaszította magától. És ez jobban fájt, mint bármi azelőtt.

Mint az egész szörnyűség, az egész nap, minden óra és eltelő másodperc. Nem volt képes tovább menni. Nem is látta már az utat. Csak megállt az ajtó előtt, oldalra lépett és nekidőlt a falnak. Nem akart és nem is tudott tovább menni. Csak hagyta, hogy a kimerült teste megadja magát, hogy a térdei magától hajoljanak, és végül lecsúszott, a homlokát a felhúzott lábára hajtva, a keze a hajában, és bezárult körülötte is a világ, bezárult egy burok, mely szorította, ránehezült, és szöges belseje volt, egyre kegyetlenebbül mélyesztve egyre mélyebbre a karmait minden lélegzetvételnél.

Érezte a kommunikátor hegyes részét az arcának nyomódni, amire hirtelen minden idegszála arra koncentrált, hogy mikor szólal meg, hogy mikor hallja majd Nerys hangját, mikor hívja vissza, mikor jön rendbe végre minden.

A teste is fájt már. A feje, a szeme a sírástól. A gyomra, mert vagy egy napja nem evett semmit, de nem érdekelte, nem akart enni. Fájtak az izmai, fájt a háta. Nem aludt, ki tudja mi óta. De nem érdekelte, nem akart aludni. Nem is tudott volna. Már túl volt azon a kimerültségi fokon, amíg még tudott volna aludni. És nem is tehette, neki feladata volt, várnia kellett a hívást. Nerys hangját, hogy ott legyen, hogy segítsen, hogy tegye, amit kell.

Nem vette észre, mikor hullott álomba. Nem vette észre, mikor nyílt az ajtó, mikor lépett ki rajta Worf, és nézett le rá, de nem bántotta. Csak halkan tovább lépett, az arcán egy meghatározhatatlan kifejezéssel, a szemében ott lobogott a klingon bosszúvágy és az irtózatos erejű fájdalom keveréke. Mely veszélyessé és halálossá tette. Végül kilépett az ajtón, ki a Promenádra, nem ébresztve fel Nicket.

Aki aludt tovább, ott az ajtó mellett őrt ülve, mert legyen bármilyen mélyen is benne az alvásban, legyen bármily kimerült, ott nem jutott volna be senki, aki veszélyt jelentett a feleségére. Az ösztönei voltak az egyetlenek, amik éltek benne, azok egy pillanat alatt képesek voltak felébreszteni.

Nem vette észre, hogyan teltek az órák, és azt sem, Julian mikor talált rá, és terített a vállára és hátára egy takarót. Nem vette észre, hogyan szállt le az este az Állomáson, melyen nem is volt sosem igazán az, sosem váltak el igazán a napszakok, hiszen csak műszakok léteztek, azok is csak addig, amíg el nem fajult a háború. Aztán, lassan egy új nap kezdődött. Egy új nap, új reggel, huszonhat órával később, minthogy minden elromlott.

-         …Nick…

Hallotta hirtelen, és nem volt biztos benne, nem álmodik-e. Nem volt biztos semmiben. De mindössze egy pillanatba tellett, egyetlen szívdobbanás, és már talpon volt, megtántorodva ugyan a zsibbadt tagjain, de hol volt az ezernyi izzó tűként végighasító apró fájdalom a lelkében honolóhoz képest! És hol volt a szédülés, és az átmeneti vízióvesztés! Mindez nem számított. Nerys hívja, szüksége van rá. És már fordult is, és esett be az ajtón. Futva, ugorva, kúszva, mászva a párjához, az életéhez.

 

Nem hitte, hogy a szörnyű nehezen megszült szónak végül ilyen gyors eredménye lesz. És mosolyogni akart újra. Nem hitte, hogy Nick ilyen közel volt végig. Hogy szinte ki sem mondta a nevét, és már ott is volt újra mellette.

De nem tudott örülni, vagy megkönnyebbülni, mert a bűntudat nem hagyott egy pillanat nyugalmat sem. Csak nézett fel és itta magába a meggyötört, mégis oly gyönyörű arc látványát. Az égkék szemekben próbált kutatni, és bárhogy fájt, amit talált, szinte kényszerítette magát, hogy maradjon. Nem tudta, hogyan, nem tudta, milyen erő tartja ott. Csak, hogy nem tudott mozdulni, de nem csak, mert erőtlen volt, hanem mert valami ott tartotta.

-         Nerys. – Érezte meg a kezén a felesége érintését, és próbált nem összerezzenni, nem elhúzódni. Pedig milyen kínkeservesen ment! Mintha még az is összetöretett volna, ami pedig mindig, mindig olyan biztos volt! A bizalma benne, az a bizalom, amely megmondta neki, hogy Nick sosem bántaná, most még az is csak alig-alig pislákolt. – Mond el, mit szeretnél. Csak mond el, mit tegyek. Beszélj hozzám! Kérj bármit, megteszem! Kérlek, engedd, hogy segítsek! Szeretlek, úgy szeretlek!

Hallotta a kitörést, és könyörgést. És eszébe jutott újra a tekintet, amit a raktárban látott tőle, amire csak halványan emlékezett. De az is elég volt, hogy emlékezzen, hogy kért, hogy esdekelt, és milyen türelem volt benne, milyen szerelem! Mint most. És nem volt képes ellenállni. Hirtelen rájött mire vágyik, mit szeretne. Hirtelen már tudta.

-         Vigyél haza.

