Ferengi Vagyongyűjtés Szabályai:

214. Szabály: Sose kezdj üzleti tárgyalásokat üres gyomorral.

215. Szabály: Csak az üzleti örömök után jöhetnek a testi örömök.

 

-Epilogue-

Kira Nerys kapitány fáradtan, és ami inkább meglátszott rajta, idegesen lépett ki a zsilipből, egyenesen a Deep Space Nine Promenádjára. Ő is, mint mindenki más is az utóbbi három napban ideges volt és feszült.

Három nap, három olyan nap állt a háta mögött, ami alatt az egész quadráns hallgatott. Teljes volt a csend. Egyetlen Awalon hajót, legyen az lázadó, vagy a hivatalos erők, nem lehetett látni. Az utolsó, a Föderáció által megnyert csata után nyomuk sem maradt. Minden fronton azonban kint voltak a föderációs védelmi erők, és tartották mindet. De senki, egyetlen stratéga, egyetlen hírszerző, egyetlen érző, lélegző lélek sem tudta mi fog következni.

Ha egy bármilyen más ellenség lett volna, nem az Awalon, akkor már rég ki lehetett volna mondani, a háborúnak vége. De az Awalon esetében sosem lehetett kiszámítani a következő lépést. Következhetett akár valódi béke, akár egy újabb, több frontos, vagy akár teljes letámadás. Senki nem tudhatta. Az Awalon esetében még a logika is lehetett végtelenül logikátlan.

Kira próbálta mindkét kezével kimasszírozni a halántékából a fájdalmat, ahogy a Betegszoba felé igyekezett. Nem, nem a fejfájás miatt, sosem volt az, aki egy egyszerű fejfájásra gyógyszert kért, még akkor sem, ha az éppen akkora volt, mint egy galaxis. A felesége aznap lett elengedve, és őérte ment.

Halkan lépett be, nem csak a fejfájása miatt, de mert nem tudta, hogy vajon Nick még alszik-e, vagy már rég ott ül az ágy szélén rá várva, és mivel Bashirt sehol sem találta, beengedte magát.

Ami azt illeti Nick ült, igaz, a lábát nem lógatta, hanem kényelmesen felpakolta az ágyra. A hátával a felhajtott fejtámasznak támaszkodott és egy rögzítőbe volt belemélyedve annyira, hogy észre sem vette Neryst, egészen addig, amíg egész közel nem ért, és egy óvatos puszit nem nyomott a feje tetejére, a szőke hajtincsek közé.

-         Mi a…! – Ijedt fel azonban arra, és dobta el majdnem a rögzítőt. – Nerys?! - Majd felnézett, ahogy visszanyerte az egyensúlyát, és pislogott néhányat, hogy a fókuszt is megtalálja.

-         Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni. – Nevetett Nerys, aki erre a pillanatra megfeledkezett a galaxis méretű fejfájásáról is. – Nem tudtam, hogy ilyen messze jársz… - Folytatta, már csak mosolyogva, fájdalmasan rádöbbenve, hogy az a fejfájás azért még ott volt. – Mit olvasol? – Kérdezte végül, ahogy észrevette, hogy az égkék tekintet nagyon is húzódozna vissza a rögzítőre.

Nick elpirult, mélyen. Amitől Nerys csak még kíváncsibb lett.

-         Semmi… ööö, ez csak… - Dadogta a már meggyógyult gépész, maga sem tudta ugyan, hogy miért olyan nagy titok, vagy miért jött zavarba.

Két vörösesbarna, szépen ívelt szemöldök emelkedett, és két elegáns kéz találta meg a helyét vékony csípőkön.

-         Tehát? Titok? – Kérdezte olyan hangon, ami elárulta a feleségének, hogy bizony, még ha titok is volt, nem sokáig marad az.

Nick erre csak még inkább elpirult, de végül igyekezett reálisan végiggondolni, hogy tulajdonképpen nincs miért zavarba jönnie. Ennek az eredménye az lett, hogy félénken, és még mindig pirulva, de átnyújtotta a rögzítőt.

Nerys elvette, és tényleg kíváncsian kezdte olvasni. Magán érezte Nick tekintetét, ami hihetetlen, de majdnem félénk volt. Talán ha néhány másodperc telt el és a szavak és az ábrák előtte összeálltak, és ezzel párhuzamosan kezdett terjedni az arcán egy először meghatározhatatlan kifejezés, majd egy mosoly, olyan, amit még Nick maga is csak nagyon ritkán láthatott. Végül Nerys leeresztette a rögzítőt, és egy pillanatra csak nézte a feleségét, aztán csak leült mellé, odahajolt és megcsókolta hosszan, de nem mélyítve el, mintha minden ideje az Univerzumnak az övé lenne, lassan, és kifejezve minden szerelmet és gyengédséget, amit érzett.

Mikor végül kelletlenül elhúzódott, csak kicsit, már nedvesen csillogtak a mélybarna tengerek. De végül a könnyek nem születtek meg.

-         Sq’wan, - Rázta a fejét, majd igyekezett megtalálni, hogy mit is akart mondani. Végül megrázta még egyszer. – Nagyon szeretlek.

Égkék szemek csillantak fel, viszonozva a szót, némán, hangtalanul is.

-         És, mit gondolsz? – Kérdezte, már nyúlva a rögzítőért, és furcsa módon, mégsem törve meg a hangulatot. Bár a lelkesedés olyan egyértelmű volt az arcán, ami majdnem mégiscsak felcsalta azokat a könnyeket Nerys szemeiben. – Átnéztem az egészet, és biztos össze tudom rakni. Sőt, van pár ötletem, amit ebben nem említ, de te biztos meg tudod mondani jó-e. Csak engedélyt kell szerezni, hogy a mellettünk lévő vendégkabinból lecsatolhassunk egy részt. – Hadarta úgy, mintha valami nagyon sürgős, nagyon fontos dologról lett volna szó.

Nerys csak nézni tudta, csak bámulni, csak inni a látványt. Hirtelen a Nick Wesley, akit ismert, és szeretett, és aki majdnem elveszett, ott ült előtte. Ott csillogott a szemében minden ártatlanság és kölyök-lelkesedés. Ott volt az arcán egy kifejezés, mely félúton volt a hihetetlenül boldog és koncentráló között. És ez volt minden, amire vágyott. Ez a kép, Nick, a kezében a rögzítőn több száz legújabb design-ú gyerekszobának a leírása. Még a belső, volt-ellenálló fele is elfelejtett gúnyosan tapsolni. Talán még az is csak állt és leesett állal bámulta a pillanatot. Csak nézte és nézte, és hirtelen megütötte a tudat. Egy tudat, hogy bármit, akármit megadna azért, hogy Nick mindig, örökké így nézzen rá, hogy a szemei így, ilyen hatalmas, ártatlan, kölyökcsillogással ragyogják rá mindazt a szerelmet, mindazt a ragaszkodást, amiről már azt hitte nem fogja látni soha többé. Nem, mert a szeretet vagy a ragaszkodás tűnt volna el, hanem mert rájuk borult egy árny, melyet most nem talált. Talán, abban a pillanatban először hosszú, hosszú átküszködött hónapok után nem talált. És ha ezért családot, igazi családot alapítanak, ha ezzel, ha egy általa is vágyott kislánnyal az ő Nickje szemeiben állandósul ez a ragyogás, akkor ő szül neki annyi kislányt, amennyit csak a felesége akar. Visszanyelt egy egészen apró kis könnycseppet, ahogy az érzés intenzitása visszahúzódott kicsit, mert ez most azért még nem volt olyan egyszerű, bár az elhatározás már megszületett a makacs bajori szívben.

-         Nick… - Kezdte, de valahogy megint csak nem találta, hogy mit is mondjon. – Nem korai még ez egy kicsit? – Kérdezte végül, de a hangjában benne volt minden, ami elvehette az élét a kérdésnek.

Nick csak felkapta a fejét, elszakadva rögzítőtől. És a homlokán megjelent egy apró ránc, ami azt volt hivatott jelezni, hogy nem érti.

-         De… de… - Kezdett dadogni, megint csak valamitől hatalmas zavarba jőve. – Én azt hittem… - Kezdte újra, és gyorsan összeszedte magát, mielőtt Nerys közbevághatott volna. – Hogy, hogyha vége a háborúnak, mi rögtön… - Akadt el, és nem tetszett, hogy a felesége arcán nagyon is feltűnő idegességet vett észre, aminek egy pillanattal korábban még nyoma sem volt.

A háború szó volt az, ami végül visszarántotta az álmok közül a valóságba, visszaültetve a halántékába a galaxis méretű fejfájást, és a lényébe az ideges feszültséget.

-         Még nincs vége Nick. – Csúszott ki élesebben, mint amilyenek szánta.

Nick erre megijedt, hiszen még nem is tudta, milyen volt az őrjárat, és ha Nerys azt mondta nincs vége, akkor…

-         Ne… Visszajöttek? – Nyögte, elfeledkezve a rögzítőről, ami azt illeti félre is rakta. És fel is ült teljesen.

Nerys azonnal megrázta a fejét, ahogy rájött, hogy félreérthető volt.

-         Nem. Teljesen tiszta napunk volt… De tudod, hogy ez nem jelent semmit. – Tette hozzá, és fel is állt megadva magát a tudatnak, hogy a hangulat végleg elveszett.

Nick lehajtotta a fejét, és maga is elkezdett felállni. Tulajdonképpen már fel volt öltözve a takaró alatt, és csak Neryst várta, hogy együtt mehessenek haza, tudva, hogy úgyis itt fogja keresni először. És őszintén, nem volt kedve haza menni egyedül az üres szállásra.

-         Vége van. – Mormogta maga elé. – Vége kell, legyen. – Tette hozzá, még mélyebben, és olyan hangon, amiből már semmi nem emlékeztette Neryst az előbbi kölyök-tekintetű gépészre. Ez a hang megtört volt, fáradt, és elkeseredett.

Nerys egy pillanatra csak nézett a felesége után, ahogy az kifelé indult, majd követte. Igyekezett hinni neki, látni a logikát abban, amit mondott. Még ha a logika nem olyasmi volt, ami az Awalon esetében bevált volna. Igaz, abban, hogy „vége kell, legyen” nem volt túl sok logika. Makacsság talán, elkeseredett akarat talán. De logika az nem.

 

-I-

A mindenkit foglalkoztató kérdésre a válasz végül megérkezett. Minden azzal kezdődött, hogy Nechajev admirális és Kira Nerys kapitány együtt bevonultak az állomásparancsnoki irodába, hogy fogadjanak egy hívást a Csillagflotta Parancsnokságtól.

Minden tekintet a Vezérlőben egyszerre emelkedett és követte őket, és nem is mozdult el az ajtóról, a következő majdnem fél órában. Így tényleg hihetetlen volt, hogy a hír hogyan terjedt el az Állomáson olyan gyorsan, hogy az első húsz perc után sorban megérkezett Latara őrnagy, Doktor Bashir, majd Brower is. Végül az Állomáson eddig valahol, a Voyager itt dokkolásával, és a pihenőnapjával lézengő Wesley parancsnokhelyettes is, együtt Tom Parisszel, a Voyager pilótájával. És immár a Vezérlő kissé zsúfoltan figyelte még tíz percig, hogy mikor nyílik az ominózus ajtó, és főleg, hogy a Kapitány és az Admirális milyen arccal lép ki rajta.

Aki arra számított, tehát gyakorlatilag mindenki, hogy valamit majd megfejt a kifejezésekből, az rosszul számított. Még Wesleynek sem sikerült megfejtenie Kira arckifejezését, pedig a saját felesége volt. Ez csak még inkább összeszorította az amúgy is kissé megzsugorodott gyomrát.

Addigra már mindenki érezte, hogy valami történik.

-         Dax, rakd fel a képernyőre az FPN-t! – Kérte Kira, ahogy átszelte a Vezérlőt, és megállt a Gödör szélén lévő korlátnak támaszkodó Wesley mellett.

Jadzia csak egy pillanatig habozott, nem értette, mi fontos mehet a Föderáció elsőszámú hírközlő adóján, hiszen ezekben a napokban teljes hírzárlat volt, de azért felrakta.

Nechajev maga is hátrébb húzódott, és felemelte a tekintetét a hatalmas, ovális kijelzőre. Nem is vette talán észre a megszaporodott közönséget a Vezérlőben.

„…ció és az Awalon Birodalom vezetői a legteljesebb titoktartás közepette aláírták a békeszerződést. Ez volt a Föderáció történetének leggyorsabb békekötése. Az Awalon küldöttség három nappal ezelőtt, Csillagidő szerint 56243.8-kor érkezett meg egyetlen hajóval, inaktív pajzsokkal és fegyverzettel a Vulcáni-Szektor peremére. Majd, rövid, két napos tárgyalás után feltétel nélkül megadták magukat, és aláírták a szerződést. Meg nem erősített hírek szerint a Csillagflotta nem számít további támadásokra, de egy, az eddigiekhez képest csökkentett létszámú védelmi vonalat meghatározatlan ideig fenntart az egész föderációs határ mentén, illetve nem hagyja abba a csillaghajók tervezett fejlesztését sem. Meg nem erősített Csillagflotta Hírszerzési információk szerint az Awalon Őshazában teljes káosz uralkodik a másfél hónappal ezelőtti sikeres kormánypuccs nyomán. Valamint, további, meg nem erősített hír, hogy a Csillagflotta tovább folytatja a tárgyalásokat az Awalon-lázadókkal. Mindezek ellenére, a Föderáció területén már megindult a civil forgalom. Több, eddig álló szállítmányozási vonal megkezdte működését, valamint több üdülőbolygó, mint a Lagos 1, a Casperia 1, vagy a Raisa újra megnyitotta kapuit, és mostantól újra várja a szórakozni vágyókat…”

Szakadt meg itt a hír, és váltott át a csatorna a föderációs űrben várható zavarok, időszakos anomáliák, és ionviharok állapotáról való tájékoztatásra. Illetve el is tűnt a képernyőről, mert Dax parancsnok erre már nem volt kíváncsi, igaz, senki más sem.

Döbbent csend maradt a hírbemondó hangja után. És mindenki csak nézett körbe, ugyanolyan hinni nem merő tekinteteket találva. Ez alól egyedüli két kivétel az Admirális és Kira volt. Ők már tudták, hogy a hír igaz. Sőt, azt is, hogy az Awalon lázadók megerősítették, nem lesz több támadás, a háborúnak vége.

Az Awalon vesztett, ők nyertek.

Wesley parancsnokhelyettes, illetve inkább Nick, nézett a felesége csillogó barna szemeibe, miután többször körbekeresett, de senki nem adott neki választ. És a néma kérdés ott volt az arcán. Igaz? Hát igaz?

Nerys csak felnézett rá, hogy végül összeszedte magát, és bólintott.

-         Vége. Vége van. – Mondta is, s a hangját bár halknak, és csak Nicknek szánta, mégis úgy hasított végig a Vezérlőn, olyan hangosan és tisztán, hogy majdnem feloldott mindent.

De még mindenki csak állt. És igyekezett hinni.

Aztán végül az álló hitetlenséget egy hirtelen mozdulat oldotta fel, ahogy Nick bezárta a távolságot Nerysig, és felkapta, nem törődve protokollokkal, etikettel, szabályokkal, majd megfordult vele, megforgatta, és már nevetett fel rá.

-         Vége, vége van! – Ismételte nevetve, és bámult fel, a most már majd egy fejjel magasabbról ijedten rámeredő feleségére, aki egyébként egy pillanattal korábban még Csillagflotta kapitány volt. De most már abszolút nem annak nézett ki.

Nerys végül engedett, és megvillantotta azt a mosolyát, amiben benne volt minden öröm, felszabadultság, minden derű. A két kezével Nick vállain támaszkodott, hogy egyensúlyba tartsa magát, végül a két lába megtalálta a helyét a vékony, de erős gépészderék körül, és hagyta magát zuhanni… Egyenesen boldog, felszabadult, mámorittas égkék szemekbe…

A Vezérlő elszabadult, Jadzia ugrott hasonlóképpen Worf ölébe, és ölelte a férjét, igaz, még nem olyan hevesen, mint azt egyébként, akik ismerték őket megszokhatták egy nehéz csata után, vagy hosszú távollétet követően, de minden felszabadult öröm benne volt a mozdulatban.

A két páron kívül mindenhol boldog kézfogások, még ölelések is csattantak, és a zsivaj egyre csak dagadt, és a turbólift valahogy már minderről értesülő tiszteket hozott…

Miközben a Gödör mellett, a korlátnak támaszkodva Nick nézett fel a karjaiban tartott Nerysre, és már egészen más volt a két egymásba fonódó szempárban.

Végtelenül intenzív és bár komoly, mégis égő, és szenvedélytől elhomályosult tekintetek zuhantak egymásba. Egyikük sem tudta, hogyan, miért éppen akkor ott tört fel minden érzés, minden eddig észre sem vetten, nem realizáltan visszafogott szenvedély. De ott volt, égkék és mélybarna lángokkal égve, ott volt kinyúlva, és hirtelen már gyönyört hordozva egyszerű pillantással is.

Nick lassan leeresztette, és a tekintete megváltozott kicsit, ahogy közel hajolt, olyan nagyon közel, amitől még sokkal melegebb lett hirtelen mindkettejüknek. Ott volt az arcán, a kezeiben Nerys dereka körül, ott a szemeiben, ott minden atomjában a felszabadult életöröm, a vágy, és minden mást elsöprő szenvedély.

-         Kívánlak… - Suttogta úgy, olyan szűk, és perzselően rekedt hangon, hogy senki más ne hallhassa. – Most Nerys… - Sürgette, szinte elveszetten, kétségbeesve.

Csak nyelni tudott szárazon, és maga sem értette, miért ment olyan nehezen, hiszen a szája már várta, már vágyta mindazt, amit az a néhány szó jelentett. Csak a kezei mozdultak a felesége vállán kicsit, még csak ujjhegyekkel érintve szőke tincseket.

-         A Prófétákra Nick… - Suttogta vissza ugyanolyan halkan, ugyanolyan intimen, már rég nem tudatában léve, hol vannak, mi történik.

Két szempár lobogott már együtt, olyan régen nem érzett szenvedélytől gyújtva, mely már mindkét testen végigviharzott, jó előre. És megállíthatatlan volt. Senki és semmi nem állhatott az útjába.

Nick felemelte a tekintetét, eltépve, kétségbeesett, utolsó erővel a mélybarna, szökőártól zavart óceánokból, és megtalálta a liftet, csak pár lépésre, és elindult, szökve. Csak egy pillanatra engedte el, de az a kis apró pillanat is fájt, mintha kitépték volna az egész bensőjét.

