Mikor a legtisztább gonosz megmutatja a szemét… mikor támad és belénk mar… mikor az isten, akiben hiszünk, engedte… mikor a hullámok átcsapnak a tenger közepén… egyetlen dolog marad… a másik… az a másik lény, aki a szíve minden szeretetét képes ránk koncentrálni…

És ez a legtisztább orvosság.

 

-Epilogue-

Az ajtócsengő hangja volt, ami mindent megzavart. Úgy hasított keresztül a szobán, hogy mindketten megrezzentek, a finom és drága csokoládé is megállt a levegőben Nerys szája és a tálca között.

Nick egy pillanatig tanácstalanul nézett a hálószoba ajtóról Nerysre, majd vissza, igyekezve kitalálni, hogy menjen-e kinyitni, vagy sem.

-         Menj csak. – Oldotta meg a helyzetet Nerys, aki halkan intett az ajtó felé. De a hangjában csalódottság és némi feszültség bujkált, ami Nicknek nem tetszett, sőt.

-         Maradj csak. Nem engedem be. Elzavarom, bárki is az. – Ígérte, és már hajolt volna közelebb, amikor megállította magát, ahogy eszébe jutott, hogy még nem szabad.

Elkapta még Nerys mélybarna tekintetét, amiben ijedt zavart talált, de ott volt az is, ami az övében. Ha nem is olyan intenzitású vágyódás, de vágyódás. Legalább azért, hogy minden rendbe jöjjön.

Kilépett a hálószobaajtón és bezárta maga mögött, ahogy még egyszer visszafordult és igyekezett megnyugtatóan nézni. Majd egy sóhajtással megfordult, éppen, mikor az ajtócsengő megszólalt újra.

-         Megyek már, az istenit! – Kiabálta ki mérgesen, valóban nem örülve a zavarásnak.

Végül odaért, és gondosan pozícióba helyezte magát az ajtóban, hogy senki ne férhessen be, és ki se.

Az ajtó kinyílt és Dr. Julian Bashir állt előtte. A kezében orvosi műszerek és gyógyszerek, hyposprayk egész hadával.

-         Azt hittem, lesz annyi esze, hogy legalább visszahozza! – Felejtkezett el a köszönésről, és minden egyéb udvariassági tényezőről. Mérges volt, nagyon. Nem szerette, nagyon nem, ha elrabolják a pácienseit. És csak azért nem ugrott neki jobban, mert volt ideje átgondolni, sőt egy ideig türelmesen várt is, de a legújabb vizsgálati eredmények szerint volt valami, ami miatt kifutni érezte magukat az időből. És ezért jött végül.

-         Doktor. – Jött a hideg bólintás. Nick hálás volt valahol, mélyen, csak még nem jutott el hozzá. Egyelőre az orvosban csak egy betolakodót látott. Ami abban a pillanatban veszélyt jelentett Nerysre. És az volt az egyetlen dolog, amivel törődni akart, hogy minden veszélyt elhárítson. – Nerys jól van. Most már akár mehet is. – Folytatta durván és gorombán.

Julian erre visszavett a saját dühéből, és igyekezett elővenni az érzékenységét. Tudta, hogy azzal többre megy, jóval többre.

-         Csak szeretném megvizsgálni, és hoztam gyógyszereket. Mert van itt még valami, amiről csak nem rég derült ki, hogy probléma… - Kezdte halkan, de nem volt esélye befejezni, mert a félmondat és a hangja együtt bekapcsolta a gépészben a Vörös Riadót.

-         Miről beszél, doktor? – Vágott közbe gyorsan és türelmetlenül. A hihetetlen türelme nem terjedt ki, csak Nerysre. Illetve minden türelme a feleségére koncentrálódott.

Julian nyelt egyet, látta, hogy nem jut be, amíg nem mondja, vagy nem győzi meg. Így más választása nem lévén belekezdett a folyosón, ami ugyan üres volt, de mégis csak az volt, egy folyosó.

-         Kira leállt a születésszabályozó injekciókkal, igaz? – Kérdezte halkan és lágyan, remélve nem kell többet mondania.

Hát nem. Nick elsápadt és önkéntelenül is befelé kapta a tekintetét. Majd, ahogy visszanézett végül összeszedettebbnek tűnt. A fejében ott kongott a mondat, és a lehetséges tények mögötte.

-         Igen már három éve. – Felelte végül szárazon, igyekezve nem pánikba esni jobban. – Azt akarja mondani, hogy… - Kérdezte, nem bírva rávenni magát a befejezésre.

-         Nem, nem. – Rázta a fejét Julian, tudva jól mitől tart. – Csak kizárnám. Most derült ki a kompatibilitás. De még időben vagyunk egy gyógyszerhez, ami megakadályozza az esetleges megtermékenyülést.

Nick nyelt nehezen, de a fejében már azt próbálta kitalálni, hogyan fogja Neryst felkészíteni erre, a doktorra, és mennyi esetleges kárt okoz. Végül hátrébb lépett.

-         Jöjjön be. És várjon itt. – Felejtkezett el, illetve még mindig nem emlékezett az udvarias hangjára.

Julian belépett és megállt, épp csak bent az ajtón, amíg Nick elindult vissza a hálószobába, de nem tudta, mit fog mondani.

 

-I-

Ahogy belépett Neryst ott találta még mindig reggelizve, igaz, a csoki már elfogyott, és most a kava tekercsek jöttek, raktajinoval. De felnézett, ahogy hallotta bejönni a gépészt és a szemében minden eddigi érzelem mellett ott volt a kérdés, ami majdnem pánikká alakult, ahogy meglátta Nick arckifejezését, ahogy megérezte, hogy valami történik. Valami nem jó.

-         Ki volt az? – Jött az egyszerű kérdés a még mindig színtelen hangon, ami túl halk volt, szinte fájdalmasan az.

Nick nem válaszolt, amíg le nem ült mellé az ágyra, és meg nem fogta lassan és puhán a kezét, próbálva figyelni minden apró jelre, mely Nerys kényelmetlenségét jelezné az érintéssel.

-         Bashir van itt. – Kezdett bele halkan. – Látni akar. – Folytatta, nem bírva rávenni még magát, hogy kimondja.

Nerys teste és lénye egyaránt tiltakozott a lehetőség ellen, csak az elméje mondta, hogy valami több van Nick arcán, mint, amit mondott, de a makacssága és kíváncsisága, a félelem benne attól a kifejezéstől nem hagyta.

-         Nem akarom. Jól vagyok… - Felelte végül az erősebb benne. De a hangja bizonytalan maradt.

Nick látta, és tudta azt is, hogy muszáj lesz, és a szíve szakadt meg, hogy nem hagyhatja Nerysnek a saját tempóját. És tisztában volt azzal is, hogy valószínűleg további sérülést fog okozni, és ezért legszívesebben kidobta volna a doktort, saját magát pedig megütötte volna. De a féltés, Nerys egészsége, és a hátborzongató lehetősége… annak, amit az orvos mondott, végül győzött.

-         Nem kell látnod, ha nem akarod. – Talált végül egy kompromisszumos megoldást, még ha az orvosnak nem is fog tetszeni. – De van valami, amivel most kell foglalkozni. – Fogalmazott óvatosan.

Nerys mellkasából a gyomrába süllyedt a hang és a mondat. De nem volt ereje gondolkozni.

-         Mi ez Nick? – Kérdezte inkább csak meg egyszerűen, hirtelen az a kevés étvágya is eltűnt, ami eddig volt.

A szőke fej egy pillanatra lebukott, ahogy elkeseredetten igyekezett rávenni magát, de mikor felemelkedett és megkereste a mélybarna szemeket újult erő volt benne. Maga sem tudta honnan.

-         Leálltál a születésszabályozóval és a doktor hozott valamit, hogy ne… - Tört el, eddig bírva mondani.

A csend súlyos volt és hangosan kongott benne a mondat. Nerys próbálta megtalálni a középpontot, ami hirtelen hiányzott belőle. Hirtelen rájött, hogy miért olyan szörnyű. Nincs többé egy biztos dolog, egy pont, ami állandó, ami nem változik, ami mindig ott van változatlanul. De az érzés eltűnt, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan mosták el aggódó, türelmes szeretettel teli égkék szemek, melyek nem bírták tovább a csendet.

-         Nerys, nem kell beengedni, ha nem akarod, én is biztos meg tudom csinálni… - Próbálta bizonytalanul, nem tudva inkább a saját erejének határát. – Mondj valamit! – Csapott át könyörgésbe.

És Kirát megütötte. Minden, mindaz, ami folyt, és a saját gyengesége. Megütötte, mintha friss bajori forrásvíz lett volna, elmosva újabb adag fájdalmat, erőt és energiát hozva, újult elhatározást, segítve megtalálni a hatalmas szenvedélyes akaraterőt, büszkeséget és makacs hitet.

-         Rendben. Hívd be. – Bólintott végül, bár a hangja üres maradt, nélkülözve színt, tónust, talán még az életet is.

Nick nyelt szárazon és szerette volna, ha minderre nem lett volna szükség. De aztán hirtelen emlékezett, mikor Nerys éjjeliszekrényéről először tűnt el a születésszabályozó hypospray. Réges-régen, még a kapcsolatuk második hónapjának a végén. De élesen emlékezett, milyen volt, mikor először vette észre, hogy hiányzik, rájött, mit jelent, hogy hiányzik, és meglátta azt a mosolyt Nerys arcán. És bárhogy fájt is most, azt az emléket nem adta volna semmiért. A saját arcán jelent most meg a visszhangja, és ahogy felnézett valami egészen hihetetlent látott a felesége arcán. Mosolygott halványan. A mélybarna, fájdalmas és eddig üres szemekben ott volt, hogy tudja, mire gondol, és ő is.

Végül Nick közelebb hajolt, és leheletfinoman megsimogatta az arcát, alig érintve, és minden erejével imádkozva a Prófétákhoz, hogy az általa várt rezzenés és elhúzódás elmaradjon. És a Próféták meghallgatták. Nerys bár nem mozdult az érintés felé, de nem is húzódott el.

-         Biztos? – Kérdezte még, ahogy készült felállni, oldalra billentve hozzá a fejét.

-         Igen. – Nézett fel rá Nerys. És újabb, egyre forróbb és lágyabb hullám mosta át, ahogy a felesége minden mozdulatában és szavában, mindenben, amit tett a hihetetlenül türelmes szeretet vetült rá, és vette körül, biztonságot nyújtva, és valamit, amit nem tudott megnevezni, de gyógyítóbb volt, mint bármi, amire gondolni tudott. És már rájött, jóval gyógyítóbb, mint a magány.

Nick felállt, és kinyitotta a hálószoba ajtót, kidugva a fejét Julianhez.

-         Jöjjön, doktor.

Nerys önkéntelenül is feljebb húzta magán a takarót, és várta az idegent, aki lehetett volna bárki, bármilyen közeli barát, akár maga Jadzia is… Be kellett hunynia a szemeit, olyan szorosan, hogy a feltűnő képeket elmossák a foltok, és igyekezett összeszedni magát, legalább egy kicsit. Legalább, amíg a doktor marad.

Aki közben halkan közelebb lépett és letérdelt az ágy mellett, látva, hogy valami történik a páciensén belül, és nem akarta megzavarni. Aztán hagyta, hogy Nick leüljön közé és Kira közé, az előző helyére. Látta, hogyan fogja meg a kezét. És hogyan jelenik meg az arcán a pánik, melyet hihetetlen erővel törölt is le azonnal onnan. És Julian egy teljesen más Nick Wesleyt látott, mint legutóbb a Betegszobán. Többé nem volt összetört, nem volt beteg maga is, nem volt sokkos. Erős volt, mint egy szikla, összeszedett, és türelmes szeretet ragyogott minden mozdulatában és szavában, ott az égszínkék szemekben. És egyértelművé vált Julian számára, hogy jó úton haladnak. Már tudta, hogy a gépész megtalálta a kulcsot. Remélte, hogy Jadziának és Worfnak is sikerül majd. És, hogy be tud jutni oda is, szép szóval, Worftól sokkal jobban tartott, mint Wesleytől, és Jadzia sem használta már a születésszabályozó injekciókat…

De ezt a gondolatot gyorsan lerázta magáról, egyelőre ezzel a páciensével akart foglalkozni.

-         Hogy érzi magát? – Kérdezte halkan, úgy, hogy elvegye a kérdés banálisságát.

Nerys felnézett, és végül sikerült leráznia magáról a szörnyű emlékeket.

-         Jobban. – Nézett fel a feleségére, nem volt kérdéses, hogy miért.

Nick megszorította egy kicsit a kezét, érezve, hogy Nerys egyre erősebben kapaszkodik bele.

Julian végül teljesen átválthatott orvosi módba. Gyorsan lepakolta maga elé az eszközeit. Végül a trikorderét emelte fel először, lassan emelve Nerys felé. Aki erre önkéntelenül is elhúzódott, annak ellenére, hogy nem érezte magát olyan rosszul, mint várta. Csak ne lett volna olyan szörnyen megalázó, szégyenteljes és irritáló a doktor szemeiben az empátia, a sajnálat, a szirupos együttérzés. Mennyire gyűlölte, hogy kiszolgáltatott, és tudta, mennyire az volt, amíg eszméletlen volt. Ez volt ott abban a kis elhúzódásban, megrezzenésben, ahogy emelkedett felé a trikorder.

-         Nem bántom, ígérem. – Próbálta halkan Julian, de Nick nem volt többé türelmes. Határozottan vette ki az orvos kezéből a műszert.

-         Majd én. – Jelentette ki, és nézett Nerysre megerősítésért, és ahogy érezte, hogyan lazul el a kezén a szorítás, lassan végül felemelte. Julian pedig nem tiltakozott. Számára is Kira volt az első.

Nick halkan dolgozott, a lehető legmesszebb tartva az eszközt, a határán az érzékelők távolságának, igyekezve nem tenni hirtelen mozdulatot, minduntalan kapkodva a tekintetét Nerys szemei és a kijelző között. Sok adatot nem értett, de amit igen, az normálisnak tűnt. Bár nem volt orvos, se xenobiológus. Végül visszaadta a doktornak a trikordert, és önkéntelenül is közelebb húzódott a feleségéhez, mint, aki rossz hírt várt.

De az elmaradt, Julian arca láthatóan könnyebbült meg, ahogy ő maga sem látott visszamaradt sérülést, vagy szövődményt.

-         Rendben. Valóban egészséges. A főnök mondta magának, hogy a teherbeesés lehetősége miatt hoztam megszakítót. – Volt ez inkább megállapítás, mint kérdés, nem találva hirtelen, hogy mivel is folytassa.

Nerys csak bólintott, majd felnézett a feleségére, végül a doktorra.

-         Csinálja. – Felelte, de a hangja olyan volt, mintha valami újabb szörnyűség készülne, a keze újult erővel szorította a gépészkezet.

Julian felemelt egy hyposprayt a padlóról és egy pillanatra nem tudta mit tegyen vele, maga adja be, vagy hagyja ezt is a gépészre.

Végül Nick maga oldotta meg a helyzetet, túlpörgő érzékekkel figyelve minden mozzanatot, minden kifejezést, most már nem csak a feleségén, de az orvoson is. És így tökéletesen tisztában volt mindennel. Kivette a kezéből, de várta, hogy van-e valami tanács. De mivel nem jött, visszafordult Neryshez, és lassan kezdte felemelni, a másik kezén érezve a szorítást, a hypot tartón pedig a bizonytalan tekintetet. Végül odaért, és érezte, hogyan rezzen meg, amikor odaért a hűvös tubus a nyakához, és már átkozta is magát, amiért nem melegítette először meg a saját kezével. És felkészült, jelezni próbálva a tekintetével, mikor fogja megnyomni a gombot. Végül a halk szisszenés felhangzott, és Nerys erre már nem rezzent meg.

Nick fellélegzett fojtottan. És visszaadta az üres fecskendőt. Majd megsimogatta a felesége nyakát, ahol a gyógyszer bejutott, tudva maga is a visszamaradni szokott hideg zsibbadásról. Igyekezett felmelegíteni, és eltűntetni.

Julian hitetlenül figyelt minden egyes mozdulatra és szinte fájt, ahogy látta a hihetetlen erőt, amivel mindkettő rendelkezett, amivel dacoltak a sötét démon ellen, és nem adták fel egy percre sem. Ahogy figyelte a tekintetük intenzitását, ahogy próbálják elcsitítani a másik fájdalmát. És elszorult a torka, ahogy teljes pompájában és ilyen közelről láthatta.

Végül már csak feladta a következő hyposprayt.

Amit Nick elvett, most már rutinosabban és jóval gyorsabban adva be.

-         Ez enyhe nyugtató. – Magyarázta közben Julian a kérdő tekintetnek válaszolva. – Ez pedig, - Emelte a következőt. – Enyhe altató. Itt hagyom, ez segít aludni, és nem hagyja kialakulni a REM szakaszt, így nem álmodik, csak pihen. – Magyarázta, ahogy Nick megforgatta a kezében a tubust, és maga mellé rakta.

-         Nem kell. – Szólt közbe Nerys, csökönyösnek, és egészen a régi önmagának hangzott.

Nick felkapta a fejét, és úgy nézett rá, mintha valami egészen elképesztőt mondott volna. Az arckifejezésén kölyök-döbbenet látszott. És így ő maga is egészen hasonlított a régi önmagára.

-         Nerys. Ez segít. – Próbálta még kábán, de a felesége határozott és csökönyös fejrázása megállította.

-         Nem. Nem fogok megijedni egyszerű álmoktól! Mentem át már rosszabbon is… - Tört fel, majd állt meg hirtelen.

A csend újra ott volt, de ezúttal nem súlyosan. És hirtelen sem az orvos, sem a gépész nem tudta, örüljön, vagy essen kétségbe.

Aztán lassan leülepedett Nickben, hogy hirtelen szembe találta magát Kira Nerysszel. Az ő egyetlen, gyönyörű, erős, büszke, gőgös, makacs és tökéletes Kira Nerysével. És szeretett volna a nyakába ugrani és ölelni, soha nem engedve el! De az ösztönei még működtek. Azonban még azok sem tudták megállítani az arcán egyre növekvő és növekvő rajongó mosolyt. Ami csak szélesedett, és mélybarna szemek függtek rajta majdhogynem rácsodálkozva, végül szeretve és belékapaszkodva.

Aztán a mosoly átalakult Wesley-féle grimasszá, amelyben annyi volt a megkönnyebbülés, annyi volt a szerelem, hogy nem lehetett ellenállni neki. És Nerys végül hagyta magát zuhanni, egyenesen belé, egyenesen haza, oda, ahová tartozott. És a középpont, a vágyott egyensúly ott volt. Hirtelen nem félt többé a másnaptól, és az azutántól. Mert a kulcs ott volt, az út és az idő.

Végül Julian megköszörülte halkan a torkát és felállt. Az arcán neki is ott volt a megkönnyebbült mosoly.

-         Akkor rám itt már nincs szükség. – Szedte össze az üres hyposprayket, és az eszközeit. Nick nézett fel egyedül, és próbálta eldönteni, kikísérje-e. Végül maradt, ahogy Julian megrázta a fejét. – Kitalálok.

És elment. Nick és Nerys újra egyedül maradtak. És ahogy az égkék tekintet megtalálta a párját, abban ott volt a régi tűz, az egy pillanatra sem feladás, a hihetetlen erő és szenvedély. Mind ráirányítva a gyógyulásra.

Nick elmosolyodott újra, próbált nem sírni, bár a könnyek felszabadult könnyek voltak. De mégis. Megsimogatta Nerys arcát, és hirtelen észrevette a saját félbehagyott reggelijét, a feleségéét, és az aggódás és féltés felülkerekedett minden máson.

-         Nos, reggeli? – Kérdezte oldalra pillantgatva a tálcára.

Nerys csak oldalra billentette a fejét, és igyekezett minden mást visszanyomva megtartani a kicsit könnyebb hangulatot.