Hallotta a saját hangját gyengén és betegen. De nem tudott jobbat. És várta a választ. Nézte a felesége arcán a hezitálást, majd az elhatározás alakulását, végül a döntést. Látta, hogyan fordul el néhány pillanatra, a gépészujjak hogyan készítik elő a transzportot, hogy senki ne tudjon a távozásukról. Végül érezte, hogyan emelik meg erős karok, hogyan ölelik. És végre biztonságban volt, meleg békében. Végül úgy érezhette, hogy többé nem bántja senki, önzően, de nagyon jólesőn. Hogy aztán összetörjön újra, majd felépüljön újra, kínkeservesen megküzdve a saját ösztöneivel. De összeszorította a száját, a fogait, az állkapcsát és megfogadta, makacsul, a büszkeségének utolsó foszlányait használva el, hogy nem hagyja, nem hagyja, hogy elűzzék mellőle, hogy nem fog összerezzeni, nem fog összerezzenni a saját felesége érintésére! Nem tudta, mire lesz elég, csak a fejét hajtotta le, mélyen elrejtve az arcát.

Érezte, hogy a transzporter hogyan szedi szét a testének molekuláit, majd rakja össze, és végül körbevette az otthonuk ismerős félhomálya. A tétova szünet, a csend. Mikor csak állt vele Nick, ő pedig csak ölelte erőtlenül, de nem akarva elengedni soha többé.

-         Fürödni. Fürödni szeretnék. – Kérte, hirtelen nem vágyva jobban semmire, hirtelen rájőve, hogy mennyire vágyott rá, és milyen régóta.

A világ azonnal mozgásba lendült körülötte, ahogy a felesége vitte. Szótlanul, de olyan biztosan, olyan stabilan, hogy előre félt mi lesz, ha le fogja tenni.

Csak a bűntudat volt, ami megakadályozta, hogy teljesen átadja magát, hogy hagyja, hogy először életében valaki más gondoskodjon igazán róla. Hogy hagyja, először életében, hogy tökéletesen átadja magát valaki másnak. Soha nem érezte még így, még Nickel sem. De most mégis hihetetlenül jó volt. Hihetetlenül könnyű. Csak a fájdalom ne lett volna, a bűntudat. Csak ne érezte volna úgy, hogy közben bemocskolja a legszebbet, amit valaha bírt életében. Csak ne lett volna olyan szörnyen kilátástalan minden. Ne érezte volna, a sarkában a képekkel, hangokkal és szagokkal, hogy ő többé már nem érdemli ezt, soha többé…

És érezte, ahogy végül Nick valóban lerakja, de hiába próbált nem tudott megállni a lábain, csak nekidőlni tudott a felesége testének. Majd érezte, ahogy Nick leveszi először a saját ruháját. Amire kinyitotta a szemét, próbálva látni is. És valóban a felesége most már teljesen mezítelen volt. Végül tétova kezek ölelték át, oldották meg a köpenyt, emelték le a testéről lassan, türelmesen. Érezte átfutni magán a kényszert, hogy tiltakozzon, és fusson. De elég volt felnézni az égkék szemekbe, hogy lássa, biztonságban van. Elég volt elmormogni magában a mantrát, a büszkesége foszlányai suttogta mantrát és meggyőzni magát, hogy biztonságban van.

-         Mit szeretnél?

Hallotta a kérdést lágyan rezegni, és látta a bizonytalanságot a felesége arcán. És valóban csak akkor jött rá, hogy nem tudja pontosan, mit is szeretne. De végül kimondta az elsőt, ami eszébe jutott.

-         Vizes zuhany.

Mindig a kedvence volt. Maga sem tudta igazán miért. Vagy mikor lett az. De szerette, ahogy a testén végigáramlik a víz, tisztára mosva, és felfrissítve. Ezt nem tudta se a fürdő, se a szónikus zuhany.

De nem volt ideje tovább gondolkodni, mert erős karok segítették be a zuhany alá, és látta, hogy Nick belép mögé, majd hogy az ajtó bezárult, szinte tökéletes biztonságot és magányt nyújtva. Majd erős karok ölelték át hátulról, hagyva, hogy hátradőljön, és szinte egész súlyával támaszkodjon neki. S a víz megindult, hangosan, jólesően csobogva, elmosva, elnyomva mindent. Sokáig csak az létezett, ahogy a fejét hátrahajtotta hagyva, hogy erős vállon támaszkodjon, s az arcába csapódjon a forró vízsugár. Pont olyan, ahogy szerette. Nick ezúttal az ő programját állította be, nem a sajátját, vagy a közöset. Az övét, mely jóval forróbb volt, mint, ahogy azt a gépész szerette, de még annál is, amit közösen használtak.

Végül megérezte az első érintést. Ahogy egy szivacs végigsimított a haján, a nyakán, a vállán, a mellkasán, le a karján, majd vissza. Lenézett, és a vízsugár már fehér volt, szappannal keverve. Bajori illatos szappannal, melyet csak nagyon ritkán lehetett már kapni a háború miatt. Ez a Bajor tavaszi illatát ontotta magából. De megfeszült az érintésre. Nem tudva elfelejteni, hogy, amit tesz, azzal bemocskol mindent maga körül. Hogy a kezek is mocskosak lesznek, ha hagyja. Nem tudott szabadulni a még csak meg sem fogalmazott érzésektől, az irracionális ösztöntől, amely húzta volna el, kergette volna el, még tőle is. Mégsem volt ereje mozdulni. Mégsem volt ereje elhúzódni. És végleg elvesztette a csatát, ahogy meghallotta a vízcsobogáson keresztül is a felesége hangját.

