Mikor bebizonyosodik, hogy mondjon bárki, bármit, mégiscsak létezik a nagybetűs Gonosz. Mikor szemtől szembe találjuk magunkat vele, és valóban színtisztán gonosz, színtisztán fekete. Akkor jogosan gyűlöljük. Hiszen bántotta azt, akit szerettünk.

De mi van, ha a gonosz elénk áll és kiderül, hogy érez, él, gondolkodik, szeret, és pont ugyanolyan más, mint mi magunk? Csupán csak egy másik perspektívából jött, más körülmények között élt.

Ki elég bölcs ahhoz, hogy kimondja a te értékrended, az ő értékrendje, vagy az én értékrendem igaz, vagy hibás?

 

-Epilogue-

A Voyager képernyőjéről eltűnt a kép, ahogy megkapták az engedélyt a dokkoláshoz egy rutin járőr-küldetés után. Ahol meglepő módon tökéletesen ment minden.

Wesley parancsnokhelyettes fáradtan figyelte, ahogy a dokkolókapcsok csatlakoztak a Voyager elegáns testéhez, és rögzítették az Állomáshoz, majd azt, hogyan állt le először a szubtérhajtómű, majd az impulzus, legvégül a manőverező hajtóművek is. Végül felnézett, de a Híd képe, ebből az új szemszögből ezúttal is megütötte. A fejéből hirtelen eltűnt a hátul, néhány másodperce még meghúzódó kérdés, amely a bejelentkezés óta kísértette, hogy mit keresett Nerys még mindig a Vezérlőben, és miért nézett ki olyan szörnyen kimerültnek, amikor rövidített műszakokat kellett volna húznia, amennyire ez lehetséges egy háborúban. Ez volt az elméjének az az apró, elrejtett darabja, amelyben mindig ott volt az ember. Ami nem zavarta a szolgálatot, vagy a koncentrációját, de e nélkül a kis része nélkül nem tudott volna működni. De most a szinapszisok ezen a halmazán gyász hullámzott át, egy nehéz érzés, hogy a poszt, ahol állt, az nem az övé. Itt nem neki kéne állnia, egy fiatalember tartozott oda. És talán fog mindig is. Legalább is azok szívében, akik együtt szolgáltak vele olyan sok évet, mint Nick. És fájt, most kezdett csak fájni igazán, hogy végig csinált egy küldetést, az ő helyén, Harry Kim hadnagy helyén, aki életét vesztette szolgálatteljesítés közben. A megfogalmazás hidegen csüngött a belsőjében. És a szög, a látvány, a Hídnak és a bajtársaknak a látványa, ebből a szögből csak olyan végtelenül helytelen volt, olyan igazságtalan, csak nem fair!

-         Wesley, velem! – Rázta fel a gondolataiból egy hang. Egy ismerős rekedt hang, melyet gondolkodás nélkül követett volna bárhová. Mint kapitányát, mint barátját egyaránt. Hát ment most is.

Már a turbólift magányában nézett oldalra Janewayre, akinek a szürkéskék szemei furcsán függtek rajta. Ez volt az egyik olyan tekintet, amit még ő sem tudott szó nélkül elviselni.

-         Kapitány? – Kérdezte, nem tudva, vajon melyik rész felelős a pillantásért.

Kathryn arca ellágyult, és láthatóan inkább a barátjaként nézett fel Wesleyre, mint feletteseként.

-         Jól vagy? – Kérdezte egyszerűen, nem látva, nem érezve szükségét, hogy körülrohanja kétszer, amit tudni akar. Az ő barátságuk már régen tovább ment ennél.

Nick elfordította a tekintetét, egy pillanatra elgondolkodva a válaszon. Nem is azon, mi lenne az egyszavas, hanem, hogy mennyire menjen bele. Végül visszanézett.

-         Ezek nehéz idők. Nekem, neked, mindenkinek. – Válaszolta végül. – De jobban leszek, ha Neryst otthon tudom legalább egy alvás erejéig. – Vallotta be egyszerűen. És az arcán ott volt minden. Az összes változás.

Kathryn, tudta, érezte és látta is mennyire megváltozott a barátja, a kapitány számára pedig a tiszt. Nem volt benne biztos, hogy tetszik-e a változás, főleg, mint kapitány. És még nem is tudta volna megfogalmazni, hogy pontosan mi is változott. De azt érezte, hamar ki kell találnia, ha továbbra is akarja Wesley-t a hajóján.

-         Nem volt alkalmam kérdezni az őrjárat előtt, de hogy boldogul? – Csúszott egy fokkal lágyabb tartományba a hangja.

Nick most már teljesen a barátja felé fordult.

-         Jobban, mint remélni mertem volna. – Jelent meg egy büszke kifejezés és egy halvány, szinte alig látható mosoly az egyébként fáradt és megviselt, valaha kölyök-kifejezést viselő arcon. – Hihetetlen erő van benne. – Felejtette fent a hangsúlyát, ahogy a fejébe és a szívébe áramlott minden, amit elintézetlenül hagyott hátra az Állomáson, minden, amiről nem tudott már két napja semmit sem.

Kathryn oldalra billentette a fejét, és onnan figyelte a barátja tekintetét.

-         Gyere fel velem. És valahogy kimentjük? – Próbált lelket verni a még inkább elkámpicsorodó gépészbe.

Nick csak nevetett, de a humor, és jókedv lemaradt belőle.

-         Ja. Nechajev orra előtt. – Morogta halkan, ahogy kilépett a turbóliftből a kapitánya oldalán, és a hangja elárult mindent. Ő még nem is találkozott az Admirálissal, hiszen még három nappal ezelőtt is a szállásukon próbálta rendbe hozni a felesége lelkét. Aztán pedig két napos küldetésre ment a Voyagerrel, mint operációs tiszt. Ez volt az a poszt, amit át kellett vennie Harry Kim hadnagy helyett.

Ahogy végül nyomasztóan csendes út után kiléptek a turbóliftből, egyenesen a Vezérlőbe, még éppen egy nagy, és hangtalan levegővételre volt lehetősége, ahogy a tekintete igyekezett megszokni a látványt.

Alynna Nechajev admirális állt az operációs pult túlsó szélénél, felnézve rájuk a szektor stratégiai térképéből, mellette Kira Nerys kapitány enyhén a pultnak támaszkodva, és egy kicsit, illetve Wesleynek túlságosan is fáradtnak látszott. Igaz, az Admirális sem nézett ki jobban, a különbség az volt, hogy ez utóbbi Wesleyt a lehető legkevésbé sem érdekelte.

Amellett nehéz, a gyomráig süllyedő érzéssel vette észre, hogy a taktikai és az első tiszti posztot idegen, nem oda illő tisztek foglalták el, ami azt jelentette, hogy Dax és Worf parancsnokok még nem tértek vissza a szolgálatba. De végül visszanyelt mindent, és a csupán egy pillanatig tartó merengésből és érzelemhullámból végül hamar kikecmergett.

-         Admirális, Kapitány. – Bólintott Janeway, már nyújtva is át a jelentését, amit ki tudja mikor állított össze.

-         Admirális. – Bólintott Wesley is udvariasan. Aztán a feleségére nézve, hirtelen nem tudva eldönteni, mit is mondjon. Csak most jött rá, mennyire nehéz is Ross nélkül. Ha Ross admirális állt volna Nechajev helyén, akkor talán meg is ölelte volna gyorsan, de így nem tudta, mit tegyen. Végül a makacs dac és gőg győzött. Végül is a felesége, nem szolgálnak együtt, nem a felettese, senki nem tilthatja el tőle, és senki nem követelheti meg azt sem, hogy magázza. – Szia, Nerys. – Engedte le a hangját egy olyan tartományba, amely éppen csak a határán egyensúlyozott a professzionalizmus betartásának. És nem hagyta ki, hogy rejtve, de megérintse a felesége kezét.

Aki felnézett rá és elmosolyodott, hordozva valamit a tekintetében, amit Nick hirtelen nem tudott hová tenni. Ami azt illeti nem is volt ideje gondolkodni rajta.

-         Üdvözlöm, Kapitány. Parancsnokhelyettes. – Bólintott vissza Nechajev. És volt ebben a köszönésben valami, ami Wesleyt csak még inkább kizökkentette. – Köszönöm. – Nézett az Admirális a jelentésre, és elkezdte letölteni a friss adatokat, miközben tovább beszélt, időről időre felnézve. – Gratulálok Kapitány, szép munkát végeztek. – Nézett Janewayre, és ez volt az a mondat, ami nem sokszor hagyta el a száját, tehát ha igen, akkor érdemes volt felvenni egy holokamerával, és bekereteztetni. Amit Janeway elmulasztott, mindenesetre professzionálisan bólintott, és elfogadta az elismerést. Aztán Nechajev Kirára nézett, végül a Kapitányt fürkésző gépészre. – A Voyager, és a legénysége kap huszonhat óra pihenőt, a következő őrjáratig. – Mondta még Janewaynek inkább. – És maga is Kapitány. – Nézett ezúttal egyenesen Kirára.

Aki azonban nem érezte értelmét pihenőnek, illetve még önmaga által sem értett gondolatok, érzelmek, bizonyítási vágyak és törekvések voltak, amik miatt dolgozni akart. Ahogy az elmúlt két napban is.

-         Nem szükséges Admirális, még… - Jutott el idáig, amikor Nechajev közbevágott.

-         Ne akarja, hogy parancsba adjam. Menjen, pihenjen. És örüljön, hogy itthon van a felesége. Most pedig, leléphetnek mindketten. – Biccentett egy határozott fejmozdulattal a turbólift felé.

Ha csak a szavakat látta volna, bármelyik tiszt a három közül, akkor csak legyintettek, és meg sem lepődnek. De mégis egy pillanatra döbbent csend telepedett, főleg Janewayre és Wesleyre. Sőt, inkább az utóbbira. Akinek nem volt még alkalma találkozni az Admirálissal, mióta átvette a szektort. A legutolsó élménye az volt vele, hogy át akarta helyeztetni a Föderáció másik oldalára. Így most csak pislogni tudott, és zavartan körbe nézegetni. Végül a tekintete Kirán állapodott meg, aki még mindig viselte az előbbi arckifejezést, aminek ezúttal sem tudott nevet adni, de tetszett. Legalább azért, mert megkönnyebbült tőle, valamilyen oknál fogva.

-         Nos, akkor jobb, ha megfogadjuk a tanácsot. – Felelte végül Kira, megmentve a gépészt, és beadva a derekát a majdnem-parancsnak.

Wesley még mindig nem teljesen értve a helyzetet, vagy azt, hogy is került ő oda, végül bólintani tudott, és vigyázzba vágni magát, mielőtt elindult az elköszönő és a szolgálatot letevő felesége után, otthagyva Janeway kapitányt és az Admirálist.

És csak akkor tudott odafordulni Kira felé, amikor a turbólift már elindult.

-         Ez mi volt? – Jött ki ennyi, de ez sem túl összeszedetten.

Nerys csak közelebb lépett és kicsit tétován de nekidőlt, felnézve rá, és átkarolva a derekát.

-         Ne kérdezd. Én sem értem. De élvezem, amíg tart. – Suttogta, és hirtelen tényleg fáradtnak érezte magát. Sőt kimerültnek, és döbbenten jött rá, hogy mennyire nem nehéz ezt elismernie, sőt kimutatnia, ha a feleségével van.

Nick megrázta a fejét, ahogy viszonozta félkézzel az ölelést, magához húzva egy kicsit óvatosan és lágyan. Bár ez a filozófia nagyon is elfogadható volt a számára, még ha a gépészelme egy bizonyos része kíváncsi is maradt. De ezzel nem volt hajlandó foglalkozni, főleg nem a felesége karjaival maga körül, és a gyönyörű, és ami fontosabb egészségesnek tűnő mélybarna szempárral, amely bár fáradt, és álmos volt de nagyon is hasonlított egy régi, veszélybe került látványhoz. Elmosolyodott, és lehajolt óvatosan, nem felejtve el lassítani a mozdulaton, egy csókért, melyet egy egyszerű, de mindig csodát hordozó érintésnek szánt. Melyből egy bágyadt, de parázsló és hosszú csók vált, őt, magát lepve meg a legjobban. Amelyen a teste elszabaduló reakciói, háború, aggódás, lehangoltság és kimerültség ide, vagy oda, nem segítettek. Már csillogó szemekkel bámult le Nerysre.

-         Uh… - Sikerült ennyit mondani, ahogy hirtelen a felesége teste eltűnt, ahogy megérkeztek, mert Nerys kilépett a turbóliftből és sétált úgy előtte, mintha tökéletesen tisztában lett volna, mibe is kezdett bele. Nick csak megrázta a fejét, kitisztítva ezzel, igyekezve rákoncentrálni arra, hogy Nerysnek pihennie kell, ahogy neki is. Meg, hogy ez még korai, és elő sem fordulhat.

Végül csak elérték a szállásukat, és beléphetett, eltűnve ezzel a világ és minden elől. Egy másik világba lépve, ahol csak ő létezett, és Nerys és ők ketten együtt.

 

-I-

Talán csak húsz perccel később az egész Állomás vörös fénybe borult, ahogy felhangzott és feltűnt mindenütt a Vörös Riadó szignál, illetve kimentek a főtiszteket, sőt valamiért még a pihenőidejét alig-alig megkezdő Wesley parancsnokhelyettest is a Vezérlőbe parancsoló hívások.

Minden folyosó megelevenedett, ahogy tisztek foglalták el a pozíciójukat. Mindenki fegyelmezetten és már jó előre előhúzott frézerrel a kezében tartott a szolgálati helyére, várva, ezúttal mi következik.

Négy lény, négy főtiszt tartott egymás mellett csendesen a Lakógyűrűből fel a Vezérlő felé. Különféle gondolatokkal, különféle állapotban, de próbálva a feladatra, és az előttük álló ismerős ismeretlenre koncentrálni. Nicole Wesley parancsnokhelyettes ment a bal szélen, a kezét önkéntelenül is az oldalán nyugvó frézeren tartva, és jóval közelebb a mellette lépkedő Kira kapitányhoz, mint egyébként. Kira mellett, akinek a keze szintén ott ténfergett a saját fegyvere környékén Jadzia Dax parancsnok, egyenruhában, tökéletes tartással, de mindegyikük látta az arcán a kifejezést, mely elárulta, bár jobban van, még korántsem lenne egyébként alkalmas a szolgálatra. De a Vörös Riadó, az akkor is az, ha valaki nem képes felkelni az ágyból. Aki pedig igen, és még ’Flotta tiszt is, az megy, akármi történjen is egyébként. Dax mellett pedig Worf parancsnok lépkedett nagy tempóban, és az ő kezében már elő volt húzva és készítve a frézer, az ujja pedig ott babrált a fokozatállító gomb körül, és minden Csillagflottás képzésére szüksége volt, hogy ne állítsa halálos fokozatra, sőt, hogy vissza ne rohanjon a Bat’lethjéért és le ne kaszabolja az összeset, ha végre méltóztatnak kartávolságon belül merészkedni hozzá.

