-Epilogue-

Egy ököl akart volna nagy erővel becsapódni az egyébként teljesen ártatlan konzolba, de ez nem történt meg mégsem, elsősorban Janeway kapitány jelenléte miatt nem.

-         P’takh! – A halk morgás azonban nem maradt el, mely nem kerülte el senki fülét sem B’Elanna Torres parancsnokhelyettes, a Voyager főgépésze három méteres körzetében.

Azonban ezt a félklingon főgépész mindkét oldalán álló csak egy kissé humortalan félmosollyal nyugtázta, ők is pontosan ugyanúgy gondolták csak ők nem klingonul.

-         Logikátlan szar… - Adta hozzá Wesley, akit szintén idegesített, hogy hárman sem boldogulnak az új pajzskalibrációval már jó néhány órája. Na meg nem kissé bántotta az önérzetét sem.

-         Uhum. – Volt a harmadik megjegyzés, igyekezve visszafogott maradni. Mégiscsak ő volt a kapitány. De azért a hangban benne volt, hogy egyrészt ismeri ő is a gépészszótárat, másrészt, használni is akarta. Csak hát a négy pötty a gallérján, az bizony nem csak előjogokkal jár.

Janeway, Wesley és Torres már órák óta dolgozott az Awalon lázadóktól a tárgyalások vége felé kapott pajzsbeállításokon, amik azonban nemhogy nem voltak összeegyeztethetők a Csillagflotta szabványaival, de egyikük sem látott még soha ennyire kitekert, inverz és értelmetlen frekvenciát.

-         Ezek át akarnak minket vágni. – Morogta Wesley, már sokkal inkább ellenségesebben, mint az előbb.

Janeway fel sem nézett, és még, ha a fejében fel is merült a gondolat neki is, sőt nem csak felmerült, de őt, magát is zavarta, ismerve a tárgyalások menetét, mégsem érezte olyan nagy veszélyben magukat. Ami egyébként teljesen mindegy is volt, mert parancsot kapott, így akár értelmetlennek is lehetett nyilvánítani a gondolkodást, már, ha nem épp róla lett volna szó.

-         Elég Parancsnok! – Hűtötte le végül egy tízes Janeway tekintet hatásosságát megközelítő hanggal.

Wesley állkapcsai azért tovább mozogtak, valószínűleg fogcsikorgatás miatt, de nem szólt többet.

-         Ennek megvédenie kellene minket, nem átereszteni! – Morogta maga elé B’Elanna legalább olyan hangszínnel, mint az előbb Wesley.

Janeway kapitány kezdett belefáradni az emberei lehűtésébe. Mióta a tárgyalások folytak az óta a hangulat is egyre, és egyre csak kiélezettebb, feszültebb és ellenségesebb lett. És tökéletesen tudta ő is, hogy ez így nem szül semmi jót. Amellett az órák óta hallgatott kommentárok hatására közeledett a béketűrése határához, ahogy a mellette álló két gépész egy kiadós Janeway-féle leckéhez.

-         Mekkorát fog csattanni, ha ezzel odaállunk! – Száguldottak végig elegáns gépészujjak a megjegyzés alatt. Majd emelkedtek, hogy most már tényleg kócos szőke hajtincsekbe túrjanak.

Ez volt az utolsó. Janeway felnézett, hátralépett és csípőre vágta az egyik kezét, a másik emelkedett a főgépészi iroda felé.

-         Befelé, mindketten!

Két pár megdöbbent, és kissé már a közelgő vihar előszelét megérző szem emelkedett rá, de végrehajtották, lassan megadva magukat a gondolatnak, hogy súlyos lecke elé néznek.

Alig csukódott be hármuk mögött az ajtó, amikor Janeway már a két tisztje előtt járkált fel-alá.

-         Mi a fene ütött magukba! Két főtiszt! Mintha nem lenne így is elég kiélezett a hangulat, és maguk még rontanak is rajta! Mit képzelnek? Most magyarázzam el az elsős tananyagot? Vagy mi? – Ereszkedett a hangja veszélyes mélységekbe, és ez rosszabb volt még a kiabálásnál is.

Azonban a klingon vérmérsékletet nehéz volt megfékezni, még ha B’Elanna csak félig is volt klingon.

-         Minden engedelmével, Kapitány, de ezek a bolondját járatják velünk! Még Kahless se ment meg minket, ha így odamegyünk. Arról nem is beszélve, hogy még csak be se tudjuk állítani! – Szaladt ki anélkül, hogy a Kapitánynak akár csak ideje lett volna megállítani.

-         Nem a maga dolga megállapítani, bízhatunk-e bennük. A maga dolga végrehajtani a parancsokat, amiket kap! És nem rontani az amúgy is törékeny morálon! Többet vártam maguktól! – A hangja most már nem csak mély, de jéghideg is volt. Az a fajta, amitől még parancsnokok is inkább a legközelebbi légzsilipet választották és az űr vákuumját, az mégis csak melegebb és tágasabb…

Két torok emelkedett majd süllyedt egyszerre, ahogy kénytelenek voltak elismerni a kapitányuk szavait. De még ha nem értettek is volna egyet, akkor is a parancs, az parancs. De egyikük sem mert se mozdulni, se beszélni most már.

-         Most pedig kimegyünk oda, és maguk befogják a szájukat, kivéve, ha valami nagyon fontos, és a munkájukhoz elengedhetetlen információt kell megosztani. Világosan fejeztem ki magam? – Csattant a végén, feneketlen mélységből egyenesen fel nyaktörő magasságokig.

Két aranyegyenruha rezzent, szintén egyszerre.

-         Igen, Kapitány! – Két gépész felelte egyszerre, kihúzva magukat, hogy megfájdult a háta, annak, aki rájuk nézett.

-         Akkor kifelé! – Jött még egy utolsó figyelmeztetés.

És egy pár pillanattal később újra ott álltak a pajzskalibráció felett hárman, és pontosan ugyanúgy nem értette egyik sem, hogyan fogja az megvédeni őket. De már nem adtak hangot ennek az egész gépészet előtt.

 

-I-

Fáradt kezek emelkedtek, hogy megdörzsöljenek legalább olyan fáradt szemeket, majd a mélybarna tekintet kinyílt újra, és egy pillanattal később megújult koncentrációval figyelte az ops. pulton a stratégiai helyzetet.

Hideg, jégkék tekintet függött a mozdulaton, de nem tette szóvá. Ezúttal nem, mert kellett a Kapitány, és nem volt idő a pihenésre, még akkor sem, ha egyébként jól látta, hogy kimerült. De maga is az volt, sőt Janeway is a pult másik oldalán.

-         Ez, és az Alfa 25-ös front kivételével már egyik sem áll. Most kell kitámadnunk, és megnyerhetjük. – Jött a megjegyzés már többedjére Kirától.

-         Egyetértek. – Bólintott Janeway is.

Nechajev közelebb hajolt, hogy újra szemügyre vegye a taktikai térképet.

-         De a front be van ásva. Nagy erők kellenek, ha ki akarjuk füstölni őket. – Vetette ellen, még akkor is, ha már megkapta a parancsot a támadásra.

Worf közelebb lépett, mint az Állomás taktikai főtisztje, neki volt szava a dologban.

-         Mégis támadni kell. Ennél jobb esélyünk talán nem lesz. Ezzel megnyerhetjük akár a háborút is.

Ro hadnagy volt még ott, mint Janeway most már tökéletes bizalmat nyert taktikai és biztonsági tisztje. De az ő gondolatai már előrébb jártak.

-         Egy két hullámos támadással megfoghatjuk őket. – Hajolt előre, és ütött be néhány parancsot, aminek hatására megjelent az ötlet a fejéből a kijelzőn is.

Minden tekintet először a kijelzőre, majd rá fordult, és Janeway végül valóban büszke lehetett a legújabb projektjére, igaz abban a pillanatban sokkal inkább el volt foglalva a javaslattal, mint a büszkeségével, de azért későbbre félrerakott minden elismerő tekintetet.

Még órákig folytatták. Megterveztek minden egyes apró mozdulatot, minden hajó várható mozgását, az ellenséges válaszokat. Igyekeztek minden apró momentumot kidolgozni, már egyikük sem akart egyetlen hibát sem. Senki nem mondta ki, de tudta mind, hogy akár a háború végét is jelentheti ez a csata, ha sikeres.

És ezt nem csak ők tudták. A legénységeket, a morált felkavaró feszültség, és bizalmatlanság ellenére is ott volt a levegőben, hogy ezúttal vége lesz. Valahogy. Két esélyes, két végeredmény lehet, de vége lesz. Vagy így, vagy úgy. Tudta ezt nem csak az Admirális, de a legalsó szinteken plazmavezeték pucolással foglalkozó képzés nélküli közlegény is.

 

Nick Wesley sétált végig tempósan a Deep Space Nine Lakógyűrűjének folyosóján, a szállása felé. Ezen az éjszakán, illetve fél éjszakán ő, és a tisztek legtöbbje pihenhetett. Illetve parancsot kapott, hogy pihenjen. Tizenkét óra múlva indul majd meg a támadás, és addig minden nélkülözhető tiszt kapott nyolc óra pihenőidőt. A száz és száz hajót az Állomás körül csak a keretlegénység futtatta, és a járőrhajók működtek csak teljes kapacitáson, hogy az Awalon flotta figyelmét ne keltsék fel.

Ezzel Wesley éppen nem volt boldog, mert szívesebben nézte volna még át a Voyager rendszereit, vagy futtatott volna még több szimulációt az új pajzs és fegyverzet beállításokkal, amelyeket végül nagy nehezen, de sikerült foganatosítani a Voyageren, és az összes többi föderációs, illetve breen, klingon és kardassziai hajókon is. Így hát a flotta felkészülve várta az indulást.

És a tiszteknek, illetve mindenkinek már viszketett a tenyere és ment volna. Így viszont nem igazán lehetett pihenni. Ő maga sem tudta mit fog csinálni, nyolc órán keresztül.

Azonban ahogy kinyílt az ajtó, és belépett azonnal rájött. Kira már otthon volt, és körülbelül olyan riadó fokozatban, mint Wesley, nyilvánvalóan őt is pihenni parancsolták. Ami nem szokott jót tenni. Ehhez jött még, hogy az utóbbi időkben valahányszor véletlenül összefutottak otthon, vagy egy csendesebb helyen abból mindannyiszor veszekedés lett az Awalon lázadókkal való tárgyalás miatt. Wesley volt az egyik, aki hangosan és bárhol, bármikor hangot adott a véleményének a nem tetszését és bizalmatlanságát illetően az idegenek felé. És ez nem tett jót se a morálnak, se a feleségével való kapcsolatának. Mert a Kapitány nagyon is jól tudta, hogy a morál pontosan a Wesley-féléktől zuhan nyaktörő sebességgel, és azt is, hogy ez nem fog használni az előkészületben lévő támadásnak. Amellett is, hogy az ő véleménye is tartózkodó volt, ami ugyan kissé enyhe kifejezés. A különbség csak az, hogy ő nem adott hangot neki ott, ahol többet ártott ezzel, mint használt.

Egy pár pillanatig úgy néztek egymásra, mintha egyik sem értené, mit keres ott a másik, végül Nick csak elsétált az ablakig és leheveredett a függőágyába, azzal a szándékkal, hogy ő majd alszik. Ami eleve bukásra ítélt próbálkozás volt, de nem jutott jobb az eszébe. Fel is emelte magát a lehető legmagasabb fokozatig, csak, hogy kifejezze, ő tulajdonképp még durcás is, már maga sem emlékezett, hogy melyik megjegyzésért vagy veszekedésért.

Nerys egy ideig figyelte a kanapéról, majd lerakta a kezében tartott bögrét, és inkább bement a hálószobába, igaz, egyetlen porcikája sem kívánta az egyedüllétet. De ha már harc, és a kedves neje olyan gorombán felhúzta magát, szó szerint, akkor legyen harc, és a bögrét azért hangosan odacsapta.

Nick csak bámult ki az ablakon, a gondolatai szanaszét, ezerféle irányba száguldottak, úgy, hogy képtelen volt megfogni bármelyiket is. Volt ott minden, a háború, régebbi emlékek fel-feltünedező darabjai, ott volt a lázadó-támadás, ott voltak persze a tárgyalásról kiszivárgott hírek, Janeway és az az óta többször is hallott lecke, ott volt a tudat, hogy nemsokára vége lesz, ott volt Nerys, és hogy egyszerűen csak nem tudta, hogyan menjen oda hozzá, és hogyan kerüljön újra közel anélkül, hogy újabb vitát szülne. Mindez úgy kavargott benne, hogy egyiket sem tudta megérteni, vagy akárcsak felfogni sem.

Nerys jóval makacsabb fejében sem maradtak soká a gondolatok. Igaz, őt sokkal jobban bántotta a hirtelen támadt űr kettejük között. Illetve inkább a felesége viselkedése. Ő maga is feszültebb és türelmetlenebb volt, mint egyébként, ezt elismerte. És nem javított ezen, hogy tehetetlenül nézte a harcot a feleségében, mely során hol a gyűlölet és bizalmatlanság, hol a régi, általa olyan nagyon szeretett kölyökszerű naivság emelkedett felül. Mely ugyan sosem volt ilyen egyszerűen egyértelmű, mégis adott a gépésznek valamit, ez volt az egyik, amibe annak idején beleszeretett. Ami neki magának is sokat adott, sokat segített. És ezt látta veszélyben. És már fogalma sem volt róla, mi mást tehetne. Már nem tudott oda állni, és a szemébe vágni, már megtette, és egy ideig működött. De aztán újra felülkerekedett a megkeseredett és dacos bosszúvágy, aztán újra eltűnt, és ez a körforgás ismétlődött újra és újra, véget nem érően. És fogalma sem volt hogyan törhetné meg.

Pedig neki magának is szüksége lett volna Nickre. Még kísértették a rémálmok a lázadókkal, még szüksége lett volna a türelmes szeretetre, ami olyan gyorsan és csodával határos módon hatékonyan emelte ki a fájdalomból. Még szerette volna vissza azt a Nicket. És nem valakit, akiben gyűlölet van, bosszúvágy, megkeseredett megtörtség. Kellett volna a régi Nick, aki mindig is képes volt meggyógyítani. Csak valahogy ezúttal nem találtak oda egymáshoz.

Halkan az oldalára fordult, és a két kezét a feje alá csúsztatta. Tudta, hogy nem fog aludni, tudta, hogy nem képes. És most már azt is, nem a csata előtti izgalom miatt. Ott kint a nappaliban fekszik a felesége, miatta.

Nick maga is forgolódott. Nem szokta meg, hogy külön alszik a feleségétől, főleg nem itt a szállásukon. Mert a Voyageren a kabinjában szinte csak egy-egy órára dőlt le, ha már nagyon nem volt más lehetősége, vagy éppen küldetés alatt, mikor nem volt szolgálatban. De talán egy kezén meg tudta számolni ezeket az alkalmakat. És mindig kihasznált minden lehetőséget, amit a szolgálat, a háború engedett, hogy Nerysszel legyen. És ez a különalvás most olyan nagyon helytelennek tűnt! A fejében lassulni kezdtek a gondolatok úgy, hogy már képes volt megfogni egyet-egyet, megforgatni és elemezni is. Lassú folyamat volt, de amúgy sem tudott aludni, hát volt rá ideje. Az emlékek voltak a leginkább a segítségére. Emlékek, melyek valamiért, valahonnan felbukkantak és segítettek megérteni valami nagyon fontosat.