De egy pillanattal később már valóban egyedül voltak, egy pillanattal később, már csak ketten léteztek, elfeledve mindent, ami történt, ami kívül folyt. Csak a szenvedély létezett, mely égett oly erővel söpörve el mindent, oly erővel hajtva őket igába, gyönyört küldve szét minden egyes eltelő pillanattal, hogy nem hagyott több időt.

Két elegáns, szinte törékenynek ható, de gyönyörű és erős bajori kéz emelkedett, beletúrva csak rá váró szőke tincsekbe, megmarkolva, végigutazva bennük, majdnem túl hevesen, kényesen egyensúlyozva a gyönyör és fájdalom határán. Az izgalom, a játék oly halálosan komoly izgalma egyesült hangot csalt fel mindkét torokból. Nick nem bírta tovább és engedett a két kéznek, nem törődve a lifttel, nem törődve, hogy még messze, túl messze voltak a szállásuktól. Lehajtotta a fejét, és alig érezte meg a hihetetlenül könnyű, és forró ajkak érintését, már tárta fel önmagát beengedve minden ízt, érzést, ügyes nyelvet. És nem létezett többé semmi más, mint a testében egymást követő forró és édes nyilak támadásai, a felesége ajkai az övén, a nyelve csatában, komoly és intenzív, szégyentelenül takaratlan csatában az övével. És égett.

Már nem volt képes parancsolni a saját kezeinek sem. Már rángattak, már igyekeztek a rengeteg ruha alatt bőrt találni, selymes bőrt, forrón és édesen várva rá. Régi ösztönöket mosott el a frissen született vágy, oly erővel, mint talán soha még.

Minden fájdalom, feszültség, minden veszély, hirtelen eltűnt. Az űrt utánuk hatalmas érzések, és eddig visszafojtott testi vágy töltötte be. Mindketten érezték, valami olyan hatalom markában vannak, aminek hasztalan megpróbálni ellenállni.

Alig két pillanat, ajkak és nyelvek elválaszthatatlan egységben üldözték még ezzel is felfelé a másikat, önmagukat, kezek már rátaláltak az első állomásra, melleket találva, szeretve, gyönyört festve rájuk, végigküldve minden energiát minden megtalált idegvégződésen.

Amikor a lift ajtó kinyílt már mindketten reszkettek a másik érintése alatt, és anélkül, hogy bármelyik érintést is megszakították volna, botladoztak végig a folyosón, már nem tudva tartani tovább, nem is akarva. Nick hátrafelé, magán Nerysszel, és nem látták, van e még valaki ott, látja-e őket. A régi szabályok kártyavárként omlottak össze, ahogy minden súly, minden sötétség felemelkedett róluk.

Még el sem érték az ajtójukat, de már olyan közel voltak, olyan hihetetlenül közel! Egy pillanatra nem engedve el a másikat, ha nem volt szükséges. Két kéz nyúlt fel, egyikük sem tudta pontosan, melyiküké érinti jó helyen a nyitópanelt, egyikük sem tudta már a kódot, csak, hogy be kell jutni valahogy, gyorsan, el kell érni legalább be. Legalább még egy lépést.

És végül az ajtó nyíló hangja volt, amire Nerys előrelépett, szinte durván lökve be a feleségét, zuhanva maga is utána, nem törődve semmi mással, minthogy mielőbb megkapja, amire oly elkeseredetten vágyott minden atomja, mind a testének, mind a paghjának.

Nick mindössze egyetlen pillanatra hezitált, ahogy valahol mélyen a lelke legmélyén felrémlett, hogy lassan kellene haladni, hogy vigyázni kellene még Nerysre. De akkor meghallotta…

A reccsenést, ahogy két elszánt és erős bajori kéz kettétépte az egyenruháját, s ő maga már rég nem volt képes a keze kontrollált mozgásra, ha nem gyönyörszerzésről volt szó. Már rég túlságosan remegett. És pillanatok alatt vált emlékké az arany egyenruha, és állt ott elcsukló térdeken, mezítelenül, égve, lángolva, vágyva minden apró érintést, olyan elkeseredetten.

A saját kezei emelkedtek, hogy valahogy lefejtsék Nerysről is, de nem merte tépni. Még mindig nem merte tépni. Pedig, hogy akarta! Nerys talán megérezte, még a fülledt, mámorködön keresztül is, még a reszketésen és a szenvedély homályos hálóján keresztül is. És segített. Tépte le magáról is, tudta, hogy Nick nem meri, hát segített, megszabadult tőle ő.

Egyetlen, hosszú pillanattal később már egyikük térde sem bírta, s zuhantak alá, ott helyben, finom kárpitra, mely mégis durva volt a mindenre érzékeny forró bőrnek, de egyiket sem érdekelte már. Két száj nem bírta elhagyni a másikat, két pár láb találta meg a tökéletes pozíciót, két csípő vette fel az ősi ritmust, s két test illett össze úgy, hogy eggyé vált, tökéletesen illeszkedve, minden négyzetcentiméteren gyönyört adva, és kapva. Két már-már fájdalmasan érzékeny középpont feszült egymásnak, ahogy minden más megszűnt egymáson, és az elkeseredett ritmuson kívül.

Minden, végül, olyan hosszú idő után kitörni látszott, feltörni tűnt minden, hevesen, ismeretlen méretű, és hatalmú erőkkel. Hamar vált csúszóssá verejtéktől még a levegő is, s itták mindketten a másikat, nem tudva többé mást, csak a másik érintését, csókját, ajkait, nyelvét, megnyerni a harcot, együtt, külön-külön. Egymás ízét, illatát, a közös illatot és ízeket, melyek csak így, csak ilyenkor létezhettek. A már-már görcsös lökések egy pillanatra nem álltak meg, egy pillanatra nem lassultak, csak egyre gyorsabbá, egyre követelőzőbbé, egyre elkeseredettebbekké váltak. Már a hangok sem voltak visszafogottabbak többé, minden apró nyögés, minden zihálás, hangos, reszkető lélegzetért kapás, minden kiáltás, minden sóhaj, minden félig kimondott inkoherens szó újabb és újabb nyilat, újabb éles hullám tejfehér gyönyört küldött végig mindkét testen. Melyek már csak egy célért léteztek, együtt felérni valahová, ahová csak úgy volt lehetséges, ahol megszűnik minden, felrobban, szétrobban minden, hogy aztán újra épülhessen, olyan extázist küldve szét, amiből sosem volt elég. Soha.

Két csípő mozdulatai váltak ösztönössé, szakadozottá és görcsössé, már megállíthatatlanná. Két kéz indult egyszerre, tökéletes összhangban, nem tudva tovább várni, nem bírva tovább az egyre csak épülő nyomást. Két kéz fúrta be magát, két tökéletesen egybe olvadó test közé és elérte célját a tökéletes pillanatban. Két szégyentelenül felrobbanó szakaszos, elnyújtott kiáltás született, ahogy minden megállt, és két pár szem meredt egymásra most először hosszú-hosszú idő óta. Mindkettőben ott tükröződött a mámor rá a másikra, a társra, az életre, rá arra, aki minden, aki örök. És ott volt mindkét szempárban büszkén, diadalittasan, ott terjedt a feloldozás, ráragyogva a másikra, onnan visszatükröződve, onnan újra vissza, végtelen körforgásban emelve mindkettőt még magasabbra. Két mosoly jelent meg verejtékben és extázisban úszó arcokon, két mosoly mely tiszta volt, nyers, ártatlan és érintetlen elsődlegesen elkötelezve a beteljesülésnek, a szerelem leggyönyörűbb megnyilvánulásának.

Rázkódott már minden, reszketett minden, vonaglott minden, a testük minden izma összerándult, majd egy végtelenbe nyúló pillanat múlva engedett, s egy ütemre pumpált a vulkán középpontjával. Szinte még egy ütemre a másik testével is. És csak bámultak egymásra rá, zuhanva keresztül a szabadesés mámorával, a feloldozás mindent megsemmisítő rengéseivel, zuhantak végtelenül, egymásba, egymásért, egymással. És mindig ott volt, mindig ott volt a másik lángoló, vihar kavarta tekintete, mely az utolsó kapaszkodó volt, az utolsó, ami megtartotta őket a világban, az utolsó, amit már nem volt szabad elengedni. Amit soha nem volt szabad elengedni.

Alig csendesült egy kicsit mindkét hullám, mikor két ujj mozdult együtt újra, harcolva még, kívánva még, akarva még. S új tejfehér gyönyör söpörte el őket, újabb hullám mosott el minden alig látótávolságba ért józanságot, ahogy két új kiáltás hagyta el artikulálatlanul a két levegőért kapkodó torkot, két fej hanyatlott végül hátra, két szem csukódott le, magába zárva a színek milliárdjait. És zuhantak újra mindketten, zuhantak, újra járva az éppen csak előbb befejezett utat…

Mámorködös tekintetek kezdtek tisztulni, hogy megtalálják egymást újra, hogy megjelenjen bennük a vágy újult erővel, ezúttal egy csókért, melyről tudták, hogy mozdulni kellene, de azt nem lehetett, mert abba már szétszakadt volna a testük, nem lehetett, mert szétesett volna minden, az érzékeiket a végsőkig feszített gyönyörből még egy csepp és elszakad az őket a világban tartó utolsó vékony kötél is.

Csak nyitva maradt szájakon keresztül ziháló lélegzetek léteztek, csak egymásba zuhanó égkék és mélybarna szempár. Csak vadul rohanó szívek, egymásért kiáltva minden egyes kimerült dobbanással. Egymással, egymásért. Csak vadul reszkető kar, mely fenntartotta magát, az izmainak utolsó erőtartalékával, s mikor feladta az utolsó izomrost is, végül lezuhant. Ezzel küldve végig még egy utolsó, újra mindent megrázó beteljesülést, ahogy a végtelenségig ingerelt idegvégződések kaptak új ingert, nem tudva mennyit képesek elviselni még. De már nem volt ereje egyiküknek sem a kiáltásra, csak két önkéntelen, teljesen tudattalan hang tört fel, és már kiszolgáltatottan tehetetlenül hagyták, hogy rázza őket, rázza őket mindez.

Percekig, vagy órákig hevertek egymáson, nem bírva megmozdulni, már félve a gyönyörtől, tudva jól, hogy a két kimerült test nem bír többet. Már nem bírhat többet. Végül hosszú-hosszú időnyi lassuló lélegzetek és szívek hallgatása, egymás illatának mohó ivása, egymás közelségének, minden pillanatának mélyen való bevésése után egy bágyadt kéz emelkedett, hogy végig csússzon izmos, mégis karcsú háton, magával hozva minden verejtéket, és élvezve az érintést jobban, mint bármi mást. Majd lassan elért vörösesbarna csatakos tincsekig, melyek beterítették az arcát, a nyakának egy részét, végigsimított bennük, igyekezve nem beléjük gabalyodni, de a keze még túl erőtlen volt komolyabb mozgásokra. Végül elért a vékony fonatig, melyet úgy szeretett a felesége hajában. És akkor érezte csak, hogy Nerys is kezd magához térni.

Nem volt képes még mozdulni, csak hagyta magának élvezni az érzést, ahogy a felesége mellkasának emelkedésével emelkedett ő is, ahogy egy precíz gépészkéz matatott a hátán majd a hajában. Még érezte, hogy a régen át nem élt erősségű és hatalmú feloldozás után nem haltak el teljesen az izmai összehúzódásai, sőt Nickéi sem. Igyekezett azonban erőt gyűjteni, hogy legalább annyira megmozduljon, hogy a kettejük közé szorult kezét kiszabadítsa. És helyet adjon ezzel Nick kezének is. Végül sikerült egy apró hang kíséretében. És két kéz emelkedett egyszerre fel.

Ahogy két fej is, és néztek egymásra minden szerelemmel, minden összetartozással, és bágyadt boldogsággal, törékeny kimerültséggel. És mikor megbeszéltek némán, szavak nélkül is minden fontosat, egy gyengéd gépészkéz húzta fel magához a végtelenbe nyúló és elegáns bajori ujjakat. Csókolva le róluk minden egyesült szenvedélyt, minden csepp egzotikus ízt, érezve kettejük minden szerelmét benne újabb, már egyikük által sem hitten lehetséges szenvedélyt gyújtva és táplálva. Az ajkai lassan, még bágyadtan utaztak végig a felesége kezén, és hihetetlen, de a testét már új hullámok mosták.

Nerys nem várta már meg, amíg végez, a saját türelmetlen vágya volt, ami megakadályozta, s lehajtotta a fejét egy újabb önmagát, Nicket, kettejüket ízlelő csókra. Itta a hangot, melyet felcsalt, itta az ízeket, kettejük andalító ízét, itta a csókot, ajkak érintéseit. És a saját keze már emelte a precíz, erős gépészkezet, és emelte a nyers erővel a csóktól eltépett ajkaihoz, végigcsókolva őket, végigcsókolva minden hosszú, precíz ujjat, melyek szerették, és gyengédek voltak, mindig. Melyek oly magasságokba juttatták el kézen fogva az alatta fekvő nő lelkével, melyekről soha még csak nem is álmodott azelőtt.

Új szenvedély épült, de még nem volt ugyanolyan, még nem bírt hatalommal. Még nem…

Egy csatakos szőke tincsek keretezte fej emelkedett, és égkék szemek kiáltották a szavakat, amiket csak suttogni fog.

-         Csináljunk gyereket… együtt, egy kislányt Nerys.

És ettől a néhány szótól, a halvány meghatott, de mégis oly kölykös grimasztól mélységet kapott. Olyan szédítő, és titokzatos mélységet, mely befestette a szenvedélyt olyan színűre, aminek nem lehetett ellenállni többé, kékebb volt, mint az égkék szemek, mélyebb barna, mint a mélybarna szemek, és vörösebb, mint a tűz, mely újra égett mindkettejükben. És elsöpört mindent kívülük…

 

-         Nechajev Kirának. – Hangzott fel kissé távolian, de mindenképp tompítottan valahol, elveszve egy kommunikátor, Kiráé.

Amire két pár zavaros, értetlen, még teljesen fel sem ébredt álmos szem emelkedett először egymásra, majd körbevándorolt a nappalin.

-         Nechajev Kirának. Kérem, válaszoljon! – Jött újra kicsit később.

Amire Nerys keze megmozdult, illetve a teste is elhúzódott egy kicsit a már bemelegített és kényelmes pozícióból, amiben egész eddig – körülbelül öt perce - aludt. És elkezdte keresni a hang forrását. Betúrt egy mellettük heverő jobb napokat is látott egyenruhadarab alá. Az éppen az ő kabátja volt, egészen addig, amíg már nem lett használható.

-         Nechajev Kirának. Válaszoljon… - Jött még egyszer, ezúttal tisztábban, tehát Nerys közel járt, igaz az Admirális hangja kezdett kissé feszült lenni.

Az előző kézhez csatlakozott egy gépészkéz is, ami azzal járt, hogy az időközben szintén magához tért Nick visszakapta magának Nerys testét hozzásimulni, és sokkal jobban érezte magát, még ha közben az elveszett komjelvényt is kereste.

Végül meghallották az eltéveszthetetlen kis hangot, ami jelezte, valamelyikük keze hozzáért a komjelvény érintésérzékelőjéhez.

-         Itt Kira. Hallgatom. – Felelt gyorsan, előhúzva a megtalált komjelvényt, mielőtt az Admirális még egyszer próbálkozhatott volna. De meg is bánta azonnal. A hangja minden volt csak nem szalonképes. És a helyzetén még az sem változtatott, hogy már az alvástól volt mély és rekedt. Azonban még csak azt sem tudta pontosan, mennyit aludt, ahogy azt sem, mikor aludt el, vagy hogyan, egyáltalán nem is tudott ő semmit, csak, hogy jelen állapotában alig tud mozogni. Hirtelen még arra sem emlékezett, pontosan hányszor is…

-         Áhh, végre, Kapitány. – Jött át a komcsatornán az Admirális kissé gunyorosnak tűnő hangja beleszakítva az arcpirító gondolatok felé vánszorgó bajori elme ténykedésébe. – Mi tartott ilyen sokáig? – Kérdezte, és bár egyikük sem láthatta, de még, ha láthatták volna sem tudták volna megállapítani, hogy élvezi. Nagyon is.

Nerys pislogott kettőt, de az arcát azért visszahajtotta a felesége már a nevetését visszanyelni próbáló mellkasára. Már csak azért is, mert valahogy, mintha nem tudta volna tartani a fejét. És igyekezett nem arra gondolni, mi jár azért, ha szolgálatban…

-         Elnézést, Admirális. Uhm… elvesztettem a komjelvényem. – Tényleg igyekezett valami olyasmit mondani, ami igaz, és ami hihető, és ami nem vonja rá Nechajev már nagyon is jól ismert bosszúját.

Egy pillanatra csend következett, amíg mind Nerys, mind Nick feszülten várták a választ, most már megütve a helyzet valódi veszélyével. De még egyiküknek sem sikerült még csak lélekben sem tisztekké visszaavanzsálniuk.

-         Elvesztette… - Hallatszott végül az ismétlés, furcsa hangszínnel. – Nos, most már nyilván megvan, de jól elveszhetett, ha négy óráig tartott megkeresni. – Folytatta, aztán tartott egy kis szünetet újra. – Mindegy. Szóval, ha mást nem vesztett el, talán visszatérhetne a posztjára, Kapitány. – Fejezte be, a hangjában pedig kezdett egyre feltűnőbbé válni az a furcsa él.

Kira csak pislogni tudott és ránézni a tényleg ijedtnek tűnő feleségére, aki talán a legjobban ismerte Nechajev módszereit. És egyikük sem várt túl sok jót. Végül csak nyelt egyet, és hagyta a fejét visszaesni a felesége mellére. Már rájött, hogy mitől nem tudja tartani, ki kéne masszírozni a nyakából a húzódást, ami ha jólemlékszik, attól van, hogy…

-         Igenis, Asszonyom. Azonnal. – Felelte nagyon gyorsan megregulázva a megint csak nagyon rossz irányba tartó elméjét, és imádkozott a Prófétákhoz, hogy ússza meg ennyivel.

-         Nagy szeretettel várjuk. – Jött a válasz, de már egyikük sem vette észre az egyre nyilvánvalóbbá váló furcsa élt.

Végül a komcsatorna megszűnt, Nechajev elzárta fent.

Két tekintet meredt egymásra, és mindkettőben tényleg valós félelem volt. Egyiküknek sem volt ideje foglalkozni a háború alatt, hogy ki is lett a felettes tisztjük. De ezzel a hirtelen hívással, és hogy a háború hirtelen csak nem volt, azzal, hogy még mindig ott hevertek a nappali padlóján abszolút ruhátlanul, az ezek szerint négy órából mindössze ötpercnyi alvás után, mindezt szolgálat alatt, hirtelen komoly realitássá vált egy rég maguk mögött tudott nehézség. Aki most fent várt Kirára a Vezérlőben, ki tudja, mire készülve.

