-Epilogue-

Kira Nerys kapitány az Alfa Műszak végén, még a műszakváltás előtt felállt a székéből, és elegánsan, figyelmen kívül hagyva a Híd majdnem teljes személyzetének ráemelkedő figyelmét elindult a lift felé, még megállva a Műszaki Összekötő pult mellett és visszafordulva az első tisztjéhez.

- Parancsnok, öné a Híd. Lent leszek Troi tanácsadó irodájában. – Nézett az első tisztje felé, aki csupán a fejét fordította oda. De hát egy vulcáni nem volt hirtelen természet.

- Igenis, Kapitány. – Bólintott azonban azért rá, majd fordult vissza a hatalmas kijelző, vagy éppen a saját konzoljának a tanulmányozásához. Ő nem foglalkozott tovább mással, mint a munkájával.

Kira megfordult és mielőtt ellépett volna a lift felé, még felnézett a Műszaki Összekötő tisztjére.

- Parancsnokhelyettes… tartson velem. – Kérte inkább, mint parancsolta, de ez nem is parancs volt. És már lépett is be a turbóliftbe.

- Igenis, Kapitány. – Bólintott Leslie, ahogy gyorsan kijelentkezett a konzoljáról, és indult a kapitánya után. És már csak akkor fordult felé, és emelte fel rá a tekintetét, mikor az ajtó becsukódott elvágva őket a híd személyzetének tekintetei elől. Melyek ugyan nem voltak kíváncsibbak, mint szabad lett volna, nem voltak semmivel sem fürkészőbbek, mint bármikor máskor. De a beszélgetés innentől kezdve nem tartozott rájuk. Csak mert nem kapitány és tisztje között, hanem egy házaspár két tagja között zajlott. – Most? – Kérdezte egy felvont szemöldök és egy halvány félmosoly kíséretében, reagálva Kira parancsára, ahogy a computernek megadta az úti célt: ötös szint.

Nerys arcán megjelent egy szintén halvány, de kelletlen grimasz, azonban ezt vissza is nyelte. Hiszen ő alapvetően úgy gondolta, hogy Vick-nek igaza van.

- Igen, végül is megígértük Meru-nak is. – Vonta meg a vállát, majd lépett kicsit türelmetlenül előrébb.

Vick megmosolyogta a türelmetlen és majdnem irritált reakciót, de értette ő nagyon is jól, sőt osztotta a felesége érzéseit. Azonban a lányáról volt szó és ilyenkor nem számított más, mint kicsi Meru érdeke.

- Örülni fog, hogy te is érte jössz… - Jegyezte meg halkan, ahogy kilépett a liftből Kira után, igaz azonnal el is hallgatott, mert a folyosón feléjük tartott néhány tiszt, és már tudta, illetve észrevette és sejtette, hogy Nerys kényelmetlenül érzi magát akkor, ha a legénysége együtt látja őket. Már levonta a következtetést néhány elvétett alkalomból. Bár azt még nem tudta, mit is érez pontosan ezzel kapcsolatban.

Így az odabólintások után sietve, és minden további szó nélkül mentek végig a folyosón, majd léptek be a Gyermekmegőrzőbe, és néztek is körül, már az előtérből észrevéve, hogy a hatalmas, átlátszó fallal határolt jobboldali helységben, az iskolában még óra folyt Jake Sisko vezénylete alatt. Azonban, ahogy balra néztek, már csak azt láthatták, hogy pattan fel Keiko a hasonlóan egy nagy, átlátszó fallal határolt óvoda-részben és fut ki gyakorlatilag. És csak egy pillanattal később jöttek rá, hogy Keiko nem eléjük, hanem valaki után futott.

- Anyaaaaaaa!!!! – Került elő Kira Leslie Meru mindössze a kérdéses Anya combjáig érő alakja, és a magasságával mit sem törődve próbált felugrani Anya karjaiba.

Aki ugyan megpróbálva távolságtartóan és vissza fogottan reagálni, de felvette, gyorsan megölelve. Az igazság azonban az volt, hogy nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem, ha ott állt az óvodában, a karjaiban a lányával, küzdve az ellen, hogy abszolút megolvadjon, és ezen közben bármikor besétálhat egy tisztje, akár egy altiszt is, akinek szüksége van rá, hogy mindig, minden helyzetben megdönthetetlennek, kontrolláltnak és erősnek lássa a kapitányát. De ez lehetetlen volt a még nem egészen három éves kislányával a karjaiban, akinek valójában fogalma sem volt róla, hogy miért nem kap puszit, hogy miért nem kap mosolyt, és hogy miért nem olyan Anya, mint bármikor máskor.

- Szia Meru… - Vett egy nagy levegőt Kira és már kezdett is volna indulni, gyorsan, lehetőleg a műszakváltás előtt, mielőtt a néhány gyermekes alfás tiszt valamelyike el találna jönni a gyerekéért.

- Nerys, Vick… - Érte be az elcsellengett, illetve csak a szüleihez kifutó Meru-t Keiko, de meg is állt rögtön, ahogy rájött, hogy valami nem stimmel a Kapitány vonásain.

Vick azonban már megérezte, hogy nincs rendben valami, és tippje is volt, így megpróbálta gyorsan megoldani, vagy oldani a helyzetet.

- Szia kicsi lány… - Hajolt közel és nyomott egy nagy puszit a lánya arcára. Igaz észre vette, hogy Nerys megrezzent rá. – jó voltál? – Kérdezte meg gyorsan tovább gördítve a dolgot.

- Igen Mami! – Bólogatott hevesen Meru, miközben Anyát nézte.

Aki ezúttal nem vette észre, hogy a dolog füllentés volt, és azt sem, hogy Keiko nyitná a száját, hogy kijavítsa a kislány túl ártatlanul előadott bólogatását.

- Búcsúzz el szépen Keiko nénitől, mennünk kell. – Nézett le Kira a lányára elővéve egy kissé a kelleténél szigorúbb élt.

Meru tulajdonképpen nem tudott mit kezdeni ezzel a „furcsa” Anyával, és ettől meg is szeppent annyira, hogy elfelejtkezzen az ilyenkor menetrendszerűen bekövetkező próbálkozásoktól, amelyek mindegyike „csak még egy kicsit”-tel, esetleg „naaaaaa légyszííííí”-vel kezdődött.

- Szia Kejko néni! – Fordult is meg az őt tartó karokban.

Keiko erre alig takartan, de odanézett Vick-re, aki éppen ugyanannyira nem ismert rá Meru-ra, mint ő, a különbség csak az volt, hogy Vick sejtette, mi lehet a felesége viselkedése mögött.

- Szia Meru, holnap találkozunk. – Mosolygott azért Keiko a kislányra, akit valójában nagyon kedvelt. Annak ellenére, hogy gyakran volt rossz, és előfordult már az is, hogy ez majdnem a kezelhetetlen tartományig fokozódott, de mégis, valami miatt nem tudott rá sokáig haragudni. És fájt a szíve, ha a sarokba kellett küldeni, vagy más módon kellett megbüntetnie. Mert bár tudta, hogy minden világfájdalom, amit Meru ilyenkor produkál csak mű, és a kislány tökéletesen tudja, hogy rosszat tett, de mégis, volt valami a kis arcán, vagy a szemeiben, ami szinte ártatlanul fejezte ki, hogy „én tudom, hogy rosszat csináltam, de nem tudtam másképp”.

Azonban amire a kezét felemelte, hogy integessen is, Kira már indult is, láthatóan sietve. Keiko ugyan tudta, hogy hová mennek, mert beszélt a két szülő vele is, de azt is, hogy Troi tanácsadó csak az Alfa Műszak vége után kezd rendelni. Azonban nem tudott tovább foglalkozni ezzel, mert egyrészt a család eltűnt, másrészt neki még dolga volt. Sok apró, eleven és néha csintalan kisgyerek várta.

Meru közben már a folyosón zavartan pislogott oldalra és fel Anyára, aki már letette, és csak a jobb kezét fogta, ahogy a balt pedig a Mami.

- Haragszol rám, Anya? – Kérdezte meg, amikor már majdnem elérték a liftet, és még azt is elfelejtette időlegesen, hogy ő tulajdonképpen imád liftezni.

Erre először Vick kapta fel a fejét és nézett ő maga is Nerys-re, aki csak néhány pillanattal később jött rá, hogy a kérdés neki szólt. Így le is nézett, és hirtelen rá is jött, hogy ő volt az, aki azt a zavart kifejezést helyezte a kislánya arcára. Azonban maga is legalább annyira zavarban volt, és éppen rettegett, Kira Nerys aktuálisan rettegett attól, hogy valaki netán éppen most akar arra járni. De, ahogy felnézett a felesége égszínkék szemeibe, illetve a fölöttük felvont szemöldökökre, amelyek együtt olyan benyomást kölcsönöztek a kölyök-vonású arcnak, ami nem mondott mást, minthogy „te másztál bele, én nem tudok segíteni”. Amit ugyan kissé túl kegyetlennek gondolt, de lenyelte. Azonban a kislánya változatlanul őt nézte, így kénytelen volt megállni, majd egy gyors körülnézés után le is térdelni, hogy a szemeibe nézhessen.

- Nem, Kicsim. – Rázta meg a fejét, és erőltetett fel egy mosolyt. – Csak ideges vagyok egy kicsit. De nem rád. – Próbálta elmagyarázni olyan gyorsan és hatásosan, ahogy csak tudta.

- Akkor kire? – Kérdezett vissza Meru azonnal.

Kira itt érezte úgy, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem rajong úgy a kislánya elképesztő tudni vágyásáért. Nem sok, talán csak ez az egy.

- Nem tudom, csak úgy… - Próbálta meg, de ő maga sem bízott ebben.

Azonban mielőtt Meru kérdezhetett volna újra, Vick próbálta megmenteni a helyzetet, mert már ő is hallotta, hogy léptek közelednek. Így gyorsan lehajolt, és felvette a lányát, és válaszolt ő, megpróbálva magára vonni a kislánya teljes figyelmét.

- Tudod kicsi lány, Anyának sokat kell dolgoznia, és sok mindenre kell figyelnie…

- Kapitány…

- Kapitány… - Biccentett oda az előbb csak hallhatóan közeledő, most már látható és mellettük elhaladó két tiszt. Az egyik pilóta, a másik pedig az egyik tudományos bólián tiszt, ismerte fel mindkettőt Kira. Bár a mellkasában már ott is érzett egy idegen és kényelmetlen szorítást, ahogy figyelte a két tiszt rajtuk hosszabban időző tekintetét.

- Zászlós, zászlós. – Bólintott vissza, önkéntelenül is távolabb lépve egy kicsit a lányát tartó feleségétől.

Aki ameddig a két, valószínűleg az edzőterembe tartó tiszt hallótávolságon kívülre nem ért, felfüggesztve a magyarázatot fürkészte a feleségét, majd ahogy beléptek a liftbe és Kira kérte a hetes szintet, visszafordult a lányához.

- …és fárasztó egy ekkora hajót irányítani. – Fejezte be, azonban azt már látta, hogy Meru nem rá, hanem az általa mindig is hatalmas lelkesedéssel élvezett liftezésre koncentrál.

Vick és valahol mélyen Nerys is tudta, hogy Meru, ha mutatja ezt, ha nem, nem fog megfeledkezni erről, pont azért, mert olyan intelligens. Valójában mindent észrevesz, és általában azonnal, de ha nem, előbb-utóbb szóvá is teszi. És ez a szokása néha tudott kényelmetlen lenni.

Azonban a hetes szintig csupán néhány másodperces volt az út, így hamar kiléptek, és minden további szó nélkül érkeztek meg Troi tanácsadó irodájához. Aki annak ellenére, hogy egy kicsit korán voltak még, már ott volt és fogadta is őket egy széles mosollyal.

- Kapitány, Parancsnokhelyettes… - Bólintott oda mindkét tisztnek, ő hivatalból használta a rangokat, addig, amíg nem kapott (újra) engedélyt másra. – És biztos te vagy… - Hajolt közelebb a még mindig a Mamija karjaiból őt fürkésző kislányhoz.

Vick már hajolt volna, hogy megkérje a kislányát, hogy mutatkozzon be ügyesen, azonban az ő lánya csak nem olyan volt. Annál sokkal közvetlenebb.

- Kira Leslie Meru. És az anyukám a kapitány. – Mutatkozott be, egy olyan arckifejezéssel, ami a büszke és a „csak a mihez tartás végett” keveréke volt.

Ebbe mindkét szülő belevörösödött, azonban Deanna csak elmosolyodott, ugyan a puszta szavai a kislánynak valóban kissé, mintha elkényeztetettnek hangzottak volna, azonban az a kifejezés és hozzá a hatalmas, ártatlan szemek azonnal magukba bolondítottak bárkit.

- Úgy… - Bólintott rá és nyújtotta a kezét, óvatosan megrázva a kislányét. – én pedig Deanna Troi tanácsadó vagyok, és az én anyukám nagykövet. – Vágta ki magát ügyesen.

Amire a két szülő azonnal érdeklődve fordult a kislányuk felé, az arcukon mintegy „na ebből hogy jössz ki, kislányom?” kifejezéssel.

- És az fontosabb, mint a kapitány? – Nézett fel Meru azonnal Anyára, elkerekedő szemekkel.

Amire mind a kérdéses „Anya”, mind Deanna elnevette magát, Vick pedig csak megmosolyogta. Azonban Nerys arcáról hamar leolvadt a nevetés, mert a kérdés hozzá lett intézve.

- Hát tulajdonképpen… - Kezdte el és hirtelen erős kényszert érzett arra, hogy átvegyen némi gesztust Vick-től, amelyet ugyan rég nem látott már, de attól még emlékezett rá és akarta vissza. Azonban egy kapitány mégsem vakarhatta meg kölykösen a feje hátulját, így csak sóhajtott. – nem egészen. Csak más a munkája. Nem nagyon lehet összemérni… - Próbált kijönni, anélkül, hogy összetörte volna a kislánya szívében a kapitány nimbuszát.

Deanna azonban látta a helyzetet és visszasétálva az irodája tulajdonképpeni fogadó-részéhez, le is ült, és egy karmozdulattal helyet mutatott.

- Nem, Meru, a nagykövet nem fontosabb, mint a kapitány. – Áldozta fel a saját anyukája valójában a kislány számára semleges nimbuszát.

Amire akkora sóhajtást kapott, amitől majdnem megint elnevette magát.

- Akkor jó… - Hagyta is el a két szó a kicsi gyerektorkot.

A két szülő itt vörösödött el újra, de végül is Vick tartotta magát, és leülve az ölébe ültette a lányát, és megnézte magának, hogyan ül le mellé, a kelleténél talán nagyobb távolságban Nerys is.

Deanna pedig csak megmosolyogta a kislány reakcióját és közelebb hajolt.

- Na, akkor, ha ez elrendeződött, megmondod nekem, hogy mi a kedvenc innivalód? – Kérdezte egy széles és majdnem állandó mosoly kíséretében.

Amire Meru arca felderült és már mondta is.

- Kakajó jó sok moba gyümöjcsel, ahogy a Mami csinálja!

Deanna felnézett a kérdéses Mamira, aki egy kissé belepirult, félretéve még azt is, hogy ő sem érzi túl kényelmesen magát.

- Értem, és kérsz egyet? – Kérdezte meg a Tanácsadó visszafordulva a kislányhoz, majd, felnézett Leslie-re. – Már, ha a Mami csinál neked, mert én biztos nem tudok olyan finomat. – Mosolyogta el magát.

Meru azonban jobban ismerte már a helyzetet, és a szülei hozzáállását az édességhez, tudta azt is, hogy nem a Mamit kell meggyőznie.

- Anya? – Fordult oda Kirához, és kérte hevesen.

Amire a kérdéses Anya elhúzta ugyan a száját és egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki megtagadja a kérést, de aztán rábólintott.

- Rendben, de csak egy pohárral.

Amire kicsi Meru készségesen mászott is át az ő ölébe helyet hagyva a Mamijának, hogy felálljon. Majd Leslie vissza is fordult, egy kérdő kifejezéssel, de amikor csak két nemet intő fejjel találkozott, végül elindult, és gyorsan replikált egy pohár kakaót a kislányának, sok moba gyümölccsel, és azzal az extra finomítással az anyagleképező mátrixban, amit csak ő tudott. Majd, vissza is ült, és nyújtotta is a kislánya és Nerys kezébe a bögrét, benne a langyos édességgel. Amire Meru úgy vetette rá magát, mintha napok óta nem ivott volna, igaz, Deanna ezt azért nem vette komolyan. Nem kellettek ugyanis az empatikus képességei, hogy érezze, a két nő, akik előtte ültek és a valóban kivételesen intelligensnek tűnő, aktuálisan egyre maszatosabb szájú kislányukat figyelték, mennyire is szeretik, és mennyire törődnek vele. Ez sugárzott, és akkor is, szinte megfoghatta volna, ha nem lett volna félig betazoid.

- És te mit csinálsz, azon kívül, hogy az anyukád nagykövet és segítesz neki, mint én az Anyának? – Kérdezte Meru, ahogy újra tudott beszélni, igaz, már egy díszesen virító barna csíkkal a szája körül.

Deanna elnevette magát és gyorsan át is nyújtott egy az irodája fogadó-részében mindig készenlétben lévő zsebkendőt Kirának, aki a kérdés után már mosolyogva, de gondosan megtörölte a kislánya, egy idő után úgyis újra kakaós száját. Majd felemelte a fejét, hogy figyelje a Tanácsadó válaszát, tulajdonképpen minden idegessége ellenére, azért kíváncsi volt, hogy bírja majd, hogy a lánya kérdései rázúdulnak. Igen, ebben a gondolatban benne volt minden elővehető szarkazmusa.

- Én is segítek az anyukádnak… - Kezdte Deanna nagyon türelmesen és egy állandóan az arcán lévő halvány mosollyal. Lenyűgözte a kislány, nem csak szakmailag, de magán emberként is. – és mindenkinek a hajón. Hogyha valakinek problémái vannak, vagy szomorú, akkor eljön hozzám, és én segítek neki, hogy újra vidám legyen. – Magyarázta el hosszan.

Meru erre leengedte az anyukája vigyázó kezei között a bögrét, és elhúzta a száját a zsebkendő elől.

- Akkor te segíthetnél a Maminak is. Tudod ő is szomorú, és megvigasztalhatnád, mert nekem és Anyának nem mindig sikerül… - Felelte a korához képest hihetetlen intelligensen. De abban a pillanatban még Deannát sem az érdekelte.

Érezhetően merevedett meg a levegő és szegeződött minden tekintet a komoly arcocskára, már a vékony hangon és érezhető szomorúsággal előadott szavak elején. Majd, ahogy előbb Deanna, majdnem a hirtelen hullámnyi az emlegetett „Mami” felől érzékelt bűntudatra és pánikra eltorzult arca, majd Nerys-é, és legvégül kicsi Meru-é is Vick felé fordult. Aki abban a pillanatban nem csak az eddig is, kisebb-nagyobb mértékben, de szünet nélkül őt tépő bűntudatot érezte, hanem azt is, amelyet a kislánya szomorú, vékony hangocskája adott hozzá. Csak nézte, ugyanazt a pontot, amelyet kinézett magának abban a pillanatban, ahogy rájött, mit mondott a lánya, és makacsul tartotta magát, amíg szükséges volt. Mert rohanni akart, ki onnan, el a kislánya szomorú hangja elől, bármit megtett volna, ha nem kellett volna hallania, ha segíteni tudott volna magán, és ezzel Meru-n és Nerys-en is. De ezzel csak egyetlen baj volt, egyetlen probléma, hogy mindegy, hogy ők ketten megérdemelték volna, de ő nem. Ő nem érdemelt semmiféle boldogságot. Azonban a kiutat már látta, legalább is Meru-val, látta azt az ösvényt, amely bár őszintétlen, de talán Meru-nak használ. De abban a pillanatban nem volt képes még csak odanézni sem.