Felállt, olyan hirtelen, hogy majdnem kiesett a függőágyból elfelejtve, hogy vagy két méter magasra volt emelve, és a hinta fokozaton. Egy pillanatra, ahogy megállt a lábain, elátkozta tulajdonképpen saját magát, hogy mi a fenének kellett annyi opciót építeni bele annak idején, még elsőéves kadét korában. De aztán inkább csak továbbment. Lassan és óvatosan lépve be a hálószobába, nem tudva, fent van-e még Nerys, vagy esetleg már elaludt. Halkan közelebb lépett és levette magáról az egyenruhát. Közben egy pillanatra nem vette le a szemét Nerys fekvő sziluettjéről, mely kifelé fordult, és nem láthatta az arcát, csak a fedetlen vállait, melyek szabályosan emelkedtek és süllyedtek.

Mikor végzett, végül óvatosan bebújt mellé, közelebb araszolva, és hátulról átölelve. Először érezte a karja alatt megfeszülni az izmokat, és ebből jött rá, hogy Nerys bizony nagyon is ébren van, majd mikor erre ő maga is egy kicsit megfeszült és visszatartott lélegzettel várt, hosszú percekig nem történt semmi.

Végül Nerys megmozdult és megfordult szótlanul bújva közelebb, elrejtve az arcát a felesége nyakában, és viszonozva az ölelést. Most már felvették a helyzetet, melyben leginkább szerettek aludni. De nem hangzott el egyetlen hang sem. Szótlanul kértek a másiktól bocsánatot, és szótlanul fogadták el. Ennyi történt csak, semmi több. Még egy tétova gépészkéz kezdett bele valamibe, amit talán maga sem gondolt komolyan, de mielőtt még bárhová juthatott volna a fáradtsága és kimerültsége győzött. Egy pillanattal később már mindketten aludtak.

 

A Dokkológyűrű ötös és hatos dokkja között viszonylag üres volt a folyosó, annak ellenére is, hogy néhány méterrel fel és le is folyamatosan léptek be és ki tisztek a zsilipeknél, készülve a néhány perc múlva esedékes indulásra. De félúton a két zsilip között csak két alak álldogált. Az egyik aranyegyenruhában, parancsnokhelyettesi rangjelzéssel, a másik vörös egyenruhában négy pöttyel a gallérján.

Egyelőre mindketten csak nézték egymást, valami olyan ünnepélyességgel maguk körül, ami egyrészt kiszakította és elzárta őket a világtól, és mindentől, ami a világhoz tartozott, másrészt a lelkük legmélyéig süllyedt.

Tudta mindkettő, hogy ez lesz talán az utolsó akadály? Tudta, hogyha erről hazatérnek, talán megkapják az esélyt, amire olyan régóta és elkeseredetten vártak keresztül minden rosszon, minden csapáson? Igen.

De ez mégsem különbözött a soktucatnyi elválástól. Mégis ugyanolyan volt, mert ott rezgett ebben is, talán ezek az utolsó tekintetek, ez az utolsó érintés, egy utolsó csók, egy utolsó szó. Ott volt mindez. Mindkét fejben, elmében és szívben. És ilyenkor nem számított már az elmúlt napok vihara, a veszekedések és egyet nem értések. Ebben a pillanatban mindkettő tudta nem számíthat, mert ha hagyják, akkor súlyos árat fizethetnek érte, olyat, amit egyikük sem vállalt el. Ezt tanulták a sok-sokidőnyi háború alatt.

Rutin? Talán. De lehet-e rutint szerezni ebben? Vannak-e rituálék, sorrendje érintésnek és csóknak, szavaknak? Igen, és nem. Igen, mert annyiszor élték végig ezeket a pillanatokat, hogy elfogytak a variációk. És nem, mert mindegyik más volt, más esélyekkel és téttel. Mindegyik különleges volt, és igen, néha már rutin volt, egy-egy küldetéskor, mely nem volt olyan nagyon veszélyes, ahol kimagaslóan nagy volt a visszatérés esélye. Vagy mikor belefáradtak, és már egyik sem bírta a súlyt. Olyankor csak elzárták magukat, elzárták, és nem engedték be a félelmet.

De ez mégis más volt, még akkor is, ha csak egy újabb elválás. Más volt, mert ezúttal ott lehetett a kifejezés, csak most utoljára. Egyik sem mondta ugyan, egyik sem gondolt rá, mert sokkal ijesztőbb volt, mint bármi más. Ijesztőbb, mert olyan súlyt rakott volna rá mindkét vállra, amivel nem lehetett létezni sem, nemhogy harcolni. De attól még ott volt.

Két-két kar emelkedett különböző magasságba, az egyik pár erős gépésznyak körül pihent meg, a másik erős, de vékony derékon. Most közel voltak, nagyon közel, de szelíden, nem volt már helye görcsösségnek, vagy sietségnek, esetleg elkeseredett időhúzásnak. Nem, mindkettő, legyen bár harcos, különböző okokból, az egyik, mert rákényszerítették, a másik, mert mindig is az volt, így született, megadta magát. Talán először életében igazán. Tudták, hogy jön, és jött már sokszor. Eddigre rájöttek, nem érdemes kapkodni, kapaszkodni a másikba, mert menni kell.

Most már csak szelíden, végtelen mélyen kérő szemek maradtak. Ahogy lassan közelebb ért egymáshoz két pár ajak. Csak lágyan érintve, kérve ezzel is, könyörögve, ami csak a másiknak járt, soha senki és semmi másnak, hogy jöjjön vissza.

De elmúlt ez is. Mert ezekben a pillanatokban olyan éles tudattal voltak ráébredve az elmúlásra, mint soha máskor. Mert mindig minden elmúlik. Elmúlnak érintések és szavak, elmúlik a pillanat, legyen bármilyen hosszú is. Elmúlik a szépség és fiatalság, elmúlik a rútság és az öregség is. Elmúlik a jó és a rossz is. Ahogy elmúlt a béke, és egyszer majd elmúlik a háború is. Ott rezgett mindkettőben. Mélán, egykedvűen, nem tudva eldönteni, hogy rettegjen az érzéstől, vagy ünnepelje.

És ajkak távolodtak el, mert elmúlt a csók ideje, elmúlt a világon kívüli időtlen tér és idő ideje. Már nem volt joga létezni. Már újra világ volt, minden keservével és szörnyűségével. Újra nem csak körbevette, de a saját részévé is tette őket. Így volt fair. És többé nem a varázslat volt a módszer a kérésre, a vágy kinyilvánítására. Immár világi módszerek kellettek. Mert mással nem lehet harcolni a világ ellen, a világban, mint az oda való módszerekkel.

-         Gyere vissza hozzám egyben, jó? – Kérte ezúttal Nerys először. Halkan, még nem akaródzva kiszakadni a békéből, a háború kellős közepén.

Nick lemosolygott rá, nem engedve még el. Nem is tudta volna. És valamiért, ezúttal könnyű szívvel volt képes bólintani.

-         Megígérem. – Mondta is ki, tudva, így kell, ha valóban haza akar térni.

Mi volt ez? Önámítás, dac mindennel, ahová készült? Hazugság? Hogyan ígérhette meg, mikor egyetlen apró véletlen, egy tollvonás elég, és nem térhet vissza többé. Hogyan hazudhatott ekkorát Nerysnek? A nőnek, aki immár az élete társa, az egyetlen, a legfontosabb, és akinek sosem hazudott még.

Mert nem az elméje beszélt. Abban az egy pillanatban nem az esélyek beszéltek, nem is realitások, vagy bármi, világi dolog, még akkor sem, ha maga a világ ellen kellett védekezni. Nem, abban a pillanatban valami olyasmi beszélt belőle, ami sokkal összetettebb volt, mintsem, hogy megértse ő, Nerys, vagy bárki más. Hit? Is. Bizalom? Igen, az is volt benne. Magabiztosság? Talán. De a legfontosabb, valami nagyon, nagyon mély elkötelezettség, egy érzés, mely kapaszkodott minden csepp életerejével, és életörömével a közös holnapba. Mert volt hová hazatérni, mert várt rá valami, valami olyan nagyszerű, és megfoghatatlan csoda, együtt Nerysszel, amit nem akart feladni, és tudta, ki fogja használni, bármilyen kis esély is legyen túlélni.

-         Ne hagyj el! Ne hagyj el soha, kérlek!

Egy újabb kérés, még akkor is, ha mindketten tudták, Nerys is, hogy ott van benne az emberi szívben. De ki kellett mondania is.

-         Ígérem. – Ennyi volt csak a válasz.

És ez pont annyira őszinte volt, mint a felesége ígérete. Pont annyi érzelemmel, és biztossággal.

Hirtelen nem kellett többé szó. Eljött az idő, mikor az a nehéz érzés kezdett süllyedni mindkét gyomorban, eljött az idő, mikor kezek szorítottak és húztak vissza jobban. Eljött az idő, mikor csüngeni kellett, még ha csak egy pillanattal tovább is a másikon.

De elmúlt ez is. Mint minden.

És eljött egy újabb fázis, egy újabb pillanat. Amikor már nem volt érintés, csak két távolodó alak, még nézve a másikat, még hátrálva, aztán elmúlt ez is. Ahogy elmúlt, eltűnt átmenetileg a két civil is.

Két-két láb lépett a saját hajóra, a saját bajtársak közé, elfoglalva a saját posztot. És nem létezett már az előbbi két lény. Nem léteztek a varázsnak azok a megfoghatatlan, mégis végtelenül csodálatos elemei sem. Az érzelmek elbújtak, olyan mélyre lettek lenyomva, amennyire csak lehetett. Egyetlen ok miatt. Hogy a gazdáik túléljék. Hogy a két ígéret valóban őszinte lehessen.

 

-II-

Latara Koren őrnagy a Vezérlőben állt az ops. pult mellett, nem sokára koncentráltan figyelve az eseményeket. De ebben a pillanatban még valami egészen mást csinált. A csata előtt, érezve a hangulatot, azt a hangulatot, mely belengett és betöltött mindent, a véglegesség, az utolsó csata előtti csendet, ő még imádkozott. A Próféták talán figyelték őt, és a társait, legalábbis az erős bajori szívben ez volt, a hit, hogy az istenek figyelnek, és segítenek. De mindössze néhány gyönyörű, néma bajori szó és vége volt. Mert a világnak szüksége volt rá is. Az Univerzum és a Próféták által talán soha fel nem fogott lineáris idő nem állt meg. És a zöld szemek visszavándoroltak az ops. pulton lévő stratégiai térképre, és már nem létezett semmi más, mint a feladata. Koordinálni, és háttéradatokkal ellátni a támadó flottát.

Jadzia Dax parancsnok állt mellette, teljesen nyugodt tartással, ahogy hihetetlenül kék trill szemek meredtek a stratégiai térképre. Ő volt a másik főtiszt, aki az Állomáson maradt. Bár a pilótatudása valószínűleg hiányozni fog a Defiantról, de kellett valaki Latara mellé, aki koordinálni és tájékoztatni tudja a több száz hajót. Ő is, érezte ő is a véglegességét a percnek. Érezte ő is, hogy vége lesz, igaz, azt nem tudhatta még a szimbionta bölcsességével sem, hogy nyernek-e, vagy veszítenek. Csak annyit, vége lesz.

Tess Allenby zászlós felnézett a Defiant gépházában, egy konzolról, éppen a manőverező hajtómű adatait figyelte. De egy pillanat múlva már ott volt újra a tekintete és minden figyelme a munkáján. Már ő sem gondolt másra, már ő sem volt civil, mindegy, hogy egyébként mennyire volt szép és mennyire volt sínen az élete. Immár ő is csak egy katona volt. Egy gépész, akinek fontos dolga volt.

Ott állt tőle nem messze Thomas Brower hadnagy, akinek majd nem sokára a Hídon kell lennie. Egyelőre az utolsó dupla ellenőrzést végezte. Csak, hogy semmiképp se érhesse őket meglepetés majd több tucat Awalon hajóval a nyakukon. Egy pár perc múlva azonban mindent rendben talált, és már mászott is fel, indult a Hídra.

Ahol már ott volt rajta kívül minden tiszt. A kormánynál Gabriel Lopez zászlós, akinek a gondolatai szintén a feladaton jártak. Már nem volt helye a féltésnek és aggódásnak. Volt egy pillanat egy pár perccel korábban, mikor ő maga is lent lett volna a Gépházban inkább, de az elmúlt, le lett nyomva a fiatal zászlós szívének legmélyére. Így az ő keze és koncentrációja a kidokkoláson járt. Semmi más nem fért meg a szolgálat mellett.

Kicsit a háta mögött jobbra ott ült Worf parancsnok a taktikai és fegyverzeti pultnál. Az ő klingon szíve már tökéletesen felkészült a csatára. Minden porcikája izzott és fájt. Az ujjai ott viszkettek már pár milliméterre a tűz gombok felett. Minden idegszála és ösztöne a csatán volt. Minden vér az ereiben zúgott és adrenalint szállított. Mint majd nem sokára mindenki másé is. De mint klingon, ő volt az első, aki magán érezte a csata hevét. És ezúttal még egy érzés, még egy szinte minden másnál hatalmasabb erő hajtotta, csatlakozott a mellkasába: a bosszú. Hogy visszaszerezze Jadzia és az ő becsületét. Ez volt a legfontosabb, klingonként számára ez volt az első.

A kapitányi székben ott ült Kira Nerys kapitány, tökéletesen higgadtan, valami olyasmit sugározva magából, amitől bárki azon a hajón képes lehetett bármire és ment bárhová, ahová parancsolta, megtett bármit, amit parancsolt. Amellett nyugodt eleganciával viselte az ő erein is már áramlani kezdő nyers, tiszta, hígítatlan adrenalint. Ismerte már az érzést, azt, amitől minden a feje tetejére állt benne, a végtelen vágyat a csaták előtt, az érzékeit, és ösztöneit a végsőkig kiélező szenvedélyt, ahogy képes volt belevetni magát bármilyen elveszett harcba is. Egyetlen dolog kellett csak hozzá, hogy higgyen abban, amiért harcolt. Hogy higgye, az ügy jó, helyes. Így most ült ott, tűrve, hogy ellenállhatatlan erővel öntse el a csata előtti láz. Még egy utolsó néma, hangtalan imával fordult a Prófétákhoz, hogy segítsék meg őket, kísérjék őket az úton. De a testtartása maradt ugyanolyan. Higgadt, mozdulatlan, halálos.

Egy másik, egy nagyobb hajó dokkolt ki a Defiant melletti dokkból. A Voyager. Melyen 150 élet indult harcba. Százötven lény, akik mindegyike ugyanúgy érezte a véglegességet.

A Gépházban nem volt már felfordulás. B’Elanna Torres parancsnokhelyettes a főkonzol mellett állt, és figyelte a hajója, a második szerelme minden rezdülését. Egyetlen apró, ezredes eltérés sem kerülte el a figyelmét. Mindeközben a klingon felében végigáramlott a kezdődő csata adrenalingőzös heve. Minden porcikájában érezte, és így az ember felének már csak az elméjében, a gépészagyban jutott némi hely. És ilyenkor örült igazán a máskor átkozott klingon részének. Mert a klingon nem félt. Az ember nagyon is. És ilyenkor jól jött, hogy nem kell még azzal is foglalkoznia több száz a szeme előtt futó muszáj-hibátlannak-lennie adat mellett.