-         Cssssshhhh… Nincs semmi baj… Biztonságban vagy… Velem vagy… Itt nem bánthat senki… Itt nincs senki, csak mi ketten… Én nem bántalak… Elmosunk mindent. Minden rendbe jön majd… Ne félj, Nerys… Nincs már semmi baj… Itt nem talál rád senki… Itt csak mi ketten vagyunk… Csak te meg én… Szeretlek és segítek… Megígérem… Szeretlek… Nerys, te vagy minden… Te vagy a mindenem…

Halkan, vagy hangosan, nem tudta a víztől. De olyan megnyugtatón, olyan türelmesen, hogy minden szóra egyre jobban ellazultak az izmai, és a végére tényleg elhitte, hogy nem fogja bántani. A hangja, a zuhany csobogásán átszökő és őt felemelő, megsimogató, biztonságba és békébe ringató hangja elért hozzá. Nem csak a Neryshez, nem csak egy részéhez, de a lénye legmélyére nyúlt, lágyan és óvón, egészen szelíd szeretettel. És tényleg hitt neki. Bízott benne. Nem tudta mikor és hogy vesztette el, vagy nyerte vissza. Csak az számított, hogy bízik benne, hogy biztonságban volt és lesz, hogy elhitte, minden rendbe jön. Még egy könnycsepp is született, ahogy melegen átfutott rajta az érzés, az bizalom, amelyről sosem hitte volna, hogy elveszhet, ami még a legrosszabb időben is megmaradt, amikor voltak pillanatok, hogy nem akarta folytatni, amikor Nick maga rombolt le mindent. De ezt a fajta bizalmat, ezt még Nick sem tudta megsemmisíteni akkor. És ez a bizalom, ez volt ott hirtelen, nem is értette, mitől vagy hogyan, de ott volt és melegen simogatta és kezdte el bezárni a fájó sebeit.

Csak ne ébredt volna tudatára a bűnének újra! Csak ne fájt volna olyan nagyon! Csak tűnt volna már el a mocsok róla! Csak élvezni tudta volna az érintést! Mely máskor már mámorgőzös utakra vitte volna.

Most csak tűrte, csak hagyta, hogy mossa. Le a karjain, majd vissza, végig a mellkasán, fel a nyakán, le a hasáig és vissza. Fáradhatatlanul. Át a vállán, le a hátán. Nem hagyva ki egyetlen apró területet sem. Végül a derekán érezte Nick bal kezét, ahogy a hátáról eltűnt a biztos támasz, mert a felesége letérdelt mögötte, és mosta a derekát, a hátának alsó részét, a fenekét, le a combjait, a lábát, majd vissza. Nem hagyva ki semmit, mindenhol végigmenve többször, egyszer, kétszer háromszor, tízszer. Aztán a támasz egy pillanatra újra visszatért. Csak, hogy egy gyors ölelés erejéig megálljon minden mozdulat. Majd megkerülte. És így már láthatta is. Az arcát, a tekintetét, szemben magával, csupán a vízfüggöny választotta szét őket. Semmi más. Mégis Nerys távolabb érezte magát, mintha egy másik galaxisban lenne. És bárhogy akart, bármilyen fontosnak is hitte, nem tudott kinyúlni, csak hagyta, hogy mossa tovább. Újra végigmenve az előzőekben már végigmosott tájakon. Lerakva végül a szivacsot, és a kezére véve szappant, az arcát is.

Olyan végtelen gyengédséggel és szeretettel, ami megfacsarta a szívét. Olyan türelem és lágyság áradt a mozdulataiból, az érintéseiből hogy könnyek csatlakoztak a forró vízhez. És fájt, most sokkal jobban fájt, hogy engedte magát, hogy hagyta magát, hogy nem volt elég erős, hogy vesztett. Fájt, mert hitte, rosszul döntött. Így utólag elhitte, neki is hagynia kellett volna talán, harc nélkül. És akkor letagadhatta volna. Talán akkor, ha hazugságban is, de nem történik ez. Nem okoz ilyen fájdalmat mindkettejüknek. Nem okoz ilyen csalódást Nicknek.

De egy égkék villanás elmosta ezt a gondolatot. De újabb tört fel, és a bűntudat ezúttal újra azért ostorozta, mert nem küzdött elég erősen, mert hagyta magát, mert le kellett volna győznie mindet! És nem lett volna szabad átengedni a testét, nem lett volna szabad hagynia, hogy meggyalázzák, ami nem csak az övé volt, hanem a feleségéé, mert önként adta, Nicknek önként adta, mert olyan csoda született belőle, belőlük, melyet sosem élt meg azelőtt. És irtózatosan fájt, hogy úgy tűnt elvesztette örökre. Hogy csalódást okozott neki és önmagának is.

Végül, ahogy a víz és két elképesztően lágy gépészujjak lemosták az arcáról a szappant, és kinyitotta a szemét Nick eltűnt, már térdelt előtte. És lehajtott fejjel folytatta. Mosta a hasát, csípőjét, a lábait, végig, újra és újra. De mindig kikerülte a helyet, mely még fájt, még ott érezte az éles fájdalmat, az emlékek közvetítette fájdalmat. A saját vérének melegségét.

És vágyott rá, az érintésre, hogy a felesége ne hagyja ki pont azt, ahol a legmocskosabbnak érezte magát. De mégis értette, miért. Értette, hogy fél, és mikor az égkék szemek végül ránéztek, fel, meg is látta bennük a félelmet, tanácstalanságot, a végtelen szeretetet és segíteni akarást. A mozdulat olyan nehéz volt, de végül megtámasztotta magát a két kezével, és az egyik lábával oldalra lépett, hogy beengedje. Nem tudta, honnan ennyi bizalom, honnan ennyi hit és gyógyulni akarás benne. De mégis olyan jól esett hagyni, hogy a felsége vigyázzon rá. Hogy elhiggye, tényleg, igazi, valódi biztonságban van. Hogy legalább addig elhigyje, amíg Nick rá nem jön, hogy milyen mocskos, hogy mekkora csalódást okozott, hogy vesztett és hogy milyen csúnya is, amíg Nick fel nem áll és ki nem sétál azon az ajtón örökre.

 

Ott volt előtte, minden, ami fájt. Nem, már nem látszott, már nem volt vér, sérülés, mégis a képek, elképzelt fájdalom az elméjében majdnem megakadályozta, hogy segítsen, hogy elmosson és eltöröljön minden képzeletbeli mocskot a felesége testéről. Mindenhonnan. Felnézett, keresve az imádott mélybarna szemekben. Zavart talált, fájdalmat, elveszettséget, szégyent, megalázottságot, mindent, amire számított. De volt még valami, amit nem ismert fel. Amitől mégis félt, pont, mert nem tudta mi az. Félt és nyomasztotta, de nem mert kérdezni.