Nerys szíve elszorult, ahogy meghallotta a kislánya szájából a szót, „Mami”. Mert tudta ő, hogy Meru tudja, Meru érzi és látja, hogy a Mami szomorú. Mert ő maga, az ő kis módján már számtalanszor megkérdezte tőle, hogy miért, és mikor nem lesz az, és Nerys többek között erről is tudta, hogy a kislánya mennyire is okos valójában. Mert Meru ezzel még sosem ment oda a Mamihoz. Talán bármely más kisgyerek megtette volna, de Meru nem, ő talán, ha nem is tisztán, de értette, hogy nem szabad Mamit kérdezni erről, hogy attól csak szomorúbb lesz. És Nerys pont ezért el akarta magyarázni ezt is, megpróbálni elmondani a lányának a legtöbbet és a legőszintébben, ahogy csak tudja. De hogyan magyarázza el a még nem is három éves kislányának, hogy a Mamija azért szomorú, mert kioltott egy életet, és mert nem tud megbocsátani magának? Hogy magyarázza el, és milyen jogon, hogy mi az, gyilkolni? Szabad-e? Lehet-e? Képes-e rá? Azonban abban a pillanatban csak fájt a szíve, és minden erejével, minden végtelen alázatos hitével könyörgött a Prófétákhoz, hogy Sq’wan csak most ne törjön össze, csak most bírja még, csak legalább estig.

És Deanna. Ő érezte, ő érzékelt minden érzést, melyek hirtelen elég intenzívvé váltak, hogy érezhesse, még kicsi Meru kíváncsiságát, zavart értetlenségét, és szomorúságát is. De mégsem tudta elképzelni, hogy milyen lehet egy nap ebben a családban, hogy milyen egy nap ennek a kislánynak, akit ennyire szeretnek, és aki elől a Mamija láthatóan próbálja elrejteni, hogy sérült, akit szeret, akiért megtesz mindent, de mindent. Ezt tudta, nem kellett sokat a családdal lennie, nem kellett sokat találkoznia velük, vagy különösebben ismernie őket. Elég volt rájuk néznie, elég volt az elmúlt kis idő, amióta itt voltak, elég volt látnia Vick Leslie arcát, amikor átnyújtotta a kakaót a kislányának, vagy csak ránézett, hogy tudja. És mégis, fogalma sem volt, hogy Meru ennyire intelligens, hogy ennyire jól képes érezni, és érteni a körülötte folyó világot, vagy csak Vick nem elég erős. De valahogy úgy érezte az előbbi. És ezért meg is próbálta megmenteni a helyzetet, elvetve minden visszakérdezés lehetőségét.

- Hát ha így van, akkor meg fogom próbálni… - Bólintott rá felerőltetve egy mosolyt, mert még mindig érezte a Vick-ből áradó bűntudatot, majdnem, vagy olyan erősen, mint hosszú hónapokkal, lassan majdnem egy évvel ezelőtt, amikor már egyszer segített. Azonban neki most kellett mindent megtennie, hogy egyrészt a beszélgetést visszaterelje a tulajdonképpeni céljára, azaz kicsi Meru-ra és az ő intelligenciájának felmérésére, vagyis inkább csak az ismerkedő alkalomra, másrészt ne hagyja, hogy ez valami egészen másba torkolljon, hiszen nem tudhatta, hogy Vick pontosan hogy is fog reagálni egy ilyen megjegyzésre.

Azonban Vick egyetlen dolgot nem tudott sokáig nézni, és nem tudott hagyni soha, mindegy mennyire fájt neki belül, mindegy mennyire ütötte a lelkiismerete, mindegy, mennyire volt fáradt, vagy éppen mennyi munkája volt. Az pedig, hogy a kislánya szomorú, vagy nem kap meg valamit, vagy csak bármilyen apró kívánsága van, akár egy esti mesét szeretne inkább tőle hallani, vagy enni kér, inni, esetleg játszani szeretne vele. És most is, régi gyakorlattal tolta el a vezeklést, a napi, már-már rendszeres fájdalom-rohamot későbbre, amikor majd nem látja és nem hallja a lánya és elmosolyodott, olyan jól, hogy csak Nerys és Deanna vehette észre, hogy nem őszinte, de Deanna is csak azért, mert ő érezte a továbbra is a gépészből áradó bűntudatot.

- Idejössz, kicsi lány? – Nyújtotta ki Vick mindkét karját a kislánya felé, továbbra is szélesen mosolyogva, minden erejét az apró mimikába fektetve.

- Kérsz kakaót Mami? – Mászott is át Meru mit sem törődve Anya „fontosságával”, az ő kis fejében az járt, hogy neki is mindig jobb kedve lesz, ha kap kakaót moba gyümölccsel, ahogy a Mami csinálja.

Vick erre elnevette magát, de bólintott.

- Ejnye, azt hittem te ennél irigyebb vagy? – Rázta a fejét, de már a bal karjával az ölében kényelmesen elhelyezkedő kislánya derekát karolta át a jobbjával pedig vette is el a bögrét.

- Nem is Mami! Te mindig kaphatsz a kakaómból! – Méltatlankodott kicsi Meru, ahogy figyelte a mamiját inni.

Vick leengedte a valóban nagyon jóízű korty után a bögrét, és úgy nézett a lányára, mintha akkor látná először.

- Áhh, ez nekem új… - Jegyezte meg, láthatóan egyre felszabadultabban, maga téve a legtöbbet a kislánya figyelmének az eltereléséért.

Azonban azt nem vette észre, hogy lassan, szomorúan hullámzó mélybarna tengerek figyelik a számukra nyilvánvaló és tökéletesen átlátszó álca felépítését, majd reszketnek meg, ugyanolyan szomorúan, vergődve. Nerys ugyanis nem látott mást, mint a családját, a kislányát, a felesége ölében. Aki ugyanolyan égszínkék szemekkel bírt, mint a lánya, csak az övéiben már nagyon rég óta nem volt meg az a kölykös, szemtelen villogás, és abban a pillanatban ugyanolyan kakaós szájjal, mint a kislánya, Vick úgy nézett ki, mint egy régi Vick Leslie bőrébe bújtatott sérült lény. Ez a vibráló ellentét pedig csak nagyon-nagyon fájt. És ettől, ettől a pillanatnyi gyengeségtől, ahogy átjárta a kép valósága, csúszott közelebb, hajolt oda, és csókolta meg, lecsókolva az édes italt, az önmagukat megállítani ugyan nem tudó, de általa már szinte rutinosan megérzett bűnbánó és vezeklő ajkakról. Majd nyomott egy puszit még a lánya vörös hajtincsei közé is, sosem hagyva ki őt sem, és fordítva sem. Majd visszaült, mintha mi sem történt volna, és már ő maga is az a mosolygós Anya volt, aki szokott lenni.

Deanna bár nem várta, de nem is döbbent meg a csókon. És le is szűrte a kislány elmaradt kérdéséből és mindenféle kommentárjából, hogy hogyan is működik az egymás iránti szerelem kimutatása ebben a családban. Látta, ahogy Meru belehajolt az édesanyja puszijába, és látta, ahogy tisztán ragyogó és boldog szemekkel nézett fel rá, valamint az arcán az „akkor most már minden rendben van” kifejezéssel. És érezte is a hirtelen ugrással jobbá váló hangulatot, látta Nerys árnyalatnyi pirulását, amiből már tudta azt is, hogy az vagy neki szól, vagy leginkább ez volt az a határ, amit a gyermeke előtt megengedett maguknak. Így nem maradt más hátra, minthogy tovább folytassa a beszélgetést, tovább ismerkedve Meru-val, hogy aztán a következő alkalommal, miután megbeszélte a szülőkkel, elkezdhessen egy a kislánynak legmegfelelőbb foglalkozást.

-I-

Öt-öt ujj csatázott egymással nagyon komoly területi tétért. A hadszíntér egy teljesen mezítelen, lapos és izmos has volt. És valójában csak egy-egy mutatóujj alkotta a frontvonalat, a maradék négy-négy pedig a csapatmozgásokért, és a védekezésért volt felelős. Az egészet hanghatások ugyan nem kísérték, de egy idő után, amikor a valamivel hosszabb, bár vékonyabb ujj többedszerre bukott véletlenül előre, egy halk kuncogás, majd nevetés hallatszott, felverve a szoba félhomályát. Majd ehhez csatlakozott a rövidebb ujj gazdájának halk mosolya.

- Nyertem… - Közölte Vick, ahogy az ő „serege” megállt, mind a négy ujján, amíg az utolsó, a tulajdonképpeni küzdő fél igyekezett diadalittasan felmagasodni.

Nerys gyorsan lenyelte a maradék nevetését és valójában ez egyszer nem bánta, hogy vesztett.

- Így van… - Hagyta az ujjainak, hogy az előző csata helyszínét egy kissé alaposabban bebarangolják, átmerészkedve az egykori frontvonal mögé, és végigmenve a teljes hosszán. Azonban, az arca már komoly volt, mire elérte a természetes határát a „hadszíntérnek”, és vissza is húzódott valamelyest, ahogy megérezte, hogy egy apró izom megrándult az ujjai alatt. – ugye tudod, hogy csak szólnod kell… - Suttogta halkan és fel is nézett az eddig a kényelmesen a gépész-mellkason „felpárnázott” helyzetéből.

Vick hasa után most az arcában rándult meg egy izom, ahogy ez a néhány szó is elérte, és egészen mélyen mozdította meg benne a bűntudatot. Azonban nem hagyta magát, egy ideje már nem. Főleg nem a két nappal korábbi éjjel után.

- Azt a legnehezebb… - Felelte halkan, és már ő is komoly volt. Az ujja is visszavonult, nyugodtan heverve a valamikori „hadszíntér” peremén.

Nerys bólintott, ahogy a fejét leeresztette a párnára, ahonnan sokkal jobb rálátása volt a kölyök-vonású arcra.

- Tudom… - Suttogta, és egy hosszú pillantás után végül lenézett. Nézte, hogyan indul el hatalmas, és lassú, majdnem szórakozott körökben az ujja. Körbejárva a gépész pocakot, egyre jobban és jobban megközelítve a köldököt. De megállt, azonnal, ahogy megérezte a halvány reszketést végigfutni az ujja alatt a felesége egész testében.

És csak figyelte tovább, sokáig nem nézve fel. Csak hagyta magának élvezni, hogy Vick ujjai csatlakoztak az övéihez, de most nem csatázni, csak mintegy szórakozottan játszani, vagy inkább simogatni. De mikor visszarettentek, mikor az első szőke szálak előtt mindkettejük keze visszahúzódott, végül felnézett. Felemelte a fejét, csak gyengéden támaszkodva a bal kezével a gépészpocakon. És sokáig nézte, csak nézte a kölyökarcot, nézte az égkék szemeket, nézte felettük a szőkésbarna szemöldökök természetesen is oly elegáns vonalát, észre sem véve a saját, vagy Vick arckifejezését. Az övé intenzív volt, Vick-é pedig talán ijedt, talán zavart, egészen addig, amíg nem kötött ki ő is egyszerűen csak Nerys arcának tanulásánál.

És immár ő is megjegyzett minden vonást, ahogy ezerszer, milliószor tette azelőtt is, és nem számított, hogy tudta, ismerte már minden gyönyörű vonalát. Nem számított, mert jó volt tanulni, még éppen elviselhetően jó.

És Nerys, maga sem tudta hogy, de közeledni kezdett, lassan, lépésről lépésre, milliméterről milliméterre. Amíg már nem tudott ráfókuszálni a kölyökarcra, amíg már nem látta tisztán az égkék szemeket, amíg megérezte Vick forró leheletét az ajkait simogatni, amíg megérezte a saját szenvedélyének visszamaradt illatát. És nem tudott sokáig állni, de nem tudott menni sem egyértelműen. Oldalra fordította a fejét felkínálva, megnyitva az ajkait, engedve a választást, felajánlva, hogy nem kell kérnie, kéri ő helyette. Értette.

S emberi szív dobogott egyenesen neki emberi mellkas forró falának próbálva kitörni talán. Próbálva menni hozzá, vagy kiszakadni az éltető közegéből. Vick nem tudta, nem is gondolt erre, mert a mellkasa szorított, olyan nehezen, hogy a levegő sem jutott be tisztán. De ez nem csak az a jóleső szorítás volt, amelyet Nerys mindig ki tudott váltani belőle, akár csak egy kifejezéssel, egy jól eltalált, jókor kimondott szóval, vagy akár egy egyszerű érintéssel, ez nem csak a fizikai reakció kezdete volt. Ez az a hatalmas súly volt, ami szinte már menetrendszerűen telepedett rá, bármikor is történt bármi olyan, amit a lelkiismerete már nem hagyhatott szó nélkül.

De Nerys végül már nem bírta tovább, önzően vagy önzetlenül, de nem bírt tovább várni. És lassan előre engedte az ajkait, hogy megérinthessék a gépészajkakat csak egyetlen rövid pillanatra, és vissza is húzódott azonnal, mindössze csak egyetlen millimétert. De csábítva magával, húzva magával, és remélve, hogy jönnek, hogy könnyítsék az ő mellkasában is lassan fájdalmasra növekvő, de sokkal egyértelműbb és egyszerűbb nyomást.

És Vick bár fájt, de ment. Próbálta egyszerűen csak befogni a lelkiismerete száját. Ment, dacosan, fájóan vágyakozva engedte előre az ajkait, és csókolt vissza ő is csupán egyetlen röpke pillanatra. De még éppen megérezte, hogyan húzódnak boldog mosolyra Nerys ajkai. És a nyomás enyhült valamelyest.

S most Nerys-en volt a sor, most ő hajolt előre újra, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemeit. Csak bezárta a távolságot, hogy most két pillanatot hagyjon magának és az ajkainak, hogy kérjenek, hogy csókoljanak, hogy szeressenek. De ezúttal, mikor hátrahúzódott már követték Vick ajkai, és csókoltak vissza azonnal, végigrajzolva a mosolyát. És ettől érezte, hogyan szánt végig a testében egy éles nyíl édesen, hogyan reszket bele hosszan mindene, mert rájött, hogy Vick az ajkaival „látja” a mosolyát. És ő mosolygott neki, mosolygott, annyit, és addig, ameddig csak a felesége szerette volna.

S Vick érezte, ahogy észrevétlenül, de egy kölyök lelkesedésével rajzolta végig a felesége mosolyát, közben elképzelve, megpróbálva képzeletben megalkotni hozzá a képet. És észre sem vette, hogy közben az ajkai csókolnak, hogy az alsó ajka csapdába esett tökéletes, gyengéd fogak között, hogy a saját testében kezdett emelkedni a szenvedély. Nem volt tudatában, csupán csak érezte, hogy egy gyönyörű kéz osont fel a hasáról a mellei között a nyakáig, mindössze egyetlen ujjon, majd, hogy az az egy ujj rajzolta vissza végig az útját le az állától, végig a nyakának ívén, nem merve a mellei felé menni, így csak közöttük siklott vissza, egészen a köldökéig.

Nerys, ahogy meghallotta az egészen biztosan véletlenül, de kicsúszott halk sóhajt feltörni a gépésztorokból, és érezte is az ajkaival, érezte az éppen a gépész-mellkas felett tartó ujjával, helyzetet változtatott, de még mindig csak annyira, hogy maradhasson akár csak egy egyszerű csók is. Nem érdekelte, mit akar a saját teste, az sem, hogy Vick teste mit. Az érdekelte egyedül, mire vágyik, mi után sóvárog az emberi lélek. És csókolta úgy, éppen csak annyi érzékiséget engedve a csókba, amennyi elég volt kérdezni, amennyi elég volt kérni.

De Vick volt az, aki először veszítette el az uralmat a saját teste felett. És az ő keze emelkedett, hogy beletúrjon kócos, vörösesbarna hajtincsekbe, magához húzva, elmélyítve a csókot olyan hirtelen, hogy beleszédült ő és Nerys is, és veszítettek mindketten.

Halkan felnyögött, és már nem tudott várni. Semmire. A teste nyert. A keze önálló akarattal csúszott le a lapos gépész-hason, tartva haza, gyengéden keresve az útját selymes szőke szálak között, soha nem állva meg, nem téve kitérőt. Nem mert. De nem is volt rá szükség, mert szenvedélyt talált, hatalmas, az ujjait fürdető visszamaradt, feloldatlan szenvedélyt. S hosszú, gyengéd ujjak kezdték meg táncukat, lassan, bárhogy vágyott is, nem sietve, építve, szeretve, tudva hogyan, mit adjon, érezte, hallotta a válaszként érkező reakciókat, halk sóhajt, majd halk nyögést. Érezte, hogyan húzza közelebb két gyengéd gépészkéz a fejét, hogyan válik egyre elkeseredettebbé, egyre hevesebbé a nyelveik tánca, és hogyan válaszol a legapróbb érintésekre is Vick csípője.

Minden irányítást átvéve a gazdája felett. Vick hirtelen már nem bírt kontrollal a saját teste felett, a kezei, a csípője, az ajkai, a nyelve saját akaratuk szerint működtek. Nem voltak megállíthatók egészen addig, amíg a gyönyör csak túl nagy nem lett, amíg rá nem jött, hogy a legcsodálatosabb ajándékok egyikét kapja, hogy Nerys szereti… És ettől úgy állt meg minden, és úgy szakadt meg minden mozgás, úgy töröltetett el minden vágy a bűntudat által, hogy esélye sem volt harcolni ellene. Először még fordítani akart, szeretni Neryst, mintegy észrevétlenül, amíg vitte a lendület, de aztán eszébe jutott az az éjjel, hogy kérte Nerys, hogy ne takarja el, hogy mutassa ki. És nem tudta még most sem letagadni, hogy az mennyit is segített, nem csak neki, Nerys-nek is. Hogy mennyire felszabadító is volt, mennyire nyugodt, mennyivel könnyebb. Így most eltépte az ajkait, elfordulva egy kicsit, lehajtva a fejét.

- Ne! Állj… - Kérte motyogva, még zihálva, éppen csak elég hangosan, hogy Nerys meghallhassa.

De Nerys-nek még csak hallani sem kellett, már érezte, tudta abból, ahogy megállt a felesége csípője, ahogy elfordultak tőle az ajkai. A kérés már csak az utolsó éles fájdalom volt, az utolsó ütés. Zihálva hajtotta le a fejét, megtámasztva a homlokát a felesége halántékán, szőke tincsek között, és vonta el nyers akaraterővel a szeretni sóvárgó ujjait.

- Vick… - Suttogta vissza rekedten, ebben az egyetlen szóban kérve, könyörögve, magyarázva, megvallva egyben. De nem tudott távolabb húzódni.

Vick sem. Közelebb bújt, keresve a régen megszokott menedéket, próbálva visszanyomni a testében és a lelkében is az egymásnak feszülő két visszanyomhatatlan érzést.

- Sajnálom… - Motyogta halkan. – sajnálom… úgy sajnálom…

Nerys csendesen, kétségbeesetten húzta magához még közelebb, felnyalábolva, óvva és szeretve. S ahogy elhelyezkedett, nyomott egy gyengéd puszit a szőke hajtincsek közé. De nem tudott belenyugodni, a saját szeretete nem engedte.

- Nem tudlak így hagyni… - Suttogta vissza rekedten, még az ujjain érezve a felesége szenvedélyét, már nem forrón, a szoba levegőjétől már hűvösen. És már készült volna, hogy most ő kérje, hogy együtt. Hogy ő mondja ki a csodálatos, oly gyönyörű szóból született gyűlölt emlékeztetőt, de már nem maradt ideje rá.

- Bassza meg! – Jött a morgás, ahogy hirtelen talán sosem tapasztalt szenvedély tömörült haraggá Vick-ben. És ki is ugrott majdnem durván, kíméletlenül a felesége alól. És felugrott, magára kapva az első kezébe akadó ruhadarabot, amely bár talán kicsi volt rá, de ez inkább az előnyére szolgált.

Azonban Nerys bármikor máskor megnézte volna az ő fekete selyem-köntöséből kikandikáló gépészfeneket, de most a döbbenettől még látni sem látott. Még sosem hallotta a saját otthonában a gépészszótár ilyen mélységeiből előbányászott bejegyzést. És először az is megfordult a fejében, hogy talán neki szólt, de aztán már rohant is, az nem fordulhatott elő, de már nem is érdekelte. Még éppen a hálószobaajtó mozgásérzékelő szenzorai előtt érte utol, és tette a kezét a közelebbi gépészvállra.

- Vick! – Próbálta volna visszafordítani, de a gépész kirántotta magát a keze alól. És vissza is fordult.