-         Szerinted tudja? – Jött a kérdés Nicktől, aki nem igazán tudva még mozogni, jobb híján a padlóról figyelte, hogy pattan fel a felesége, és szedi össze fél kézzel az egyenruhája maradványait, a másik féllel meg olyan dolgokat művelt a nyakával, ami tényleg nem segített neki a felállásban, illetve uhh… nagyon is.

-         Nem hülye. – Jött a válasz, az egyelőre még mezítelen váll fölött.

Nick feje hátrahanyatlott, de amikor a várt puhaság helyett csak egy hangosat koppant, úgy döntött, hogy nem szeretné a padlón tölteni a további részét a… minek is… délelőttnek?

Így hát felállt ő is, és besétált a hálószobába, ahol Nerys már replikálta a váltás egyenruhát, és kezdett öltözni.

-         De nem látott semmit. – Vetette ellen, bár a gyomra készült összeugrani a mentális képre, mit fog művelni Nechajev Nerysszel.

Nerys már a zokniban, az alsónadrágban, és a ’Flotta szabvány trikóban fordult felé, kezében a vörös pólóval.

-         Nem hülye. – Ismételte, mintha ezzel megmagyarázott volna mindent, sőt alá is írta volna a halálos ítéletét.

Nick nyelt, és elfelejtette még azt is, hogy abszolút ruhátlan.

-         Menjek veled? – Kérdezte, és alig mondta ki, rájött, hogy Nechajevvel ellentétben ő tényleg hülye.

A válasz először csak egy tekintet volt, amivel Nerys jelezte, ezt ő is pontosan ugyanígy gondolja. Végül, kidugta a fejét a vörös pólója nyakán, és már a nadrágját rángatta fel, amikor beszélt, bölcsen figyelmen kívül hagyva a felajánlást.

-         Azt hiszem, búcsút mondhatok az összegyűlt kimenőmnek. Minimum. – Állapította meg, szinte magának.

Nick elsápadt, bár egy gondolat önkéntelenül is befészkelte magát a fejébe, arra az esetre, hogy mi van, ha mégse. De azt gyorsan félre is rakta későbbre.

-         Talán lefokoz… – Felelte, abszolút nem hangozva együtt érzőn.

Nerys tekintete újabb halálos nyilat küldött el a felesége irányába, ami azonban azon az egy bizonyos gépészen sosem fejtette ki a teljes hatását.

-         Jól van, én csak találgatok! - Emelte maga elé a két elegáns, és ügyes gépészkezét Nick védekezésképp. Igaz, még így is eléggé sebezhetőnek tűnt egyszál semmiben.

Nerys ellenben már az egyenruhakabáttal magán csípőre vágta a kezeit, elfelejtve, hogy az a bizonyos elveszett komjelvény még a markában volt, és úgy nézett ki, mint egy kissé mérges, és egy kissé ijedt, de nagyon irritált volt bajori ellenálló.

-         Ezzel nem segítesz! – Vágta oda hidegen, és rájött, hogy a kezében lévő jelvényt fel kéne rakni. Fel is csatolta egy kissé energikusabban, ami nem használt a még némileg érzékeny mellkasának.

Amit csak egy kis izom rándulása jelzett az arcán. Aztán rájött, hogy a pöttyei sincsenek meg. Ezzel egy időben pedig arra, hogy nincs ideje keresgélni. És így már tényleg dühösen fordult meg és replikált újakat.

-         Jössz nekem négy replikátor kredittel. – Morogta időlegesen elfeledkezve arról, hogy nekik már egy jó ideje közös kasszájuk volt. Na de hát valamiért veszekedni kellett.

Nick felvonta a szemöldökét, neki nem ment ki a fejéből. Sem a kassza, sem semmi más.

-         Már mér’? Nem én ugrottam rád! – Védekezett, maga sem tudva miért.

Nerys megperdült maga körül, és miközben igyekezett egyenesen felrakni a pöttyeit egyre csak idegesebb lett.

-         Nem én közöltem veled a Vezérlő közepén, hogy kívánlak! – Tüzelt vissza azonnal.

Nick nyelt, mert ez végigviharzott az amúgy is felkorbácsolt érzékein.

-         Igen, és mégis ki volt, aki leszaggatta az egyenruhát, elhagyva azt a kibaszott komjelvényt? – Tüzelt vissza. Tulajdonképpen nem gondolva komolyan. És nem is hitte egy percig sem, hogy Nerys komolyan gondolná. Csak az idegesség beszélt mindkettejükből, na meg Nickből a gépészszótár.

Nerys hatalmasat sóhajtott, ahogy még mindig nem sikerült felrakni a rangjelzéseit.

-         Itt nem az a lényeg! Hanem, hogy közlöd szolgálat közepén, hogy kefélni akarsz! – Szállt be szemrebbenés nélkül a frissen leporolt Ellenálló-szótárával, még csak meg sem ütközve a gépész elszaladt száján. És még a bajori részét elő sem vette.

Nick odalépett, hogy segítsen a pöttyökkel, de ettől még nem adta fel a harcot.

-         Neked meg bele kellett menni. Mondhattál volna nemet is! – Vágott vissza.

Nerys kitépte magát az éppen végző kezek alól, hogy már biztonságosabb távolságból nézzen végig rajta.

-         Különben is mért nem öltözöl fel? – Vágta hozzá, mintha bármi rossz lett volna abban, ha Nick meztelenül flangál a saját otthonában.

A gépész elvigyorodott, ahogy érezte, hogy egy rész-győzelmet aratott.

-         Nem tudtál ellenállni, valld be! – Adta fel a kihívást.

Nerys már kifelé menet fordult meg, és vágta csípőre a kezeit.

-         Erre most nincs időm! De az biztos, hogy erről nagyon el fogunk beszélgetni, ha Nechajev nem csinál ki előbb! – Vágta oda, hirtelen már valódi veszekedésbe fordítva az eddig nem olyan komoly csatát. Aztán választ sem várva kiviharzott az ajtón.

Nick csak nézni tudott utána, megvakarni a fejét, és remélni, hogy Nechajev mégsem olyan okos, hogy rájöjjön. Ami, még ha nem is volt rajta a gépészegyenruha, ami esetleg extra intelligenciával járhatott, legalábbis a külső összhatást tekintve, akkor is tudta, hogy hiú remény.

 

Kira Nerys kapitány végigrohant a folyosókon, be a turbóliftbe, ahol hirtelen rájött, hogy még csak kezet sem mosott, nemhogy zuhanyozott volna. Aminek kétségbeesett kéztörölgetés lett a következménye, ami nem javított az egyenruhanadrágja gyűröttségi fokán. És közben válogatott bajori káromkodásokkal átkozta a hormonjait, a libidóját, Nicket, a szemtelen vigyort, aminek sosem tudott ellenállni, és egyébként az egész quadrásnt az összes admirálissal együtt.

Végül egy keserves liftút után kiugrott a kabinból, amíg még az fel sem ért teljesen, hogy egy szinte üres Vezérlőt találjon, se Dax, se Worf nem volt ott. Ami azt illeti, az egyetlen főtiszt ő maga volt. De ő sem sokáig, mert egy fiatal altiszt intett az iroda felé.

Így vett néhány jó nagy levegőt, önkéntelenül is az orrához emelte a kezét, amiről egy pillanattal később rá is jött, hogy nagy-nagy hiba volt, mivel azonnal érezte az arcán terjedni a megállíthatatlan vörösödést egyebek között.

Valahogy aztán mégis csak bekeveredett az irodába. Ironikus, a saját irodája, ahol Kira Nerys nem túl szép véget fog érni.

-         Admirális… - Bólintott bizonytalanul, ahogy belépett és Nechajevet ott találta a kanapén egy bögre ismeretlen ital kíséretében, és egy tőle nem, hogy nem megszokott, hanem lehetetlen kifejezéssel az arcán.

-         Üljön le, Kapitány. – Mutatott maga mellé az Admirális.

Amitől Kirát kirázta a hideg, nem csak, mert nem szerette az Admirálist, sőt, tulajdonképpen gyűlölte, de nem volt meggyőződve róla, hogy neki most, abban a pillanatban bölcs lenne bárki közelébe menni. Így csak igyekezett leülni a lehető legtávolabbi pontjára a kanapénak.

-         Uhm, Asszonyom… Elnézést, ez nem szokott előfordulni… - Kezdte, maga sem tudta, hol maradt el a hírhedt magabiztos gőg és makacsság.

De Nechajev belevágott.

-         A lényeg, hogy megvan az a fránya jelvény. – Zárta is le ezzel a mentegetőzés-rohamot. És ügyet sem vetett Kira hatalmasra tágult szemeire, amik önkéntelenül is keresték, hová lett az Admirális, akár szerette, akár nem, de el kellett ismernie, igencsak magas intelligenciája. Aztán rájött valamire, amitől összeszorult a gyomra. Ő itt az egér, Nechajev meg a macska. – De nem erről akarok beszélni magával. – Folytatta Nechajev, mintha nem vette volna észre a pillanatra felszínre engedett érzelmeket a Kapitány arcán.

-         Nem? – Csúszott ki Kira száján, de nem volt ideje megbánni.

-         Nos… - Nyúlt az asztalon heverő rögzítő felé Nechajev, és pillantott rá. – Én két nap múlva elhagyom az Állomást, és meg kell önnel beszélnem néhány dolgot. Személyzeti ügyek, összegyűlt eltávozások, amit mindenki egyszerre akar majd kivenni. Hasonlók. – Nézett fel a mondat végére a Kapitányra.

Kira igyekezett nem pislogni, ami nehezen, de sikerült. És rájött, hogy akkor, ha lefokozza, valószínűleg csak parancsnokig. Igaz, a fejében már keresni kezdte a Csillagflotta szabályzat rá vonatkozó passzusát. Nem találta.

-         Értem… - Felelte gyorsan, igyekezve nagyon figyelni.

Nechajev bólintott, és az arcáról eltűnt a karakterétől olyan idegen arckifejezés.

-         Először kezdjük a főtisztekkel. – Nyújtotta át a rögzítőt, és vette fel a másikat az asztalról. – A háború alatt összegyűlt mindegyiküknek 14 hét kimenőjük. Szeretném, ha nem egyben vennék ki, és nem egy időben. És mindig maradna legalább két főtiszt az Állomáson. Emellett várjanak még egy hetet, amíg minden egy kicsit beindul.

-         Értem, megszervezem. – Bólintott Kira, de az elméje egy része azon járt, hogyha az Admirális belevette az ő kimenőjét is, akkor mi lesz a büntetés? Elfenekelni mégsem fenekelheti el! Ettől még egyszer kirázta a hideg. De azért a koncentrációja nagyobbik része a feladaton maradt.

Nechajev bólintott.

-         Jó. – Tartott szünetet, amíg lekérte a következő oldalt a rögzítőjén. – Már megkaptam néhány áthelyezési kérelmet. Szám szerint négyet. Jack Myers hadnagy, Mezina hadnagy, Moliz és Felit zászlósok. – Sorolta, és felnézett. – Gondolom, ehhez szeretne hozzáadni. – Tette hozzá.

Kira alig tudta megállni, hogy be ne hunyja a szemeit. Áthelyezés. Persze, erre gondolnia kellett volna! De alig ülepedett le a keserű gondolat, azonnal harag ébredt. Hogy merészeli?! Ő már házas! Az egy dolog, hogy nem szolgáltak együtt a háború alatt, de akkor is, hogy merészeli! Békeidőben parancs van rá, hogy családok nem szakíthatók szét fél évnél többre.

-         Mire céloz, Admirális? – Kérdezte, de a hangja már vágott. Élesen, és hidegen.

Nechajev visszavett erre, igaz nem mutatta.

-         Gondoltam szeretné vissza Wesley parancsnokhelyettest az Állomásra. – Pontosított, és abban a pillanatban megértette, mi történik, és alig állta csak meg, hogy el ne nevesse magát. Igaz, egy árnyalatnyi megbánás vegyült a mélyen elrejtett reakcióba.

Kira már meg sem próbálta megállítani a pislogást, illetve az állkapcsa zuhanását. Igaz be is csukta a száját azonnal. De már késő volt.

-         Uh… van most főgépész… - Szenvedett ki végül egy épkézlábnak alig ható mondatot.

Az Admirális erre hátra dőlt és sóhajtott egy kicsit. Ezt tudta ő is. Mindenesetre bár ezt profin titkolta, de szeretett volna segíteni Wesleynek visszakerülni az Állomásra valahogy Kira mellé. Mert bár a pár még nem tudta, és ha rajta múlik, nem is fogja megtudni, de bánta már, amit tett. Azonban erről, az okokról, és a változásról mélyen hallgatott. Egyszerűen csak nem engedte a büszkesége, hogy beszéljen, azt meg főleg nem, hogy bocsánatot kérjen.

-         Tudom, Kapitány. Ezért is akartam beszélni magával. Szeretném tudni a véleményét. Akarja Wesleyt vissza főgépésznek, vagy még mindig az a véleménye, hogy nem tudnak együtt dolgozni? – Kérdezte. És igyekezett nem mutatni, hogy tulajdonképpen tisztelte a két tisztet azért a lassan egy évvel korábbi lépésükért. Pont úgy, mint Ross admirális.

Kira csak nézett rá, de a haragot nem tudta visszanyelni. Főleg nem, hogy ő az egészből csak egy újabb áskálódást látott.

-         Én nem helyeztetem át Browert, csakhogy a… a… - Kereste a szót. – csakhogy Wesley parancsnokhelyettes visszakapja a régi helyét. – Zökkent helyre végül teljesen a kapitány benne.

Most Nechajev volt az, aki pislogott. Nem értette a hirtelen kitörést. Aztán egy pillanattal később már igen.

-         Félreértett Kapitány. Én csak tudni szeretném, hogy képes-e együtt dolgozni Wesley parancsnokhelyettessel, ha alkalom nyílik rá. – Pontosított, és igyekezett semlegesen tartani a hangját.

Kira igyekezett nem elvörösödni. Nem sikerült. Így hát próbálta legalább nem lehajtani a fejét, valamint, nem hazudni.

-         A múltban jól tudtunk együtt dolgozni. Úgy gondolom, a jövőben sem lehet probléma. – És valóban nem hazudott. Már látta maga előtt, hogy fogja lekapni Nicket mind a tíz körméről, ha egyszer kikerül onnan. Aztán jöhet egy fenekelés… Nyelte le a vigyort azonnal és fogalma sem volt honnan jött a gondolat, ő nem szokott ilyet…

Az Admirális bólintott, és igyekezett megmaradni a korábbi elhatározásánál. Illetve tökéletesen tisztában volt a két tisztje képességeivel. Végül, hitt Kirának.

-         Értem. Nos, Brower hadnagyra vár egy előléptetés, illetve ezzel együtt több kérést is kaptam, különböző csillaghajókról. És úgy gondolom, a Hadnagy el fogja fogadni valamelyiket. Így felszabadul a főgépészi poszt, és mivel Myers hadnagy az áthelyezését kérte, úgy gondolom Wesley megkaphatja. Már ha egyetért, Kapitány…

Kira felnézett, és már az is megfordult a fejében, hogy valahogy átkeveredett valami még inkább kitekeredett tüköruniverzumba.

-         Természetesen, Admirális. Wesley parancsnok nagyon jó gépész. És ismeri az Állomást. – Felelte automatikusan, teljesen magára hagyva a kapitányt magában.

Nechajev bólintott.

-         Rendben. Akkor majd meglátjuk, mit dönt Brower hadnagy. – Tartott szünetet. - A következő, az ideiglenes rangot kapott bajori katonák helyzete. Szeretném, ha egy héten belül átküldené a listát azokról, akik szeretnének továbbra is a Csillagflotta kötelékében maradni. – Adta ki a következő parancsát.

Kira bólintott.

-         Értettem. Meglesz.

-         Jó. Azoknak majd el kell végezniük az Akadémiát, illetve az előmenetelüktől függően egy rövidített, két, három vagy négy éves képzést. – Tette hozzá, hogy információt adjon a döntéshez.

Kira összeráncolta a homlokát.

-         És mi van azokkal, akik végleges rangot kaptak, de nem végezték el az Akadémiát? – Kérdezte.

Az Admirális csak felvonta a szemöldökét, és kutatott az emlékeiben.

-         Olyan a szektorban csak egy van. Ön. – Jött rá, hogy azért nem talált több nevet, mert nincs. Legalábbis nem az ő szektorában. – Mindegy. A végleges rang az végleges. Elképzelhető, hogy a Parancsnokság fogja kérni, hogy tegye le a vizsgákat, de őszintén, Kapitány, ön Sisko alatt nevelkedett, nem hiszem, hogy ne menne át könnyedén. – Adott választ a bújtatott kérdésre, valamint a pillanatnyi rémült kifejezésre a Kapitány arcán. Aztán, ha már jó kedve volt, hát hozzátette azt is, amit egyébként nem tett volna hozzá. – Amellett Wesley parancsnok biztos tanul majd magával.

Kira csak lehajtani tudta a fejét erre is rejtendő a lángoló arcát. Bár neki nagyjából mindegy is volt, hogy mit mond az Admirális, mert mindenből képes volt kihallani gyakorlatilag ugyanazt, ugyanazt, ami a civil részére tartozott, na meg a hálószobájába. Végül valahogy összeszedte magát annyira, hogy képes legyen hátradőlni és lazítani egy árnyalatnyit a már fájó vállain és hátán. És gyorsan elfoglalta magát a rögzítője fürkészésével, csak, hogy erre az utolsóra véletlenül se kelljen válaszolnia.

-         Biztosan… Mi a következő? – Kérdezte, nem találva több vázlatpontot a rögzítőjén, de nem tudva elhinni, hogy ennyi lett volna.

Az Admirális csak lerakta a bögréjét, és a rögzítőt a kávézóasztalra, majd felállt.

-         Mára ennyi, Kapitány. A szolgálata amúgy is lejárt. Majd holnap folytatjuk.

Kirának nem kellett kétszer mondani. Fel is pattant az első két szó után és vigyázzba vágta magát.

-         Akkor holnap. – Bólintott, és várt a leléphet parancsra, hirtelen megint nagyon is kényelmetlenül érezve magát, és vágyva egy igencsak szükséges zuhanyra.

Nechajev azonban még nem végzett.