-         Reggeli. – Bólintott. Igaz az arca komoly maradt.

De a szemében a tekintet megért akkor mindent a feleségének. Nick nyúlt is és visszarakta a tálcát közéjük. És végül a meggyötört és tökéletesen üres gyomrába került valami, ami megmentette az éhhaláltól. És az étvágya is nem vártan jó volt, ahogy evett olyan jóízűen, hogy Nerysnek is étvágyat csinált.

 

Ahogy Nick végzett a mosogatással, és visszalépett a hálószobába, még mindig ugyanúgy találta ott Neryst, ahogy hagyta. A térdeit ölelte és nézett maga elé, láthatóan messze járt, vagy nem is olyan messze, egy nappal korábban, emlékekben, szörnyű emlékekben.

Lassan de elég zajt csinálva lépett közelebb, hogy nehogy megijessze. Majd a felemelkedő mélybarna szemeket fürkészve mászott vissza a takaró alá, és húzódott olyan közel, amilyen közel csak mert. Figyelte az újult, hatalmas fájdalmat a felesége szemeiben.

Igyekezett átölelni, de csak lazán, nem erőltetve egy pillanatig sem. Csak annyit mozdulva, amennyit helyesnek érzett. Végül magán érezte újra a mélybarna szemeket.

-         Szeretnél beszélni? – Kérdezte, aztán dadogni kezdett, még ő maga sem tudott eligazodni igazán, és az ösztönei sem segítették most ki. – Csak mondd el, ha úgy érzed… Én… én meghallgatlak… Nekem elmondhatsz bármit… Tudod, ugye? Nerys… - Akadt el, ahogy a felesége tekintete elfordult, újra a takaró szövetét fürkészve.

Sokáig nem válaszolt. Próbálta megtalálni, hogy mit szeretne és mi az, amit helyesnek érez. Mert egy része szeretett volna beszélni, csak kiadni magából mindent. Egy másik megvetette ezt a részét, és gúnyosan emlékeztette rá, milyen gyengének érzi magát, bezzeg régen, mikor egyedül is túl tudta tenni magát… Egy másik része pedig minden erejével tiltakozott, hogy védje Nicket, hogy ne okozzon több fájdalmat. Végül olyasmit hallott, amit sosem hallott még. Olyan hangon, amilyennek még sosem hallotta a felesége hangját. Egészen mélyen, andalítóan mélyen és puhán.

-         Mindegy milyen szörnyű. Ha úgy érzed jobb kimondani, csak mondd el. Ha könnyebb, csak mondd el. Kérlek… Szeretlek Nerys… bármit megteszek, ha azzal segítek. Mondd el, ha úgy érzed, kell. Kérlek, ne tarts távol, ne taszíts el! Engedd, hogy segítsek.

Nerys érzett, minden szót, a felesége összes szeretetét, és türelmét, minden odaadását. És nem értette, hogy került ő oda. Nem értette már, csak hagyta magának, hogy zuhanjon újra, hagyta magának elfogadni a segítséget. Hagyta magának, hogy ami feltörni készült végül valóban feltörjön. És próbálta elengedni. Minden rosszat csak elengedni.

És beszélt és beszélt. A torkából úgy törtek fel a szavak, hogy nem volt ideje, vagy ereje vigyázni rájuk. Csak jött fel minden egyes emlék, minden egyes kép és pillanat. Úgy, ahogy megtörtént, úgy, ahogy érezte, és nem fogott vissza semmit, nem tudott, és nem is akarta többé. Valahol mélyen már értette, mekkora szükség van erre, milyen fontos is. De nem mert felnézni a feleségére, amíg beszélt. Nem bírta volna elviselni, amit az arcán, a szemében talált volna. Elég volt érezni a teste körül, elég volt érezni az ölelésében. Ahogy átélt minden szót és átsegítette minden zokogáson. Elég volt csak hallani a szívének dobbanásaiban.

Nick hallgatta a vékony, Nerystől sosem hallott hangot, és figyelt a szavakra, igyekezve kizárni a képeket, nem volt biztos benne, elég, ha csak meghallgatja, vagy szüksége lesz arra is, hogy megjegyezze, amit hall. Csak remélni tudta, hogy nem. Mégis, nem volt ereje távol tartani magától mindent. Egy néhány mondat után már rá is zúdult az egész, és szörnyű mentális képek cikáztak előtte feltépve minden alig-alig gyógyulni kezdő sebet. És csak az tartotta benne a lelket, hogy érezte, hogyan lazul bele Nerys teste a karjaiba, egyre jobban és jobban. Az egyetlen kapaszkodója volt, hogy az elképzelt szavak ne rántsák magukkal, hogy ne húzzák le, és ne öljék meg.

Mire végzett végül Nerys már kimerült volt, de ez olyasmi volt, mint az a fáradtság, amit sikeres és nagyon nehéz küldetések után szokott érezni, olyasmi, ami után a legédesebb az alvás, olyasmi, ami nem hagy semmi másnak helyet, csak kitölti a testét és a lényét, jóleső zsibbadtsággal árasztva el, és vonja magával az álomtalan alvás felé. És ahogy megfordult a felesége ölelésében, még arra volt ereje, hogy először az egész óta maga húzódjon közelebb és elvesszen a melegben és biztonságban, a tudatban, hogy valaki más vigyáz rá, valaki olyan, akiben tökéletesen megbízik, és akit szeret jobban, mint bármit, vagy bárkit, először életében átengedve az álmát valaki másnak, engedve, hogy igazán valaki más vigyázzon rá. Mert ugyan Nick őrködött már felette olyan sok éjszakán, olyan türelemmel, de ez más volt. Most igazán sérült volt, most igazán kiszolgáltatott, a fájdalom még friss volt, nem egy régi sebből származott, és igazán hitt benne, hogy ennek ellenére nem esik bántódása. És a büszkesége is nyugtot hagyott nekik. Ezúttal.

Nick látta, mennyire kimerült Nerys, érezte, hogyan nehezül el a teste a karjaiban. És mikor megfordult, és egy pillanatra felnézett rá, a tekintete könnyebbsége mindent könnyebbé tett az ő számára is. Végül, mikor közelebb húzódott, olyan jóleső melegség járta át őt is, hogy elmosolyodott és megadta magát a saját kimerültségének, de még álomban is ébren, még alva is vigyázva a legdrágább kincsre, amit valaha tarthatott.

De egyikük sem számított a rémálomra. Mikor mindkettő egyszerre kezdte látni a képeket, véres összevisszaságban, vadászva rájuk, olyan élethűen, mintha Nerys újra átélné, Nick pedig ott lenne.

Sok-sok órával később, talán egy egész nappal később egyszerre riadtak fel, Nerys próbált elugrani, nem tudva még hol van, kinek az érintése tartja fogva. Amin nem segített, hogy az erős gépészkarok önkéntelenül is rázárultak, próbálva óvni, próbálva tartani, és vigasztalni, kapaszkodni belé. Végül a nevének halk, rémült kiáltása rántotta vissza, és tudatosította benne, hogy vége, hogy csak álmodott. És a régi Nerys volt már, aki kinyitotta a szemét. Csökönyösen igyekezett kántálni magában a varázsszavakat, ez csak rossz álom, vége van, elmúlt.

Nick nem tudta hol van és igyekezett belekapaszkodni az első dologba, amit megérzett, ami biztos volt mindig, a felesége. És csak későn jött rá, hogy el kell engednie, hogy most neki kell erősnek lennie. Hogy most ő a támasz. Ahogy kinyitotta a szemét, nem tudta visszatartani a halk kiáltást. És rettegett már, nem az álomtól, hanem, hogy bántotta Neryst. De amikor szembe találta magát a mélybarna szemek ismerős csillogásával, megtalálva bennük valamit a régi Kira Nerysből, többé nem félt.

-         Huh… - Mondott először csak ennyit. – Rossz álom. – Tette hozzá, még nem tudva mit is mondhatna. És tehetetlenül nézte, hogy húzódott el mégis Nerys. Hogy feküdt az oldalára, minden további érintés nélkül, és nézett fel rá, a tekintete hogyan változott.

-         Igen, az. Sajnálom. – Felelte, ahogy az egyszer már legyőzött bűntudat újjászületett, teljes pompájában megmutatva magát, a hangjában, szemében, szavaiban.

Nick bámult rá, és majdnem kétségbeesett, majdnem hagyta, hogy az előző remény átcsapjon reménytelenségbe. De valahonnan, a lényének legmélyéből még merített erőt, még bírta. Közelebb hajolt, és lágyan simított végig a bűntudat festette arcon. Végül el is mosolyodott, mely újra fájdalomból született.

-         Ne, Kedves, ne! Ez nem fontos. A lényeg, hogy megkönnyebbültél. Az mindennél fontosabb nekem. Az álmok elmúlnak. – Simított ki egy kósza tincset Nerys arcából. És észre sem vette, hogy a keze önkéntelenül járja a megszokott út első lépéseit, még nem vette észre, úgy tűnt, Nerys sem. – Minden elmúlik. Csak az a fontos, hogy túl tedd magad. És én is túl fogom. Együtt sikerülhet. Hmm? Csak ne taszíts el, és ne hidd, hogy bántasz. Sosem tudnál. Soha. Én tudom. Szeretlek. – Halkult el és a teste már hajolt volna, már vonzódott szinte megállíthatatlanul közelebb, egy csókért, egy érintésért, egy bármiért.

Nerys hallotta, és hitte a szavait. Nem értette miért, már rég nem értette, mi történik vele, s a része, mely gúnyosan figyelte, hogyan változik évről évre, hónapról hónapra, hétről hétre, és most pillanatról pillanatra már nem tűnt olyan fontosnak. Csak az számított, hogy vége legyen. Az számított, hogy rendbe jöjjön minden. Hogy újra olyan legyen, minden, mint régen. Hirtelen akarta, mindennél jobban, siettetni, tolni, húzni, vonni az időt, hogy visszakapja, visszakapják, amit elvesztettek.

Ezért megtett volna bármit, mindegy mit érzett, mire volt kész, és mire nem. El akart veszni a társa szerelmében, fel akarta adni magát, megalázkodás nélkül, szégyen nélkül, úgy, ahogy régen, úgy, ahogy csak Nicknek tudta, úgy, ahogy a legboldogabb volt. Mámorba, delíriumba veszni, és hagyni, hogy a felesége érintése vigye keresztül az úton, hagyni, hogy emelje fel, és egyre feljebb, majd kapja el, amikor végre átesik. Erre vágyott, és úgy érezte, mindegy mibe kerül. Így lassan közelebb hajolt, legyőzve, nyomva vissza a testének, a lelkének minden tiltakozását. De az első érintés az ajkain végül majdnem elmosta az elhatározást, ahogy nőtt a nyomás, az érintés egyértelműbb lett, a csók határozottabb, hirtelen jeges rémület mosta át, ahogy elmaradt minden, amire várt. Elmaradt a szikra, elmaradt a testén átvonulni szokó érzés. Érzéketlen maradt, a csók csak az volt, egy csók. Nem hordozta a csodát, ami mindannyiszor ott volt, ennyi idő után is. És végül így a rémület taszította el. És ahogy kinyitotta a szemét, legalább annyira rémült égkék szemekkel találta magát szembe.

Nick reszketett, ahogy érezte közeledni, egész testében reszketett kicsit, és úgy félt, úgy imádkozott, hogy sikerüljön, hogy ne bántsa, és olyan nehéz lett volna megállni, tudta ezt. És ahogy az első édes érintés megjött, áthullámzott rajta minden csoda minden vágy, és szenvedély, volt bármilyen kicsi is és tétova is a csók. De a szívét szakította ki és facsarta meg, amikor érezte, hogy Nerys elhúzódott. És tudta, komoly baj van. Valami nagyon nagy baj. És a reménytelenség újra arculcsapta.

-         Ne haragudj… - Suttogta mindkettő egyszerre.

De a fájdalom ezúttal nem hagyott könnyebbséget. Nick lehajtotta a fejét, nem bírva nézni a mélybarna szemekből hiányzó vágyat és szenvedélyt.

Nerys megkönnyebbült, hogy eltűntek előle a felesége szemei, a bennük lévő égő vágy. Megkönnyebbült, mert így nem volt olyan nagyon nehéz. Próbált találni valamit, bármit, amivel könnyítheti, ezúttal ő, a saját és Nick fájdalmát is. És hirtelen nem számíthatott másra, mint a saját makacsságára, a saját csökönyös akaratára. Megtalálta magában a szerelmet, és tudta, mennyire nem helyes mindez, érezte, mennyire hiányzik. Egy része szerette volna csak kérni egyszerűen, csak hagyni egyszerűen, hogy Nick érintése elmosson mindent. Egy másik része félt, félt, nem bízott benne, hogy képes érezni még, hogy felkészült. Mégis, mégis akarta. Mégsem hagyhatta így, nem volt képes visszahúzódni és hagyni akárcsak egy percig is így. A tudás, hogy van kiút, a szörnyű áron megszerzett bizonyosság, hogy van kiút még ebből is, a borzalmas rutin, amely megmondta neki, hogy lehetséges, még ezt is le tudja győzni, segített neki. A csalódás saját magában, mindebben, megsokszorozta az eltökéltségét, és hosszú percek harca után végül döntött. Képes rá, képesnek kell lennie rá, muszáj, hogy az legyen, csak muszáj.

-         Nick, Sq’wan… segíts… - Suttogta halkan, és ahogy az égkék szempár ráemelkedett tele könnyel és elkeseredettséggel, csak megerősítette. Próbált bízni Nickben, az érintésében, a nyilvánvaló szenvedélyben a szemeiben. Próbált bízni, hogy lesz belőle érzékiség, nem csak szerető hév, próbálta hinni, hogy a felesége képes felépíteni mindkettejük vágyát, az utat mindkettejüknek, felemelni mindkettejüket. Úgy próbált hinni benne. – segíts… érezni… - Kérte újra. És várt, nem tudva megtenni az első mozdulatot.

Nick próbálta hinni, hogy jól érti, amit hall, és próbált hinni önmagában, ugyanazt, amit Nerys is. Akarta, hogy képes legyen, de nem tudhatta biztosan. De azt igen, ha képes rá, akkor megteszi. Mindenképpen. Muszáj. Akarta, hogy működjön. Akarta, hogy sikerüljön. Soha sem akart ennél semmit sem jobban.

-         Computer, zenét, Wesley, béta-3. Egynegyed hangerőn! – Kérte halkan. Az ösztöne, a szerelme volt az, ami beszélt. Nem gondolkodott, csak tette, ami eszébe jutott.

És felcsendült a gyönyörű bajori zene, halkan, lassan, de betöltve mindent.

Aztán a következő az volt, hogy felült, és gyorsan kimászott az ágyból, gyertyát gyújtva, és füstölőt. Percek alatt olyan meghitté és gyönyörűvé varázsolta a hálót, amilyenné csak tudta. Mindent tökéletesnek akart. Mindent a lehető leginkább olyanra, mint, amikor néha, elvétett éjszakákon órákig csak hevertek egymás karjaiban, együtt haladva a zenével, olyan lassan, és őrjítően édesen, egyetlen útra, egyetlen cél felé tartva, csak egyszer, húzva olyan hosszan, ahogy csak tudták, és remegve és reszketve, halkan és fojtottan csendesen. Olyan ritka volt, mégis, mindketten a lelkük legmélyén hordozták azokat az éjjeleket, azokat az órákat. Olyan gyönyörűek voltak és bensőségesek! És hirtelen Nick nem tudott másra, megfelelőbbre gondolni.

Lassan lépett vissza az ágyhoz és vette le magáról a trikót és a boxert. Tudta, hogyan szerette a mozdulatot a felesége. Tudott minden egyes apró momentumot, hogy hogyan húzza el, szinte azt is hogyan lassítsa le az időt.

Lassan hajolt le és emelte félre a takarót. De nem nyúlt ruháért, csak leheveredett Nerys mellé, akinek a szemei még mindig rémülten égtek, nézve, hallgatva mindent. Csak érezte volna is, csak tudott volna reagálni is!

Majd Nick keze megpihent a mellkasán tapintással próbálva érezni a bajori szív dobbanásait. Olyan végtelen türelemmel, olyan szeretettel, amibe végül Nerys beleremegett. Egy pillanatra nem véve el a tekintetét ragyogó égkék szemekből. Szerette volna, úgy akarta, mégsem ment, mégsem érezte a máskor ilyenkor már feszítő izgalmat, a vágyat és szenvedélyt.

De Nick nem is várt hasonlót. Nem várt semmit, és így többet kapott, mint, amit remélni mert. Minden szerelmét rákoncentrálta arra az egy érintésre. És a tekintetével szerette a feleségét először. Hosszú, hosszú percekig, amíg a zene hullámzott körülöttük együtt a füstölők édes, könnyű tavaszi illatával. Együtt a gyertyák fényének remegésével. Csak a szeme beszélt, elmondva mindent, minden fontosat.

Végül a tenyere megmozdult és feljebb csúszott, még kerülve mindent, melyről hitte veszélyes. Csak felcsúszott lassan, és lágyan, alig érintve csak a finom bőrt, nem nehezen egy pillanatra sem, és végigsimított Nerys arcán, majd vissza, már nem a tenyerével, az ujjai külsejével. Nem hajolt közelebb, csak a másik könyökén támaszkodva nézte, és szerette a tekintetével, mint talán soha még, olyan lassan, mint soha még, olyan gyengéden, mint soha még. Minden hitét és bizalmát, minden szeretetét beleadta abba az egyetlen tekintetbe, amíg a szemei égni nem kezdtek, muszáj volt behunynia őket egy pillanatra, hogy utána folytathassa. Vonzotta és szerette, simogatta a mélybarna tengereket, üldözve, vadászva kételyt, halkan és lágyan, és olyan végtelenül puhán.

A keze nem állt meg egy pillanatra sem fáradhatatlanul szeretve minden centiméterét a gyönyörű arcnak, csitítva el, simítva el a feszült vonásokat. Feltérképezte őket újra és újra, amíg minden vonást nem ismert újra meg, amíg minden árkot, dombot és mélyedést be nem vésett a saját szívébe. És csak aztán emelkedett feljebb a keze, rátalálva a tökéletes orra, végig zongorázva rajta, egyetlen ujjal csak, és nézte, hogyan csukódnak le Nerys szemhéjai, de tudta ez még nem az érzékiség, ez még nem az érzés. Ez még csak reflex. De nem volt türelmetlen. Csak folytatta, felülve óvatosan, feltérdelve Nerys mellé, és kérve, segítve magával, amíg nem térdeltek ott egymás előtt, körülvéve a zene sosem múló, nyugodt hullámaival. A bajori tavasz könnyű illatával, a gyertyák fényei játszottak a testükön, mélyebbre festve a bőrüket. Égszínkék szem ragyogott mélybarnába megállítva egy időre minden mozdulatot. Megállt minden lélegzet és szívdobbanás. Nické, mert megijedt kicsit a saját robogó szenvedélyétől, a saját vágyától, félve, hogy nem tudja kordában tartani. Nerysé pedig, mert várt, és félt, hogy mi történik nem tudva elengedni magát, nem tudva mit tegyen, mi lesz a következő.

De Nick türelme és féltése győzött minden más felett. Mindkét keze felemelkedett lágyan és puhán, végigutazva gyengéd ujjakkal a rózsaszín pólóból kilátszó bőrön, olyan lassan, ahogy csak merte, ahogy csak tudta, ahogy érezte. Fel újra kecses nyakon, fürdetve gyengéd érintésben minden egyes apró részét. Nem vadászott még gyönyört, nem kérve, nem vágyva még. Csak próbálta csitítani, vigasztalni, hitet, bizalmat hordozni. Nem kért többet ő, csak szerelmet, csak hitet, csak, hogy bízzon benne. Ez volt ott tekintetben és érintésben, minden lélegzetében.