Így értek fel négyen, egyetlen szó nélkül a Vezérlőbe, és léptek ki a turbóliftből. A három, az Állomáshoz tartozó tiszt elfoglalta a helyét. Dax az első tiszti pultjánál, Worf a taktikai pultnál, Kira a Vezérlőpult és Nechajev mellett. Wesley pedig a parancsa és kötelessége szerint Janeway kapitány mellett, aki Nechajev másik oldalán állt.

-         Idegen hajó közeledik. – Tájékoztatott az Admirális. – Az őrjárat jelentése szerint csak ez az egy volt. Felvették velük a kapcsolatot, és azt kérték, hogy kísérjék ide őket. Tárgyalni akarnak. – Foglalta össze röviden, amit tudott.

Egy pillanatra senki nem válaszolt, csak fogadta be a szavakat, melyekről azt hitték, sosem fogják hallani őket.

-         Az nem lehet, az Awalon nem tárgyal. Ez valami trükk. – Nézett fel Kira a stratégiai térképről, illetve azon is egy apró sötétkék pontról, az Admirálisra.

-         Nem hiszem. – Rázta Nechajev a fejét. – Teljesen egyedül jöttek, leeresztett pajzsokkal és inaktív fegyverekkel. Ennyire még ezek sem bolondok, hogy berepüljenek több száz ellenséges hajó közé védtelenül. – Próbálta ő maga is megfejteni a dolgot.

Janeway felnézett ekkor, egészen eddig próbált gondolkodni, és rájönni mi lehet az egész mögött. És mikor észrevett valamit, amire talán ő figyelt fel először, kezdett összeállni

-         Igaz. És nézzék, nincs felségjel. – Mutatott a hajó képére, ahogy három Galaxy osztályú föderációs hajó kísérte.

Erre mindenki felkapta a fejét, és hirtelen és nehezen kezdett süllyedni, hogy az mit jelent.

-         Ezek akkor a lázadók. – Jelentette ki végül Nechajev, és az ő agya is sebesen dolgozott. – Hívják őket! – Adta ki a parancsot és fordult hátra, észrevéve a két, még szolgálaton kívüli tisztet, de úgy döntött, ha itt vannak, már nem zavarja el őket, főleg nem egy Vörös Riadó kellős közepén.

-         Igenis. – Jött Dax parancsnok hangja. És csak azok tudták megállapítani mennyire más is, mint a régi Daxé, akik ismerték. – Képernyőn. – Nézett fel ő is, mint mindenki más.

A nagyképernyőn megjelent az Awalon hajó hídja belülről, ahol kék sisakos idegenek néztek vissza rájuk, és végül az egyik felállt.

-         Üdvözlöm, Admirális. Én Keltos vagyok.

Nechajev bár tehetséges diplomata volt, egy ilyen ellenséggel mégsem tartotta fontosnak, hogy szívélyes legyen. A hangja jeges volt, de a szavai udvariasak maradtak, vagy legalábbis próbáltak azok maradni.

-         Alynna Nechajev admirális. Mit akarnak? – Kérdezte azonnal a lényegre térve.

Keltos közelebb lépett.

-         Tárgyalni szeretnénk, Admirális. Kérem, engedje, hogy én, és két segítőm az Állomásra léphessünk, és ott mindent elmondok. – Kérte az Awalon a jellegzetes vékony hangján.

Nechajevnek láthatóan nem tetszett az ötlet, ahogy senki másnak sem a Vezérlőben. Végül egy pillantást még vetett körbe, felmérve, hogy a hangulat meredeken zuhant, az ellenségesség pedig legalább ilyen meredeken nőtt, lassan vibrált. Végül döntött. Megérzésből talán, vagy sok-sok év tapasztalatból, esetleg, mert nem akart elszalasztani semmilyen alkalmat sem, amivel gyorsabban véget vethetett a háborúnak. Hát bólintott.

-         Rendben. De csak maga és két segítő. Nem hozhatnak fegyvert, és figyelni fogjuk a neuroenergia kibocsátásukat, ha próbálkoznának. – Sorolta fel a szabályokat, és nézett jeges tekintettel az Awalonra.

Keltos bólintott.

-         Értem, és megértem Admirális. De biztosíthatom a szándékaink ezúttal nem ellenségesek. – Felelte vékonyan.

Amire ketten is előrébb léptek, készen reagálni, de Wesleyt Janeway, és meglepő módon Worfot pedig Dax parancsnok állította meg.

Nechajev figyelme visszaterelődött az Awalonra és bólintott.

-         Tíz perc múlva. – Adta még meg az időpontot és intett, hogy elzárhatják a komcsatornát.

Aztán, ahogy a képernyő elsötétült megfordult, és körbenézett a tisztjein. Vett egy mély levegőt, még gondolatban átfutotta, hogy ki elérhető és ki nem az, és rá is jött, hogy bizony a szövetséges vezetők mindegyike kint van a frontvonalaokon, nem elérhetőek, ami nem sok választást hagyott neki.

-         Kathryn, te jössz. – Kezdte, ahogy még egyszer körbenézett. – Kapitány, szükségem van magára, de megértem, ha ki akar maradni belőle. – Nézett Kirára.

Aki, ha nem a helyzettel és a benne emelkedő hányingerrel és gyűlölettel, a testén végigfutó reszketeg félelemmel, illetve a rajta függő féltő és majdnem pánikoló égkék szemekkel lett volna elfoglalva, akkor biztosan megütközik az Admirálistól szokatlanul érzékeny megnyilvánuláson, mely szinte annyira szokatlan volt, hogy nem is lehetett volna lehetséges. De így csak megrázni tudta a fejét.

-         Természetesen, Admirális, számíthat rám. – Felelte, egy kissé feszesebben állva, de belül már rájött, hogy ezt muszáj lesz megtennie. És a kíváncsisága elég volt, az undor és a gyűlölet, a félelem mellé, hogy megérje. Amellett tapasztalatból tudta, hogy a legszörnyűbb ellenség is lehet groteszk módon barát. Az élet már csak ilyen. A kardassziaiakon tapasztalta először. Igaz ez a gondolat most nem fogalmazódott meg, csak ösztönösen tette, amit érzett, hogy tennie kell.

Erre a mondatra Wesley ugrott előre, ezúttal elkerülve a kapitánya megállítani kész kezét. És ugyan ellenkezni készült, hevesen, de Kira egyetlen tekintete elég volt, hogy megváltoztassa a még fel sem ért szavakat.

-         Akkor én is… - Akadt el, hirtelen magán érezve egy jeges tekintetet, és ez az Admirális felé fordította. – Úgy értem, kérek engedélyt, részt venni, Admirális. – Vágta régi ösztönök szerint feszes vigyázzba magát, és nézett rá Nechajevre úgy, hogy nem érdekelte más, csak, hogy mehessen.

Az Admirális bólintott, és még csak a száját sem húzta el.

-         Az engedélyt megadom, Parancsnokhelyettes. – Aztán a tekintete a hirtelen előtte termő Dax parancsnokra vándorolt. – És maga Parancsnok? – Kérdezte, a hangjából azonban nem lehetett megmondani, mit akar.

Dax hihetetlenül kék szemeiben volt egy tekintet, melybe senki nem tudott hosszan belenézni, aki ismerte és szerette őt. Már nem volt olyan megtört, amilyennek Nick látta legutóbb. És tudta, látta, nyilvánvalóan sokat javult az óta, de fájdalmasan ott lüktetett, hogy hiányzik belőle a régi Dax, a derű, és a humorra mindig kész cinkos csillogás. De ami még ennél is fájdalmasabban arcul ütött bárkit az a félelem volt, ott reszketett elképesztően kék trill szemek legmélyén és képtelenség volt belenézni sokáig akárkinek is.

-         Kérek engedélyt, részt venni, Admirális. – Jött a formális engedélykérés. De a tekintete a saját csizmáit kereste, a keze pedig önkéntelenül is a férje kezét.

Nechajev egy pillantást vetett csak Worfra, aki időközben már ott állt a felesége mellett. És minden ízében egy bosszúra kész klingon volt. Még ha Csillagflotta egyenruhába bújtatva is.

-         Megadom. – Bólintott, és tartotta a tekintetét Worfon. – Magának is, Parancsnok. De egy feltétellel. – Nézett fel a klingonra.

Akinek csak még inkább megfeszültek az izmok a nyakában.

-         Mi az? – Kérdezte, és akkor még hitte, hogy nem tud olyat kérni az Admirális, amit ne ígérne meg azonnal.

-         Ha a szavát adja, hogy nem nyúl hozzájuk. Mindegy mit mondanak, vagy tesznek, amíg az nem egyértelműen ellenséges. Értette? Adja a becsületszavát. – Nechajev tökéletesen tudta, hogyan kell kérni egy klingontól, ha azt akarja, hogy betartsa.

Egy pillanatra csend lett, és látszott Worfon, hogy hezitál. Mert ha a szavát adja, akkor azt semmiképp nem szegi meg. Ez klingon becsület. A legdrágább. Végül Jadzia keze szorult egy kicsit erősebben, elkeseredettebben a férje kezére, és kék trill szemek néztek rá, hogy aztán visszahulljanak szinte azonnal a saját csizmáit tanulmányozni.

-         Kérlek Worf. Ez fontos nekem. – Kérte halkan, nem törődve, hogy ki hallja és ki nem.

-         A szavamat adom, Admirális. – Jött a válasz azonnal, minden további hezitálás nélkül.

Wesley egy pillanatra behunyta a szemét. Nem a kijelentés volt fontos, nem az ígéret, nem is más. Az, ahogy Jadzia kérte, és Worf tette. A mód, ahogy látta, hogy végül csak odatalálnak egymáshoz. Az érintés. Minden, ami megváltozott, mióta utoljára látta Jadziát. És most már tudta, hogy minden rendbe fog jönni ott is. És tudott remélni a barátjáért.

 

Mire az Állomás tisztjei beléptek a Konferenciaterembe az már biztosítva volt, mind az ajtó előtt, mind belül hemzsegett a biztonságiaktól, Latara Koren őrnaggyal az élükön, aki már ott is állt a posztján bent az asztalfő mellett. Nechajev csak bólintott és szótlanul helyet foglalt, majd sorban mellette a tisztjei, Janeway kapitány, Kira kapitány, Wesley parancsnokhelyettes, Dax parancsnok és Worf. Végül az Admirális nézett fel, és kezdte meg.

-         Nos, Keltos, ugye. Mit akarnak? – Kérdezte, nem bízva, nem szeretve és nem akarva ezt az egészet.

Az Awalon, aki középen ült, körbevéve a segítőivel, oldalra fordította a fejét, hogy az Admirálisra nézhessen, legalábbis valószínűleg. A sisakját nem vette le, így nehéz volt megállapítani.

-         Először is, szeretném elmondani, hogy én a bolygónkon kitört lázadás vezetője vagyok. Ami hasonló célokért küzd, mint, amelyeket maguk is vallanak. Szeretnénk elérni, hogy a jelenlegi társadalmi rend megváltozzon, és kapjon mindenki egyenlő jogokat, függetlenül attól, hogy milyen nemmel és osztályba született. – Kezdte el, nem hagyva azonban időt reakcióra folytatta. – De még mielőtt bármi többet mondanék, kérem, engedje meg, hogy hivatalosan, és mélységes megbánással kérjek bocsánatot az embereim viselkedése miatt. A tudomásomra jutott, hogy mit tettek itt. És biztosíthatom, nem tudtam róla, és akik részt vettek abban a támadásban, meg fogják kapni a méltó büntetést…

Jutott el idáig, mert eddig bírta egy szív és egy lélek a teremben. Akit ellentétben Worffal nem kötött semmiféle ígéret. Nick hallgatta ezt a lényt maga előtt, és minden szó lassan, de biztosan kitörölt belőle mindent, ami ő volt és nem hagyott mást, mint gyűlöletet, mint vak, mélységes és megállíthatatlan gyűlöletet. És mikor már nem bírta kontroll alatt tartani felugrott és áthajolt az asztalon egyenesen szembe Keltosszal.

-         Mit képzel! Maga egy utolsó, undorító féreg…! – Jutott el mindössze idáig ő is, mert egy erős és majdnem durva kéz visszarántotta beléfojtva mindent, ami fel akart törni.

Kira volt az, leküzdve minden benne is emelkedő érzelmet. Fel akart ugrani ő is, rávetni magát, és egyszerűen csak puszta kézzel kitörni a nyakát. Be akarta bizonyítani, még önmagának is, hogy erősebb, jobb, több és értékesebb, a porba akarta nyomni az arcát és visszafizetni mindent, legyőzni és kiegyenlíteni. Érzett mindent, amit el akart felejteni, az újra feltörő emlékképeket, a gyűlöletet, undort és félelmet, ölés-, és bosszúvágyat, zavart. De összeszedte magát, maga sem tudta miért, és miért nem ugrik ő maga neki az idegennek. De az, amit Nick hangjában hallott, az az üres és kongó gyűlölet, bosszúvágy, és semmi más, az, hogy képes volt ilyen kíméletlenül és mással nem foglalkozva kitörni emlékeztette valamire, amit sosem akart többé látni. Valamire, amilyen ő maga volt egyszer régen, vagy amilyen Nick Wesley volt a tüköruniverzumban, tökéletesen érzelemmentes és megtört. És ezt egyszerűen csak nem tudta elviselni.

-         Elég! – Hallotta a saját hangját hidegen, csak ezt az egy szót, és azzal visszaültette egy kézzel a gépészt az egyenruhájánál fogva. És ott is tartotta. Majd, ahogy érezte a döbbenettől mozdulni nem tudó testet ellazulni kissé és nem feszülni előre, elengedte és megfogta a kezét az asztal alatt, rejtve mindenki más elől. Nem törődve protokollokkal és az Admirális rájuk szegeződő tekintetével sem. Nick itt akart lenni, legyen, de nem akarta hagyni, hogy elrontson bármit, ami akár még fontos is lehet.

Nick lényében csak a gyűlölet kapott helyet, mégis egyetlen sugárnyi valami kúszott még be, ami nem engedte, hogy mozduljon, amíg a felesége keze fogja az övét. És ez elég volt, hogy a helyén tartsa és kontroll alatt. Még akkor is, ha legszívesebben neki ugrott volna a három sisakos féregnek. Még akkor is.

Nechajev végül visszafordult Keltoshoz, ahogy meggyőződött róla, hogy a gépész biztos kezekben van és nem fog kitörni még egyszer.

-         Elnézést Keltos, Wesley parancsnokhelyettes kissé túllőtt a célon. – Kérte, bár a hangjában nem volt egy cseppnyi bocsánatkérés sem. Az ő fejében ugyanúgy ott keringett az áldozatok száma, minden szörnyűség, amiért meg kellett volna bocsátania. – Javaslom, mondja el, miért jött.

Keltos odafordította a fejét a többi tiszt felé, majd Wesleyn állapodott meg.