-         És Kapitány… – Fordult hirtelen újra Kira felé, akinek csupán egy izom rándult meg az arcában, tudatva, hogy már nem számított rá. – Legközelebb ne szolgálat alatt keresse az elveszett komjelvényét. Ez egyszer elnézem, mert a békeszerződés valóban ünneplésre való hír. De ha még egyszer előfordul, akkor nem leszek ilyen elnéző, és higgye el, nem fog szépen mutatni az anyagában. Világosan fejeztem ki magam? – Emelkedett egy árnyalatnyit a végére a kissé hideggé váló hangja.

Kira csak kihúzta magát, talán élete legjobb vigyázz-át produkálva, belülről a régi büszkeséggel átkozva el admirálisokat, protokollokat, és mindent, ami felelőssé tehető ezért, vagy nem, de ő annak gondolta.

-         Igenis, Asszonyom! – Felelte pattogósan.

-         Akkor leléphet. – Bólintott helyeslően, és egy kissé gúnyosan az Admirális.

És Kira ment. Nagyon is örült, hogy ennyivel megúszta. Igaz még nem volt kapacitása elgondolkodni azon, hogy hová lett a Nechajev admirális, aki ezért már egy másik galaxisba helyeztette volna át. Már ha nem vágja ki az első légzsilipen előtte levegőzni a jó kis szellős, hűvös vákuumba.

 

-II-

Kira Nerys kapitány, az Állomás aznap már egyedül működő parancsnoka, és Nicole Wesley parancsnokhelyettes egymás mellett sétáltak végig a Promenádon. Civil ruhában, Kira egyszerű, bajori szabású zöld nadrágot és felsőt viselt, Nick pedig egy egyszerű fekete pólót és hogy legyen valami, ami passzol a felesége ruhájához, egy zöld nadrágot.

A kezük kettejük között összekulcsolva, amitől olyan látványt nyújtottak, mintha csak néhány napja találtak volna egymásra, és a kapcsolatuk nem majdnem négy éves, de négy napos se lett volna.

-         …és ez egy gyönyörű bolygó, nyugodt, és teljesen lakatlan. Gondold el, csak te, én és egy egész bolygó, egyedül egy teljes hétig… Mit szólsz? – Fordult a gépész felé Nerys, nagy, csillogó és vágyakozó szemekkel nézve rá. Nem rég nézte ki azt a kis, csak egy sorszámmal jelzett bolygót, és tökéletesnek tűnt, hogy egy hetet eltöltsenek rajta. Mintegy bepótolva az elmaradt, vagy legalábbis eléggé rövid nászútjukat.

De Nick már rég nem követte. Ami azt illeti a beszéd közepén megállt, és Nerys valószínűleg csak azért nem vette észre korábban, mert túlságosan a beszédjére koncentrált. De aztán a kezénél fogva visszarántotta valami, ami leginkább a lendület volt, ami visszavonzotta a földbe gyökerezett lábú és bámuló gépészhez.

Nick igyekezett valahogy, akárhogy kitisztítani a vízióját, és remélte, azzal majd eltűnik a pár a bajori étterem egyik sarokasztalánál. Akiket tulajdonképpen csak véletlenül látott meg, és ha megverik, se tudta volna megmondani, mit érzett a látvánnyal kapcsolatban.

Nerys végül megtalálta, mit is bámult olyan hévvel a felesége és ő maga se tudta hirtelen se azt, hogy jól lát-e, se azt, hogy mi van, ha igen.

Bent az étteremben a meghitt kis sarokasztalnál, ami nem egy párnak volt a kedvence az Állomáson is, köztük Kirának és Wesleynek is, ott ült egy, ha tetszik elismerni, ha nem, gyönyörű pár. Az ember-nő szőke haja le volt engedve, amitől olyan látványt nyújtott, mint nem sokszor egyébként. Legalábbis se Wesley, se Kira nem látta még így. A másik pedig egy indián származású ember-férfi volt, magas és jóképű. Csak egy kissé rangon aluli. Csak parancsnok, annak ellenére, hogy Wesley úgy vélte, már rég kapitánynak kellene lennie valami kisebb hajón. És nem tudta biztosan, hogy az előléptetés a Maquis múltjának, vagy valami másnak köszönhetően maradt el. Mindenesetre nemrég hallotta, hogy Chakotay, a volt parancsnoka, a Voyager volt első tisztje bizony még csak parancsnok, még hozzá Nechajev parancsnoksága alatt, adjutánsként. Nem is ő volt igazán érdekes, hanem a nő, akivel, nem volt jobb szó rá, összebújva vacsorázott. És csak a vak nem látta, mi feszült közöttük. Szenvedély, ami nem volt meglepő, ismerve mindkettőt, és szerelem. Ez utóbbi volt az, ami arcul csapta.

Nick pislogott, és végül eltépte a látványról a tekintetét ránézve a feleségére, akinek szintén már az övét keresték a szemei.

-         Uh… - Nyögte, csak ennyit, még a gépészszótárat se találta, igaz, nem volt biztos benne, hogy miért kellene káromkodnia.

-         Ki ez az ember? Ismered? – Kérdezte Nerys, akinek így civilben épp elég sokk volt a nő látványa, hogy az emlékezetében kutasson a férfi után.

Nick bólintott, miközben visszanézett a párra.

-         Chakotay parancsnok. A Voyager első tisztje volt. Most az adjutánsa.

Nerys pislogott és dolgozott egy elméleten, ami elvehette volna a látvány élét. Nem sikerült.

-         Ez azért sok mindent megmagyaráz… - Mondta ki végül a gondolatot, ami már egy ideje a fejében ugrándozott, igyekezve felhívni magára a figyelmet.

Nick visszanézett rá, hirtelen észrevéve magukat, és gyorsan elindult tovább, Quark bárja felé.

-         Nem látom a pontot. – Rázta most már dühösen a fejét, ahogy felszakadni érzett régi sebeket. – Engem egyszer teljesen, egyszer majdnem kicsinált ugyanezért. Neki mért szabad?

Nerys úgy nézett fel rá, ahogy utolérte, mintha hirtelen átváltozott volna egy ferengivé.

-         Azt hittem, szerinted ez nem így működik. – Felelte, és maradt a tekintete a felesége dühösnek tűnő ábrázatán.

Nick olyan hirtelen állt meg, hogy Nerys ezúttal is tovább ment néhány lépésnyit, mire vissza tudott fordulni.

-         Igazad van! – Vágta csípőre a gépészkezeit a szokásától eltérően. – Ennek nem így kéne működnie! Ha már vannak idióta szabályok, akkor azok vonatkozzanak mindenkire! – Kezdte elveszíteni a lába alól a talajt. Hát így is lehetett értelmezni Nerys szavait. Kár, hogy Nerys egész másképp értette.

Amire Nerys szintén csípőre vágta a kezeit, ő már szokásból.

-         Mi ütött beléd? Te voltál az, aki tegnap egy órán keresztül csak azt bírtad elemezni, hogy mitől változott meg Nechajev, és hogy mennyire örülsz neki. Mindezt a saját ágyunkban! – Emelkedett a hangja, amitől Nick önkéntelenül is zavartan körbenézett és le is nyugodott azonnal.

-         Jó-jó, nyugi! – Emelte a két precíz gépészkezét maga elé védekezésképp, pedig Nerys nem is volt komolyan ideges. – Menjünk. – Indult el újra Quark bárja felé az orra alatt mormogva még valami érthetetlent.

Nerys csak fejrázva követte. Néha tényleg nem hitte el, hogy tudja gond nélkül kiprovokálni a gépész a tökéletes szerepcserét kettejük között.

 

A bárban a megszokott asztaluknál hosszú-hosszú idő óta először gyűltek össze, csütörtök lévén, a Deep Space Nine főtisztjei. Ott volt Jadzia Dax parancsnok, a férje, Worf oldalán. Ott volt Dr. Julian Bashir és Latara őrnagy. És ott ült az ilyen estén először résztvevő Thomas Brower hadnagy is. Így már csak Kirára és Wesleyre vártak.

Aztán egy kis késéssel ugyan, de a pár is megérkezett.

-         Hé, parancsnokhelyettes! – Vigyorgott Wesley, megelőlegezve a rangot, egyenesen Browerre, aki annak idején az ő keze alól nőtt ki főgépésszé, nem is akármilyen főgépésszé. És most egy előléptetés küszöbén állt.

Közben gyorsan a széket is kihúzta Nerysnek, de ő maga nem ült még le.

-         Főnök? – Nézett fel rá Tom amúgy is zavarban léve a számára teljesen új helyzettől. Nem gyakran láthatta a teljes főtiszti állományt civilben, civilként.

Wesley még küldött egy pillantást Kirának, majd visszanézett Browerre.

-         Gyere csak Tom, hozzunk italokat, ha már Quark ilyen lusta. – Talált egy megfelelő ürügyet, hogy négyszemközt maradhasson a főgépésszel.

Tom csak körbenézett, de már kezdtek is jönni mindenkitől az italrendelések, így nem tudott már kibújni. Pedig akart. Előre tartott egy esetleges beszélgetéstől a főnökkel.

Végül mindketten elindultak a pult felé, és Nick egy könnyed mozdulattal ugrott fel az egyik bárszékre, helyet mutatva maga mellett Tomnak is. Esze ágában sem volt rendelni. Egyelőre.

-         Nézd, Tom. – Fordult a volt kollégája felé. Akit egyébként a barátjának tartott, ahogy Nerys maga is. És pont ezért nem volt egyszerű, amit mondani akart. De vett egy nagy levegőt, és úgy döntött, hogy belevág, és brutálisan őszinte lesz. – Nem tetszik a helyzet, amibe kerültünk. – Kezdte még mindig egy kicsit mérgesen az Admirális legutóbbi húzása miatt. Nem is beszélve az előbbi kis „afférról”. – Mindketten tudjuk, hogy engem szánnak a helyedre, ha elfogadod valamelyik ajánlatot. De nem akarom, se én, se Nerys, hogy ez szerepet játsszon a döntésedben. Azt szeretném, ha azt tennéd, amit valóban akarsz és jó neked. Ha maradni akarsz, akkor tedd azt. – Hadarta el egy kicsit gyorsan. Zavarban léve és a végére úgy érezve, mégsem volt ez olyan jó ötlet.

Tom szintén kényelmetlenül feszengett a székén, és szeretett volna minél hamarabb túl lenni az egészen. Igaz, még azért volt ellenvetése.

-         De főnök, ez a maga helye, csak azért nem… - Kezdte meggyőződéssel és tisztelettel.

De Wesley közbevágott.

-         Nem. – Rázta a fejét. – Te legalább olyan jó főgépész vagy, mint én. És megérdemelten vagy az. Nem csak, mert én elmentem. Tom, nálad keresve se találna jobbat a Kapitány. Ha maradni akarsz, tedd azt. Nem akarom, hogy úgy érezd ez nem a te helyed. – Próbálta elmagyarázni, tudva, nagyon is jól, hogy mit gondolt Brower, és emlékezett még, hogy vette át a posztját a háború elején. És mit mondott akkor.

Tom megrázta a fejét. Számára még mindig nehéz volt Wesleyre úgy nézni, hogy nem főnök, csak egyszerű ember volt. Ahogy ugyanilyen nehéz lett volna Geordi LaForgera is, a korábbi főnökére.

-         De maguk számítottak erre a helyre. – Tiltakozott, de igazából a döntése már megszületett, és ha őszinte akart lenni, teljesen függetlenül Wesleytől. Egyszerűen csak kapott egy ajánlatot, amit nem tudott visszautasítani.

-         Tom. Nézd. Nerys és én sosem hagytuk, hogy a kapcsolatunk befolyásolja a munkánkat. – Kezdte máshonnan, tényleg nem tudva elviselni, ha a főgépész esetleg miatta dönt másképp, mint ahogy egyébként szeretne. – Ez most is így van… - Akadt el bizonytalanul, hogyan folytassa.

Tom előrébb hajolt egy kicsit, és sóhajtott egy nagyot.

-         Főnök én már meghoztam a döntésem. És nem akarom megváltoztatni. – Felelte bizonytalanul, látva, hogy Wesley elakadt.

Nick felvonta a szemöldökét. Erre nem számított.

-         Áhh. Értem. – Nyögte, hirtelen nehezebben viselve a saját lelkiismerete diktálta utat, mint azt akár egy pillanattal korábban gondolta volna. Ha őszinte akart lenni, nagyon is szerette volna a Deep Space Nine főgépészi posztját, közel Neryshez…

-         Igen. – Bólintott határozottan Tom, és kezdett felbátorodni. – De nagyon jólesik, hogy gondoltak erre. – Nézett vissza egy kicsit az asztaluk felé, ahol valamiről nagyon érdekfeszítő társalgás folyhatott, mert mindenki közel hajolt. Végül visszanézett Wesleyre. – De ez nem változtat azon, hogy Filgat kapitány főgépészi pozíciót ajánlott nekem. És ezt nem tudtam visszautasítani. – Fedte fel végül a döntését, és látszott a szemében, mennyire lelkes.

Nick igyekezett nem, vagy csak diszkréten eltátani a száját. Ezt azért nem merte hinni. Mert azt tudta, hogy Brower nagyon tehetséges, nagyon jó, és hogy jó ajánlatokat kapott. De hogy egy Galaxy osztályú hajó főgépészi posztja…

-         Wow, a Cellar! Az igen, gratulálok, Tom! – Talált rá a hangjára, és nyújtotta a kezét is, hogy gratuláljon.

Brower lelkesen elfogadta, és megrázta.

-         Köszönöm főnök.

Nick összeráncolta a homlokát, és még vetett rá egy műsértődött pillantást.

-         Abbahagyhatnád ezt a főnöközést, ha így haladsz a végén én foglak uramnak szólítani… - Nevette el a végét, ahogy Brower elvörösödött. Aztán visszafordult a pult felé. – Na, most, hogy ez is meg volt, akkor lássuk. Volt egy szintesör, nem kettő. Nerysnek és Bashirnek. Egy abarián brandy Latarának. Szilvalé Worfnak. Mit kértél? – Fordult felé, ahogy igyekezett visszaemlékezni a rendelésekre.

-         Szintesör. – Felelte Tom, és most már valóban megkönnyebbült volt.

Nick összeráncolt homlokkal bólintott.

-         Jó, akkor javítsuk a szintesört négyre. Abarián brandy, szilvalé. És Jadziának egy raktajino. – Szedte össze, aztán odaintett az egész eddig diszkréten hallgatózó Quarknak. – Quark, hozza! – Tökéletesen tisztában volt ugyanis vele, hogy a hatalmas és érzékeny fülekkel rendelkező ferengi mindent hallott. – Én fizetek. – Tette hozzá, és megfordult, hogy visszatérjen az asztalukhoz.

Brower igyekezett eldönteni, hogy most mérges legyen-e, vagy hagyja élni Quarkot. Végül úgy döntött, túl szép nap ez ahhoz, hogy elrontsa holmi hallgatózó ferengi csaposok ráncba szedésével.

 

Jadzia szemében furcsa fény villant, ahogy egy ötlet kezdett körvonalazódni a fejében, és már Nicket figyelte. Aki lassan kezdett rájönni, hogy Jadzia mit számított ki a tényből, hogy ugyanakkor mennek eltávra. De mikor rájött elvigyorodott, szélesen.

-         Miért nem megyünk együtt? – Kérdezte meg végül Dax, ahogy még egyszer végiggondolta, és egyre inkább kezdte beleélni magát. - Jó móka lenne.

Nerys eltátotta a száját, és ebben az sem akadályozta meg, hogy az asztal körül minden tekintet rászegeződött. Elsősorban, mert ismerte mindenki és pont ezért érezte mindenki, nincs mód, hogy Kira Nerys a Raisán töltse azt a várva vágyott eltávot, amely korábban mind őáltala, mind Wesley által az igazi nászútnak nyilváníttatott.

Nick csak vetett egy gyors, sokat mondó pillantást Jadziára, és hirtelen mindenki az asztalnál tudta, két pártra szakadtak. Kira és Worf az egyik oldalon. Egyikük sem rajongott a kétes hírű, de annál fülledtebb üdülőbolygóért. Jadzia és Nick a másikon, akik meg éltek-haltak érte.

-         Igen. Ez fantasztikus ötlet Dax! – Bólogatott hevesen Nick, és már a feleségét nézte, aki valójában beleélte magát egy nyugodt, lakatlan bolygóba, amelyen csak ők vannak…

-         Felejtsd el! – Felelte Nerys azonnal, aztán észbe kapott és rájött, ez úgy is hangozhatott, mintha Daxékkal lett volna baja. – Nem veletek van bajom, de nem megyek a Raisára nászútra. – Tette hozzá, és már Worfot nézte, aztán Daxot, nyilván segítségért.

Nick azonban nem szándékozott feladni és ő maga is diszkréten szövetségesek után nézett körbe. Azonban Latara, Bashir és főleg Brower úgy döntöttek, ők inkább csak kedélyesen biztonságos távolságból figyelik a partvonalról, hogy mi lesz belőle. Az ő kimenőjük úgyis egy héttel később volt esedékes, és jobb volt nem belefolyni valamibe, amiben érintett egy klingon, egy bajori, egy elszánt gépész, na meg egy több mint háromszáz éves trill.

-         De most mér’? – Érdeklődött Nick, még nem választva taktikát. Azonban egyre inkább beleélte magát Raisa paradicsomi reményeibe.

Nerys nyugodt maradt. Tökéletesen biztosra tudta, hogy semmiképpen nem megy a Raisára. És az elhatározása az elhatározás volt. Megingathatatlan és megmásíthatatlan.

-         Mert nem. Jó lesz az a bolygó, amiről meséltem. – Tette hozzá, nem fáradva az ezernél is több ellenérve felsorolásával, inkább csak igyekezett megválasztani a hangját, hogy hasson a kedves feleségére. De valamitől ezúttal nem volt túl jó a meggyőzésben.

-         Lefogadom, hogy egy unalmas, lakatlan bolygó. – Vetette közbe Jadzia a barátja mellé állva ezúttal szavakkal is.

Nick ránézett, és váltottak egy tekintetet, melyet talán csak ők tudtak, mit is jelentett pontosan.

-         Aha. – Hagyta helyben a gépész olyan hangon, ami tisztán kifejezte nemtetszését. – Most tényleg nem értem mi a baj a Raisával! Napozni szeretnék, pihenni, kikapcsolódni… – Sorolta egyre lelkesebben.

Nerys pedig teljesen elégedett volt, mert ezzel kapott egy hatalmas helyzetet.

-         Erre mind tökéletes a lakatlan bolygó is. – Igyekezett nem felengedni az arcára az elégedett grimaszt. Több-kevesebb sikerrel.

Nick megrázta a fejét, és vágott egy arcot, amiből tisztán olvasható volt mit gondol.