- A kibaszott kurva életbe! – Kiabálta szó szerint és egyenesen Nerys arcába, pedig nem rá volt dühös. Egyelőre még nem is tudta, hogy kire vagy mire is, csak, hogy lángol benne a harag, és megállíthatatlanul tör felfelé. – Ez őrület! Rohadt, szemét őrület! Kívánlak! – Vett új levegőt, csak, hogy tovább tudjon kiabálni. – Azt akarom, hogy egész éjszaka nyalj, és reggel ne tudjak lábra állni! – Emelkedett még magasabbra és hangosabbra a hangja, és nem törődött azzal, hogy Nerys mindössze szájat tátani és csukni tudott, valamint hálát adni a Prófétáknak a hangszigetelésért. – A feleséged akarok lenni! Akit akkor kefélhetsz, amikor csak akarsz! És nem egy szerencsétlen roncs, aki még ahhoz sem érez jogot, hogy élvezze, milyen kibaszott gyönyörű felesége van! Rohadt kurva szar az egész! – Tört el olyan hirtelen, hogy szinte előrebukott tőle. Itt hallotta meg a saját szavait, itt jött rá, hogy ő kiabál, és olyanhoz vágja, aki nem érdemli, hogy kiabáljon vele.

Nerys, ahogy a döbbenetét leküzdötte hirtelen csak egyvalamire tudott gondolni. Hogy milyen rég látott utoljára ilyen… kölykös, durcás, kisfiús haragot Vick arcán, még akkor is, ha egyáltalán nem egy gyerek szintjén jött elő. S hirtelen már mosolygott, teli szájjal, éppen csak el nem nevetve magát.

- Vick, Sq’wan… - Rázta a fejét hitetlenül. És lépett egy kicsit közelebb, azért ráállítva a reflexeit, hogy adott esetben elugorjon egy a levegőbe csapó kar elől, amely ugyan nem őt célozná, de kétségkívül útjában lehetne neki.

Azonban Vick időközben levegőhöz jutott újra, de el is szégyellte magát. És a haragja is eltűnt, elpárolgott, mintha csak egy kóbor esőcsepp lett volna a Vulcán legforróbb sivatagában.

- Sajnálom… én… én… én csak… - Dadogta, és dőlt előre, egyenesen őt váró erős, mégis oly gyengéd karok közé.

És ahogy magához ölelte, Nerys már engedhette magának, hogy a mosolya még felszabadultabb, még boldogabb legyen, mert ez… ezek a kikiabált szavak többet értek mindennél.

- Sq’wan ez… a Prófétákra… - Próbált ő maga is szavakat keresni, de nem talált ő sem.

Azonban Vick-ben itt emelkedtek elég magasra a még benne maradt, de jóval csendesebb, békés, elkeseredett szavak.

- Nerys… ez szörnyű… én nem akarom ezt… én meg akarok gyógyulni, bármit megtennék érte… még… - Vágta el a saját szavait, ahogy megijedt a saját gondolatától.

Nerys azonban már a kiabálástól tudta, önkéntelenül is, hogy eljött a várva várt alkalom, hogy eljött a pillanat, amikor a vágy az életre, a vágy a gyógyulásra, a természetes sóvárgás a boldogság után visszatérhet Vick-be.

- Mit Sq’wan? – Kérdezett vissza hátrahúzódva, a két tenyerébe véve gyengéden a felesége most már megszeppent, ijedt arcát.

Vick nyelt, de nem merte kimondani a gondolatot, amely nem is olyan régóta fogalmazódott meg benne, csak rejtetten, nem is figyelt oda rá, amíg a lánya ki nem mondta helyette előző nap délután.

- Bármit… - Próbált még tétován visszakozni, mert félt, nagyon félt.

Nerys azonban szagot fogott, valamint reményt talált, és abba belekapaszkodott tíz körömmel, és mindennel, amije volt. És megfogadta, ott, akkor, várva a választ, hogy legyen bármi is, ő megadja neki.

- Mit Sq’wan? Mire gondolsz? – Húzta kicsit közelebb az egyre rettegőbb arcot.

Vick sokáig nem mert még felelni, de aztán elég dac gyűlt fel benne, még az előző harag visszamaradt utóhangjaiból, hogy kimondja.

- Még… még tanácsadóhoz is elmennék… - Suttogta bizonytalan gyámoltalansággal.

Nerys ettől azért hátralépett, mert régi ösztönök kapcsoltak be. Régi védőösztön tudatott magáról, védve Sq’wan-t, védve a társát, óvva a sérült párját. Azonban egy hosszú, végeérhetetlen pillanattal később, amikor látta megjelenni az eddig tiszta haragot és elkeseredettséget tartó égkék szemekben az árnyakat, nem tudta nézni többé. Nem tudta látni, hogy feladja. Nem tudta végignézni, hogy lesz az ő Sq’wan-jéből gyakorlatilag az a „szerencsétlen roncs”, ahogy Vick mondta, még ha kegyetlenül, önmarcangolóan is fogalmazott. Nem tudta végigasszisztálni, hogy eltűnjön az életerő, a vágy a boldogságra, a sóvárgás a gyógyulás után. Nem tudta nézni, hogyan éled fel benne a lelkiismeret és kezdi el suttogni, kezdi el korbácsolni, hogy nem szabad, hogy nincs jogod semmire! Ő nem tudta ezt látni, pedig jogos volt, igazságos, a józan fele, a lénye azon része, amely maga is megszenvedte tudta. De az, amelyik szerette, a teste, a szíve, a paghja, az egész lénye nem tudott nem megbocsátani. Képtelen volt nem adni megbocsátást bármilyen súlyos bűnt kövessen is el. Egyszerűen csak nem ment. És többé már nem tudta tovább nézni. S ő is megtett volna bármit, megadott volna bármit, akármit, csak gyógyulni lássa, csak minél előbb lássa elérni egy egyensúlyhoz, egy nyugodtabb, egy olyan szintjére a gyógyulásnak, ahonnan ilyen bűnnél nincs tovább, de amivel már együtt lehet élni. Egyszerűen csak akarta vissza az ő Sq’wan-jét, vigyorokkal, grimaszokkal, átszeretkezett éjjelekkel, minden elrejtett bölcsességgel, minden gyönyörű önfeledtségével, bármilyen áron.

- Jó. – Bólintott rá egy gyengéd mosollyal. – Akkor elmegyünk. – Folytatta halkan, és közelebb húzta magához a saját fekete köntösének övénél fogva, hogy megcsókolhassa lágyan, elmondva úgy is.

Vick ettől, ha lehet még jobban megijedt, de mire eltépte magát a felesége ajkaitól, már sietni próbált, minél előbb elmondani valamit.

- Nerys… énén tudomhogy… te… én… - Dadogta el a mondanivalójának értelmetlen és zavaros változatát.

Nerys azonban tudott egy egyszerű, és nagyon élvezetes módszert, hogy megszüntesse a dadogást. Csak megcsókolta, lágyan, szeretve, óvva, és bár nem volt szokása csók közben gondolkodni, nem is tudott egyébként, most azért a ködön, a szerelmen keresztül is elérte egy gondolat. Hogy ez mekkora haladás is, hogy milyen nagy eredmény… És mikor elhúzódott, megnyalta az ajkait, és újra elmosolyodott.

- Ha te akarod, akkor el is megyünk. – Jelentette ki határozottan és nem várta meg a tétova ellenkezést. – Na… - Vigyorodott el. – most pedig irány az ágy, mert ideje aludnunk. – Fogta kézen és kezdte el visszavezetni. – Mert holnap benne vagy az első felderítő csapatban.

Vick nyelt, de minden ellenkezés nélkül követte. Egyszerűen csak nem volt már elég határozottság benne, hogy szembe szálljon. És örült, végtelenül megkönnyebbült, hogy Nerys levette a válláról ezt. Hogy segített dönteni, hogy azt mondta, hogy „megyünk”.

A USS Gaia alig két órával korábban állt orbitális pályára a Jereniel határtól egy fényévnyire lévő bináris naprendszer legnagyobb, a második naptól számított negyedik bolygója körül. Az M-típusú, azaz intelligens élet táplálására alkalmas, mégis az érzékelők szerint lakatlan bolygó legnagyobb kontinensén volt a felderítő csapat transzporter pontja, amelyre a transzporter sugár jellegzetes halk csilingelő hangja kíséretében meg is érkezett a nyolctagú felderítő csoport. Melynek feladata a térség felderítése, és felmérése volt. Megállapítani, hogy alkalmas-e geológiai és biológiai kutatásra, vagy sem.

- T'Shar parancsnok a Gaia-nak. – Emelkedett a vulcáni első tiszt keze és érintette meg a komjelvényét.

- Itt Kira, hallgatom. – Jött a válasz azonnal, ahogy fogadta az első felderítő csapat első bejelentkezését, az első küldetésen.

Amire a Parancsnok gyorsan körülnézett a kissé, néhány lépésre már elővett és nyitott trikorderekkel elszéledt emberein, Samantha Wildman hadnagy, egy fiatal félbólián zászlóssal, Leslie parancsnokhelyettes, Ann Kavalsky zászlóssal a nyomában, és a felderítő csoport épségére vigyázó Latara, illetve az ő két biztonságis embere.

- Biztonságban leértünk, Kapitány. A felderítést megkezdjük. – Jelentette szabályszerűen, valamint olyan higgadtsággal, mintha nem osztotta volna a csapata többi tagjának lelkesedését. Amit vulcáni lévén ugyan valóban nem osztott, de azért ő maga is… jobban kedvelte az ilyen békés küldetéseket, mint a harcot.

- Értettem, várom a jelentését félóránként. – Jött a válasz, majd a halk kattanás, ami jelezte, hogy odafent a Kapitány elzárta a komlinket.

Így tett T'Shar is, majd oda is fordult a csapatához.

- A környező hatvan kilométeres sugarú terület „tiszta”, nincsen intelligens életforma… - Jelentett Wildman hadnagy minden kérés nélkül is.

- De a trikorder mesterséges eredetű objektumokat talált… - Fordult körbe Leslie is, észre sem véve, hogy a parancsnoka szavába vágott, azonban egy kis forgolódás után megtalálta a helyes irányt és a pontosabb adatokat is. – egy város… vagy talán romok… öt kilométerre délre… a trikorder szerint nem lehetnek régiek… - Nézett fel végül, ahogy kicsalt és megfejtett minden onnan kicsalható és megfejthető adatot.

T'Shar rábólintott, és a döntése meg is született, egy pillanatig állta csak a rászegeződő kutatásra éhes tekinteteket, és már ki is adta a parancsot.

- Rendben… - Nézett körül a tulajdonképpen könnyűnek ígérkező erdős terepen. – megnézzük. Latara hadnagy, ön halad elöl, Mr. Kiala, és Mr. Simon önök hátul. – Rendelkezett még, igaz feltételezte, hogy a biztonsági tisztek maguk is tudják a dolgukat, de mégis csak az első küldetése volt ezekkel a tisztekkel.

- Igenis, Uram! – Vágta vigyázzba magát mindkét tiszt, és már indultak is, hogy fedezzék a közben elindult csapatot.

A környék növényzete már önmagában is lekötötte volna nem csak Wildman és Bovti zászlós figyelmét, de igazság szerint a két gépészét, Leslie-ét és Kavalsky-ét is. Ők ketten, kicsit a Parancsnoktól és a két tudományos tiszttől leszakadva haladtak nyitott trikorderekkel, a küldetés-napló számára végezve méréseket, illetve saját maguk számára, mert, ha a hely alkalmassá lesz nyilvánítva további kutatásra, akkor az ő feladatuk lesz a műszaki háttér biztosítása, a transzporterjel-erősítők felállításától egészen a helyi vizsgálatokhoz felállítani szokott mobil tudományos labor felállításáig. Mindketten el is voltak foglalva a légkör, a környező talaj, illetve a növényzet felületes, nagyobb tempójú gyaloglás közben lehetséges mértékű vizsgálatával.

Amíg Samantha Wildman tapasztalt tudományos tisztként, számtalan hasonló küldetéssel a háta mögött már tökéletesen tudta, hogy ez egy küldetésen az első és egyetlen alkalom, amikor megnézheti, egyszerűen csak rácsodálkozhat a tájra. Idegen égbolt alatt idegen föld idegen flórájára és faunájára. Így ő csak minden szenvedélyével nézte a mellette elvonuló a mérsékelt éghajlat ellenére is valamitől hatalmasra megnőtt fákat, amelyeknek a törzse sem és a levele sem volt hasonló semmihez, amit valaha látott. Még távolról is valamilyen mutáció eredményének tűntek ezek a fák. Az, amit eddig tudott a bolygóról, hogy hasonló a Földhöz, mind a méretét, mind az egyéb tulajdonságait, mint légkör, éghajlati eloszlás, geológiai tulajdonságok, tekintve, ezt az elméletét támasztotta alá. Ezek a fák, amelyek körülvették, a mérsékelt éghajlat, az ezzel járó közepes mennyiségű csapadék, az enyhe hőmérséklet és kis hőmérséklet-ingadozás ellenére is inkább hasonlítottak a Föld trópusain, az Egyenlítő közelében található esőerdők fáira. Igaz, itt a fű-szint nem hiányzott, sőt, helyenként derékig érő fűfélék között kellett átverekedniük magukat, és az esőerdő-félék többi lényeges tulajdonsága sem volt meg. Csupán a fák mérete, és kinézete egyezett. Kíváncsi volt, és egyre kíváncsibb, mitől nőhetnek ekkorára ezek a fák, ilyen látszólag ezt nem támogató viszonyok között.

Azonban a tudós szemek gyönyörködésének hamar, túl hamar is vége szakadt, ahogy az erdő fái közül majdnem hirtelen estek ki a Leslie parancsnokhelyettes által talált városhoz, illetve egészen pontosan a város romjaihoz.

Leslie előre is lépett önkéntelenül egy lépést, miután T'Shar parancsnok megállt, és ahogy le tudta venni a szemét a még romos állapotban is impozáns városról már a trikorderét vizsgálta, ahogy mindenki más.

- Ismeretlen fémötvözet, vagy inkább kémiai megmunkálással és átalakításból gyártott falak… - Olvasta le és fejtette meg az értékeket. És nézett is fel, levonva a következtetést. – bárki is volt itt, hasonló fejlettségű lehetett, mint mi. – Nézett a parancsnokáról vissza a romokra.

T'Shar bólintott.

- Ez logikus feltételezés. – Nézett vissza az ő kezében is ott lévő trikorder kijelzőjére. – És nem hagyhatták el régebben a várost a lakói, két, két és egynegyed évnél. – Állapította meg, és nézett újra fel.

- Ki kell derítenünk, hogy miért. – Lépett előre, egy vonalba Leslie-vel Wildman hadnagy is, láthatóan már ment volna.

T'Shar azonban remek időérzékkel rendelkezett, illetve vulcáni higgadtsággal, így csak a kezét emelte a komjelvényéhez, ugyanis lejárt a szabálykönyv szerinti fél óra a következő bejelentkezésig.

- T'Shar parancsnok a Gaia-nak.

- Itt Kira hallgatom, Parancsnok. – Jött meg a válasz szinte azonnal.

Amire mindenki oda is fordult, már tudták, hogy onnan jön majd az engedély az elhagyott város romjainak a vizsgálatára.

- Megtaláltuk a hajó külső érzékelői által fogott, az átlagostól eltérő energiajelek eredetét. Egy körülbelül száz négyzetkilométer kiterjedésű városnak nevezhető létesítmény. Amely a mi fejlettségi szintünkhöz közeli kultúrából származó építőket enged feltételezni. Azonban a méréseink szerint elhagyták két, két és egynegyed éve. Jelenleg nem fogunk intelligens életformára utaló jelet a hatvan kilométeres körzetünkben. – Foglalta össze az eddig megtudottakat egy gyors, de átfogó jelentésbe.

Amit egy néhány másodperces szünet követett, valószínűleg a Kapitány a hajóra felküldött adatokat ellenőrizte, s csak aztán válaszolt.

- Értem. Nézzék meg közelebbről, és próbálják kideríteni, hogy mitől tűntek el a lakók. És mitől romos egy ilyen kevés ideje elhagyott város. – Adta ki a parancsot.

Amire T'Shar egy felvont szemöldökkel konstatálta, hogy körülötte még a biztonsági tisztek is mozgolódni kezdtek. Fel sem foghatta, mire ez a nagy izgatottság. Azt ő nem érezhette át, hogy a Gaia-n szolgáló minden tiszt erre az alkalomra várt, amióta csak megkapta az áthelyezési parancsát.

- Igenis, Kapitány. – Válaszolta ő mindössze csak egyenesebbre húzva magát.

- Jó, várom fél óra múlva a jelentkezését. – Jött még vissza a válasz, majd némult el a komcsatorna.

És T'Shar parancsnok egyedül maradt a semmi másra, mint kutatásra vágyó csapatával. De elindult, és megkezdte ténylegesen is a küldetést.

A kapitányi készenléti iroda ajtócsengőjének rövid dallama felhangzott, amire a Kapitány az asztala mögül felállt, majd sóhajtott egy nagyot, ahogy megkerülte az asztalát, és kiszólt egy erőteljes „tessék”-kel. Amire az ajtó kinyílt beengedve egy láthatóan ideges, és a legrosszabbra számító tisztjét. Kira nem is lepődött meg ezen, azok után, hogy mióta elindultak időről-időre felfedezett hiányosságokat a munkájában, ő maga sem számítana másra, mint, ami előtt Selly Michelle áll. Vagy legalább is elsőként.

- Selly Michelle zászlós jelentkezik Ur… Kapitány. – Rontotta el a feszült, és általa nehezen viselt helyzetben még mindig.

Kira ezt figyelmen kívül hagyta, ehelyett ellökte magát az eddig támasztékul szolgáló asztalától, majd csípőre vágta a kezeit. Amitől Michelle megrezzent, valószínűleg hallotta, hogy az a legrosszabb jel.

- Nos, Zászlós, gondolom sejti, miért hívattam… - Kezdett bele Kira abszolút nyugalommal, és valami zavaró távolságtartással.

Michelle nyelt szárazon, de még feszesebbre húzta a vigyázzt és állta a kemény mélybarna tekintetet.

- Azt hiszem, Kapitány. – Felelte, bár nem volt benne biztos, hogy a kapitánya várt volna-e választ a kérdésre, vagy csak amolyan költői volt.

Kirát azonban a legkevésbé sem érdekelte a Zászlós efféle bizonytalansága, vagy éppen pont az érdekelte. Így folytatta, még egy fokozattal hűvösebbre és keményebbre állítva a hangját.

- A teljesítménye nem kielégítő. – Jelentette ki úgy, hogy ezzel aztán nem lehetett senkinek sem vitatkozni, egy zöldfülű zászlósnak végképp nem. Michelle-nek is csak összeszorult tőle a gyomra a mellkasa és a szemei mögötti rész is. Azonban Kira éppen csak elkezdte. – Öntől sokkal többet vártam, minthogy ilyen amatőr hibákat kövessen el, és ilyen bizonytalan legyen. Reméltem, hogy beleszokik a Híd életébe és az elvárásokba, de látom, hogy tévedtem. – Folytatta egyre keményebben, igaz, azt csak ő tudta, hogy egy határt keresett. – Csalódtam Önben. – Jelentette ki, és szaladt jegesig és számon kérőig a hangja.

Amitől Michelle végül láthatóan került annak a határára, hogy nagyon unprofesszionálisan szenvedélyes érzelmeket engedjen az arcára. Csak ő tudta ugyanis, hogy mennyire keményen próbálta az utóbbi másfél, az előkészületekkel, amióta a hajón volt együtt majdnem három hétben, hogy megfeleljen. Hogy professzionálisan és minden tekintetben hibátlanul működjön. És csak ő tudta, hogy ez milyen nehézségekbe ütközött. És a gondolattól itt majdnem el is kellett kapnia a tekintetét, ahogy szégyellte magát és bűntudatot érzett a kapitánya előtt. Nem csak azért, mert hibázgatott, hanem valami egész más miatt is. De azt még megfogalmazni sem merte magában egy ideje.

- Sajnálom, Kapitány. – Próbált összeszedni egy megfelelően a „normálist” megközelítő hangot.

Kira azonban nem adta ilyen könnyen. És Selly Michelle azt még csak nem is tudta, hogy tökéletesen tisztában van vele, hogy amit a fiatal nő még kimondani sem mer, azt ő is, és Leslie parancsnokhelyettes is tudják már egy jó ideje. Azonban annak nem volt helye ebben és egyáltalán semmilyen más beszélgetésben sem közte és a fiatal zászlós között. Nem, amíg ez megmarad ilyen szinten.