-         Én megértem a Parancsnokhelyettes haragját… – Felejtette fent a hangsúlyát, de végül meggondolhatta magát, és nem folytatta. Csak Nechajevre nézett. – Amint mondtam, egy lázadást szervezünk. De sajnos nem állunk jól. Segítséget szeretnénk kérni. És cserébe mi olyan információkkal szolgálhatunk, ami maguknak segít minél előbb és minél kevesebb veszteséggel megnyerni a háborút…

-         P’takh… - Jött egy morgás félbeszakítva újra az Awalont, ezúttal Worf volt az, aki bár tartotta magát az ígéretéhez, de nem állta meg a klingon sértést. Végül is ő csak azt ígérte meg, hogy nem emel rá kezet.

Minden tekintet rászegeződött. Köztük az Awaloné is. De senki nem láthatta, hogy az asztal alatt új kéz találta meg a párját. Jadzia keze.

-         Parancsnok! – Jött a figyelmeztetés Nechajevtől, aki bár tökéletesen egyetértett a klingonnal és mindenki mással, aki tőle balra ült. De az ajánlat olyan lehetőség volt, amit nem vethetett el azonnal. És amit fel kellett terjesztenie a Parancsnoksághoz.

-         Nem. A Parancsnoknak igaza van. – Szólt közbe Wesley, akit bár a komolyabb kitöréstől visszatartott Kira az övét szorító keze, de a véleményét nem tartotta vissza. – Mit keresünk mi itt? Ezeknek ezrek ártatlan élete szárad a kezén! És legalább ugyanennyi tönkretett élet! Családok! És… - Tört el, önkéntelenül is ránézve a saját feleségére, de csak egy pillanatig állt meg. Épp elég ideig, hogy eltűnődjön, miért nem állította még meg senki. – Hogy jut eszébe egyáltalán meghallgatni őket? – Fordult egyenesen Nechajevhez, elfelejtve még azt is, hogy kivel beszél. – Ezek utolsó férgek, nem érdemelnek semmit! – Fejezte be egyáltalán nem úgy, ahogy akarta, de a fokozódó szorítás a kezén és Nechajev hihetetlen, de lágyuló tekintete mérsékelték valamelyest.

Szörnyű csend lett. Nehéz csend. A szavak ott villogtak minden tekintetben az asztal bal oldalán, és talán csak a sisakoktól nem lehetett látni, hogy a jobbon is. Latara és a biztonsági osztag is csak jobban szorította a fegyverét. A feszültségtől szinte már lélegezni sem lehetett, amikor végül az Awalon vezető odafordult a két kísérőjéhez.

-         Menjetek ki! – Kérte, ugyanazzal az idegesítően és egyben nevetségesen vékony hanggal.

Úgy tűnt, hogy azok ellenkeztek, de beszélgetést nem lehetett hallani. Végül hosszú, hosszú pillanatok múlva felálltak és távoztak. Latara intésére egy osztag biztonságis kíséretében.

És mikor az ajtó végül bezárult, a bent maradt Awalon vezető a sisakjához nyúlt és levette. Ami alatt hihetetlenül gyönyörű női arc nyugodott, és hosszú, aranyszőke, göndör haj került elő a sötét paróka alól, majd, ahogy felnézett mindenki láthatta az egypár egészen sötétkék szemet, melyben ott volt egy olyan kifejezés, melyet a legelvakultabb gyűlölet mögül is fel lehetett ismerni. És bárki, aki belenézett, elszorult szívvel kapta el onnan a tekintetét.

A tisztek döbbenten, és a saját démonjaikkal, a saját veszteségükkel küzdve bámulták a nőt, aki férfi álca mögé bújva nyilvánvalóan egy olyan ügyért küzdött, mely első látásra nem az ő ügye volt. Nem az ő felelőssége lett volna, és nem is származott belőle semmi haszna. Ennyit legalább mindenki tudott.

A nő végül Kirára nézett, és felvillant a szeme. De az arcvonásai nem változtak. Talán a származása tette, de arrogánsan és előkelően takarták az arcát. Mégis, a szeme mindezt eltörölte, és megváltoztatta.

-         Ön biztosan nem emlékszik rám. – Kezdte ezúttal a saját hangján. Gyönyörű, mély és nőies. Mint egy angyal. Tökéletesen megtervezett származású angyal. – De én igen. Egyszer, évekkel ezelőtt járt a bolygónkon. Én elfogattam. És kihallgattattam. Megismertem az emlékeit, az életét, az érzéseit. – Folytatta még halkabban, egy részét a figyelmének a Kira mellett ülő és mindenki mással együtt bámuló Wesleyn tartva. Majd oda is fordítva. – Emlékszem, volt egy látomása, ahol magát látta imádkozni a templomukban. – Címezte ezt már a gépésznek. – Őérte, magukért. A visszatéréséért. – Fordult vissza Kirához végül. – És sok mindent tanultam. Az emlékei olyan világot tártak fel, amitől megijedtem, de ami vonzott is. Ami tökéletesen más volt, mint, amiben én születtem és nevelkedtem.

-         Maga egy királynő… - Ismerte fel végül a Kapitány, ahogy előrehajolt, nem törődve Wesley visszahúzó kezével a vállán.

Az Awalon elmosolyodott.

-         Igen. Én királynő vagyok. Illetve voltam. Ez nálunk az elérhető legmagasabb rang. Ebbe születni kell. – Magyarázta, és kicsit megrázta a fejét. – De én feladtam, mert hiszem, hogy nem működik jól a társadalmunk. Hiszem, hogy nem lenne szabad elnyomnunk a férfiainkat és ennyire megszabnunk, hogy kik azok, akik érdemesek a szaporodásra, és kik nem. És ezek csak a legnagyobb problémák. Ezért döntöttem úgy, hogy belépek a kezdődő lázadásba és harcolok a polgárháborúban. – Tartott egy kis szünetet, majd a tekintete Daxra és Worfra, majd Kirára, Latarára, és végül vissza Kirára vándorolt. És a szemében olyasmi csillogott, aminek akkor, ott senki nem tudott hinni. – Ezért kérem a segítségüket. Még akkor is, ha tudom, hogy mit követtek el az embereim. És higgyék el, szörnyen sajnálom, ha tehetném, visszavonnék mindent. De ez nem lehetséges. És biztosíthatom önöket, hogy soha többé nem fog előfordulni. Hiszen ez mind az, ami ellen harcolunk. Ellentétes mindazzal, amiben hiszünk.

A beszédet csend követte, mindenki próbálta eldönteni, mennyire tud hinni neki. Egy genetikailag megtervezett királynő, egy uralkodó, akinek valószínűleg megvolt mindene, mégis harcol egy ügyért, melyben hitt.

Nechajev admirális fejében mindennek a stratégiai térképe alakult, milyen előnyöket és hátrányokat jelent. Mindezt hová kell vinnie, és milyen hatással lehet a szövetségeseikre. Illetve, hogy az ő haragja és gyűlölete mennyire enged hinni az Awalonnak.

Mellette Janeway a többieket fürkészte. Ő már döntött. Az ösztöneire hivatkozva, a hihetetlenül erős igazságérzetére, arra, hogy hányszor kerülte meg célokért, amikben hitt a szilárdan és rugalmatlanul leírt szabályokat, és mégis hogy maradt mindig vakon lojális a Föderációhoz és értékeihez. Ő már tudta, segíteni akar, de az ő szívéből sem lehetett kitörölni a vérengzést és támadást, ami nem is olyan régen történt, és ott élt és fájt mindannyiukban.

Worf zavart volt. Nem értette azokat, amiket hallott. Nem, nem a szavakkal, vagy a jelentéssel volt problémája. Nem. Azzal a résszel, amit igazán fontosnak érzett, és amit nem értett. Még akkor sem, ha oldalra nézett. És döbbenten, és undorodva vette észre, hogy a bosszúvágy alábbhagyott. Vagy legalábbis ezt a nőt maga előtt nem akarta bántani. Mert becsülettelinek tűnt. Olyasvalakinek, aki méltó harcos, és kiáll a céljaiért, amik ráadásul olyanok voltak, amikkel egyet értett. Igaz, ez nem segített azon, hogy továbbra sem bízott benne.

Mellette Jadzia csak nézte a királynőt, akinek a szemében ott találta a sajnálatot és együttérzést. Ezt talán csak ő tudhatta, hogy valóban őszinte, de ő is csak a több száz éves bölcsességgel a háta mögött. És Dax, aki hosszú ideje most tudatott magáról először jólesően töltötte be, és próbálta meggyőzni, hogy higgyen a királynőnek. A szimbionta, az általa hordozott emlékek, és tudás mind elhallgattak, mióta magához tért a támadás után. Ez volt részben a felelős, hogy olyan nagyon egyedül érezte magát, olyan nagyon sérültnek, és elveszettnek. De most Dax újra ott volt, újra érezte az általa mindig is nyújtott biztonságot, és magabiztosságot. Az erőt, és sérthetetlenséget. Még valahol a humort, és elvesztett derűt is, ami olyan nagyon Daxos volt, és olyan ellenállhatatlanná tette Jadzia Daxot. És bár még nem tudta, de ő volt az egyetlen a teremben, aki bízott a királynőben.

Nick szíve fájt, amit két nappal azelőtt otthagyott az Állomáson, sőt otthon a szállásukon, most mind kettőzött erővel támadott rá. A féltés és aggódás, a félig megértett, egészükben felfogni talán sosem tudott dolgok, szavak és tények, a döbbenet, a meg nem értése a történteknek, a fel nem oszlott sokk, a szikla, a kényszer, a türelem, még a szeretet a felesége iránt is átalakult időlegesen gyűlöletté és vak bosszúvággyá az Awalon iránt. És nem érdekelte, ki ül előtte, ő nem látott tovább a sisaknál, nem látott tovább a fajnál. Legyen ez bármennyire is méltatlan az általa is hitt és becsült értékekhez. Mégis, ahogy oldalra nézett Nerysre, keresve a mélybarna szemeket, amelyekben megjelent újra a zavartság, a félelem, szégyen, megalázottság, és ami rosszabb, az emlékek hagyta árnyék, nem tudott többé segíteni magán. Ő el sem jutott a kérdésig, hogy bízik-e benne. Gyűlölte őt, és a fajának minden tagját. Azért, amit Nerysszel, és az életükkel tettek. Azért, hogy kioltottak több ezer életet.

Kira csak nézte a királynőt, és bár nem bízott benne, nem is tehette, hiszen ő nagyon korán megtanulta, hogy ne adja könnyen a bizalmát, főleg nem ilyen körülmények között. Mégis volt valami a szavaiban, ami miatt félre tudta tenni a gyűlölete nagyobb részét. Hiszen gyűlölte ő is az Awalont, mint mindenki, aki harcolt ellenük. Gyűlölte a lázadókat azért, amit vele tettek, azért, amit az életével, Nickkel tettek. Még ott kísértették az elméjével már felfogottan, megértetten irracionális érzések, mint rettegés, félelem, megalázottság és elégtelenségérzés. De a háború befejezésének, hamarabbi megnyerésének a lehetősége sokkal több volt, mint amit hagyhatott kicsúszni. És ő már tovább gondolta, rájött, hogy minél előbb fejezik be, annál előbb kapják vissza az életüket, annál több élet marad meg. És emiatt érdemes volt, és ereje is volt félretenni a gyűlöletét és undorát. Amiben csak segítette a nemrég megtalált ereje és makacssága. Oldalra nézett még a feleségére, aki abban az egy pillanatban egyenruha ide, vagy oda, az volt, csak az, és rámosolygott. Egy olyan mosollyal, ami elmondott mindent, amiről hitte, hogy Nicknek szüksége van rá.

És végül ő volt az, aki először találta meg a hangját a mindössze pár pillanatnyi, de túl hosszúnak tűnő csendben.

-         Milyen segítségre van szükségük? – Kérdezte, oldalra nézve gyorsan az admirálisa felé, aki azonban egyszerűen csak az Awalont figyelte.

A királynő halványan elmosolyodott, de olyan gyorsan, hogy senki nem lehetett biztos benne, valóban az volt-e. És utána már visszatért a komoly, arrogáns kifejezés.

-         Mi nem tudjuk, hogyan kell megszervezni egy lázadást, egy polgárháborút. Mert bár a népünk többször harcolt, de mindig másokkal. Már másfél évezrede nem volt polgárháború közöttünk. – Felelte. Majd rögtön folytatta is. – És mi cserébe tudunk taktikai információkkal szolgálni. Támadástervekkel, a hajóink vázlataival. Esetleg technológiával is. Bármivel, amivel segíthetünk befejezni a háborút. Higgyék el, a mi oldalunkon is sok az áldozat. – Fejezte be, és az arcára kiült egy kifejezés, ami talán bűntudat lehetett, de senki nem ismerte az Awalon kifejezések jelentéseit.

Worf arca undorodott grimaszba húzódott a kijelentés és az árulás hatására, de egy pillanat múlva már a felesége keze csitította. De az előző épp csak eloszlott gyűlölete és bosszúvágya visszatért, egyetlen nyisszantással, gondolkodás nélkül képes lett volna levágni a királynő fejét.

És mindenki tudta, és láthatta, hogy a királynő valóban két csatát vív, egyet önmagával, egyet pedig a saját népével. Mindkettőt az általa hitt célokért.

Végül Nechajev vette át a szót, igyekezve rövidre zárni.

-         Nézze, Keltos. Én magam nem dönthetek egyedül ebben. De annyit hajlandó vagyok megtenni, hogy a vezetésünk és a szövetségeseink elé viszem az ajánlatát, és meglátjuk, mit válaszolnak. – Ajánlotta fel. Érezve, hogy a tárgyalás kezdete óta egyre csak növekvő feszültség kezdi elérni a tetőpontját.

A királynő bólintott, és megkönnyebbültnek látszott.

-         Igen. Értem. És köszönöm. – Kezdte el összeszedni a sisakját és a sötét parókát. De még mielőtt felvette, felnézett. – Ugye megértik, hogy arra kell kérnem önöket, hogy ne beszéljenek a valódi kilétemről. – Állt meg egy pillanatra, hezitált. – Az embereim szemében egy vagyok közülük. És ez az igazság is. De ha megtudnák a kilétemet, azt látnák bennem, ami ellen harcolnak.  – Magyarázta és várta az ítéletét, még egyszer körbehordozva a tekintetét a tiszteken.

Az Admirális bólintott.

-         Természetesen.

És ezzel a paróka és a sisak visszakerült, és az Awalon újra csak az volt. Egy a fajából, egy kék sisakos. Sok lényben egyszerre feszültek meg az izmok, ahogy felállt és elhagyta a konferenciatermet.