-         De ott nem kapható ötszázféle naptej, kétezer-ötszázféle masszázsolaj, egyénre szabva. Nem hozzák ki a koktélodat, nem kényeztetnek el… - Sorolta. – Nem beszélve a höl… - Harapta el a mondatot, egy pillanatra kétszer is meggondolva, mit beszél. Aztán, ahogy észrevette a hirtelen felélénkült figyelmet igyekezett kivágni magát. – hööö uhh, ahogy mondom, nem beszélve róluk. – Aztán anélkül, hogy megvárt volna bármilyen reakciót, gyorsan folytatta. – Nerys, légy szíves! – Vette elő a nagy kölyökkutya tekintetet, amelynek hatására nem csak a felesége, akire irányult, de mindenki más is megforgatta a szemét az asztal körül.

Nerys körbenézett és igazán nem vágyott továbbra is középpont maradni, de megadni sem akarta magát.

-         Majd megbeszéljük. – Választott egy látszólag kompromisszumos megoldást.

Még jó, hogy nem vette észre Latara fejét a kezeibe omlani, az Őrnagy ugyanis, ahogy mindenki más is tökéletesen tisztában volt vele, hogy ezzel a gépész gyakorlatilag meg is nyerte. És két nap múlva már indulni is fognak a Raisára. Négyen. Worf, Dax, Kira és Wesley. Ezt még egyedül Nerys nem tudta, még nem gondolt arra, hogy csakis ott lett volna esélye visszautasítani Nicket, otthon, egyedül, a masszázsolajokkal, és minden ráirányuló hízelgéseel és kényeztetéssel tökéletesen esélytelen lesz…

 

Nick Wesley egy nagy Csillagflotta-szabvány táskával a hátán ballagott Nerysszel a kettes zsilip felé a Promenádon. És az egész kisugárzása tele volt a háború után jól megérdemelt nyaralás, nászút, eltáv várakozásával. És az arcán viselt egy kifejezést, mely tudatta bárkivel, aki látta, hogy nem is lehetne boldogabb, vagy elégedettebb.

Nerys már nem volt ennyire egyértelműen boldog, de tulajdonképpen inkább csak igyekezett megőrizni a tekintélyét. Ennek volt betudható az arcán a semleges, vagy inkább fancsali, de gőgös kifejezés, mely büszkén tudatta mindenkivel, hogy ez nem az, aminek látszik, és ő nem is engedett olyan nagyon könnyen a feleségének, csak valami rajta kívül álló hatalom, mint a több órás masszázs, aztán további több órás egyéb kényeztetés, döntött úgy helyette, hogy mégiscsak Daxszal és Worffal fognak a Raisára menni.

Mikor beléptek a Mississipi fedélzetére, még egyedül találták magukat a másik házaspárnak nyoma sem volt. De elhelyezkedtek, Nerys elfoglalta a pilótaülést, Nick pedig lepakolt, aztán elhelyezkedett a segédpilóta-ülésben, és oldalra fordult.

-         Nah ezt nem hittem volna, hogy mi érünk ide előbb… - Jegyezte meg, és komolyan nem érezte ennyire jól magát már… Maga sem tudta mi óta. De boldog volt, felszabadult, és tökéletes kényelembe helyezte magát.

Nerys oldalra nézett rá és megvonta a vállát.

-         Nem tudom, mért kell akkora felhajtást csapni a csomagolás körül. – Felelte és már kezdte mutatni, hogy tulajdonképpen nem haragszik, boldog, és felszabadult ő is. És megbocsátott már Nicknek azért apró, vagy nem is olyan apró trükkért, ami órákig tartott, ami után úgy ellazult, hogy mozdulni sem tudott, ami együtt járt számolatlan uhh… igen, hát, ami után gyakorlatilag akármire is igent mondott volna a nagyon ügyes gépészkezek gazdájának.

Nick erre elmosolyodott, amiből egy kis vigyor lett, az égkék szemekben pedig megjelent egy csillogás, ami azonnal, bárhol fel tudta gyorsítani Nerys hormonáramlását. Nick közelebb is hajolt, át a két karfán egyre közelebb jutva a felesége ajkaihoz, amelyek húzódtak egy mosolyra, de még nem érintették egymást.

-         Ezt szeretem benned… - Suttogta Nick halkan, már-már rekedten. – erős… lényegre törő… szexis…

Ragadozó mosolyra húzódó bajori ajkak fojtották bele a további bókokat, majd az elegáns kéz a szőke hajtincsekben volt az, ami segítve Nerys ajkainak és a nyelvének kezdte felforgatni az emberi hormonháztartást is.

Végül Worf és Dax húsz perccel utánuk, és harminc perccel a tervezett indulás után érkeztek meg, és lerítt róluk, hogy rohantak, de csodával határos módon nem bele semmi kompromittálóba.

-         Bocs, Worf nem tudta eldönteni, hogy melyik operáját hozza. – Lépett be Jadzia, szintén civilben, egy táskával a vállán, és vetette le magát a hátsó ülésre Nick mögé.

-         És Jadzia nem tudta eldönteni, hogy melyik fürdőruháját hozza. És három órán keresztül csomagolt. – Morogta Worf, ahogy leült Nerys mögé, és lerakta maga mellé a saját táskáját.

Nick és Nerys csak egymásra néztek, gyorsan hangtalanul megbeszélték, hogy egyikük sem érti, miért kell órákig csomagolni, aztán egyszerre fordultak hátra.

-         Akkor indulhatunk végre? – Kérdezte Nerys, de nem volt dühös, végül is ezúttal nem sietett az égvilágon sehová. És ami fontosabb volt, senki nem akart a fenekükbe lőni.

-         Persze. – Bólintott Jadzia, ahogy kinyújtóztatta a tagjait, megforgatva a vállát, amin a táskáját cipelte, majd hátradőlt.

Ő maga is igyekezett megfeledkezni minden másról, mint a Raisáról és az előttük álló egy hét háborítatlan nyaralásról. És ez egyre jobban ment neki. Valójában, ugyan nem mutatta, sőt, még Worfnak sem mondta, de megkönnyebbült, hogy végül is Nick és Nerys is mentek. Rengeteg órányi eldugott beszélgetés állt már a hátuk mögött így hármasban, egészen másmilyen, mint Worffal, és úgy érezte, hogy erre a három lényre szüksége van. Na meg, lassan képesnek érezte magát arra az elveszettnek hitt Dax-os „mókára”, lassanként elkezdett felépülni az a valami, amit elvettek tőle, aminek még pontos nevet sem tudott adni, de azt tudta, hogy rettenetesen hiányzik. De kellett valaki, aki igazán partner a tőle megszokott humorban és játékban, kellett valaki, aki már majdnem olyan gátlástalan a viccben, mint ő. És bár régen, nagyon-nagyon régen, „azelőtt” még volt elég ereje, sőt, szórakoztatta, hogy az ő nagy, mogorva, bumszli klingonját belecsábítsa a partikba, meg a szórakozásba, a játékokba. De már nem, még nem találta meg az erejét. Hát kellett valaki, aki önként játszik vele, aki van elég gátlástalan, szereti őt annyira, és akiben ő maga is meg tud bízni, hogy eltalálja azt a nagyon kényes határvonalat, amin vissza tud valamiképp találni önmagába. És ez a valaki ott ült előtte. Jadzia nem tudta ezt így, ennyire élesen, csak azt érezte, hogy akármennyire is nehéz volt beszélni, akármennyire is nehéz volt egy-egy esti, éjszakai beszélgetés hármasban, ő, Nerys és Nick, a végén Nick mindig kitalált valamit Nerysnek is, de neki is, hogy könnyebb legyen felállni és hazamenni. És sokszor ezek után könnyebb volt, olyan sokkal könnyebb Worfhoz visszamenni, olyan sokkal könnyeb kérni a segítségét, és Worf adta. Jadzia soha nem hitte volna, hogy a férje erre is képes. Azt tudta, hogy a darabos klingon külső alatt igaz és néha egy kicsit puhább szív lakozik, mint azt akár maga Worf szerette volna, de azt nem hitte, hogy ennyi türelemmel, ennyi odafigyeléssel bír. De most itt volt mindhárom lény, akire szüksége volt, és így csak sokkal könnyebb volt, sokkal könnyebb volt rátalálni arra a Jadzia Daxra, aki régen volt, aki talán nem veszett el egészen.

 

Nick nem sokáig bírta az unalmas utazást, talán, ha fél óráig. Hátrafordult hát, tulajdonképpen a komp teljes irányítását Nerysre hagyva. Igaz, a kis hajó repült magától is, hiszen az irány be volt táplálva, a navigációs computer pedig gondoskodott az állandó sebességről.

-         Szóval, játszunk? – Kérdezte Daxot, elunva a csendet, vagy az időközönként fel-felhangzó beszélgetést. Na meg utazott ő már egy kompban Jadzia Daxszal nem egyszer, és pontosan emlékezett, hogy el lehet ütni az időt igazán jól szórakozva is.

-         Trokel? – Kérdezett vissza Jadzia, és nyilvánvaló volt, hogy benne van.

Nick elnevette magát, ahogy hirtelen beugrott valami.

-         Oké. Bár legutoljára a legénybúcsúmon játszottam. – Lett a nevetésből vigyor, ami lefagyott, ahogy észrevette a szeme sarkából a szintén hátraforduló Neryst, és az érdeklődő tekintetét. Na meg be is ugrott egy-két kellemetlen emlék.

Jadzia körülnézett. Majd vissza Nickre.

-         Oké. Kezded? – Kérdezte, egy pillanatra sem feltételezve, hogy van, aki nem akar játszani.

A gépész bólintott, aztán meggondolta magát és inkább megrázta a fejét, nem akarva magára vállalni a kezdeményezést.

-         Kezdd csak. De mi a büntetés? – Adta vissza és akarta tisztázni a helyzetet.

Jadzia elvigyorodott, aztán gondolkodott egy kicsit. Már magán érezve mind Worf, mind Nerys tekintetét, akik valahogy már tudták, hogy nem fognak megmenekülni, így szép lassan megadták magukat. Igaz, ez a megadás csak és kizárólag a párjuknak járt. Soha, egyébként, semmilyen körülmények között nem volt elképzelhető egyikről sem, hogy megadja magát.

-         Plusz órák az irányításnál. Egy passzolt válasz, egy óra. Amíg a többi lazíthat. – Találta végül ki. Ami igazán fairnek tűnt.

Nick oldalra nézett Nerysre, aki már ismerte régebbről a trill játékot, egy kicsit értett is hozzá és így alig észrevehetően bólintott, jelezve a feleségének, hogy neki jó.

Jadzia ugyanígy nézett oldalra a férjére, aki szintén bólintott egyet, és így tisztázódott minden.

-         Oké. Akkor kezdjem? – Kérdezte Nick, valamitől bátrabbnak érezve magát, és mikor senki nem tiltakozott végül körbehordozta a tekintetét, már a játék részeként. – Dax. – Találta meg a barátját, nem merve se egy klingonnal, se egy bajorival kezdeni. Jadzia azonban barát volt, és elvigyorodott, ahogy beletörődött, hogy övé lesz az első kérdés. – Mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha csináltál a Raisán? Úgy értem, az összes életed alatt. – Pontosított gyorsan, aztán hátradőlt kényelmesen.

Jadzia nem pirult el, mindössze csak elgondolkozott, majd ő maga is hátradőlt. Aztán vetett még egy gyors pillantást Worfra, végül vissza a kérdezőre.

-         Még Curzon volt. – Kezdte, de ezzel igazán nem mondott meglepőt. – Egy este egy bárban, valahol a déli kontinens tengerpartján versenyt ivott egy emberrel. Abarián tequila. – Pontosított és az arcán megjelent, hogy szívesen emlékszik vissza. – Az első tíz még gond nélkül lement. A második tíz már nehezebben. Aztán valahol a huszonötödik, huszonhatodik tájékán, nem emlékszem pontosan, belehányt a hölgy melltartójába, akiről a sót nyalta le hozzá. – Fejezte be a történetet, egy kicsit sem szégyenkezve.

Nick csak fogta a hasát, és mivel pontosan elképzelte a szituációt, csak rontott a helyzetén. Nerys elhúzta a száját, Worf pedig igyekezett fapofát vágni, de azért egy undorodott csillogás ott volt a tekintetében.

-         Ez undorító, jó! És mi lett a nővel? – Kérdezte a gépész, ahogy magához tért valamennyire.

Jadzia elvigyorodott, majd úgy döntött, bár nem lenne kötelessége, azért válaszol.

-         Curzon másnap megkereste és mindent jóvátett neki. – Nyomta meg az utolsó szavakat, és elvigyorodott újra.

Nick bólintott, mintha nem is várt volna mást.

-         Azt elhiszem… Te jössz, Dax. – Adta át a szót.

Jadzia körülhordozta a tekintetét, majd végül ő kissé bátrabbnak bizonyult és Nerysen állapodott meg.

-         Nerys… - Hagyta figyelmen kívül a bajori arcon feltűnő hezitálást. – Mi volt a legszabálytalanabb, amit valaha csináltál szolgálatban? – Tette fel a kérdést, és nagyon is büszke volt magára. Ezt a tudomása szerint még soha senki nem merte megkérdezni Kirától, még annak idején egy-egy gépész-összejövetel alatt sem, amire Nick nagy ritkán el tudta cipelni.

Kira és Wesley egymásra néztek és volt egy furcsa kifejezés az arcukon. Végül Nick megvonta a vállát, aztán abszolút magára hagyta a feleségét a válasszal. Így Nerys vett egy nagy levegőt.

-         Kerestem a komjelvényemet. – Felelte és elkezdte megszokni a plusz egy óra kormányzás gondolatát. Valahogy nem volt mód, hogy főleg Worffal egy kompon bevalljon többet.

Nick csak kuncogott magában, és megadta magát ő is a gondolatnak, hogyha Nerys marad plusz egy órát, akkor ő is.

-         Komjelvény-keresés? – Kérdezett rá Dax, tökéletesen tudatában léve, hogy ez csak egy újabb jelszó valami egészen másra. – Tehát, vagy plusz egy óra, vagy pontosítasz. Elveszett komjelvényt nem szabálytalan keresni.

Wesley és Kira újra csak egymásra nézett, Nerys alig láthatóan megrázta a fejét, amire Nick szintén alig észrevehetően bólintott. Ezzel meg is beszélték.

-         Plusz egy óra. – Felelte Nerys, és hátradőlt, makacsul előreszegve az állát.

Jadzia Nickre nézett, aki kihívóan vonta fel a szemöldökét.

-         Rám ne nézz így! Ki vagyok én, hogy ujjat húzzak vele? – Mondta is, egyértelművé téve, hogy ha Nerys nem akarja megmondani, ő sem fogja.

Dax elvigyorodott, nem túl elkeseredetten. Hosszú idő egy hét a Raisán. Lesz ideje megtudni mikor, hol veszett el az a bizonyos komjelvény, és mennyi köze volt ahhoz egy bizonyos szőke gépésznek.

-         A neje? De rendben. Akkor plusz egy óra Nerysnek. Te jössz. – Adta meg magát látványosan.

Nerys pedig figyelmen kívül hagyva a visszavágást bólintott, és készült a bosszúra.

 

Végül Kira három, Wesley szintén három, Worf és Dax pedig két-két plusz órát szedtek be. Aminek az lett az eredménye, hogy Jadzia és Worf hátravonultak a hátsó részbe aludni egy kicsit, hogy majd néhány órával később leváltsák az indulás óta a kormányt figyelő párost.

Aminek a következménye szinte teljes csend lett. Csak a térhajtómű halk, precíziós zúgása hallatszott, ami Brower keze munkáját dicsérte. Körülbelül tíz perccel korábban ezt elismerően meg is jegyezte Nick, az arcán egy olyan kifejezéssel, mintha egy gyönyörű betazoid operát hallgatna. Az óta azonban hallgattak és élvezték a csendet, az előttük elsuhanó csillagokat a szubtérfolyosó peremén, egymás társaságát és a nyugalmat. Nick hátradőlt, és valami olyasmit tett, amit egyébként tisztként, szolgálatban csak egyszer, felpakolta a lábait a pultra, valamint behunyta a szemeit.

Nerys pedig félig a kijelzőt figyelte, aminek elég lett volna kevesebb figyelem is, félig pedig a képernyőn az előttük lévő teret bámulta fókusztalanul.

De az idill nem tartott túl sokáig, mert egy furcsa hang zavarta meg. Egy hang, ami annyira nyilvánvaló volt, hogy először egyikük sem akarta elhinni. De ahogy másodjára is meghallották, Nick végül lassan leemelte a lábait, egy mozdulattal felhajtotta a széke támláját, és oldalra nézett Nerysre. Akinek az arcán döbbenet, pír, hitetlenség és kezdődő zavartság volt, ami csak sokkal inkább egyértelműbb lett a következő pillanatban, amikor az előző két tompa, de ritmusos puffanást követte valami más. Egy mély, de nem annyira mély hang, Jadzia. Állapította meg mindkettő. És Nerys ugrani is akart, meggyőzve magát, hogy ez nem az, aminek először hitte, hanem valami baj történt hátul, de egy erős gépészkéz megállította.

Alig nézett vissza Nickre a hang megint jött, és bárhogy akarta is, nem lehetett másnak hívni, mint nyögésnek, ezúttal fojtottabban, aztán a puffanások újra kezdődtek.

-         Szerintem mindenkinek jobb, ha itt maradsz. – Nézett fel rá Nick olyan arccal, amiről Nerys nem tudta eldönteni, hogy helyteleníti, vagy semmi baja nincs a helyzettel.

Így csak pislogott, és a megdöbbenéstől még nem talált hanggal visszaült a helyére. Aztán várt. De a csend nem használt, ha nem akarta meghallani az újabb elfojtott hangot, ezúttal morgást és a puffanások újabb, most már egyre ritmusosabb és kissé gyorsabb sorozatát.

-         Mondd, hogy ez nem az, amire gondolok! – Küzdötte fel végül a mondatot, de a tekintetét nem vette el a komp plafonjáról. Csak mereven nézte.

Nick maga elé bámult, és bár még nem tudta mit gondoljon, egyvalami azért felvillant előtte.

-         Bocs. – Nézett oldalra, és vette észre, hogy Nerys tényleg egy kissé kezdett zavart és irritált lenni. Túlságosan azonban ahhoz a tényhez, hogy nyaralnak, nászúton vannak, szóval lazítania kellene. Amellett ő hirtelen már nagyon is jól tudta mit gondoljon. – Tudod… - Kezdte teljesen más, szinte lágy hangon. – ha Jadzia rávette erre Worfot, akkor azt hiszem örülnünk kéne. – Mondta ki végül.

Nerys erre már nem tudta tovább bámulni a plafont és oldalra nézett, de nem számított Nick komoly ábrázatára. Igaz, már nem tudta megállítani magát.

-         Mi?! – Emelte egy kissé hangosabbra a hangját, mint eredetileg szánta.