Puha ujjak utaztak, simítottak, játszottak, csúsztak végig rajzolva, festve olyan mintákat, melyek egyenesen az emberi szívből jöttek, ott születtek. Nem ment még lejjebb, nem, amíg nem érzett minden apró izmot ellazulni az érintése alatt. Nem, amíg nem látta lassan oldódni készülni a félelmet. Nem, amíg nem látta, hogyan veszik át a friss, a szörnyű emlékek helyét a régiek, hogyan néz körül Nerys, mintha most látta volna először így a hálószobát.

Az idő megállt. És bár érezte az érintést és jólesett, a Próféták tudták csak mennyire is, mégis elmaradt, amire várt, amire vágyott, amit akart. Csak a felesége égkék szemei léteztek számára. A bennük lévő végtelen türelmes szeretet. Próbált belezuhanni a vágyba, a szenvedélybe, az égkék szemeket festő lángokba, de nem tudott. Nem, bármennyire is különbözött ez attól. Bármennyire volt is más, mégis érintés volt, mégis ott volt. Talán még túl frissen, és azért. De nem akart és nem tudott várni. Menni akart, rohanni, még akkor is, ha fájt. Menni akart, visszakapni, amit erőszakkal, arctalan, gusztustalan gyalázattal vettek el tőle, tőlük.

Lassan, egészen lassan megpihent végül mindkét keze, a tenyerei puhán nyugodtak a felesége vállain. Pillanatok teltek el, amíg csak nézte, csak érezte a forró bőrt az érintése alatt, amíg bátorságot gyűjtött. És végül közelebb hajolt. Lassan, vigyázva, lépésről, lépésre. És a kezei helyét az ajkai vették át. Türelmesen csókolva végig az előző mintákat. Először a büszke homlokon, végig elegáns ívű szemöldökök vonalán, behunyt szemeken, az arcának mindkét oldalán, le az álláig, majd fel, keresve az orrát, a redőket rajta. De még csak puha csókok, alig volt érintések léteztek. Nem sietett sehová, nem, még ha ő maga már reszketett, már az egész teste lángolt, és fájt szinte, akkor sem. Az ajkai végtelen türelemmel találták végül meg a felesége gyönyörű ajkait. Nem kértek semmit sem. Csak meghajolva utaztak végig először az alsó ajkán, egyik saroktól a másikig, majd vissza a felső ajkán is.

Érezte az oly ritka, oly gyengéd csókot. Érezte, és válaszolni akart. Tudta, hogy kellene. Mozdulni akart. Sokáig, pillanatokig, csak egy apró érintés létezett. Tudta, Nick vár. Rá vár. De nem tudta meghozni a döntést, még nem. És mire legalább közel került volna már véget ért. És ahogy keresve végül kinyitotta a szemeit, szembe találta magát kétségbeesett, eltökélt, szerető és féltő égkék tekintettel. Aztán meghallotta. Az előző hangon, simogatva, suttogva, de mégis oly biztosan.

-         Szólj, ha szeretnél megállni. Szólj, ha szeretnél bármit, másképp. Csak beszélj hozzám.

Kérték ajkak és szemek is. Kifejezés, újra induló gyönyörű, gyengéd gépészkezek. Melyek újra kezdték az útjukat, elölről, ismételve hasonlóan, kicsit másképp, ezúttal nem hagyva ki biztosabb részeket, nem hagyva ki érzékeny tájakat.

Érezte az érintéseit, mindet. Behunyta a szemeit, és próbált rájuk koncentrálni, próbálta átadni magát nekik De nem kellett sok, hogy a behunyt szemei előtt képek jelenjenek meg, kísértő, fájdalmat hordozó képek. A szemei kipattantak, ahogy riadtan nézett velük Nickre, aki észrevette, szinte azonnal. De már emelkedett is a keze, hogy újra kisimítsa az újra összeugrott vonásokat. És látta az ajkait megmozdulni újra.

-         Cssshhhh… nem kell becsukni. Csak figyelj rám, nézz rám… Látod, itt vagyok… Itt vagy velem… Biztonságban… Nem esik bajod… Vigyázok rád… Segítek… Szeretlek. Elmosok mindent, megígérem…

Hullámoztak rá a szavak suttogva, és ez segített, mert már be merte hunyni újra a szemét. Be merte, mert a hang, a felesége olyannyira szeretett hangja átkísérte őt minden rohamon, és sosem állt meg, sosem szűnt meg a halk suttogás. Amitől lassan újra elérte azt a lépcsőfokot, ahol állt, mikor az első kép elérte. Majd lassan túllépett rajta. Majd megjött az első borzongás is, ahogy Nick ajkai megtalálták a fülét, a füle mögötti kis részt, ami mindig is érzékeny volt. És többé nem húzódott el, vagy ha igen csak, hogy megkeresse az égkék tekintetet.

Mélybarna szemek nyíltak rá, és ott látta bennük végre valami halvány ígéretét a szenvedélynek, mely régen oly erővel volt képes lángolni, hogy gyakran megijesztette, és elsöpörte, igaz, mindig vigyázott rá, mindig adott, oly sokat, hogy gyakran nehéz volt befogadni. És most ezt próbálta újra építeni, minden szerelmével próbálta, és úgy tűnt, az első apró lépést megtették.

Közelebb hajolt, csak egy kicsit, tétován. Nem tudva még, mit akar, mire kész. Csak várva az első igazi érintést az ajkain.

Nick érezte, hogyan közelít, érezte Nerys forró lélegzetét az ajkain, és megborzongott, a teste már fájt, és égett, lüktetett, elkeseredetten kívánva a feloldozást. De a szerelem, a féltés és óvás sokkal erősebb volt. Nerys volt az első. Kérdés nélkül. Közelebb hajolt, nem tudva megállítani magát. És ő volt az, aki bezárta a távolságot közöttük. Első tétova érintések követték egymást, próbálva barátkozni az új helyzettel. Majd a tétovaság eltűnt, ahogy Nerys viszonzott minden érintést, viszonzott minden fájón ott remegő érzést.

És a csók végül mélyült, olyan nehezen, olyan kilátástalanul, de elkeseredetten küzdött mindkettő. Végül, végül két nyelv találta meg egymást, félénken, alig merve elhinni, hogy ott vannak. Nick tartotta magát, nem ment előre, kicsit sem. Hagyta Nerysnek a tempót, hagyta, had döntse el ő, mikor kész a következő lépésre.

De Nerys nem tudta mi az, készen lenni. Csak azt, akarja. Az elméje, a szíve akarta, hogy rendbe jöjjön. A teste, az maga sem tudta már mit akart. Így végül hagyta magát és mélyítette, elkeseredetten csókolva, próbálva elhitetni magával, Nickkel, hogy érez. Próbálta elhinni, hogy a csoda ezúttal sem maradt el. És ha lassan is, de mégis épült valami.

Gyengéd gépészkezek voltak végül, amik megoldást találtak. Ahogy az ujjai elindultak, hogy megkeressék Nerys kezeit. Majd, ahogy megtalálták, becsúsztak alájuk, a kézfejek voltak, melyek emelni kezdtek, nem követelve, vagy kérve, csak próbálva vezetni. Emelték fel, fel, egyre feljebb, amíg nem emelték a saját feje fölé. Aztán ereszkedni kezdtek, végül elérve a saját haját, elérve a szőke tincseket, majd lassan kicsúsztak Nerys kezei alól, otthagyva őket, ahol mindig is úgy szerettek létezni. És a csók nőtt, lassan nőtt minden eltelő pillanattal, ahogy érezte a hajában az erős ujjak útját és ismerős érintését. Megreszketett, ahogy újabb és újabb hullám vágy zuhogott keresztül a testén, de nem mozdult, erővel fogta vissza magát. Mely erő szerelemből született. A legtisztább érzésből, melyet valaha érzett.

Nerys úgy érezte haza tért. Az ujjai között ott voltak a selymes tincsek, melyeket mindig úgy szeretett érinteni, végigtúrni köztük, simogatni, szeretni őket. És lassan érezni kezdett. Először a csók vált élesebbé, intenzívebbé, és már ő volt az, aki csókolt, aki szeretett.

A régi csoda, újjászületni készült.

Aztán a testének feszülő másik test volt az, amelynek tudatára ébredt, élesen, mely élesség édes nyílként hatolt át a testén. De ez mind ismerős volt, lágy és lassú. Ismert minden érintést és illatot. Mégis olyan végtelenül sok titkot rejtett még. Sosem tudott ráunni. Soha. Lassan az érintések kezdtek egyre forróbbakká válni és a felesége lélegzetének ritmusa, a szívének vad robogása, az illat, ami végül felért hozzá, mind tudatta, hogy itt az ideje tovább lépni. Mégsem tudott. Mégis hagyta, hogy Nick folytassa. Hagyta, bár máskor már átvette volna, máskor már elszabadult volna, ezúttal, most nem volt még közel sem ahhoz, hogy érezze, amire vágyott. A máskor bírhatatlan vágy tétova volt, törékeny, a mindent felégető szenvedély csak parázs. De segített, próbált segíteni a feleségének, hogy fel tudja éleszteni.

A következő lépés végül eljött, amitől félt, előre félt. De tovább akart menni, mert érezte, hogy mennyire fontos is a ritmus. Hát leeresztette a kezeit, és lassan, lépésről lépésre emelni kezdte Nerys pólóját. Nem engedte el az ajkait egy pillanatra sem, csak táncoltak tovább, a zene lassú, igéző ritmusára, mely varázslatos módon egyezett a saját ritmusukkal. Csak addig szakította el magát, amíg óvatosan leemelte a rózsaszín pólót. És utána még igyekezett megtalálni Nerys szemeit, és amit talált, az reménnyel öntötte el. Ott volt már a vágy, ott volt a halvány szenvedély, ott volt az akarat és szerelem.

Lassan emelte fel a kezeit, hogy végigutazzon az ujjain, Nerys karján, fel a vállain, megtalálva újra a mellkasát, ezúttal feltárt, új területek felé. Most nem csókolta, csak nézte, hogyan változnak a mélybarna tengerek, figyelte, hogyan épül a szenvedély, sosem látottan, sosem tapasztaltan lassan, de nem sietett, már nem érezte a saját vágyait, nem létezett más, mint Nerys. Hogy felemelje őt.

Érezte, ahogy puha gépészujjak találják meg a mellkasát, a melleit, lassan, olyan gyengéden haladva, próbálva építeni, próbálva csitítani, és üldözni feljebb. És valóban az érintés már égetett, már szenvedélyt szült, vágyat. Csak lassan. Csak nehezebb volt minden lépés. Olyan nagyon nehéz! De már volt ereje közelebb hajolni, és csókolni. Volt ereje, hogy maga emelje a karjait, és túrjon bele szőke tincsekbe. És mikor megérezte az első biztos, tudást, és ismeretet, szerelmet, szenvedélyt és vágyat hordozó érintéseket a mellein, végül a torkából felszakadt egy apró hang, ahogy nem várt erősségű hullám szaladt végig az érzékein.

Nick megállt, nem tudta még, mit hallott, mi volt a reakció. Talán egy pillanat kellett csak, ahogy rájött, ahogy a felismerés magán is újabb hullám gyönyört küldött szét. És hirtelen a szája elszabadult, csókolt úgy, ahogy talán nem is akart, jóval több szenvedélyt engedve ki, mint, amennyit mert volna, még néhány pillanattal korábban is.

Nerys hirtelen úgy érezte sok, úgy érezte, szüksége van lassítani. Még akkor is, ha az érzékei kezdtek érzékenyebbé válni, akkor is, ha a teste kezdett égni, ha a szenvedély így gyorsabban épült, és a vágy emelkedett. Még akkor is elhúzódott, és bámult bele kinyíló égkék szemekbe. Melyekben megbánás volt, és kétségbeesett tanácstalanság. Megállt minden.

Nem tudta mit tegyen, hogyan tovább. Nem akart megállni, de tudta, képes rá, ha Nerys ezt kéri. És megint csak az ösztönei maradtak, megint csak azok, hogy tovább segítsék. Mindkét keze újra Nerys kezeit kereste, újra a kézfeje volt az, amely becsúszott a felesége tenyere alá, az ujjai vonták magukkal Nerys ujjait, a tenyere visszatért Nerys testére. Halkan utazott végig, újra és újra. Látva, számítva a hirtelen riadalomra.

-         Nick ezt nem…

De Nick csak elmosolyodott. Tudta, ez nem a helyzetnek szól, tudta, hogy a keze, Nerys mellein, a kezein pedig Nerys keze veszélyesen közel került a tabu határához. De meg akarta próbálni.

-         Cssshh. Tudom… Nézd, nem érinted. Csak a kezem. Csak elmondod neki, merre menjen. Mikor álljon meg és induljon újra. Csak segítesz neki, hogy tudja jól csinálja-e.

Magyarázta halkan, suttogva, a hangjában már hordozva minden vágyat és szenvedélyt, mely méllyé és rekedté tette. Mely önmagában is érintést, perzselő érintést hordozott.

A mélybarna szemek tanácstalanok voltak, sokáig. Sokáig nem mozdult, ahogy igyekezett az egyre inkább önmagát megadni készülő elméjében végiggondolni. De végül megadta magát a kérésnek, mert látta, mit akar Nick. És a kezei megindultak segítve a felesége kezeit, segítve, diktálva tempót. Együtt haladtak egyre feljebb és feljebb. Még önmagát is meglepve volt ott hirtelen teljes pompájában a vágy, ott a szenvedély, a kettejüket körüllengő érzékiség.

Nick elmosolyodott, és még egy kicsit figyelte Nerys szemeit, mielőtt újra közel hajolt és újra csókolt volna. Egyre inkább el merte engedni magát, egyre inkább tudta hagyni, hogy a vágyai vezessék tovább. Sőt, lassan el mert indulni az ajkaival is lefelé. Először csak lassan, újra és újra visszatérve a már újra csodát tapasztaló ajkakhoz, majd végül elveszve forró bőr finom érintésében. Egyre inkább nem tudta, hol van, egyre inkább érezte a kényszert, hogy haladjon előre, feljebb, egyre csak feljebb. És végül valahogy elérte Nerys melleit. Az egyik keze, melyet még mindig a feleségéé vezetett, átadta helyét az ajkainak és szájának. Hogy elkezdje, melyről tudta, őrületbe képes kergetni a párját. Lassan, elnyújtva, körözve járta végig a mellbimbókat keretező redőket, melyek még az orredőinél is érzékenyebbek voltak. És a hang, amit felcsalt, mindent megért, minden gyötrő pillanatot, amivel a testében egyre elviselhetetlenebbé vált a feszültség.

Nerys nem hitte el, hogy érezte, még nem mert bízni benne! De a testében egyre élesebben és édesebben cikázó nyilak meggyőzték. Nick érintései, a reszketés, mely mindegyik után végigfutott rajta meggyőzték. És hirtelen úgy érezte, hogy a növekvő szenvedély jóval hatalmasabb, mint, ahogy azt hitte bármelyikük is. És kezdett kitörni és elszabadulni. És nem volt már ideje figyelmeztetni, sem önmagát, sem Nicket. A saját keze elhagyta a feleségéét, hogy önálló útra induljon először érve Nickhez, azonnal megtalálva a tökéletes helyeket. És hallott minden reakciót, érezte is, szagolta is, szinte ízlelte is.

Nick kezdte elveszíteni a kontrollt önmaga felett. Pedig úgy akarta, úgy akarta, hogy hátra tudjon állni, úgy akart csak Nerysre koncentrálni! De most, hogy a felesége érintései ott voltak mindenütt, a csók, amit szinte megállás nélkül osztottak egyre csak nőtt, egyre hevesebb lett, nem tudta meddig bírja még…

-         Nerys… - Szakította el a száját zihálva már. – Nem tudom, meddig bírom… - Suttogta, hagyva, hogy a hangjában félelem csendüljön.

Hirtelen eltűnt ettől minden. Minden, kivéve a két lényt, akik szerették egymást, akik vágytak a másikra, az érintéseket, a csókokat. Az maradt csak, a régi, a mindig új tűzzel égő szenvedély. A vágy. Mely oly régi már, olyan új, és titokzatos, minden úttal, minden alkalommal mást, újat, szebbet nyújtva.

Most már reszkető kezek jutottak el a világoskék szövetig, égkék szemek merték kérni az engedélyt, hogy eltávolítsák. Amelyre csak felkavart, vágy és szenvedély által felkavart mélybarna tengerek szökőárja volt a válasz. És az elég volt, több is, mint elég. És lassan elkezdte levenni. Visszatérve egy korábbi sokkal lassabb ritmushoz. És végül már nem volt többé akadály, nem volt több határ.

Nerys keze volt az ezúttal, mely megtalálta önként Nick kezét, mely indulni készült, nem törve ritmust, nem várva másik alkalmat. És rásimult, újra irányítva, újra diktálva, újra segítve. Lassú, igézett lépések következtek. Alig érintve csak, alig-alig merve megtalálni a bajori középpontot, mely már mindennél jobban vágyott érintésre. Égkék szemek csodálkoztak rá mélybarnákra, ahogy mindkettő hirtelen csak a másikat akarta látni. Megerősítve, félve, szeretve.

Nick keze halkan új ritmust vette fel, igézett utakat járva, nem merve tovább menni, csak körözve, csak a felszínen. Csak játszva, űzve mégis feljebb, egyre feljebb.

Nerys volt az, aki rájött, aki először vágyott többre. És neki is kellett. Hiszen ő tudta csak igazán, hogyan, és mikor és miért. A súlyos, nehéz, borzalmas áron megszerzett mindig is eltitkolni próbált tapasztalatokból születő válaszokat csak ő érezhette. De mikor a keze alatt a felesége keze nem válaszolt a kérésre, hát suttogott, fojtottan vágytól és szenvedélytől.

-         Menj tovább. Érezni akarlak. Belül…

Égkék szemek villantak fel, ahogy a szavakra mindkettejük teste megremegett. És bár ott volt egy kis félelem, ott volt a szeretet is, mindkét szempárban, arcon, minden érintésben. És Nick végül teljesítette. Olyan lassan és puhán, olyan óvatosan, ahogy csak tudta. Egyetlen ujjal mindössze. És éppen csak megpihent, néhány pillanatra, nem merve folytatni hirtelen, amikor Nerys csípője megmozdult, felé, bele az érintésbe, kérve többet. A keze pedig felvette a kért tempót, lassú, igézett tánc volt ez már. A zene ritmusára, a gyertyák apró fényeinek lobbanására, a füstölők édes füstjének hajladozására. Két test simult egymáshoz, lágyan, együtt mozdulva, haladva fel, egyre fel. Kizártak mindent, minden mást, amit nem kértek sosem, fájdalmat, képeket, minden rosszat. Csak ők léteztek, az emelkedő feszültség, a vágyott feloldozás.

Mely oly lassan, mégis hirtelen tört fel. Rázva a testüket, kényszerítve, hogy kapaszkodjanak a másikba, erőt találva, támaszt. Mert ott volt mindig a másik, hogy elkapja, ha zuhant, hogy megvédje, ha nem mert mozdulni, olyan törékeny volt minden, ott, ha félt, ott, ha szeretett, ott, ha gyönyör söpört rajta végig. Együtt reszkettek, azonos ritmusra, kizárva minden mást. Amíg el nem csitult minden apró remegés. És csak akkor néztek újra fel egymásra, csak akkor nyílt rá két ragyogó szempár a világra.

-         Köszönöm.

Suttogta az egyik, és ragyogta is égszínkéknek.

Nick elmosolyodott, bágyadtan, puhán visszavonta az ujját, és segített a feleségének végül visszafeküdni egészen. És csak az után csatlakozott, hogy meggyőződött, kényelmesen fekszik. S végül magukra takarta a paplant, egészen közel húzódva, egészen átölelve a feleségét, hagyva, hogy hozzábújjon, mely mozdulat a mindent jelentette. És csak akkor válaszolt szóban is.