Az ő konzolján volt egy közvetlen kapcsolat a Híddal, ott is a most már operációs tisztként is funkcionáló Nicole Wesley parancsnokhelyettessel. Aki legalább olyan koncentrációval figyelte ugyanazokat az adatokat, mint lent Torres. Már elmúlt az imádkozás ideje, már elmúlt a civil része elnyomásának ideje. Már elmúlt az egy pillanatnyi gondolat, melyet a Defiant kapitányának szánt, a feleségének. Mindez már elmúlt. És a jobb fülében a fülbevaló is csak az volt, ami minden csatában, egy kapocs, egy emlékeztető, egy nyíl, egy út. Az ima már véget ért. És innentől kezdve ő csak Wesley, vagy Parancsnok, egy katona az ezer közül, egy lánc a gépezetben mely bár nem akart, de ölni indult. És a szerepe mindössze annyi, hogy Torresszel és a gépészettel együtt egyben tartsa a hajót. Ez volt az elsődleges cél előtte. Semmi több, vagy kevesebb.

Tőle jobbra ott állt Ro Laren hadnagy a taktikai és fegyverzeti pultnál. Ő maga is túl volt már a néma imán a Prófétákhoz, a személyes érzelmeken, a megnyugváson, hogy az a valaki, aki egyre közelebb került hozzá, aki iránt még megvetette az érzelmeit, de azért akivel törődött, viszonylagos biztonságban van az Állomáson. Már rég túl volt rajta. Muszáj volt, mert az ő ujjai hordozták azt az erőt, ami életeket vesz majd el. Az ő ujjaiban volt minden halál, amit a Voyager hordozott. De az igazi hatalom mégsem az övé volt. Az Kathryn Janeway kapitányé volt. Ahogy a felelősség is.

A Híd elejében a kormánynál ott ült Tom Paris hadnagy. Az a pilóta, aki számtalanszor hozta már ki a Voyagert a leglehetetlenebb szituációkból is. Akinek képességeiben ott feküdt Kathryn Janeway kapitány törhetetlen bizalma, még akkor is, ha ezt Paris egyébként, mint ’Flotta tiszt el is vesztette néhányszor, ezért is csak hadnagy még. De a pilóta mindig is tartani fogja. Ő maga is már adrenalintól élesebb érzékekkel rendelkezett, az ő lényében is le lett nyomva minden magán, minden érzés, mely aggódott, mely féltett, mely ilyenkor csak akadályozott.

Aztán ott ült Tuvok parancsnok a parancsnoki székben a Kapitány balján. Ő végtelen higgadtsággal végezte a dolgát. Kimérten, pontosan, mindenféle érzelem nélkül. Ő még csak nem is gondolt a családjára, nem, mert kevesebbet jelentettek volna a számára, mint bárki másnak, egyszerűen csak a természetéhez tartozott az érzelmei szoros kontroll alatt tartása, a logika, a hatékonyság keresése. Ez volt ő. És pontosan ezért működött olyan jól. Mint első tiszt, mint katona, mint barát. Egyedien, másképpen, de Janeway tiszteletben tartotta és szüksége volt rá.

Kathryn Janeway kapitány állt. Minden izom a testében startra készen, minden köbmilliméterén az ereinek tömény adrenalin áramlott keresztül, a csata láza ott hullámzott benne is. A végtelen magabiztosság és győzni akarás szinte biztossá tette az ő lényében a végkimenetelt, mint minden kapitány vérében. Ott volt mind a száz és száz hajó kapitányi székében ülő lény tekintetében. Győzni fogunk. És ő szerencsésnek érezte magát. Az ő családja ott volt a Földön, ahol nem voltak már harcok, nem tudott betörni korábban sem az ellenség, szinte csak oda nem, és már csak ez az utolsó front maradt, mint közben megkapták a jelentést. És tudta, megcsinálja. Mindig megcsinálják.

És végül ott állt a Hídon Alynna Nechajev admirális. Parancsba kellett adnia, hogy ott lehessen, de nem érdekelte. Ő azok közé a vezetők közé tartozott, akik ott akartak lenni, mikor valami nagydolog történik. És úgy érezte, ez egy olyan nap lesz. Amellett szörnyen makacs volt, talán sokkal inkább, mint Janeway vagy Kira. És megváltozott. Bár senkinek nem volt még ideje, energiája, kapacitása szóvá tenni, azok közül, akik ismerték korábban is, de valahol mind észrevette. Így most ott állt az egyik vezérhajó hídján, a második, tartalék ops. pultnál és figyelte az eseményeket. Nem szándékozott beleszólni, nem csak, mert Janeway amikor megtudta, hogy jönni fog kerek-perec kijelentette, fittyet hányva az etikettre, ami egyébként nem volt szokása, hogy a Hídon egy kapitány lesz, és az maga Kathryn Janeway, hanem mert ő maga is így tartotta helyesnek.

 

Tom Paris tekintete felemelkedett a képernyőre.

-         Még harminc másodperc a frontvonalig, Kapitány. – Jelentette, és ez volt a végszó.

Janeway leült, elegánsan, megkapaszkodva a kapitányi székben, nem is magában a tárgyban, hanem, amit reprezentált, és kiadta a parancsot.

-         Fegyvereket készenlétbe, álcázót és neuroárnyékolót le.

-         Igenis. – Jött két helyről, először Ro hadnagytól, a taktikai pultnál, majd Wesley parancsnokhelyettestől az ops. pultnál.

Janeway bólintott egy kicsit, és ahogy látta az első megforduló Awalon hajókat a száz közül, kiadta a parancsot.

-         Frézerekkel cél a fegyverzetük… És tűz!

A hajó, és a százötven másik is, köztük a Defiant és minden breen klingon és kardassziai egyszerre tüzelt. Az űr sötétjét megvilágította, a hideget felmelegítette, a vákuumot betöltötte a száz és száz frézersugár fénye, melege és ereje. És talált mind. Feszült várakozás követett minden első lövést, minden hajón. És ahogy a külső érzékelők áramkörein végigfutott az információ, majd megjelent minden taktikai konzolon, minden képernyőn, minden hídon, éljenzés követte. Száz és száz Awalon hajó reszketett bele a frézersugarak találataiba, nagyobb kárt szenvedve, mint eddig sok tucat találattól sem. A lázadók által átadott technika eddig bevált.

-         Folyamatos sortűz, legszélesebb szórás, cél a fegyverzet! – Adta ki a következő parancsot két kapitány két hídon, két vezérhajón.

És egyszerre emelkedett száz kéz, hogy beállítsa a frézereket széles szórásra, majd tüzelt.

Egyetlen pillanattal később megjöttek az első bekapott találatok. A Voyager megrázkódott, de szelídebben, mint bárki várta volna. Szelídebben, és elmaradt az éles és erőteljes rántás, mely akkor jelentkezett, amikor az Awalon disruptorok átütötték a pajzsot, együtt hajófallal, vagy amit éppen értek.

Janeway valószínűleg gúnyosan felnézett volna Torresre, vagy Wesleyre, azzal az „ugye megmondtam” tekintettel, ha lett volna rá lehetősége. Azonban szinte hallotta a hajóján felhangzó éljenzést, ahogy a ’Flotta többi hajóján is. Csak egy farkasvigyor jelent meg az arcán, és már ment volna, elindult volna az ellenség közé, de nem bonthatta meg az alakzatot.

-         Tovább! Foton-torpedókat tölts, cél a vezérhajó, fegyverzet. Kész! És Tűz! – Jött a következő parancs, miközben ő is, Tuvok is és Ro is figyelte a Deep Space Nineról befutó friss stratégiai adatokat.

A másik vezérhajó eközben megkerülte a Voyagert, és a jóval kisebb és mozgékonyabb tulajdonságaival tökéletes volt, hogy bemanőverezzen a front mögé, két tűz közé szorítva ezzel az első hullám Awalon cirkálókat.

Kira a saját farkasvigyorát viselve hajolt kissé előre a Defiant kapitányi székében, és az egyik szemével a képernyőn az élőképet, a másikkal a konzolján a stratégiai helyzetet figyelte.

-         Lopez, téta kettes kitérő manőver! Worf, torpedók tölts, folyamatos tüzelés, Vezérhajó, hátsó szekció, farhajtómű! – Ő már nem csak fegyverzetet lőtt, ő már a hajtóműre ment, tudva, hogy sokszor elég csak a vezérhajót megbénítani. – Brower, több energiát a pajzsnak! Kettes alfa szárny betörnek, alakzatátrendezés, omega minta. Lopez, zéta négy kitérő manőver…

-         A vezérhajó megbénítva…

-         Pajzs 67%-on. És kitart…

Jöttek vissza a jelentések, amelyek csak szélesítették az előbbi vigyort a Kapitány arcán.

Közben a Voyager végzett a vezérhajó fegyverzetének kilövésével. De egy pillantás a taktikai térképre és Ro felnézett.

-         Újabb hullám érkezik, 32/07/21-ről. Még ötvenkét cirkáló. Elvesztettük a kapcsolatot a béta hárommal. – Jelentett, de egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy bármi baj jöhetne. És ez ott volt a hangjában is.

Janeway fel sem nézett, csak ellenőrizte az adatokat, három másodpercig várt még a frissekre, aztán kiadta a parancsát.

-         Béta kettő a 32/07/20-ra. A fegyverzetet lőni, és a pajzsgenerátorokat. Tom irány 32/07/19 szorítsuk meg őket!

Tudta, hogy az újabb ötvenkét hajó nem az összes, vagy legalábbis érezte, hogy ott vannak még, ott bujkálnak. Az egész egy nagy póker játszma volt, és ha valamiben, a blöffölésben Janeway legalább olyan jó volt, mint Kira. Igaz, még sosem próbáltak egymással pókerezni, de majd, ha lesz ideje és kapacitása mindkettőnek egy kósza gondolatra, lehet. hogy gondolnak majd rá.

-         Összeesik az Awalon vonal a 32/07/15-ön… A Defiant kérdezi, kell-e segítség. – Jelentette Ro hadnagy.

Janeway nem nézett fel, csak megforgatta a szemeit, és most már tényleg felidegesítették. Sőt, az egója sem bírta el.

-         Paris, téta három kitérő manőver! Ro, lője már ki azt az istenverte hajót! És nem, nem kell segítség! – Tette hozzá, ahogy a szeme láttára vált űrszemétté az előbb még velük vígan játszadozó Awalon cirkáló. Még maradt vagy húsz. – Frézer teljes szórás, cél fegyverzet és pajzs! Hogy állunk? – Kérdezte és ezúttal fel is nézett.

-         Pajzs 70%-on és kitart, frézerenergia 100%-on, és kitart, fotontorpedó van még 89. – Jelentette ezúttal Tuvok parancsnok.

Janeway bólintott, és visszaterelte a tekintetét a képernyőre, illetve a mellette lévő taktikai térképre. Újabb frissítés érkezett, ami egy kissé már kellemetlenebb volt.

-         A Defiant és az alfa szárny újabb hullámot kapott. – Jelentett Ro, egy kissé feleslegesen, bár ő nem látta, hogy a Kapitány is a frissítést nézi.

Janeway is látta, és csak bólintott. Egy pillantást vetett az éppen visszahúzódni készülő Awalon vonalra előttük, és felnézett nem kis megelégedéssel az arcán.

-         Kérdezze, kell-e segítség! – Adta ki a parancsot, nem kevés elégtétellel a hangjában.

Erre Nechajev megemelte a szemöldökét egy kicsit, és vetett egy jóval alaposabb pillantást az előtte is ott lévő stratégiai térképre, és el is mosolyodott volna, ha éppen nem egy csata kellős közepén állt volna. Ugyanis a Defiantnak 69%-on voltak a pajzsai és tökéletesen elboldogult az újabb Awalon hullámmal, igaz egy kicsit lassabban haladt előre az a szárny, úgy ahogy az előbb a Voyager szárnya is, de ettől még pontosan olyan állapotban volt, mint a Voyager. Tehát a két felajánlás a két kapitány közötti egészséges rivalizálásról szólt. És amellett, ahogy elnézte az előbb a mindössze néhány lövéssel és egy zseniális taktikai manőverrel egyszerre mozgásképtelenné tett tíz ellenséges hajót, nagyon is jót tett mindkettőnek.

Közben a Defianton két vörösesbarna, elegáns szemöldök csapódott fel, és az előbbi farkasvigyorból két frusztrációtól összeszorított állkapocs lett.

-         Brower, kell még frézerenergia, húzza fel száztízig! – Adta ki a parancsát. – És kell még pajzs! Worf, teljes szórás, célozza a pajzsgenerátorokat és fegyverzetet! Folyamatos tűz, minden hajónak! – Adta ki a következőt, miközben a keze szubtérsebességgel járt, ahogy az ő szárnyához tartozó hajóknak küldte szét a parancsait.

-         Igenis, pajzs 75%, frézerenergia 109,5% - Jött a válasz nem sokkal később Browertől, aki legalább annyira büszke volt magára, mint Kira, ahogy felnéztek és nem csak a képernyőn, de a stratégiai térképen is megjelent az egyre gyorsabban visszaszoruló vonal.

Kira elvigyorodott, és még inkább előre hajolt.

-         Mondja meg a Voyagernek, hogy kössék fel a gatyájukat! – Adta ki a kissé már adrenalin és büszkeséggőzösebb parancsot, mint ami ildomos lett volna.

Lopez hátra fordult, de amint meglátta Kira arcán a vigyort, úgy döntött, a Kapitány komolyan gondolta, hát ő leadta. Rajta ne múljon…

A másik szárnyon, a másik vezérhajón Paris feje felemelkedett, sőt a Hadnagy meg is fordult a székkel és egy vigyor kíséretében jelentette a legújabb üzenetet a másik szárnyról. Ebből a szempontból lehetett számítani a jó öreg Tom Parisre.

-         A Defiant jelenti, hogy nem kell segítség, és hogy kössük fel a gatyánkat. – Még gyorsan megvárta a hatást, amit semmi pénzért nem hagyott volna ki, aztán jó taktikai érzékkel visszafordult.

Nechajev ezúttal valóban elmosolyodott, anélkül, hogy levette volna a tekintetét a stratégiai térképről, ahol láthatóan a két szárny egymást túllicitálva haladt előre, egyenesen belevájva az Awalon eddig megbonthatatlannak és mozdíthatatlannak hitt frontvonalába.

Rajta kívül volt még valaki, aki nem csak elmosolyodott, de el is kuncogta magát, hirtelen nem tudva eldönteni, hogy ebben a riválizálás-kérdésben kinek az oldalára is álljon. De elég volt egy éles tekintet, amit nem is kellett látnia, hogy érezze, és Wesley már vissza is fordult a munkájára, nem mintha kuncogás közben nem figyelt volna éppen eléggé.

Tuvok parancsnok mindössze csak az egyik szemöldökét emelte meg, nem értve, hogy az emberek, hogy képesek erre a csata kellős közepén, bár a koncepciót, nagyon is felfogta, és látta a logikát is, hogy viszi előre a támadást. De attól ő még vulcáni maradt.

Janeway összeszorította a fogait, a fiatal, legalábbis hozzá képest az, illetve kapitányként is rövidebb időt szolgáló bajori szemtelen visszaüzenésén, mely mindössze egy apró pillanatot vett igénybe.