Nick közelebb húzódott, már rájőve, hogy egy kissé valóban vékonyak a falak.

-         Nézd, ha Jadzia és Worf ott hátul tényleg… - Intett a kezével, nem igazán találva jó szót. – akkor lehet, hogy megoldották a problémát, amiről még legutóbb is beszélgettünk, emlékszel? És ha ez az, amire gondolok, akkor én hajlandó vagyok elhallgatni akár napokig… És végül is felnőttek vagyunk. – Pontosított, és nyoma sem volt az arcán semmiféle kölyök-vigyornak. Komoly volt és őszinte.

Nerys egy pillanatra mérlegelte menyire is őszinte. És mikor rájött maga is elkomolyodott és visszahelyezkedett a székébe. És nagyon igyekezett nem hallani semmit.

Ami nem volt egyszerű. Percek teltek el, az előbbi Jadziához csatlakozott Worf hangja is.

De az eltelt percek alatt a gépészben felért a jó öreg Nick Wesley, és végül nem bírva tovább, oldalra nézett.

-         Tudod, azt hittem ennél hangosabb egy klingon párzási rituálé. – Jegyezte meg, mintha csak a Csillagidőt diktálná be a hivatalos naplójába.

Nerys oldalra nézett és először küldött egy durániumkeménységű tekintetet, aztán ahogy a gépész vigyorgó arcáról ez visszapattant, csak rezignáltan megforgatta a szemeit.

-         Csak félig klingon. Jadzia trill. – Felelte azért. Igyekezve beszélni, és kevésbé figyelni a hangokra.

Nick megint hallgatott, aztán pár perc múlva olyan lendülettel változtatott helyzetet a székén, hogy újra magára vonzotta a felesége figyelmét.

-         A fenébe is, Nerys! Megérdemlik! Megérdemeljük! Az elmúlt év szörnyű volt. Ez a legkevesebb. Végül is eltávon vagyunk. – Foglalta el a helyét egy kifejezés az arcán, ami kezdett nagyon nem tetszeni Nerysnek.

Pislogott is, és próbálta megfejteni a tekintetet Nick égkék szemeiben. Mikor sikerült úgy döntött a cél érdekében figyelmen kívül hagyja. Így csak reakció nélkül visszahelyezkedett.

Nick azonban belejött, és kezdte úgy érezni, hogy az előttük álló negyvenkét óra még nagyon hosszú lesz.

-         Te, Nerys… - Kezdte újra, majdnem kifordulva teljesen a székéből. De sosem fejezhette be.

-         Felejtsd el! – Jött a közbevágás anélkül, hogy Nerys akárcsak kicsit is megmozdult volna.

-         De… - Próbálkozott újra.

Amire Nerys sóhajtott, odafordult, és a tekintetében ott villogott, hogy egyszer rászedtél, meggyőztél, elcsábítottál, itt vagyok. De másodjára nem játszod el velem.

-         Nem. Felejtsd el!

Ezúttal Nicken volt a sor, hogy pislogjon egyet. Majd egy ideig még farkasszemet nézett a feleségével, végül higgadtan dőlt vissza. Csak magában gondolva egy szintén mentális vigyor kíséretében: Majd meglátjuk, hosszú még a két nap.

Dax és Worf végül előkerültek tökéletesen pontosan, és bámulatos, de makulátlanul, hogy leváltsák a párt. Nick azonnal felpattant, meg sem állva megcsodálni a gyűretlen ruhákat, a karcolásmentes bőrt. Inkább elindult hátra egy jól megérdemelt levesért. Esetleg valami ebédért is.

Nerys azonban ennyire azért nem sietett, sőt! A segédszéknél úgy döntött, jól ellesz ő Jadzia háta mögött is, ahol először Worf ült.

-         Te nem mész? – Kérdezte Dax, ahogy hátranézett, furcsán méregetve a barátját, aki ezúttal nem tudott leolvasni semmit a gyönyörű trill arcról.

Így csak nyelt, de azért igyekezett válaszolni.

-         Nem. Nem vagyok fáradt. – Talált egy kissé rossz kifogást. Hirtelen nem bízott magában. Az egy dolog, hogy Nickben sosem lehetett megbízni, hogy jól viselkedik. De ez egy kissé sok volt még neki is.

Dax bólintott, és vetett egy pillantást a kissé morózus, sőt a szokásosnál egy kicsit mintha távolságtartóbb Worfra.

-         Rendben, te tudod.

És a csend végül letelepedett. Igaz Nerys nem sokáig élvezhette, mert valami megzavarta. Ezúttal is.

Egy szokásosan kócos szőke gépészfej kukkantott be a kinyíló, a hátsótérbe vezető ajtón.

-         Nerys, nem jössz? Baromi unalmas egyedül enni. – Szólt előre, aztán türelmesen várt a válaszra.

Nerys először csak hátrahajtotta a fejét, mintha a komp plafonjától kérne tanácsot, erőt, bármit, aztán hátra szólt, de nagyon taktikusan nem fordulva meg.

-         Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.

-         Oké, ahogy gondolod. – Jött azonnal a válasz, majd a szőke gépészfej eltűnt, és nem láthatta senki az égkék tekintetben megjelenő elszánt villogást.

A csend újra született. Igaz, nem telt bele néhány perc újra megzavarta ugyanaz a szőke gépészfej.

-         Uhm, ha valamelyikőtök kér valamit, most szóljon, mert még hozok, mielőtt lefekszem. Álmos vagyok. – Közölte olyan hangon, amit csak Nerys tudott megfejteni, pedig ő nagyon nem akarta.

-         Nem kösz. – Szólt hátra Dax, Worf helyett is, aki zavarában némaságot fogadott jobb híján, és így valószínűleg nem fog egyetlen szót sem mondani az elkövetkezendő egy hétben. Talán még utána sem.

Nerys nem mozdította el a tekintetét a most már fogódzóvá előlépett plafonról és a mintázat egyik csücskéről, de nyelt egyet.

-         Nem, köszönöm. – Felelte ő is.

Nick tekintete ezúttal is rejtve maradt. De ez talán nem is volt akkora baj, legalábbis nem a feleségének.

-         Oké. Akkor én most ledőlök egy kicsit. Majd ébresszetek fel, ha megint mi jövünk. – Felelte és el is tűnt a hátsótérben.

A csend ezúttal is beállt. De többé nem volt megnyugtató Nerys számára. Ezúttal frusztráló volt, irritáló és idegesítő. Nem igazán volt képes egy helyben ülni, de ezt jól palástolta, úgy körülbelül egy óráig. Amikor végül megadta magát, igaz ezt tagadva még saját magának is.

-         Hátul leszek. Azt hiszem, alszom egyet én is. – Jegyezte meg, és már indult is.

-         Oké. Szép álmokat. – Szólt hátra Dax, akinek az elégedett arckifejezése szintén rejtve maradt. Ami szinte sugárzott a kifejezéstől és felkiáltástól: „Tudtam!”

Nerys mögött becsukódott az ajtó, és közelebb lépett a jobboldali ágyhoz, ami pontosan olyan széles volt, hogy a gépész éppen csak elfért rajta. Hiszen azt a célt szolgálta, hogy közepes hosszúságú küldetéseken az éppen nem elöl lévő tisztek pihenhessenek.

Igaz Nick nem aludt, de még csak nem is pihent. Ült és várt. Felnézett, ahogy hallotta nyílni az ajtót, és bár Nerys vigyort várt, csak elmosolyodott. Majd kinyújtotta felé a kezét.

-         Azt hittem nem is jössz. – Suttogta fel és húzta le magához.

Nerys még mindig nem értette, mit keres ő ott, de mindenesetre abban még nem látott semmi kivetni valót, ha egy kicsit összebújnak. Az volt az, amire aztán végképp sosem maradt idejük. És bevallottan, be nem vallottan, de hiányzott.

-         Én is. – Suttogta vissza egy kicsit epésen, ahogy végül leeresztette magát, és ott ült a felesége ölében átölelve a nyakát.

Nick mosolya egy kissé lett csak halványabb, de így mégis sokkal több érzelmet továbbított.

-         Hé, nem kell semmit erőltetni. Nekem csak te kellesz és mindegy, hogy mit csinálunk. Hm? – Suttogta, most már teljes egészében átadva magát a gyengéd hangulatnak.

Nerys most egy kicsit magasabban volt, így hát lenézett rá. És hagyta, hogy a szemébe szökjön minden szeretete.

-         Szeretlek, Sq’wan. – Suttogta vissza, és megcsókolta lágyan.

Nick viszonozta a csókot, aztán hátrébb dőlt egy kicsit, hogy a hátát még kényelmesebben támaszthassa a falnak. Majd hagyta magát vezetni, addig, amíg Nerys akarta.

 

-III-

Nick egy egyrészes, egyszerű szabású, tengerkék árnyalatos fürdőruhában sétált végig Raisa legzsúfoltabb, legnépszerűbb, legnapsütöttebb, leggyönyörűbb tengerpartján. Nyomában Nerysszel, aki eddig még sosem láthatta fürdőruhában a feleségét, hát most kihasználta az alkalmat, így legalább nem figyelt a rengeteg tömegre körülöttük, nem figyelt a zsivajra, a sokféle különböző fajra. Ha őszinte akart lenni, semmi másra nem figyelt, mint a formás gépészhátsóra a fürdőruhában maga előtt.  És most értette csak meg, miért is bámulta a szállodai szobájukban olyan soká Nick, amikor maga is fürdőruhába bújt, és azt is, milyen bölcsen tette, hogy felvett magára egy könnyű köpenyt, ami eltakart mindent, így szabadon élvezhette a látványt, anélkül, hogy Nick állandóan az ő sarkában lett volna.

Végre talált egy jónak tűnő helyet, csak vagy négyszáz méterre a nyilvános parttól, kissé kihaltabb volt, kissé privátabb. Tökéletes. Gyorsan átvágott, és vagy két perc alatt felállította a helyüket. Beleértve a fekvőmatracokat, napernyőt, asztalt, mindent. Négy személyre. Worf és Dax ugyan ezúttal is késtek, de állítólag jönnek. Egyelőre azonban egyedül voltak, és ezt Nick ki is akarta élvezni.

-         Na. Ez kész. – Tette csípőre a kezét, ezúttal tudatosan, és büszke volt magára, hogy nagyon is profin felállította úgy a napernyőket, hogy a fejrész félig védve legyen a lefelé tűző két naptól, és ha megunták, akkor árnyékba lehessen húzódni. – Parancsolj. – Mutatott végig a legszélső matracon, kezében már a naptejes tégellyel, külön bajori bőrre tervezve.

Nerys még mindig nem akarta elhinni, hogy végül tényleg eljutott Raisára az egyetlen bolygóra, ahová soha nem vágyott, nem akart, sőt irtózott menni. De a legsokkolóbb az volt, hogy kezdte jól érezni magát. Az első, nem, a második, ami emelte a hangulatát az a szállodai szobájuk látványa volt, miután magához tért annyira a némileg heves megérkezésből, hogy körül tudjon nézni. Az a szó, hogy felszerelt, az semmi sem volt ahhoz képest. Gyakorlatilag bármi, szó szerint bármi ott teremhetett egyetlen percen belül. Legyen az több száz beállítási lehetőséggel bíró pezsgőfürdő, ami egyébként az alapfelszereltség volt, ügyes kezű holo-, vagy igazi masszőz, bármilyen étel, vagy ital, ruha, bármi. És az igazság az volt, hogy Kira Nerys szerette, ha kényeztetik.

-         Köszönöm. – Heveredett le a matracra, hasra, és úgy döntött, hagyja magát. Ha Nick kényeztetni akarja, tegye csak.

Ügyes gépészkezekre került a tökéletesen passzoló naptejből, melynek mellesleg „Tűzbarlang” fedőnevű illata volt. Amely gyakorlatilag a hormonok előkészítésére volt hivatott. Mélyet lélegzett, ahogy a könnyed szellő belekapott az aromába és az orrához emelte. Majd végül leeresztette magát Nerys lábaira lovagló ülésben és elkezdte. Lassan, egyre táguló körökben, majd egyre szűkülőkben kente el a tökéletesen sima krémet, majd hagyta a kezeinek, hogy vándoroljanak. És közben Nerys oldalra fordított arcát figyelte, mely pillanatról pillanatra lazult el, és kapott egy kifejezést, melyet túl régen, talán sosem láthatott, vagy csak nagyon eldugott pillanatokban. Igaz a kifejezés sérülékennyé, sebezhetővé tette a gyönyörű arcot, Neryst magát, de ellazult és pihent volt. Valami olyan, ami nem sokszor adatott meg egyiküknek sem. És figyelte a lehunyt szemeket, melyek körül elsimulni látszott minden apró ránc, és megnyugodott. Végre kaptak egy kis időt magukra. Amikor nem kell tartani hirtelen jött hívásoktól, támadásoktól. Ahol csak ők ketten vannak, és szinte bármit megtehetnek, amihez kedvük van.

Ahogy a kezén már nem maradt krém, lassan előrehajolt, és apró csókot helyezett el a tökéletes bajori fülön, majd hagyta az ajkainak, hogy maradjanak még. Ő nem sietett sehová.

-         Akarsz úszni, Nerys? – Kérdezte suttogva, egy hullámnyi reszketést küldve végig ezzel a párja gerincén.

-         Hmmm, én jól érzem magam itt, ahol vagyok… - Jött a válasz, legalább annyira halkan, a hang pedig tökéletesen passzolt az arckifejezéshez.

Nick hagyta magának, hogy teljesen előredőljön, hozzásimulva a felesége hátához, és a kezeinek, is, hogy becsússzanak egy kissé Nerys teste alá.

-         Tudod, nem csak úszásra gondoltam. Vannak dolgok, amiket megmutatnék… - Folytatta suttogva, tudva jól, hogy újabb és újabb elektromos hullámot küldött ezzel végig Nerys gerincén.

Aki nem mozdult, nem is volt úgy képes, de valójában már nagyon is jól tudta, hová tart a játék, csak még el kellett döntenie, hogy „úszni” akar, vagy feküdni a matracon a nap alatt.

-         Itt nem tudod megmutatni? – Játszott végig, még mindig nem kinyitva a szemeit, csak elmosolyodott.

Nick erre vágott egy grimaszt, miközben a kezei már teljesen eltűntek Nerys teste alatt.

-         Óh, de meg tudnám. Csak nem szeretnéd olyan nagyon… - Suttogta, már érintve a felesége fülét, majd ahogy végzett a mondattal meg is csókolta, a nyelvével simítva végig rajta.

Nerys is pontosan ugyanígy gondolta. Hát összegyűjtött egy kis, csak az előbb eleresztett erőt és feltolta magát, levetve ezzel a gépészt, és döntött. Jöjjön az úszás.

Nick egy ideig nézte az előtte sétáló a köpenytől elegánsan megszabaduló feleségét, aztán észbekapott, hogy ő tulajdonképpen nem csak nézheti. És már futott is utána. Elkapta, felkapta, és futott tovább, nem törődve a nagyon is heves tiltakozással. Ami csak addig tartott, amíg Nerys meg nem unta, és nem kapaszkodott belé, teljesen hozzábújva.

Nevettek. Nagyon, nagyon hosszú idő után először nevettek igazán, és először játszottak önfeledten. Kimerítő vizicsata következett, ahogy Nick nemes egyszerűséggel behajította a vízbe Neryst, aki ezt meg akarta bosszulni, amiért szintén bosszú járt, amiért szintén. És ebből lett aztán, hogy mindketten tökéletesen vizesek lettek, tökéletesen boldogok és szerelmesek, mintha csak az első napokat töltötték volna.

Aztán egyszercsak Nick eltűnt a víz alatt, igyekezve közelebb lopózni Nerys felé, aki bár nem látta tisztán, de érezte, hogy felé tart, és hirtelen már nem akart többé játszani. Megvárta mi történik. Néhány pillanat telt el, és éppen, mikor kezdett elbizonytalanodni, egy alig-volt érintést érzett a lábán, majd egy nagyon is határozottat fel a combjain, végig a csípőin, fel a derekán. Majd egy csuromvizes és még jócskán csöpögő, de nagyon helyes gépész bukkant fel. A szőke hajtincsek ezúttal inkább barnák voltak, az égkék szemek kékebben ragyogtak rá, mint valaha látta őket, az olyannyira szeretett arcon meghatározhatatlan minták cikáztak, ahogy a vízről felverődtek a két nap vakító sugarai és egy olyan mosolyt kapott, melyek elvették az erőt a térdeiből, és nem is lett volna képes állni, ha nem a víz tartotta volna a súlyának egy részét.

És már ölelte, viszonozva a mosolyt, viszonozva tekintetet, ki nem mondott érzéseket, boldogságot, mindent. De hirtelen két tekintet vált komollyá, intenzívvé, két pár ajak közeledett a másikhoz. Haza.

És meg is érkeztek néhány végtelennek tűnő pillanat múlva. Nyelvek utaztak végig fedetlenül ajkakon, érezve, ahol értek. Minden csepp éppen születő szenvedélyt, a másik ízét, a sós tengervizet. Nerys kezei emelkedtek, ahogy keresték a helyüket, keresték a nedves tincseket, keresték egy pillanat múlva már a jól ismert, soha megunni nem tudott helyeket.

És velük szinkronban két erős gépészkéz keresett, de ők a víz alatt, rejtve a világtól, rejtve mindentől, könnyen, mint soha még. És be is találtak végül a fürdőruha alá, mely engedett, annyira, amennyire kellett. Nerys szája elszakadt az övétől, hogy kiengedjen egy nyögést, mely már hordozott mindent. Minden csepp szenvedélyt.

-         Itt…? - Jött a kérdés, ugyanazokról az ajkakról, már kapkodva a levegőt.

Nick keze eltávolodott, hogy lejjebb ereszkedjen, és felemelte a vízben még könnyebb párját.

-         Nem, beljebb. – Mormogta, maga is küzdve már kontrollért, ahogy Nerys teste most már teljesen hozzásimult. Elindult beljebb, ahol már felegyenesedve is mellkasig merülhettek a jótékonyan takaró vízben.

De már el sem engedte. Nem kellett már igazi erő, hogy magán tartsa, Nerys combjai sem engedtek már a helyükről a felesége dereka körül, a csípője már mozdult, önkéntelenül, ösztönösen, már nem volt kontroll alatt.

Nick felmosolygott rá, ahogy most Nerys volt magasabb, és fogadta a csókot, matató kezeket a hajában, mely mozdulatsor mindig, mindkettejüket azonnal lángra gyújtotta. Olyan érintés volt, mely hordozta a közös kulcsot. És végül elengedte, hagyta, hogy Nerys maga tartsa meg magát, és a kezei így szabadon járhattak. Nem is húzták az időt soká, nem volt rá szükség, nem kellett már, a hely, az újabb első alkalom, a víz, az igazi, valódi tenger, a szabadság, az életöröm elvégezte már a feladatát, Nerys hangja már kérte, kívánta a folytatást.