-         Én köszönöm, neked… Aludj most… Csak pihenj… Én itt leszek, mikor felébredsz… És addig is vigyázok rád…

Suttogta, maga is küzdve a szavakért, álmosság ellen. De Nerys aludt el előbb, és csak utána Nick is. Végül megtalálták az álomtalan alvást, a mély és pihentető semmit.

 

-II-

Lassan ébredt rá az őt körülvevő neszekre, illatokra, még az érintésre is. Ismerős volt minden, de a következő gondolat már az örömé volt. Egy jóleső érzés, hogy nem húzódtam el. Ahogy rájött, hogy ez az ébredés már része valami újnak, valami szépnek, része a csodának, amit együtt építettek régen, és most, és mindig. Megfordult az erős gépészkarokban, és közelebb bújt, közel, amennyire csak lehetett, úgy, hogy ne ébressze fel Nicket. Igaz, azt még nem tudta, hogy a felesége ébren van. Nagyon is ébren, és mosolyog. Boldogan és felszabadultan mosolyog. De Nerys gondolatai elindultak, a hosszú úton száguldottak nyaktörő sebességgel, és minden állomás, legyen az jó, vagy rossz, visszatükröződött a testében, és végül eljutott egy pontig, amitől megállt a lélegzete, és egy kényelmetlen érzés süllyedni kezdett benne. A felelősség.

Felült. Olyan hirtelen, hogy Nick megijedt, nem ez nem jó szó rá, megrémült, ahogy a szemei kipattantak és riadtan fürkészte a felesége hátát.

-         Nerys, Kedves, valami baj van? – Jött a kérdés, melyben ott volt minden, ami összetörni készült.

Ahogy elérte a kérdés rájött, hogy Nick mennyire félhet, és megfordult, de nem feküdt vissza.

-         Az Állomás. Nick, mi van az Állomással? És a háború? – Hadarta gyorsan, ahogy egyrészt az állomásparancsnok és kapitány bekapcsolt benne, másrészt a munka, az elveszés benne, igencsak csábítóan hangzott, még ha ezt ő nem is realizálta, és főleg, sosem vallotta volna be.

Nick hallotta a felesége szavait, és az első reakciója az önkéntelen megkönnyebbülés volt, amit aztán rögtön el is mosott, hogy fogalma sem volt, egyrészt arról, hogy mi van kívül a kabinjukon, másrészt arról, hogy fogja benntartani Neryst. Mert abban biztos volt, hogy két, vagy három nap után, nem volt tökéletesen biztos, mennyi ideje is voltak már otthon, nem engedi dolgozni.

-         Nerys, csak lassan. – Ült fel és kereste meg a felesége kezeit. – Minden rendben van. Látod? Az Állomás tökéletesen működik és támadás sem volt. Biztos vagyok benne, hogy megoldják. – Próbált körbemutatni a szobában, mintegy jelezve, hogy nem állt még le semmi.

Kira nem volt bolond, és főképp nem lehetett annak nézni, még ha tudta is tökéletesen, hogy Nicknek nem állt szándékában, az égkék szemek ragyogtak a féltéstől és aggódástól. De mennie kellett, vagy legalább tudnia. Ki kellett javítania magát, mert a fejében hirtelen megjelent a jövő elképzelt képe, és száz és száz félelem jött elő, melyről eddig még csak nem is tudott. De egyelőre a makacssága győzött.

-         Tehát nem tudsz semmit. – Állapította meg kissé epésen, de a felesége reakciója megérte a dolgot.

Nick először csak bámulni tudott. Nem, nem a mondat, illetve a hangsúly, vagy az. Vagy mindez együtt valami olyasmi volt, amiről azt hitte, talán sosem fogja látni. Ez, keveredve az előző esti, éjszakai (?) emlékekkel hihetetlen megkönnyebbülést jelentett. Az arcán végül egy mosoly kezdett alakulni, amely egyre csak nőtt, és nőtt, végül vigyor lett belőle, aztán könnyek, aztán egy kölyök-mozdulat, amely letörölte őket, majd végül nem tudott mit mondani. Félénken elkezdett közelebb hajolni, próbálva eldönteni, hogy akkor most megölelheti-e a feleségét, vagy nem.

Nerys szíve fájt, ahogy végignézte az érzelemhullámokat a felesége arcán. Most először láthatta, mióta magához tért, hogy mit rejtett el Nick, mit nyomott le, mi minden rejtőzött a türelmes és szeretve óvó külső alatt, mi volt a szikla belsejében. És mikor látta, hogy közelebb hajolna, látta, hogy ezegyszer, ebben az egy kicsi pillanatban most ő szeretne elbújni, most neki van szüksége egy ölelésre, végül kinyúlt érte. És mikor megérezte a felesége rázkódó testét a karjaiban, odabújni a saját testéhez, rájött, hogy a csoda az volt, hogy meg tudta tenni. Hogy valóban visszanyerték a csodájukat, mert már van elég ereje, hogy ő legyen támasz, ő legyen szikla, még ha csak egy kicsi, rövidke pillanatra is. De mikor egy apró pici másodperc múlva Nick elhúzódni készült, illetve csak megmozdította a fejét, el a válláról, felnézve, végül bezárta a köztük lévő távolsághoz, és megcsókolta. Lágyan és szeretettel. Ez volt az első, apró érintés, mely igazán belőle származott, mely hordozta mindazt a varázst, melyet hordozott, mióta megismerték egymást. Még ha rövid is volt, még ha alig volt is. Ez az övék volt, csak az övék, ebben már nem volt semmi más, se fájdalom, se idegenek, se az erőszak nyomai. Ez csak Nerys volt, megcsókolva a feleségét, akit szeretett. Ilyen nagyon egyszerű. Mondta volna Nick, ha abban a pillanatban bármi koherenset képes lett volna összeállítani a fejében.

Nagyon sokára húzódott el, mely az ő időfogalmaik szerint alig volt néhány másodperc, számára mégis egy kis örök volt. És ahogy felnézett a felesége mélybarna tengerszemeibe és megtalált ott sok mindent, amit akár csak órákkal korábban nem, vagy halványabban talált újra mosolyognia kellett. Amit végül Nerys tekintetének makacs villanása törölt le, emlékeztetve az eredeti problémára. Nyelt egyet, igyekezve működésre bírni a híres gépész-elmének problémamegoldó részét.

-         Nem tudom, hogy mi van kint. – Ismerte el, igyekezve a legőszintébb utat választani, az mindig bejött. – De azt igen, hogy engem Kathryn elengedett, ameddig szükséged van rám. És te pedig fel vagy mentve hivatalosan is. – Ezt ő ugyan nem tudta így, és senki nem is mondta neki, de tippelt. Amellett ismerte már annyira Bashirt, hogy tudja ez bizony majdnem biztos tipp. – Nézd, megértem, hogy szeretnél tudni, és örülök neki, mert ez jót jelent. – Mosolyodott el és simogatta meg Nerys arcát. – De ez még korai. Használd ki, hogy pihenhetsz. És gyógyulj meg rendesen. Most ez a legfontosabb. Hmmm? – Tért vissza a korábbi türelme és féltése, ahogy egy pillanat alatt összeállt újra a szikla, újra az a támasz volt, amire akármennyi súlyt lehetett rakni, tartotta a feleségéért.

Nerysnek nem tetszett, főleg nem a felmentés és a pihenés rész. Menni akart, egyre inkább, és mégis, egyre inkább elbizonytalanodott, nem tudta mi vár rá odakint. És nem a háború alakulásától tartott. Nem, a saját embereitől, sőt, saját magától. Most érezte csak a teljes súlyát mindannak, ami történt. Ő nem tudhatta, hogy fognak hozzá állni az emberei. És onnan, ahonnan ő nézte nagyon is reális esélyt látott, hogy többé nem tudják elfogadni vezetőjükként. De mindezt még vissza tudta nyomni, igyekezve magában tartani, és erősnek látszani. És mindehhez adott erőt, hogy nagyon is élesen tudatában volt mennyivel jobban érzi magát, mint akárcsak pár órával korábban.

-         Nick, nézd, én kapitány vagyok. Kötelességeim vannak… - Próbálta azért csak, hogy félbe legyen szakítva.

Mert a felesége felemelte a kezét, és egy ujjal megállította.

-         Igen. Kötelességed, hogy tökéletesen egészséges légy, szellemileg, érzelmileg és fizikailag. – Vigyorodott el, ahogy könyvszagúra sikeredett a kommentár. De gyorsan elkomolyodott, és a szemébe amúgy sem ért fel a vigyor. – Nerys, kérlek. Nem éri meg egy-két nap miatt. Légy szíves. – Simított hátra egy előre bukó vörös tincset gyengéden.

Kira tudta, hogy a feleségének igaza van, de a saját természete már lázadt, már menni akart. Leginkább azért, hogy ne kelljen gondolkodnia és éreznie. Bár ő még nem tudta, hogy egyszerűen csak a könnyebbnek látszó utat szeretné választani, és Nick sem.

-         Nick, Sq’wan, háború van, nem engedhetjük meg magunknak a luxust… - Kezdte újra, hogy újra meg legyen állítva, ezúttal egy majdnem mérges, de jól láthatóan hatalmas mennyiségű érzelmet visszafojtó kitörésben.

-         A fenét nem! – Csúszott ki a három szó hangosabban, mint ahogy szánta, és rögtön szörnyen meg is bánta, ahogy Nerys összerezzent rá. Nagyon gyorsan visszanyelte minden haragját és gyűlöletét, és maradt újra csak a türelmes szeretet és most már megbánás. – Ne haragudj, Nerys, kérlek. Nem akartam kiabálni. – Hajolt közelebb, nem tudva okozott-e kárt. De amikor egy halvány mosoly jelent meg az olyannyira szeretett bajori ajkakon végül megnyugodott, és folytatta, de ezúttal jóval halkabban. – Itt nem erről van szó. Az embereidnek rád van szüksége, egészségesen. Tökéletes állapotban. Ez így helyes és így biztonságos, nekik és neked is. – Próbálta másképp, aztán végül csak lehajtotta a fejét, elbújva egy pillanatra a makacs és eltökélt tekintet elől. Végül, mikor felnézett hajlott a kompromisszumra. – Jó. Nézd, ha megígéred, hogy megpróbálsz pihenni, akkor körül nézek egy kicsit. Mit szólsz? – Csillogott úgy a szemében a féltéssel és aggódással teli szeretet, hogy Nerys nem volt képes ellenállni neki.

Amellett a saját félelmei a tisztjeitől, a helyzettől, önmagától is meggyőzték. Végül sóhajtva bólintott.

-         Rendben. – És vissza is feküdt engedelmesen.

Nick megkönnyebbülten sóhajtott, betakarta a feleségét, egy gyengéd puszit nyomva a homlokára és felkelt. Halkan megállt még és nézte egy ideig, a becsukott szemeket, bár tudta, hogy nem alszik, látta a lélegzetéből, a szabályosan és éberen emelkedő mellkasból és az arcán a feszültségből. Ami új volt, és már tudta, hogy újabb démonok vannak születőben, újabb problémák, amelyek legyőzésében neki kell segítenie Neryst, ha mással nem is, de azzal, hogy ott van.

Halkan fordult meg, egy gyors szónikus zuhany után elővett és felkapott egy pólót és egy egyszerű zöld civil nadrágot, mert nem volt kedve új egyenruhát replikálni és felvenni. Valahogy egy ideig elment a kedve tőle, és nem is akarta, hogy bárki elkapja az úton valami feladattal. A döntése már Nerys ágyánál megszületett a Betegszobán, ő elsősorban érte felelős, és csak utána jött minden más. Nagyon nehéz döntés volt, és ellene ment sok mindennek, amiben egész életében hitt, de meg kellett hoznia, nem bánta meg, és ami fontosabb, tudta tökéletes biztonsággal, érezte, hogy soha nem is fogja.

 

Az arca még feszült volt, ahogy a szemei is, már csak azért is, mert nem tudhatta, mit talál a világban. A gondolatai visszatértek a legutolsó támadásra, a lázadókra, emlékezve Latara szavaira. És itt el is terelődtek Nerys szavaira, ahogy elmondott mindent, gyakran kegyetlen pontossággal. És még nem tudhatta, mit érzett mindezzel kapcsolatban. Még nem mondta el, csak a tényeket, szinte analitikus pontossággal. Most volt ideje végiggondolni, és Latarát kizárni a sorból. Vele nem akart találkozni. Nem, még nem lett volna képes ránézni, még nem tudta mit gondoljon, vagy érezzen. Bizonytalanul futottak a fejében a képek, Nerys szavai alapján, és nem értette Latarát, egy pillanatig sem. De egyelőre nem is akarta, nem volt kapacitása mással foglalkozni, és nem akart energiát sem pazarolni másra, mint Nerysre.

Ugyanezen okokból Jadziát sem akarta látni, bár a szíve fájt a barátjáért, fájt nagyon, és szerette volna tudni, hogy mi történik vele, hogyan boldogul, és csak remélhette, hogy legalább úgy, mint Nerys.

Worf már más volt. Úgy gondolta, hogy még Jadziával van, ahogy ő Nerysszel, de ha összefutott volna vele, akkor tényleg vágyott rá, hogy beszéljenek, még akkor is, ha nem Worf volt az első, régebben. Ez úgy tűnt megváltozott, ahogy a fájdalommal teli homályos emlékek futottak a szörnyű napról a fejében. Határozottan vágyott a nagy klingonra.

De nem találta, és ahogy kilépett végül a turbóliftből a Promenádon találta magát, és így egyetlen választása maradt, Dr. Bashir. Lassan lépdelt a Betegszoba felé, próbálva nem felnézni az emberekre, nem tudva ki tudja, ki nem, nem emlékezve az arcokra a raktárból. Maga sem értette mi ez, de halkan, lassan, elérte a szívét a felismerés, milyen nehéz lesz Nerysnek kilépni majd. Behunyta a szemét egy pillanatra, ahogy megpróbálta egyelőre távol tartani ezeket a gondolatokat. Még nem jött el az ideje, ismételgette magában, és igyekezett nem gondolni rá addig.

Végül befordult a Betegszobára, és szétnézett. Sérültek feküdtek a benti bioágyakon, azon is, ahol Nerys volt nem sokkal korábban. Úgy tűnt az élet, a háború folytatódott. A doktor is ott volt bent, éppen egy férfit látott el, sokáig nem is vette észre, de amikor megfordult megállt, és gyorsan hátranézett, beszélt még valamit egy nővérrel, majd kilépett.

-         Parancsnok, mi történt? – Kérdezte, látszott rajta, hogy valami bajt feltételez.

És Nick csak akkor érezte meg a saját arcának feszült vonásait, és eszébe jutott, hogy neki örülnie kellene. Hiszen Nerys tényleg jobban nézett ki, mikor felébredtek, és az, hogy fel akarja venni a szolgálatot, az nagy eredmény. Hát letörölte az arcáról a feszültséget próbálva helyettesíteni egy megkönnyebbült mosollyal.

-         Jobban van, doktor. Annyira, hogy ki akar jönni. Tudni akarja, mi történik. – Nézegetett az iroda felé, amíg beszélt, jelezve, hogy négyszemközt talán jobb lenne.

Julian elmosolyodott megkönnyebbülten, és boldogan, hogy végre valami jó hírt hall.

-         Jöjjön, ott jobb lesz. – Mutatott az irodája felé, és beengedte maga előtt a gépészt. – Tehát nem tudja otthon tartani? – Kérdezte, ahogy leült és Wesleynek is helyet mutatott.

De a gépész nem ült le, talán most kezdett feltörni belőle a feszültség, vagy itt, ahol nem kellett tartania magát szétesni készült.

-         Szerintem még korai. Megígértem neki, hogy körül nézek. Ezért is jöttem ide. Nem tudom, ki vezeti most az Állomást, és mi van a háborúval. A lázadók biztos… - Akadt el, ahogy észrevette a doktor arcát és nem tudta eldönteni, mit lát, jót, vagy valami nagyon szörnyűt. – Mi az, mi történt?

Julian sóhajtott egy hatalmasat, amiben benne volt minden teher, az elmúlt napok minden eseménye.

-         Üljön le. – Kérte újra, ahogy felkészült és próbálta összeszedni a gondolatait. Nick hezitált, de végül letelepedett az orvos íróasztala előtti székbe, nem mert belekérdezni. – A háború jól áll. – Kezdte a jobbik, és talán legfontosabb résszel. – A lázadók miatt ugyan bonyolultabb, de már nem csak minket, hanem a sajátjaikat is támadják. Úgy tűnik, már kitombolták magukat, mert egyre többször fordulnak a népük ellen, mellettünk, vagy legalábbis talán akaratlanul, de nekünk segítve. A hírszerzés szerint az Awalon őshazában kormánypuccs készülődik és mindennapossá váltak a belharcok. A régi föderációs határvonalak mind szabadok, de a szomszédos szektorok mind segítséget kértek, és most azokért a területekért mennek a harcok. – Tájékoztatott egyre inkább hivatalos hangnemben, azonban itt megállt, de a hangsúlyát fenn felejtette.

Nick oldalra billentette a fejét és nem tetszett neki a vége, az, hogy túl szép volt, ahhoz, hogy igaz, vagy csak ennyi legyen.

-         És itt jön egy „de”, igaz? – Kérdezett, ahogy Bashir nem folytatta.

Julian lehajtotta a fejét, és mikor felnézett már csendes gyász honolt az arcán.

-         A lázadók támadása nagy árral járt. – Felelte végül. Nem tudta, hogyan mondja ki a hatalmas számot.

Nick előre hajolt, a szíve fájdalmasan dobogott a mellkasában.

-         Mennyire naggyal? – Kérdezett, próbálva találni magában egy számot, amit képes elfogadni, és rá kellett jönnie, hogy egyetlen szám van csak, egyetlen, amivel képes lenne kiegyezni, de ha nagyságrendről van szó, akkor a nulla nem jöhetett szóba.

Julian sóhajtott újra, próbálta találni egy módot, hogy úgy mondja el, hogy a Parancsnokhelyettes ne azt érezze, amit ő, amikor Janeway neki mondta. De ez lehetetlen volt.

-         Az itt állomásozó hajók 92%-a megsemmisült. És 35245-en vesztek oda. – Mondta ki végül, és a csend, ami utána következett soha nem érzetten nehéz volt.

Nick ült, és mind a tiszt, mind az ember benne zsibbadtságot érzett, egykedvű, bármit is befogadni képtelen zsibbadtságot. Nem volt képes elképzelni, a szám, amit hallott csak túl nagy volt, csak túl sok. Nem hitte. Ott volt a fejében a flotta képe, ahogy nem egyszer nézte akár Vezérlőből, akár a Voyager egyik képernyőjén, és mindannyiszor olyan hatalmasnak tűnt. De mindig csak a hajókat látta, a rengeteg, száz és száz hajót, mely biztonságot tudott nyújtani, védelmet, melytől jobban érezte magát. De sosem látta mögöttük az élőlényeket, az érző és lélegző, élő embereket, bajoriakat, vulcániakat, klingonokat, bóliánokat, breeneket, kardassziaiakat, és sok-sokféle más lényt. Sosem gondolkodott el, hogy egy-egy hajótesten világító fénypontok mögött ugyanolyan érző lények vannak, mint ő, vagy Nerys, vagy bárki, akit ismert és szeretett. És végül megütötte. Megütötte az előszele az érzésnek, a hihetetlenül súlyos gyásznak. A feje előrebukott, egyenesen bele a két tenyerébe. Nem sírt, már nem tudott, csak a mellkasában érezte a halálokat, a feleslegesen, értelmetlenül kihunyt életeket. Sokáig maradt úgy, sokáig, amíg nem enyhült kicsit, amíg végül a saját életösztöne bekapcsolt és kapott újra levegőt, enyhítve valamit a nyomáson. És felnézett, akkor felnézett, egyenesen az orvos meleg, de megtört sötét szemeibe. Látta bennük a Hyppokrates-i eskü minden hangját, és az élet tiszteletét, a gyászt. Ott volt minden, az övénél is nagyobb fájdalom, könny, minden egyes elveszett életért. És soha nem érezte még ilyen közel a háborút magához. Soha nem volt még ennyire ott minden szörnyűségével, nem, amikor bemocskolta gyilkossággal a kezeit, nem, amikor a Voyager Hídja lángolt körülötte, nem, amikor ott térdelt és tartotta a feleségét nem egyszer, nem kétszer és nem mikor Nerys tartotta őt a háború közepén hajszálvékony távolságra a haláltól. Ez más volt, ebből gyűlölet született, elkeseredett kilátástalanság.