- Nem adtam engedélyt beszélni! – Csattant, olyan hirtelen, hogy Michelle hátra ugrott. – Na. – Vitte le a hangját, egy nyugodtabb és mélyebb, valamint halkabb szintre. – Úgy gondolom, hogy talán még korai volt az Ön számára a Híd és az Operációs Tiszti poszttal járó felelősség… - Szegezte oda a padlóhoz a fiatal nőt a mélybarna tekintet.

Azonban Michelle nem is olyan rég még ki lett választva, száz kadét közül. És nyilván nem véletlenül.

- Ez nem igaz, Uram! – Kiáltotta halkan, pánikkal teli hanggal és mozdult is volna, hogy előrelépjen, próbálva bizonyítani.

Kira mindkét szemöldöke felcsapódott olyan hirtelen, hogy majdnem megugrasztotta vele a tisztjét.

- Úgy, akkor én hazudok… - Állapította meg jegesen, meggyőző, haragos villámokat szóró szemekkel.

Michelle elsápadt, de most már nem csak muszáj volt, de a hév is vitte. Fel sem merült benne, hogy nem rég még megszólalni sem mert volna egy hasonló szituációban.

- Én nem ezt mondtam… - Szaladt ki a száján, de aztán, ahogy rájött, hogy ez sem jobb, és gyakorlatilag ugyanazt jelenti, elkeseredetten lehajtotta a fejét. De vissza is kapta azonnal, eltökélten, hatalmas elszántsággal ragyogó szemekkel. – Én meg tudok felelni, engedje, hogy bebizonyítsam. – Kérte, de olyan villanással a szemeiben, amitől nem tűnt megalázottnak.

Kirának nem is az volt a célja. Valójában belül, a kapitányi maszk alatt elrejtve karba tett kezekkel, érdeklődve figyelte az előtte álló tisztje minden rezdülését.

- Volt esélye Zászlós, csak Önön múlt, hogy nem tudott élni vele. – Felelte, miközben háttal nekitámaszkodott az asztalának, és leengedte a kezeit.

Azonban Michelle túl ideges és elkeseredett volt ahhoz, hogy megfejtse a jeleket, de talán még teljesen nyugodt állapotban sem tudta volna, nem ismerte még annyira a kapitányát.

- Adjon még egy esélyt és bebizonyítom, hogy méltóan választott ki. – Húzta ki magát, úgy kapva össze a lélekjelenlétét, mintha nem is egy a hozzá fűzött reményeket be nem váltó zöldfülű zászlós, hanem egy tapasztalt tiszt lett volna.

Kira felhúzott szemöldökei lassan elkezdtek ereszkedni, és csak két dolog miatt engedte le a fiatal Zászlóst. Az egyik, amit még Brianna Galton admirális mondott neki arról, hogy Selly Michelle-nek bátorításra van szüksége. A másik pedig, hogy neki éppen ez kellett, ez a minden áron bizonyítani akarás.

- Rendben van… - Bólintott rá, és nézte is végig, hogyan lélegzik fel a tisztje. – bizonyíthat. Azonnali hatállyal elkezdheti a szolgálatát kisegítő gépészként a Gépházban. Jelentkezzen O’Brian hadnagynál. – Tudta, hogy kegyetlen, de nem merte még megosztani vele a feladata majdani igazi természetét, ahhoz még nem hitte eléggé, hogy valóban képes rá.

Michelle arcán minden igyekezete ellenére is tisztán látszott, hogy tört benne össze minden. Mindegy mennyire próbált professzionálisan semleges arckifejezést tartani fent, nem tudott. Ott volt az arcán, a szemeiben, hogy tört össze az eddigi gyönyörű, valóra vált álom, és hogy vált belőle rémálom. Azonban a következő pillanatban már nem volt benne más, mint megfelelni, bizonyítani akarás. Ennek jegyében vágta vigyázzba magát, már összerendezett arcvonásokkal.

- Ahogy jónak látja, Kapitány.

Kira nem csak jónak látta, de látta a törést is a fiatal és egészen szép arcon. De azt is tudta, hogyha ebből feláll, akkor valóban ő az ő embere. Azonban addig csak tovább haladni tudott.

- Leléphet, Zászlós. – Állt fel, és léptette le szenvtelen, mintegy érdektelen hanggal és a semleges kapitányi maszkkal az arcán.

Michelle lenyelte, lenyelte ezt is, és miközben megfordult, majd távozott, csak egyetlen egy dolog járt a fejében és a szívében: Hogy visszajön, hogy fog-ő még itt állni a kapitánya előtt, és fog ő még büszke, rá büszke mélybarna szemekbe nézni. Hogy vissza fog kerülni a Hídra, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Hogy be fogja bizonyítani, hogy alkalmas.

A Gaia nyolcadik szintjén lévő Kettes Transzporterteremben a transzporterdobogón megjelent az Alfa Műszak végén az eddig küldetésen lévő és még a legutolsó bejelentkezés alkalmával is azt sikeresnek jelentő csapat. Aminek tagjai egyenként lépkedtek le a dobogóról, miután öt órát töltöttek el azzal, hogy az idegen város romjait kutatták. Nem találtak azonban semmilyen veszélyre utaló jelet, így nyitott volt az út egy második felderítő csapat előtt. Megtalálták azonban egy érdekesnek ígérkező és rejtélyes kultúra nyomait. A technikai fejlettség, a város infrastruktúrája, az egy erőmű technikája, amely az egész várost ellátta energiával, mind arra mutatott, hogy a Föderációval majdnem azonos szinten álló kultúra élt a bolygón, még akár két évvel korábban is. Azonban azt, hogy miért tűntek el, miért vált rommá ez a városuk, és mitől, azt még nem sikerült kideríteni. Azt már tudták, arra már rájöttek, hogy nem békés kivándorlás volt, hanem valamilyen erőszak, harc, csata következtében vált rommá a valamikori gyönyörű város. És ez logikusan terelte az első gyanút a Jereniel-re, mint az általuk ismert legközelebbi intelligens kultúrára, amely ráadásul nem ijed meg a harctól és elég agresszív is. Azonban még egyikük sem mert, és egyiküknek sem volt a feladata, hogy következtetést vonjon le, ők csak az adatokat szolgáltatták. És majd a Kapitány eldönti, hogy egyáltalán akar-e emiatt összehívni egy megbeszélést, legkorábban másnap az Alfa Műszak előtt, és meghallgatni a véleményüket szóban, vagy úgy dönt, hogy begyűjtve az adatokat tovább megy. Igaz, ez utóbbi eshetőséget egyikük sem gondolta egészen komolyan, de az igazság az volt, hogy a Kapitánynak megvolt hozzá a joga.

Azonban, ahogy szállingóztak ki a transzporter teremből, már egyikük sem a másnapon gondolkozott, a fejük még vagy tele volt a küldetés izgalmával, a lehetséges találgatásokkal, esetleg az előttük álló, valójában egyikük által sem rajongott papírmunkával, vagy esetleg, valami egészen mással.

- Főnök! – Szólt Kavalsky Leslie parancsnokhelyettes után, és be is ugrott mellé a turbóliftbe, örömmel konstatálva, hogy csak ketten maradtak.

- Csak parancsnokhelyettes, Kavalsky, nem vagyok a részlegvezetője. – Felelte Leslie, valójában egy kissé morózusabban az egész küldetés, és a saját hangulatához képest is.

Kavalsky pislogott, egy pillanatra visszavéve, de aztán az előző ok, ami miatt egyáltalán megszólította, hivatalosan, az újra dühöt ébresztett benne.

- Számomra az! És addig nem is lesz más a helyzet, amíg az állítólagos részlegvezetőm úgy kezel egyeseket, mintha szemetek lennének! – Szaladt el a szája és a temperamentuma is, annak ellenére, hogy általában ő olyan hűvös volt, mint a tél a Földi Szibériában.

Most Leslie-n volt a sor, hogy pislogjon, fogalma sem volt, hogy került ide egy hangnem, amit még a Deep Space Nine-on sem engedett, bármennyire is engedte közel magához az embereit, azok tisztelték annyira, hogy tudják és betartsák a határokat. De mielőtt helyre rakta volna, elérte az elméjét a szavak mögötti mondanivaló.

- Miről beszél Kavalsky? – Érdeklődött megtartva a hivatalos magázást, de közelebb lépett.

Kavalsky arcán megjelent egy rétegnyi újabb düh, de aztán azt vissza is nyomta.

- Arról főnök, hogy Venak mióta a fedélzetre lépett, még nem kapott takarításon, vagy sérült kísérgetésen kívül más feladatot. – Felelte már rezzenéstelenül és hűvösen. Ez utóbbit O’Brian-nek szánva.

Leslie arcában megrándult egy izom, de mindössze csak ennyi jelezte, hogy elérték a szavak, nem csak őt, de az igazságérzetét is. Azonban csupán egy pillanattal később már tudta, hogy hatalmas hibát követett el, hogy egyáltalán rákérdezett, és így most a lehető legkényesebb talajon áll. És nagyon gyorsan le akart kerülni róla.

- Nem értem miért hozzám fordul ezzel, Zászlós. – Felelte, hátra tett kezekkel, és lépett is ki a liftből, ő megérkezett.

Kavalsky azonban éppen tőle nem megszokott módon nem látott a dühtől, és utána is ugrott.

- A fenébe is főnök! – Került az ettől azért megdöbbent Leslie elé. – Mert maga Venak mentora! Akár tetszik ez magának akár nem! És a mi főnökünk, mindannyiunké! – Emelkedett a hangja jól hallható elkeseredettségtől.

Leslie abban a pillanatban jött rá, hogy valaki, vagy valami nagyot hibázott, ha eddig hagyta fajulni, bármi is folyt lent a Gépházban. Vagy talán csak nem volt elkerülhető. Ezt nem tudta, de abban a pillanatban nem is érdekelte. Mert még fogalma sem volt, hogy fogja ezt elintézni és főképp, hogy fogja helyrehozni.

- Nézze… - Maradt fent a hangsúlya, ahogy a híres gépészelme eszeveszetten kereste a megoldást, miközben úgy érezte magát, mintha egy bármelyik pillanatban felrobbanható pokolgép kioldó szerkezetét babrálná bekötött szemmel. Nem is mert belegondolni, mi lehet ebből. És főleg nem merte elintézni egy „Átlépte a határt hadnagy”-gyal. – ezzel nem lett volna szabad hozzám jönnie… - Húzta végül félre, egy beugróba a volt közvetlen beosztottját. – És magának nem az a dolga, hogy kedvelje a részlegvezetőjét, hanem, hogy kifogástalanul végezze a munkáját. – Vált a hangja keményebbé. És emelte is a kezét megakadályozandó a közbevágást. – Nem dolga továbbá az sem, hogy megítélje a részlegvezetője munkamódszereit. És jobb lesz, ha tudomásul veszi, hogy nem szaladhat mindig hozzám, ha valami problémája van. Ha annyira nem tudja elviselni, akkor menjen Mr. O’Brian-hez, és ne a háta mögött intézkedjen. Én, ha akarnék, se tudnék segíteni. – Vált a végére a szükségesnél jóval keményebbé a hangja.

Kavalsky nem hitt a saját füleinek. Ez nem az a Vick Leslie volt, akit ő ismert. Az, akit ő ismert, az már tett volna valamit, ez alatt a néhány másodperc alatt is, szenvedélyesen és makacsul védve az igazságot. Azonban ez, aki előtte állt, csak… rettegett.

- Főnök… hogy mondhat ilyet! - Lépett hátra önkéntelenül is. Nem tudta elhinni, hogy Vick Leslie cserbenhagyja őt, Zamor-t, és mindegyiküket. Azt ugyan még nem látta, hogy ez csak a harag belőle.

Leslie nyelt, ellene a torkából feljönni próbáló gyomrának. Mert ő maga is úgy érezte, hogy legszívesebben azonnal elbeszélgetne O’Brian-nel, és elmagyarázna neki néhány alapvető dolgot, mint például, hogy a kardassziai háborúnak már évek óta vége van, és mit jelent a tolerancia, és mi az, hogy tehetség elvesztegetése… de ő abban a helyzetben csak nem tehette.

- Úgy, hogy én ezen a hajón Műszaki Összekötő tiszt vagyok, és nincs közöm a főgépész munkamódszereihez, én mindössze kapcsolatot tartok a Gépházzal! – Állította erőszakkal nyugodtra a hangját. De pontosan tudta, hogy mitől lett hirtelen maga is nagyon dühös, ugyan attól, amitől Kavalsky. És ismerte már annyira, hogy komolynak kellett lennie az ügynek, ha ő hozzáfordult.

Kavalsky eltátotta a száját, de be is csukta azonnal. Már kereste a lehetőségét, hogy ez az egész csak nem igaz, hogy e mögött van valami, hogy a főnök készül valamire…

- Beszél a Kapitánnyal, igaz? – Jelent meg a megkönnyebbülés jól láthatóan az arcán.

Leslie azonban ha valamitől, akkor ettől félt nagyon.

- Nem. – Próbált a lehető leghiggadtabb és a legsemlegesebb maradni, annak ellenére is, hogy éppen még magasabbra emelkedett benne a harag. Ha valamit, akkor ezt gyűlölte, ha azt feltételezik, hogy ő tud hatni a Kapitányra, vagy egyáltalán megpróbálná. – Nekem semmi közöm nincs a Kapitányhoz ilyen szinten. De azt hittem ezt már tudja. – Jelent meg a szemeiben és a hangjában a csalódottság.

De Kavalsky állta. Mert ő maga is csalódott volt. Rajta kívül két olyan lény volt, aki mindig, minden körülmények között kiállt Venak Zamor mellett, és abból az egyik épp most hagyta cserben, és ezek után voltak kétségei a másikat illetően is. Bár azt nem tudta, hogy megy-e maga, vagy egyáltalán eljutna-e a kapitányi irodáig.

- Értettem, Parancsnokhelyettes. – Vágta magát vigyázzba és jelent meg egy halvány, de kivehetően gúnyos kifejezés. Majd távozott, mindenféle leléptetési engedély nélkül.

Leslie egy fájdalmas, őszintén fájdalmas és dühös arccal nézett utána. Mindkét keze ökölbeszorult a teste mellett, ahogy az igazságérzete kívánta, hogy azonnal tegyen valamit. De a tiszt benne, az, aki emlékezett milyen egy csillaghajón szolgálni, és tudta, megélte ennek a kontrasztját, egy űrállomást is, tudta, hogy nem lehet. Nem Kavalsky, vagy bárki más tudtával. Hiszen bármit is érez, nem számít, ők már nem az ő emberei, nem az ő közvetlen beosztottjai, és felelősséggel is csak annyival tartozik irántuk, mint bármelyik rangban alatta álló tiszt iránt. Azonban volt valami, amit tehetett, és tett is, mert attól még az igazságérzete nem nyugodott, és mert volt egy kapocs, ami kívül létezett a szolgálaton és a kötelességen.

Kira Nerys, ezúttal rang nélkül, már a saját szállásán belül sétált át a nappalin, vetve egy pillantást a függőágyra, amely nem is olyan régen, amikor Meru-t bevitte elkezdeni az esti procedúrának is hívható ágyba imádkozást, még nem volt ilyen üres. Azt már tudta, hogy valami van, mert ha Vick annyira dühös valami miatt, hogy ne menjen se az ő, se a lánya közelébe, akkor ott valami komoly gondnak kellett lennie. Mert azt már látta, és azért már miután hazajött hálát adott a Prófétáknak, hogy ez nem más, mint düh, olyan düh, amit már régen látott rajta. És most mindent félre téve jó volt látni. Igaz, Meru hiába kérdezte, még ő sem tudta, hogy a „Mami” kire is dühös ennyire.

Azonban most, hogy a függőágy megüresedett, úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy beszéljen vele, nem csak megtudni, hogy ki a szerencsés, akinek ennyire sikerült feldühítenie, de például azt is, hogy halad a „szereléssel”, valamint még jó néhány dolgot, amelyek már egy jó ideje csak némán a sorukat várják.

Halkan lépett be, de aztán rájött, hogy nem kellett volna óvatosnak lennie, mert egy hangos és ízes káromkodás fogadta, és egy nagy ívű kézmozdulat, majd eszeveszett rázás. Amiről azonnal rájött, hogy Vick megsérült, és már ott is termett, óvatosan fogva és már vizsgálva a jobb gépészkezet.

- Sq’wan, mit csinálsz? – Rázta a fejét önkéntelen, észrevétlen mozdulattal, és nézte meg magának a valójában nem túl sérült, inkább vörös, vagy kissé megégetett ujjat.

- Hagyd… - Morogta vissza Vick, és el is húzta, hogy jobb híján bekapja, mert hát nem égette ő olyan nagyon meg, inkább csak dühös volt még.

Nerys pedig szerette és ismerte is, és már azt is tudta, hogy akkor milyen stratégiát választ, hogy először lenyugtassa, és majd később ennél békésebb módban szedje ki belőle, hogy mi is történt.

- Hogy haladsz? – Kérdezte meg odabökve a hololeképező fölött lebegő képre, igyekezve ártatlanul és véletlenszerűen hangzani. Ami nem csak azért nem volt az, mert nem csak őt, de benne a kapitányt is ez érdekelte elsőként és a legjobban, hanem volt még valami, amitől hirtelen csak melege lett és szikrák kezdtek szaladgálni a gerincén, valamint az ujjai végében, de egy ideig nem tudott rájönni, hogy mitől is.

- Áhhpszcs… semmi érdemleges. – Morogta vissza Vick, miközben kihúzta az ujját a szájából, és ezúttal már saját magára volt dühös, hogy nem tudott még használható információt szolgáltatni a transztérhajtóműről.

Nerys itt jött rá, hogy mi is az, amiről nem tudta eltépni a szemeit, és az az a bizonyos nem túlságosan megégetett ujj volt, ami az óta is Vick szájában székelt és mindössze csak addig távozott, amíg beszélt. De ez még nem volt elég, még mozgott is, ki be. Na és az sok volt ezekben a napokban Nerys-nek. És már mozdult is volna, mintegy reflexből, hogy elterelje jóval kellemesebb témák felé a szót, de aztán felébredt benne a kapitány, illetve kíméletlenül arcul csapta, hogy a lelkesedése bár megvan Sq’wan-ben is, de tenni ez irányban újabban, vagy nem is annyira újabban komoly problémákba ütközik. Így csak lenyelte a dolgot valahogy, és hátralépett egyet.

- Vedd ki az ujjad a szádból, nincs semmi baja… - Morgott most ő.

Vick mivel már újra a transztérhajtómű konduktorának hololeképezését nézte, amin egész eddig dolgozott, nem látszott, hogy pislogott, de az ujját kivette, hogy megnézze. De félig sem figyelt se a hangnemre, se a feleségére.

- De… nézd meg… fáj… - Dugta gyakorlatilag Nerys orra alá. Aztán vissza is húzta visszadugva a szájába. – és segít koncentrálni. – Vonta meg hozzá a vállát már az ujja körül formálva a szavakat.

Most Nerys-en volt a sor, hogy pislogjon, mert hirtelen nem látott csak két lehetőséget, a kedves felesége vagy annyira gépészmódban van, hogy nem lát és nem hall, de legfőképp nem érez, vagy… vagy ő éppen egy Vick Leslie-s ugratásnak a célpontja. De nem… ez utóbbi kizárt, az csak túl jó lenne, az csak túl régen fordult elő, és attól még csak túl messze vannak. Így le is mondott róla.

- Nem ütköztél semmilyen akadályba? – Kérdezte, immár újra inkább kapitányként. A lehetősége egy Leslie-féle ugratásnak, és ennek a porba hullása lehűtötte éppen eléggé.

Vick megrázta a fejét.

- Nem… - Állt meg, amíg beírt egy újabb néhány soros algoritmust. Majd, ahogy figyelte az eredményt és nem történt semmi, felnézett. – fogalmam sincs, mi ez, Nerys. Már végig próbáltam mindent, kétszer, háromszor is. És semmi. Nem tudom, mi okozhat ilyen meghibásodást. Sosem láttam ilyet, és tudod mit? Még a Borg sem. Tegnapelőtt, mikor későn jöttél, elkezdtem futtatni egy keresést a Hetestől kapott adatbázisban, de semmi. Már a deutérium kamrákra is gondoltam, magára a deutériumra is. Meg is néztem, de semmi. – Rázta a fejét, és teljesen tisztában volt vele, hogy mit jelent, amit mond.