Két hosszú ujj talált gyengéden haza, egy ősi ritmust kezdve, lassan, húzva minden pillanatot, mintha nem csak a gyönyör, de idő, és tér urai is lettek volna.

Nerys érezte, hogyan vágtat egyre feljebb és feljebb, kétségbeesetten kapaszkodott a felesége vállaiba, nyakába, fejébe, lehajtva az arcát, keresve ajkakat, amíg engedte a tempó, de utána is még elrejtőzve, majd egyre görcsösebben tartva magát. Csak emelkedett, emelkedett egyre feljebb és feljebb, olyan sebességgel, mely megijesztette, ezúttal tényleg, valóban megijesztette, mert már nem volt a kezében kontroll többé.

-         Nick… - Nyögte, próbálva mondani, próbálva az eszmélete utolsó töredékeivel mondani valamit, nem is tudta mit…

-         Itt vagyok… Gyere, csak gyere… engedd el… - Suttogta vissza, keresztül a hullámok zúgásán, keresztül szenvedély hangjain, keresztül a saját rekedtségén.

Nerys karjai csak szorosabbra fonódtak, és vágtatott tovább, egyre feljebb, érezve hogyan nyilall át a testén már számolhatatlanul újabb és újabb éles, édes hullám, hogyan ér egyre feljebb és feljebb, hogyan ad minden alig-alig megmaradt fülledt gondolat a nyomáshoz, amely csak nőtt és nőtt, édesen kezdve szétszakítani mindent.

-         Többet… még… - Kérte, még nem is hallva a saját hangját, nem tudva hol, miért. Csak a testét, a gyönyört érezte már, Nicket, a mámort. A nyers artikulálatlan életörömöt.

Nick közelebb vonta, és teljesítette, gyengéden még egy ujját adva az előző kettőhöz, hallva a reakciót azonnal, mely újabb tejfehér hullámverést indított el benne is. És végül hagyta, hogy az ösztönei átvegyék a kezének irányítását is. Már nem játszott, csak keresett, egy pontot, egy titkos helyet, mely ott rejtőzött mélyen, legbelül Nerysben, ott, és ez volt a legtöbb, amit adhatott ily módon.

Igyekezett hátrahajtani a fejét, felnemelni a tekintetét, hogy nézhesse, de amikor rájött, nem tudja, csak megadta magát, és hagyta az ujjainak, hogy végigszántsanak mélyen, belül végig a ponton, olyan hirtelenül, olyan nem vártan.

Nerys felkiáltott, és végül tehetetlenül csak hagyni tudta, hogy az elért magasság hullámai szétszakítsák, végül feloldozzák, aztán csak dobálják, rázzák a testét, hagyni, hogy a legnagyobb gyönyör karjai emeljék, és adják át az erőnek, mely fölött nincs hatalma senkinek és semminek. Még jött újabb és újabb gyönyörtől vibráló kiáltás, ahogy azok az ujjak megtalálták újra és újra, elkapva, s emelve újra, amíg már nem bírt többet, amíg már a kimerült test, a kiégett idegvégződések nem bírták tovább, nem adtak több választ.

És csak hagyták, hogy a hullámok, ezúttal igazi tenger, igazi, sós hullámai mossák őket, hűtsék a testüket. Hallgatták a tengerzúgást, még összeforrva, még nem tudva magukról. Nick az utolsó energiatartalékaival tartotta magukat a szabályozott, csendes hullámok erejével szemben.

Percek kellettek, amíg végül egy kimerült, bágyadt fej emelkedett, hogy még mámorgőzös mélybarna szemek nyíljanak rá a világra, hogy visszataláljanak újból.

-         Nick… - Kezdte mondani, és ezúttal Nick várt, türelmesen. Hosszú-hosszú néma tekintetváltás következett, majd szavak, melyek meghatározhatatlan helyen álltak közöttük, hol fontosak voltak, hol kevésbé azok. – Megőrültünk… - Mondta ki végül, hitetlenül, rácsodálkozva, telve életörömmel, és megszabadulva egy kicsit a dühtől, haragtól, minden konstansan és nagyon rég óta benne rejtőző negatív érzelemtől.

Nick csak elnevette magát, és megpuszilta a vizes, de így is gyönyörű orrot maga előtt.

-         Én szeretek őrült lenni. – Felelte, még mindig nevetve, aztán, mintha csak most döbbent volna rá, hogy a keze még fogva van, megállt. Nem tudva még eldönteni, kezdje-e újra, vagy hagyja pihenni a párját. Végül az utóbbit választotta, és óvatosan visszavonta az ujjait.

-         Ahhh… - Jött a válasz azonnal, ahogy Nerys ajkai elnyíltak és a feje lezuhant erős gépészvállra, de a hangról nem lehetett eldönteni, hogy csalódottság, vagy megkönnyebbülés színezte.

Nick felvonta az egyik szemöldökét, játékosan.

-         Mit jelent, „ahhh”? – Kérdezte.

Nerys leállt, most már a saját lábára a tenger finom homokkal borított aljára, hogy onnan nézzen fel, kicsit sem távolabb húzódva, legalább annyi játékossággal.

-         Az „ahhh”, az „ahhh”. Nincs jelentése. – Felelte, meg sem próbálva intelligens irányba terelni a témát.

Nick arcán megjelent egy kifejezés, amit meg Nerys nem tudott megfejteni, lehetett komoly, de lehetett komolytalan is.

-         Még? – Kérdezte, csak egy szót. És ezzel el is dőlt a dilemma, az előbbi javára. Komoly.

Nerys elvörösödött, de azért nyomott egy puszit a felesége sima, emberi orrára.

-         Nem, most én jövök… - Közölte, és a kezei már indultak is tenni az ügy érdekében. Azonban a gépész elhúzódott, mintha menekülne. Nerys erre visszavett, és tényleg zavartan nézett fel a párjára. – Valami baj van? – Kérdezte, nem értve, hová a hangulat.

Nick vágott egy kissé szánalmas, de jócskán túljátszott arckifejezést. És úgy nézett rá a feleségére, mintha egy teljesen evidens dolgot kezdene magyarázni.

-         Kedves, komolyan gondoltad, hogy te elmész vagy… - Állt meg, nem adva a játékos hangulatot egy percre sem. – Négy? Öt? Ötször, és én csak állok itt teljesen érzéketlenül?

Nerys erre elpirult és egy árnyalatnyi zavar suhant át rajta.

-         Uhh… tudod nem vettem észre… - Nyögte ki végül, tényleg szégyellve egy kicsit magát.

Nick csak nevetett. Jóízűen, valójában nagyon is büszke volt magára.

-         Nem csodálom… tudod a hangerőből ítélve… igencsak elfoglalt voltál éppen… - Ugratta gátlástalanul, felengedve az arcára az elégedettséget.

Nerys csak pislogni tudott, majd nyelni, végül kinyitni a száját készülve a válaszra, aztán inkább becsukni, igyekezve kitalálni, mi legyen az. De a legvégén mégis csak kinyögött egy kérdést, ami azért nagyon is érdekelte. Bár ő már megtette a magáét kicsivel korábban a nászútjuk alatt, amire meg ő volt nagyon, de nagyon büszke.

-         Hányszor? – Hagyott figyelmen kívül minden más kommentet.

Nickben most már nem kapott fontos helyet az előbb fellángoló büszkeség, valami egészen más került előtérbe. Csak megcsókolta, lágyan és szeretettel, ebben nem volt ott a kezdete a szenvedélynek, külön vigyázott rá. Majd mikor visszahúzódott csak elmosolyodott.

-         Elégszer. – Felelte, majd nyomott még egy puszit is az elnyíló ajkakra. – Szeretlek Nerys. – Suttogta még, olyan mélyen, amilyen mélyről jött.

Nerys visszamosolygott rá, de verbális válasz helyett csak visszacsókolta elmondva úgy.

Aztán ahogy szétváltak egy pillanat múlva a gépész arcában landolt egy hatalmas adag víz, és Nerys eltűnt, már menekült. Ezzel még tartozott az előző vizicsatából. És ugye ő mindig visszafizeti a tartozásait…

Nick kitörölte az arcából és főleg a szeméből a vizet, aztán utánaeredt, egy pillanatra nem engedve a győzelemből. És játszottak tovább. Önfeledten és boldogan.

Nem vették észre, hogy időközben a partra megérkezett Dax és Worf és csak nézték őket, kényelmesen elhelyezkedve a napernyők alatt. Jadzia tudta, hogy Worfot nem fogja tudni berángatni a vízbe, az is csoda volt, hogy nem egyenruhában volt, mint még legutóbb is. És tudta azt is, hogy amíg Nerys bent van, addig Nick sem elérhető, így inkább megadta magát a napnak. És csak hagyta, hogy a forró sugarak égessék és tisztítsák a bőrét, csak egy pillanatra hagyva, hogy árny boruljon az egyébként tökéletes napra.

-         Hé, ti nem jöttök? – Törtetett be az idillbe egy magáról mindenfelé hidegvizet szóró gépész, nyomában a hozzá tartozó állomásparancsnokkal, aki legalább annyi vizet szórt szét a jó méteres környezetében.

-         Ez nem a legjobb módja, annak, hogy meggyőzzön. – Húzódott arrébb finnyásan Worf, aki valahol időközben mégiscsak visszanyerte a hangját.

Dax elvigyorodott a férje arckifejezésén. Aztán visszanézett a melléjük, a két szabad matracra telepedett két barátjára.

-         Kijátszottátok magatokat? – Kérdezte, ahogy figyelte a már tökéletesen kimerült, mozdulni sem bíró, órák óta játszó párost.

-         Ki. – Felelte Nerys, magát is meglepve, nem is emlékezett, mikor játszott utoljára. Nicken, meg a hülye ötletein kívül talán még gyerekkorában sem.

Nick valamilyen erőt még talált, hogy oldalra fordítsa a fejét és ránézzen.

-         Huh, ez jó volt. Nyertem 15:14-re. – Közölte, de azt nem, milyen játékban, vagy hogy ment a pontozás.

Jadzia csak elnevette magát, de más reakcióra nem volt ideje.

-         Mert csaltál. – Állapította meg Nerys tettetett daccal a hangjában.

Nick talált még valahonnan néhány kilojulenyi energiát, amivel meg tudta mozdítni a kezét, hogy megfogja a feleségéét.

-         Mióta csalás megcsókolni két fröcskölés között? – Kérdezte úgy, mintha tökéletesen ártatlan lenne. Ehhez tartozott egy ártatlan arckifejezés is, amihez csak azért nem társult a nagyra nyílt, ártatlan tekintet, mert azt nem volt szerencsés két magasan járó, tűző nappal maga fölött.

Jadzia csak hátradőlt, és úgy döntött, megvárja, amíg elül az ezúttal játék-vihar.

-         Nem az. – Tüzelt vissza Nerys, már jólesően élvezve, hogyan szárította fel a két nap a vizet a testéről.

Nick nem értette, pontosan mire is gondol, de mindegy is volt. Értette, ahogy érteni akarta.

-         Ja az! Aha! – Állapította meg, jócskán túljátszva. – Oké, elismerem az nem volt sportszerű. – Nyomta meg az összes névelőt csak a biztonság kedvéért.

Nerysnek nem volt ereje megmozdulni azért sem, hogy letöröljön egy vízcseppet, ami már egy ideje csiklandozta az oldalát, nemhogy ezért, hogy felkapja a szemtelen feleségét és megmutassa neki, mi fair és mi nem az. Így csak hagyta annyiban.

Jadzia várt, amíg úgy gondolta, hogy egyik fél sem kezdi már újra, és oldalra nézett a teljesen kimerült, kézen fogva a hasukat süttető párra.

-         Holnap este hivatalosak vagyunk a nyitó-bulira. – Közölte. – A szálló tulajdonosa felfigyelt ránk, és kérte, hogy mint díszvendégek jelenjünk meg.

Erre fáradtság ide, vagy oda, két fej fordult felé, és egy-egy hunyorgó szem kinyílt dacára a vakító napoknak.

-         Mi? – Kérdezte Nerys, bálozósdihoz volt a legkevesebb kedve.

-         Igen, mint a quadráns megmentői. – Túlozta el Dax a karmozdulatot, amire Nick elmosolyogta magát, titkon felfigyelve minden jelre, amiben a régi Jadziát látta, és örült, olyan önfeledten örült, hogy egyre többet vett észre. – Mi vagyunk itt az első Csillagflotta tisztek a háború óta. – Magyarázta tovább Jadzia.

Nick azonban nem bánta. Számára éppúgy belefért a nászútba és az eltávba a napokig a tengerparton heverészés, mint bármilyen buli, amíg az nem megy egyéb jóval diszkrétebb, ha nem is halkabb elfoglaltságok rovására.

-         Oké, mit vegyünk fel? – Egyezett bele, még talán mindig egy korábbi csúnya arconfröcskölést törlesztve, abszolút figyelmen kívül hagyva, hogy ebbe talán a feleségének is lenne némi beleszólása, főleg a többes szám miatt.

-         Elegánsan, csak, elegánsan. – Felelte Dax és kényelmesen vissza is heveredett. Számára az ügy le volt tudva. A meggyőzés részét meg meghagyta a jó gépésznek.

Nerys azonban már a felesége szintén visszahelyezkedett arcát nézte.

-         Nick… - Kezdte, és mikor egy darab égkék szem kinyílt rá játékosan, folytatta. – Nem felejtettél el valamit? – Szállt be azonnal a játékba, nem is haragudva. Valahogy az ezen a napon nem ment.

Nick úgy tett, mint aki gondolkodik erősen, aztán egy váratlan pillanatban felkönyökölt és megcsókolta. Csak gyorsan, de úgy, ami biztosította, hogy megfogja vele. És a következő pillanatban már rohant is.

Nerys csak egy ütemmel maradt le, aztán már ugrott is fel és inalt is utána. Visszanyerte az erejét, hogy pihenjen, hogy boldog legyen, hogy élvezzen minden pillanatot az életből.

Dax szintén csak egy szemét nyitotta ki, ahogy titkon Worf is és mindketten egy kicsit úgy néztek a párra, mint, ahogy idősek szoktak a fiatalokra. Aztán mindketten visszacsukták a szemüket és élvezték tovább a gondtalan napot.

 

Nerys mindössze a felesége két kezét érezte a szeme előtt, a felesége testét hátulról hozzásimulni és azt, hogyan rakja őket össze a privát transzporter, illetve a hirtelen a hajába kapó és a testét simogató szellőt.

-         Nick? – Kérdezte, felemelve a két kezét, hogy megpróbálja visszakapni a látását, de a gépészkezek kitartottak.

-         Ez itt a legszebb hely az egész Raisán… - Kezdte Nick egészen halkan, egészen közel a füléhez. – Olyan gyönyörű, mint te vagy. – Folytatta még lágyabban, majdnem suttogva, egészen mélyen, ami egy hullám reszketést küldött végig Nerys egész testén.

Érezte, ahogy Nick lépkedni kezd vele, előre, és csak most hallotta meg a zúgást, tenger-zúgás, hullámok. Elmosolyodott, de hagyta magát vezetni, és a kezeit is leengedte. És mikor sokára megálltak, végül már tényleg látni akarta.

-         Nos? Akkor láthatom is? – Kérdezte, de ezúttal nem próbált megszabadulni a két gépészkéztől.

Nick előrébb hajolt, és nyomott egy puszit a gyönyörű, számára tökéletes bajori fülre, és elmosolyodott, ahogy érezte megreszketni a felesége testét a karjaiban.

-         Igen… - Suttogta, és lassan leeresztette a kezét, hagyva Nerysnek, hogy végül lássa, amiért ide hozta.

Nerys pislogott, igyekezve kitisztítani a vízióját, ami percekig volt akadályozva, de nem csak azért nem látott tisztán.

A látvány, ami elé tárult lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Vörösben úszott minden, a tenger, a sziklák és a hullámok is verték vissza magukról a két éppen lenyugodni készülő nap még vakító sugarait. A fényjátéktól minden égett, minden lángolt és mégis minden hihetetlenül nyugodt maradt. Ahogy a békés hullámverés zaja ünnepi pompába öltöztette a hangulatot, és a tenger illata adta hozzá a fűszert, a parfümöt.

Sokáig nem tudta levenni a tájról, az elé táruló hihetetlen szépségről a szemét, de végül, mikor két könnyű gépészkéz átölelte a derekát és a hasára simult, megfordult, legalább is hátra nézett, hogy a felesége arcát találja befestve a táj szépségétől.

-         Nick… - Próbált szavakat találni. – ez gyönyörű… - Suttogta, nem merve hangosan beszélni, olyan törékenynek és olyan sebezhetőnek tűnt a táj, a hangulat.

Nick csak elmosolyodott, és megrázta kicsit a fejét, ahogy közelebb vonta magához a feleségét, és oldalra billentette még inkább a fejét, hogy láthassa a vörösre festett mélybarna tekintetet.

-         Nem Kedves… - Suttogott ő is. És várt, várt a két felemelkedő szemöldökre, melyek meg is jöttek. És csak aztán folytatta. – Te sokkal szebb vagy, sokkal gyönyörűbb… - Suttogta végül, és kicsit közelebb hajolt, hogy közelebbről láthassa a mélybarna tengerek a szavaira erősödő hullámzását.

Nerys nyelt szárazon, és úgy érezte, nem tud megszólalni a mellkasába költözött nyomástól, nem tudta a felesége szavaitól van-e, esetleg a vörösre festett égkék tekintet őszinte ragyogásától, vagy az érintéstől a hasán, esetleg a tájtól, csak azt tudta, hogy valami nagy és valami egészen hatalmas feszíti szét a mellkasát, és még nem ismerte fel. Végül megrázni tudta csak a fejét, jelezve ez nem így van. Ő nem ilyen gyönyörű.

Nick figyelte a reakciót, és már nem törődött semmi mással, mint a szeretett mélybarna tengerekkel, a bennük hihetetlen, de ott lévő félénkséggel és megilletődöttséggel és azzal, hogy mennyire szereti is ő mindezt.

Így közelebb hajolt még, és lágyan megcsókolta, egészen puhán, csak néhány érintés erejéig, meg sem várva, hogy Nerys keze felemelkedjen és végigtúrjon a hajában. Aztán lassan elhúzódott. Elmosolyodott, egy olyan mosollyal, aminek nem volt köze semmilyen Wesley-féle vigyorhoz, grimaszhoz, mosolyhoz. Ami őszinte volt és szelíd, és telis-tele szerelemmel.