Nechajev admirális felnézett, végig a tisztjein, és alig hitte el, hogy az arcok, amiket látott egytől egyig tökéletes tisztekéi, tökéletesen semlegesek, és rejtenek minden érzelmet, még akkor is, ha tudta ő, tudta mindenki, hogy ott vannak. És büszke volt, hihetetlenül büszke, mindegyikükre. Nem csak, mert tudta, hogy milyen jól helytállt mindegyikük a háborúban, hanem azért is, mert itt ült mindegyik, és tisztek voltak. Csillagflotta tisztek. Még ha volt is egy-egy pillanat, amikor egy-egyben ez félrehúzódott, hogy utat engedjen valaminek, ami néha sokkal erősebb. De a végén mindegyikük tisztként ült előtte. És erre büszke volt, és örült, hogy végül visszatérhetett, és ezekkel az emberekkel szolgálhatott együtt. Megváltozott ő is, ezzel tisztában volt, de az előtte ülők is. Végül előrehajolt.

-         Van még valakinek hozzáfűzni valója? – Kérdezte már a saját semleges arckifejezésével, amiről nem lehetett mást leolvasni, csak az eltéveszthetetlenül hozzátartozó arroganciát, és távolságtartást.

Egy ideig csend volt. Senki nem akart szólni, vagy, aki igen, az még gyűjtötte az erőt és a gondolatait. Végül Kira volt az, aki elkezdte.

-         Segítenünk kellene nekik… – Hangzott túl harsánynak is a hangja a teremben.

Amire Wesley azonnal ugrott megelőzve az Admirálist, mindenkit.

-         Ezek nem érdemlik a… - Jutott el idáig.

Mert Nechajev észrevette az azonnal visszavágni készülő Kirát, és előrehajolt elejét véve mindenféle vitának, még ha belül elindult valami csalódottság, mert a hang tónusából rájött, hogy az előző gondolatai talán elhamarkodottak voltak.

-         Parancsnokhelyettes… kérem. Nyugodjon meg. És hagyja befejezni a Kapitánynak. – A hangja valahogy bár kemény volt, de mégis türelmes.

Már fel sem tűnt senkinek. Mindenkinek az Awalon lázadók ajánlata járt a fejében.

Wesley visszadőlt, de látszott, hogy alig kontrollált düh és gyűlölet munkált benne.

Kira oldalra nézett, egyenesen rá a feleségére, és a tekintete mutatta, hogy valóban nem egy tiszttársára néz. Egy pillanatra hezitált, talán, hogy mondjon-e neki valamit, ami esetleg nem való egy hivatalos megbeszélésre, végül, miután Nick nem nézett rá sem, csak mereven bámulta az asztal szélét, visszafordult Nechajev felé.

-         Ez hatalmas esély a háború minél gyorsabb befejezésére. Amit nem szabad kihagynunk. És igazán nem kérnek sokat. – Fejezte be, logikusan, és nagyon is tudva mit beszél. Segített ő már kardassziaiaknak is lázadást nyerni. Ez sem volt más. Ha csak a száraz tényeket és számokat nézte…

Nechajev bólintott.

-         Ez igaz Kapitány. A kérdés csak az, megbízhatunk-e benne. És az, hogy reagálnak erre a szövetségeseink…

Worf előrehajolt erre, nem véve el a kezét a feleségééről.

-         Hogy bízhatnánk meg valakiben, aki kész elárulni a saját népét? – Tette fel a saját kérdését, jól hallhatóan undorodott gőggel. Amolyan klingonosan.

Dax volt az, aki felnézett erre. És először szólalt meg, mióta belépett a terembe.

-         Nem szabad elfelejteni, miért harcol. Amit tudunk az Awalon társadalomról, az alapján igaza van, én megértem. – Vetette közbe halkan, sokkal halkabban, mint, ahogy az tőle megszokott volt, bár a bizonytalanságot sikerült kitörölnie a hangjából, de a régi Dax még hiányzott.

Nicknek talán a legjobban, vagy ő mutatta leginkább.

-         Ezt nem hiszem el! – Csattant és meg is bánta, ahogy észrevette, hogy Dax megrezzent a hangra, amire Worf küldött felé egy tekintetet, ami halálos volt. Hát halkított, de a gyűlölete nem lett kisebb. – Itt mi arról beszélgetünk, hogy segítsünk ezeknek?! – Kérdezte, a hangjában olyan undorodott és keserű éllel, ami mindenkibe mélyen belemart. – Ezeknek?! Ezek férgek! Ezeket az utolsó szálig ki kéne irtani! – Vesztett el minden uralmat a reakciói és érzései felett. A hangja olyan üressé vált a korábbi Nick Wesleytől, hogy minden gyűlölete, és undora, megkeseredett fájdalma beleférjen.

Kira belereszketett, nem csak a teste, de a lelke is. Ez a valaki tökéletesen úgy nézett ki, mint az ő Nickje. De amit mondott, mégis fájóan idegenné tette. És a már hosszú percek óta kísértő kép a tüköruniverzum megkeseredett gyűlöletből élő Nick Wesleyjével végül az elméje felszínére tört és nem bírta tovább hallgatni. Az utolsó szó eltörte benne az amúgy is törékeny egyensúlyt. Nem volt hajlandó elveszteni a felesége gyönyörű, ártatlan lelkét, és elkeseredetten harcolt érte. Bárhogy, ahogy tudott.

-         Elég ebből! – Ugrott fel és tornyosult fölé, közelebb hajolva. Nem törődott ő már az Admirálissal, akit megismert újra annyira az elmúlt két nap alatt, hogy tudja, nem fog beleavatkozni. – Mi maga Parancsnok? – Kérdezte végtelenül hidegen, sejtve, hogy az egyetlen mód, ahogy hatni képes rá, az ez. – Mi maga? Csillagflotta tiszt, vagy egy közülük? – Kérdezte, kissé feljebb emelve a hangját. – Tessék, menjen, irtsa ki mind! De előtte még adja meg nekik, amit érdemelnek maga szerint! Menjen, erőszakolja meg mind! Gyalázza porig őket egytől egyig! Ez az, amit érdemelnek, nem? – A hangja már lecsúszott az abszolút nulla fokig, és szabadon beleengedte minden keserű félelmét is, a rettegést, amit még magának sem tudott beismerni. De makacsul tartotta magát. – Menjen, csinálja! És akkor büszke lehet, mert egy lesz közülük! Mi a fenét képzel, mi? Takarodjon a szemem elől! Kifelé! – Lendült a keze az ajtó felé és zuhant le a hangja olyan halkra, hogy szinte suttogott. És egy pillanatra nem vette el a tekintetét a felesége megsemmisült égkék szemeiből. Fájt, minden szó fájt, amit kimondott. De legbelül érezte, hogy vagy kirángatja a párját a vak gyűlöletből és bosszúvágyból, vagy elveszíti mindazt, amit olyan nagyon szeretett, ami a feleségét azzá tette, aki. És azt nem hagyhatta. Hát harcolt az egyetlen módon, ahogy tudott, amit tehetett.

Végtelen, jeges csend lett, és mindenkit megütöttek a kegyetlen szavak. Még Nechajevet is, aki valami hasonlóra készült volna, ha lett volna ideje reagálni. De még csak nem is érzett dühöt a Kapitány iránt. Hiszen osztott mindent, és bár maga is meglepődött, de megértette.

Mindenki figyelte a szavak hatását, mind önmagában, mind azon, akinek szóltak.

Latara csak lehajtotta a fejét, és hirtelen úgy érezte, szégyenkeznie kell a gondolatokért, amiket maga is osztott a gépésszel, s talán ő maga is kimondta volna, ha ott ülhetett volna. De így csak szörnyen szégyellte magát.

Worf minden gyűlölete és bosszúvágya ellenére tudta, hogy Kirának igaza van, csak nem várt tőle ilyen kirohanást. Nem várta, hogy az a lény, aki pedig maga is tele volt annyi gyűlölettel, annyi megkeseredettséggel a kardassziaiak iránt, később még a Dominium iránt is, végül így megváltozik. Nem is vette észre, hogy a volt bajori terrorista mikor változott meg így, mikor jött rá ezekre, és mikor vált belőle végül igazi Csillagflotta tiszt. Mindezt maga miatt is szerette volna tudni, mert ők sok mindenben hasonlítottak. Két szörnyen magányos harcos, akik sosem találták igazán a helyüket, akik sosem illettek igazán sehová. És végül úgy tűnt, legalább is neki, hogy Kirának sikerült. És ezt bizony irigyelte.

Jadzia úgy érezte, hogy a kimondott, bozasztóan fájó szavak nyomán hatalmas teher emelkedik fel róla. Szinte érezte, hogy az eddig kínosan került szavak hogyan törölnek el a fájdalomból és megalázottságból, és hogyan hozzák vissza a személyiségét, amiről azt hitte, hogy örökre elveszett. És látta, hogy Kirának sikerült, a legjobb barátjának végül sikerült. És ez erőt adott. Hirtelen minden holnapot kapott, minden távlatokat. És már nem érezte olyan nagyon bizonytalannak magát. Az igazság, ami kimondattatott, egy olyan szájból, aki ott volt, aki átélte ugyanazt, amit ő, hirtelen ráébresztette, sikerülhet, sikerülni fog, sikerülnie kell.

Nick körül, kívül és belül összetört minden. Ő volt a kegyetlen és jeges szavak célpontja, és bizony mindegyik célba talált, olyan pontossággal, mint a legérzékenyebb lézerszike, és vágott, és tombolt, és pusztított. Mindegyik. Nem értette, miért nem sír, miért nem borul a felesége elé, és próbálja eltörölni mindazt, amit hallott. Nem értette Neryst, nem értette, hogyan képes arra, amit mondott, hogyan képes ilyen kíméletlenül megütni. És soha, soha nem hallotta még így beszélni, soha, soha nem bántotta még ennyire. Egyszer ütötte meg, de az a pofon akkor kirángatta egy súlyosbodó depresszióból, arról érezte, hogy szeretetből születik. De ez a kirohanás, ezek a szavak, ezekről nem tudta, honnan jöttek, nem tudta hová tartanak, csak, hogy eszeveszettül fájnak. És hirtelen nem ismert rá a feleségére. Nem értette, hogy valaki, aki annyit harcolt életében, hogyan képes ilyet mondani. Hogy valaki, aki annyit szenvedett, hogyan képes erre. Nem értette. Egyetlen dolog volt, ami egyben tartotta. Egyetlen egy fogódzó, egyetlen egy pont, ami valamennyire összefogta, egy kis reményt adott, ami megmentette attól, hogy rohanjon, és tegye csak azt, amit Nerys hozzá vágott, hogy menjen gyilkolni, megalázni, megerőszakolni…

És az pedig a bizalom a feleségében. Mert bár nem koherens gondolatként, de ott volt valahol mélyen benne, még ha nem is tudta összerakni, hogy Nerys sosem bántaná.

De abban a pillanatban mennie kellett. El onnan, el a fájó, és romboló szavaktól. Felállt hát és igyekezett nem rohanni. Igyekezett csak kisétálni, bár a vállain akkora súly volt, hogy a lábai alig bírták el, de végül kilépett. És a konferenciateremben súlyos csend maradt.

Kira jött rá hirtelen először, hogy talán túllőtt a célon. De nem bánta csak azt, hogy ezt közönség előtt kellett. Odafordult az Admirálishoz, és tényleg nem szerette ezt, de muszáj volt.

-         Elnézést a viselkedésemért, Admirális. De túllőtt a célon. – Ült vissza és kért elnézést, és adott egy rövid magyarázatot is, bár feleslegesen. De nem tudta, mi mást is mondhatna.

Nechajev nem tudta elönteni egy pillanatra, hogy engedje-e tudni Kirának, hogy egyetértett, sőt tetszett a fellépése, vagy hagyja meg a tudatban, hogy ez azért sok egy hivatalos megbeszélésre.

-         Elfogadom. Wesleynek szüksége volt erre. – Próbált egy köztes megoldást találni. – De a jövőben tartózkodjon az ilyen kirohanásoktól. – Sikerült, és nagyon elégedett volt magával.

Kira lehajtotta a fejét, igyekezve nem szégyellni magát valamiért, ami mellett kiállt, és megtette volna bármikor máskor is. Soha máskor nem is szégyellte volna, de most még meg kellett küzdenie magával, még a mantrának végig kellett peregnie, hogy vissza tudja emelni a tekintetét. A mélybarna szemeiben már eltökéltség, és a tőle megszokott tűz égett.

-         Igenis, Admirális.

Nechejv már eleget hallott, és tényleg nem akarta tovább feszíteni a húrt.

-         Rendben, jobb lesz, ha ezt itt most befejezzük. Mindegyikük pihenjen, a következő műszakban a Béta legénység veszi át a helyüket. A maga parancsa Kapitány, - Fordult Janewayhez. – marad a régi. – Ezután fordult csak mindegyikükhöz. – Leléphetnek.

A tisztek sorban álltak fel és kezdtek távozni csendben.

Még Kathryn lépett oda a kapitánytársához, és vette fel Kira kissé dühös és gyors tempóját, már a folyosón.

-         Egy pillanatra, Kapitány. – Kira csak felnézett, és már látszott, hogy a gondolatai fényévekre jártak. – Ne csinálja ezt egy másik tisztemmel. – Kezdte Janeway, de a szemei elismerően csillogtak.

Kira megállt, és csípőre vágott kézzel nézett szembe Janewayjel.

-         Tessék? – Kérdezte, nem igazán tudva már ő maga sem kontrollálni a hirtelen felszabaduló energiáit, érzelmeit, és feszültséget.

Kathryn csak közelebb lépett, és a bajori vállra rakta a kezét.

-         Jól csinálta, Nicknek szüksége volt erre. De ezt csak vele teheti. A tisztjeim az én tisztjeim. – Mondta, de az él, vagy a szavak jelentése lemaradt az utolsó két mondatból.

Kira majdnem nem vette észre, de amikor rájött, hogy Janeway mit próbál mondani, ellágyultak a vonásai, és felengedett az arcára minden elkeseredettséget.

-         Köszönöm, Kapitány. – Bólintott, és már fordult is el, hogy folytassa az útját, de a kéz a vállán még visszatartotta.

-         Ne aggódjon, magához tér, csak egy kis idő kell neki.

Hallotta még, de csak bólintott, nem fordult vissza. Inkább beszállt az első liftbe és elindult haza.

 

Nick bolyongott, szinte vakon botorkált le a folyosókon, vagy rohant, maga sem tudta. Hirtelen minden összetört benne. Minden. Mert onnan kapta az ütést, ahonnan a legkevésbé számított rá. Onnan, ahonnan békét, és biztonságot várt. Szenvedélyt, és égető vágyat, izgalmat, és meg-megújuló érzékiséget. Onnan, ahonnan mindig védelmet kapott, ahol mindig támaszt talált, ahol mindig ott volt az eltéveszthetetlen szeretet, az, ami megvédte mindig, bármitől. És most hirtelen olyan pofont kapott, ami megrázta, a lénye legmélyéig, összetörve és elbizonytalanítva mindent. Olyan egyedül és magányosnak érezte magát, mint soha azelőtt. És olyan megsemmisültnek és sérültnek, mint soha még. Minden szó, együtt a hanggal, mely kegyetlen volt, keserű és hideg, mint az Űr abszolút nulla fokos vákuumja, ott rezgett benne és bántotta, felsértette újra és újra, ahányszor csak lejátszotta őket.