-         A Prófétákra… - Suttogta maga elé, elhalón, nem értve még mindig mi történik vele. Min kell még átmennie, átmenniük? És csak akkor realizálódott benne, mekkora is ez a szám, amikor a fejében a barátai, a kollégái és ismerősei nevei kezdtek peregni, sorban egymás után. – Kik? – Kérdezte, bár rohanni akart, menekülni, vissza az otthonába, Neryshez, vissza, gyógyítani, és elbújni örökre!

Julian megdörzsölte a szemeit, majd a halántékát, próbált keresni a nevek között, a nevek között, akik az utóbbi négy napban átváltoztak, többé nem csak nevek voltak, nem csak betűk sorai, hanem hősök, jelképek, olyan fogalmak, amik rettentően fájtak, mégis olyan erőt adtak, melynek nevében harcolni lehetett. Harcolni, és győzni. Csak győzni.

-         Ross admirális. – Kezdte, és nézte, hogyan rezzen össze Nick, és hogyan jelenik meg egy könnycsepp a szemében. – Rust kapitány, és a teljes legénysége. A Voyagerről Roberto, Samuel, Kali, Zoler, Faint, Valero, Bias és Harry Kim hadnagy. – Nézte, hogyan érik el Nicket a nevek, hogyan realizálja, hogy nincsenek többé.

És csak ült, és látta maga előtt az arcokat, a fiatal, erejük teljében lévő lényeket. Mindegyiket ismerte, mindegyikükkel beszélt és némelyiket nagyon kedvelte. Corelli Biasszal még járt is nagyon, nagyon régen, nagyon sok évvel ezelőtt.

És Harry. Ez megrázta, és érezte, ahogy a szemébe könnyek tolulnak. Harry. Olyan fiatal volt, olyan ártatlan és naiv! Emlékezett mennyit voltak együtt. Ő, Tom, B’Elanna és Harry. Mennyire szerette a fiatal férfit. Milyen volt, amikor zászlósként megismerte, éretlen, még kölyök. Mégis mennyi elhivatottság volt benne, mennyi lojalitás, és naivság! Emlékezett, mennyire szerette a szüleit, és hogy vágyott haza mindig, milyen elkeseredett hittel bízott benne, hogy hazamehet hozzájuk végig mind a hét év alatt a Delta Quadránsban. A szülei… Belereszketett a gondolatba. A felesége… Milyen kedves volt! Nem látta sokat, mert nem szolgált már akkor a Voyageren, csak néhányszor találkozott vele, de gyönyörű volt és kedves, és tökéletes Harrynek. És most özvegy lett, mindössze huszonévesen. Ez olyan igazságtalan, olyan átkozottul igazságtalan!

Felnézett, és remélte, nincs több, remélte nem kell többet hallani.

-         Akkor most mi lesz? – Kérdezte keresztül könnyeken, elveszetten, mintha csak most történt volna. Nem is tudta pontosan, mennyi idő telt el, neki talán csak pár perc. Még olyan friss volt minden…

Julian örült, hogy nem kell többet mondania, örült, hogy a gépész nem omlott össze, mert tényleg nem tudta már, hol húzódik a bíróképessége határa. Amit eddig is látott, az is sok lett volna neki is, másnak is.

-         Már megvolt a közös ceremónia. És új erősítés érkezett. – Próbálta hivatalosabban, elrejtőzve e mögé. – Stabilan tartjuk a szektort.

Wesley igyekezett befogadni ezt is. Tudta, ez jó. De milyen áron? És hirtelen rájött, ezt el kell mondania Nerysnek. Hirtelen rájött, ez még rá vár, és nem tudja hogyan. És először, mióta ismerte hazudni akart. Először akarta elhallgatni, mert nem bírta volna nézni a felesége tekintetét, ahogy mindez megüti. Egyszerűen csak ellene ment mindennek, amit érzett. Végül próbált találni valamit, valamit, amivel helyettesítheti.

-         Ki vezeti most az Állomást? – Kérdezte, aztán eszébe jutott még valami. – És ki vette át Ross admirális helyét? – Belereszketett és elcsuklott a hangja a névbe. Mindig tisztelte és szerette Rosst, mindig felnézett rá. És érezte, a tisztelet és szeretet az Admirális felől is megvan. Olyan sokat köszönhetett neki! Olyan nagyon fájt a halála, elveszettnek érezte magát tőle, védtelennek, bizonytalannak! A szikla, a támasz, a biztonság tűnt el az egyenruhát még rettegő tiszt alól!

Julian nyelt kétszer is, ahogy végül rászánta magát a válaszra.

-         Nechajev admirális vette át a szektort. És most ő vezeti az Állomást is, amíg Kira, Worf vagy Dax nem tudja átvenni. – Felelte halkan, és tisztán láthatta a gépész arcán a kifejezést, döbbenet és félelem keverékét.

Nick hallotta a nevet és minden régi ösztöne bekapcsolt. Meg sem kérdezte, hogyan került vissza, nem érdekelte. Amellett tudta, hogy nagyon kevés a tiszt már. Nagyon-nagyon kevés. De a mentális kép, ahogy Kira átveszi az Állomást Nechajevtől az összes védő ösztönét bekapcsolta. Ki akart törni, de túl fáradt volt már ahhoz is, csak rezignáltan hajtotta le a fejét a tenyerébe.

-         Hát ez fantasztikus! – Sóhajtotta, motyogta onnan. És hirtelen nem akart többet hallani. Haza akart menni, azt mondani Nerysnek, minden rendben van. Egy hét, vagy inkább kettő múlva kilép és minden rendben lesz. És aludni akart, a felesége karjaiban, elbújni, és akár nem jönni elő soha többé. De nem tehette, mert bár nem volt egyenruhában, a vállain érezte az uniformis érintését, ott érezte a súlyát a szónak Csillagflotta tiszt, és ez elég volt. Mert bár hozott döntéseket, melyek megváltoztatták az értéksorrendet, de tiszt volt, az, és az is marad. És ez nem csak súlyt helyezett rá, de erőt is adott. – Most akkor mit mondjak neki? – Kérdezte erőtlenül, de egész addig észre sem vette, hogy hangosan, amíg el nem érte a fülét a saját hangja.

Julian számított a kérdésre, de ettől nem volt könnyebb a válasz.

-         Nem tudom. – Rázta meg a fejét. – De ha elmondja, akkor még maga sem tudja megállítani. És ha még nincs elég jól… - Próbálta összefoglalni a tényeket, de nem kérni arra a Parancsnokhelyettest, hogy hazudjon a feleségének.

Nick pislogott, és észre sem vette, hogy bekapcsolt a gépészelme, és dolgozik, gyorsan és hatékonyan.

-         De vissza se tarthatom, ha dolgozni akar. Talán jobban tudja, mire van szüksége. Lehet, hogy hagyni kéne. Ha fizikailag bírja. – Próbált hangosan gondolkodni. Igaz a gondolat, hogy Kira felvegye a szolgálatot, és kitegye magát mindennek, és a háborúnak, és bárminek, ami jöhet még, az jegesen zuhogott végig a lényében.

Julian oldalra billentette a fejét és furcsa érzés telepedett rá, de nem tudott nevet adni neki.

-         Kira erős. És mikor legutóbb megvizsgáltam jól volt. Fizikailag. De nem tudom, hogy lelkileg bírja-e. – Próbálta visszaterelni a gépészt.

De Nick a fejében már igyekezett megkeresni azt a megoldást, ami a lehető legtöbb teret hagyja Nerysnek. És mindenképp el akarta kerülni, hogy bármit rákényszerítsenek az akarata ellenére.

-         Igen, Nerys erős. – Bólintott, és a gondolatban már újra hinni tudott, emlékezett még jól a tekintetre alig egy fél órával korábbról. – De nem akarom rákényszeríteni, hogy otthon maradjon, csak, mert féltem. – Mondta is ki, próbálva meggyőzni magát is, nem csak a doktort. – Felnőtt ő már annyira, hogy ne ugorjon bele valamibe, amit nem bír.

Julian ezúttal határozottan rázta a fejét.

-         És felnőtt volt és főleg bölcs, amikor félig még a méreg hatása alatt akart felrohanni a Vezérlőbe, emlékszik? – Emlékeztette csak egy esetre a sok közül.

Nick megrándult, majd egy apró mosoly jelent meg a szája szélén, az az emlék csalta fel, amikor végül minden jól alakult, és készültek haza. De gyorsan elkomolyult, ahogy újra a problémára koncentrált.

-         Ez más doktor. – Próbálta valahogy elmagyarázni azt, ami még benne is csak egy érzés volt. – Most nem erőltethetünk semmit. Többet ártanánk vele, mint használnánk. Lehet, hogy nincs teljesen jól, de ha menni akar, nem tarthatom vissza, főleg nem erővel. – És akkor rájött a megoldásra, kompromisszumos, és főleg nem biztos, és nem is tetszett, de az egyetlen volt, amit látott, amit tudott. – Nézze, - Kezdte újra, nem hagyva újabb ellenérvekre időt. A Próféták tudták csak, hogy ismerte mindet, sőt érezte is. – beszélni fogok vele. Igyekszem kíméletesen elmondani, mi folyik. És megpróbálom meggyőzni, hogy pihenjen még. De ha ennek ellenére dolgozni akar, akkor engedje. Akkor nyilvánítsa alkalmasnak rá. – Hajolt előre, és a szemei kértek, szelíden. Nem volt most többre ereje.

Julian végiggondolta, és csak az utolsó nem tetszett, az ő része.

-         Nem nyilváníthatok szolgálatra alkalmassá valakit, aki nem az. – Hajolt előre, és pont úgy nézett ki, mint egy páciensét a végsőkig védő orvos.

Nick is előre hajolt, és pont úgy nézett ki, mint a házastársát a végsőkig védő egyszerű ember.

-         Igen, maga sokkal alkalmasabb rá, hogy megállapítsa. Maga volt vele az óta, és maga vigyázott rá, sőt maga él vele három éve és kilenc hónapja. Sőt maga a felesége is. – Vágott vissza élesen, és bármikor máskor eleresztett volna egy Wesley-féle grimaszt is mellé, ha nem lett volna romokban mindaz, ahonnan a grimasznak születnie kellett volna.

Julian nyelt egyet, visszanyelve ezzel az elsőként feljönni vágyó szavakat. És másodjára már kénytelen volt elismerni, hogy a gépésznek valószínűleg igaza van. És ha arra gondolt, hogy Wesley mennyire szereti a feleségét, és mennyire félti, és mégis azért harcol, hogy szolgálatba léphessen, amikor ő akar, akkor még az is lehet, hogy igaza van. De az orvos benne mégis kelletlen volt.

-         Jó, nézze, menjen, beszéljen vele, próbálja meggyőzni, hogy pihenjen még legalább egy hetet. És ha nagyon nem megy, akkor meglátjuk. Jó? – Próbált valami kompromisszumot keresni, és egy kissé magát is meglepte a hangja ellenségessége.

Amire Nick visszavett. Sóhajtott egyet és ellágyította az arcvonásait.

-         Nézze Julian, én csak a legjobbat akarom neki. És nem fogom erőszakkal otthon tartani, csak mert én, vagy maga úgy hisszük, hogy ez a legjobb neki. Ért engem? – Kérdezett még, és elkeseredetten próbálta elkerülni, hogy mélyebben belefolyjon a magyarázatba.

Julian ekkor értette meg pontosan, mit is akar elkerülni a gépész, és a gondolatmenetét is. Végül bólintott.

-         Rendben. Próbáljon meg mindent, és aztán meglátjuk mi lesz. – Felelte már kiengesztelő hangon, jelezve megértette.

Nick megkönnyebbülten sóhajtott, és felállt. Hirtelen elege lett teljesen a szállásukon kívüli világból, és bár tudta, mi vár rá, mégis hazavágyott, Neryshez. Egy kicsit el ebből a világból, még ha haza is kell vinnie.

-         Köszönöm, doktor. – Bólintott. De visszafordult, ahogy egy éles fájdalom emlékeztette a mellkasában valamire, ami nagyon is fájt. Vissza is ült. – Doktor…

-         Főnök, rosszul van? – Ugrott Julian, és egy pillanatra azt hitte, eljött a határ, amitől tartott.

Nick felnézett a mellette termő orvosra és megrázta a fejét, szinte rezignáltan. És fel is állt, hogy egy szintbe kerüljön vele, de az arcára már visszatért a feszültség.

-         Nem, nem. – Próbálta megnyugtatni. Aztán a hangja elhalkult. – Doktor, hogy van Jadzia, és Latara? – Kérdezte meg, szinte suttogva.

Julian megértette hirtelen, és lehajtotta a fejét. Majd mikor felnézett felemás kifejezés ült az arcán.

-         Az Őrnagy dolgozik már, és úgy tűnik, túltette magát… - Felelte és újra csak fent hagyta a hangsúlyát, jelezve, még jön valami.

-         És Jadzia? – Kérdezte Nick, rezignáltan belenyugodva, hogy nem jöhet túl jó. De Latarának örült, még akkor is, ha csak az Őrnagy nevének gondolatától is hideg, kényelmetlen érzés kúszott fel a gerincén. Nem értette, de nem is akart vele foglalkozni, nem mert.

Julian felnézett rá, és várt egy kicsit, amíg összeszedte a gondolatait.

-         Nem tudok sokat. Amikor elmentek rosszabbul volt, mint Kira. És az óta Worf nem enged be senkit hozzá. Engem sem. – Hajtotta le a fejét elkeseredetten, ahogy a sok-sok próbálkozásra gondolt.

Nick igyekezett befogadni ezt is, mint annyi mindent már az elmúlt olyan rövid idő alatt. És ahogy elérte a szívét már tudta, hogy még nem megy haza, vagy legalábbis nem marad sokáig.

-         Majd megpróbálom én. – Felelte. – Ha ad eszközt és gyógyszereket, akkor megpróbálom én.

Az orvos előtt végre remény csillant, és már ugrott is. Komolyan hitt benne, hogy sikerülhet. És ez elég volt. Mert ez olyan probléma volt, ami nem hagyta se aludni, se enni, se élni.

-         Tessék. Itt egy trikorder, a nyugtató és altató ezekben van, amit maguknak is adtam. És itt a fogamzásmegszakító. – Nyomott a gépész kezébe egy már összekészített csomagot. – Ez pedig benzocytazin, bár nem hiszem, de ha esetleg esett volna az izoboramin szintje, akkor adjon neki 2ccm-t. – Magyarázta, nem véve észre az árnyalatnyi pánikot a gépész arcán. – Fontos, hogy a szimbiontát is kihúzzuk az esetleges sokkból, fogalmam sincs, hogy mi van vele.

Nick figyelt, és igyekezett megérteni mindent. Ami nem volt nehéz, mert hasonlított arra, amit Nerys kapott.

-         Értem. – Bólintott. – Most megnézem Neryst. És utána megpróbálom. És visszaszólok majd. – Ígérte. És már indult is kifelé.

-         Sok sikert! – Szólt utána Julian, és nem kívánt semmit se jobban.

Nick csak bólintott, de nem fordult vissza. Nem tudta még meddig bírja, de fáradt volt, halálosan kimerült.

 

Halkan lépett be a szállásukra, halkan tette le a Bashirtől kapott csomagot, mielőtt elindult volna a hálószoba felé.

Már az úton hazafelé is száguldott az elméje, igyekezve kitalálni, hogyan fogja elmondani Nerysnek mindazt, ami történt, amiből kimaradtak. De egyetlen szó, mondat, vagy töredék sem tűnt elég jónak. És ilyenkor gyűlölte, hogy nem tudott egyszerűen csak hazudni, vagy elhallgatni, esetleg elbújni, amíg a felesége mindenre rájön, és majd egyszer előbújni újra, arra, hogy minden rendbejött. De ez csak egy amolyan átfutó gondolat volt, egy az ezer közül, és maga is megforgatta rá a szemeit.

De ettől sem érezte jobban magát. Csak az segített, amikor meglátta a felesége sziluettjét, nyilvánvalóan mélyen aludva, békésnek tűnve és nyugodtnak. Csendesen lépett közelebb, és a nyomasztó gondolatok eltűntek, csak megkönnyebbült, hogy még nem kell megzavarnia, még nem kell felkavarnia, még hagyhat neki néhány békés órát. Sokáig nézte, csak állva nyugodtan és bámulva a félhomályban is csillagfényben fürdő arcot, mely a jobb karján nyugodott, a ballal pedig egy párnát szorított magához, közel az arcához. Nick elmosolyodott, ahogy rájött, az az ő párnája. Szeretett volna közelebb lépni, esetleg leheveredni mellé. Elképzelte, hogy Nerys hogyan bújna közelebb hozzá, álmában is. De neki még dolga volt. Gyorsan előkeresett egy üres rögzítőt, és beleírt néhány sort, hogyha Nerys felébred, ne ijedjen meg, csak hívja, és jönni fog.

Végül kilépett, még egy utolsó pillantással időzve a békés sziluetten. És utána már halkan ballagott, igyekezve az előtte álló problémára koncentrálni. A szomszéd kabinig kellett csak mennie, és ilyen szempontból örült, hogy Jadziáék nem a Lakógyűrű másik oldalán laknak.

Végül becsöngetett, és várt. Sokáig. Közben próbált kitalálni valamit, bármit, amit Worfnak mondhat, amivel meggyőzheti, hogy beengedje. Végül még kellett csengetnie, mert percekkel később sem nyitott ajtót senki. A harmadik csengetés után hallott csak mozgást odabentről, végül a klingon parancsnok nyitott ajtót, magához mérten is rosszkedvűen és mérgesen.

-         Mit akar? – Kérdezte, nem lépve el az ajtóból.

Nick oldalra billentette a fejét, és jól emlékezett még, ő maga is hasonlóan viselkedett, amikor a doktor jött hozzájuk. Hát próbált annyi türelmet összekaparni, hogy sokáig kitartson.

-         Hello, Worf. Jadzia miatt jöttem. Hoztam gyógyszert, nyugtatót és altatót, ha kell. És van valami, amit meg kellene beszélnünk. – Kezdte nyugodtan és lágyan.

Worf nem szólalt meg sokáig, úgy tűnt, ezzel megfogta, de amikor az arcáról nem tűnt el a harag és fájdalom – ismerte fel az érzéseket -, már tudta, hogy ez nehezebb lesz, mint amilyennek gondolta.

-         Jadziának nincs szüksége ezekre. – Morogta vissza, és készült hátralépni a gépész arcába csukni az ajtót.

-         Worf, várjon! – Emelte fel a kezét Nick, hogy a szenzorok ne zárhassák be az ajtót. És mikor végül a klingon láthatóan egyre idegesebben, de engedett, folytatta. – Hogy van Jadzia? Hogy viseli? – Váltott taktikát, és a hangja az előzőnél is lágyabb volt, de gondosan kitörölte belőle a sajnálatot és minden egyebet, ami őt, magát is zavarta.

Worf ezúttal sem válaszolt azonnal, de amikor sóhajtott egyet, és hagyta, hogy a gondosan takargatni próbált érzelmek felkússzanak az arcára, Nick rájött, hogy semmiképp sem akar egyetlen Awalon bőrében sem lenni. Mindre szörnyű kínhalál vár, ha egyszer Worf kilép a kabinból.