-         Hallották! Ro, szedje össze magát, azt akarom, hogy minden lövés találjon! Mister Paris, pontosabban azokkal a manőverekkel! – Keményített most már tényleg be, nemcsak a Defiant megjegyzése miatt, de mert ő már látta, hogy az eddig viszonylag könnyű csata kezd átalakulni valami sokkal veszélyesebbé, főleg azért, mert az Awalon feltűnően enged nekik túl sok teret, az ereiben érezte a veszélyt, és a változást. – Wesley kapja össze magát! Kell pajzs, kell frézer energia, minden létező energiát az első pajzsnak!

Ro, Paris és Wesley azonnal reagált, és érezték, ahogy a teljesíteni vágyás, a győzni akarás átáramlik beléjük is. Kettőzött erővel vetették magukat bele a feladatba, és a lövések nyolcvan helyett kilencvenkilenc százaléka talált, Paris úgy hajtotta végre a kitérő manővereket, hogy ötös helyett hatost kapott volna érte az Akadémián, Wesley pedig Torresszel közösen visszavarázsolta a pajzsokat, sorrendben a hátsót 89%-ra, az oldalsókat 78%, 79%, és 75%-ra, illetve az elsőt 100%-ra. A frézer is kapott még energiát, közelítve ezzel a 95%-ot.

Aztán vigyorogva emelte fel a fejét jelenteni.

-         Szép munka. – Bólintott Janeway és nézte a stratégiai térképen, hogyan jelennek meg újabb és újabb Awalon hajók mélyen a frontvonal mögött. Tudta, lassan eljött az idő az újabb lépésre.

Kira tekintete egy pillanatra megmerevedett, aztán az arcán egy önkéntelen, büszke mosoly játszott, de csak egy pillanatra. Majd eltűnt.

-         Brower kapja össze magát, szégyen, hogy Wesley lefőzte! Kell pajzs, frézerek maximumon. Worf, minden lövés találjon! Lopez, ez nem valami kardassziai tákolmány, ez csatahajó, ne lóbálja a fenekét! – Igyekezett lelket verni az embereibe, nem törődve azzal, hogy mit mond, mert bízott a képességeiben, hogy eltalálja azt a hangszínt, amitől minden teljesítmény legalább a duplájára nő. – Kezdődik a játék. – Jelentette ki még az előbbi parancsoknál is komolyabban, már látva az újabb százötvenhárom friss Awalon cirkálót közeledni mélyen a frontvonal mögül. Egy néma, csak a kezei által ismert parancs ment át a másik vezérhajónak, és nem telt bele öt másodperc visszajött a válasz is.

-         Pajzsok 98%-on. Frézerenergia 100%-on.

Jött a visszajelentés, és a képernyőn volt a többi is.

-         Szép munka emberek! – Bólintott egy jól formált elégedett vigyorral. Már tudta, hogy közeledik a végjáték.

Janeway vetett egy pillantást a taktikai konzolján bejövő üzenetre, és bólintott magában, majd visszaküldte a megerősítést.

Nechajev figyelte, hogyan jelenik meg egyre több és több, lassan dupla annyi Awalon erő, mint, amennyien ők voltak, és benne is kezdett emelkedni a furcsa keveréke a várakozásnak, feszültségnek és izgalomnak. De nem tartott tőlük, mert ő már tudta, együtt a két szárny vezérhajójának kapitányával, illetve a Cellar kapitányával, hogy jobban állnak még a lassan dupla túlerő ellenére is, mely túlerő nem annyira dupla, illetve nem annyira túlerő.

Kira arcán ott volt egy újabb a vigyorok tárházából, melybe ezúttal nem kevés gőg keveredett.

-         Le az álcát, elő a második hullámmal! Csak a gamma szárny! – Adta ki végül a parancsot, illetve gyakorlatilag csak kijelentette, mi történik.

És mindenki feszült figyelemmel fürkészte a három másodpercenként frissülő stratégiai térképet, ahol jól látható volt, hogyan nyílik meg az első hullám két szárnya eltávolodva egymástól, és tör előre száztizenkét tökéletes állapotban lévő friss hajó a második hullám középső, nem túl fantáziadúsan Gamma névre keresztelt szárnya és váj bele szédítő gyorsasággal az Awalon friss, eddig túlerőnek tűnő hullámába.

A Cellar által vezetett szárny jórészt klingon és breen hajókból állt, amelyeken, illetve leginkább a klingon hajókon hangos éljenzések, harci dalok és kiáltások hangzottak fel, köszöntve a harcot, a csatát, az életet, a klingon szív szerint.

A két első hullámbeli vezérhajó ez alatt szusszanhatott, feltornázva még inkább az erőtartalékokat.

Körülbelül húsz, harminc perc múlva elindult a második hullám maradék két szárnya is, és az Awalon egyre gyorsabban és biztosabban kezdett visszaszorulni.

És a legújabb stratégiai helyzetfrissítésen feltűnt az első zöld folt, amely végtelen, bár még kissé visszafogott győzelmi mámort kezdett szétültetni mindenfelé.

Janeway felnézett, és megújuló erővel adta ki a parancsot.

-         Ro, készítse a Kaltont, transztérfolyosót nyitnak! Mr Paris, irány a 32/05/21, és ne találjon el semmi! – Adta ki a parancsait, és figyelte a képernyőn, hogyan közelednek lőtávba a formálódó transztérjárathoz.

-         Kalton kész.

-         Távolság ötszázezer kilométer, lőtáv.

Jött a két rövid jelentés. Janeway csak bólintott, és egy elegáns keze emelkedett a magasba, kissé emlékeztetve egy másik híres Csillagflotta kapitány, bizonyos Jean-Luc Picard, egy más célbeli mozdulatára.

-         TŰZ!

Világoskék sugár indult el a Voyagertől egyenesen a több tucat hajót befogadni készülő transztérjárat kapuja és epicentruma felé, és mikor elérte egy pillanatra megvilágított mindent, majd hatalmas robbanás rázta meg a környező hajókat és űrt, ahogy a több tucat hajó együtt pusztult a transztérjárattal.

A Defiant Hídján is látták, és észlelték a robbanást. Kira előredőlt, és a stratégiai térképen kinézte magának a két újabb nyíló transztérjáratból a közelebbit. Az Awalon elkezdett visszavonulni, és éppen azon volt, hogy még a fenekükbe lőjön, amolyan bajoriasat.

-         Lopez irány 32/05/15! Worf, Kaltont készíts! Brower több energiát az első pajzsra! – Adta ki a parancsait.

-         Kalton készenlétben.

-         Lőtávba értünk.

Kapta a visszajelentéseket, de még várt, még hagyta, hogy legalább néhány hajóval több lépjen be a járatba.

-         Első pajzs 99% - Jelentett Brower is, a hangjából nem tudva kitörölni, hogy nagyon is jól látta a Voyagerhez tartozó ennél három százalékkal kisebb értéket.

Kira bólintott, még előrébb hajolt, és kiadta a parancsot.

-         Tűz!

A Defiantból is elindult a világoskék sugár, és elérve a transztérjáratot legalább huszonkét Awalon nehézcirkálót vitt magával.

Kira elégedetten dőlt hátra, éppen a határán, hogy szégyen-szemre kiessen a székéből egy jól irányzott bekapott találat esetén. És vetett egy alapos pillantást a stratégiai térképre. Amit aztán látott először küldte szét benne a győzelem legelső, alig észlelhető hullámait. Látta, ahogy a Voyager, sőt már a Cellar is a menekülő Awalon transztérjáratokat lövöldözi, így ő maga is ment a legközelebbi felé, figyelve, nehogy utat nyisson egy-egy ellenséges hajónak a saját védelmi vonalaik mögé.

Wesley figyelte a hajó adatait, ahogy már a harmadik transztérjárat beomlasztását kezdték, de már csak azt látta, hogy indul a sugár, majd ahogy reakcióba lép a transztérjárat részecskéivel, a robbanás kicsit nagyobb erejű volt, mint azt várni lehetett. Egy pillanat alatt rájött, hogy ez azt jelenti, hogy túl közel vannak, és el fogja kapni őket a robbanás. Felnézett, de már nem sok ideje maradt.

-         Túl közel vagyunk, Kapitány! – Jelentette, illetve kiabálta el magát.

Janeway azonnal reagált.

-         Kormány hátramenet! – Adta ki egy szívdobbanással később. De elkésett.

Paris végre hajtotta ugyan a parancsot azonnal, de alig kapcsoltak az elülső hajtóművek hátramenetbe a robbanás hulláma elérte a hajót hatalmas erővel rázva meg.

Wesley volt az egyik, Janeway, Nechajev és Tuvok kíséretében, aki valahogy a lábán maradt, mindenki mást a Hídon leütött a lábáról a robbanás ereje.

Egyetlen pillantás a hajó minden részéről bejövő adatokra elég volt, hogy lássa, baj van. Nagy baj. Nem is magára a hajóra veszélyes igazán, hanem a konzolok mellett álló tisztekre. Kaszkádreakció indult el ugyanis egy kiégett computermagi áramkör után, ami sorban robbantotta fel az útjába került konzolokat, és nem volt ember, aki meg tudta volna jósolni, melyik lesz a következő. Ez volt a legnagyobb veszély, ami egy csatában előfordulhatott egy csillaghajó fedélzetén, amíg álltak a pajzsok. Mert ez kiszámíthatatlan volt, és biztos halált hozott, ha valaki nem volt elég gyors, hogy elugorjon. De sokszor még a gyorsaság sem volt elég, akinek felrobbant a konzolja, arra biztos halál várt.

-         Vigyázz a konzoloknál! – Figyelmeztetett még, de megfagyott a vér az ereiben, ahogy látta, hogyan fut át a reakciómag a saját konzolja alatt, a sorban előtte lévőt felrobbantva, valahol egy szinttel lejjebb.

De az ő konzolja egyben maradt, a biztos haláltól mentve meg.  Azonban a jeges vér egy pillanat alatt visszajött, ahogy beugrott a tervrajz, és rájött, hogy melyik a sorban a következő konzol. Nem volt ideje kiabálni, ami nem akadályozta meg, hogy feltörjön a figyelmeztetés a torkából, de eközben már ugrott is, minden izmát megfeszítve, kilépve a konzolja mellől, egyetlen erőteljes mozdulattal leütve a lábáról a kisegítő konzolnál álló Admirálist. És abban a pillanatban, hogy Nechajev elérte a földet fel is robbant a konzol, eltalálva a gépészt és leszakítva az egész súlyos korlátdarabot, nekivágva gépészestől együtt a turbólift ajtajának, majd onnan visszapattanva és megállapodva az időközben földet ért Wesley csípőjén nehezen, hatalmas energiával zuhanva rá, és roncsolva ki tudja mit.

 

Először a bal oldalában érezte végighasítani a fájdalmat és még egy pillanatra be is villant, hogy nagyobbnak, erősebbnek kellett volna lennie, vagy arra számított. Aztán az ütés után a hátában hallott a kiszámítható, külső zajok mellett is egy hátborzongatóan hangos és hosszú, nedves reccsenést, mely furcsa módon, mintha nem kívülről, hanem belülről jött volna. A fájdalom végül irtózatos erővel ütötte meg, de mielőtt még elérte volna a torkát és a hangképző szerveit, hogy kiáltássá, vagy inkább ordítássá alakuljon, el is tűnt, és nem maradt semmi belőle. De a fájdalommentesség ellenére sem volt képes megmozdulni, és ahogy lenézett magán, már tudta, hogy rég el kellett volna veszítenie az eszméletét. Azonban mivel magánál volt és csak zsibbadtságot érzett, rájött emlékezve az Akadémián végigunatkozott két féléves orvosi előadássorozat óráiról, hogy valószínűleg a plazmaégések mélysége miatt lekapcsolhattak a fájdalomérző receptorok a testében, vagy egy részében és ezért nem érzi az egyébként bírhatatlanul erős fájdalmat, és ezért maradt eszméleténél.

A Híd egy pillanatra megmerevedett és mindenki a két hulló társukat figyelte. Arra az egy pillanatra minden tekintet az Admirálison és a Parancsnokhelyettesen függött, mielőtt az alacsonyabb rangú tisztek gyorsan vissza nem terelték a figyelmüket a munkájukra.

Nechajev tápászkodott fel és kapott észbe először, ahogy még négykézláb közelebb húzódott a beszorult Wesley oldalához, és készült volna felemelni a nehéz korlátdarabot, de valami megállította.

-         Ne vegye le! – Ro hadnagy kapcsolt gyorsan, és volt így ő a második, aki mindössze egy pillanattal később eszmélt. És mivel alig kétlépésnyire volt a beszorult, sérült gépésztől és így jobban látta a sérülést, mint a másik oldalon térdelő Admirális, fel tudta mérni, hogy nem szabad megmozdítani, amíg az orvos meg nem érkezik.

-         Miért? – Kérdezte a hirtelen a hangját is megtaláló Nechajev.

-         Az tartja a helyén a Parancsnok csípőjét és a belső szerveit, Asszonyom. – Magyarázta Ro, miközben a kezei ugyanúgy, megállás nélkül dolgoztak a konzolján, kilőve egy sérült, de még rájuk támadó ellenséges hajót.

Wesley feje mozdult a taktikai poszt irányába.

-         Kösz, Hadnagy. – Szólalt is meg végül, az ütéstől összeesett tüdejébe valahogy levegőt préselve, olyan hangon, mely bármikor máskor humorosnak ítéltetett volna.

Ez visszavonzott rá minden tekintetet.

-         Maradjon nyugton! – Tette a felszakadt bal gépészváll épnek tűnő kis részére a kezét Nechajev, amíg a másikkal már a saját kommunikátorát kereste. – Nechajev a Gyengélkedőnek, orvosi vészhelyzet a Hídon.

-         Itt a Doktor, küldök egy egységet, amint lesz egy szabad. – Jött a válasz a Voyager holografikus orvosi főtisztjének eltéveszthetetlen udvariatlan stílusában.

-         Siessen! – Sürgette azonnal meg az Admirális, figyelve, hogyan fordult vissza Janeway teljes figyelmével a csatára, mindössze talán néhány pillanatig működve megosztott koncentrációval.

-         Megteszem, amit tudok… - Felelte a Doktor és nyilvánvalóvá vált az itt következő érthetetlen részből, hogy legalább kétfelé figyelt, és egy sérültet is ellátott közben. – Mi történt, Admirális? – Kérdezte, újra odafordítva a figyelmének egy részét a Hídon történtekre.

-         Wesleyt elkapta egy plazmarobbanás és a csípőjére zuhant egy korlát darab. Az tartja egyben az egész alhasát, így nem lehet elmozdítani. – Igyekezett a lehető legteljesebb választ adni.

Szünet következett, amíg újra halk háttérzajok szűrődtek át a nagyon zsúfolt Gyengélkedőről.

-         Akkor transzportálni se lehet. – Jött végül a válasz a holodokitól. – Ne mozdítsák meg, megyek, amint tudok. – Ígérte és el is zárta a komlinket morogva még valamit óvatlan gépészekről, meg a programjának letörléséről, mire a komcsatorna végleg elhallgatott.

Wesley pedig felemelte a fejét és körbe próbált nézni egy kissé bágyadt mozdulattal.

-         Akkor, ez azt jelenti, hogy helyezkedjek el kényelmesen, és élvezzem a műsort… - Jegyezte meg korántsem egészséges és erős hangon, megállva az Admirális megforduló szemein, még nem tudva, nem érezve, hogy mennyi vért is veszített.