Nerys szintén, és azzal is, hogy mit jelent a nyomás a mellkasában.

- De valamitől csak szétmállott kétszáz kilométernyi vezeték! – Emelkedett fel a hangja, bár nem Vick-nek szólt a dühe.

A kölyökarcban megrándult egy izom.

- Igen. – Bólintott rá, ezt ő maga is tudta. – Nem fértem még hozzá a kicserélt vezetékeket tároló raktár belső érzékelőihez. És nem láttam még a megmaradt, kifolyt deutériumot sem. Ahhoz nincs elég magas parancsnoki kódom. És nem néztem még meg az illékony vegyi anyagokat, hogy hogyan reagálnak ezzel az új keverékű deutérium masszával. – Sorolta el, hogy merre akar tovább menni, illetve merre akarna, ha tudna.

Nerys ettől megfordult, és a gépész mellett neki támaszkodott háttal a hololeképező asztala szélének, és lehajtott fejjel szedte össze a gondolatait. Innen nem maradt túl sok mozgástere, ha meg akarta tartani a rejtett előnyét, akkor nem engedhetett, és persze voltak szabályok is, azonban ott volt a kérdés, hogy mit ér, ha van egy értéktelen, illetve jelen esetben tehetetlen „adu”-ja? De nem adhat engedélyt ezekre valakinek, aki még csak nem is hivatalosan játszogat az otthonában civilként a hololeképezővel, és még csak ki sincs zárva az esetleges gyanúsítottak még hatalmas köréből. Mert hát senkit nem zár ki még az, hogy a kapitány felesége. Még akkor sem, ha a kapitány bízik benne, jobban, mint bárkiben. De ez a szabályoknak nem elég. Így csak sóhajtott egy keserveset, és felnézett.

- Jó, akkor ennyi. – Bólintott, de láthatóan, nem ezt akarta. – Próbálgasd még végig az illékony anyagokat, és vége.

Vick sokáig nézte a felesége, illetve így inkább a kapitánya arcát és az ő fejében is lepergett a szituáció minden aspektusa, igaz, az ő szemszögéből.

- Nerys, adhatsz engedélyt. Leküldhetsz a Gépházba is kisegíteni, onnan könnyebb rájönnöm észrevétlenül is, mi történt. – Gondolkodott hangosan.

Nerys azonban csak megrázta a fejét, de a türelme megmaradt. Már tudta és látta is milyen kényes pont ez a felesége, vagy inkább a Műszaki Összekötője számára.

- Sajnálom… - Emelte fel a kezét, hogy kisimogasson egy előrehullott szőke tincset a gépészhomlokból, majd elsimítsa a ráncokat is, végül otthagyta a kezét a kölyökarc oldalán. – nem megy. Te túl kézenfekvő vagy. Ha tényleg az, amire gondolok, és gyanakszik, hogy kutatunk, akkor te vagy az első, akit messzire elkerül. Te rizikófaktor vagy. Érted? – Magyarázta el, és mire a végére ért, rájött, hogy bár kellett volna, de ezt még nem tette meg.

Vick most már értette, erre ő nem is gondolt, de hát tisztában volt vele, hogy az ő elméjük másképpen működik, pont azért tudtak olyan jó csapatot alkotni.

- Most már. – Bólintott rá, majd egy hosszú pillanatig még élvezte az arcára simuló bajori tenyér melegét, majd visszafordult, hogy akkor tovább keressen, amennyire tud.

- Sq’wan… mi a baj? – Kérdezett Nerys, most már nyugodtabban, és legfontosabbként, egy nyugodtabb Vick Leslie-től.

- Hmm? – Nézett vissza rá Vick, ezt már nem tudta követni.

Nerys elmosolyodott, de odalépett félig mögé, átölelve a gépészderekat és oldalról nézett fel rá.

- Kinek sikerült ennyire felidegesítenie? – Kérdezte meg egyértelműbben.

Vick pislogott, és hirtelen visszajött minden. És meg is feszült rá a testében minden izom. Ami valamitől azonnal el is engedett, de ő nem érezte még a hasát simogató kezeket.

- Nem biztos, hogy szabad lenne beszélnem róla… - Felelte, és ahogy feltűntek neki az őt megzavaró kezek, el is lépett, felülve a legközelebbi munkapadra a fal mellett, rutinosan már nem vágva be a fejét a faliszekrénybe.

Nerys ez alatt már rájött, hogy a „nem volna szabad…” nem jelenti azt, hogy nem is fog.

- Miért? – Lépett elé, és tette mindkét kezét a gépészcombokra, de ezúttal kissé sportszerűbben játszott és nem simogatott, csak lágyan nyugtatta őket a gépészcombokon.

Vick itt adta át a helyét átmenetileg a tisztnek magában, bár abszolút nem volt benne biztos, hogy hogy lenne helyesebb, magánként, vagy tisztként. Aztán egy hirtelen ötlettel döntött, és rájött egy lehetséges megoldásra.

- Azt hiszem, oda kellene figyelnie a Gépházra Kapitány. – Jelent meg az arcán a saját parancsnoki maszkja.

Nerys pislogott rá jobb híján, mert most ő nem tudta követni. De megpróbálta, az elméje eszeveszett tempóban dolgozott rajta, hogy mi történhetett, ami ennyire…

- Zamor? – Jutott eszébe a már majdnem elfelejtett probléma. Amit ugyan valószínűleg nem felejtett volna el, csak éppen volt mindig ezer más dolga, mint lemenni és körülnézni a Gépházban.

Vick arcában megrándult egy izom, de hallgatott. Legalább is erről. Csak leugrott, és útközben a munkájához félúton fordult még vissza.

- És ha lehet, ne csak véletlenül látogassa meg, mert komoly probléma lehet belőle. – Tette még hozzá, kétségbeesetten próbálva megtartani az egyensúlyát a kényes talajon.

Kira itt érezte úgy, hogy elfogyott a türelme és már majdnem rá is kiabált, hogy legyen szíves egyenesen fogalmazni, amikor elérte minden szó, és a mögöttük lévő jelentés. És legvégül a hangsúly. És el is határozta, hogy akkor nem feszegeti tovább, és talál ürügyet, jó alapos ürügyet, hogy lemenjen a Gépházba, még akkor is, ha neki, mint kapitánynak nem kellene semmiféle indok. De ő bízott a tisztjében, és a feleségében is, aki ha valamit ennyire nem akart elárulni, arra valószínűleg alapos oka lehet.

-II-

Egy felhúzott arany egyenruhapólós kéz emelkedett, hogy végigtöröljön egy verejtékes homlokot, majd visszaereszkedjen, hogy tovább vizsgálja az elhagyatott város romjának közepén található erőmű vezérlőtermében az egyik compterkonzolnak tűnő terminált.

- Mitől van itt ilyen átkozott meleg? – Érdeklődött a kéz tulajdonosa, majd gyorsan még letörölt egy verejtékcseppet. – Tegnap még húsz fok volt, ma meg már negyvenhat! – Folytatta a morgást, igaz, leginkább csak magának.

Amire a mellette ugyanazon dolgozó Zamor zászlós akarta nyitni a száját valamiféle válaszra, de őt még a teremben kissé távolabb dolgozó Bovti megelőzte, felbátorodva az egész küldetést átlengő könnyedebb hangulaton. Ő gyorsan alkalmazkodó típus volt, és ha egy másik zászlósnak szabad volt beszélnie a Parancsnokhelyetteshez, akkor neki is.

- Nem tudom, Uram, de ez része a válasznak, hogy mitől ilyen egy mérsékelt övi növényvilág. – Bújt ki belőle a tudományos tiszt, azon belül is a botanikus, az volt ugyanis a szakterülete. Ő már gyerekkorában is órákig képes volt elheverészni otthon a mezőn, és bámulni a növényeket. Néha még azt is látta, hogy nő a bólián pipacs.

Leslie erre azért hátranézett némileg meglepődve, hogy az eddig csak csendben a munkáját végző zászlós megszólalt.

- Én azért jobban örülnék, ha kisebbek lennének a gazai, és csak húsz fok lenne. – Felelte, tulajdonképpen sokkal jobban érezve magát, mint az első napon, azon az első küldetésen. Igaz annak még a vége is rosszul sikerült. – És Mr. Bovti… kérhetem, hogy hagyja az uramozást? – Választott egy a hangulatának megfelelő egyszerű kérést.

Amire a félbólián zászlós szemei elkerekedtek, de bólintott.

- Igenis, Asszonyom? – Próbálkozott.

Leslie megforgatta a szemeit, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a rámeredő ugyan másnak nem, de neki sokat mondó kardassziai tekintetet. Aztán, ahogy visszafordult a munkájához még észrevette, hogy Zamor beszélne.

- Ne, ne mondjon semmit. Magának könnyű, maga még élvezi is, hideg vérrel nekem is könnyű lenne… - Morgott, és jött is rá, csak ebből a valójában gyengéd ugratásnak szánt és hangzó mondatából, hogy mitől is van olyan jókedve.

Zamor pislogott, de lenyelte a mondatot, amit valóban tervezett, és inkább visszafordult dolgozni. És közben, a küldetés folyamán már többedszer jött rá, hogy Ann-nek nem volt igaza. A főnök olyan, mint amilyennek lennie kell. És különben is, ő értette a mentorát, és volt ideje végiggondolni is. És tudta azt is, hogy ki járta ki T'Shar parancsnoknál, hogy jöhessen erre a küldetésre. Mert tegnap még nem ő volt beosztva, és Leslie-n kívül nem nagyon volt más, aki hozni akarta volna annyira, hogy T'Shar-t rábeszélje egy változtatásra.

- Meg akartam köszönni főnök… - Suttogta néhány perccel később, amikor a félbólián zászlós néhány percre eltűnt, miután Wildman hadnagy hívatta a botanikai vizsgálatok elkezdéséhez.

Leslie oldalra nézett, majd hátra, megnézve magának, hogy tényleg egyedül maradtak, végül újra vissza Zamor-ra. Aztán sóhajtott.

- Nem vagyok már a főnöke Zamor. És szeretném, ha ezt tudomásul venné. – Felelte halkan, és őszintén felengedve az arcára mindent. Nem, nem azért, mert egy volt beosztottjáról volt szó, hanem mert akár tetszett ez neki, akár nem, de Zamor sosem csak az volt.

Venak sokáig nézte az emberi arcot, sokáig nézte a mentora arcát, és sokáig kutatott egy válasz után rajta. Majd bólintott.

- Akkor mért vagyok most itt? – Kérdezett vissza ugyanazzal a hangsúllyal, amelyért egyszer egy főgépész bement érte egy PTR kamrába, és kiemelte a társai közül, fel, egyenesen egy régen volt híres Alfa Teambe, sok-sok leckéztetés árán ugyan, de kiemelte.

Leslie arcán megjelent egy grimasz, amely keveréke volt a fájdalmasnak és a „tudja, hogy ezt utálom”-nak.

- Mert itt negyven fok van, a hajón pedig csak huszonöt. Tényleg, nem fázik? – Felelte, és élvezte hihetetlenül a már nagyon hiányolt „szócsatát”. Senki más nem volt képes annyi mondanivalót és annyi célzást elrejteni egyetlen szabályos, hivatalos mondatba, mint Venak Zamor zászlós, és ő ezt bár talán nem lett volna szabad, de mindig is kedvelte benne. A kihívást, hogy ennek ellenére a feletteseként ő kerüljön felülre, és ő vágja túl magát elsőként a szavakon.

Zamor pikkelyes arca rezzenéstelen és semleges maradt, csak a szemeiben jelent meg ugyanaz a szikra, amely akkor, amikor mentorának fogadta a felettesét, annak akarata ellenére is.

- Értem… - Vonult vissza, tudva nagyon jól, hol a helye. Amely talán csak az ő szívében volt ilyen nagyon stabilan megszabva, Leslie akár elszócsatázott volna vele egész küldetés alatt, a régi jól megszokott munkamódszert, azaz a beszélgetés alatti munkát bevetve, de attól még Zamor mindig visszavonult. – Vokar. – Tette hozzá nagyon is tudatosan, és felnézve a munkájáról, várta, hogy a mentora odaforduljon, és a szemébe nézzen.

Leslie fel is kapta a fejét az idegen szóra, ami mégis ismerős volt. Valahogy nagyon is. Jó néhány pillanatig bámult mereven a kardassziai arcba, amíg kutatott az elméjében, hogy hol hallotta ő ezt a szót már, de amikor rájött, el is szorult a mellkasa. Persze, amikor Dukat-ot elkapták, és ő kijárta neki, hogy beszélhessen vele. Akkor hívta így. És azt jelenti: mentor.

- Ne fordítsa le. – Felelte végül, összeszedve minden tehetségét a szavak terén, hogy ebből úgy jöjjön ki, ahogy kényelmes volt. Akármennyire is elismerte Zamor kultúráját, és akármennyire is tiszteletben tartotta az érzéseit, attól még nem tudott mit kezdeni ezzel a mentor-tanítvány dologgal.

Zamor arcán ezúttal megjelent, hogy mit érez. Minden ilyen alkalommal, amikor Victoria Eleonore Leslie parancsnokhelyettes kibújt az alól, hogy elismerje őt a tanítványaként, amikor megtagadta, hogy ő a mentora, összetört benne valami. Akkor is, ha tisztában volt vele, hogy Leslie kényelmetlenül érzi magát ezzel kapcsolatban. De attól még az nem volt kevésbé fájdalmas.

- Igenis. – Nézett vissza a saját kezeire, és állította vissza az elméjét arra, hogyan szedjen ki minél több adatot az idegen technológiájú computerből, amit aztán majd fent, a hajó fordítója lefordíthat, és talán megtudják, hogy mi történt a várossal.

Leslie látta a kifejezést és tudta mit jelent, de attól még ő sem tudott változtatni. Ő nem volt mentor, nem is tudott hozzá eleget, és nem is volt rá mél… Szakította itt félbe a gondolatot, érezve, hogy szolgálat alatt arra nem mehet el, mindegy, hogy mi történik, arra nem mehet el. És annak elvileg semmi köze sincs… Csipogott itt bele valami a gondolatba, megmentve a belebukástól.

- Talált valamit, Zamor? – Nézett oldalra, ahogy rájött, hogy az nem a saját trikordere, és emlékezett is, hogy mikor elkezdték Zamor beállított valamilyen keresést, kipróbálandó egy új kereső algoritmust, amely függetlenül működött bármilyen computer-rendszeren, amely bináris alapokra épült. Az övé nem is lehetett volna, az övé interfészként szolgált a letöltéshez.

- Azt hiszem főnök… - Nézett oldalra és lépett is oda Zamor az ugyan romos állapotban lévő, de még így is impozánsnak és fejlettnek tűnő főcomputermaghoz.

Leslie megforgatta a szemeit, de itt adta fel. Végül is mit törődött ő vele, hogy minek szólítják, ameddig nem uramozzák, addig végül is mindegy.

- Had lássam… - Lépett a Zászlós háta mögé és lesett át a kardassziai váll felett.

- Talált valamit… - Mormogta mintegy magának Zamor, ahogy megpróbálta a trikorder kijelzőjéről átirányítani az adatokat az erőmű vezérlőtermének egyik kijelzőjére. És fel is nézett, megnézve magának, hogy sikerült.

- Pajzs kalibrációk? – Kérdezett rá Leslie, ahogy figyelte a baloldalon számára és valószínűleg Zamor számára is idegenül megjelenő információkat, amely a jobb oldalon már föderációs standard nyelven jelent meg. És nagyon pajzs kalibrációknak tűnt.

- Igen, az, főnök. – Bólintott rá Zamor, és ő maga is összehúzott szemekkel figyelte a kijelzőn villogva, de megjelenő adatokat. – És nézze… az ott pedig fegyver… frézer kalibráció… egy bizonyos pajzsfrekvencia ellen… - Nézett hátra, mindössze csak a gondolat minden harmadik, negyedik szavát kimondva.

Leslie még a kijelzőt figyelte, és rajta az erőmű főcomputerében talált adatokat. Ami azt jelentette, hogy…

- Akkor ez nem csak erőmű volt, hanem a védekező rendszer központja is… - Állapította meg logikusan.

Zamor bólintott.

- Igen, főnök. Mert ez volt a legbiztonságosabb létesítmény. És ez itt azt jelenti… - Mutatott fel a képernyőre, amin már meg is jelent a mindkettejük számára ismerős pajzskonfiguráció.

- … hogy a Jereniel volt a támadó… - Bólintott Leslie és fejezte be a mondatot. Aztán hirtelen elszorult a gyomra, egy utógondolattól. – de hová lettek a lakók?

Zamor csak figyelte a mentora arcán átsuhanó érzelmeket, majd megrázta a fejét. Nem tudta ő sem, de engedelmesen követte a néhány pillanat múlva összeszedelőzködő és jelenteni induló főnökét, izé felettesét.

Kira Nerys kapitány a konferencia terem asztalfőjén érdeklődve és az ereiben érezve a feszült izgatott légkört figyelte, hogyan szállingóznak be a tisztjei. Már megkapta az első jelentést, hogy nem csak Leslie parancsnokhelyettes és a csapata talált valamit, de a tudományos része is a felderítőknek. Méghozzá valami figyelemre méltót, ami segíthet neki, hogy jobban megismerje a Jereniel-t, és a legrosszabb esetben, tárgyaljon velük, az átengedésről a területükön. De ezt sem a kapitány, sem egyetlen más része nem akarta. Azonban Kira Nerys nem szokta kihagyni semmilyen lehetőség számbavételét, mindegy, hogy az tetszett-e neki, vagy sem.

Amellett volt még egy dolog, amit érdeklődve várt, a hatása annak, hogy ez a megbeszélés egy kissé rendhagyó lesz, ugyanis Selly Michelle zászlós már nem, de két másik zászlós, akik részt vettek a küldetésen bent lesznek. Nem is annyira a küldetés kedvéért, hanem mert a Kapitány halászott. Két dolgot akart elintézni egyetlen lendülettel. Vagy legalább elkezdeni elintézni. És így oda is fordította a tekintetét O’Brian felé, mert ha jól számolt, akkor már csak a két gépész hiányzott. Akik be is léptek, hallotta az ajtó szisszenését, de ő csak a főgépésze arcát nézte. Meg is találta rajta azt, amit bár nem keresett, de számított rá, és nagyon nem szerette, ahogy már hónapokkal korábban az Utopia Planitia folyosóján sem, ahol először látta, és ahol először leckéztette érte. És ezen még az sem változtatott, hogy tökéletesen meg tudta érteni.

- Kezdhetjük, akkor? – Nézett kissé előrébb az időközben leülő, és csak általa érthető, és látható hálás tekintettel ránéző Leslie-re, majd a mellé ülő, szintén ránéző Zamor-ra. A kardassziai szemek azonban nem voltak olvashatóak, még akkor sem, ha ismerte őket. De fordította is tovább a tekintetét a főtiszti állománya többi részére, McPherson ült ott, Wildman hadnagy, egy plusz széken mellette Bovti zászlós, aki a másik felfedezést tette, Latara, Ro, T'Shar és vele szemben Troi tanácsadó. – F… - Vágta el magát, ahogy hirtelen a kép, Leslie és Zamor egymás mellett, az ő szájára is rossz megszólítást hozott. – Parancsnokhelyettes, kezdje, mit talált? – Kérdezte, nagyon gyorsan és nagyon hatékonyan gördülve át a majdnem-elszóláson.

Leslie felnézett a kezében tartott rögzítőből, amin eddig a jelentését futotta még egyszer át.

- Átadnám a szót Zamor zászlósnak, övé az érdem, az ő kereső algoritmusa talált rá az információra. – Nézett maga mellé, a Michelle helyén ülő kardassziai gépészre.

Erre azért egy pillanatra mélységes csend lett, nem csak, mert sokaknak szoknia kellett a kardassziai arcot egy csillaghajó konferencia termében, de mert Leslie parancsnok veszélyesen közel került egy határhoz. Nem volt szokás zászlósokat - nem a Hídon szolgáló zászlósokat - invitálni főtiszti megbeszélésre, de ha mégis fel lettek hívva egy ilyen, vagy ehhez hasonló oknál fogva, tapasztalatszerzésre, akkor sem volt szokás felszólaltatni őket.

És ez látszott Zamor arcán is, pedig ő nem volt az a típus, aki könnyen megilletődik.