De aztán észrevette az apró mozdulatot, ahogy Nerys feltárta magát neki. És a szíve megcsavarodott önmaga körül, a gesztus, mérhetetlen, forró bizalmat hordozott. A történtek után ez olyan csoda volt a számára, amit remélni sem mert ilyen hamar. Egy pillantás erejéig lenézett a saját kezére, a szivacsra benne, mely ormótlanul nagynak tűnt, és durvának, mindahhoz a gyengédséghez, ami a szívében volt, amit a feleségének szánt. Így leengedte, hogy a saját kezét szappanozta be újra, mely már reszketett. Furcsa, szenvedéssel teli ünnepélyesség vette körül, ahogy látta emelkedni a saját kezét, ahogy végül megérezte az első érintést. A másodikat, majd a harmadikat. De bár számított rá, nem érezte a felesége combjait megfeszülni. Így folytathatta. Mosta le a nagyon is valóságos, nem képzeletbeli, de láthatatlan mocskot, miközben a testét verte a forró vízsugár, hangosan dübörögve alá, elmosva mindent, kívül és belül. Néhány pillanatra üres volt minden. Csak a feladat létezett, hogy ne hagyjon ki egyetlen apró részt sem. És mikor harmadjára is végzett, és készült negyedjére is újra kezdeni, Nerys megállította, egy egyszerű érintéssel a vállán, majd hogy összezárta a lábait.

Felnézett és látta a mélybarna szemekben a hálát, szeretetet és az új, most már majdnem ismerős érzéseket is, fájdalmat, zavart elveszettséget, szégyent, megalázottságot, és azt a valamit, amit nem értett. Felállt, visszanyelve mindent, nem tudva, honnan volt még ereje, de tudta, érezte, Nerysnek nem mutathatja a saját fájdalmát teljes valójában. Végül elzárta a vizet, és hagyta, hogy a karjaiba hulljon nem bírva több erővel, a lábai a kimerültség és a gyengeség nem tették lehetővé többé, hogy egymaga álljon.

 

Nerys érezte az érintést, ahogy a vízsugár még jólesőn verte a testét, mosva el minden másodperccel egyre jobban és jobban az emlékeket, a mocskot, még a fájdalomból is talán. Mert az érintés, a felsége meg nem érdemelt érintése volt talán a leginkább gyógyító, az, ami a legtöbbet, a leghatékonyabban mosott el. Csak az fájt, hogy érzéketlen maradt, csak az fájt, hogy az érintés legyen ezúttal bármilyen ártatlan, mely máskor már delíriumgőzös világba emelte volna, most nem csalt fel belőle semmit. Csak a bűntudat fájt, hogy mindez azért van, mert nem volt elég erős, mert nem harcolt eléggé, mert nem tudta megvédeni önmagát, Nicket, azt, amit együtt építettek az évek során. Most úgy érezte elárulta a bizalmat, a szeretetet, mindent. Úgy érezte, ha nem tudta megvédeni önmagát sem, ha csalódást okozott önmagának, Nicknek, akkor nincs joga ehhez a szerelemhez, amely áradt minden pillanattal minden érintésből, tekintetből, a felesége minden mozdulatából, minden sejtjéből. Úgy érezte nem méltó többé rá, és nem is méltó az ő sötét, mocskos szerelme ehhez. Mégis hagyta, mégis önző módon nem volt ereje elhúzódni. Mégis maradt, és hagyta, hogy Nick segítsen.

Aztán mikor végképp nem tudta állni már, és érezte, hogyan szív ki minden maradék energiát a testéből a víz, megállította. Nem hitte, hogy lehet ennél valaha is már tisztább.

Aztán csak zuhant, érezte a gyomrában, ahogy zuhan, de Nick elkapta. Biztosan, puhán és végtelen szerető türelemmel. Majd a víz csobogása megszűnt, és a csendben csak kettejük lélegzete, a mozdulataik zaja maradt. A csukott szemeivel már nem látta, csak érezte, hogyan segíti ki a felesége, hogyan burkolja puha törölközőbe, hogyan szárítja meg, lágyan, szerető gonddal. A könnyei valahogy újra születtek. És próbált nem összerezzenni, ahogy ajkakat érzett, melyek lecsókolták őket. Próbált nem elhúzódni, próbált maradni, mert maradni akart, ha nem is magáért, de Nickért, hogy legalább ő ne érezze olyan kilátástalannak, legalább ő ne tudja még, mennyire reménytelen és nehéz. Hagyta hát, megadva magát, hagyta, hogy segítsen.

És végül érezte, hogyan váltja fel a törölközőt először a felesége bőre, ahogy újra a saját testével támasztotta meg, végül puha anyag, először egy póló, a rózsaszín póló, amiben aludni szokott, ha Nick nem volt mellette, vagy ritkán, ha nem mezítelenül aludtak. Végül a rövidnadrág, a kék rövidnadrág. Nehezen emelte csak fel a lábait, de Nick segített, ebben is. És végre újra érezte, ahogy erős karok felnyalábolják, viszik ki, a saját ágyuk felé, a saját hálószobájuk felé. Oda, ahol annyi éjjelt töltöttek, ahol mindig ott bujkált a szenvedély készen arra, hogy előtörjön, elragadja őket. Most nem volt csak fájdalom, szomorú reménytelenség. Hirtelen nem akart ott lenni, de már nem volt ereje még csak a fejét felemelni sem, vagy kinyitni a szemét. Csak érezte, hogyan teszi le Nick óvatosan az ágyra, majd hogyan vonja le a karjait a nyakáról, hogyan takarja be és végül, néhány pillanat múlva, hogyan csúszik be mellé, átölelve, szorosan, biztosan és óvón, mintha sosem akarná elengedni többet. Nem volt biztos benne, hogy akarja-e, vagy jó-e így, helyes-e így. De nem volt több ereje. Kimerült volt, zsibbadt mindene, és aludni vágyott. Így csak megadni tudta magát az álomnak, a pihentető sötétségnek.