Janeway hátra kapta a fejét és még egyszer felmérte a tisztje helyzetét, de neki elsősorban még a csatával és annak egyre inkább közeledő végével kellett foglalkoznia.

Nechajev hátra húzódott egy kicsit, igyekezve a gépész csípőjére nehezedő romok alá látni, de nem sok sikerrel. Igaz, amit így is látott, az elég volt.

-         Ne merjen, nekem itt meghalni! Hallja, Wesley? Ez parancs! – Morogta úgy, hogy csak a gépész hallja meg, de beleadva minden parancsnoki tónusát.

Wesley csak vágott egy grimaszt és tényleg nem készült meghalni. De azért még Nechajevre nézett.

-         Minden tisztelettel, Asszonyom, de nem a maga arcát akarom utoljára látni. – Felelte szinte derűsen és maga is meglepődött rajta, hogy mennyire nem volt nehéz beszélni. Igaz, nem értette, honnan jött elő az ennyire azért sosem pimasz szemtelensége.

Nechajev azonban tudta, ott jelezte egyértelműen az okot az egyre növekvő vértócsa.

-         Ezért lógni fog Parancsnok! – Tüzelt vissza, de csak, hogy tartsa az egyre sápadtabb gépész figyelmét.

Wesley elvigyorodott, de a feje már ködös volt és az egész teste helyén egy óriási, zsibbadt űrt érzett. Nem is vette már észre, melyik gondolatot mondta ki, mikor beszélt vagy mikor nem.

-         Ha hagy meghalni, maga is jön velem. – Vigyorodott el újra, de már nem realizálta, hogy a gondolat hangot kapott, vagy éppen az ajkai kifejezték a hirtelen rátörő iróniát.

Nechajev már meg sem forgatta a szemeit, tökéletesen tisztában volt vele, hogy a vérveszteség és a gépész szervezetét érő sokk beszélt. Válasz helyett inkább csak felnézett, igyekezve felmérni, hogy hol tartott a csata.

Janeway már egészen ott állt Paris háta mögött, az egyik kezét a Hadnagy vállán pihentetve és a tartása sok mindent elárult.

-         Húzódjon vissza Mr Paris! – Adta ki a parancsot. – Már vége. – Tette hozzá, de a hangjába nem csak a diadalittas véglegesség, de az áldozatok súlyos, még csak becsült száma is ott volt. Mint mindig, minden csata után.

-         Visszavonulnak, Kapitány. Szubtéren. – Jelentette a taktikai pultról Ro hadnagy, és ez már a második mondat volt, ami jelezte, tényleg, ezúttal tényleg vége van.

Janeway hátranézett, és rábólintott.

-         Rendben, nem üldözzük tovább őket. – Döntött egy pillanattal később. – Itt jó, tartsa a pozíciót, Mr Paris. Gépház… - Ütötte meg a komjelvényét. – Kezdjék az azonnali javításokat! – Adta ki a parancsot.

-         Igenis, Kapitány. – Jött át Torres hangja a komlinken. Aztán egy árnyalatnyi hezitálás következett, mert nem számított arra, hogy Wesley helyett a Kapitánytól kapja a parancsot. Ez azt jelentette, hogy… - Mi van Wesleyvel? – Kérdezte végül, a parancsból, és a Gépházba is leküldött stratégiai adatokból már tudva, hogy a harcnak gyakorlatilag már vége. Most már lehet. És a szituáció kísértetiesen és nagyon fájóan emlékeztette a nem sokkal korábbira, amikor Harry esett el.

Janeway hátranézett egy pillanat alatt felmérve a tisztje állapotát.

-         Megsérült, de él. – Felelte tömören, aztán ezzel bezárta a komcsatornát, hogy egy pillanattal később újat nyisson. – Minden fő, figyelem! Itt a Kapitány beszél. Az ellenséges erőket visszavertük és visszavonultak. A harcnak vége. De még tartanunk kell a helyzetünket. Mindannyian szép munkát végeztek. – Zárta el, ahogy befejezte és szinte hallani lehetett, ahogy az egész hajón valódi, diadalittas éljenzés tört ki.

Wesley még hallotta a kapitánya szavait és el is mosolyodott, igaz, már nem érezte a szája mozgását.

-         Nyertünk… - Suttogta, és észre sem vette, hogy a sérült bal kezével meglepő erővel kapaszkodik a számára szintén meglepően, de mellette maradó Admirális egyenruhájának elejébe.

Nechajev nem igazán tudta, mit kéne tennie, hát tartotta magát, megtámaszkodva az egyik kezével a földön, a másikkal a falon.

-         Igen, most már tartson ki! Hallja Wesley? – Adta parancsba újra az életet és meg sem lepődött, mennyire megrázta a parancs maga. De a gépész tekintetében mégis ott látta a hatást. És még nem, majd talán csak jóval később fog rádöbbenni, mekkora hatalom is volt a kezében, a hangjában, a parancsában.

De Wesleynek hirtelen már nem számított más, minthogy vége volt a harcnak, és abban a pillanatban megszűnt tisztnek, katonának lenni. És egyetlen gondolat, egyetlen érzés, egyetlen vágy maradt benne, a túlélésen kívül, de még az is kapcsolódott hozzá.

-         Nerys… - Suttogta szinte hangtalan maga elé, de a hirtelen a csata után beálló csendben mindenkihez elért a Hídon. Abban a szóban benne volt minden, benne volt az élet, a halál, az elmúlás, ígéretek, ott volt a harc, a háború, az elmúlt hónapok. Ott volt benne minden. – Mi van a Defianttal? – Kérdezte még, ezúttal hangosabban, és most már a távoli szó, távoli jelentése világivá vált, egy egyszerű érzés, egy egyszerű fogalom megtestesítőjévé. Csak aggódott. Ott, úgy, összetört testtel, ki tudja, talán csak pár percnyi élettel maga előtt, aggódott. Nerysért.

Nechajev felkapta a fejét, és megtalálta a tekintetével a szót szintén elkapó, és azonnal odaugró Janeway szürkéskék tekintetét.

-         Ro, hogy áll a Defiant? – Kérdezte meg a Kapitány, ő maga is tudni akarta, bár a pozíciójukat nem tudta elhagyni, tartva a területet, ameddig szükséges volt.

A bajori biztonsági és taktikai tiszt egy pár pillanat múlva felnézett.

-         Még fogócskázik három itt ragadt, sérült Awalon cirkálóval. – Adott választ, és várt, mivel nem volt mit tennie hirtelen.

Egy pillanatra nem csak ő, de mindenki várt.

Nick csak távolról hallotta a választ, de önkéntelenül is megkönnyebbülve, büszkén elmosolyodott rá. De nem volt tudatában Nechajev és Janeway az ő életesélyeit kutató tekintetének. Már nem is tudta, hol van.

-         Nerys segíts… - Nyögte, hívta, kérte, önmagának is váratlanul, ahogy hirtelen zuhanni kezdett, legalábbis úgy érezte, és nem tudta, hol fog megállni. Az eddigi tulajdonképpen jó hangulatát, melyet nem rontott el fájdalom, és valójában nem hitte, hogy komoly lenne a sérülése, átvette a pánik. Nem sokáig, de erre az ijedt kiáltásra, és a szemeinek egy pillanatra való behunyására elég volt. Valamint arra, hogy mindenki rájöjjön, komolyabb a baj, mint azt ő, maga vagy bárki más hitte.

Kathryn Janeway a Voyager hírhedt kapitánya ezúttal nem tudta mit tegyen. A döntés ott nyomta a vállait, és csak nézett a felettesére, akinek még az indulás előtt kifejtette, hogy a csata alatt, amíg a hajón vannak ő lesz a kapitány, ő hozza a döntéseket, mert másképp nem működhet. Ezúttal azonban hezitált, talán először életében nem merte vállalni a döntést. Nem, a látvánnyal, ahogy egy tisztjének összetört teste hevert ott előtte és nem lehetett tudni életben marad-e elég ideig. Nem lehetett tudni egyáltalán semmit. És ott volt a vállán minden emlék, minden hasonló eset, jól emlékezett mindháromra, amikor előtte halt meg egy-egy tisztje, és akkor még nem volt meg még csak a lehetősége sem hozni egy döntést, mellyel adhat nekik és a családjuknak valamit. Akkor, annak a három tisztnek a családja ezer és ezer fényévekre volt tőlük, mikor a Voyager elveszve próbált hazajutni a Delta Quadránsból. Most itt volt, a tisztje családja, az ajkairól lepergő név itt volt, mindössze néhány ezer kilométerre, egy hívásnyi távolságban. És mégsem tudott dönteni.

Nechajev maga sem tudta hirtelen mit tegyen. Egy csatában lévő hajójának kapitányát nem hozhatta lehetetlen helyzetbe. Ez olyan érv volt, olyan szabály, amely mindig, minden időben és helyzetben megdönthetetlennek tűnt. És ennek megszegése ellene ment mindennek, amit tanult, amiben hitt, amit tudott. De ott hevert előtte egy érző lény, egy ember, aki talán nem éri már meg, hogy beszéljen valakivel, aki olyan nyilvánvalóan fontos neki, akinek a neve ott van az ajkain még félig eszméletlenül is. És ez az ember az ő életét mentette meg, aki görcsösen kapaszkodott az egyenruhájába, mintha magába az életbe kapaszkodna, és megmentette, mindegy, mennyit ártott neki korábban. És egy utolsó érvként még ott volt, a csatának vége, legalábbis majdnem. A háborúnak is talán.

-         Kira megoldja. – Jött végül a saját hangján, és maga sem tudta, miért mondta ki hangosan a gondolatát, ami, ébredt rá hirtelen, már jó néhány másodperce ott visszhangzott a fejében, egy utolsó érv, egy utolsó súly, ami végül átbillentette a mérleg nyelvét, és adott egy esélyt, legalább olyan hatalommal megtöltve, mint az előző két parancsa az életre.

Janeway egy pillanat múlva bólintott, és örült, hogy nem neki kellett meghoznia, ezúttal, először életében örült, hogy levették a döntést a válláról. Hozott ő már jó néhány súlyos döntést, százötven embertől véve el otthont, családot, mikor elvesztek a Delta Quadránsban az ő döntése nyomán, mert az Elsődleges Irányelvet előrébb helyezte, a szabályt és a szívét követve előrébb kellett helyeznie az embereinél, az azonnali hazajutásnál, megmentve ezzel egy egész bolygónyi lényt, elvéve egy egész hajónyi legénység otthonát és családját. És mégis, ezúttal is képes lett volna meghozni. De megkönnyebbült, hogy végül nem kellett.

-         Tuvok, nyisson egy hangcsatornát a Defianthoz! – Adta ki már ő a parancsot.

-         Igenis, Kapitány… Hangcsatorna nyitva - Felelte a Parancsnok azonnal, mint vulcáni ugyan nem értve a helyzetet, de tisztelve a kapitányát, hogy gondolkodás nélkül higgyen neki.

-         … Lopez kerüljön mögé! De ne olyan lassan, mint egy ferengi csiga! – Jött át a komlinken Kira kapitány energikus, és kissé már a csata hevében ízessé vált hangja. Aztán hirtelen elhallgatott, valószínűleg jelezték neki a kapcsolatot. – Itt Kira, hallgatom Voyager. – Válaszolt sokkal inkább visszavett, precíz hangon, melybe talán egy árnyalatnyi megilletődöttség is keveredett, ahogy rájött, hogy a kommentár végét hallhatták a Voyageren is.

Egy pillanatnyi csend lett, ahogy az Admirális levette magáról a komjelvényét, felmérve, hogy Wesleyé vagy elveszett, vagy összetört, mindenesetre elérhetetlen, és először még a saját szájához emelte.

-         Kapja el őket gyorsan, mert valakinek itt szüksége van magára. – Adta gyorsan parancsba, elrejtőzve a hivatalos hangja mögé, de az önmaga számára is megfejthetetlen érzés már süllyedni kezdett, öt csillag ide, vagy oda. És oda tartotta a félig már eszméletlen Nick elé a komjelvényt. – Itt van, most beszélhet, hall engem, Wesley?

-         Nerys… - Suttogta Nick, és nem kellett orvosnak lenni, hogy bárki megállapítsa a hangja alapján az állapotát. Már nem tudta mit beszél, vagy hol van, eddig a kötelességtudata, a harc végeztével pedig az előkerürő érzelmei, és élni akarása tartotta egyben.

Egy pillanatra teljes csend lett a komcsatorna mindkét végén, majd hirtelen Kira szinte megújuló energiát hordozó hangja jött át.

-         Worf találja már el azt az átkozott hajót! Lopez, ne úgy, mint egy reumás targh, ne lóbálja a fenekét! Nick, ne merj engem itt hagyni! Hallod? – Adta ki sorban a parancsokat, és csak az utolsónál lágyult el annyira a hangja, hogy a címzett megértse, ez nem parancs, ez egy egyszerű, őszinte kérés.

-         Találat, Kapitány! – Jött át Worf parancsnok hangja is a komlinken. – Egy megsemmisült, kettő maradt.

-         Nagyszerű! Brower, hol az az extra energia? – Folytatta Kira egy pillanatra nem adva fel egy harcot sem a kettő közül, és a hangjában benne volt, hogy ha rajta múlik, hát megnyeri mindkettőt. – Nick, itt vagy? Beszélj hozzám, mi történt? Lopez, téta kettő, tudja, beijeszt balról, és aztán jobbra fordul! – Folytatta megállás nélkül.

Nick felnézett Nechajevre és elmosolyodott, még a bágyadtsága ellenére is hihetetlenül büszke volt Kirára.

-         Megmentettem egy admirálist! – Suttogta kissé reszelősen bele a komjelvénybe, igyekezve minél hangosabban beszélni, de már nem volt képes felmérni a helyzetet. Csak azt érezte, hogy ott van a felesége, mintha fogná a kezét, és a hangjába bele lehet kapaszkodni, hogy még a hófehér, olyan átkozottul csábító ködön is átnyúl érte. És ez erősebben tartotta vissza a zuhanástól, mint bármi.

-         Worf, ne a hajtóművüket lője! A fegyvert és a pajzsgenerátorot, még itt maradnak a nyakunkon! – Jött át egy újabb parancs, és hirtelen lehetett hallani a hangban mindent. De azt is, kitart. Valahogy képes összeegyeztetni a nyakába szakadt kettős súlyt.

-         Még tíz százalék a frézereken, Kapitány. – Jött át Brower hangja, akiben legalább annyira megmozdult valami, mint a többi tisztben, akik hallották.

-         Szép munka Brower! – Hallatszott újra Kira hangja. – Lopez teljes állj a jelemre! Worf figyeljen, amelyik mögöttünk jön, elvesztette a hátsó pajzsát. Lopez most! Worf, tűz! – Adta ki a legújabb sorozat parancsot. – Nick, mér’ kell neked mindig ugrálnod? Fáj valamid? – Kérdezte, újra egy kissé lágyabb hangon, valószínűleg várt az eredményre.

Nick elmosolyodott, és elengedte az eddig görcsösen szorongatott fogásnyi egyenruha darabot.

-         Nem… nem fáj semmi... Ne haragudj, Nerys… - Suttogta bele még erőtlenebbül a komjelvénybe.

-         Az egyik megsemmisült. Maradt még egy. – Jelentett még Worf, mielőtt Kira reagálhatott volna.