És próbálta megérteni, miért olyan nagy bűn, amit mondott. Miért olyan nagy bűn gyűlölni valamit, ami fájdalmat okozott annak, aki a világon a legdrágább volt a számára? Miért olyan nagy bűn, hogy fájt, és kimondta? Miért olyan nagy bűn, hogy elvesztette a fejét? Ezt elismerte. Talán nem kellett volna kiabálni. De ezek a férgek bántották Neryst! Bántották Jadziát, és Latarát! Eltöröltek harmincötezer ártatlan életet! Mindezt csak, mert kicsúsztak annak a nőnek a kezéből. Ez nem volt fair! És irtózatosan fájt! Nem értette, miért olyan nagy bűn mindez, miért olyan nagy bűn, hogy még Nerys is ellene fordult. Pont ő, aki pedig igazán megérthetné…

Nem is tudta hová ment, nem figyelte az utat, egyszer csak szembe találta magát valamivel, amire nem számított, amit nem is hitt, hogy lát még. Illetve akit. Egy most már szelíd mélybarna szempár meredt rá. És nem tudta miért, nem tudta mi az a nedves, amit a saját arcán érez, és nem tudta, miért fáj minden izom az arcában és a szája körül. Ürességet érzett. Hirtelen szégyent, és megbánást. És elveszett volt, olyan nagyon elveszett.

Érezte, hogy a karját megfogják, és beljebb húzzák. És csak akkor jött rá, hogy hol is van. A saját szállásuk előtt. Illetve most már bent. Állt a nappali közepén és nézett rá Nerysre. Akinek a szemeiben már nem volt ott az előző hidegség, csak valami fájó kétségbeesett akarás, valami hihetetlen félelem. És Nick hirtelen nem akart mást, mint eltörölni onnan, csak épp nem tudta, hogyan.

Nerys csak nézett fel a felesége eltorzult arcába, és nem tudta mi járhat abban a gyönyörű, okos szőke fejben. Bár mindent megadott volna érte. Nem tudta mit mondjon, vagy tegyen, nézett fel a könnyáztatta, és csalódott szemekbe. Melyekben még ott látta a döbbent fájdalmat, mindent, amit a szavai okoztak, minden pusztítást. És valahol mélyen érezte, hogy valahogy meg kell értetnie vele, miért tette, miért bántotta, hogy csak védeni akarta, felrázni, mert szereti, mert jobban szereti, mint bármit, vagy bárkit. De nem tudta hogyan.

-         Nerys… - Hallotta vékonyan, elcsuklón. – Most haragszol? – Meredt le rá két félénk, és úgy tűnt, a gyűlöletről egy pillanatra elfelejtkezett égkék szem.

A szíve csavarodott meg erre a kérdésre. És el kellett gondolkoznia, mit is érez. Egy valami azonban biztos volt, tudnia kellett, mennyire gondolta komolyan a szavait a felesége, mielőtt bármit is mondott volna.

-         Mit csináltál Nick? – Kérdezte végül, mert egyszerűen csak így jött fel. – Mit beszéltél? – A hangja remegett, ahogy felnézett a feleségére, és nem akarta elveszteni az ártatlanságát, azt, amit annyira szeretett benne. Csak nem akarta hagyni, hogy eldobja magától, mert anélkül nem volt Nick Wesley, és anélkül ki tudja mi lett volna belőle is.

Nick csak nézett rá, és nem értette még mindig miért olyan nagy bűn, végső soron, hogy szereti. És el akarta magyarázni, el akart mondani mindent. És kitört.

-         Én… én… csak… Szeretlek, Nerys. Hát nem érted? – Fogta meg a felesége két karját, de nem erősen, valahol mélyen még működtek az ösztönei. – Én szeretlek! Olyan nagyon szeretlek! És azok a férgek bántottak! Hogy bocsátanék meg! Hogy ne gyűlölném őket! Miért akkora bűn, hogy szeretlek? Miért akkora bűn? Miért nem értesz meg? Miért nem érti senki? Miért nem látja senki, mit tettek? Bántottak, bántottak téged! És… és… Jadziát, és Latarát. És megöltek harmincötezer embert! A Prófétákra, Nerys! – Próbálta kétségbeesetten megértetni a feleségével, mit érez. És látta, látta a hitetlenül és döbbenten rábámuló mélybarna tengerekben, hogy nem sikerült.

Nerys szíve fájt, úgy fájt. És a felesége minden szava, a hangjából ömlő gyűlölet megölt egy-egy újabb darab reményt. De nem volt hajlandó elveszíteni őt. Nem. Azt nem. Azt soha!

-         Komolyan gondoltad, amit mondtál? Nick, tényleg komolyan? – Kérdezte suttogva, hangosan, és a hangjában benne volt minden döbbent elkeseredés.

Nick hátralépett, és csak bámult lefelé a feleségére. Nem bírta, ő volt az, aki nem bírta. Lekapkodta magáról a hirtelen meleg és szűk egyenruhát, és az ablakhoz lépett. Talán három pillanat kellett, amíg összeszedte magát.

-         Én ezt nem értem. – Beszélt a csillagoknak, illetve Nerys sziluettjének, amely visszatükröződött az ablakon. – Mit vársz tőlem, hogy önként és dalolva ugorjak kisegíteni a kis háborújukat? – Kérdezte, az arcán változatlanul tomboló, nyers gyűlölet ragyogott, együtt a bosszúvággyal. De már kezdett sejteni valamit. Valami már elkezdte rágni magát fel a felszínre.

Nerys arcán hirtelen elindult lefelé egy apró könnycsepp. És nem bírta tovább. Nem játszott tovább, látta, hogy így nem rázza fel Nicket. Hát kimondta.

-         Ki vagy te? – Kérdezte halkan és vékonyan. És látta, ahogy a sötét póló alatt megfeszülnek a gépész izmai. – Hol van az én Nickem? – De a felesége nem fordult meg. – Hol van az a nő, akibe beleszerettem, akit szeretek? Hol az a szemtelen gépész, akit olyan nagyon szeretek? Hová lett a szív, amiben annyi szeretet volt? Hová lettek az elvek? Hm? Hová lett a kölyökarc mögé rejtett bölcs? Mit csináltál vele? – Kérdezte, és bármit megadott volna, ha Nick csak megfordult volna. Csak nézett volna rá!

De Nick nem volt képes rá, még nem. A szavak végül elérték a lényét. Azt a lényét, melyet elzárt, valamikor, valahogy elzárt, fokozatosan talán, és nem engedett be csak egyre kevesebbet oda. És most jött el a pillanat, amikor választania kellett, hogy megöli, kitörli magából ezt a részt, amiről a felesége is beszélt – jött rá, és szörnyen fájt -, vagy pedig kinyitja a kapukat, és engedi, hogy betóduljon rajta minden, még akkor is, ha fáj. De nem volt képes felnézni, nem volt képes már csak a sziluettre sem nézni. Csak bámult kifelé az ablakon, mintha már nem is lenne a saját testében.

És akkor kinyílt a Féregjárat.

Az Égi Szentély fényárja felragyogott, kékre festve mindkettejüket és a szobát is. És Nickben hirtelen elkezdett terjedni egy érzés, csak egy nehéz, szorító érzés, mely elég volt, hogy megforduljon, elég, hogy rájöjjön, miről beszél a felesége, még ha nem is tudta megfogalmazni. De tudta, hogy veszélyesen közel jár ahhoz, hogy elveszítse. És a szörnyű, hogy a saját szeretete miatt.

Megperdült, és kétségbeesett, nagy, nedves égkék szemekkel nézett rá, és kereste az általa olyannyira szeretett mélybarna tengereket.

Nerys figyelte a változást, és megkönnyebbült, amikor zavart látott, amikor nem találta a gyűlöletet, amikor látta, hogy egy elveszett kölyökkifejezés rendezte át a felesége vonásait. És nem tudta ugyan mit tegyen, nem tudta, mit mondjon, de érezte, hogy történik valami, érezte, hogy harc folyik ott bent, a fekete póló takarta mellkasban. Olyan harc, amibe talán beszállhat, amit talán segíthet megnyerni az ő Nickjének.

-         Sq’wan, gondolkodj! Csak ne hagyd, hogy elragadjon, ne légy egy közülük! Hol van az, aki meg tudott bocsátani bármit? Hol van a Nick Wesley, aki olyan rendíthetetlenül hitt az elveiben? Hol vannak azok az elvek most? Ne hagyd, hogy megtörjön a háború! Te ennél erősebb vagy! Te ennél sokkal jobb vagy! – Halkult el teljesen a hangja, ahogy figyelte a hatást a szóról szóra változó égkék tekintetben. És csak remélni tudta, hogy Nicknek elég. Csak remélhette, hogy a kölyök-tekintet visszatér, még ha az elveszett, a védelemre szoruló is. – Ne hagyj egyedül! – Csúszott még ki egészen halkan, és lépett önkéntelenül is tétován közelebb.

Nick hallotta a szavakat. A felesége gyönyörű szavait, és minden egyes kimondott hanggal közelebb került a falak ledöntéséhez, és erőt kapott, olyan hihetetlen erőt, mely segítette legyőzni végső soron a félelmet. A gyűlölet és bosszúvágy ebből táplálkozott. Félelemből, és mindegy, hogy önmagáért félt, vagy Nerysért, végül a fájdalomtól félt. És azt kellett legyőznie. De Nerys, mint mindig, most is ott volt. Ott volt a hangja, a szavai, melyek még mindig olyan ritkán voltak többek néhány nagyon szükséges mondatnál, de ilyenkor azért mindig ott volt mindegyik, ami kellett. És végül az az utolsó mondat összerakott mindent, segített megérteni, segített realizálni, mit tett és mondott. Segített rájönni, hogy majdnem feladott mindent önmagából, ami igazán értékes volt. Majdnem feladott mindent, amivel szeretni tudott. És hirtelen elborzadt saját magától. A saját szavaitól.

Csak előre tántorodni tudott, bele egyenesen Nerys karjaiba, és hirtelen eltört minden, a kitárt és megsemmisített kapukon szörnyű erővel zúdult be az eddig kizárt fájdalom, a háború minden borzalma. És ez nem csak a lelkét rázta, a testét is, ahogy a zokogás is.

Nerys értette, gyengéden vezette el legalább a függőágyig a feleségét, és a nélkül manőverezte be őket a lejjebb eresztett fekvőfelületre, hogy akár csak egy pillanatra is elengedte volna, vagy lazított volna a szorításon. Így a végén ott találta magát a zokogó feleségével, aki szinte csüngött rajta. És csak ringatta, és simogatta a rövid, szőke tincseket, a másik kezével Nick hátát, és suttogott neki, szavakat, amelyek a legmélyéről törtek fel, amelyek mindkettejüknek a világot tudták jelenteni. Az egyetlenek voltak, amelyek képesek voltak enyhíteni a végtelen szörnyűségét a háborúnak. Tudta Nerys mi történik, ha nem is koherensen szavakba szedett gondolatokkal, de érezte, és az elég volt.

És végül mikor a zokogás csendesedett kicsit, két szipogás között meghallotta.

-         Bocsánat, ne haragudj, Nerys…

Végül megkönnyebbülés járta át. A hangban benne volt az ártatlan gyermek minden fájdalma, minden speciális szín, ami az ő Nickjéhez tartozott. És ha nem is tudta különválasztani őket, a szíve megmondta neki, hogy minden rendben van. Minden rendbe jön. Még ha most fáj is, de így helyes.

Elmosolyodott egy kicsit, keresztül a saját könnyein, és megpuszilta a felesége halántékát.

-         Nincs miért. Csak ne csináld ezt még egyszer. Nem tudlak elveszíteni. Hallod, Sq’wan? Nagyon szeretlek… Olyan nagyon szeretlek. – Emelte meg kicsit a szőke fejet, csak, hogy végigcsókolhassa a homlokát.

Égkék szemek mögött hullott le tökéletesen a szavak jelentése, és most már tisztán értette, sőt meg is tudta fogalmazni. De csak arra vágyott, hogy Nerys tekintetéből elmosson minden rosszat, és boldogságot varázsoljon beléjük.

-         Nem, nem soha többé. Köszönöm. Köszönöm. – Mondott köszönetet. És próbált találni valami, egy utat, amivel zavaros mélybarna tengerekből, boldogságtól kavart óceánokat csinálhat. – Szeretlek. Szeretlek jobban, mint bármit. Sosem hagylak el, ígérem. – Lehajtotta a fejét, és egy maga sem tudta honnan jött gondolat csalt mosolyt az arcára. Egy olyan mosolyt melyre nem is emlékezett Nerys, mikor láthatta utoljára. Az a kölyök-mosoly volt, amibe annak idején beleszeretett többször is, mindannyiszor, ahányszor láthatta. És most újra, ezúttal is. – És meglátod, vége lesz a háborúnak és lesz gyerekünk. Egy gyönyörű kislány, aki rád hasonlít majd. – Magyarázta, hirtelen elfelejtve minden mást, mint a feleségét maga alatt, és a fejében kialakult képet egy mini Kira Nerysről. – És hatalmasakat fogsz tüsszögni, és bár nem lehet, de még sokkal gyönyörűbb leszel. Együtt várjuk majd, és… és majd írok neki meséket. És együtt meséljük majd neki… Nem is, majd te, olyan szép hangod van…. Mondtam már, milyen szép hangod van? – Jutott eszébe, és a saját mellkasában robbant fel egy hullámnyi melegség a boldog könnyekre a felesége arcán és az igaz, olyan régen látott és hallott nevetésre. – Meglátod milyen jó lesz. Egy kislány. Olyan orredőkkel, mint neked van. És olyan gyönyörű lesz, mint te. – Billentette oldalra a fejét és mindenképpen tovább akarta mondani, mert az elé tárult kifejezés a felesége arcán megért bármit. – A szerelmünkből születik majd, kettőnkből. És hívhatjuk úgy, mint téged, akár. Vagy… vagy nem tudom. Mindegy is, mert a lényeg, hogy olyan gyönyörű és erős legyen, mint te.

Nerys lenyelte a könnyeit, ahogy a szeme elé tárult teljes valójában a felesége, minden, amit imádott, minden, ami miatt ő maga is annyit változott, amihez szeretett hazaérni, ami miatt feladott volna bármit. És beszállt, mert olyasvalamit talált Nick, ami az ő szívében is ott volt mélyen, egy álomként, amelyről nem hitte, hogy valaha is valóra válhat. Pedig, hogy szerette a kis Kirayoshit is, azt a kisfiút, akit egy baleset miatt ő hordott ki. És azóta is, hogy vágyott egy kisgyerekre, pedig Kirayoshi előtt sosem akart, de csak egyszer kellett megéreznie, milyen kihordani egy kis életet és most ott feküdt rajta az az ember, az egyetlen lény, akivel el tudta képzelni.

-         És olyan okos, mint te. – Vágott közbe, legalább akkora lelkesedéssel. – És legyenek olyan szemei, mint neked. Olyan gyönyörű szőke haja. És legyen legalább olyan diplomáciai érzéke… - Tette hozzá, már újra a feltörő könnyek mögül, tudva, hogy ezzel nevetést csal a társa arcára.