 

Nick csak hallgatta az erős bajori szív dobogását, az egyre szabályosabb és mélyebb lélegzeteket és tudta, Nerys már alszik. Ettől furcsa megkönnyebbülés hullámzott át rajta, hiszen, ha alszik, nem érez. És nem fáj. Addig legalább tud pihenni.

Nem úgy, mint ő. Az arcát újra torz maszkba rendezte a fájdalom, ahogy friss könnyek törtek fel, most már, hogy szabad volt, most már, hogy Nerys nem láthatta, most már végül feltörhetett újra. És csak sírt halkan, csendesen, szűken, hogy ne zavarja az alvó feleségét. Sokáig, nem tudta mennyi idő telt el, és nem is vette észre, hogy zuhant végül ő is Nerys után, hogy aludt el végre ő is. Ahogy erőt vett rajta a testének kimerültsége. És végül ő sem érzett semmit. Még ha csak egyetlen pillanatnak tűntek is az órák. Még akkor is volt ideje regenerálódni valamennyire, és megpihenni. Még ha az egész egyetlen pillanat volt is.

Mikor végül újra kinyitotta a szemeit nem tudta mennyit aludt, csak, hogy jobban van. A fájdalom tompult, a teste erősebbnek érzi magát, még ha szörnyen fáj is a gyomra. És csak akkor jutott eszébe, milyen régen nem is evett semmit. A korgás is figyelmeztette a takaró alól, hogy bárhogy is romoljon el minden, ennie kell. De nem hagyhatta ott Neryst, és nem is akarta, nem is merte, nem is volt rá képes.

Bárhogy is fájjon, neki ott volt a helye. Így nézte csak, hogyan alszik. Az arcán volt valami meghatározhatatlan feszültség. Egyszerűen csak nem olyan szokott lenni, mikor máskor aludt. De gyönyörű volt, még így is. Még most is. Mindig. Nick szívének minden szeretetét bírta. És ez nem tudott megváltozni. Még ha ezt Nerys nem is tudta még. Csak a megtépázott emberi szív érezte, és ez adott erőt, amikor erősnek kellett lennie. Csak nézte, és ezúttal nem sírt. Nem csak, mert már nem voltak könnyei, hanem mert tudta, Nerys bármikor felébredhet, és nem akarta hagyni, hogy még egyszer könnyes, vörös szemekre ébredjen. Nem sírt. Hirtelen értette, olyan tisztán, mint soha még, hogy mennyire szorosan is függ egymástól a két lény, ha igazán szeretik egymást. Hirtelen értett minden apró pillanatot, és kölcsönhatást, értett minden szót, legyen az kimondott vagy kimondatlan. Mert önmagába nézett, és Nerys gyönyörű lelkét találta ott, a tekintetét, mindenét. Mert ha Nerysbe nézett, és ehhez elég volt csak ránéznie, önmagát találta benne, a saját lelkét. A torkát szorította össze az érzés. Ahogy bár legyen az életük két különböző élet, mégis, milyen csoda, ha ilyen közel vannak, ha ilyen fantasztikus ajándék van a birtokukban. És többé nem tudta elképzelni, hogyan élhetett valaha e nélkül, és nem tudta elképzelni, hogy van élet e nélkül. Tudta, érezte, félte, hogy ha elszakadnak, ha valaha elszakadnak, akkor nem tudja folytatni, vagy Nerys nem. A saját szeretete elhatalmasodott rajta, és megijedt tőle, szinte rettegett, ahogy kénytelen volt fejet hajtani előtte.

És önkéntelenül hívta az egész óta először a Prófétákat, hogy segítsék meg, és vezessék a helyes útra, hogy segítsék, hogy segíteni tudjon, hogy segítsék Neryst, emeljék fel, és töröljék ki a lelkéből a fájdalmat. Csak ez egyszer, és legközelebb jobban vigyáz majd rá. És a bűntudat sava mosta őt is, marta szét belülről. Most először érezte igazán, a saját mondatai most először kongtak fájdalmasan a lénye legmélyén. A nem törődöm, „majd kiszabadítanak minket” mondatok. És szörnyen érezte magát, hogy nem segített. Hogy nem tört ki valahogy, bárhogy. Még akkor is, ha tökéletesen tudta, lehetetlen volt. Belülről lehetetlen volt. Mégis, túl sok lehetetlennel találkozott életében, túl sok végleges dolog változott mégis. De az egyetlen, amire örökként, biztosként tudott gondolni a halálon kívül, az éppen a szerelme volt Nerys iránt. Az éppen az.

Ez váratlanul adott új erőt, hogy visszanyeljen mindent, ahogy látta, hogyan mozdulnak a tökéletes szemöldökök alatt tökéletes szemhéjak, felfedve lassan a mélybarna, álmos szemeket.

 

Ahogy felébredt ismerős illatok, karok, érzések, hangok, és környezet vette körül, elhitetve alattomosan, hogy minden rendben van. Hogy el sem ment soha otthonról, hogy soha el sem hagyta a szállást, a hálószobát, az ágyukat. És csak az emlékek, amelyek peregni kezdtek, mocskos, fájó képek nem sokkal több, mint egy nappal korábbról, pusztították el könyörtelenül az álérzést. Nem hagyták csak az egyre ismerősebb agóniát és bizonytalanságot, bűntudattal és egyre növekvő félelemmel. Félt, és ez új volt, félt, mert nem tudta, Nick mikor elégeli meg, hagyja ott, és megy el örökre.

Végül lassan kinyitotta a szemét, ahogy megérezte, hogy a felesége figyeli. És szeretettel teli, türelmes és óvó égszínkék tekintettel találta szemben magát. Olyasmivel, amire tényleg nem számított az előző gondolatok után. Már majdnem el tudta hinni újra, hogy lehet mégiscsak jobb. Már majdnem tudott bízni újra. De maga sem tudta, miért olyan nagyon-nagyon nehéz.