-         Nick, ne hagyj itt! Hallod? Megígérted, most nem tudok átmenni, csak tarts ki! Szép lövés Worf! – Váltott éleset. – Lopez magából még a végén pilóta lesz, jó volt! – Dicsérte meg úgy a fiatal zászlóst, amitől meredeken emelkedett még a tehetsége is. Aztán árnyalatnyi szünet következett, amíg figyelte a megmaradt utolsó hajó mozgását. – Worf frézerek nagy szórásra! – Adta a következő parancsot, ahogy kitalált valamit.

-         Nerys… - Kezdett veszélyesen gyengülni Nick hangja, és már tökéletesen elhomályosult minden a számára, nem maradt más csak az az egyetlen hang, ami még valamilyen, egyre gyengülő kapcsolatot jelentett a világgal, talán magával az élettel. És lassan zuhanni kezdett, mintha lassítva hullana bele abba a furcsán csalogató hófehér semmibe, mintha maguk a Próféták hívnák…

-         Nick, Sq’wan, mizahr ta net fezim! – Jött Kira hangja újra, és valószínűleg maga sem vette észre, hogy bajoriul beszél. – Lopez a jelemre teljes fordulat! Worf kész?

-         Igen, Kapitány.

-         Lopez most! És Worf, tűz! – Gyorsultak fel újra a dolgok a Defiant fedélzetén. – Nick, megvagy? – Kérdezte kissé hangosabban.

Amire égkék szemek nyíltak lassan újra rá a világra. És valahogy újra feljebb tornázta magát. Valahogy visszakapaszkodott a fogódzó nélküli ködben, valahogy, ha mást nem, hát azokat a távoli, egészen visszhangos szavakat használva kapaszkodóul. És emlékeket, hirtelen, körötte lévő emlékeket, ahogy félig-meddig visszakapaszkodott az eszméletébe.

-         Már megint itt vagyunk. Ez már a második. Mér’ mindig így? – Reszelte, kicsit tisztábban. Amire nem csak Kira lélegzett fel a másik oldalon.

-         Találat, Kapitány, még mindig jönnek.

-         Lopez kitérő manőver, Worf célozza be őket újra! És tüzeljen folyamatosan! – Tartott árnyalatnyi szünetet, amíg a fején átfutott a rengeteg információ között az is, amit csak suttogva hallott. – Nem tudom, Nick, de próbáld most tartani a szád, Ro érti, mit beszélsz.

Erre Nicknek önkéntelenül is nevetnie kellett, ahogy az emlék bevillant, illetve, ahogy elmesélték neki később a barátai, majd maga Nerys is, mikor legutóbb hasonló helyzetbe kerültek. Azonban a nevetés bágyadtra sikeredett és köhögőrohamba fulladt. Amitől végül minden véres lett, a gépész egyenruhájának eleje, és Nechajev kezének egy része is.

-         Találat, a pajzsuk elszállt. – Jött Worf hangja, újra csak megelőzve Kiráét.

-         Lője folyamatosan, Lopez tartsa már egyenesben a fenekét! Mi a fene folyik odaát? Nick… Admirális, mi történik? – Kérdezte, egy kissé még hangosabban, nem tudva kitörölni az árnyalatnyi pánikot a hangjából.

Nechajev tehetetlenül nézte, hogyan veszti el az eszméletét a gépész, mire végül a szájához emelte a kommunikátort.

-         Elveszíti az eszméletét.

-         Hol az az átkozott Doktor? – Érdeklődött Kira most már mérgesen. – Worf? – Kérdezte rögtön utána.

-         Megsemmisült. – Jött az egyszerű jelentés, ami hirtelen levett egy nagyon is nehéz súlyt a majdnem túlterhelt Kapitány válláról.

-         Ez az! Szép munka emberek! – Dicsért meg már reflexből is mindenkit. – Nick, ne hagyj most itt, megígérted, hallod? – Folytatta szinte egy pillanatnyi megállás nélkül. – Nick! – Kiabált bele, megijesztve ezzel nem csak a saját embereit, de a Voyager Hídjának legénységét is, akik eddig nem is hallották a párbeszéd nagy részét. Mert mindössze Nechajev, Ro és Janeway tudta hallani, akik elég közel voltak.

A kiáltásra végül két zavaros égkék szem nyílt fel újra, és láthatóan próbált nyitva maradni.

-         Itt vagyok, Nerys. – Nyögte, már nagyon fáradtan és erőtlenül. Már nem is tudta, hogyan kapaszkodott vissza, és egyre halkabbakká váltak a fogódzót jelentő szavak is, egyre mélyebben és egyben egyre magasabban volt, és egyre csábítóbbá vált az a nagy hófehér mélység, ami ott rejtette magában a Prófétákat úgy, ahogy senki, de senki nem láthatta még őket…

Egy pillanatnyi csend következett, teljes csend, mintegy előkészítve valamit, ami egy utolsó kapaszkodót jelenthetett, egy utolsó kísérletet az életben tartásra.

-         Nick, figyelj rám… - Jött suttogva, és már csak Nick, Nechajev és maga Kira tudta hallani. – Ne hagyj el! Gondolj a kislányunkra, akit akartunk! Hallod? Szükségem van rád! Itt ne hagyj nekem, pont most! Nyertünk, Sq’wan. Most már a mienk minden. Hallod, gondolj a kislányunkra… - Suttogta most már ő is, legalább a szavak erejéig civil volt.

És itt szakította félbe a Voyager turbóliftjének megérkezése, és az ajtó hangos nyílása, amely jól hallatszott a komlinken át is.

-         Itt vagyok, mi a helyzet? – Lépett be a Doktor, azonnal letérdelve a sérült, és majdnem teljesen eszméletlen tiszt mellé.

-         Doktor, ajánlom, hogy megmentse, mert ha nem, én magam rúgom szét azt a holografikus… – Jött még át a komlinken az adrenalin feloszlásából és a megkönnyebbülésből születő kommentár, de Kira nem fejezhette be.

Mert a holodoki a közepén felnézett, és megforgatta a holografikus szemeit.

-         Kapcsolják ki! – Intett a kezével, tökéletesen bízva a saját képességeiben, és egy gyors pillantással a trikorderére felmérte, hogy valószínűleg, bár senki nem tudta, de a gépész életben marad. Főleg, hogy ő már ott volt, épp csak időben, de ott volt.

-         Ne merje, Dok… - Jött át ennyi, az elzáródó komlinken, elvágva a most már nagyon dühös és nagyon aggódó Kapitányt a további történésektől.

Janeway nagy szemekkel nézett Tuvokra, aki engedelmeskedve a Doktor parancsának azonnal megszakította a komcsatornát. És a tekintetre sem válaszolt semmit, legfeljebb egy felhúzott szemöldököt.

Nechajev legalább ennyire meg volt lepve, de azért hátrahúzódott, hagyva az orvosnak, hogy végezze a munkáját.

Néhány percnyi folyamatos mormogás, legalább ötféle hypospray, illetve hosszas vizsgálódás után a Doktor végül felnézett.

-         Jó, most már transzportálható. Először engem, majd őt is. – Állt fel, és várta a sugarat.

Janeway odabólintott Ro-nak, aki már hajtotta is végre a feladatot. Majd a transzporter minden mással összetéveszthetetlen hangja felcsendült egyszer, amire eltűnt a Doktor, majd még egyszer, amire eltűnt Wesley parancsnokhelyettes mozdulatlan, összetört alakja is.

 

-III-

Kira keze emelkedett a kommunikátora felé, senki, még ő sem vette észre a remegést. Visszanyelt mindent, és csak reménykedni tudott, végezni a dolgát.

-         Minden fő, figyelem, itt a Kapitány beszél. – Szólalt meg, leereszkedve a kapitányi székébe. – A harcnak vége. Az Awalon visszavonult. Az elkövetkező órákban még tartjuk a pozíciót, amíg a váltás megérkezik. – Tájékoztatott és zárta is el gyorsan a komcsatornát, mielőtt átjöttek volna az örömujjongások.

Körülnézett a Hídján, ahol bár meglátszott a csata nyoma, itt-ott apróbb kiégett vezetékek, egy felrobbant konzol, aminél szerencsére nem tartózkodott senki. És megállapította, hogy nem ez volt a legnehezebb csata, amit vívott életében.

Mégis, a szíve már húzta volna el onnan. Még ha, mint kapitány maradnia is kellett, felügyelni a javításokat, mindent. Nem hagyhatta el a hajót.

-         Brower, kezdjék meg a javításokat. – Adta ki a parancsot. – Lopez, tartsa a pozíciót. – Jött a következő, ahogy a kormány felé fordult. De a hangja már nem tartalmazta az előző energiát, a szervezetét már nem hajtotta hígítatlan adrenalin, már csak a fáradtság maradt. Hihetetlen kimerültség.

Felnézett, de már nem hallotta a visszajelzéseket. A csata után ezúttal elmaradt a győzelem édes íze. A felszabadultság, amire várt még nem ütötte meg. Még nem tudott megkönnyebbülni. Mert a másik csatát még nem nyerte meg, a másik csatáról éppen nem tudott semmit.

Csak remélni tudta, hogy a Doktor rendbe hozza. Csak remélni tudta, hogy jól van. És még csak el sem jutott a tudatáig, hogy mit vitt véghez. Még csak fel sem eszmélt. Csak ült ott a kapitányi székben, és percek teltek el, hosszú percek, ahogy működött automatikusan. Kiadta a parancsokat, meghallgatta a jelentéseket, döntött, és újra kiadta a parancsait. Végtelennek tűnő körforgásban.

-         Kapitány, bejövő hívás, a Voyager az. – Jött a jelentés, ami először érte el nem csak a kapitányi, de a civil részét is.

Felkapta a fejét a konzoljáról.

-         Kapcsolja! – Adta a parancsot, és felnézett a képernyőre. De össze is szorult a gyomra, ahogy a Híd helyett a Gyengélkedő, Janeway kapitány helyett az OSH kopaszodó feje jelent meg. – Mi történt Doktor? – Vágott bele bármibe, amit az orvos mondani készült.

A képernyőn a Doktortól nem látszott más, sőt még inkább közelebb hajolt, ahogy grimaszra húzta a holografikus száját, reagálva a türelmetlenségre.

-         Kapitány, én is üdvözlöm. Wesley parancsnok jelenleg eszméletlen, de életben marad. Van azonban valami, amit meg kellene beszélnem önnel itt, négyszemközt. Mint a felesége, és mivel elérhető, önnek van joga dönteni ebben. Én nem is zavarnám, ha nem lenne sürgős.

Kira hatalmas levegőt vett, ahogy hirtelen választás elé kényszerült. Egy olyan választás elé, ami elé, mind Wesley, mind ő mindent megtettek, hogy ne kerüljenek, soha. Választania kellett a kötelessége, és a magánélete között. Szörnyű választás volt, és komolyan nem tudta, mit tegyen. Már éppen meghozni készült a legnehezebb döntést, amit talán később megbánt volna, mikor valaki, éppen időben levette a terhet a vállairól.

-         Kap tizenöt percet, Kapitány. – Lépett be a képbe Nechajev admirális kissé zilált alakja. Aztán a kijelentés után elmosolyodott, valami, amit se Kira, se más nem láthatott tőle még sosem. – Ma nagyszerű volt, megérdemli. A Delta komp már megy magáért. – Tette még hozzá.

Kira komolyan azt hitte, nem hallja jól. Aztán a következő pillanatban nem tudta mit feleljen. A harmadikban elhitte, hogy ez csak valami teszt, amit az Admirális állított elé csupán perverzitásból. A negyedikben rájött, hogy ez őt tulajdonképpen nem is érdekli. És végül az ötödikben döntött.

-         Köszönöm, Admirális. – Pattant fel, hirtelen megint adrenalin hullámzott át rajta, igaz kevésbé tömény, és jóval kisebb mennyiség, mint a csata alatt, de elég volt, hogy működni tudjon. – Worf, öné a Híd.

Rohant ki a Hídról, már érezve, hogyan peregnek az értékes másodpercek.

 

A Doktor felnézett az egyik bioágyon fekvő gépész életjeleiről, amikor meghallotta, hogy nyílt a Gyengélkedő ajtaja, és már látta, hogy Kira Nerys rohant be rajta. Jól észrevehetően pánik módban.

-         Áh, Kapitány. Jó, hogy itt van. – Köszöntötte.

-         Doktor… - Vetette oda Kira, de ő már a felesége ágya mellett volt, lerogyva a legközelebbi székre, egészen közel hajolva és vizsgálva, már kutatva a sérülések után. Csak pár pillanat kellett, hogy végül rájöjjön, hogy a Doktor akart mondani neki valamit, és hogy ő tulajdonképpen csak azért lehetett itt. – Mi a baj, Doktor?

A Hologram közelebb lépett, az ágy másik oldalánál megállva.

-         Talán az irodámban… - Jutott el idáig a javaslattal.

-         Nem megyek sehová, mondja itt! – Jelentette ki Kira nem hangosan, de ellentmondást nem tűrően.

A Doktor vett erre egy mély levegőt, nem törődve azzal, hogy a hologramoknak nincs is szüksége oxigénre és belekezdett.

-         Wesley parancsnokot eltalálta egy plazmarobbanás. Másod és harmadfokú plazmaégéseket szenvedett, de azokat már helyre hoztam. A súlyosabb sérülése egy a csípőjére zuhanó roncsdarabtól eredt. Ami miatt meg kell műtenem, de kell az ön engedélye, és döntése is.

Kira igyekezett befogadni a hallottakat, és nem még inkáb pánikba esni.

-         Mi a baja Doktor?! – Emelkedett a hangja önkéntelenül is türelmetlenül.

Az orvos igyekezett még lágyabbra állítani a hangját, mert nem volt ő olyan érzéketlen, mint, amilyennek néha tűnt.

-         Súlyos alhasi sérüléseket szenvedett. Megsérült a lépe, a mája, a méhe és a két petefészke is. – Mondta ki végül.

Kira elsápadt és nem akarta elhinni. Minden maradék erejét arra koncentrálta, hogy távol tartsa magától az információt. Mindent megrengetett volna, ha beengedi. És amúgy is érezte, hogy jön még valami.

-         De helyre tudja hozni, ugye, Doktor? – Kérdezte, és észre sem vette, hogyan vált a hihetetlen hatalommal és ugyanakkora felelősséggel bíró kapitányból kiszolgáltatott hozzátartozóvá. Csak azt érezte, hogy a mellkasában nyom és nagyon fáj valami.

-         Igen. – Bólintott a Doktor, számítva a reakcióra. – Nos, két lehetőség van. – Próbálta megtalálni a szavakat, hogy minél egyszerűbben magyarázza el, a jól láthatóan a tűrőképessége határán egyensúlyozó Kirának. – Vagy megpróbálom helyrehozni a kárt, amely veszélyesebb a Parancsnokra nézve. Vagy pótszervvel helyettesítem a méhét és a petefészkeit, bár ez utóbbi csupán egy elenyésző részét tudja átvenni az eredeti szerv feladatainak. Szeretném tudni, hogy terveztek-e gyereket vállalni, és ha igen, melyikük akarta kihordani. Mert ha pótszerveket ültetek be, akkor a ciklusát és a hormonszintjét ugyan egyensúlyban tartja, de a jelenlegi technológia mellett valószínűleg nem lesz képes se megtermékenyülni, se kihordani egy terhességet. – Magyarázta türelmesen és kicsit lassan.