-         Nem jól. – Morogta, meglepve ezzel a gépészt, aki tényleg nem számított válaszra. – Nem beszél, és nem hajlandó enni sem. Csak alszik. Nem enged magához. – Beszélt halkan és tőmondatokban, ami egy klingontól olyan távol állt, mint egy ferengitől az önzetlen adományozás. Már ha az ember a klingon hőskölteményekhez és a hőstetteket elmesélő, túlzó és körmondatokból álló mondákhoz volt szokva.

Nick arcán ott volt, hogy tudja, miről beszél a klingon, és kezdte már érteni is, miért döntött jól, hogy odament. Vett egy mély levegőt és igyekezett elég bátorságot gyűjteni.

-         Megengedi, hogy meglátogassam? – Kérdezte, aztán gyorsan folytatta. – Talán tudok segíteni.

Worf ezúttal sokkal tovább várt, és méregette a gépészt gyanakodva, mielőtt válaszolt.

-         Igen. – Bólintott, de még mielőtt hátralépett volna, azért még közelebb hajolt. – De ha csak egy hajaszála meggörbül, maga halott. – Figyelmeztetett, amolyan klingonosan.

És pont ezért nem is vette magára Nick. Amellett ismerte az érzést. Így csak felnézett a parancsnokára, sőt, lassan barátjára, és vágott egy grimaszt.

-         Csak tartogassa a férgekre, akik megérdemlik. Én nem bántom. – Morogta vissza, már-már klingonosan, és belépett Worf mellett.

Aztán egyenesen a hálószobaajtó felé vette az irányt, felmérve, hogy a nappali Worfot leszámítva üres. De amikor megérezte maga mögött a klingon lépteit még megfordult.

-         Worf. – Kezdte, felnézve a hatalmas klingonra. – Bízik bennem? – Kérdezte meg.

-         Nem. – Jött a válasz, ezúttal azonnal.

Nick állkapcsában megrándult egy izom, de ez jelezte csak, hogy nem ezt várta. De egy pillanattal később már értette. Megvakarta egy kicsit a fejét és igyekezett kigondolni valamit, valamit, amit ő elfogadott volna. Aztán rájött, hogy olyan nincs, és hogy ez tökéletesen más szituáció, és másféle lénnyel van dolga. Igyekezett hát összekaparni az összes tudását a klingonokról. De végül ez sem vezetett túl sok eredményre. Hát megpróbálta a Nick Wesley-féle módszert. Elindult a kanapé felé, és leült, megvárva, amíg a hatalmas klingon is leül kelletlenül. És belekezdett, ezúttal nem foglalkozva, hogy lágyra állítsa a hangját. Csak mondta, amit gondolt, kíméletlenül és őszintén.

-         Nézze, Worf. Azt hiszem, tudom, min mennek át. Azt is, milyen nehéz. Segíteni akarok, és nem tennék semmit, amivel árthatok Daxnak. Ő a barátom, az egyik legközelebbi barátom. És lehet, hogy maga nem bízik bennem, a Próféták tudják, még meg is értem. De Dax igen. És ha magát nem, talán engem beenged. És amellett Dr. Bashir mondta, hogy nem engedte be. Ezt is megértem, először én sem engedtem be. De ha jól tudom Jadzia is leállt a születésszabályozó injekciókkal, és ez azt jelenti, hogy van esély rá, hogy esetleg teherbe esett. Én hoztam gyógyszert, amivel ki lehet zárni. De ehhez az kell, hogy valaki el tudja érni. És most ő a legfontosabb. Mindegy, hogy maga vagy én, de valakinek segíteni kell. Ért engem? – Próbálta kijátszani az összes érvét.

Worfon látszott, hogy meg lehet ütni még őt is. Látszott, annak ellenére, hogy klingon volt, hogy neki is tud fájni, hogy ő sem érzéketlen. Nicket azonban nem lepte meg, tisztában volt vele. És örült, hogy megtalálta a hangot, amivel a leghatékonyabban érhette el.

A klingon lehajtotta a fejét, majd mikor felnézett bólintott.

-         Rendben, menjen. De… - Jutott el idáig, mert a gépész közbevágott.

-         Tudom, halott vagyok, ha baja esik. – Morogta, kezdett elege lenni a bizalmatlan klingonból. Még ha maga is ilyen volt.

Összeszedte a gyógyszereket és halkan belépett a hálószobába. Ahol sötét volt, szinte teljesen. Az ablakok elsötétítve, hogy a csillagok fénye alig jutott át. Az ágyban ott feküdt Jadzia, de nem tudta megállapítani, hogy alszik-e, vagy ébren van-e. Így csak közelebb lépett, halkan lerakta a csomagját az éjjeliszekrényre, és óvatosan leült az ágyra. Miközben észrevette, hogy a hihetetlenül kék szemek követik a mozdulatait. De nem szólalt meg, csak ült és figyelte a barátja vonásait. Csak nézte a sápadt és kissé beesett arcot, a megtörtnek tűnő szemeket, és nem beszélt. Nem akart, remélte, hogy Jadziának lesz elege a csendből előbb. Amellett igyekezett megnyerni a bizalmát, és nem erőltetni semmit.

De végül, amikor elfordult tőle, át a másik oldalára, mégis meggondolta magát.

-         Hogy érzed magad? – Kérdezte lágyan, és valahogy elérte, hogy a kérdés ne hangozzon banálisan. Talán, mert nagyon mélyről jött, a szívéből. Sokáig várt utána is. Nagyon sokáig nem kapott választ. Talán percekig is. És egyetlen mozdulat sem történt. Hát folytatta. – Tudod, Worf aggódik érted. Meg Julian is. Hoztam egy trikordert. Ha megengeded, megvizsgálnálak. – Próbált valami mást. De a válasz elmaradt. És szörnyen kezdte magát érezni. Főleg, mert ő már tudta, mi történt. Minden átkozott részletet ismert. És értette, mi törte meg a trillt, még évszázadok tapasztalatával és bölcsességével a háta mögött is, még akkor is, ha nagyon erős volt. És nem tudta, Dax, a szimbionta vajon ott van-e még, vagy hallgat-e.

És várta a választ. De nem jött. Soha nem jött. Egy mozdulat sem, még sírás sem. Semmi. Szeretett volna átmenni a másik oldalra, hogy legalább lássa, vajon az arca, vagy tekintete változik-e. De nem mert. Inkább elkeseredetten próbált találni valamit, valamit, ami felrázhatja a barátját.

Végül a vizsgálat mellett döntött.

-         Rendben. Akkor ezt igennek veszem. Most fel fogom emelni a trikordert. Nem bántalak, és nem fogok hozzád érni, ígérem. – Beszélt lágyan, amíg kinyitotta az eszközt, figyelve, hogy csapjon elég zajt. És a lehető leggyorsabban elvégezte a vizsgálatot, aztán elmentve az adatokat vissza is húzódott. Ahogy ő látta, normálisnak tűnt minden. És az izoboramin szint is a tűréshatáron belül volt. De még csak most jött a neheze. És el sem tudta képzelni, hogy fog érintés közelbe kerülni anélkül, hogy több kárt okozzon.

Végül felállt, és kis zajt csapva megkerülte az ágyat. Majd néhány lépésre tőle leült a falnak támasztva a hátát és magához húzva a térdeit. Onnan figyelte a barátját.

-         Tudod, Nerys elmondta mi történt. – Kezdte nagyon halkan, próbálva olyan halkan beszélni, hogy Jadziának koncentrálnia kelljen, hogy megértse, de elég hangosan, hogy hallja, ha figyel. És végül elért egy apró mozdulatot. Jadzia megrezzent. Nem volt a legideálisabb, de reakció volt. Aztán igyekezett gyorsan visszanyomni a saját érzéseit, és nem hagyni, hogy felkússzanak teljesen a hangjába, legalábbis nem a teljes súlyukkal. – Most már értem miért érzed így magad. – Folytatta. – De senki nem vádol téged. Senki nem kér számon. Nerys sem, Latara sem. Azt tettétek mindhárman, amit tehettetek. Egyikőtök sem hibás. Tudod… - Tartott egy kis szünetet, hogy figyelje a hatást, és kicsit feljebb vonja a hangját, látva, hogy Dax figyel, még ha a szemei másfelé néznek is, de a keze jobban szorította a párnát, és a könnyektől jobban csillogott a tekintete. – ezek férgek. Nem méltóak semmire. Nincs becsületük. – Használta a klingon értékrendszer szerinti legerősebb sértést. – Én csak… Tudod, fáj így látni téged. Fáj így látni Neryst. Ezek nem érdemlik meg, hogy egyetlen könnyet is ejtsetek. És Worf ott ül kint, és fáj neki is. És tudod, én tudom, mit érez. Éreztem, érzem én is. Szeret téged és szörnyű így látni valakit, akit szeretünk. Szörnyű, ha nem engedi, hogy segítsünk. Ami történt, azt nem fogja tudni eltörölni. De tud segíteni, hogy megbirkózz vele. Képes szeretni, és megvédeni most már. Megpróbálhatsz megbízni benne, mert tudod, ő sosem fog bántani és sosem fogja hagyni, hogy bántsanak téged újra. – Hallgatott el lassan. Lehajtotta az állát a térdére, egy ideig csak bámult maga elé, keresve még szavak után. Majd felnézett és onnan figyelte a barátját és hagyta, hogy felemelkedjen minden, amit érzett. Halkan kezdtek lefolyni a könnyei, egyenesen a nadrágja szövetére, hogy ott beivódjanak, és eltűnjenek. És mikor folytatta, már nem akarta, és nem is erőltette, hogy ne mutassa az érzéseit. A hangja nedves volt és vékony. – Szörnyen fáj, hogy elveszni látom a barátom. Hol vagy most Dax? Hm? Hová lettél? Tudod, mennyire hiányzol? Tudod, mennyire hiányoznak a beszólásaid, a nevetésed és vicceid? Hogy nem vagy itt nekem? Önző vagyok, igaz? De hiányzol. És megszakad a szívem Worfért. – Állt fel hirtelen, és sétált vissza az orvosi készlethez. Mérgesen letörölve a könnyeit. Valahogy nem így akarta ő ezt az egészet, csak így jött ki. Majd felkapta a hyposprayket, és visszasétált az ágy másik oldalára. Leült, ezúttal rögtön az ágy mellé, karnyújtásnyira Jadziától. És felmutatta a három fecskendőt. – Ezeket itt Julian küldte. Worf annyira féltett téged, hogy be sem engedte. Tudod, először én sem akartam beengedni, csak velem volt lehetősége, hogy rámutasson valami fontosra. Gondolom, Worf meg sem várta. – Nem mert volna megesküdni rá, de mintha a sötétben látta volna megrándulni Jadzia ajkait, de ez olyan pillanatnyi volt csak, hogy úgy döntött, inkább csak akarta látni. – Julian vizsgálatai szerint kompatibilisek a trill szervezettel is. Ez itt fogamzásmegszakító. Szeretném beadni. De csak, ha megérinthetlek. Nézd, ez itt csak egy hypo. – Mutatta közelebb, az ujját már a kioldógombon tartva. – Nem kell beszélned, ha nem akarsz, tudom, hogy nagyon fáj most, és talán nem is bízol bennem. És én tényleg nem tudom, hogyan érhetném el, hogy bízz. – Egy pillanatra önkéntelenül is elmosolyodott. – Te nem vagy Nerys. És tényleg nem tudom. De mivel Worfot nem engeded ide, valakinek be kell adnia. Persze… - Kezdett egyre többet beszélni, ahogy rájött, hogy ez talán ellazítja a barátját és felbukkant egy új ötlet is. – De tudod mit? Beadhatod magad is. Ide teszem. – Tette le az ágyra Jadzia orra elé. És várt. Látta, ahogy a nedves kék szemek rámerednek a tubusra. Aztán a görcsös szorítás a párnán enyhült, majd a kéz kinyúlt a tubusért, és a saját nyakához emelte, majd hallotta a szisszenést, és el is mosolyodott. És úgy bólintott. – Rendben. Megy ez. Na. Ez itt nyugtató, ha szeretnéd. És van itt egy altató is, amitől nem fogsz álmodni. Segít pihenni. Ha szeretnéd, itt hagyom. – Tette nagy, nyugodt mozdulattal az éjjeliszekrényre. Majd elkezdett felállni.

El is indult majdnem, mikor meghallotta.

-         Köszönöm.

Először azt hitte, nem is hallott jól. De mikor megfordult, látta a változást a barátja gyönyörű arcán, és a most már szabadon lefolyó könnyeket is. Visszatérdelt, és elmosolyodott, hogy Jadzia láthassa.

-         Nincs mit. Tudod, tényleg hiányzol. És Worf nagyon szenved. Én értem, hogy nehéz ez. Látom, Nerysszel. De azt is tudom, milyen annak, aki kint ül, és segíteni akar, de nem hagyják. – És hirtelen itt beugrott valami. Egy monda, ami már akkor megfogta és magával ragadta, amikor először olvasta. Egy klingon monda. A legszebb. – Ismered, hogyan ölték meg a klingonok az isteneiket? – Kérdezte, de nem is várta a választ. – Miket beszélek! Persze, hogy ismered, hozzámentél egy nagydarab marcona klingonhoz! Tudod, lehet, hogy a klingonok barbárok kicsit, és darabosak, de egyvalamiben igazuk van. Két szív erősebb együtt, mint külön. – Mosolyodott el, ahogy felengedte a szemébe az összes hitét. Végül, ahogy látta a szavai hatását, látta, hogyan torzul fájdalomba a barátja arca, tudta, hogy áttört az első falon. Még ha ez fájdalmas is volt. Tudta, hogy helyesen tette. Felállt hát és távolabb lépett. – Most mennem kell. Nerys már vár. De ha gondolod, majd meglátogatlak megint. Egy hívásodba kerül. – Beszélt tovább, amíg összeszedte az üres tubust és a trikordert, majd bezárta a dobozt. És még megállt egy pillanatra Jadzia látóterében. – Nah. Csak hívj, engem, vagy bárkit. De már van egy nagy klingon, aki ott ül kint, és lógatja az orrát, és csak arra vágyik, hogy behívd. – Mondta olyan hangon, aminek megmaradt a komolysága, mégis kicsit olyan volt, mint Dax szokott lenni. Végül még bólintott egyet és halkan kilépett.

Már nem hallotta a suttogást, ahogy egy régen nem használt hang próbálta ki magát. Az előző szót ismételve meg még egyszer; köszönöm.

A nappaliban Worfot még ugyanott találta, ahol hagyta, bámulva ki a csillagokra. A látvány furcsa kettőssége a mozdulatlan nyugodtság, és a belőle áradó gyűlölet és tehetetlen düh szinte megütötte. És fájt a szíve érte is. Meg sem próbálta elképzelni, milyen lett volna, ha Nerys nem engedi vissza. Halkan ült le elé. És magára vonta óvatosan a mély bosszúvágy kavarta szemeket.

-         Kész vagyok. Fizikailag jól van. – Jelentette, és mikor látta, hogy a klingon csak bólint egyet, vett egy halk levegőt. – Worf, próbáljon türelmes lenni. És csak szeresse. Előbb-utóbb el fogja fogadni a segítséget. És minden rendbe jön. Tudom. – Készült felállni, de Worf megállította.

-         Mondott valamit. Elért valamit? – Kérdezte, szinte kétségbeesetten, de mindenképp tanácstalanul. Minden benne lévő kontrollal nyelve vissza az ütéskényszert. Már alig-alig tudta csak visszafogni, menni akart és gyilkolni, véres, mindent beborító vérfürdőt rendezni, Jadziáért, a becsületéért. De csak állt és képtelen volt otthagyni, képtelen volt nem kérdezni, képtelen volt bosszút állni indulni ahelyett, hogy ott legyen mellette.

Nick visszafordult. És bólintott.

-         Igen. Megköszönte. – Tartott egy kis szünetet, és végül óvatosan a klingon vállára tette a kezét. – Próbáljon csak bemenni, és beszélni hozzá. Távolról.

Worf felnézett rá, mintha valami teljesen másról beszélne.

-         De mit mondjak?

Nick elmosolyodott halványan.

-         Bármit. Meséljen neki. Biztosan rengeteg hőstette van. Maguk azokat szokták mesélni, nem? Vagy akármiről. Én is azt tettem. Beszéltem hozzá. Elmondtam, mit érzek, és mennyire hiányzik. És figyelt rám. Menjen, próbálja meg. – Lépett távolabb és intett a fejével a hálószoba felé.

-         Ha gondolja. – Állt fel úgy Worf, mintha valami diplomáciai feladatra vezényelték volna, egy jó kis véres csata helyett. Pedig, akár tetszett ez a klingon vérének, akár nem, csak félt, rettegett, hogy bántja, hogy még jobban megsebzi a parmachaját.

Nick bólintott, és elindult az ajtó felé.

-         Menjen csak, én kitalálok. És… - Fordult meg már a nyitott ajtóban. – qu’aplah, Worf. – Kívánt klingonul sok szerencsét és jó csatát.

Végül kilépett. Még nézte pár pillanatig a becsukódott ajtót, majd gyorsan elindult haza.

 

-III-

Halkan lépett be a szállásukra, és próbálta összeszedni magát. Felépíteni sziklát, támaszt, mindazt, ami segíthetett. Egy pillanatra ki is ment a fejéből, hogy mi lesz a feladata, ha Nerys felébred. Még Jadziával voltak tele a gondolatai, és hogy mivel segíthetne még. Illetve, hogy eldöntötte, hogy a doktornak akkor viszi át rögtön az adatokat, ha Neryst ellenőrizte, és még mindig alszik.

De ahogy belépett és a feleségét az asztali terminál előtt találta, hirtelen minden gondolat kizuhant a fejéből. Csak az arckifejezés maradt, amivel Nerys bámulta a képernyőt. Még az ajtóban állt, nem tudva beljebb lépni. Bár, ahogy felmérte a helyzetet, kezdett körvonalazódni, mi is lehet, amit Kira néz.

Nerys már percek óta bámulta az adatokat. Először csak azt gondolta, mikor felébredt, hogy ellenőriz néhány dolgot, nem akarva zavarni Nicket, bármit is csinál. Csak utána akart nézni, hogy ne legyen egyedül, és ne kelljen gondolkodnia, ne kelljen éreznie. De amikor meglátta, hogy ki is vezeti az Állomást tovább kutatott, és átolvasta az Állomásnaplókat. És kiderült lassan minden. Nem tartott sokáig. És szembe találta magát egy számmal, melyet először nem tudott befogadni. Aztán, ahogy eljutott hozzá, már menni akart. Egyetlen vágy maradt benne, menni és harcolni. Meg akarta adni a tiszteletet azoknak, akik benne vannak abban a hatalmas számban. És akkor, mikor éppen az elhatározás született, akkor lépett be Nick egyrészt rajtakapva, másrészt megzavarva a döntéshozatalban.

-         Nerys… - Lépett, ugrott közelebb és térdelt le mellé. Nem is nézett a képernyőre, arra már rájött, hogy valószínűleg nem csak játszott a computeren. Tökéletesen tudta, hogy a lényeget már látta. – sajnálom. – Suttogta még, és maga sem tudta pontosan, mit is sajnál. De nem is foglalkozott vele. A szó őszinte volt, a szívéből jött, a jelentése ott rezgett benne, és elérte Neryst is. Ezen nem kellett mit érteni.

Kira ránézett és egy ideig nem fókuszált rá, csak a gondolatai, az érzései kavarogtak benne. Végül megtalálta a felesége égkék szemeit.

-         Szükség van ránk. – Mondta ki halkan, és odafordult az előtte térdelő gépész felé, teljesen.

Nick nem így képzelte az egészet. És hirtelen, minden, amit a doktornak mondott összezavarodott benne, és nem tűnt olyan egyértelműnek. Hirtelen elkeseredetten vágyott rá, hogy felkapja a feleségét, és elvigye messzire, és soha ne engedje vissza a háborúba. Soha többé.

-         Nerys, még nem vagy olyan jól… - Próbálta, de félbeszakították.