-         Jó reggelt!

Hallotta az álmos hangot, melyet hallott már annyi reggelen annyiféleképp, annyiféle kimenetelt hordozva. Hol hajnalokig tartó szeretkezések után bágyatagon, hol csak éppen kezdeni, készülve valamire, előrevetítve a késést, hol éppen csak minden szeretetét rázúdítva, vagy éppen éhesen, esetleg egyszerűen csak álmosan. És annyiféleképp még, melyeket meg sem tudott talán gondolattal különböztetni, de érezte mindegyik apró különbséget. De ezt és így még sosem hallotta. És nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem.

Pedig az ereje kezdett visszatérni, sőt, éhes volt. Nagyon éhes, és tudta, képes enni, főleg, ha valahogy visszatartja az evés és emésztés folyamatára az emlékeit, és a fel-feltörő emlékképeket. A hasa árulta el végül, amit maga sosem ismert volna be, alig egy pillanattal az elhangzott köszönés után.

Megzavart égkék szemek meredtek először a takaróra, majd vissza az ő szemeibe. És látta az ismerős vonásokat, hogyan készülnek mosolyra húzódni, mely mosoly bár fájdalmat hordozott, mégiscsak mosoly volt.

-         Mit kérsz reggelire?

Hallotta a kérdést, és látta is a felesége, számára tökéletes ajkait formálni a szavakat. És eltűnődött, hogy fogja-e még csókolni őket valaha? Eltűnődött, de a tűnődésből bűntudat lett, fájdalom és kétség, reménytelenség. A távoli érzésekből egyre közelibbek. És csak nyers akaraterő volt, ami segített visszarángatni magát a kérdésre.

-         Kava tekercset. És raktajinot.

Kérte halkan, és szeretett volna maga menni érte, és maga készíteni, nem hagyni a felségének, de nem érezte még az erőt a tagjaiban. De ahogy figyelte Nick arcvonásit lágyulni, majd meglátta az égkék szemekben a csillogást, amit már jól ismert, melegség kúszott a mellkasába. Próbálta elhinni, hogy képes még boldogságot varázsolni azokba a szemekbe, és képes eltörölni a fájdalmat…

És… ahogy nézte, hogy sétált ki Nick, akkor jött rá, hogy mindez csak rajtuk áll. Rajta és a feleségén. A szerelmen közöttük. És rájött a titokra, hirtelen olyan egyszerű lett, olyan világos minden. Mert fáj neki, fáj Nicknek is, és fordítva, mindez tükröződik. Így csak egyszer kell megállni, hogy a hullámverés lassan elcsituljon. Csak egyszer kell túllépni, feldolgozni és elengedni, hogy mindketten meggyógyuljanak. És bár a bűntudata nem engedett, de valahol mélyen már érezte, hogy az is eltűnik majd. Még ha, most éppen erősödött is.

 

-Prologue-

Nick szíve megtelt izgalommal, ahogy a saját íróasztalát kutatta át, felfejtve az utolsó titkos rekeszt is, igyekezve megtalálni azt, amit olyan rég óta, még a háború kezdete óta rejtegetett ott. Mintha tudta volna, hogy milyen jól jön még egyszer. Még emlékezett, mennyi szívességbe került megszerezni. Emlékezett Quark vigyori képére, amikor húsz csík latínumot fizetett érte, többet, mint amennyit valaha fizetett bármiért, dupláját, mint a csokirózsákért. És emlékezett milyen nehéz volt megállni, hogy ne adja oda azonnal. Mégis eltette, akkoriban olyan nehéz volt minden, ezt szánta utolsó elkeseredett ajándéknak. De aztán mégis minden helyreállt, és amikor elrejtette, még nem tudta, hogy a háború miatt szinte el is fog feledkezni róla. De most örült, szinte kisgyerekként örült, hogy megvan még, már a kezében tartva sétált el a replikátorig, és helyezte egy tálcára. Együtt a kavatekercsekkel, a raktajinoval, egy szál vörös rózsával és a saját reggelijével. Vajas kifli mobalével. Mint mindig, ha valami komoly baj volt. Végül vetett még egy pillantást az ajándékra, és gyorsan még replikált hozzá egy vörös masnit, amit felragasztott a vörös és fekete csomagolás tetejére, így valóban nem csak nagyon finom volt, de jól is nézett ki. Elmosolyodott, ahogy érezte a mellkasát megtelni szeretettel.

Végül elindult, vissza, be a hálószobába, és igyekezett úgy tartani a tálcát, hogy Nerys csak az utolsó pillanatban lássa meg, mit rejt még.

Ahogy leült az ágy szélére, az időközben felült Nerys lábaira rakva a tálcát, már a mélybarna szemeket fürkészte. Melyek rámeredtek a Rigelian csokoládéra, mely nem csak a származása miatt volt különleges, de a töltelék miatt is, és sokáig csak nézték a hatalmas, dupla táblát, mely díszcsomagolásban pompázott, nekitámasztva a rózsát tartó hosszú és kecses kristályvázának. Hosszú, hosszú pillanatok teltek el, mire a mélybarna tekintet végül felemelkedett, és Nick kétségbeesve vette észre, hogy könnyek áztatják, valódi fájdalomtól sósabb könnyek.

És látta, látta, hogy összeomlani készül, hirtelen a keze önkéntelenül mozdult, hogy elvegye a tálcát, és gyorsan az éjjeli szekrényre tegye, hogy közelebb húzódva még pont időben kapja el a feleségét, akiből most már nagyon is hangos zokogás tört fel. Ringatta halkan, sokáig. Amíg nem találta meg a saját hangját.

-         Na… csssshhh… nincs semmi baj… nyugodj meg… nem kell megenni, ha nem akarod… azt hittem örülni fogsz neki… - Nem értette mi történt hirtelen. Csak akkor, mikor meghallotta a reszkető levegővételek közötti szavakat, kezdett körvonalazódni valami, valami nagyon szörnyű.