- Igenis… - Nézett gyorsan az ő kezében is ott lévő rögzítőre, amin hasonló jelentés volt, mint Leslie-én, csak az nem a Kapitány, hanem Mr. O’Brian kezébe kerül majd. Azonban, amikor senki nem tiltakozott, felállt, és odasétált az asztalfő mögötti kijelzőhöz, majd feltöltötte rá a rögzítő tartalmát, és ahogy a Kapitány is felé fordult, belekezdett. – Leslie parancsnokhelyettes és én a város erőművének főcomputerében találtuk ezeket az információkat. Melyeket ott helyben végigfuttattam az univerzális fordítón… - Jutott el idáig, mert félbeszakították.

- Tessék?! Maga… mit csinált? – Vágott közbe O’Brian, némileg döbbenten, de inkább felháborodottan, azt ugyanis utálta, ha hülyének nézik, és ha egy kardassziai teszi, vagy egyáltalán bármit tesz egy kardassziai, azt még jobban. És ez csak lehetetlen volt.

Zamor, és mindenki más is a hang irányába fordult, és aki eddig nem érezte volna, az most már megérezte a feszültséget. De Zamor nagyon gyorsan válaszolt, mert bár nem tartozott az érzékenyebbek közé, de Leslie parancsnokhelyettes számára is jól láthatóan készült válaszolni, és azt már tudta, hogy azt nem lehet.

- Átfuttattam az univerzális fordítón. És az alapján… - Jutott el újra csak idáig, mert ezúttal nem O’Brian, aki kissé nyitott szájjal próbált rájönni, hogy az hogy lehetséges, hanem T'Shar parancsnok szakította félbe.

- Tudna pontosabb lenni, Zászlós? – Kérdezte higgadtan, fél szemmel a főgépészt, a másikkal a Kapitányt figyelve. – Hogyan fordította le a talált adatokat az Univerzális Fordítón?

Zamor ettől most már kezdett még nagyobb zavarba jönni, mert arra már rájött, hogy Leslie-n kívül ott senki nem ismeri a trükköt, amit ők is csak véletlenül, egy régebbi küldetés nyomán tanultak. Illetve előbb ő, aztán ő mutatta meg Leslie-nek.

- Uram, - Húzta még egyenesebbre magát, megkeresve a vulcáni első tiszt higgadt, és kifejezéstelen arcát. Legalább ő nem volt ellenséges. Zamor nem is számított rá, elvégre logikusan ő is csak egy tiszt, egy gépész a sok közül. Egyébként pedig az asztal azon oldalán voltak már olyanok, akik elfogadták már régen, Latara, nem kis munka árán, és Ro hadnagy is. Hát vagy legalább is Ro tartozott neki egyel. – egy algoritmus, Uram. Amely egy trikorder segítségével kisebb mennyiségű adatot át tud futtatni a fül mögé ültetett Univerzális Fordítón, majd visszajuttatni az eredeti helyére. Így maximum három, négy terrabájtnyi adat lefordítható volt ott helyben…

- És hogy működik pontosan ez az algoritmus? – Szakította félbe O’Brian és hajolt is előre a székében. Kezdte érdekelni ez a dolog, még akkor is, ha közben hihetetlen energiákat fektetett bele, hogy figyelmen kívül hagyja, hogy attól a karditól jön.

Kira nem tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást az egészet hátradőlve, és maga előtt összekulcsolt kezekkel figyelő Leslie-re, aki szintén őt nézte, és egy milliméternyit fel is húzta a szája jobb sarkát, éppen annyira, hogy jelezze, az esély meg lett adva Zamor-nak, most már rájuk kell bízni.

- Uraim… - Hajolt előre a Kapitány, és emelte is fel a kezét. – ez valóban rendkívül érdekes, de talán maradjunk a tárgynál, és majd később megbeszélhetik a részleteket. Biztos vagyok benne, hogy Zamor zászlós jelentésében benne lesz ennek az algoritmusnak a teljes leírása, így van, Zászlós? – Fordult meg a székkel és nézett ettől a mozdulattól takarva úgy Zamor-ra, hogy benne legyen, hogy „legyen szíves lenyelni az ilyen információt átadni nem szerető gépészbüszkeségét a cél érdekében”.

Zamor nyelt, de bólintott, nem sok mást tehetett az alatt a tekintet alatt.

- Igenis Kapitány.

Kira elégedetten és kihasználva, hogy még mindig csak Zamor láthatja eleresztett egy félmosolyt.

- Akkor folytassa, kérem… - Haladt tovább.

Zamor is visszafordult a kijelző felé félig, hogy mutassa is, amiről beszél.

- Amikor elkezdtük a letöltést, én a saját trikorderemet beállítottam, hogy rákeressen Jereniel vagy a technológiájukhoz hasonló jellemzőkre… - Jutott el idáig.

- És erre ki adott magának parancsot? – Kérdezett közbe hallhatóan nem túl semlegesen O’Brian, és hirtelen már nem is a fordító algoritmus érdekelte.

Zamor kinyitotta a száját, de nem volt lehetősége, mert erre ketten is válaszolni akartak feltűnően előrehajolva a székükben, de aztán Leslie is visszavonult, így maradt T'Shar.

- Én, Hadnagy. – Nézett egyenesen és a tőle szokásos higgadtsággal a főgépész szemeibe. – Az első felderítés óta logikus lehetőségként felmerült, hogy a város támadói a magukat Jereniel-nek nevező faj vagy szövetség, ezt támasztja alá a területi közelség is. Én adtam ki a parancsot Leslie parancsnokhelyettesnek, hogy az adatkinyerés közben keressenek erre utaló jeleket is.

O’Brian itt kezdte úgy érezni, hogy mintha csak neki lenne egyedül problémája azzal, hogy egy kardassziai mászkál teljesen szabadon közöttük. És csak emelkedett benne a harag, és a véres emlékek visszhangja, ahogy nézte maga előtt a két bajorit, sőt, a Kapitánnyal együtt hármat, akik teljesen nyugodtan üldögéltek ott és az arcukon nem látszott semmi. Pedig amennyit ő tudott, nekik sem egy és nem kevéssé véres emlékük van a kardassziaiakról. Ha jól hallotta…

- Akkor folytassa, kérem, Zászlós… - Szólt közbe Kira, megérezve, hogy lassan közeledik egy határ, amit nem akart átlépni. Hiszen értette ő nagyon is Miles O’Brian-t. Ő maga is látta milyen volt, amikor kardassziaiak hurcolták el már a béke közepén és akarták kivégezni egy kirakatperben, látta, hogy jött haza, miután nagy nehezen megmentették. Tudta milyenek a körülmények egy kardassziai börtönben. És az ő saját emlékei is tiltakoztak mindez ellen. De Venak Zamor más volt. És Kira Nerys is más volt, mint régen. Már megtanulta, nehéz, keserű leckék árán már megtanulta, hogy nem ítélheti el egy egész faj minden tagját. Mindegy, mit tettek vele. Venak Zamor ártatlan, mellesleg Csillagflotta tiszt, és átkozott jó gépész. Valamint elnyerte a bizalmát, és nem utolsó sorban nem eggyel tartozik neki. És ez már elég volt, hogy nem csak kapitányként ne hagyja így a dolgot, de egyébként sem.

Zamor nyelt szárazon, ahogy hirtelen szeretett volna bárhol máshol lenni, mint a rászegeződő tekintetek alatt, de folytatta, nem tehetett mást.

- És a trikorder talált is pajzsfrekvenciákat, és fegyverzet, pontosabban egy ismeretlen típusú frézer fegyver kalibrációit, amelyek mind alkalmasak a Jereniel elleni védekezésre. – Emelte fel a kezét, hogy mutassa is a kijelzőn. – Illetve ezt a stratégiai jelentést, amelyben konkrétan említve van a Jereniel általunk is érzékelt pajzs frekvenciája, és taktikája is. – Fejezte be a lehető leggyorsabban.

A Kapitány várt néhány pillanatot, majd bólintott, még egy félmosoly kíséretében.

- Köszönjük, Zászlós, leülhet. – Fordult ő maga vissza az asztal felé a székével, és nézett körül a főtisztjein, illetve a két zászlóson. És gyorsan úgy döntött, hogy tovább megy, a tudományos szekcióra, enyhítendő az érzékelhető feszültséget. – Mrs. Wildman, önök is találtak valamit… - Hagyta fent a hangsúlyát.

A tudományos főtiszt erre bólintott, egy lelkes kifejezéssel az arcán. Mert bár ő is látta, mint talán mindenki más is, hogy mi folyt a főgépész, és a kardassziai zászlós között, de őt nem érintette különösebben meg. Már nem jobban, minthogy sajnálja a kardassziait. Ő sem értette, mire jó az ellenségeskedés és a megbélyegzés. Még ő is látta, pedig más területen dolgozott, hogy a Zászlós tehetséges, és nem értette, miért kellett ízekre szedni és megzavarni az egyébként a rangjához képest kiválóan összeszedett jelentéstételét. Azonban neki is most már a saját emberével és jelentésével kellett foglalkoznia. És az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy akkor ő is lehetőséget ad egy tehetséges zászlósnak.

- Nem én találtam rá Kapitány, hanem Bovti zászlós, úgy gondolom, mondja el ő. – Nézett maga is a kissé sötétebb kék színűre „vörösödő” félbólián zászlósra. Aki így már majdnem olyan kék lett, mintha egészen bólián lett volna, és nem félig ember.

Kira elmosolyodott, igaz, csak mentálisan. Szerette ezt a légkört, és nem volt ellene, hogy lehetőséget adjanak tehetséges fiatal zászlósoknak is.

- Nos, rendben van. Halljuk Mr. Bovti. – Bólintott rá, és dőlt hátra a székében.

Amire a fiatal félbólián tudományos tiszt színe egészen kék lett, amitől teljes bóliánnak nézett ki, de felállt, és minden professzionalizmusát összeszedve ment ki a kardassziai gépész által csak az előbb otthagyott kijelzőhöz. Feltöltötte rá a saját jelentését, és csak ő tudta, hogy belül úgy reszket, mint a bólián viaszrózsa, amíg a lágykarú időszakában van.

- Igenis, Kapitány… - Hadarta gyorsan, majd, ahogy visszahallotta, hogy azt úgy alig lehetett érteni, megpróbálta összeszedettebben és lassabban. – amint már a méréseink bizonyították a bolygó időjárása kiszámíthatatlan, még a mérsékelt övben is, vagy legalább is azon a területen, ahol normális esetben mérsékelt övnek kellene lennie, ott is hatalmas hőmérsékletingadozások lehetnek, és a csapadék mennyisége és minősége is szinte napról napra változik. – Állt meg egy pillanatra levegőt venni, és rázódott bele egy kissé a beszédbe. Amit megkönnyített, hogy olyan dologról kellett beszélnie, amit imádott. – Ezt támasztotta alá a flóra és fauna szokatlan összetétele és minősége. És mikor vizsgálni kezdtük az egyik, a faja szerint a liokonthis norvasia-k közé besorolható… - Jutott el idáig.

Kira volt az, aki úgy döntött, hogy ebből elég lesz egy alkalom is, mégpedig az, amikor a jelentést olvassa.

- Zászlós… - Emelte fel a kezeit, megállítva az első szónál hallhatóan két-három, esetleg négy órásra tervezett előadást a lio-izék életéről, szaporodási szokásairól, haláláról esetleg költészetéről, ha van nekik olyan… - a lényeget, ha kérhetném, mit talált? – Próbálta finoman visszatéríteni az Alfa Műszak előtti megbeszélés, és ennek szűkös időkeretei közé.

Bovti zászlós színe ettől újra mélykék lett, de bólintott.

- Igenis Kapitány… - Nézett vissza a kijelzőre, és ugrott át tíz-tizenöt oldalt, majd onnan folytatta. – tehát az ebbe a családba tartozó fák általában nem lelhetők fel csak trópusi, és szubtrópusi éghajlaton… - Akadt el megint.

Samantha Wildman volt az, aki volt már annyira rutinos, hogy tudja, hogyan kell összeállítani egy jelentést egy megbeszélésre.

- Mr. Bovti… - Hajolt előre egy halvány mosollyal. Valójában a fiatal félbólián az egyik legtehetségesebb embere volt, még akkor is, ha nem tudott olyan jól jelentést összeállítani, mint az előbb hallott gépész-zászlós. – A Kapitány és mindenki más is arra kíváncsi, hogy mit talált a fa kérgében. – Segített egy kicsit, amire minden tekintet rá, majd vissza a Zászlósra irányult.

Bovti arcán megjelent, hogy mennyire is ideges, de akkor ennek megfelelően lapozott még huszonkét oldalt, és válaszolt arra. Neki nem mondták, hogy az összes alapot kihagyva kell jelenteni.

- Igenis, Asszonyom… A vizsgált liokontis norvasia-féle alany… kérgében… felhalmozódott nehézfémsót találtam. Amely hasonló volt az abban az üzemanyag maradványban talált sóhoz, amit a minket megtámadó Jereniel hajók hagytak maguk után a második és a harmadik támadás után. Egy bizonyos arányú kálium-cisztézium-nitrit keverék. De még nem volt elég időm, hogy pontosan meghatározzam az arányt… - Itt lett félbe szakítva újra, ezúttal a Kapitány által.

Kira gyorsan lenyelt egy mosolyt, ami nem csak megkönnyebbült volt, hogy azt a vagy száz oldalas jelentést nem ő kapja, és egyébként is sikeresen átugrották, hanem a tehetséges és okos zászlósnak is szólt, akinek persze még meg kell tanulnia, hogy hogyan válogassa szét az átadni való információkat.

- Köszönjük, Zászlós. Leülhet. – Bólintott rá, és fordult is vissza az asztal és a főtisztjei felé. De, ahogy a szeme sarkából látta, hogyan ül vissza a fiatal félbólián, még odafordult. – Szép munka volt. – Dicsérte meg olyan hangon, amitől általában még a tehetsége is nőni szokott az illetőnek. Bovti is kihúzta magát a székében, és nem is érezte már olyan hatalmas zavarban magát. Kira azonban már nem holmi fákkal és gazokkal foglalkozott, hanem azzal, hogy mit fog kezdeni a megtudott információkkal. – Jó, akkor ezek szerint a bolygó lakosai a Jereniel támadásai alatt voltak. A kérdés, hogy mi lett velük. – Foglalta össze két mondatban, tökéletes mintát mutatva, hogyan kell a hatalmas mennyiségű adatból kiszűrni a lényeget. – Mr. O’Brian, mi a helyzet a felhozott adatokkal? – Kérdezett, immár újra mintha csak a főtisztjei lettek volna ott, végtelen komolysággal. Már elmúlt az ideje a tapasztalatlan, ámde tehetséges zászlósok felkarolásának.

A főgépész előrehajolt és leeresztette az egész eddig a kezében tartogatott rögzítőt.

- Folyik a fordítás, Kapitány. De eddig nem találtunk használható adatot. Csak az erőmű tervrajzait, működési naplókat, hasonlókat. És kétlem, hogy megtalálnánk a választ arra, hogy mi lett a lakosokkal… - Csúszott ki a száján a véleménye.

Kira felkapta a szemöldökét, de előrehajolt.

- Mire gondol? – Kérdezett vissza, hagyva kibontakozni. Emlékezett ő még, hogy Miles O’Brian-nek sem utolsó a gépészelméje élességi és ravaszsági szempontokból.

- Arra Kapitány, hogy a bolygón csak néhány ezer lakos volt, ez valószínűleg egy kolónia lehetett. Bármi is történt velük, bármit is tett a Jereniel az olyan gyorsan történt, hogy nem volt idejük lejegyezni. Nem hinném, hogy találnánk használható naplóbejegyzéseket. És minden más adathoz, visszamaradt ionnyomokhoz, esetlegesen menekülő hajók után, vagy fegyverjellemzőkhöz már túl sok idő telt el. – Fejtette ki bővebben.

Kira le volt nyűgözve, valójában ez járt az ő fejében is egy ideje, mióta megkapta az első jelentéseket a megtalált stratégiai adatokról, amelyek a bizonyítékot szolgáltatták, hogy valóban a Jereniel járhatott ott. Azonban nem ő, hanem T'Shar reagált gyorsabban.

- Ez logikus feltételezés… - Bólintott rá higgadtan. – mindazonáltal talán találhatunk érzékelő-naplókat, vagy hasonló eszközök naplóit, amelyek rögzíthették az eseményeket. – Tette hozzá abszolút logikusan.

Kira pedig csak rábólintani tudott.

- Rendben. – Állt meg, ahogy már a döntését hozta meg. Valójában már három napja állt a bolygó körüli legmagasabb pályán, és szeretett volna tovább menni másnap, de ez a változás az ő terveiben is változást hozott. – Kapnak még egy napot. – Nézett körbe. – nyerjenek ki minden adatot a város erőművének computeréből… - Nézett O’Brian-re, majd tovább Wildman hadnagyra. – és folytassák a vizsgálatokat, tudni szeretném a lehető legtöbbet arról, mi történhetett… - Vándorolt a tekintete Ro-ra, aki az egészet teljes sztoikus figyelemmel ülte végig, meg sem rezzent arra, hogy Zamor is bent volt. Ez lenyűgözte azért Kirát, és rájött, hogy a Taktikai Főtisztje valóban komolyan tartozhat a kardassziainak, hogyha mindenféle goromba megjegyzés nélkül állta. Illetve büszkén konstatálta, hogy a hónapokkal korábbi Kathryn Janeway kapitánnyal közös összeszoktatási akciójuk sikeres volt. Nem is emlékezett, hogy Leslie és Ro összeugrott volna az óta, vagy éppen Ro nekiment volna Zamor-nak. Az óta, egy szinte méltóságteljes, kissé ugyan hűvös, de stabil távolság volt a két gépész és Ro között, mintha csak a közös hallgatás megszilárdította volna köztük a levegőt. Hallott ő ugyan arról az akcióról részleteket, de a valódi történésekről mindhárom tiszt mélyen hallgatott. Azonban neki úgyis csak az számított, hogy béke, vagy legalábbis „békén hagyjuk egymást” állapot van. – Ro… nézze át a talált stratégiai adatokat, hátha hasznunkra lehet még.

- Igenis, Kapitány. – Jött három felől, három tiszt három különböző hangján majdnem egyszerre.

Kira bólintott, és akkor igyekezett bezárni a megbeszélést, mert a főtisztjei egy részének ezen a napon is küldetése van, a másik részének, vele együtt pedig fent a hajón dolga.

- Rendben, van kérdés? – Nézett körül.

- Igen, Kapitány… - Hajolt előre McPherson, akiről már megint majdnem mindenki megfeledkezett, igaz, ő maga sem nagyon kapott szó után.

Kira csak egy felvont szemöldökkel vette tudomásul, de a fejében azonnal elő is ásta a legutolsó helyzetjelentést arról a területről. És be is ugrott neki, hogy jól állnak a holoszimulációk.

- Hallgatom, Mr. McPherson. – Bólintott rá, ezúttal erőszakkal véve rá magát, hogy ne nézzen Leslie irányába. Tudta, hogy kell valamit tennie az ifjú, ám annál tehetségesebb, igaz ennek kissé a kelleténél jobban tudatában lévő pilótával, de eddig még nem volt rá igazán ideje.

Christian McPherson előre dőlt, és onnan nézett előre, végig a főtiszteken, megállapodva a kapitányán.

- Kapitány, szeretném tudni, hogy mikor szándékozik lehetőséget adni egy éles gyakorlatra. Talán az elhúzódó itt tartózkodásunk miatt lehetőségünk lenne… - Jutott el idáig, mert Kira keze a levegőbe emelkedett, jelezve, hogy eleget hallott.

- Olvastam a jelentésüket… - Nézett McPherson-ról Ro hadnagyra, majd vissza. – és biztosíthatom nem felejtettem el. De szeretném, ha elsőként egy perc alá mennének a kirepülési idővel. Mert addig nincs mit gyakorolni, amíg nem érnek ki a csata vége előtt… - Vált keménnyé és bírálóvá mind a hangja, mind az arckifejezése.

Ami Ro-t nem, de McPherson-t igen csak kellemetlenül érintette. Ugyanis amíg Ro tudta, és belátta, hogy a Kapitánynak igaza van, és ő maga fel sem hozta volna legalább ötven, de inkább negyvenöt másodperces reakcióidőig, addig McPherson csak sokkal inkább legyőzhetetlennek hitte magát, illetve a legjobb pilótának a hajó fedélzetén, sőt az egész Quadránsban, vagy inkább a Galaxisban, és már egy jó ideje viszketett a tenyere, hogy élesben repülhessen.