Nerys felnézett rá, és igyekezett megérteni a szavakat, mindent, amit mondott. De nem tudott eljutni még odáig sem, hogy miben kell neki dönteni. Csak a fájdalmat érezte, a veszélyt, ami hirtelen a jövőjükre, az egyik legszebb álmukra készült rátelepedni.

-         Igen… - Kezdte, előkaparva valahonnan a hangját, és harcolva a szemébe gyűlő könnyeivel. – Szeretnénk gyereket. De nem döntöttük el, ki hordja ki… - Állt meg, ahogy egyre inkább kezdett leülepedni a szituáció. És nézett fel újra, eltépve a szemeit a felesége sápadt arcáról. – Doktor, mentse meg! – Kérte elcsuklón, nem tudva már semmit, csak Sq’want akarta, az égszínkék szemeket rányílni.

Az orvos látta a zavart, de azt is tudta, az idő szorít, hát próbálta újra, ezúttal még türelmesebben.

-         Nézze, Kapitány. El kell döntenie, hogy próbáljam helyre hozni inkább a kárt, ami fokozottabb kockázattal jár Wesley parancsnokhelyettesre nézve. Mert elhalhatnak a szervek, ha nem sikerül a műtét, és sokkal hosszabb ideig is tartana. Vagy ültessek be műszervet, amely elveszi a lehetőségét annak, hogy kihordjon egy terhességet.

Végül, hogy újra hallotta kezdett leülni benne minden, és körvonalazódni a döntés lényege. De volt még valami, amit muszáj volt tudnia.

-         És mi lesz a petesejtjeivel, azok nélkül nem tudunk… - Tört el, hirtelen nem bírva kimondani.

A Doktor csak magában vallotta be, hogy bizony valóban hiányos volt a tájékoztatás.

-         Nos, ha műszervet ültetek be, akkor el kell távolítanom a petefészkeket, de a bennük lévő őssejteket sztázisba lehet rakni. És így használni tudják őket, amikor úgy érzik, eljött az idő. Így lehet közös gyerekük. – Nyugtatta meg gyorsan, még bírva a türelmét.

Nerys visszanézett a felesége nyugodt, de természetellenesen sápadt arcára, és igyekezett dönteni. Ott volt előtte minden, és túlságosan fájt, hogy talán a döntés nem is volt az, mert neki az volt a legfontosabb, hogy éljen, hogy biztonságban legyen, hogy vele maradjon. És majd együtt átmennek minden máson. Mégis fájt, hogy el kell vennie tőle valamit, amiről tudta, hogy mekkora csoda. Még akkor is, ha nem is a saját gyerekét hordta. De az alatt a kis idő alatt, egy nyakatekert helyzetben is érezte, mekkora csoda egy gyermeket hordani a szíve alatt. Nem tétovázott sokat. Egy kapitány gyors döntésekhez szokott lénye ezúttal sem hezitált.

-         A pótszerv. Mentse meg Doktor, a legbiztonságosabbat! – Mondta ki és felnézett, már nem törődve az időközben elindult könnycseppel az arcán.

Az orvos bólintott és már indult volna felkészülni a műtétre, de még egy gyenge hang megállította, még ha nem is neki szólt.

-        
Nerys… - Nyíltak rá nagyon lassan, reszketve a világra égkék szemek, melyek homályosak voltak, ezúttal az altatóktól és fájdalomcsillapítóktól, és ki tudja még mi mindentől. – Hát itt vagy… - Erőltette tovább, igyekezve odafordítani a fejét. De Nerys keze megállította, ahogy gyengéden megfogta az arcát, és tartotta, segített neki, és érintette is egyben.

Egy apró könnycsepp gördült le a fájdalomba torzult gyönyörű bajori arcon. Egy apró könnycsepp, mely siratta a felesége elveszített esélyét, még ha tudta is, Nick mindig arról beszélt, hogy majd ő fogja kihordani, meg a tüsszögésről, és soha nem arról, hogy ő. Mégis, hirtelen nagyon fájt, hirtelen igazságtalannak érezte, olyan nagyon igazságtalannak.

-         Itt vagyok Sq’wan. Csak pihenj. – Suttogta vissza, egész közel Nick arcához. Szerette volna megcsókolni, vagy hozzábújni, de nem tehette. Csak nézte, és igyekezett visszanyelni az újabb megszületni igyekvő könnycseppeket.

Nick nem érzett fájdalmat, már a zsibbadtságot sem. Nem érezte, hogy bármi baja lett volna, csak éppen fáradt volt, és álmos. És nem értette, miért a fájdalmas tekintet, és a könnycsepp a felesége arcán.

-         Miért sírsz, Nerys? Most már nincs semmi baj. Élek, jól vagyok, látod? – Kérdezte, de már érezte, hogy húzza vissza a kimerültség és erőtlenség az eszméletlenségbe.

Nerys elmosolyodott, önkéntelenül is az olyannyira Nickhez illő megnyilvánuláson, és makacsul letörölte azt az egyetlen olyan nagyon sós könnycseppet.

-         Aludj csak, nem sírok, látod? – Felelte rekedten, ahogy végül előrehajolt, és nyomott egy puszit a felesége ajkainak sarkára. – Aludj csak. – Suttogta még, és nézte, hogyan tűnnek el újra az égkék szemek, és a hyposprayt, telve altatóval még csak nem is látta, csak hallotta.

Még felnézett az orvosra, aki bátorítóan bólintott felé.

-         Most már jól lesz. – Ígérte, és nem volt semmiféle kétsége sem e felől.

Nerys még egyszer megtörölte az arcát az egyenruhája ujjába, és végül felállt. Összeszedte magát. Egy pillanattal később már kapitány volt, teljes valójában.

-         Köszönöm, Doktor. – Bólintott oda, mielőtt megkerülte volna az ágyat, hogy távozzon. Őt várta a hajója, a legénysége, a kötelessége.

-         Nincs mit. Majd értesítem. – Ígérte még az orvos.

És csak nézte, hogy sétál ki az előbb még egy borzasztóan elesett ember az ajtón összeszedett, erőskezű és rendíthetetlen kapitányként. Végül csak megfordult, és elkezdte az előkészületeket a műtéthez.

 

A Defiant Hídjáról nyíló jobboldali ajtó kinyílt és egy tökéletes önkontroll alatt lévő Kira Nerys kapitány lépett be, körülnézve, igyekezve nem veszíteni a kontrollból az őt fürkésző tekintetek alatt, majd végül elfoglalta a kapitányi székét, amiből Worf parancsnok pattant fel gyorsan átadva ezzel a Hidat.

-         Jelentést! – Adta ki a parancsot, igyekezve visszazökkenni újra a Csillagflotta tiszt szerepébe, mely sokkal több volt mindig is, mint egy szerep. Mióta az egyenruhát viselte egy része volt. Egy része, mely korábban a Bajori Militia tisztje volt, azelőtt terrorista ellenálló. És ez olyan fontos, és nagy része volt, amit nem volt könnyű feladni, vagy a háttérbe szorítani. De a jelenlegi helyzetében inkább az volt fontosabb, hogy nem volt nehéz elrejtőzni benne.

Brower hadnagy fordult először.

-         A javítások haladnak. Még két óra és kész lesz a térhajtómű, a fegyverzet és a pajzs. A másodlagos rendszereknek kell még három. – Jelentett, de fent felejtette a hangsúlyát, mint, aki még hozzá akart tenni valamit, végül szó nélkül visszafordult.

Kira szintén fordult egyet, ezúttal Worf felé.

-         Továbbra is tiszta a frontvonal, mindkét hullám, minden szárnya tartja a pozíciót. – Jelentett tömören és lényegre törően a klingon parancsnok.

Kira bólintott. Majd vetett egy pillantást a stratégiai térképre, ahol már feltűnt a közeledő friss flotta, amely majd átveszi a front védelmét.

-         Még két óra, és megjön a váltás. – Felelte, inkább csak tájékoztatva, mint bármilyen parancsnak.

És hirtelen csend lett, mindenki tette a dolgát, leginkább csak figyelte a konzolját, a stratégiai frissítéseket, melyek még mindig három másodpercenként érkeztek a Deep Space Nineról, vagy igyekezett elindulni le a Gépházba, mint Brower.

Aki meg is fordult a székével véve egy nagy levegőt, igyekezve megkérdezni a kérdést, ami nem csak az ő, de mindenki más fejében is ott volt, éppen csak nem tudták, hogyan tegyék fel.

Végül inkább visszafordult úgy döntve, hogy még gondolkozik rajta egy kicsit.

Mikor harmadjára fordult vissza, majd utána negyedjére kifelé, Kira végül odanézett.

-         Akar valamit, Hadnagy? – Kérdezte, tényleg nem segítve Brower elhatározását. És bárha sejtette is, mit szeretne a főgépésze, nem volt már ereje a hangját kevésbé hidegre állítani.

Brower végül is valahol katona volt, még akkor is, ha csak egy gépészként, és tulajdonképpen soha nem ölt, de még csak nem is bántott komolyabban senkit. Így hát úgy határozott, ha szembe nézett már a Dominiummal meg az Awalonnal is, akkor egy apró, szívből jövő őszinte kérdést is ki tud nyögni.

-         Uhm… Hogy van a főnök, Kapitány? – Kérdezte meg végül, észre sem véve, hogy még mindig főnökként utalt Wesleyre, holott már rég nem volt a felettese, sőt, ő maga volt már a főnök. Mégis, neki valahol, ugyanúgy, mint Geordi LaForge az Enterpriseról, az első főgépész, aki alatt szolgált, Nick Wesley is mindig főnök lesz. Mert túl sokat tanult tőlük, hogy egyszerűen csak egy rangként utaljon rájuk.

Kira pislogott egyet, talán számítva könnyre, talán csak, mert egy kicsit jobban érezte magát a jelzőtől maga is, nem tudta. De nyelt még egyet, mielőtt válaszolt.

-         Jobban. Életben marad. – Felelte halkan, de a Hídon olyan csend volt, amiben mindenki hallhatta. Nem mondott ennél többet. A többi nem tartozott másra, még akkor sem, ha körülötte mindenki a barátja volt, nem csak az övé, de Nické is.

Brower arca megkönnyebbült, hiszen nem tudhatta biztosan a kapitánya viselkedéséből még azt sem. Számára Kira olyan kapitány volt, aki mindig, minden helyzetben képes volt az irányításra, aki bármi is történjék ott lesz mögötte, ott lesz a kapitányi székben és kihúzza őket bármilyen kilátástalan helyzetből. És ebbe a számára belefért, hogy Kira ott volt, történjen bármi is a Voyager Gyengélkedőjén a feleségével.

Igaz Brower és senki más sem tudhatta, hogy Kira maga nem volt ennyire biztos benne, hogy képes-e mindig, minden körülmények között kapitány maradni. Mert bár bízott a képességeiben, másképpen nem vezethette volna a csatahajót és a legénységét a halál torkába. De bár akár két évvel korábban is biztosan tudta volna, hogy képes visszatérni, képes visszaülni a székbe, felvenni a hatalmat, ami a kapitányi ranggal járt, akár percekkel is bármilyen személyes tragédia után. Azonban most ez már nem tűnt olyan biztosnak. Volt az életében már néhány olyan dolog, amiről nem tudta biztosra, hogy túlélné-e egyáltalán, ha elveszítené. A felesége kapcsolódott mindegyikhez. És hangozzon bármennyire is szentimentálisnak a gondolat, és a benne élő kemény, harcos, volt ellenálló röhögje ki bármilyen gúnyosan. Attól még igaz volt. Nagyon igaz. Ijesztően az.

Brower már jóval könnyebb vállakkal állt fel és indult le a Defiant Gépházába. Worf szintén könnyebben fordult vissza a dolgához. Az utóbbi néhány hétben többet nőtt a szemében Wesley, mint az évek alatt, mióta ismerte összesen. És lassan a klingon szíve elkezdte elfogadni teljesen, mint valakit, akinek van becsülete, és igaz szíve. Így hát jobban aggódott érte is, nem csak Kiráért, mint azt kényelmes lett volna beismernie.

Lopez szintúgy visszafordult a munkájához, és bár ő korántsem ismerte olyan közelről a Deep Space Nine volt főgépészét, azért legalább annyira aggódott érte. Talán a szenvedélyes latin szíve miatt volt. Talán a jegyese nyilvánvaló rajongása Wesley felé tette. Talán csak Lopez legalább olyan rajongása a kapitánya felé. Nem tudta, de örült, hogy a gépész jobban van. Így mindjárt könnyebb lett. És az sem volt utolsó szempont, hogy Brower az előbb odasúgta neki, hogy Tess jól van, nem esett baja. És így már valóban nem volt olyan borús az élet.

 

A testében még mindig nem érzett fájdalmat, igaz a hasában volt valami furcsa, valami hűvös és zsibbadt, olyan szokatlan. De nem tudta hová rakni az érzést, így úgy döntött, inkább foglalkozik a szemének kinyitásával, és hirtelen remélte, hogy Nerys még ott lesz, amitől új erőt talált, és sikerült felemelni a szemhéjait.

De ahogy körülnézett és várt is egy kicsit, nem hajolt fölé senki, és nem is érezte semmi jelét, hogy a felesége ott lett volna mellette és eszébe is jutott, hogy valószínűleg visszament a Defiantra. Óhatatlanul is csalódottság öntötte el. Ami el is tűnt, ahogy elmosolyodott a gondolatra, hogy megnyerték a csatát, és bár nem tudott sokat az utána történtekről, azt igen, hogy ez volt az utolsó front, és az Awalonnak hatalmas energiát kellene belefektetnie, ha még egyszer nekik akarna rontani. És bizony hozzáadva még a Hírszerzés szerint sikeres kormánypuccsot, meg a polgárháború erősödését, ezt akárhogy is forgatta, olyan szaga maradt, mint egy megnyert háborúnak.

De nem volt ideje tovább gondolkodni, mert a Doktor kissé tar feje bukkant a látómezejébe, és nézett le rá vizsgálódva.

-         Hello, Parancsnok, hogy érzi magát? – Kérdezte a szokásos öntelt mellékszínnel, amiről Wesley tökéletesen tudta már, hogy a Hologram végtelenül elégedett magával.

-         Jól? – Kérdezte azért egy kissé olyan hangszínnel, mintha azt akarta volna mondani, hogy „Csak magára kell nézni, hogy tudjam a választ…” És valójában ezt is akarta mondani. Ami magával hozott egy kellemes gondolatot, miszerint, ha még képes érzékelni az iróniát, akkor talán mégiscsak megmarad.

A Doktor bólintott, és végighúzta a fekvő, és még a mozgáshoz gyenge gépész fölött, és ami idegesítőbb volt, orra előtt a trikorderét.

-         Nos, örömmel tudatom, hogy az észrevétele helytálló. – Jegyezte meg. – Maga meg fog gyógyulni az én zseniálisan végrehajtott műtétemnek köszönhetően. – Folytatta, tényleg büszkén.

Wesley csak megforgatta rá a szemeit, még ha meg is szokta már a Hologram igencsak egoisztikus stílusát.

-         És mikor mehetek haza? És hol van Nerys? – Kérdezte a két fontos kérdést egyszerre, nem feltétlenül fontossági sorrendben.

A Doktor csak vágott egy grimaszt, és némán kérdezte meg a hologramok istenét, legyen az akárki, vagy akármi, hogy miért kell minden páciensnek olyan türelmetlennek lennie.