-         Bocsáss meg… bocsáss meg nekem… ne haragudj… ne gyűlölj… kérlek… ne menj el… sajnálom, én úgy sajnálom… bocsáss meg… - Nerysből végül feljött minden elrejtett bűntudat, feltört, és elemi erővel söpört végig rajta. De nem fejezhette be a művét.

Nick hátra húzódott és jeges döbbenettel nézett a feleségére, próbálva érteni, úgy próbálva érteni, hogy miről beszél! De nem ment. Úgy érezte, valamit nem tud, valami fontosat még nem tud. De el sem tudta képzelni mi lehet olyan szörnyű, ami miatt ezek a szavak hagyták el Nerys ajkait.

-         Miről beszélsz? Ha valakinek, hát nekem kellene bocsánatot kérnem, hogy nem védtelek meg. – Némította el egy ujjal Nerys szavait. – Nincs mit megbocsátani, Nerys. Szeretlek. Nem számít mi történt. Nem számít semmi más, csak, hogy hagyd, hogy segítsek, hogy meggyógyulj. Szeretlek.

Tört fel belőle is hevesen, próbálva kutatni könnyáztatta mélybarna szemekben, arcon, kifejezésen és hirtelen rájött mi volt az, amit eddig nem ismert fel, de most jegesen, élesen szántott rajta végig, bűntudat. Az volt, amit látott Nerys szemeiben, és nem tudta elképzelni miért.

De a mélybarna tengerek elfordultak róla, és újra elkezdtek távolodni, újra próbálták ellökni maguktól. Kizárni, menekülni. De ezúttal nem hagyhatta. Már tudni akart, bármi is legyen az, tudni akarta. És nem hagyta. Többé nem hagyta el, soha, soha többé.

Lágyan emelte fel a felesége állát, gyengéden maga felé fordítva újra az arcát.

-         Mondd el, mi bánt ennyire. Mondd el, miért kellene haragudnom rád? – Kérte szelíden, de az égkék tekintet könyörgött, térdre borulva, és mélyen meghajolva esdekelt.

És Nerys nem tudott ellenállni ezúttal sem. Nem a nyilvánvaló fájdalom ellen, és nem, mert valamiért végre ki akarta mondani. Valamiért végre meg akarta osztani. Meg próbálta megtalálni a hangját, de a tekintete nem kereste Nickét.

-         Én próbáltam… - Kezdte halkan, és elcsuklón, de harcolt, megharcolt minden egyes hangért, mint ahogy mindig is szokott, ahogy mindig is harcolt, makacsul, és hirtelen úgy érezte magát, ahogy azt kellett, erősnek, és rendíthetetlennek, megtörhetetlennek. Amilyen volt. – Én próbáltam harcolni. Próbáltam ellenállni. – Magyarázta, és bár a hangja meg akarta adni magát, ő beszélni akart. És beszélt is. – De nem ment. Nem voltam képes távol tartani őket. Sajnálom, elárultalak. Csalódást okoztam. Nem voltam elég erős. Úgy sajnálom, Nick! Bocsáss meg! Eladtam… én csak nem tudtam megakadályozni őket… Ne hagyj el! Ne menj el Sq’wan! Ne hagyj magamra! - Csuklott el végül, és már csak hangtalan zokogás rázta.

Nick bámulta a felesége lehajtott fejét, a szemébe lógó selymes tincseket és próbálta befogadni. Igyekezett megérteni a szavak mögötti jelentést. De mikor rájött legszívesebben felképelte volna saját magát, hogy nem előbb adta a csokoládét, hogy nem előbb derült ki, hogy otthagyta Neryst a Betegszobán, ahelyett, hogy kiszedte volna belőle.

Aztán eszébe jutott, hogy nem a saját felképelésével kell foglalkoznia. És a szíve megfacsarodott, ahogy nézte a szörnyű és alaptalan bűntudatot ránehezedni a felesége gyönyörű vállaira.

-         Nerys. A Prófétákra Nerys! Hogy haragudnék? Hogy haragudnék valamiért, amiben nem is vagy hibás. Hogy tudnék haragudni rád? Szeretlek. Szeretlek mindennél jobban. Hogy gondolhattad, hogy haragszom? Miért? Mert sérült voltál? De még ha egészséges lettél volna is, mi? Neki ugrottál volna egy disruptronak? Nerys. Ne légy bolond! Kérlek, Nézz rám… - Emelte fel újra az állát puhán és nézett egyenesen a számára legdrágább szemekbe és beszélt szavakkal, tekintettel és mindennel, amivel bírt egyenesen nekik. – Te vagy minden. Tökéletes és gyönyörű. Szeretlek, jobban, mint ahogy talán lehet. Ezen nem változtat semmi, és senki. Főleg nem ilyen férgek. Szeretlek most is, még jobban is, szeretlek holnap és holnap után és az után. És mindig. Nem tudsz olyasmit tenni, hogy ne szeresselek, vagy haragudjak rád igazán. És ez? Mi? Hogy nem tudtad megvédeni magad? Mióta bűn nem neki ugrani egy sor disruptornak? Én csak örülök, hogy itt vagy nekem, hogy visszakaptalak. És meggyógyítalak. Ígérem. Minden rendbe jön. Csak felejtsd el ezt a butaságot. Jó? Csak hagyd, hogy segítsek és együtt ezen is túlleszünk. Megígérem. Hmm? Nem megyek el soha, levakarni se tudnál magadról, mert szeretlek, annyira nagyon szeretlek. Soha, soha nem hagylak el, soha nem hagylak magadra többé! Szeretlek Nerys, mindennel, ami vagyok. – Billentette oldalra a fejét és a szemében annyi remény volt, annyi bizalom, annyi majdnem kölykös hév csillogott, annyi szerelem, aminek nem lehetett nem elhinni.