- De Kapitány… - Próbálkozott meg egy ellenkezéssel, ami azonnal és hidegen el lett vágva.

- Nincs de, Hadnagy. – Emelkedett a Kapitány hangja. – Ha produkál nekem egy ötven másodperces kirepülési időt, akkor megnézem a szimulációt. És, ha elég jónak találom, akkor kirepülhet, de addig nincs miről beszélni. – Ismételte el higgadtabban.

McPherson csak összeszorított fogakkal tűrte a leckét, és hiába tudta valahol mélyen, hogy a Kapitánynak igaza van. Ő mindig a legjobb pilóta volt, az Akadémián a Vörös Brigádba tartozott, a legjobb és legkiválóbb kadétok közé. Az ő idejében még létezett ez az osztag. Magasan a legjobb pilóta volt, a vizsgán simán szárnyalta túl magának Tom Paris hadnagynak az eredményeit, aki a Csillagflotta egyik legtehetségesebb pilótája, és megjárta a Delta Quadránst a híres Voyager-rel. Aztán McPherson az Enterprise-ra került, kérdés nélkül is, magára a Zászlóshajóra. Sosem volt semmiféle kérdés, hogy ő a legjobb, magasan kiemelkedő a társai közül. Aztán ennek bizonyítékaként megkapta az áthelyezési parancsát a USS Gaia-ra minden kadét, minden tiszt álmára. És ez sem volt kérdés benne. A parancsnoka lett a híres, és majdhogynem egyedülálló kísérő flottának, a fullánkos pillangóknak. És erre… nem hagyják repülni, pedig ő a legjobb!

Azonban Kira ezzel tisztában volt. Az egész egyetlen rögtől mentes meredeken felfelé ívelő karrierrel, mindennel. És azzal is, hogy ő fogja letörni az ifjú hadnagy önteltségét. Ugyanis Christian McPherson-t semmi más nem választotta el attól, hogy kiváló ’Flotta tiszt legyen, mint a hatalmas, Quadráns méretű egója. Na, és átmenetileg az, hogy nem volt képes a kapitánya egyenruhája elejéről levenni a tekintetét. De Kira akármennyire is nem szerette ezt, még nem nagyon tudott mit kezdeni vele. Pedig a türelme fogyott. Azonban a kezei ezzel kapcsolatban igencsak kötve voltak.

- Jó. Van még valami? – Nézett körbe újra, szinte már megszokva, hogy McPherson az utolsó. És ezúttal sem kért szót senki. – Rendben, akkor leléphetnek. Jó munkát. –

Zárta be, és dőlt is hátra a székében, ugyan takarva a mozdulatot, de minden szándéka volt még ülni egy kicsit. Egyedül. Azonban ez ezúttal sem teljesült, mert az egészet csendben végighallgató Troi tanácsadó maradt.

Egy bajori és egy emberi kéz szorította egymást, gondosan rejtve az előttük ülő és a gazdáikat fürkésző csokoládébarna szempártól. Miközben a gazdáik egyre idegesebben nézték a már-már túl nyugodt Tanácsadót maguk előtt, aki úgy tűnt, hogy hihetetlen módon ráér, éppen akkor, amikor valami nagyon fontosról lenne szó.

- Tehát… - Hajolt egy kicsivel előrébb Deanna, egy halvány mosollyal az arcán, amire az előtte ülő szülőpár szintén. – konzultáltam Dr. Bashir-rel… - Kezdte, de gyorsan folytatta is, ahogy az előtte ülő két arc kezdett belesápadni az orvos emlegetésébe. – de nem találtunk Meru-nál fizikai eltérést. Ami azt jelenti, hogy mindössze csak szerencsés volt. – Kezdte el a szülők tájékoztatását lassan. – De valóban jól látták, Meru kivételesen intelligens, a Mirail-Skála szerint két fokkal a korosztályának átlaga felett. Igaz, hogy nehéz pontosan megállapítani, mert a Mirail-Skála nem terjedt ki hibrid gyerekekre, de…

- A lényeget, Tanácsadó! – Bírta eddig Nerys, és még jobban megszorítva a felesége kezét hajolt előre, a szükségesnél talán kicsit jobban felemelve a hangját.

- Nerys… - Kérte halkan Vick, és próbálta is rejtetten, de visszahúzni.

Deanna azonban érzékelte a szülőkből áradó idegességet, és végül is meg is értette.

- A lányuk jelenleg olyan értelmi szinten áll, mint egy körülbelül hat-nyolc hónappal idősebb száz százalékosan emberi génkészlettel rendelkező, vagy egy három-négy hónappal idősebb, szintén százszázalékosan bajori génkészlettel rendelkező gyerek. – Fordította le érthetőbbre. – Ami azt jelenti, hogy érett lehet egy úgynevezett Mirail-foglalkozásra. – Állt meg, felemelve a kezét, mielőtt még Kira újra nekiugorhatott volna. – Ami gyakorlatilag egy a hozzá hasonló gyerekek számára kifejlesztett program, és az a lényege, hogy a gyermek saját tempójához igazítva fejleszt. Azaz, teljes szabadságot hagy a gyerek fejlődési ütemének kibontakozásához. Ez azért fontos, mert ezek között a gyerekek között van olyan, aki majd felnőtt korában a program ellenére is átlagos értékű intelligenciájú lesz, de van olyan, aki az átlagon jóval felüli. Itt, ebben a korban, ennek a programnak a segítségével dől el, illetve hozható ki a gyerekből a legtöbb. – Vitte le a hangsúlyát, igyekezve időt hagyni a szavai megértéséhez.

Vick volt az, aki előbb hajolt előre, és előbb rágta át magát a szavakon, és a jelentésükön, valamint előbb fogalmazott meg kérdést.

- És jó ez Meru-nak? Úgy értem nem lehet, hogy könnyebb neki, ha nem „különleges” gyerek? – Emelte a kezeit az idézőjelek mutatásához.

Deanna elmosolyodott, de bólintott is.

- Meru már most különleges gyerek. – Állt meg, hogy figyelje a büszke arcokat maga előtt. – Minden kisgyerek az. De ez a program semmi másból nem áll, mint egy héten néhány alkalomból, amikor játékos, fejlesztő módon használhatja ki, hogy átlagon felüli az intelligenciája… - Állt meg és nyújtott át egy-egy rögzítőt. – Ezeken megtalálják a program teljes leírását, magyarázatokkal és megjegyzésekkel. Nem kell azonnal eldönteniük. Azt is lehet, hogy elhozzák, megnézik, miből áll, és ha nem értenek egyet, akkor nem folytatják. – Adta meg a lehető legnagyobb döntési szabadságot. Látott már hasonló szituációt, sőt, hasonlóan két tiszt gyermeke esetében. És tudta, ismerte minden nehézségét és trükkjét. A döntésnek és a későbbi eseményeknek.

Vick csak átfutotta a rögzítőn kapott anyag első néhány oldalát, de gyorsan fel is nézett.

- Ön mit javasolna, Tanácsadó? – Kérdezte meg ő, mert tudta, hogy Nerys nem tenné.

Troi előrébb hajolt, és az asztala tetején összekulcsolta a kezeit.

- Én mindenképpen elhoznám. Ez a legfejlettebb, és a Föderációban legelfogadottabb program a Meru-hoz hasonló gyerekek számára. Mirail Kial volt az úttörője a gyermekek fejlődéskutatásának. Meru-nak mindenképpen használna, ha fejleszthetné a képességeit. És higgyék el, hamar kiderül, hogy mire képes, és hogy ő maga mit szeretne. Ez a program elsősorban azért olyan jó, mert a gyerekre magára bízza a döntést a saját fejlődése felett, úgy, hogy használja az általa leadott jeleket… - Kezdett bele egy rövid ismertetésbe.

Kira végül itt csatlakozott be, félretéve egy időre minden rossz érzését azzal kapcsolatban, hogy tanácsadóhoz vigye a gyerekét.

- Ezt hogy érti? – Ragadta meg a figyelmét, és volt ez segítségére minden ellenérzése félretételében.

Deanna vett egy mély levegőt, hogy akkor elmagyarázza.

- Mirail Kial volt az első, aki rájött, hogy a különösen intelligens gyermekek fejlődésének útjában gyakran az áll, hogy a külvilág nem hallgat magára a gyerekre. Mirail előtt a Meru-hoz hasonló gyermekekkel vagy egyáltalán nem foglalkoztak, vagy mindenáron zsenit akartak nevelni belőlük. A 2290-es évek végéig elfogadottak voltak most már elavultnak, sőt gyerekellenesnek minősített módszerek. Mirail ezek ellenében fejlesztette ki a saját programjait. Amelyek arra épülnek, hogy a gyermekek visszajelzéseit gyakorlatilag minden más elé helyezik. És bár korábban is voltak természetesen kísérletek arra, hogy a gyermek visszajelzései alapján következtessenek a helyes fejlesztési irányra, de Mirail volt az első, aki bizonyíthatóan helyesen térképezte fel a gyermekek alapvető visszajelzés-rendszerét, és használta egyedül csak azt a program főirányának meghatározására. Így érte el azt, hogy a gyermek természetes önképző mechanizmusát használva fejlődjön a lehető legtovább úgy, hogy közben nem károsodik maga a gyerek, ahogy az régebbi módszereknél előfordult.

A két anyai tekintet sokáig csak a szavakat befogadni próbálva meredt a Tanácsadóra, amíg végül Vick volt az, aki elsőként tért magához, és jutott el a végkövetkeztetésig.

- Értem. És mit csinálna pontosan Meru egy ilyen… foglalkozáson… - Kérdezte, mert már mindent hallott csak ezt nem.

Deanna elmosolyodott, mert hát végül is egyszerűbben is lehetett ezt.

- Játszana. – Felelte egyszerűen.

Kira pislogott erre rá, mert hirtelen nem értette, hogy akkor mire volt az eddigi felhajtás.

- Játszana. – Ismételte jól hallhatóan türelmetlenül. – Akkor mire a felhajtás? – Kérdezte is meg egészen egyszerűen, de élesen.

Vick nem tudott elfojtani egy mosolyt, mert nem is várt ő mást Kira Nerys-től, de aztán a mosoly le is fagyott az arcáról.

Deanna megrázta a fejét, mert azért bár egyszerűen is lehetett fogalmazni, mégsem volt annyira az.

- Igen. A rögzítőn megtalálják a pontosabb leírást. A lényege az, hogy sok-sokféle játék közben ismerteti meg a program a legkülönfélébb dolgokkal, amikre rákérdezhet bármikor, bárhogyan, és én megválaszolom a kérdéseit. A különbség csak az, hogy ő ezt a társainál kicsit töményebb formában kapja. Amelyet az ő saját reakciói határoznak meg pontosan. Így mintegy maga mondja meg, hogy mikor szeretne nem játszani tovább, mikor szeretne még játszani, és mikor szeretne mást játszani. Mindezt felügyelettel, és irányadással, a program szerint. – Bökött a fejével a két rögzítő felé a két szülő kezében.

Vick végül erre oldalra nézett, és meg is találta a felesége mélybarna szemeit, kissé… gyámoltalanul(?) ragyogni rá, amitől majdnem elmosolyodott. De e helyett visszanézett a Tanácsadóra.

- Ezt nem kell most eldöntenünk, ugye? – Kérdezte meg, csak tisztázásképpen.

Deanna megrázta a fejét.

- Természetesen nem. Ahogy mondtam, ez csak önökön, és Meru-n múlik. Akár egy, vagy több foglalkozás után is azt mondhatják, hogy köszönik, de nem hozzák többet.

Most Nerys volt, aki sokáig nézte a felesége tekintetét, megbeszélve vele, csak általuk tudott, ismert és megfejthető nyelven, hogy mi is legyen. Majd ő volt az, aki visszafordult.

- Rendben, köszönjük. – Bólintott, és majdnem készült is felállni, amikor egy fájdalmas szorítás a mellkasában megállította. És, ahogy visszahelyezkedett, magán érezve Vick tekintetét, és a kezén a hirtelen újra ott lévő, és immár kétségbeesett szorítást, nyelt egyet szárazon próbálva visszanyelni a mellkasáról a torkára csúszó szorítást. – És lenne még valami… - Kezdte el mélyen, olyan mélyen, amilyennek Deanna még nem hallotta a hangját.

- Igen? – Kérdezett közbe, rutinosan tovább gördítve a szavakat.

Nerys oldalra nézett a hirtelen a feleségéből, „Mami”-ból átváltozó Vick-re. A fejében ott visszhangzottak a napokkal korábbi kiabált szavak, Vick saját hangján, ott élt benne mindegyik, azóta. És hiába jelentettek jót, attól még minden újabb visszhanggal jobban fájt az igazságuk. És ezen nem segített, hogy az óta csak romlott, és kezdte úgy érezni, hogy Vick vissza fog esni, hogy lassan, de biztosan csúszik vissza a lejtőn, vissza a szakadékba, hogy hiába kapaszkodik belé, próbálja tartani két kézzel, csak csúszik ki a kezei közül. És ennél nem fájt semmi jobban, ennél nem volt semmi szörnyűbb.

- Igen. – Nyelt le minden mást magában és nézett egyenesen Deanna csokoládébarna szemeibe, amelyek azonban nem rajta, hanem Vick-en függtek. De ő ettől felbátorodott, erőt talált, hogy látta, hogy a Tanácsadó tudja. – Szeretnénk a segítségét kérni. – Hadarta el gyorsan.

Amire Vick kapta fel szédítő gyorsasággal a fejét, ahogy a mondat irrealitása szinte kíméletlenül rángatta vissza. Kira Nerys nem szokott segítséget kérni, senkitől, egy tanácsadótól, egy orvostól, pedig főleg nem. Kira Nerys inkább szenvedett fél napot a kabinjában, sötétben, különböző bajori olajokkal a fején, minthogy kérjen egy egyszerű fejfájás-csillapítót. És ez a mondat még sosem hagyta el a száját, Vick legalább is még sosem hallotta. Kira Nerys mindent maga oldott meg.

Azonban Deanna hangja beleszakított a gondolatai döbbent kavargásába.

- Értem… - Nézett egyenesen a ráemelkedő, árnyaktól zavart égszínkék szemekbe. És hirtelen döntött úgy, hogy nem kéri, hogy Vick maga mondja ki, és nem is kér semmi hasonlót. – Szabad a következő órám, szeretne már most maradni, vagy inkább beszéljünk meg egy későbbi időpontot? – Kérdezte éppen csak annyira lágyítva el a hangját, hogy ne bántsa még azzal is külön. Mert bár azt a pár nem tudta, de ő volt az egyik legtapasztaltabb tanácsadó ezen a téren, az Enterprise fedélzetén, de előtte is rengeteg emberrel, vagy más fajú lénnyel dolgozott együtt, akik különböző körülmények között, de öltek. És ismerte már a legtöbb aspektust, ismerte a legtöbb fordulatot, minden fizikai és érzelmi hatást. Látott már a legextrémebb reakcióktól kezdve villámgyors gyógyulást. Sőt, volt olyan esete, aki valóban gyilkos volt. Nem katona, nem balesetből, nem „muszájból” ölt, mint az előtte ülő két nő, hanem mert valóban gyilkos volt, sorozatgyilkos. Aki jelenleg is távol, a Föderáció legtávolabbi büntetőtelepén tölti a büntetését. Deanna Troi ismert nagyon sokféle esetet. És a legtöbbjüknek tudott segíteni. És eltökélt szándéka volt, hogy ennek az előtte ülő embernőnek, sőt, házaspárnak is segítsen.

Vick nyelt, ellene a torkában emelkedő fájdalom-, és bűntudathullámnak, és a szeme mögött a jellegzetes nyomásnak. Azt nem értette ugyan, hogy miért érinti így a Tanácsadó érthetetlen kedvessége, de attól még csak nagyon közel került a könnyekhez, és azt nem akarta.

- Legközelebb, most… - Állt meg és emelte fel a fejét. – most dolgom van… elmaradt jelentés… meg… meg Meru… - Nyögte ki, hirtelen semmiképpen sem akarva maradni, ilyen hirtelen csak túl korai volt, csak túl ijesztő.

Nerys keze szorosabbra záródott a felesége reszkető gépészkeze körül, és maga sem értette hogyan, de abban a pillanatban akár maradt is volna, itt maradt volna Vick-kel, még azt is megengedte volna, hogy a Tanácsadó az agyába másszon, ha ezzel segíthet. Nem érdekelte, mit gondolt egyébként a tanácsadókról, nem érdekelte még a büszkesége sem. Annak nyalogathatja a sebeit később is, de ő Vick-et akarta, Vick Leslie-t, Sq’wan-t, mindazzal, amit néhány nappal korábban kiabálva hozzávágott. És ezért bármit megadott volna.

Deanna figyelte a tekintetet, a kifejezést a bajori arcon. És nem tudta nem észrevenni azt a változást, ahogy Kira egyetlen rövid másodperc alatt változott át a kemény, távoli, megközelíthetetlen kapitányból, aki még akkor is volt előtte, amikor a lánya foglalkozásit tárgyalta, egy egyszerű feleséggé, egy társsá. Egy olyan bajori társsá, aki mindegy, hogy mennyire kemény, hogy mit élt át, de úgy állt oda a párja mellé, a szerelme mellé, hogy a saját határait is akár átlépve mutatta ki, amikor nagyon kellett, hogy mennyire is szereti. Ilyen egészen elképesztően egyszerűen. És Deannának itt jutott eszébe, hogy az ideges, a megmutatkozástól félő, a kapitányi tekintélyét féltő Kapitány, hogy csókolta le a felesége ajkairól a kakaót, amikor nagyon kellett az érintés. Hogy most is, hogy fogta meg a kezét, és hogy engedte látszani előtte is, egy tisztje előtt, hogy ő is érez, ő is képes szeretni, neki is van valakije, akit félt, akit szeret, akihez hozzá tartozik.

- Rendben… - Nézett vissza hirtelen bizonytalan, riadt égszínkék szemekbe. – Akkor, mikor elhagyjuk a bolygót… mondjuk két nap múlva… a Béta végén? Jó lesz? – Kérdezett vissza, ahogy nem volt benne biztos, hogy Vick követi.

De a szőke fej előrebukott bólintásként.

- Igen, jó. – Felelte is, meglepően erős hangon.

Deanna már majdnem válaszolt, amikor felfigyelt arra, hogyan néz Vick kérdően, majdnem esdekelve Nerys felé, és rájött, illetve elérte a többes szám az egész elején. De ő már tudta, hogy az most nem segíthet.

- Vick… - Kérte a figyelmét és mikor megvolt, folytatta. – természetesen az Ön választása, hogyha nem szeretne egyedül jönni… - Állt meg, ahogy észrevette Nerys megrezzenését, de folytatta. – de úgy gondolom, hogy jobb lenne megpróbálni egyedül, és csak, ha nem megy, akkor bevonni… - Állt meg elbizonytalanodva a megnevezést illetően, de aztán minden mindegy alapon folytatta. – …Nerys-t is.

Amire mélybarna tekintet szórt villámokat rá, de csak addig, amíg Nerys nem kapta tovább az ellágyult tekintetét a feleségére. De nem mondott semmit, csak megszorította a gépészkezet, immár két kézben tartva, az egyikkel simogatva.

Vick fejében azonban nem járt semmi más, mint egy elkiabált, hangos, dühös mondat, és az volt, ami nem hagyta, hogy elragadja, most nem, most nem hagyta magát a bűntudatnak. Talán tíz perccel később veszít újra, talán tíz perccel korábban is veszített volna újra, de akkor ott fel tudta emelni a tekintetét dacosan.

- Jó. – Mondta ki, és a következő pillanatban fordult, keresve mélybarna tengerek saját válaszát. Nem kérve mást, mint Nerys szavát, hogy mehet, hogy engedi, hogy nem lesz féltékeny, hogy nem fog félni, hogy nem fog aggódni, hogy mellé áll, mint legutóbb. És megkapta, egy reszkető tekintet, egy mosoly, és megkapta. És visszanézhetett. – Megpróbálom.