Nick valóban elnevette magát és nem bírta tovább tartani lehajolt és lágyan megcsókolta Neryst. Legalábbis lágynak akarta. De először egy kicsit elkeseredett volt, a végére pedig olyan szenvedély épült belőle, ami mindkettejüket megrázta, mire véget ért a csók, és Nick újra felemelkedett.

És hirtelen komoly, már lángoló mélykék szemek fúródtak mélybarnába, melyben ott volt minden szenvedély és vágy, mintha sosem tűnt volna el, sosem haltak volna el. Most ott lobogott diadalittasan minden, ami képes volt lángra gyújtani mindkettőt.

Nerys félénken emelte a kezét, érezve, tudva, hogy a pillanatnak külön varázsa van. Mert ez is valami olyan lesz, ami első. Első, mert sosem szeretkeztek még itt, a függőágyban, mely olyan volt a feleségének, mint valami menedék, egy hely, melyet, ha megosztott vele, ritkán, elvétve, az külön jutalom volt. Nem azért, mert Nick irigyelte volna, vagy bármi hasonló. Nem. Hanem mert ez ahhoz a személyes térhez tartozott, mely mindkettejüknek megvolt. És kellett is, hogy legyen. Mert így tudtak létezni, így tudták a kapcsolatukat olyan határok között tartani, ami lehetővé tette, hogy mindketten tényleg valóban élvezzék, és soha ne unják meg, és főleg, hogy soha ne fulladjanak bele.

Hirtelen mindketten érezték a jelentőségét a pillanatnak, és annak is, hogy valami egészen ünnepélyes és talán egyszeri dolog történik.

Nick elmosolyodott, ahogy megérezte a két tétova kezet a pólója szélénél matatni. És bólintott egy kicsit, majd lehajolt még egy csókra, mielőtt, hagyta volna, hogy Nerys lehúzza róla a pólót, majd a melltartót is. Aztán már visszazuhant, és sokáig nem engedte el, csak csókolta, mintha sosem akarná többé elengedni. Lassan, majd egyre gyorsabban, engedve minden szenvedélynek, majd újra lassan. A kezei közben megtalálták az útjukat, lassan, gyengéden, mintha a világ minden ideje az övék lett volna, elindultak felfelé, még egyenruha takarta bőrön. És Nerys saját keze segítette le az egyenruha kabátot, a felső és alsó pólót, végül a melltartót is. És hirtelen ott hevertek egymáson, ezúttal Nerysszel felül. És megtaláltak valamit, amit, akkor ott már és még nem is emlékeztek, hogy valaha elveszítettek.

Éhes ajkak haladtak lefelé, már forró bőrön, alatta hullámzó izmokon, megállva mindenütt, ahol tudta, hogy érzékenyebb, és kell az úthoz, ami felfelé űzte, hajtotta Nicket. De nem csak a szája és a kezei voltak éhesek, de minden érzékszerve, a füle éhesen itta az érintések által felcsalt hangokat, az orra éhesen szagolta az illatot, amely az egész testén forró lávaként zuhant keresztül, felkorbácsolva az utolsó csepp szenvedélyt is. És a bőre minden négyzetcentiméterén érzékeny idegvégződések szomjasan itták a felesége érintéseit.

Valahogy lekerült végül minden, és már nem volt akadály közöttük, hogy tökéletesen egymáshoz simuljon két test, melyek által hordozott lelkek már amúgy is kapcsolódtak. Ujjak találták meg helyüket, befogadva a másik által, mindig, mindig kérve, könyörögve többet, csípők találtak meg olyan ősi ritmust, melyből talán maga az Univerzum született. És a szobát, őket, betöltötte, körbeölelte a hangok, illatok és érzések kavalkádja. Mely végül hosszú, hosszú, édesen feszülő percek után két tökéletesen összhangban lévő kiáltásban robbant fel. Csak két név, két kétségbeesetten a világba kapaszkodó név. Melyeknek tulajdonosai egy pillanattal később már zuhantak is, elengedve a világot, és hagyva, hogy sokáig ne létezzen más, mint a testüket és a lelküket rázó extázis. És mindezt, mert tudták, hogy a zuhanás végén ott lesz a másik, hogy elkapja őket, hogy vigyázzon rájuk, hogy átölelje. És ez volt a kulcs. Érezte mindkettő.

Érezte mikor már csak a két csendesedő lélegzet létezett, és a két erősen, sebesen dobogó szív, melyet két-két pár fül hallgatott, és két szívhez ért vissza végül a jelentés. És ez volt az a csoda, amit kerestek, amit megtaláltak, majdnem elvettek tőlük, és végül visszaszereztek, ki tudja meddig. Ez volt az a csoda, amelynek ezúttal még járt a két megkönnyebbült, ziháló gondolat, hát sikerült, megint, megint sikerült.

 

-II-

Latara Koren felnézett a biztonsági beosztás készítéséből, amelyre ezúttal a szokásos extránál is nagyobb figyelmet fordította, mert a hideg futkosott a hátán az Állomásnál dokkoló Awalon hajótól. Csak egy pillanatra akart másra nézni, hogy kitisztítsa a fejét, és megmozgassa a legalább két órája ugyanolyan szögben tartott nyakát.

Aztán, amit látott végül elvonta a figyelmét néhány jóleső gondolat erejéig. Kira és Wesley sétáltak végig a Promenádon, az ajtaja előtt, és igencsak emlékeztettek régi önmagukra. Latara mindig is közel érezte magát a párhoz, még akkor is, ha nem mutatta ezt mindig így, vagy nem ápolt olyan barátságot egyikükkel sem, mint például Dax parancsnok. Mégis az ő számára olyasmit jelentettek, amitől nagyon is nehéz volt látnia őket külön, vagy látható problémákkal küzdeni. A lelke mélyén irigyelte őket. Hiszen Kira onnan jött, ahonnan ő, sokkal több közös vonása volt mind az életüknek, mind a jellemüknek, mint azt most már, első látásra észre lehetett venni. És pont ezért volt az, hogy amikor rájuk nézett kicsit elszomorodott mindannyiszor, hogy ő korántsem tart ott a magánéletében, ahol Kira. Még akkor is, ha a sztoikus és önmagát védő volt-terrorista fele kinevette, és megvetette ezt a fajta szentimentalizmust. Mégis, most örült, hogy újra úgy látta őket együtt, ahogyan régen. Vagy majdnem úgy.

De néhány pillanattal később eltűntek a látómezejéből, és ő visszatért a biztonsági beosztáshoz. Ez volt az ő élete, és nem csak az övé, mindenki másé is. A háború az életeket nem csak halálra cserélte fel, de el is rabolta, robottá, napi, muszájszerű, és monoton öldökléssé, vagy öldöklésre való törekvéssé változtatta. És a gondolat önkéntelenül is felbukkant a fejében, hogy milyen lehet, ha van egy otthon, mégis, hazatérni, elmenekülni mindez elől. Egy otthon, ahol ölelés várja az embert, és család, vagy legalább egy szerető mosoly. De a gondolat csak leghátul, az elméje legmélyebb részén létezhetett, mert minden figyelme a beosztáson volt, amin dolgozott, ott nem volt helye hibának, mert a legapróbb árát is életekben mérték.

Az ajtó szisszenése volt, ami felzavarta újra. De alig látta meg a látogatót, megcsavarodott a gyomra. Ő volt az, akit került az Awalon lázadók támadása óta, és nem kívánt ezúttal sem a közelében lenni. Nem, mert bármit is szégyellt volna, amit tett, annál csak sokkal büszkébb volt. De mégis volt benne egy süllyedő, kellemetlen érzés, és úgy érezte, részt vett ő maga is, mindabban, amit ártottak neki.

-         Van egy perced Koren? – Kérdezte Kira, a hangja egy kissé feszültnek hatott, és már teljesen más arckifejezést viselt, mint néhány perccel korábban, mikor látta elmenni a feleségével az irodája előtt.

Nyelt egyet, és még visszavert a belső kis hangnak, aki gúnyosan vigyorgott rá: Ugye nem hitted, hogy ennyire hülye, hogy nem veszi észre?

-         Mondjuk… - Hagyta függőben, és remélte, hogy a kevésbé egyértelmű elutasítás majd hat.

Kira azonban makacsabb volt annál, hogy egy bizonytalan válasz elijessze, és nem tudott tovább játszani, és asszisztálni a biztonsági főnöke és főleg barátja kerülősdijéhez. Hát leült.

-         Valami baj van? – Kérdezte meg végül egyenesen, nem törődve holmi tiszteletkörökkel. Amúgy is, ennyi háborúból már megszokta, hogy veszélyes húzni valamit, mert talán sosem lesz következő alkalom.

Koren nyelt még egyet, és nem tudta, hogy most Kira őszinteségét átkozza, vagy saját magát. Amellett is, hogy maga sem tartozott azok közé a lények közé, akik sokat beszéltek mellé.

-         Nem nincs. – Ez hazugság volt, és tudta ezt ő is. Mégis sokkal kíméletesebbnek tartotta, mint belemenni bármibe. És nem tudhatta azt sem, Kira hol tart éppen a feldolgozó és gyógyuló folyamatban. Bár az igaz, nyilván előrébb, mint Dax.

Kira nem volt hülye, és a grimasz, amit vágott, fájdalmasan tudatta ezt Latarával is. De, hogy utána elkomolyodott sokkal rosszabbá tette a helyzetet, és Koren láthatta, ezt nem ússza meg ennyivel.

-         Koren, nézd… - Hajolt előre Nerys, és beszélt inkább a barátjához, mint a tisztjéhez. Ez amúgy is rájuk tartozott, nem a tisztekre bennük. – két napja kerülgetjük egymást. – Fogalmazott magához mérten igencsak diplomatikusan. – Látom, hogy van valami. – Fejezte be olyan hangon, amire csak gyorsan válaszolni lehetett.

Koren hátradőlt, igyekezve összeszedni a gondolatait, és még mindig keresni valamilyen, bármilyen kiskaput. Végül felnézett.

-         Mégis, mit vársz tőlem azok után, hogy… - Kezdte és tört is el, és maga sem értette miért nem volt képes kimondani. Régebben még egész jól ment.

Nerys visszanyelte a képeket, amik feltörni készültek, és peregni az elméjében, és igyekezett megmaradni a jelenben.

-         Azt tetted, amit tehettél. Sőt, amit én magam is tettem volna, ha… - Tört el ő is, hirtelen nem volt biztos benne, hogy ezt az információt meg akarja osztani mással.

Koren azonban már rég tudta. Talán még Dax is.

-         Ha nem lett volna Nick… Ő tudja ezt? – Próbálta kétségbeesetten másra terelni a szót.

Nerys lehajtotta és megrázta a fejét. Igen, Nick sok mindent tudott, de ezt éppen nem. Legalább is nagyon remélte.

Korennek azonban más elképzelései voltak, amellett örült, hogy az eredeti kérdésről elterelődött a szó.

-         Szerintem meg nem hülye. – Felelte kissé kegyetlenebbül, mint ahogy akarta. És meg is bánta, ahogy a barátja felnéző szemeiben meglátta a bűnbánó tekintetet. És lehalkította a hangját. – Érzi. Van annyira intelligens, hogy összerakja. Főleg, ha tudja, hogy ki mit csinált. Elmondtad neki? – Kérdezte, és hirtelen kibújt, hogy mire törekszik.

Nerys arca megkeményedett, és körülbelül eddig lehetett elvezetni az eredeti céljától.

-         Miért kerülsz? – Kérdezett rá nyíltan, nem hagyva tovább elterelni magát az eredeti céltól.

Koren tudta, hogy rázárult a csapda, amiből két módon szabadulhatott, vagy a barátja arcába hazudik, ami valószínűleg véget vetne a barátságnak, vagy elmondja az igazat, ami legalább annyira nehéz, és veszélyes. Végül lehajtotta a fejét, nem tudva elviselni a fürkésző tekintetet.

-         Nem is sejted…?! - Tette fel a kérdést, olyan hangon, ami egyértelművé tette, hogy Nerysnek pontosan kellene tudnia.

És Nerys sejtette is. Igaz, ő kissé másképp látta, mint Latara, bár értette, miért érzi magát rosszul a barátja.

-         Nézd, Koren… - Kezdte, és vett egy nagy levegőt, ami alatt összeszedhette még a gondolatait. – ha ez az, hogy te is… - Fogalmazott kínosan ügyelve az óvatosságra, és nyelt is hirtelen, ahogy elcsuklani készült a hangja a képekre. – nézd, ez nem a te hibád volt. Kényszerítettek mindannyiunkat. – Próbálta magyarázni.

-         Ez nem mentség! – Tört fel Korenből. – Ellen kellett volna állnom, ahogy ti is tettétek!

Nerys előrehajolt, hirtelen, és a mozdulat elég volt, hogy belefojtsa a szót Latarába.

-         Nem. – Rázta a fejét. – Azt tetted, amit tenned kellett. Amit én is tettem volna, ha nincs Nick. Én tudom a legjobban, hogy az a legjobb. – Próbálta másképp, de látta, hogy nem ér célt vele, hát kijátszotta az utolsó lapját is. A legbelsőt, a legféltettebbet. Felállt, és megkerülve az asztalt letérdelt a barátja mellé. Aki nagy, ijedt, zöld szemekkel nézett le rá, valóban nem értve, hogy mi is történik. – Koren. Én nem, hogy nem haragszom, vagy vádollak. – Rázta a fejét, és megfogta a húzódozó kezeit. – Hálás vagyok. Az egyetlen dolog, ami segített elviselni, ami átsegített rajta, az a ti érintésetek. És biztos vagyok benne, hogy ezzel Jadzia is így van. – Magyarázta egészen halkan, de láthatóan, érezhetően őszintén. – És kényszerítettek rá. Nem vártam egy pillanatra se, se magamtól, se tőletek, hogy ellenálljatok, disruptorokkal a fejetek mögött. Koren, én nem haraggal, hanem köszönettel tartozom. – Fejezte be, mert elhalt a hangja, és a víziója is elmosódott.

Koren gyomra tűhegynyire szűkült, ahogy igyekezett hinni, és hagyni a szavaknak, hogy elmossák a bűntudatát. De éppen, ahogy sikerült volna, eszébe jutott valami, ami nem csak összehúzta, de görcsbe is rántotta.

-         A Prófétákra! Wesley tudja ezt? Tud mindent? – Kérdezte meg, elfelejtve hirtelen minden mást.

Nerys pislogott, nem csak a könnyeit vissza, de megértve a hirtelen fordulatot is. És ahogy meglátta a rettegést, és bűntudatot a zöld szemekben, megtalálta a gondolatmenetet is.

-         Igen. Mindent. És most már azt is, hogyan érzek. És ez neki elég. – Bólintott, igyekezve meggyőzőnek látszani, és taktikusan kihagyva a felesége reakcióinak az elejét, csak a végeredményről számolva be.

Koren arca lehullott, ahogy elképzelte a beszélgetést, és megütötte, milyen erő kell ennek az elfogadásához.