És Nerys hinni akart, nem csak önmagáért, hogy szabaduljon a bűntudattól, de Nickért is, hogy az a reményteli gyönyörű csillogás ne tűnjön többé el.

És lassan a bűntudat oszlani kezdett, olyan szörnyen lassan, de biztosan. A fejében és a szívében visszhangoztak a felesége szavai, melyek kétségbeesettek voltak, de nagyon őszinték, mint mindig. Sosem hazudott neki. Soha, még akkor sem, amikor mindent kockáztatott az igazsággal. Még akkor sem, ha fájdalmasabb volt mindkettejüknek. Miért hazudna hát pont most? Bízott benne. És ez a bizalom, az előbb hallott szavak mosták el a bűntudatát végül teljesen. Csak a fájdalom maradt, szégyen és megalázottság. Az emlékek. De ezekkel így már képes volt felvenni a harcot. Így már nem különbözött olyan nagyon a korábban már sikeresen megnyert csatáktól.

Igaz maradt még valami. Még valami, ami újra a fejének lehajtására késztette. És észre sem vette, hogy hangosan kimondta a legszörnyűbb félelmét.

-         Hát nem undorodsz?

A kérdés nehéz csendet szült, ahogy elérte mindkettejük fülét. Mindkettejük elméjét, és szívét.

Nerys nem tudott felnézni, visszafojtott lélegzettel várta, hogy a felesége elhagyja. Várta a legszörnyűbb pillanatot.

Nick nem hitte el, amit hallott. Nem hitte el, és nem tudta először befogadni. De mikor végre elérte, egyetlen pillanatot sem tétovázott, ösztönből hajolt előre, és próbálta újra megtalálni a mélybarna tekintetet.

-         Hogyan undorodnék tőled? Nerys, te vagy a leggyönyörűbb lény, akivel valaha találkoztam. Szeretlek mindenestől… - Egy pillanatra megállt, ahogy kétkedést vett észre a felesége szemeiben. És már hajolt volna előre, hogy megcsókolja, mikor eszébe jutott, hogy talán Nerys még nem kész és megállt. De nem volt ideje tovább beszélni.

-         Látod? Még megcsókolni sem tudsz. – Jött a rezgően, vonaglóan fájdalmas hang, és már indult volna. Ha Nick nem megy, hát megkönnyíti neki. Megy ő.

A szíve megállt, ahogy megértette a félreértést. A pillanat törtrésze alatt nyúlt utána és tartotta meg puhán, gyengéden húzva vissza a csuklójánál fogva. Közel hajolt, egészen közel. De nem érintette meg az ajkait, nem.

-         Nem. Nem undorodom. Csak nem tudtam kész vagy-e. Nem tudtam, nem rontom-e el. Én nem tudom, mit tehetek, és mit nem. Vágyom rád, és akarlak, kívánlak úgy, ahogy az első éjszakán. De túl fontos vagy, hogy esetleg ezzel okozzak még több bajt. Értesz? Csak mondd el, hogy mit szeretnél. Csak mondd el, hogy mire vagy kész. Csak segíts, hogy segíthessek. Nélküled nem boldogulok. Csak együtt sikerülhet. Értesz? Értesz engem, Kedves? – És nem mozdult egyetlen apró millimétert sem. Bámult bele a tágra nyílt mélybarna szemekbe, és próbálta átadni ezzel az egy tekintettel mindazt, amit érzett.

Nerys hallotta a szavakat, értette őket. És szerette volna elhinni. El akarta hinni. És az előbbi gondolatmenete újra be is bizonyította, amit hinni akart. Immár újra bízott és hitt. Újra képes volt még egyszer feltárni magát. Nem értette hogyan, vagy honnan kapott erőt. És bár a régi félelmek a sérüléstől előjöttek, de többé nem hitte, hogy Nick valaha is bántaná, mint a kapcsolatuk legeslegelején félt tőle. Mikor nem tudhatta hová tartanak. Most újra eldöntötte, hogy feltárja magát, de most könnyebb volt, most már tudta, érezte, hogy a felesége sosem bántaná.

-         Ühüm. – Bólintott. Válaszolva az elkeseredett kérdésre. És távolabb húzódott, ahogy figyelte a fájdalom fürdette égkék szemeket. Látta, hogy fáj, hogy elhúzódik. De Nick maga kérte, hát megtette. Tette azt, ami a leginkább megfelelt neki. – De nem tudom, mit akarok, vagy mire vagyok kész. Csak nem tudom. – Válaszolt őszintén. És a lény, aki valaha mélyen elrejtőzött, főleg mikor sérült volt, most végül kinyitotta magát, és közel engedett magához egy valakit, akiben bízott, akiben hitt, és akit szeretett. Ez volt a legnagyobb csoda, amit Kira Nerys valaha is megélt.

Nick ereje kitartott és nőtt. Minden lépéssel, amivel közelebb került a feleségéhez, érezte, hogy nő benne a remény, és azzal együtt nőtt a kitartása, az ereje is. Már képes volt elmosolyodni is. Még a szemét is elérte a még ugyan fájdalomból születő mosoly, ami azért már halványan emlékeztette Neryst a régi Nickre.

-         Akkor mi lesz? Szeretnéd a csokit? – Kérdezte, a fejét oldalra billentve, és igyekezve a legjobb, legédesebb és leghelyesebb kifejezését elővenni.

Nerys szíve megolvadt, megtelt szeretettel és könnyebb lett. Ezzel a pillanattal is. Még el is mosolyodott. És ahogy a gyomra szégyentelenül megkordult még halványan egymásra is nevettek.

Nick csak levette a tálcáról és átnyújtotta a véres verejtékkel és nem kevés latínummal megszerzett csokit. Ami azonban olyasmit csalt Nerys arcára, ami a világ összes kincsénél is többet ért. És az számított. Az első lépés.

Hogy az első lépést megtették. Az első, legnehezebb lépést.