-         Az nem számít. – Jött a konok fejrázás, a mélybarna szemekben rég nem látott hév csillogott. – Mennünk kell! Segítenünk kell!

Nick lehajtotta a fejét, és lágyan megfogta Nerys kezeit, a karjait puhán a felesége combjain támasztva. Még mindig benne volt minden mozdulatában, mintegy csak most kifejlesztett ösztönként, mennyire fél, hogy Nerys elhúzódik. Végül felnézett.

-         Nerys, figyelj rám. Beszéltem Bashirrel. És azt mondta, elboldogulnak nélkülünk még egy kicsit. Kérlek, kérlek, pihend ki magad! Gyógyulj meg, mielőtt kimennél! Kérlek, csak most az egyszer hallgass rám! Csak most az egyszer ne légy makacs és gyógyulj meg teljesen, mielőtt visszaugrasz! – Könyörgött, és tudta, hogy nem összeszedett, de nem volt ideje végiggondolni semmit, a pánik és a féltés elsöpört minden koherens gondolatot.

Nerys megszorította az övéit tartó gépészkezeket. És szerette volna teljesíteni a felesége kérését, tényleg, de a szíve húzta, a természete, és az, aki, húzta harcolni.

-         Nick, menni kell. Itt nem rólunk van szó. Háború van. És a háború nem várja meg, amíg meggyógyulsz és felerősödsz. Fel kell állnod, mert különben elsöpör. – Magyarázta, mintha egy gyereknek tenné. De a hangjában ott volt a hidegség, a saját emlékei és érzései hidegsége. Élt ő már át két háborút, ez a harmadik sem különbözött sokban. Aztán csak közelebb hajolt, egész közel, egyenesen a felesége szemeinek suttogva. – A Prófétákra Nick harmincötezren vesztek oda…

Nicknek egy pillanatra elvette a hangját a szám, a szavak ereje. Mélybarna tengerek ráhullámzott döbbent, reszketeg értetlensége és bosszúvágya. De elkeseredett volt, és egyre inkább pánikba esett. Csak azt látta maga előtt, hogy Neryst elrabolni készül tőle a háború, újra, sokadszor. Az a háború, amelyben eddig mindig helytálltak, amelyben eddig Kira Nerys annyit teljesített már, annyit harcolt, hogy egész egyszerűen csak megérdemelte, hogy ez egyszer, hogy ez egyszer, mikor nagyon kell, meggyógyulhasson! Mert itt nem egy sérülésről volt szó, ami legfeljebb jobban fáj, ha nem gyógyul be egészen. Itt egy komolyabb, későbbre is kiható sérülésről volt szó, valami olyanról, ami Nicket kísértette és szörnyen félt tőle.

-         Nerys, kérlek! – Húzódott közelebb, még mindig a térdein, felnézve mélybarna szemekbe. – De igenis rólunk van szó! – Csuklott el majdnem. – A lelkedről van szó! Én nem élném túl, ha történne valami veled. Nem élném túl, ha eltaszítanál, ha történne valami velünk… - Találta meg, amit mondani akart, és itt már nem bírta tovább a hangja. – Kérlek, kérlek! Csak még pár napot. Csak, hogy biztosabb legyen, csak, hogy erősebb legyél kicsit. Kérlek szépen! Nem tudlak elveszíteni… - Könyörgött most már sírva, kapaszkodva a felesége kezeibe, még mindig nem merve megszorítani őket.

Nerys szíve fájt érte legalább annyira, mint azért a harmincötezer életért. És egy nyugtalanító gondolat is befészkelte magát a fejébe, félt, először kérdezte meg magától, hogy valóban csak ő beteg-e? És ez a gondolat megtorpanásra késztette, a már megszületett döntés átgondolására. És kompromisszumra őt. Megsimogatta a felesége könnyáztatta arcát, és próbálta visszanyomni a hirtelen, mindig a legváratlanabbul beugró képeket, mielőtt válaszolt.

-         Nick, Sq’wan figyelj rám. – Kezdte halkan, egyenesen a felesége homályos égkék szemeibe nézve. – Én jól leszek. Már most sokkal jobb. És ezt neked köszönhetem. Nagyon köszönöm, nagyon sokat segítettél. De vannak dolgok, amiket egyedül kell helyre raknom, van, amiben nem tudsz segíteni. És szeretnék menni. Az segít, ha elfoglalom magam valamivel. Ha harcolhatok. – Magyarázta türelmesen, csak a mellkasában pangott hűvösen, hogy mennyire is, mennyire is tudja ő azt, hogy mi segít, és Nick mennyire nem tudja, hogy nyugodtan hihetne neki, és mennyire nem fogja megtudni sohasem.

Nick makacsul törölte meg a pólója ujjába a szemét, és felnézett rá reménykedve, próbálva hinni neki.

-         És itthon nem tudod elfoglalni magad még egy kicsit? Velem? – Kérdezte gyámoltalanul.

Nerys önkéntelenül is elmosolyodott erre, meghallva belőle az ezúttal tényleg akaratlan pluszjelentést, aztán elkomolyodott, ahogy emlékezett milyen kínkeservesen sikerült közel kerülniük. És érezte ő, hogy még nem tökéletes minden, távolról sem az, és a vágy, hogy azzá tegye újra erős volt nagyon is, de mégis menni akart.

-         Sq’wan, dehogynem. És szeretném is, hidd el. De menni kell. Menni szeretnék. Minden rendbe jön, meglátod. Megnyerjük a háborút és rengeteg időnk lesz egymásra. – Tette hozzá és maga is meglepődött ezen. Nem volt szokása ilyet mondani.

Nick látta az előző mosolyt, és az sok mindenről meggyőzte, de mégsem akarta hagyni még. Az ösztönei, minden porcikája sikoltott, hogy tartsa otthon.

-         Legalább még egy pár napot! Még egy kicsit. Kérlek szépen… – Alkudozott még, nem adva fel, de a hangjába belecsempészve a lágyságot, hogy ne nyomja Neryst, ne erőltesse.

Nerys sóhajtott egyet, és valahogy jobban érezte magát, bár ha nagyon őszinte akart lenni, akkor kimerült volt, amit persze nem vallott volna be, de a hangulata jobb volt, mint, akár pár perccel korábban is.

-         Két nap. – Mondta ki végül. Azt még kibírja otthon, és az Állomás és háború nélkül, leginkább a felesége kedvéért. És volt még valami, amitől félt. Még Kira Nerys is félt. És még nem tudta hogyan fogja leküzdeni. De ha őszinte volt magához, nem bánta, hogy két napig még eltolhatja.

Nick elmosolyodott, megkönnyebbülten, mintha, arra számított volna, hogy Nerys azonnal akar rohanni. És egy pillanatra engedte, hogy a homloka Nerys combján pihenjen, és csak akkor vette észre, amikor elérte a felismerés, hogy a felesége nem húzódott el a kissé intimebb érintésre, mint amilyennek eredetileg szánta. Aztán felemelte a fejét, és próbált nem elvörösödve válaszolni.

-         Két nap. – Bólintott is hozzá, és tényleg szeretett volna a nyakába ugrani, de nem mert. Ehelyett csak puhán megcsókolta a kezeit. – Meglátod, elfoglallak. – Ígérte, tökéletesen ártatlanul. Nem gondolt ő akkor arra, hogy Nick Wesley szájából ez a mondat nem jelenthet jót semmiképp. Még csak észre sem vette.

Nerys elmosolyodott, és ez a mosoly elérte a szemeit is. Amitől Nick is elmosolyodott, és végül két szempár ragyogott egymásra.

-         Szeretlek, Sq’wan. – Suttogta Nerys fejrázva.

Nick végül feljebb húzódott, és nyomott egy egészen lágy puszit a felesége ajkaira, még mindig tartva tőle, hogy elhúzódik.

-         Én is szeretlek, olyan nagyon szeretlek. – Suttogta vissza, egyenesen a válaszolni készülő ajkaknak.

Nerys elhúzódott egy kicsit, nem volt biztos benne, mit akar következőnek. És szüksége volt időre és távolságra, hogy eldöntse.

-         Mit szólnál valami vacsoraféléhez? – Kérdezte, aztán elbizonytalanodott, mert rájött, hogy fogalma sem volt, mennyi is az idő. – Már, ha vacsoraidő van… - Tette hozzá.

Nick csak felnyúlt és lekérdezte a terminálról az időt.

-         Uhh… - Nézett nagyot. – 24:45.

Nerys leellenőrizte maga is, és ő már látta a dátumot is. Négy nap… Négy nap telt el. De úgy döntött ez a gondolatsor nem illik az alakuló hangulatba, hát elrugdosta magától, és igyekezett mosolyogni.

-         Akkor késői vacsora. – Vágta ki magát.

Nick felállt, és bólintott.

-         Mit szeretnél? Én részemről mondjuk eperfagyit, bajori moba gyümölcs öntettel, és nagy adagot. – Vágott olyan arcot, mintha már a szájában is lett volna az első kanálnyi édesség.

Nerys nem állt meg egy mosolyt, ahogy a szerelme a felesége iránt áthullámzott rajta. És láthatta a súly egy részét felemelkedni az erős gépészvállakról.

-         Azt hiszem, az nekem is ízlene. – Jött meg az étvágya neki is az édességre, mégha általában nem is rajongott a fagyiért.

Nick bólintott, és ugrott is a replikátor felé.

-         Két nagy eperfagyi moba öntettel rendel… - Mormogta az orra alatt, már a computernek.

Nerys csak leült az asztalhoz és nézte a feleségét. Olyan régen tette, hogy nem is emlékezett, milyen jó tud lenni. Milyen megnyugtató, csak figyelni, hogyan mozog, hogyan jár, és beszél. Hogyan hullanak a szőke hajtincsek a gyönyörű szemeibe, hogyan változik az arckifejezése…

 

„… segítsetek nekünk, mutassatok utat és vegyétek el a fájdalmát. Ha méltónak és elégnek találtok, hallgassátok meg szavam és segítsetek az útunkon. Ti beleláttok a paghm legmélyére is, érzitek, tudjátok, vággyátok, amit én. Segítsetek, gyógyítsátok meg. Adjatok elég erőt, hogy meggyógyítsam, hogy tudjam, mindig és mindenkor tudjam, mire van szüksége. Ti az áldásotokat adtátok a szerelmünkre, segítsétek most az útján, mert a ti kezetekben van, a ti áldásotokat bírja, a ti kegyelmetekből született, él és lobog örökké. Mert ezt tanítjátok. Segítsetek, hogy az áldásotokat bíró két pagh megtalálja az útját, segítsetek nekünk…”

Az ima halkan, csendesen szállt fel egy mozdulatlanul térdelő emberi pagh legmélyéről. Csak térdelt ott a házi oltár előtt ki tudja milyen régen már és ismételte ugyanazt az imát, ugyanazokat a gyönyörű, mélységes mély bajori szavakat. Kinyúlt, a szíve és a paghja kinyúlt az isteneiért, hogy megsegítsék azt az egyetlen imát kiválasztva, amely szinte tökéletesen kifejezte mindazt, amit ő kért. Már nem kellettek a saját szavai. Valahogy, valamiképp, lassan az idők folyamán megtanult elég imát. És valahol, most az út elején őszintén, észrevétlenül peregtek végig az arcán a könnyek.

Ahogy aztán az utolsó ima, utolsó szava is elhagyta lassan a paghját, majd az ajkait, végül lehajtotta a fejét. Egy apró, fájdalmas könnycsepp pedig lehullott a padlókárpitra. Aztán, ahogy lassan feleszmélt végül felállt, és elfújta a gyertyákat az oltár két oldalán. Csak kijött imádkozni, csak vigaszért, csak erőért és támaszért. Mert Nerys aludt, mert borzalmas éjszaka állt mögöttük, borzalmas kudarc, pedig olyan szép volt előtte, úgy hitte, hogy sikerült és már nem történhet semmi rossz legalább azzal. De mégis megtörtént, nem tudta, hol rontotta el, nem tudta, miért nem sikerült, Nerys miért görcsölt be, ha egyszer már úgy tűnt mindegy mi történt, azért ők még tudnak… És Nerys nem beszélt, olyan nagyon, olyan mélységesen hallgatott.

Hirtelen, ahogy megfordult, azonban nem várt látványba ütközött. Nerys állt a hálószoba ajtóban, az alvóruhájában, a keretnek támaszkodva, és nézte őt. Amitől gyorsan, önkéntelenül is megtörölte az arcát, próbálva eltüntetni a csak most realizáltan ott lévő könnyeket, de felesleges is volt, mert elbukott.

-         Menj vissza, aludj csak. Nem akartalak felverni. Én… én csak imádkoztam… - Bökött hátra az oltárra zavartan és kedvetlenül, még nem találva a sziklát, a támaszt magában.

Nerys csak nézte. Próbálva levetni magáról a bizonytalanságot, a fájdalmat, az emlékképek által felcsalt irracionális érzések tömkelegét. Mert tudta, tudta, hogy azok. Azok voltak minden alkalommal. Régen is és most is. Azt is tudta, hogy Sq’wannek jobban fáj, mint mutatja, hogy egyszerűen csak nem tud mit kezdeni a történtekkel. És közben neki is szüksége volt Sq’wanre, arra a hihetetlenül erős, biztos és nyugodt szeretetre, amely áramlott belőle alig-alig néhány eldugott pillanatra pihenve csak meg. Olyan nagyon szüksége volt rá, pedig sosem hitte azelőtt, hogy egyszer ez megtörténik! Hogy neki, Kira Nerysnek nem kell egyedül járnia, nem kell egyedül küzdenie, nem kell egyedül álmodnia, és szenvednie, és nem kell egyedül boldognak próbálni lenni!

-         Nerys, Kedves. Gyere, feküdj vissza és pihenj, amíg lehet.

Hallotta meg a halk, szelíd kérést, amelyből hirtelen újra az erős és bármekkora súlyt helyette hordó Sq’wan sugárzott. A Nick, aki úgy tudta szeretni, ha kellett úgy tudta kimutatni, amibe beleszédült. Hát követte. Nem is tudta már, hogy mit is akart az előbb, vagy csak nem akarta tudni. Nem akart emlékezni az előző félelhatározásra, amelyből most sem lett egész. Csak hagyta magát visszakísérni az ágyhoz, majd hagyta, hogy Nick betakarja. Érezte, ahogy melléfeküdt és önmagát meglepve hevesen elbújt az erős gépészkarokban. Olyan jó volt csak közel lenni, érezni az illatát és bebújni mélyen a takaró alá, ahol most már el tudta rugdosni magától a képeket is! De Nick teste a karjai alatt nem lazult el, csak hevert ott, viszontölelte, elrejtette, de nem lazult el. És Nerys lassan rájött miért. Kicsit olyan volt, az érzés, amely körbelengte, kicsit olyan volt, mint mikor Nick egy rémálom után próbálta visszaringatni. De nem tudta, hogyan kérdezzen rá, mert azt már érezte, hogy a felesége talán, csak talán kérdezni akar valamit. Sőt, még arra is rájött, hogy mit. Mert a feleségének csak olyan fene intelligens gépészelméje volt, amivel annyi mindent ki tudott számolni! Hát össze tudta rakni, hogy kétszer kettő az mennyi, meg azt is, hogy miért látta már az előző borzalmas éjjelüket néha, igaz sokkal halványabban és sokkal kevésbé feltűnően korábban is néhányszor. És kétségkívül ki tudta számolni azt is, hogy Nerys miért ugrott ennyire is talpra bámulatos gyorsasággal. De az utolsó bizonyíték az volt, hogy emlékezett, előző nap rákérdezett arra, hogy vannak a többiek és Nick olyan egyértelműen, annyira magától értedődően mondta azt, hogy Latara már jól van és dolgozik, mintha… mintha nem is az ő naiv és kölyökmosolyú Nickje lett volna.

-         Nerys? – Hallotta a suttogott kérdést, és megérzett egy tétova puszit a hajában, majd egy kis helyezkedés után végül Nick szorosabbra vonta körülötte a karjait. – Próbálj aludni, jó? Itt vagyok, vigyázok rád. – Jött a suttogott majdhogynem dallamos altató.

Nerys elmosolyodott és felnézett a feleségére, hátrébb húzódva. A félhomályon keresztül aztán látta a párja arcán végiggördülő könnyeket. Nick, az ő Sq’wanje sírt és talán, csak talán ő tudta miért.

-         Egy pityergő testőr? – Kérdezett vissza suttogva, ahogy az eltorzult kölyökarc látványa magában félresöpört legalább egy kis időre minden mást.

Nick mellkasában végighasított, hogy neki ezt nem szabadna. Hogy bár tényleg mindent, de mindent megpróbál, és mégsem tud örökké ott lenni támaszként, hogy most mégis csak egyetlen egy kérdés zúgott benne, egy mondat, amely eddig észre sem vetten nem hagyta nyugodni.

-         Sajnálom. – Rázta meg egy kicsit a fejét, és el is fordította az arcát, amennyire a nélkül tudta, hogy elhúzódott volna.

Nerys behunyta a szemeit egy hosszú pillanatra, aztán a néha még az ehhez hasonló parancsait megtagadó kezét felemelte, hogy végigsimitson az összeugrott, félhomály rejtette kölyökvonásokon.

-         Az éjjel bánt? – Kérdezte meg egészen halkan, alig-alig hallhatóan csak. Miközben minden erejével, minden makacsságável, minden újra épített, még magasabbra húzott bajori büszkeségével azon dolgozott, hogy elrugdossa magától a gondolatokat, az érzéseket, melyek azt suttogták neki, hogy alkalmatlan, méltatlan, mocskos és csalódást okozott. Tudta, az elméje tudta mindről, hogy nincs így, csak olyan nehéz volt el is hinni, mélyen, olyan mélyen hinni, mint régen! De tudta hogyan kell és azt is, hogy időre van szüksége, sok-sok időre és a régi, darabos terrorista énjének akár tetszett elismerni, akár nem, nem ártott még egy kicsi abból a hihetetlenül türelmes, szelíd szerelemből sem, amit Nick képviselt, ő adott neki.

Nick azonban abban a pillanatban csak összerezzent. Mert mit mondhatott erre? Fogalma sem volt mit mondjon, mert nem tudta, egyszerűen csak nem tudta, hogy mi a helyes válasz. Ő csak azt tudta, mi az igaz.

-         Az is. – Motyogta egészen érthetetlenül, bele a párnába, ahol próbált elbújni, eszeveszetten próbált valami erőt találni, de valahogy, most, hogy már csak egy napjuk maradt, vagy annyi sem, nem ment. Úgy félt! És úgy rettegett!

Nerys nyelt nehezen, de elmosolyodott. Csak muszáj volt, mert hirtelen ott találta a karjai között az ő egyetlen, hamisítatlan Nick Wesleyjét, minden kölykös vonással, és a bölcs helyén valami mély, igéző fájdalommal. De ez utóbbit ő nem szerette volna sokáig ott látni. És hirtelen, valahogy tudott tenni ellene.

-         És még mi? – Kérdezte, bár talán már a nappali óta tudta a választ. Talán már azóta, hogy Nick elmondta, Latara jól van, és nem kérdezte, hogy lehet az.

Nick csak megrázta a fejét, csak nem találta az erőt, a szerelmet igen, az azért sikoltott, hogy valahogy álljon már fel, mert Nerysnek szüksége van rá, a soha fel nem növő felelőtlen kölyköt is, aki meg azért sírt, mert rá akart kérdezni arra, amivel képtelen volt mit kezdeni. De nem tudta rávenni magát, csak nem ment.