-         Ez… ez… Nerys én… megerőszakoltalak… - Tört el, mondta ki, és hagyta végül, hogy minden teher felkússzon az arcára. Nem sírt. Nem volt szokása a testének értékes energiatartalékait elpazarolni. De attól még nagyon is látszott mit érzett.

Nerys olyan gyorsan emelte fel a kezét, ahogy csak tudta, nem akarta hallani a szót, és a végét. De elkésett. Azt hitte, nem bírná hallani, de végül megkönnyebbült tőle, a szó, amit mindig mindenki került végül felszabadított, főleg, hogy így ebben a környezetben nem tartotta igaznak.

-         Nem, Koren, nem! – Vágott közbe gyorsan. – Nem. Te azt tetted, amit tehettél. És soha nem bocsátanám meg magamnak, ha lelőttek volna, csak, mert nem tetted meg, amit akartak. Én tudom, hogy működik ez. – Fejezte be, és a két pár szemben hirtelen ott volt két nagyon hasonló emlék, évekkel, hosszú-hosszú évekkel korábbról.

Koren lehajtotta a fejét. És már csak suttogott.

-         Attól még nem könnyebb.

Nerys végül egy ujjal felemelte a barátja állát, hogy elkapja a tekintetét.

-         De igen. Annak kell lennie. Köszönöm. Sokkal többet tettél értem, mint gondolnád, vagy, mint akkor tettél volna, ha nem engedsz nekik és esetleg lelőnek. – Tartott szünetet, mintha abba akarta volna hagyni, de folytatta végül. – Azt hiszed, nem éreztem, hogy megpróbáltál mindent, hogy enyhítsd a fájdalmat, magamnál voltam annyira, hogy emlékezzek. És ezért csak köszönet jár, nem harag. – Fejezte be ezúttal végleg.

Korenben lassan ülepedett le minden, és amit eddig elhessegetett, mint átlátszó mentség, végül felmentő, sőt szilárd tény lett. Valóban megtett mindent, amit tehetett. És a tény, hogy olyasvalaki szájából hallotta, mint ő maga csak segített. Igaz, a bűntudatot nem lehetett ilyen hamar kiirtani, vagy csupán szavakkal eltörölni. De kétségtelenül jobban érezte magát.

És csak most jött a szégyen és a zavar.

-         Nerys… - Kezdte bizonytalanul, de olyan hangon, ami jelezte, hálás a nyugtató szavakért. – Ugye tudod, hogy én nem… - Kezdte még egyszer, csak, hogy félbe legyen szakítva.

Nerys elmosolyodott, egy kicsit úgy, mintha Latara valami kölyök lenne, akit meg kell nyugtatni.

-         Nah, hogyne tudnám. – Sóhajtott is hozzá, de nem húzódott távolabb, igyekezve ezzel is tudatni, hogy hisz neki, sőt meg sem fordult a fejében ilyesmi.

De ezután hirtelen csend lett, kissé kínos, nyomasztó csend, amiről egyikük sem tudta, hogyan törhetné meg.

Végül sokára, Korennek jutott eszébe egy szó. Csak egy, ami már feltörni készült egy jó ideje.

-         Köszönöm.

Nerys elmosolyodott, ezúttal rendesen, és felállt. Majd csak bólintani tudott, nem találva többé szót. És kimenni.

Koren hátradőlt, és hirtelen kimerültnek érezte magát, végtelenül kimerültnek. Igaz a megkönnyebbülés is ott volt. Legalább már egy kis részét sikerült eltűntetni a bűntudatnak. És az egyelőre elég volt. De a fáradtságán, és a hirtelen rátörő kimerültségen ez mit sem segített.

 

Wesley parancsnokhelyettes bár maga sem akarta elismerni, de fáradtan tette le a négy órás szolgálatot. Mely egyébként eseménytelen őrjárat volt, de mégis a négy óra fárasztóbb volt, mint békeidőben egy tripla műszak. Igaz, ez nem zárta ki, hogy magában elátkozza azt, aki kitalálta ezt a beosztást.

Mindeközben átadta a szolgálatot, belépett a turbóliftbe, Tom Paris, és Janeway kapitány kíséretében, és az Étkezdét kérte, mint útirányt. És észre sem vette a kissé kínos, „nem tudom, hogy viselkedjek” hangulatot. Még akkor is, ha ezekben az időkben Janeway kapitány, aki egyébként a közeli barátja volt, igyekezett is közelebb, elérhetőbb távolságra lenni a legénységéhez.

Mikor végre észrevette Tomot, felrázva önmagát a gondolataiból, és elfogadva, hogy vár rá nyolc óra semmittevés, abban az esetben, ha nem kapnak a nyakukba egy kósza Awalon csapatot, rájött, hogy a helyzetet valószínűleg neki kell megoldani.

-         Uhm, Kapitány. Nem tart velünk? – Invitálta, abszolút figyelmen kívül hagyva a protokollokat, miszerint alacsonyabb rangú nem invitálja a kapitányát sehová.

Janeway felnézett, és elmosolyodott, az amolyan Wesleys megnyilvánuláson. És mivel már nem volt szolgálatban, nem vette fel. Ő egyébként legalább annyira gyűlölte az ő beosztását, miszerint Tuvok parancsnokkal váltották egymást négyóránként, mint a tisztjei. De a háborús előírás, az előírás volt. Ha tetszett, ha nem. Amellett nem véletlenül volt megszabva így. Hát bólintott, és valamelyest inkább Kathryn lett belőle.

-         Miért ne?

Nick vágott egy grimaszt, sokkal inkább Tom látható kényelmetlenségére, ami nem a Kapitánynak, hanem az ő kissé szemtelen kérésének szólt. A lift végül megérkezett, és együtt fordultak be a Voyager kantinjába. Ami nem meglepően tele volt az éppen a szolgálatot letevő tisztekkel. Senki nem tudta megszokni a négyórás műszakokat, ami éppen arra volt elég, hogy belejöjjenek, és már menniük is kellett. És nem volt ellenbeszélés, vagy ráhúzás. Tuvok parancsnok nagyon is szigorúan ellenőrizte, hogy mindenki pontosan, csak négy órát dolgozzon egyhuzamban.

Már B’Elanna Torres, a Voyager félklingon főgépésze várt rájuk. És ahogy odaléptek halkan megölelte és megcsókolta Tomot. Majd köszönt a Kapitánynak, és Wesleynek. Aztán hagyták, hogy Kathryn rendeljen magának.

-         Egy kávét, feketén. – Jött a rendelés, és a replikátor már készítette is. És senki még csak meg sem lepődött a Kapitány választásán. Janeway kávé nélkül olyan lett volna, mint az Űr csillagok nélkül.

Nick lépett oda következőnek, egy pillanatra úgy érezve, hogy a süllyedő gyomrába nem fér semmi. De azért még visszafordult, és az arca is maradt semleges.

-         Ki jön ma? – Kérdezte, Tomra nézve, aki csak megemelte a kezét, és az ő arca is már komollyá vált.

-         Én.

Nick bólintott, és gyorsan visszafordult, ahogy rendelt magának ő is egy kávét. Majd átadta a helyét Tomnak.

Kathryn figyelte a jelenetet, és bár először nem értette, miről van szó, de ahogy Tom is odalépett és rendelt, hirtelen minden fájdalmasan tisztává vált.

-         Computer, egy paradicsomlevest, egy raktajinot, és egy kávét, két cukorral, tejjel. – Hallatszott Tom hangja, és ott volt benne valami, ami végül mindent egyértelművé tett.

És Kathryn süllyedő gyomorral tudta már csak figyelni, ahogy a három főtisztje továbbra is szótlanul odalép az asztalukhoz, hagyják őt leülni először, majd ahogy Tom lerakta a kávét, egy üres szék elé, leültette B’Elannát, kihúzva neki a széket, elétette a raktajinot, végül ő maga és Wesley is leült. Néhány pillanatig még csendesen nézték az üres helyet, és az előtte gőzölgő kávét, majd mindhárom lehajtotta a fejét, és csak aztán, mintha mi sem történt volna, kezdődött el a beszélgetés.

-         Vorik kezd elszemtelenedni. Megint szinte kidobott a Gépházból. Az én Gépházamból! – Jegyezte meg B’Elanna, aki híres volt a temperamentumáról, és hogy ő volt az egyik, aki a legnehezebben bírta ezt a négyórás rendszert.

Nick elhúzta a száját, de még Tomot megelőzve válaszolt.

-         Eh, egy vulcáni nem szemtelen. Maximum csak irritálóan logikus.

Torres csak küldött felé egy villámokat szóró tekintetet, amit inkább a vulcáni gépészének szánt, mint tényleg Wesleynek.

-         Ja, Nicknek igaza van. Amellett Tuvokkal jól megértik egymást… - Helyeselt Tom, nagyon is jól tudva, ki tartatja be valójában a senki által sem szeretett szolgálati rendet.

Kathryn bár hallotta a társalgást, de a gondolatai nem tudtak elszakadni a csak az előbb látottaktól, ahogy a tekintete sem az érintetlenül gőzölgő kávétól, és az üres széktől. A szíve fájt, ahogy a háború közepén, az öldöklés, és minden szörnyűsége által megviselt tisztjeitől látott egy gesztust, ami magának talán eszébe sem jutott volna. Ami olyan emberi volt, olyan nagyon érzékeny, mégis hihetetlen, a Pokol legközepén. Nem vette észre, hogyan hallgattak el, és néztek rá mindhárman. Nem vette észre a tisztjei tekintetében megjelenő pillantást. Csak mikor egy könnyed kéz ereszkedett a vállára, azt.

-         Kapitány? – Jött a halk kérdés, Wesleytől.

Kathryn felnézett rá, és megrázta a fejét, igyekezve benntartani hirtelen feltörekvő könnyeket.

-         Igen? – Felelte, nem tudva mit mondjon, szabad-e kérdezni.

Tom volt az, aki végül odafordította a tekintetét a mellette lévő üres székre.

-         Harry itt van. – Kezdte halkan, és fojtottan. – Mi így emlékezünk rá.

B’Elanna keze átnyúlt, hogy megfogja a férje reszkető ujjait. Ennyivel is odaállva mellé. Talán Tom volt az, aki mindig is a legközelebb állt Harryhez, és őt viselte meg leginkább a fiatal hadnagy halála. Még akkor is, ha mind a négynek szörnyen hiányzott, mégis Tom volt az, aki leginkább magába fordult és főleg megkomolyodott, mióta Harry elment.

-         Tehát? – Igyekezett Ezúttal Wesley másról beszélni, maga sem tudva sokáig egyben tartani magát. – Vorik megoldja a két százalékos esést az érzékelős adatfolyamban? – Kérdezte egy kissé vékonyabban, mint az tőle megszokott volt.

Torres felnézett, és bólintott. Bár a szemeiben még ott volt a gyász, ahogy minden tekintetben az asztal körül. De menni kellett. Mindig menni kellett tovább.

 

-III-

A Deep Space Nine Vezérlőjében kézzel fogható volt szinte valami, egy érzés talán, egy pont, mely fordulópont lehetett. Ezt érezte mindenki. Érezte, mióta Dax parancsnok fogta a titkos csatornán bejövő hívást a Csillagflotta Parancsnokságtól, mióta Nechajev admirális bent volt Kira irodájában, mióta beszélt, és tárgyalt. És mindenki tudta, miről volt szó. És mindenki érezte, mit jelent, mit jelenthet. Ott állt Dax, aki ha már egyszer visszatért a szolgálatba, végül maradt. Ahogy Worf parancsnok is. Ott volt Kira kapitány, és Latara, aki szintén felkerült valahogy a Vezérlőbe, várva a híreket. Ott volt Dr. Bashir, aki úgyszintén valahogy, valamilyen úton megérezte talán, hogy ott a helye. Ott volt a Vezérlő Alfa személyzete, akik már akkor is jelen voltak, amikor az Awalon lázadók vezetője először jelentkezett.

És mindenki egyként érezte, hogy valami nagyon fontos történik. De ott volt több kétely, mint remény, ott voltak a végtelenül vegyes érzések, ott volt, megmagyarázhatatlanul, elérhetetlenül, és főleg megfoghatatlanul egy érzés, egy tudás, egy vágy talán, mely azt suttogta ott minden fülben, hogy ez lehet végül a kulcs. Ez lehet az, ami hozzásegíti őket a várva vágyott győzelemhez.

Minden tekintet az állomásparancsnoki iroda hatalmas kétszárnyú ajtaján volt már vagy egy órája, és vártak. Mindenki várt, egyre feszültebben, egyre inkább próbálva hinni, hogy bármivel is jön ki majd onnan az Admirális, az a végét jelenti.

S mikor végül kilépett, mindenki fellélegzett, még akkor is, ha az arrogáns arcról nem lehetett semmit leolvasni, és hirtelen mindenki megfeledkezett, hogy visszaforduljon a munkájához. Így Nechajev ott állt a legfelső lépcsőn, mindenki felett és az őrajta függő tekinteteket fürkészte, nem tudva eldönteni, hogy lekapja őket, vagy hagyja figyelmen kívül.

-         Kapitány, Dax, Mr. Worf, Őrnagy, Doktor. Az irodába, kérem. – Parancsolt végül, gyorsan összeszedve az Állomás parancsnokát és a főtiszteket.

A csend hirtelen megszakadt, ahogy csizmák hangjai kopogtak végig a léptek nyomán, s az ajtó végül bezárult, egyedül hagyva az alacsonyabb rangú tiszteket, együtt kíváncsisággal, kételyekkel és reménnyel.

Bent az irodában azonban készült valami, elő, feltörni, és kimondattatni.

Mind az öt pár tekintet éhesen függött az Admirálison, aki nem is húzta sokáig.

-         A Csillagflotta Parancsnokság belement a tárgyalásba Keltosszal és a lázadásával, de csak abban az esetben, ha ez a szövetségeseinkkel nem okoz semmilyen konfliktust. A Breenekkel már tárgyal Miss Ballard és Mr Lago. – Tájékoztatott. És fordult egyenesen Worf felé. – Mr Worf, a maga feladata lesz meggyőzni Martokot, és rajta keresztül a Klingon Nagytanácsot. – Tartott egy kis szünetet, és már emelte is fel a kezét, hogy megállítsa a csak a klingon szemekig ért heves tiltakozást. – Ugye nem kell mondanom, hogy ez milyen fontos? – Folytatta olyan hangon, amire még Worfnak sem maradt más választása, mint ugrani.

-         Igenis, Admirális. – Húzta ki az amúgy is feszes vigyázzt.

Nechajev bólintott. Majd Kirához fordult.

-         Kapitány, ha jól tudom, ön dolgozott együtt Gul Damarral? – Kérdezte.

Kira nyelt egyet, és tényleg nem értette, miért pont ő kell erre, hiszen egy igazi diplomata sokkal jobban megfelelne…

-         Igen, Asszonyom. – Bólintott azért a gondolatmenete kellős közepén.