-         De igen, Nerys… - Suttogta, alig milliméterekre a felesége ajkaitól, egyenesen bámulva, szédülve, zuhanva bele a mélybarna tengerekbe. – Ez itt mind semmi. Te sokkal szebb vagy… és nagyon, nagyon szeretlek… - Suttogta, miközben hátralépett két lépést, magával vonva, egy pillanatra el nem engedve a párját.

Aki csak nézett és nézett és zuhant bele égkék tekintetbe, már nem is látott semmi mást, már nem látta a lélegzetelállító tájat, már nem hallotta a tenger zúgását, csak a felesége hangját, nem érezte a sós víz illatát, csak a felesége illatát. Hagyta, hogy Nick leüljön, és magával húzza őt is, és egészen közel vonja magához, hátulról átölelve. De végül megtalálta a hangját, megtalálta, mit is akar mondani, mindent, és végül, ahogy újra hátra nézett, megtalálva az olyan nagyon szeretett égkék tekintetben azt a kölyök-ragyogást, amibe beleszeretett végül a mellkasában felrobbant a feszítés, forrón végigcsurogva az egész testében.

-         Én is szeretlek, Sq’wan… - Suttogta fel, ahogy a keze lassan megtalálta az útját keresztül szőke tincseken, hogy lejjebb húzza Nick fejét, közelebb, hogy láthassa teljesen. – köszönöm, hogy vagy nekem…

Nick nehezen nyelt, mert hirtelen érezte, ahogy a vonásai az előző mosolyból komoly és intenzív kifejezéssé alakulnak. Aztán csak hagyta magának, hogy szabadon zuhanjon előre, hagyta, hogy az ajkai még egyszer megtalálják Nerys ajkait, csókolva, elmondva úgy is mindent, amihez hirtelen nem talált szavakat. De ez a csók nem mélyült el, nem indult tovább, egyszerű és végtelen szeretetet hordozó érintés maradt, ahogy olyan hosszú idő óta most először voltak képesek időt, igazi, békés és csak magukra figyelő időt fordítani egymásra.

Végül a csók elnémult, s ők elhúzódtak, halkan, csendesen, szavak nélkül helyezkedtek még beljebb az ölelésbe, még kényelmesebben és végül mindkettejük tekintete odafordult a lélegzetelállító látványra, ahogy a két nap ereszkedett alá a horizont felett, egyenesen bele a békésen hullámzó tengerbe.

Már egyikük sem mondott semmit, felesleges lett volna, hiszen minden, amit mondhattak ott volt Nerys kezében, ahogy a feleségéét simogatta, lassan, gyengéden, ezúttal nem hordozva, nem gyújtva szenvedélyt, csupán mesélve. Vagy ott volt Nick lélegzetében, ahogy a felesége kecses és gyönyörű nyakát simogatta, lágyan, biztosan és szeretve. És ott volt mindkettejük tekintetében és szívében, ott minden pillanatban, még akkor is, ha néha ezt elnyomta valami, ha néha elbújt, de csak, hogy túléljen, hogy átvészeljen bármit.

 

Nick és Nerys egymás mellett, vállt, vállnak vetve álltak a szállodai szobájukban a hatalmas, és nagyon kényelmesnek kinéző ágy mellett, melyen két pár ruha hevert. Egy méregdrága, elegáns krémszínű, és egy fekete szmoking, egy vörös, vállatlan estélyi ruha a fekete mellé, és egy krémszínű.

Egy ideig mindketten a ruhákat bámulták, majd egymást.

-         Egyszerre? – Kérdezte Nick, még nyilván nem kiesve az egész napot belengő játékos hangulatból. – Úgy értem… - Kezdte magyarázni, látva az értetlen tekintetet. -, hogy egyszerre veszünk fel egyet, és meglátjuk mi lesz. – Nézett bele a mélybarna szemekbe vidáman. Egy pillanatra sem megijedve a nagy feladattól.

Nerys egy ideig hezitált, de mivel neki sem volt jobb ötlete, bólintott.

-         Oké. Háromra.

-         Egy… - Kezdett számolni Nick.

-         Kettő…

-         Három.

Hajolt mindkettő, hogy Nick a krémszínű szmokingot, Nerys pedig a krémszínű ruhát vegye fel. Aztán egymásra nevettek. Ezzel az ügy meg volt oldva.

Fél óra múlva már karonfogva vonultak végig a szállodán a bálterem felé. És nem volt olyan lény, aki ne fordult volna utánuk. Nick külön látványosság volt, ő már megszokta, hogy az egyedi öltözködési stílusával magára vonja a tekinteteket, de Nerys sem volt semmivel sem kevésbé feltűnő. Két szinte nem is volt pánt tartotta az elegáns vállain a krémszínű estélyi ruhát, mely úgy feszült rá, mintha második bőr lett volna, megmutatva, és ugyanakkor eltakarva mindent. Amiből főleg az első felét bizonyította a hátborzongatóan hosszú felvágás, szinte a végtelenbe érő lábai egész hosszát megmutatva. Az egészet egy pár hozzáillő fülbevaló egészítette ki, ami csodával határos módon megfért a bajori hagyományos fülbevalóval, és ez az egész úgy emelte ki az arcának minden exkluzív szépségét, hogy valóban magára vonzott minden tekintetet. És persze Nick maga sem tudta volna levenni róla a szemeit, ha nem lett volna egy kicsit, nem nagyon, csak egy kicsit fontosabb, hogy ő maga is elegánsan, felszegett fejjel lépkedjen, és vezesse gyönyörű feleségét be a bálterembe.

Fényűzés és pompa volt mindenütt. Azonnal két pincér csatlakozott az oldalukhoz, hogy pezsgővel kínálják őket. Mindketten elvették és továbblépdeltek, le a lépcsősoron, elegánsan, mintha sosem lettek volna katonák, sőt, világ életükben ilyen bálokra jártak volna.

Nick, miután kortyolt egyet az italából, megállapíthatta, hogy az bizony igazi, nem replikált, kicsit közelebb hajolt Neryshez, hogy a fülébe suttoghasson.

-         Azért kíváncsi lennék, honnan szerezték. Két héttel a békekötés után. – Jegyezte meg, de nem volt súlya a hangjának, inkább komolytalan éle.

Nerys felnézett rá, és megvonta a vállát.

-         Ha Quark csinálta volna, akkor talán. De így nem érdekel. Élvezem. – Felelte, és valóban, egyszer életében egyszerűen csak élni akart.

Nick tekintete azonban már a tömegben kutatott, még akkor is, ha elmosolyodott a kommentáron, és meg is találta, amit keresett.

-         Nézd, ott vannak Daxék. – Mutatott a fejével diszkréten előre.

Nerys követte a tekintetét, és a lépteit is.

-         Hé, uh… - Akadt el Jadzia, ahogy meglátta őket. – Wow! Jól néztek ki! – Ismerte el, és valóban le volt nyűgözve, ahogy Worf is.

Nick visszavigyorgott és leplezetlenül, valamint tökéletesen ártatlanul – ezért maradt életben – mérte végig a barátait.

-         Ti is. Jó a szmokingja, Worf. – Nézett fel a klingonra, aki hihetetlen elegáns volt a fehér szmokingjában. És ha lehet, még félelmetesebb.

-         Köszönöm… ööö a magáé is. – Jött zavarba a hatalmas klingon egy pillanatra, nem szokva még évek alatt sem a szokatlan stílust. Ami kétségtelenül azért jól állt a gépésznek.

Jadzia ekkor közelebb hajolt diszkréten, mindenkihez.

-         Ott jön az igazgató. Legyetek szépek és kedvesek. – Vágott egy grimaszt, mintha nem is élvezné egyáltalán a különleges figyelmet és még nem tudta, hogy akkor ott ezt a mondatot hatalmas hiba volt kimondani a párnak.

Egy magas, szőke, és elegáns úr lépett közelebb. Ember. Mindkét karján egy-egy gyönyörű hölgyet vezetett, ők orioniak. És mosolygott, egy olyan mosollyal, mely a reklámtól, az állandó megjelenésektől szinte már ráragadt az arcára. Az a fajta ember volt, akinek Kira Nerys általában be szerette volna verni az orrát, kitörni a karjait… Általában. De nem azon a héten. Most csak mosolygott, egy olyasféle mosollyal, ahogy a ragadozók szoktak az áldozatukra.

Nick csak oldalra sandított, és ő már tudta, hogy a jó igazgató úrnak vége van. De azt is, hogy ő maga töri el a csontjait, ha csak hozzáér Neryshez.

-         Áhh, üdvözlöm önöket. Jadzia, Worf, hát elhozták a barátaikat! – Lépett közelebb, kifogástalanul. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, Gustav Franklin vagyok, ennek a szállodának az igazgatója és tulajdonosa. – Nyújtotta a kezét először Kirának, aki nagyon is jól tudva, mit csinál, végül kézcsókra nyújtotta. Mr Franklin azonban nem ijedt meg, sőt, elegánsan elfogadta és lehelt egy csókot a gyönyörű kézfejre.

-         Kira Nerys kapitány. – Mutatkozott be Nerys, és figyelte, hogy esnek ki a szemei a jó igazgató úrnak.

Nick minden apró mozdulatnak és a jelentésének is tudatában volt. És természetesen végigjátszott.

-         Ön, pedig… - Fordult felé Mr Franklin, nyújtva a kezét.

-         Nicole Wesley parancsnokhelyettes. – Mutatkozott be, egy kissé túl édesre állítva a hangját, és elfogadta a kezet. Melynek fogását egyébként is gyengének találta. De a tervéhez hűen csontropogtató erősséggel szorította meg.

A jó igazgató arcán nem látszott semmi, talán egy pillanatra ráfagyott a mosoly, de aztán kivágta magát.

-         Milyen elegáns szmoking… ez késő XXII. századi, földi, igaz? - Dicsérte meg Nick szmokingját, hirtelen nem találva mást, vagy legalábbis más szalonképeset.

A gépész elmosolyodott, sármosan, úgy, ahogy ő maga is képes volt a lábai elé fektetni Mr Franklint.

-         Így van, uram. Csak nem érdekli a XXII. századi földi kultúra? – Kérdezte kihívóan.

Az igazgató bólintott, bár valamiért kezdett melege lenni, még a tökéletesen klimatizált helységben is.

-         De igen. Különösen a festészet és zene. – Felelte Mr Franklin.

Nick tekintete felvillant, ami nem kerülte el Nerys figyelmét, és már tudta, hogy valamire készül.

-         Áhh. És ismeri Karoline McWrightot? Ő a kedvencem abból a korból. – Kérdezte, ahogy egy kicsit közelebb is vonta magához a feleségét, egy kissé birtokló mosollyal. Aki pedig megrezegtette hozzá nem illő ártatlansággal a szempilláit, végigjátszott

Az igazgató végül csak elpirult egy kicsit, ahogy élesen, kicsit túl élesen is felidézett magában néhány híres képet. De nem adta fel a szócsatát.

-         Hogyne. Rendkívüli festőnő volt. Kár, hogy olyan rövid ideig élt. – Idézte fel az emlékeit a skót származású festőnőről, akinek a képei takaratlanul, szégyentelenül, de végletekig kifinomultan ábrázolták a rövid élete alatt is igen bonyolult, de a saját naplói szerint gyönyörű szerelmi életét. Számos portré, akt, és montázs került ki a kezei közül, melyek nem csak arról voltak híresek, hogy hatalmas vihart kavartak a kora XXII. század kissé visszafogottabb, szemérmesebb éveiben, de hogy az óta is a szolíd és ízléses vulgaritás mintáinak tekintik őket.

Nick még reagálni akart, de már nem volt rá lehetősége, mert az élő zenekar játszani kezdett. Amire Jadzia egy pillanat alatt elrángatta Worfot táncolni. És így ők ott maradtak az igazgatóval. Akinek a mosolya csak egy fokkal lett szélesebb, ahogy Nerysre nézett, és nyújtotta a kezét.

-         Megtisztelne egy tánccal? – Kérte fel udvariasan, igaz nem volt biztos a megszólításban, hát kihagyta.

Nerys felnézett Nickre, aki nem örült, de abban a pillanatban nem sok mindent tehetett. Hát bólintott egy alig észrevehetőt.

És Kira ment, és nagyon előkelően, de a lehető legnagyobb távolságot tartva végigtáncolta a kora XXIV. századi földi művet az igazgatóval.

Nick maga csak oldalra húzódott, nem volt kedve felkérni senkit sem, amellett nem is mert nagyon. Mert rossz emlékeket idézett volna fel. Így csak iszogatta a pezsgőjét és várta, hogy vége legyen a zenének. És a fejében már kezdett körvonalazódni egy ötlet. El is indult egy perccel később.

Mire a zene véget ért, Nick már újra a helyén állt, és megvárta, amíg csatlakozik hozzá a felesége, még mindig Mr Franklinnel az oldalán. Igaz, ahogy odaértek, Nerys azonnal belékarolt.

Nick lehajolt, és belesuttogott valamit a fülébe, majd hátrébb húzódott, hogy figyelje a felesége reakcióját. Nerys felnézett rá, aztán egy pillanatra elmosolyodott, de a szeme már nevetett.

-         Nerys… - Hajolt meg Nick elegánsan. – Megtisztelnél a következő tánccal? – Kérte fel, elég feltűnően, hogy az igazgató felfigyeljen.

-         Ezer örömmel. – Játszott végig Nerys, ahogy a kinyújtott precíz gépészkézre helyezte a sajátját.

Együtt lépdeltek fel a tánctérre, ahogy Nick igyekezett nem feltűnően beszélni.

-         Tetszeni fog. A Tol Kain Passio. Tudom, hogy az megy. Mutassuk meg nekik, hogy kell táncolni. – Suttogta úgy, hogy a fejét közben elegánsan felszegte, és úgy vezette gyönyörű partnerét.

Nerys csak bólintott kicsit, majd ahogy beértek, szembefordult vele. És megkezdődött. A modern bajori komolyzene egyik leghíresebb műve volt. Szenvedélyes, izzó, pergő, de meg-megszakítva lassú részekkel, amelyek úgy jajdultak bele a műbe, mintha csak fel-felsíró rosszabb napok lennének egy egész életből.

Nick gyengéden Nerys derekára tette a bal kezét, a jobbját pedig Nerys bal vállára. Amire a bal bajori kéz csatlakozott, s a jobb pedig Nick bal kezére. Ez volt az alapállás. És már jó néhány pár csatlakozott hozzájuk a tánctéren, de még ők foglalták el a középső területet.

Aztán felcsendültek az első taktusok, hirtelen, igaz, bajori szenvedéllyel vágva bele mindenkibe. S az előbb még összekulcsolt kezek szétváltak, elszakadtak egymástól, nem messzire, csak éppen annyira, hogy egymás tekintetét zavartalanul tarthassák, és táncoltak úgy, ahogy mindkettejükből feltört.

Mindketten ismerték, nem csak a darabot, de azt is, hogyan kell igazán jól táncolni rá. Úgy, hogy ne csak őket, magukat ragadja magával a zene, a tánc, a mozgás, de ragadjon el bárkit a belőlük feltörő szenvedély…

S ahogy felsírt az első lassú, melankolikus rész, úgy kapcsolódtak újra össze, kezek kezekkel, a két test egymással, mozogtak immár egyként, ugyanazokkal a hatalmas, szenvedélyes mozdulatokkal, csak sokkal lassabban, mintha a zene kinyúlt volna, és megragadta volna az időt, visszahúzva, elnyújtva. Égkék szem kapcsolódott, még mélyebben a feneketlen barna óceánokba. Nem engedték el egymást.

Nem, amíg újabb hirtelen váltás nem következett, s újra szét kellett válniuk, rohanni, vágtatni végig a szenvedély vájta úton. Minden hang, minden taktus, minden ütem jelentéssel bírt. S néha, már-már úgy érezték, hogy tudják, ismerik mindet. Pedig még a legtehetségesebb elemző sem ismerte. Soha senki nem tudhatta teljesen, mit akart mondani a szerző. De ez nem változtatott semmin.

Újabb halk, fel-felzokogó rész következett, ahogy újra kezek kapcsolódtak kezekhez, test, testhez, ahogy végigtáncolták ugyanazt az utat, amit korábban egyedül két testként, két lélekként. És felcsapott, nem csak kívül, nemcsak a zenében, hanem bennük is, mélyről, elsöpörve mindent a szenvedély, ahogy Nerys hirtelen két erős gépészkéztől kísérve elemelkedett a földtől és körbefordult, beleszédítve mindkettejüket a zenébe.

De hirtelen még egyszer szét kellett válniuk. És ez már fájt, ez már olyan volt, mint elszakadni egy út kellős közepén, mikor már mámor mos, mikor már nincs visszaút. De követték a másikat, tekintettel, mozdulattal, kizárva mindent, kizárva bármit, ami körülöttük volt. Hirtelen csak a zene létezett, és a másik.

Az utolsó, legfelkavaróbb rész következett. Lágyan kezdődött, szakítva az eddigi hagyományaival, és fokozatosan nőtt, egyre nagyobbá és nagyobbá, mégis lassú maradt. Kezek kaptak mohón kezek után, ahogy test, tökéletesen illő test után. Feloldódtak egyként, egy célért, hogy úgy jussanak el a zene végére, ahogy az kijár, mind nekik, mind a műnek.

Csak nőtt és nőtt, csak fokozódott és fokozódott! Hiába tudta, ismerte már mindkettő a végét, mégis, mégis mentek, menniük kellett, mert vitte őket. Magához ragadta és hajszolta fel, fel, egyre feljebb.

A végén már csak két test maradt, kezek ereszkedtek le lassan, kínlódva, még összekulcsolódva, maguk mellett, és várták az elkerülhetetlent. Az elkerülhetetlent, melyről tudták, hogy jön, és ezúttal nem söpör el. Mert a Tol Kain Passió befejezetlen volt. Csak nőtt és nőtt az egész mű alatt, de a végén nem járt feloldozás, a végén nem járt enyhülés.

Ott álltak egymásba oldódva, ahogy nem maradt más, csak a csend, és nézték a másikat, zuhantak bele a másikba, kérve, vágyva valamire, amit a zene nem adott meg.

Önkéntelenül is hullottak a másik felé, megállíthatatlanul. Egy pillanatra nem nézve el a másik tekintetéből, nem hunyva le szemeiket, csak mikor már nem tudtak sehogy sem fókuszálni. S akkor feloldódott minden egy csókban, mely, mint a Tol Kain Passio, nőtt és nőtt, és nem volt vége, mert nem lehetett. Nem ott, nem mások között. Egyedül, majd sokkal később, a szobájukban igen. Akkor, ott már be lehet fejezni a Tol Kain Passiót. Addig azonban csak végigjátszani.