-         Nos, majd hazamehet, ha én azt mondom, hogy alkalmas rá. – Felelte. – A másik kérdésre meg… Kira kapitánynak még van egy hajója, amit irányítania kell. – Adott választ a második kérdésére is a betegének, és nem vette észre, hogy nem vigyázott eléggé a szájára.

A gépészelme azonban nem sérült meg, ahogy Wesley intelligenciája sem csökkent, egy kicsit sem, nem hogy drasztikusan. És a fejében már kezdett alakulni a gondolat, hogy ezzel nem stimmel valami. És bár Nick szerette a feleségét, és bárhová érte ment volna, és tudta, érezte, hogy ez kölcsönös. Azért ismerte annyira, hogy a hajóját nem hagyja el, hacsak nem kényszeríti rá valami… Nem, Kira sosem hagyja el a hajóját, a kötelességét, a legénységét. Kivéve… talán, ha ő haldoklik. Talán még akkor sem. De mivel Nick nem érezte, hogy haldoklott volna, és egyébként is egészen élőnek, és egészségesnek érezte magát, valahogy nem állt össze a kép. És ezt szóvá is tette, ahogy egy kényelmetlen érzés kezdett süllyedni benne, mintha történt volna valami, amiről ő nem tudott.

-         Doktor? – Vonta az orvos figyelmét az orvosi trikorder kijelzőjéről magára. – Mit keresett itt Nerys? – Állt meg és figyelte, hogyan készült a Hologram egy nyilvánvalóan kényelmes, és nem túl őszinte válaszra. - És ne mondja, hogy csak meglátogatott otthagyva a Defiantot, mert azt nem veszem be! – Tette hozzá egy kissé mérgesen, ami az emelkedő kényelmetlen, félelemszagú érzést volt hivatott takarni.

A Doktor sóhajtott egy nagyot, valamiért ezúttal is elfeledkezve, hogy neki bizony nincs is szüksége levegőre. És gyorsan keresett egy tökéletes választ. De mivel nem talált olyat, ami belefért volna az etikai szubrutinjainak a keretei közé, maradt az igazság.

-         Én hívtam, mert maga nem volt döntésképes állapotban. És mivel Kira kapitány a maga felesége, és így a legközelebbi hozzátartozója, sőt elérhető is volt, engedélyt is kaptam, hogy értesítsem, neki kellett döntenie. – Adott magyarázatot, és volt egy olyan nagyon is határozott érzése, hogy nem fogja megúszni ennyivel.

Nickben az előbbi érzés egy kicsit, illetve egy kicsit jóval súlyosabb lett, és egyre jobban süllyedt, ahogy végigfuttatta a fején a választ, emlékezve nagyon is jól Nerys könnyes arcára, és a nagy, fájdalmat ragyogó szemeire, még akkor is, ha csak homályosan, alig-alig volt fenn.

-         Dönteni? Miről kellett neki dönteni? – Kérdezte meg következőnek, remélve, hogy nem olyan súlyos, mint amilyennek hitte.

A Doktor csak sóhajtott, nem foglalkozva többé a hologramok nem létező levegőszükségleteivel.

-         Nos, maga súlyos alhasi sérüléseket szenvedett. – Kezdte magát is meglepve lágyan, de úgy érezte, mintha nem is az ő tisztje lenne ez a beszélgetés. Azonban ő volt ott, és biztos volt benne, hogy a gépész nem fog fél órát várni, amíg megérkeznek az Állomásra, és még vagy felet, mire Kira képes lesz letenni a szolgálatot, és idejönni. Így kelletlenül, de folytatta. – Súlyosan roncsolódtak a lépe a mája, a méhe és a petefészkei. El kellett dönteni, hogy megpróbáljam-e megmenteni őket, esetleg kockáztatva a maga életét, vagy helyettesítsem pótszervvel. De teljes értékű pótszerv csak a lépe és a mája esetében jöhetett szóba, mert a méhet és a petefészkeket még nem lehet teljes funkciójukban pótolni pótolni. Ez azt jelenti, hogy pótméh csak a hormonszintjét és a ciklusát tartja fent, valamennyi segítséget kapva a pótpetefészkektől is. De így nem lesz képes megtermékenyülni, és terhességet viselni. A Kapitány az utóbbit választotta, mint ez a műtét során kiderült megmentve ezzel a maga életét. – Fejezte be gyorsan és esett majdnem pánikba, szokásától eltérően, amikor a betege elsápadt, annyira, hogy szinte tökéletesen fehérré vált az arca.

Nick mellkasában szörnyű, tompa fájdalom tombolt, ahogy feldolgozta a hallottakat. De valamitől még nem akarta, nem tudta befogadni teljesen, és távol állt az elfogadástól is. Visszanyelt mindent, minden feltörő érzelmet, pánikot, könnyeket, még tudni akarta biztosan.

-         Azt… - Nyelt egyet, és köszörülte meg a torkát. – azt akarja mondani, hogy nem tudunk közös gyereket vállalni? – Kérdezte, meg sem fogalmazva, csak úgy, ahogy feltört belőle.

És a jó Doktor már másodszor akarta a nap folyamán fenékbe billenteni saját magát, ahogy ugyanazt a hibát követte el immár másodszor. Megrázta a fejét, és igyekezett mosolyogni, ami tényleg nem tartozott az erősségei közé.

-         Nem. A petesejtjei nagy részét meg tudtam menteni és sztázisba rakni. Ez azt jelenti, hogy lehet közös gyerekük, csak nem maga fogja kihordani. – Vigyorodott el egy szünet után váratlanul. - Ami azt illeti, ha akarják, akkor lehet egészen pontosan kétszázhatvanötezer-háromszázhatvannyolc gyerekük. – Hadarta el gyorsan a számot, amit megjegyzett a petesejtek sztázisba rakása során.

Nick nem volt humoros kedvében, igaz az előző érzés eltűnt, és nem maradt a helyén akkora fájdalom, mint, amekkorára bárki számított volna.

Inkább csak zavar. Az igazság az volt, hogy sosem gondolkozott el azon, hogy szeretne-e kihordani gyereket. Illetve mióta egyáltalán gyereken gondolkodott, mindig Nerys pocakjában képzelte el. De mégsem volt olyan egyértelmű a reakciója, mint várta.

Mégis, hirtelen úgy érezte, hogy elvesztett valamit, amit bár sosem tartott fontosnak, mégis, most, hogy nem volt, realizálta csak igazán, hogy mégsem volt olyan semleges. És ott volt még az a furcsa, és bizony fájó üresség, ami ott süllyedt a gyomrából lefelé, ironikus módon nagyon is jó felé. Végül sikerült ösztönösen is elzárnia magát mindettől. Ösztönösen indulva tovább és lépve meg a következő lépést, újra és újra ismételve magában ugyanazt. A lényeg nem változott, lesz gyerekük, még lehet.

Végül felnézett, észre sem vette, mikor csukta be a szemeit.

-         Mikor érünk vissza az Állomásra? – Kérdezte, már vágyva haza, vágyva egy kis magányra, vágyva a szállása biztonságára, a függőágyára, Nerysre, egyedül.

-         Még egy fél óra. – Felelte a holografikus orvos, észrevéve, hogy a páciensét jobban megütötte a hír, mint azt akár maga várta.

Nick behunyta a szemeit, és próbált elrejtőzni, a régi, sosem bevált módszerrel a világ elől.

-         Hagyjon magamra. – Felelte még, de már csukott szemhéjak alkotta barikád mögül.

A Doktor bólintott, de még nem lépett el.

-         Szeretne altatót? – Kérdezte halkan, és magát is meglepve, lágyan.

A páciens csak bólintott, de nem nyitotta ki a szemét, majd még érezte a nyakán a hypospray hideg érintését és hallotta a szisszenést. Végül sötétség, és nyugalom borult a felkorbácsolt elméjére és lényére, és már aludt is elmenekülve végül valóban a világ elől, már csak a teste volt kitéve bármilyen tekintetnek, amelyik éppen a Voyager Gyengélkedőjében tartózkodott. Legyen az valaha hideg kék, ezúttal önmagát is meglepve furcsán együtt érző, és önvádló, vagy éppen szürkéskék, amelynek alig-alig volt ideje lenézni a Gyengélkedőn fekvőkre, mégis itt volt, mutatva magában minden maszk ellenére is hatalmas együttérzést.

 

-Prologue-

Kira Nerys kapitány tekintete fáradtan függött az ölében tartott rögzítőn, mely legalább olyan fáradtan pihent a felhúzott, a széke szélén támasztott lábain. És írta a jelentését. Körülötte a Betegszoba csendes volt, előtte a felesége aludt, nem ébredve fel az átszállításra sem. Ő pedig már legalább egy órája próbálta helyrerázni azt a jelentést, amit majd másnap délelőtt kell leadnia, sőt előadnia a csatát tárgyaló és elemző megbeszélésen, de akármennyire is erőltette nem akart összeállni.

A betűk elnyúltak, majd összementek a szemei előtt, bármennyiszer is dörzsölte meg őket. Még a mögötte álló négy bögre raktajino sem segített. Mégis csinálta, bármennyire is készültek lecsukódni a szemei, mert muszáj volt, mert a kötelessége volt.

Igaz, nem haladt sokat, mióta elkezdte, és tényleg sok mindent megadott volna a felesége és általában a főgépészek különleges tehetségéért, amivel képesek volt összeállítani egy jelentést, bármiről, bárhol, mindössze néhány perc alatt, legyen szó akár a legbonyolultabb fejlesztésről, és a hely legyen akár egy zsúfolt turbólift. Ezzel szemben neki egy tökéletesen csendes Betegszobán, zavartalanul, órák alatt sem sikerült összeraknia a jelentését az egyik legsimább csatáról, amit valaha megélt.

Végül úgy döntött, nem árthat, ha pihen egy percet, és leeresztette az elzsibbadt lábait, majd félrerakva a rögzítőt előrébb hajolt, figyelve egy kicsit a felesége alvó, nyugodt, most már valamivel egészségesebb arcát. És hagyta magának, hogy csak szeresse. Olyan gyönyörű volt! Még ha Nick nem is szerette sosem hallani. Még mindig nem értette miért. És ha néha, ki is szaladt a száján, a gépész mindig elpirult, és el is fordult. Nem úgy, mint más bókoknál. De ez nem változtatott a szíve legmélyéről jövő megállapításon, hogy a felesége sokkal-sokkal gyönyörűbb, mint bármi, amit valaha látott. Beleértve az Égi Szentély fényjátékát, mikor megnyílik. És hagyta egy kicsit, hogy a szívét megtöltse a szerelem. Csak egyszerűen, hagyta magát érezni.

Észre sem vette, mikor húzódott közelebb és mikor emelte fel a kezét, hogy végigsimítson selymes, szőke tincseken. Csak a gondolat, az érzés maradt, hogy imádta a felesége haját. A módot, ahogy sosem állt úgy, ahogy azt Nick valószínűleg szerette volna. Vagy, ahogy elöl mindig lelógott egy kicsit az égkék szempár elé, vagy az ujjai között sikló érintését a tincseknek, vagy ahogy a csillagfény megcsillant rajtuk, mikor éjjel felébredt és Nicket alva találta, és nézte hosszan, vagy hogyan lógtak le olyan ellenállhatatlanul érzékien és csatakosan, mikor hosszú, átszeretkezett éjszakákon csak nézett le rá, és mosolygott, mind a szeme, mind az ajkai…

Észre sem vette, hogy a csak emlékezett szemek mikor nyíltak rá, és fürkészték, keresve, vajon mi járhat a fejében. És bizony az égkék szemek mögött is megjelent az álmos, aggódással teli, de valódi álmodozás. Hogy mennyire is szerette Neryst, hogy mennyire gyönyörűnek találta. Hogy szerette ő is a felesége haját! Vagy az orredőit, különösen. Minden apró változásukat ismerte már. Csak a módból, ahogy álltak, vagy épp rásimultak Nerys orrára tudta, milyen kedve van. Tudta, ha fáradt, ha mérges, tudta, ha dühös, vagy éppen békés. És ilyenkor, mikor csak hagyja magának, hogy szeressen, hogy egyszerűen csak Nerys legyen olyan simák voltak, olyan békésen simultak hozzá az orrához. Tudta, mikor kavarta szenvedély, vagy éppen, hogy valami irritálta, vagy mikor szomorú. Minden apró hangulatváltozást le tudott olvasni, csupán az orredőiből. És soha nem unta meg ezt az elfoglaltságot, tesztelve mindig, mindenkor önmagát. És mindig, emellett imádta egyszerűen csak nézni is őket. Vagy érinteni, és csókolni…

Végül a két szempár, mélybarna és égkék találkozott, és Nerys ráébredt, hogy nincs mégsem olyan egyedül, hogy a felesége már nem is alszik olyan nagyon.

-         Szia Sq’wan… - Suttogta, és a kezébe vette a még kicsit erőtlennek tűnő gépészkezet.

-         Nerys… - Nézett rá Nick, és hirtelen rátört minden, amit hallott a Doktortól. Rátört minden érzés, amit eddig átaludt, rátört minden veszteség, melyet sosem ismerhetett. És már készült volna elveszni, mikor valami, egy meleg villanás a mélybarna tengerekben, kihúzta belőle. És maradt egyetlen gondolat, egy vígasz, egy cél. Ami így, Nerysszel közel, együtt, elég volt. Elég volt, hogy elviseljen még egy, talán egy utolsó csapást. – Nerys… - Suttogta még egyszer, még panaszosabban, és emelte mindkét karját, erőt találva, vágyva egy ölelésre.

És Nerys látta, érezte, tudta, és hajolt közelebb, felnyalábolva a hirtelen kicsinek, elveszettnek tűnő feleségét. Átölelve, és tartva, közel, amennyire csak merte.

-         Sajnálom, úgy sajnálom, Sq’wan… - Suttogta, szőke tincsek közül, bele Nick fülébe. – Annyira sajnálom.

Nick hallotta, érezte, és hirtelen nem számított más, mint Nerys hajának illata, ami mindig, mindig részegítő volt, minden változatban. És ebben az egyszerű momentumban, egy egyszerű érzésben, egy illatban ott volt benne minden. Egy holnap, egy kép, egy kislány, egy együtt leélhető élet. És rájött, hogy amíg ez van, addig nem vesztett el semmi pótolhatatlant, semmit, aminek az elvesztésén ne tudná túltenni magát, amíg a végtelenül erős, gyönyörű, és olyan nagyon makacs felesége öleli és szereti.

Nerys érezte, hogyan lazultak el az előbb még feszes izmok a karjaiban, érezte, hogyan bújt hozzá közelebb Nick, és hogyan rejtőzött el az ölelésében. És már tudta, ezen is túl lesznek, túl lépnek majd ezen is. Ez is elmúlik. És jön valami új, valami, ami szebb lesz ennél. Aminek egyszerűen csak jobbnak kell lennie. Mert muszáj, mert megérdemlik. És hirtelen nem számított semmi más, mint Nick közelsége, szerelme. És lassan, lassan magával ragadta a kimerültsége, ahogy Nick maga is visszazuhant a pihentető álomtalan alvásba, úgy követte Nerys is.

Nem sokkal később a már majdnem kész jelentést tartalmazó rögzítő lekapcsolt, kioltva az utolsó fényforrást is a szobában. Tudva, hogy Kira Nerys kapitány be fogja fejezni időben, és készen fog állni a megbeszélésre időben. Ahogy mindig. Történjen bármi is.