-         Akkor a maga feladata lesz meggyőzni őt, hogy egy asztalhoz üljön Keltosszal. – Jelentette ki olyan hangon, amire szintén nem sok más választása maradt Kirának sem, mint kihúzni magát.

-         Igenis, Admirális. – Vágta rá, még akkor is, ha kissé groteszknek tűnt, hogy ő, mint egy bajori fog meggyőzni egy kardassziait bármiről is. Még akkor is, ha ez a felfogás kicsit maradi volt, és két, de legalább egy háborúval le volt maradva, de a régi berögződések nehezen halnak el.

Nechajev bólintott.

-         Akkor jó. Kapnak ötvenkét órát. Addigra ideérnek a mieink is. – Tájékoztatott. Majd még egyszer körbenézett. És még megakadt a szeme Latarán. – Őrnagy, a maga feladata lesz megszervezni a biztosítást. A tárgyalás itt lesz. A részletes tervet meg fogja kapni, amint a szövetségeseinket meggyőztük.

-         Igenis, Admirális. – Húzta feljebb magát Latara is.

Nechajev végül még egyszer körbenézett, és most már tényleg nem volt több mondanivalója.

-         Rendben. Nem kell mondanom, hogy ez tízes szintű biztonsági információ. – Tette azért még hozzá, csak a tisztaság kedvéért, ami azt jelentette, hogy gyakorlatilag senkinek, legyen az bárki, nem mondhatták el. Mikor egyikük sem mozdult, végül befejezte. – Leléphetnek.

Erre mind az öt főtiszt csendben távozott, mindegyikükben másmilyen, de hasonlóan vegyes és zavart érzelmekkel. És csak egy volt, ami közös volt még, egyikük sem tudta, mennyire örüljön, vagy ne örüljön ennek.

 

-Prologue-

Kira Nerys viharzott be a szállására, és igencsak dühös volt. Ha tehette volna akkor jó alaposan becsapta volna az ajtót, de mivel azon automata zár volt, csak nem volt szerencséje. Így csak dühtől vakon elrohant a replikátorig, és bár nem volt szokása, egy abarián brandyt rendelt, és le is húzta egyszerre, abszolút nem tudatában léve a környezetének. Majd, ahogy a pohár kiürült, nézte egy darabig, aztán nemes egyszerűséggel, és jó adag szenvedélyes haraggal hozzávágta a falhoz egy zaftos bajori káromkodás kíséretében.

Jól esett végre kiadnia mindent magából, és bár ez korántsem volt minden, ami benne feszült, de azért segített.

Közel negyvenórányi tárgyalás állt a háta mögött, amiből ugyan körülbelül csak a fele volt valódi tárgyalás, de a többi azért feszültséget és nem kevés frusztrációt halmozott fel benne. Amitől csak így tudott hirtelen megszabadulni. Ugyanis Gul Damar, mióta gul lett és nem találkozott vele, hátrányára változott, legalábbis Kira szerint, és makacsul nem akarta belátni, hogy az Awalon lázadók ügye szinte ugyanaz, mint a Dominium háború idején a kardassziai lázadók ügye volt, akiknek az élén véletlenül épp Damar állt. És Kira minden csepp türelme, és logikája, illetve meggyőző képessége is majdnem kevésnek bizonyult a csökönyös, keményfejű, buta… kanálfejű hüllővel szemben. Majdnem. Igaz, ennek már vége volt, és tulajdonképpen meggyőzte, de attól még lehet dühös, maga sem tudta már mire. És éppen készült egy következő brandyre, valójában csak a pohár falhoz vágása miatt, amikor valami kizökkentette. Egy régi ösztön kapcsolt be, ami szerint nem volt egyedül.

-         Nehéz nap… - Jött a hang is, mielőtt még a hálószobaajtó felé fordulhatott volna.

Meg is perdült a tengelye körül. Az igazság az volt, hogy kiment a fejéből, hogy ennyi idő telt el, és Nick közben hazajöhetett, illetve nyilvánvalóan jött is.

Hát csak sóhajtott egyet, és lemondott a pohárdobálásról.

-         Valahogy úgy. – Hagyta helyben, nem igazán tudva mit is csináljon magával. Még ha már nem is volt titkos a találkozó, sőt Nick valószínűleg már tudott róla.

A gépész egy apró mozdulattal ellökte magát az ajtókerettől, ahová addig támaszkodott, és a karjait is leeresztette maga elől. Majd odasétált a feleségéhez.

-         Elmondod? Vagy szeretnél még poharat törni? – Kérdezte, tökéletes komolysággal.

Kira felnézett rá, és bár akart, még nem tudott elmosolyodni. De az ölelést és a csókot engedte, sőt egy pillanattal később már nem csak engedte, de eltűnni látszott minden más. Azonban mikor Nick hátra húzódott, a csalódottság mellé azért bekúszott Damar csökönyös kanálfeje…

-         Azt hiszem, sétálok egyet. – Felelte, ahogy ellépett, nem akarva veszekedni, vagy éppen több poharat eltörni. Most már maga sem értette mi ütött belé. Csak nem akarta mutatni Nick előtt.

A gépész oldalra billentette a fejét, és egy vállmozdulattal megigazította a sötét trikóját a nyaka körül. Kira már a trikóból látta, hogy Nick sincs jókedvében. Így jobbnak látta menni.

-         Damar volt? – Kérdezett rá a gépész azért, valahogy nem akaródzva elengedni, főleg nem, hogy nagyon is érdekelték az alakuló tárgyalások a lázadókkal. Amellett csak vele akart lenni. Nem tudta még mikor kell újra szolgálatra jelentkeznie, de minden pillanatot ki akart használni.

Kira egy másodpercre csak bámult rá, végül megadta magát, és leheveredett a kanapéra, először hagyva negyven órája, hogy az izmai megpihenjenek.

-         Igen. – Felelte mikor már a plafont bámulta.

Nick sóhajtott, érezve, hogy ez hosszabb lesz annál, hogy végigállja, így csak elsétált a replikátorig, kért egy jamja teát, és magának egy angol fekete teát, majd visszasétált a kanapéig, helyet csinált magának a felesége mellett, azért vigyázva, hogy elég helye maradjon Nerysnek is, és mikor már mindketten egymás mellett feküdtek a pohár teával a kezükben, csak akkor forszírozta tovább.

-         Mit csinált? – Kérdezett, inkább csak, hogy elindítsa az előbb utóbb úgyis feltörő áradatot.

Nem kellett sokat várnia. Nerysnek már nem maradt türelme, hogy lerázza a kíváncsi feleségét.

-         Ez egy csökönyös, sík hülye, keményfejű… kardassziai. És… és nem képes megérteni alapvető tényeket, és és… - Akadt el, ahogy hirtelen felült, és lenézett a mellette egészen jól szórakozó feleségére. – Honnan tudsz te erről? – Kérdezte, nem értve, hogy juthatott el a hír egész a gépészig, amikor csak nemrég mérsékelte Nechajev a tízes szintet kettesre.

Nick higgadtan nézett fel rá, és egy kicsit megvonta a vállát, majd még kortyolt a teájából.

-         Kerestelek. És éppen a Vezérlőben voltam, amikor Nechajev mérsékelte a tízest. – Adott magyarázatot, bár nem értette, miért is fontos ez.

Nerys pislogott, de végül visszaheveredett, hirtelen nem érezve olyan nagyon dühösnek magát. És amúgy sem emlékezett hol tartott. Csak azt tudta, hogy valami kizökkentette. Arra még nem jött rá, micsoda.

Nick oldalra fordult, hogy az eddig csak rejtetten simogató jobb keze helyét átvegye a bal, ezúttal kissé szabályosabb, de nem feltűnő köröket írjon Nerys hasára, csak úgy az egyenruhán keresztül.

Végül Kira rájött, miért felejtette el, hol tartott, és ebből az lett, hogy hosszú percekig nem szólalt meg, csak nézte a plafont, itta a teáját, és élvezte a könnyed és ezúttal inkább csak nyugtató gépészkezet a hasán.

-         Bölcs ez, Nerys? – Könyökölt fel végül Nick, amikor már nem bírta magában tartani a gondolatot, ami az óta zavarta, nem, rémítette meg, amióta az az Awalon nő itt dokkolt az Állomásnál. Igaz, eddig csak az állította meg, hogy felhozza, hogy nem volt biztos benne, hogy kontroll alatt tudja tartani az érzéseit, amik egyszer már önmaga által is bevallottan túlságosan is elszabadultak.

Kira oldalra fordította a fejét, igyekezve olvasni a felesége arcán és szemeiben, de amit talált, az sokkal inkább megnyugtató volt, mint számított rá.

-         Nem tudom, de szerintem érdemes megpróbálni. – Felelte komolyan, hirtelen teljes kapitányi módba váltva.

Nick még nem feküdt vissza, csak kortyolt egyet a most már csak langyos teából.

-         Mintha mindenki megbízna benne, pedig ez se jobb, mint a többi… - Mormogta maga elé, és a hangját, a kifejezését, szinte csak egy hajszál választotta el a korábbi gyűlölettől.

Kira arcán megfeszült egy kis izom, ami tisztán jelezte, hogy nem csak ideges, de igencsak feszült is. Egyértelműen a hangtól. Nem tetszett neki, bár számított rá, hogy nem lesz könnyű feleségét visszahozni legalább az egészséges gyűlölet és óvatosság felső határáig.

-         Nincs igazad. Senki nem bízik bennük. És nem csak neked ártottak. – Szaladt ki a száján, kissé hamarabb, mintsem, hogy átgondolhatta volna.

Nick nyelt, és tényleg szeretett volna felugrani, és kiabálni, veszekedni, vagy bármi hasonlót. De csak megbántódni sikerült egy fejlehajtás kíséretében. Talán csak pár másodpercig, mert mikor felnézett már makacs fény csillogott a szemeiben.

-         Ez akkor sem tűnik helyesnek. Ez lepaktálás az ellenséggel. Nem tudom, mit képzel a ’Flotta… - Felelte és már készen lett volna valóban felállni, de a felesége keze a vállán a helyén tartotta.

Még akkor is, ha Nerys már sokkal dühösebb volt, mint Nick. De még kontrollálta, maga sem tudva miért is pontosan.

-         Talán, mert ha ez bejön, jóval hamarabb nyerjük meg a háborút, és az ezrek életét jelenti! – Válaszolta hűvösen.

Nick még csak meg sem hallotta a végét, ő már leragadt a „ha”-résznél.

-         És ha nem? És ha ez az egész csak az Awalon kis trükkje? Tudja egyáltalán valaki, pontosan mit akarnak tőlünk? – Kérdezte egyre hevesebben.

De ezzel csak azt érte el, hogy végül Kira elveszítette a türelmét, és felugrott.

-         Mi a fene ütött beléd, Nick! – Emelte fel a hangját. – Azt hiszed rajtad kívül senki nem látja a kockázatot? Azt hiszed rajtad kívül mindenki tök hülye? Azt hiszed rajtad kívül senkinek nem fáj?

A hangja és a szavak még egy ideig körbeszáguldottak a szobában arculütve a gépészt, aki csak bámult fel rá, még felállni is elfelejtett.

-         Úgy tűnik igen! – Ugrott fel végül, ahogy magához tért. – Mindenki vígan elcseverészett velük! És most meg leülnek velük tárgyalni. Hol vannak ilyenkor a Csillagflotta fenemód ajnározott elvei? – Vetette egy kissé el a sulykot, csak éppen még nem érezte.

Nerys nyers erővel fogta vissza magát minden olyasmitől, amit később megbánhat. De csak egy pillanatra sikerült nyelni, aztán már jött is a válasz.

-         Azt se tudod, már mit beszélsz! – Vágta hozzá hangosan és durván. – Tárgyalás Nick, tárgyalás, nem népirtás! És még én magyarázom ezt neked! – Emelkedett eddig a legmagasabbra a hangja, megnyomva a két kulcsszót, és úgy döntött, talán mégiscsak jobb lenne az a séta. Meg is fordult, és el is indult az ajtó felé.

Nick még utána akart kiabálni, megtagadva, hogy meghalljon bármit is abból, amit a felesége mondott, illetve kiabált.

De mindkettejüket az ajtócsengő rántotta vissza kissé a valóságba. Egymásra néztek, és egyszerre kiabálták ki, kissé még a veszekedésből visszamaradt hangon, hogy szabad.

Az ajtó kinyílt látni engedve ezzel a látogató szemmel láthatóan önmagához mérten túl ideges és zavart alakját. Két pár szem pislogott rá, de talán csak egy másodpercig, ahogy mindkettőben realizálódott a jelentősége.

-         Dax, de jó! Gyere be. – Lépett előre Nick, aki hamarabb kapcsolt.

-         Megzavartam valamit? – Kérdezett vissza Jadzia tétován, megérezve a nappaliból szinte áradó feszültséget.

Nerys erre visszafordult, másodszor is lemondva a sétáról.

-         Nem, pont jókor jöttél. – Nézett jelentőségteljesen a feleségére, tisztán kinyilvánítva, hogy legyen olyan jó, és nyeljen le minden negatív érzést.

Nick megforgatta volna a szemeit, ha a barátja nem figyelte volna éppen, így csak igyekezett figyelmen kívül hagyni.

-         Ülj le, kérsz valamit? – Kérdezte, már útban a replikátor felé.

Jadzia bólintott, de a párnak egyszerre tűnt fel, hogy túl bizonytalanul.

-         Egy raktajino jól esne, köszönöm.

-         Computerm egy raktajinot. – Rendelte Nick, aztán visszanézett az időközben egy fotelben szintén letelepedett feleségére, aki csak bólintott. – Egy jamja teát. – Folytatta. – Majd a két poharat igyekezve úgy egyensúlyozni, hogy egy se égesse meg a kezét, visszatért az ülőbútorokhoz. Szétosztotta az italokat, de ő maga nem ült le.

-         Köszönöm. – Jött újra és kissé feleslegesen, valamint a zavartságról árulkodva Jadziától.

Nerys felhúzta a lábait, ő már sejtette, mi készül, és egy kicsit félt tőle, ő nem volt túl jó soha a beszédben. Amellett Latarával könnyebbnek gondolta.

Nick hirtelen észbe kapott, és kezdett is elindulni az ajtó felé.

-         Nos, akkor én most egyedül hagylak titeket, ha…

-         Ne! – Jött a kissé hirtelen tiltakozás Daxtól, aki azonnal vissza is vett és lehajtotta a fejét. – Úgy értem, jó lenne, ha maradnál. – Helyesbített gyorsan felnézve a barátjára.

Nerys is felnézett a most már tisztán hezitáló Nickre, akinek, ha őszinte akart lenni, nem sok része kívánt maradni, és egyébként is hirtelen kívülállónak érezte magát. De Nerys apró bólintására végül visszaült.

-         Oké… - Mormogta maga elé, de egyáltalán nem gorombán, inkább csak amolyan töltelékszónak.

És lassan, hezitálva, félve hangzottak el az első szavak, melyek egy-egy kő voltak a hosszú, végtelenül rögös úton, melynek neve: gyógyulás.