-         Nick, Sq’wan… - Suttogta Nerys halkan, mindkét kezét rávéve, hogy maga felé fordítsák a könnyes kölyökarcot. És hirtelen talált egy mondatot, egy állítást, egy néhány szót, amely, ha már nem tudta kimondani a választ Nick feltenni sem mert kérdésére, legalább segített, és emellett talán egy hatalmas lépcső is volt. – minden rendbe fog jönni. – Suttogta, és majdnem megijedt a saját szavaitól, amelyek olyan ígéretszagúan hangoztak, hogy szinte ő maga is könnyedén el tudott volna veszni bennük. – Na…, hallod Sq’wan? Ez becsúszik, de szeretlek és tudok bízni benned. Most nehéz, de meg fogom oldani. Olyan jól csinálod, olyan fantasztikus vagy… - Tört el a suttogás, ahogy egy kicsit megijedt a saját szavaitól, egy kicsit túl gyorsan zuhant.

Nick csak felnézett, visszanyelve még a könnyeit is, csak szipogott egyet, aztán megtörölte az orrát, de mindezt csak, mert egyre inkább kívánkozott fel belőle a kérdés, mert ez, ez már irreális volt. Nerys nem lehetett így, nem mondhatott ilyeneket, hacsak nem…

-         Latara nem mondta el… - Motyogta hirtelen, akárhogy, bárhogy kapva bámibe, ami kimondhatja helyette.

És Nerysben biztossá vált. Végül egész biztossá vált, hogy mi az, ami emésztette Nicket, mi az, ami még a sokkon keresztül is átvillogott, ami még a türelmes, fantasztikus, szerető erőt is megingatta végül. És ha másért nem is, ha másért sohasem, de azért az erőért, hogy azt Nick és ő maga is visszakapja végül összekapart annyi erőt, hogy segítsen.

-         Mit Sq’wan? Mit nem mondott el? – Kérdezte halkan, aztán, ahogy a kölyökvonások összeugrottak újra, folytatta, és megadta magát, hogy muszáj lesz. Soha nem akarta megosztani, nem látta értelmét, nem akarta összetörni Nickben a kölyköt, azt az ártatlan, gyerekes, éretlen, bolondozásra mindig kész kamaszt, akit úgy szeretett benne. De most már még csak nem is látta, hogy mitől is óvta még? Hiszen Nick ott volt vele azokon az éjszakákon, amikor rémálmok verték fel, ott volt vele az elmúlt napokban, Nick ölt érte, hát mitől és mit óvott még? De lenyelte a keserűséget, és próbálta hinni, hogy Nick elég erős, hogy ha eddig nem veszítette el önmagát, azt, ami őt Nick Wesleyvé tette, akkor ezután sem fogja. – Rajta, Nick! Megkönnyebbülsz tőle. – Simogatta ki az összeugrott vonásokat halkan és lágyan. És várt, várta a kérdést.

Nick valahogy összeszedte magát és felnézett, még az erejéből is talált valamennyit, eleget, hogy a szemei türelmesen és szelíden csillogjanak, és fürkésszék a felesége arcát. Magukban hordtak minden szeretetet, és mindent, amit a kérdése jelentett, a majdnem biztos válasz tudata.

-         Tö… történt már ilyen veled? – Kerültek ki valahogy a szavak kettejük közé olyan halkan, hogy könnyű volt kirugdosni őket, ki kívülük.

Nerys sokáig nem válaszolt még, csak zuhant, zuhant egyenesen a felesége tekintetébe. Aztán, ahogy a felrémlett képeket elűzte magától, régieket és frisseket egyaránt végül bólintott. Végignézhette, hogyan torzulnak bele a párja vonásai ebbe, hogyan gördül ki két apró könnycsepp égszínkék szemekből. De Nick valahogy tartotta magát, és ebbe még bele is lehetett kapaszkodni.

-         Igen. – Mondta ki az első szót úgy, hogy a keménysége még az emlékeknek szólt. De aztán ellágyult a hangja, és a kezei gyengéd, biztos körökbe kezdtek a párja arcán, a hajában. – Csak kétszer kaptak el, kétszer sikerült elkapniuk… - Kezdett bele, de a hangja már lágy volt, megnyugtatta még a felesége testének és szívének fájdalmas rezzenését is. – A kardassziai kihallgatás néha rendhagyó… és szeretnek szórakozni közben… - Vágta el saját magát, ahogy rájött, hogy néha csak nincs szükség többre. Már nem volt szíve végigrángatni magával Sq’want is mindenen. És nem is akarta, elég volt, mindkettejüknek elég volt ennyi, ennyi, amely eltakarta a módszereket, a tanulság egy részét és a hogyanokat is. – Hát megtanultam, hogyan kell túlélni. Hogy a testem csak egy tárgy, amit le lehet mosni és újra tiszta és szép lesz. – Suttogta egyenesen a felesége pólótakarta mellkasának. Aztán felnézett, és maga sem tudta, honnan volt ereje ennyire őszintének lenni. Aztán igen, talán Nicket meghallgatták a Próféták, bármiért is imádkozott hozzájuk az éjszaka közepén. Felnézett, egyenesen a felesége könnyes tekintetébe. – Most kicsit nehezebb, mert a testem nem csak az enyém, mert annyira szeretlek és én… én nehéz belátni, hogy te attól még szeretsz, hogy… és hogy nem okoztam csalódást neked. Meg… meg, hogy még talán szépnek látsz, akkor is, ha én nem tudom szépnek látni magam… - Állt meg, ahogy a gépészajkakra kellett tennie egy ujját, mert látta, látni tudta, a szemei előtt épült újjá Nickben a szikla, a támasz, az erő, a türelmes szeretet, amely közbeszólni készült, biztosítani, óvni, vigyázni rá. De neki be kellett fejeznie. – Én… bízz bennem Sq’wan, jó? A helyére fogom rakni magamban, nem… nem biztos, hogy most azonnal… és… és talán kell majd tér, nagyobb, mint eddig és nem lehetsz majd mindig ott… nem tudsz mindenben segíteni… Csak bízz bennem, jó? – Kérte végül, ahogy minden ereje, és minden összekapart büszkesége, önérzete és tartása elfogyott. Csak visszarogyott, visszahajtotta a fejét, elbújva, a felesége vállába temetve az arcát. És képtelen volt mozdulni. Kiadta, feltárta önmagát, jobban, mint valaha hitte volna, hogy lehetséges még a számára és nem is ettől ijedt meg, attól, hogy mennyi maradt, attól, hogy mennyi minden kis mocskos részlet maradt még, mennyi démon!

De Nick értette. Ha nem is tudta megfogalmazni, és sosem tudja majd, akkor is. Hirtelen erős volt, türelmes és úgy szerette a feleségét, mint az első éjjelen és az óta is mindig, minden nap. Szerette, és talán épp ezért is. Megütötte minden szava, mélységes sebeket vágott, mert csak olyan nehéz volt befogadni, hogy tényleg nem kímélte, hogy az eddig sosem látott, sosem tudott tartalma a rémálmoknak kimondattatott. Aztán rájött, hogy ez csak egy vékony szeletke volt. Egy rétegnyi horror, a Megszállás egy rögnyi borzalma a hegyből. Halkan, egészen lágyan ölelte és húzta magához. Nem kérdezett már, nem sírt, nem gondolkodott, csak suttogott, lágyan, tele minden türelemmel és minden szerelmével, amit érzett. Elsuttogta, hogy mennyire, de mennyire szereti, hogy milyen gyönyörű is, hogy mennyire megőrül érte… Ez utóbbiért a vállán érzett valami apró mozdulatot, de nem merte hinni, hogy Nerys tényleg, tényleg mosolyogna. Hát folytatta. Elsuttogta, hogy mennyire imádja, hogy mennyire fontos neki és mennyire erős és bátor is, az ő Kira Neryse! Az Univerzum legszebb, legvonzóbb, legmakacsabb, legirritálóbban gőgösebb és legbüszkébb állomásparancsnoka! Elsuttogta, hogy mindig vigyázni fog rá, mert Nerys is mindig vigyázott rá. Elsuttogta, hogy tudja, hogy seggbe fogja lőni az összes kéksisakos szemétládát, meg a többit is, csak nehogy Worf ne hagyjon egyet se! Erre, bár félve koncentrált csak oda, de mintha valamivel határozottabb lett volna a vállán a mozgás. De még nem merte hinni, hogy netán, tényleg mosoly lenne. Hát suttogott tovább. Elsuttogta, hogy már előre reszket Kira Nerystől, mert ha jól sejti, mikor vége lesz a háborúnak, egy ideig nem tud majd lábraállni, Nerys speciális ünneplése után. „Szegény én, most képzeld el, még a replikátorig sem fogom tudni elvonszolni magam, miután kezelésbe vettél…” Suttogta, de hirtelen meghallott egy hangot, ami először megijesztette, mert amolyan nyüszítés féle volt, de aztán megérzett egy jól irányzott bökést az oldalában és észre kellett vennie, hogy bizony Nerys rázkódik. De nem sír, akkor pedig egyetlen lehetőség maradt csupán.

És ettől a tudattól ő is elmosolyodott. Elmosolyodott, és közelebb vonta magához. Ugyan már nem találta azt az énjét, amelyik ez utóbbiakat összehordta, de az álmosságtól és kimerültségtől nem, mert lassan belealudt a keresésbe.

És Nerys is, ahogy összeszedte magát a felesége nagyon rossz, de nagyon vágyott humorkísérletéből lassan belealudt az éjjelbe és abba a mosolyba, amit csak az a gépészváll láthatott, amelybe az arcát rejtette.

 

-Prologue-

Nick a kezében tartott hét darab apró rangjelzést nézte, elmélyülten, és azon tűnődött, mennyi minden megváltozott, mióta először tűzött fel egy olyat a gallérjára, még zöldfülű, friss zászlósként az Akadémia kapuin kilépve. Akkor még úgy gondolta, a világot jelentik, akkor még azt hitte, nem lesz soha semmi sem fontosabb náluk. Akkor azt hitte, azért kellenek az életéhez, mert értékrendet adnak, mert keretet adnak.

De most már tíz évvel később másként gondolta. Annyi minden változott! Az értékrend már a sajátja volt, igaz, majdnem mindenben hasonlított ahhoz, amit azok a pöttyök képviseltek, de mégis volt egy apró árnyalat, amiben mégis eltért. És ez tette végül a második helyre őket. Mert már nem kellett az általuk nyújtott keret, már nem kellett a támasz sem. A saját lénye megállt már önmagában is. Már tudta mi helyes, és mi nem az, a nélkül is, hogy az elvekhez fordult volna, a nélkül is, hogy másnak akarjon megfelelni. És a pöttyök értéke lassan átalakult. Fontosak voltak most is, sok szempontból fontosabbak, mint régen. De másképpen. Az élete teljes volt, az élete már nem csak a ’Flotta volt, nem csak ennek élt, és legfőképp nem csak e felé tartozott felelősséggel. És valami más lassanként föléjük nőtt, valami olyan, ami majd akkor is ott lesz, ha már visszavonul, ha majd nem lesz már gépész, és aktív ’Flotta tiszt, hetven, talán nyolcvan év múlva.

És ott volt még a háború, ami megtanította olyan sok mindenre, de a legfontosabb, hogy segített meghozni egy nagyon fontos és nehéz döntést.

Felnézett és a tekintete távolian meredt a fürdőszobából kisétáló feleségére. A döntés pedig ő maga volt. Ez a nő, aki hirtelen, vagy lassan, nem tudta, de mindennél fontosabb lett. Még a ’Flottánál is. A döntés megszületett, és érezte, sosem fog változni. És ez furcsamód erőt adott. És biztonságot, és egy új keretet. Még akkor is, ha ismerte eléggé Neryst, hogy tudja, talán nem értené, talán el sem fogadná. De attól még nem volt képes másképp dönteni, és attól még nem tudja megbánni.

-         Nick? – Hallotta meg a hangját, és ez visszarázta a világba, a jelenbe, felállt, és odalépett elé. Feltűzte a vörös gallérra a négy arany pöttyöt. Majd lágyan megigazította az egyenruhája elejét, és felnézett rá.

-         Jól nézel ki. – Jegyezte meg, ahogy végignézett rajta, de a tekintete megakadt a mélybarna szemeken. És tudta, még van valami, még ott van az a valami, amit már két napja fürkészett, de Nerys még nem beszélt róla.

-         Köszönöm. – Mosolyodott el a bókra, és pirult el egy kicsit, talán nem is a szavaktól, hanem az elfelejtett hangsúlytól.

Nick oldalra billentette a fejét, és örült, hogy volt még vagy egy órájuk.

-         Nerys, biztos kész vagy? – Kérdezte, ahogy igyekezett felrakni egy vonalba és egyenesen a saját pöttyeit, ami nem sikerült, főleg nem tükör nélkül, és nem, ha közben a feleségére figyelt.

-         Had segítsek… – Emelte fel Nerys a kezeit, hogy átvegye a feladatot. De nem válaszolt a kérdésre. Még harcolt a válasszal. Még harcolt magával, a részével, amelyik privát volt, és elzárkózó, amelyet előtérbe hoztak a történtek, és nem engedte, hogy megnyíljon. De volt egy másik része, amelyik beszélt volna, már régen. Amelyik elmondta volna, mennyire fél. Még most is, és egyre jobban.

Nick látta a harcot, és átölelte óvatosan a derekát.

-         Nerys, mi bánt? – Kérdezte lágyan, szőke tincsek alól lesandítva rá.

Sokáig nem kapott választ. Kira még mindig nem volt biztos ebben, de végül megadta magát, és felnézett, a kezeit a felesége karjain támasztva.

-         Félek… - Ismerte be. De ez az egyetlen szó nehezebb volt, mint ezer másik, bármi, amit kimondott valaha. Csak ennyi, de ez talán elég volt.

Nick nyelt, ahogy elért hozzá, nem is annyira a szó, minthogy, milyen nehéz lehetett ezt kimondani. Ismerte már a feleségét annyira, hogy tudja, ez volt a legnehezebb a mögöttük álló hétben. És tudta azt is, nem az Awalontól fél.

-         Mitől, Kedves? – Kérdezte lágyan, ahogy önkéntelenül is kicsit közelebb húzta.

Nerys nyelt, és igyekezett megtalálni a szavakat, amik még mindig nem voltak az erős oldala, de jóval többet beszélt, mióta a feleségével élt.

-         Mi van… mi van, ha nem megy? – Kérdezte, és rá is jött rögtön, hogy ez így nem mond sokat a gépésznek. – Ott kint az emberek láttak… és mi van, ha nem tudnak rám nézni. Ha… ha… nem tudnak rám nézni, mint kapitányukra. Ha elvesztettem a tekintélyem? Az erőm? – Tört ki egyre inkább, és egyre tisztábban.

Nick arcán látszott minden, amit érzett. Ott volt a szemeiben minden szeretete. És megsimogatta a felesége arcát, igyekezve megnyugtatni, belé is fojtva a szót ezzel.

-         Nem, Nerys. Te sosem veszted el az erőd. És az embereid ugyanúgy fel fognak nézni rád és tisztelni fognak, mint eddig, ha nem jobban. Tudod, miért? – Kérdezte, de nem várt választ. – Mert csak túl makacs vagy, hogy meg lehessen törni. A te erőd innen jön. – Mutatott az erős bajori szívre. – Akárki, akármit is mondjon. És nem tudok elképzelni senkit, aki elvehetné. Főleg nem ezek a férgek. – Keményedett meg az arca, de lágyult is el rögtön, ahogy visszaküzdötte a nem odaillő érzelmeket. – Bevered az orrukat, és annak is, aki nem néz a szemedbe. Ismerlek. – Vigyorodott el a mentális képre. Aztán elkomolyodott. – Nem. Tudod mit? Annak én verem be. – Próbált viccelni, de ahogy meglátta, hogy a mélybarna szempár nem mosolyog, elkomolyult, ezúttal igazán. – Nagyszerű kapitány vagy, Nerys. Ezt senki nem veheti el. És ezt minden tiszted tudja és érzi. És ez még mindig benned van. Csak nézz magadra. – Lépett kissé kelletlenül hátra. És nézett maga is végig a feleségén, aki ha tudta ezt, ha nem, még mindig viselte maga körül az aurát, amitől veszélyes volt, és átkozottul jó kapitány. – Minden lény a parancsnokságod alatt egyetlen szavadra vagy pillantásodra követ bárhová. És ezt nem tudja elvenni semmi sem. Ezek a férgek végképp nem. – Hangzott oly biztosan, oly szilárdan, amilyen egészen eddig is volt, a támasz, amire bármennyi súlyt, bármennyi szenvedést lehetett rakni, viselte, Nerysért.

Nerys akarta hinni a felesége szavait. És bár tudta, hogy Nick hajlamos elfogulttá válni, azért ismerte már annyira, hogy megmondta az igazat akkor is, ha az nem volt kellemes. És végül rájött, hogy az idő, amúgy is szorít, és jobban jár, ha elhiszi.

-         Rendben. – Bólintott végül, igyekezve nem belemenni ennél jobban.

Nick oldalra billentette a fejét. És újra közelebb lépett, megkeresve Kira tekintetét.

-         Akarod, hogy veled menjek? – Ajánlotta fel, maga sem tudta, hogy miért, mert akart, vagy, mert ki akart egy villámot provokálni azokból a mélybarna szemekből.

Az utóbbi sikerült, legalább egy szemforgatás erejéig.

-         Nem kösz. – Jött a válasz, és végül valóban elindult.

De mindketten csak a nappaliig mentek egyelőre. Ahol a házi oltár előtt már égett a Duranial, a kis láng, mely ezúttal nem csak egy, de sok ezer halottért, ezernyi elveszett lélekért égett. A bajori szokások szerint ezt a kis lámpást gyújtották, valahányszor a Próféták magukhoz szólították egy szerettüket. Mindketten egyszerre térdeltek le elé és tették a kezeiket tenyérrel felfelé a térdükre. Majd szinte egy hanggal kezdték mormolni az imát. Sok-sokezer elveszett társukért.

-         Rakah jahrhout. Shallah morallah. Ehma boruh kanah. Uhranak ranah nohm Ross. Propay vah narah eh suuk. Shallah cohm voana... Rakah jahrhout. Shallah morallah. Ehma boruh kanah. Uhranak ranah nohm Kim. Propay vah narah eh suuk. Shallah cohm voana. – Elismételve többször, mindig új, és új nevekkel, akiket ismertek, akik még a barátaik is voltak. De bárhogy akarták is, nem tudták mind a harmincötezer névvel elmondani. Egyszerűen csak a háború nem engedte. Nem volt idő. - Rakah jahrhout. Shallah morallah. Ehma boruh kanah. Uhranak ranah nohm alo. Propay vah narah eh suuk. Shallah cohm voana.

És ahogy végül mindkét hang elcsendesült, még úgy maradtak néhány percig, lehajtott fejjel, némán gyászolva az elveszetteket. Majd Kira állt fel először.

Nick pedig alig néhány pillanattal később követte, és be is érte, épp csak kívül a kabinjukon. Együtt sétáltak el a liftig, ahol végül el kellett válniuk. Nerys volt az, aki már sietett volna, aki túl akart lenni az élményen, amelytől még húzták volna vissza a félelmei.

-         Nah, itt a lift… Szia. – Állt lábujjhegyre, hogy nyomjon egy tétova puszit a felesége arcára. Majd hátrébb húzódott, de még tartva a liftet, nem akaródzva nagyon elszakadni Nicktől sem.

Akinek szintén nem tetszett elszakadni, de tudta, hogy egyszer muszáj, hát nyomott ő is egy puszit Kira arcára, és kicsit tovább tartotta az érintést, mint eredetileg szándékozott, de végül hátrahúzódott.

-         Vigyázz magadra, és sok szerencsét. – Felelte halkan, és nézte, hogyan bólint Nerys, és indul el a lift.

Végül teljesen hátralépett, és várta a következőt, mely majd elviszi a Promenádra, onnan eljut a Voyagerre, és szembenéz mindennel, amit eddig csak igyekezett félretenni, és elfelejteni. Most jöttek csak a saját démonjai, a saját fájdalma, és minden, ami eddig a kinti világhoz tartozott, és ezért távolinak tűnt. Most el fogja érni könyörtelenül.