Deanna elmosolyodott, ahogy teljesen ugyan nem érthette a néma kommunikációt, de azt már tudta, hogy az ő dolga megint csak egy kis segítségnyújtás lesz, egy kis tovább segítés, hogy átsegítse egy újabb hullámvölgyön, amikor újra egy kívülálló segítsége kell. Mert azt már látta, hogy ahogy legutóbb is, Vick még mindig jó és szerető kezekben van. És annál még ő sem tudott jobb orvosságot, ha csak az időt, magát nem.

Kira Nerys kapitány mozdulatlanul ült az irodájának asztala mögött és az ablakon bámult kifelé tanulmányozva a kívüle, mellettük elsuhanó csillagokat. A gondolatai kuszán kergették egymást, a hajó, a küldetés körül, mindaz, amit megtudtak az előző naprendszer arról a bizonyos valaha lakott, most már elnéptelenedett bolygójáról, a transztérhajtómű, és mindaz, ami ez alatt a fedőnév alatt futott még a gondolataiban is, és az, hogy fogja-e valaha látni azt a bizonyos startpontot, és lesz-e elég ideje teljesíteni a küldetést. Talán ez volt az első olyan nap, az első olyan szolgálat, amikor volt ideje csak oldalra fordulni a székkel, és bámulni az elsuhanó csillagokat.

Sőt, volt ideje, hogy egy kósza gondolatra visszaforduljon az íróasztala felé, és egy végeérhetetlen, hosszú pillanatig bámulja az asztalán a két apró ezüstkeretes holoképet. Vagy inkább abból is a bajori örökmozgó jobb oldalán állót, Vick-et, ahogy mosolygott rá, azzal a mosollyal, amelyet őszintén, felszabadultan már nagyon-nagyon régen nem láthatott. Az a kép még a Deep Space Nine-on készült a régi kabinjukban. És Vick teljesen tudatosan, és tudatos, ámbár annál szemtelenebb grimasszal nézett szembe a holokamerával, illetve mögötte Nerys-szel. Akkor még minden rendben volt. Nerys tökéletesen emlékezett, hogy a felvétel pillanataiban abszolút nyugodt és ártatlan, ámbár pimasz félvigyorú Vick hogyan tűnt el mindössze két másodperccel később, vele együtt a hálószobában. Akkor még jól volt, akkor még nem is voltak házasok. És pont ezért, amikor megtalálta ezt a régi holoképet, a költözésnél véletlenül, pont ezért cserélte le ezzel azt, amin Vick és kicsi Meru együtt voltak, mert inkább két külön képen látja a családját, de árnyékok nélkül a nagyobbik égkék szemekben. Arra nem tudott ránézni soká. Ez… ez reményt adott, célt, célt Nerys-nek. Mert a kapitánynak benne volt, a kapitány, a tiszt benne egész volt…

Azonban a gondolataiból az ajtócsengő halk, rövid dallama szakította ki, mert valaki már is látni akarta, valamivel, valamiért.

- Tessék. – Sóhajtott egy nagyot és fordult vissza teljesen a székével, a kezeit gondosan összekulcsolva az asztalán az arcára visszacsúsztatva a kapitányi maszkot. Az ajtó pedig a parancsára kinyílt, és az első tisztje lépett be rajta, odalépett az asztala elé, és szokásához híven megállt hátra tett kezekkel, gerincfájdító egyenességgel. – Parancsnok, mit tehetek Önért? – Kérdezte meg hirtelen valós jókedvvel. Továbbra sem tudta, hogy mitől lesz a vulcáni parancsnok közelében mindig jókedve, már-már kényszerszerűen, de lassan nem is törődött vele. Csupán lenyomta Jadzia visszahangzó szavait a gondolatai közül, igyekezve komoly arcot vágni a szintén komoly, és érzelemmentes vulcáni kifejezéshez illően.

T'Shar parancsnok aktuálisan igen kellemetlenül érezte magát, mert volt valami, ami már egy jó ideje nem hagyta őt élni, és ami csak mindig és mindig visszajárt, és képtelen volt lerázni, amíg meg nem ígérte neki, hogy a Kapitány elé viszi az ügyet. Mert hát, az illető nem vihette, egy ideje nem engedték fel a Hídra.

- A figyelmembe került egy kérés, Kapitány, amit muszáj átadnom, Önnek. – Hangzott ez még T'Shar parancsnok saját hegyes fülei számára is túl feszesen. De így érezte magát, erősen kényelmetlenül.

Kira egy felvont szemöldökkel konstatálta a dolgot, hogy fogalma sincs, mit akar az első tisztje, de tulajdonképpen neki már mindegy, mert egyel több, vagy kevesebb nem számít.

- Hát akkor hallgatom, Parancsnok. – Tárta szét a karjait, tulajdonképpen így egy órával a Béta kezdete előtt nem volt semmi dolga. Először a küldetés kezdete óta végzett időben. Bár volt egy olyan érzése, hogy ez ritka alkalom lesz.

T'Shar arcán megjelent egy olyan kifejezés, amit lehetett volna undornak is nézni, abban az esetben, ha vulcániak szoktak volna undort érezni, de mivel ők logikusan kezelik az érzelmeiket, így ez inkább csak amolyan nem tetszés volt.

- Mr. Quark keresett meg, ma hatodik alkalommal, és kérte az engedélyezését… ahogy ő fogalmazott egy „küldetésnyitó bulinak”. És immár nem voltam képes mást tenni, mint megígérni neki, hogy tájékoztatom Önt. – Közölte higgadt, nyugodt hangon, mindössze csak a szája körül volt látható, hogy úgy érzi magát, mintha egészen rossz ízű ételt kellett volna fogyasztania.

Kira erre eltátotta a száját, aztán elmosolyodott. Tulajdonképpen grimaszolni akart, de nem akarta megbántani… ja, egy vulcánit nem lehet megbántani. Így el is eresztette azt a grimaszt, mert elképzelte T'Shar-t, ahogy Quark addig nem hagyta békén, ameddig meg nem ígérte, hogy eljön.

- Értem, Parancsnok. És mást nem ígért neki? – Kérdezett vissza, és fel is állt, megkerülve az asztalát, elindulva a replikátora felé.

Ezt a vulcáni első tiszt nem nagyon tudta követni, azonban igyekezett, azt persze sejtette, hogy a furcsa hangsúlyban van a kulcs, de hát ő egy vulcáni volt, nem értett ő olyan fajok kusza érzelmi szokásaihoz, mint az emberi, a betazoid, vagy éppen a bajori.

- Nem, Kapitány. Talán kellett volna? – Kérdezett vissza, odafordulva a kapitánya felé.

Kira elnevette magát halkan, ahogy visszafordult a replikátortól.

- Nem, a Prófétákra! Nem! Reméltem, hogy nem ígérte meg neki, hogy meggyőz.

T'Shar erre felhúzta az egyik ferde szemöldökét, és oldalra is billentette a fejét, ez azt jelentette nála, hogy valamit nagyon nem ért.

- Pedig Mr. Quark nagyon elszántan próbált meggyőzni, hogy logikus egy hasonló rendezvény. – Felelte, egy kissé magasabbra kihúzva magát.

Kira elhúzta a száját.

- Abban biztos vagyok… Kér valamit? – Kérdezte meg, hirtelen elvigyorodva, ahogy eszébe jutott az előző incidens T'Shar-ral és a félreértésével.

- Köszönöm, nem Kapitány. – Jött meg a válasz.

Kira bólintott, azonban ő kért.

- Computer, egy raktajino. – Parancsolta.

- Egy raktajino, a parancsára, Kapitány. – Jött meg a válasz, ugyan géphangon, de az biztos volt, hogy a Kapitánynak van a legudvariasabb replikátora a hajón.

Kira árnyalatnyi pírral, de grimaszolva vette ki a raktajinoját, és fordult vissza az első tisztje felé, aki erre mindössze egy felvont szemöldökkel reagált.

- Leslie parancsnokhelyettesnek egyedi humora van. – Jegyezte meg Kira, ahogy hirtelen újra elviselhetetlen kényszert érzett, hogy valamilyen, bármilyen érzelmi reakciót kicsaljon az első tisztjéből.

- Értem. – Bólintott T'Shar visszafogottan, de nem értette. Nem értette, miért van szükségük az embereknek viccre, és egyébként is, miért nem éppen elég hatékony egy egyszerű hangjel arra, hogy a replikátor visszajelezze, hogy a kért étel, vagy ital kivehető.

Kira azonban erről mit sem tudott, ő mindössze csak visszasétált az asztalához, és háttal nekidőlt. Nem tudott ülni, amíg az első tisztje felette állt.

- Tehát, Quark. Mondja meg neki, hogyha megint zaklatja, hogy tájékoztatott. – Tért vissza az eredeti okára a vulcáni jövetelének, annyira már megismerte, hogy T'Shar szereti hamar és hatékonyan elintézni a felmerült ügyeket.

A Parancsnok azonban maradt, mindenféle „igenis, Kapitány” nélkül. És mire Kira leengedte a szájától a bögrét, és kérdőn felvonta a szemöldökét, már össze is kapta magát a folytatásra.

- Ha szabad megjegyeznem, Kapitány, úgy gondolom, hogy logikus lenne megfontolni, Mr. Quark felvetését. – Bökte ki, igaz, ugyanolyan semleges, érzelemmentes hangon, ahogy mindig.

Kira visszanézett a poharára, egy olyan tekintettel, ami hálásan állapította meg, hogy T'Shar ezt nem akkor közölte vele, amikor még ivott. Majd vissza a vulcánira.

- És mért? – Kérdezett vissza egészen egyszerűen, bár egy kissé élesen.

T'Shar ettől még kényelmetlenebbül érezte magát, utálta ugyanis, amikor a saját logikája hozza kellemetlen helyzetbe.

- Véleményem és megfigyeléseim szerint a legénységnek jót tenne egy hasonló rendezvény. Még akkor is, ha adva Troi tanácsadó tájékoztatására a morál magas, és kielégítő. Mégis úgy vélem, annak érdekében, hogy így maradjon, a legénységnek szüksége van hasonló rendezvényre. Főképp, mert most hosszú ideig nincs a pályánkon újabb csillagrendszer vagy vizsgálható anomália.

Kira is tudta, hogy a legközelebbi csillagrendszer két hétre van előttük maximum fokozattal, de azt is, hogy addig ő nem lenne biztos a nyugodt két hétben, amíg alig egy fényévre mellettük húzódik a Jereniel határ, és amíg…

- Legyen igaza Parancsnok, és ne akadjunk két hétig semmire. – Bólintott rá azonban. – Ami pedig Quark-ot illeti, mit akar egész pontosan csinálni? – Adta meg magát a gondolatnak, hogy legalább meghallgassa.

T'Shar parancsnok arcán megjelent az a bizonyos undorszerű kifejezés, de válaszolt.

- Az ő szavaival élve, „amolyan nyitópartit. Zene, tánc, megnyitnának a bárhoz tartozó holofedélzetek az exkluzív programokkal”. – Idézte és nagyon remélte, hogy a kapitánya ezt azért nem fogja hagyni.

Kira eltátotta a száját, és próbálta nem úgy elképzelni, ahogy hirtelen a fejébe ugrott egy kép.

- Na azt nem, nem csinál bordélyt… - Szaladt el a szája, de gyorsan megfogta magát. – Majd én beszélek vele Parancsnok. – Akart mindenáron azonnal kiviharzani, de ezt is megfogta. És gyors két mély lélegzet után újra felnézett az első tisztjére. – Köszönöm, hogy szólt, innen majd én elintézem.

T'Shar látható megkönnyebbüléssel húzta ki magát, és bólintott, örömmel átadva a feladatot, neki éppen elég volt a ferengi bárosból annyi, amennyit a nyakára járt.

- Ahogy óhajtja, Kapitány.

Kira arcán megjelent, hogy mennyire is óhajtja, de aztán inkább hagyta, megszokta ő már tulajdonképpen Quark-ot, de az is igaz, hogy nem fogja hagyni, hogy bordélyt csináljon a hajójából.

Miles O’Brian a Gépház központi konzolja fölé hajolva nézett fel, ahogy meghallotta nyílni a turbólift ajtaját, és meg is döbbent, hogy magát Kira Nerys kapitányt látja lent. Igaz, valójában minden jól működött, egyedül a transztérhajtóművet szerette volna maga is, ahogy mindenki a hajón működőképesen és a hibáját egzaktul meghatározva tudni, azonban erre még várnia kellett. A jelen állás szerint legalább még másfél hónapot. És ettől jelent meg a mellkasában a szorítás, mert hát Kira vagy azért van lent, mert éppen sétálni lett kedve, vagy, mert eredményeket akar, és volt egy olyan érzése, hogy ez utóbbi jó alaposan valószínűbb.

- Kapitány. – Húzta ki magát egy tudatos mozdulattal, ahogy Kira odalépett mellé, és körbe is nézett, nem nagyon takarva a kritikus tekintetet.

- Hadnagy… - Bólintott oda, és állapította meg csak magában, hogy a létező összes tekintete a Gépház személyzetének rajtuk van. A nem volt DS9-os tiszteké takartan, a volt DS9-os gépészeké nyíltan. És rá is jött azonnal, miért is volt olyan dühös Leslie, és arra is, hogy nem túlozta el, valóban igen csak kényes a helyzet. – szeretném, ha megmutatná, hogy haladnak a hajtóművel. – Fordult vissza a főgépésze felé.

Aki csak ettől félt. Gyűlölte, hogyha nem képes megtalálni egy hibának az okát, talán jobban, mint bármi mást, és bizony ez volt a helyzet. A javítások valójában gyorsan és gördülékenyen haladtak, de az ok nem volt meg. És már arra is gondolt, hogy netán… de az nem az ő dolga volt. Amellett biztos volt benne, hogy a kapitánya nem hagyná figyelmen kívül, ha lenne valós alapja a feltételezésnek, így el is vetette a gondolatot.

- Ahogy óhajtja, Kapitány. – Húzta ki magát egy halk sóhajtás kíséretében, és indult is el. – Erre… - Mutatta az utat a hátra tett kezekkel mögötte sétáló kapitányának. – innen követni tudjuk a teljes vezetékhálózat cseréjének ütemét… - Lépett oda a transztérmeghajtó reaktora felőli oldalon az egyik kisegítő konzolhoz, ahonnan az eddig ott szolgálatot teljesítő Dalby zászlós ugrott fel tisztelettudóan, de nem lépve túlságosan hátra.

Kira vetett egy oldalpillantást Kenneth Dalby-ra, majd vissza a főgépészére, végül a mutatott ütemtervre és a mellette a konzolon futó folyamatosan bejövő jelentésekre. Ő maga is könnyedén le tudta olvasni, ahogy a képernyő jobb sávjának alján fel-feltűnt egy újabb sor egy megjelöléssel, a lecserélt vezeték megjelölésével.

- Látom. – Lépett közelebb és támaszkodott a bal kezével a konzol szélére.

- Ez itt mutatja, hogy mi az ütemterv… - Kezdte el magyarázni O’Brian és mutatta is a kezével. – itt pedig láthatja, hogy hogy haladunk. Kívánja személyesen is megnézni? – Kérdezett rá és nem állt meg egy apró grimaszt, ahogy visszahallotta a hangját. Mióta Kira kapitány lett, az ő kapitánya, az óta fogalma sem volt, hogy álljon hozzá. Amit régen megengedhetett magának, azt nem merte, pedig az hatékonyabb és kényelmesebb is volt. Amit most megengedett magának pedig csak túl merev volt, és abszolút nem hatékony.

Kira is érezte ugyanezt a barátja hangján, és szándékosan használta még gondolatban is ezt a jelzőt. Mert Miles a barátja volt, már akkor is, amikor ő még csak első tiszt volt, és Miles főgépész az Állomáson. És teljesen tisztában volt vele, hogy tökéletesen alkalmas a posztra, nem csak szakmailag, a tudása van meg hozzá, hanem képes összetartani az embereit is. Kira látta, a saját szemeivel, tapasztalta is, dolgozott együtt vele. És még nem tudta, hogy mi a pontos forrása a problémának, de ki akarta deríteni.

- Igen. Megtenné, hogy elkísér? – Kérdezte, de már közben Dalby-t nézve fél szemmel. Ha jól tippelt, akkor, mire kilépnek, a fél gépészet ezt fogja vitatni. De abban a pillanatban nem érdekelte. Valami nagyon nem kívánatos folyt idelent személyzetileg, és azt nem fogja hagyni.

- Természetesen Kapitány. – Bólintott rá O’Brian, és már indult is kifelé a hirtelen sietősre fogó kapitánya után.

Kira már a turbóliftben oldalra nézve fürkészte, de még várt, még hallgatta azt a jelentést, amit ő már olvasott, és amit meg is jegyzett. Hogy az ütemterv szerint haladnak a javítások, a második konduktor alfa cellájának ötvenkilences vezetékszakasza volt az előző műszak utolsó kicserélt szakasza. És, hogy előreláthatólag hat hét múlva elkészülnek, és újra működőképes lesz a transztérhajtómű. Azonban erre még, és az ezzel járó döntésre, amit majd neki kell meghoznia, nem akart gondolni. Sokkal inkább a jelenlegi egyre égetőbb problémára.

- És mi a helyzet egyébként? – Kérdezett rá, már, ahogy a huszonkettes szinten sétált az antianyag tároló kabinok mellett, útban a generátorokon át a szint hátsó részében elhelyezkedő második konduktor felé.

O’Brian oldalra nézett, és nem volt hülye. Nagyon jól tudta mire vonatkozik a kérdés, már az óta tudta, ahogy odafent Dalby kihallgatta a beszélgetésüket. És bár nem tudta, hogy jutott ez fel egészen Kiráig, de attól még dühös volt, nem csak az emberei problémás részére, de saját magára is. Ez is csak egy újabb kudarc volt.

- Mire gondol, Kapitány? – Kérdezett vissza, vagy inkább csúszott ki a száján.

És Kira itt döntött úgy, hogy elég a számára idegen módszerből, és ezúttal is Kira Nerys lesz. Megállt, és odafordult a főgépészéhez.

- Nézze, őszinte leszek, hallottam, hogy gondok vannak a személyzettel. És nem csak Zamor-ral. És ez nagyon nem tetszik. – Nézett egyenesen az ismerős, és szeretett emberi szemekbe.

Miles szárazon nyelt, ez már inkább az a Kira Nerys volt, akit ő ismert, és jobban is érezte magát tőle, még akkor is, ha azon tekintet végén volt, amitől neki is ugyanúgy rémálmai lettek, mint bármely más tisztnek.

- Zamor-ról nincs mit mondanom. De a többiek, kezelhetetlenek Kapitány. A munkájukkal nincs baj, de nem ismerik a tiszteletet, és nem tudják hol a helyük, mintha nem is Csillagflotta tisztek, hanem egy rakás csürhe lennének! – Tört ki belőle a panaszáradat, ami valójában egy kissé még számára is eltúlzott volt, és mindössze egy rosszkor elejtett megjegyzésnek volt köszönhető.

Kira ettől azért hátralépett egyet, és fel is vonta a szemöldökeit, de a kezei már csípőn voltak.

- Nem hiszem én azt. – Rázta meg a fejét, türelmet erőltetve magára. Ismerte ő ezeket a tiszteket, hiszen együtt szolgált némelyikkel hét évig.

O’Brian elhúzta a száját, de rábólintott.

- Talán nem ennyire. – Ismerte el. – De attól még bomlasztóak.

Kira arcán megjelent, hogy mennyire nem is szereti ő ezt, és főleg nem egy sötét és eldugott folyosón szeretné megtárgyalni, de nem sok lehetősége volt.

- Márpedig ez nem maradhat így. És nem hiszem, hogy ne tudna tenni valamit. – Jelentette ki, de inkább beszéltetni akarva.

O’Brian pedig mivel éppen dühös volt, beszélt is.

- Megmondom, szerintem mi a probléma. Hogy mindegyik Leslie-hez lojális, azt hiszik, hogy kifúrhatnak, vagy ’mittudomén! – Szaladt el vele a saját gépészbüszkesége.

Amiről Kirának volt már nagyon alapos ismerete, elvégre az ő élete párja is éppenséggel egy gépész volt, akkora és olyan érzékeny büszkeséggel, mint maga a Quadráns. Így tudta azt is, hogy mikor kell figyelmen kívül hagyni és leszűrni a visszavágás helyett inkább a tanulságot.

- Akkor nyilván el kell nyernie a tiszteletüket. – Felelte egyszerűen, lassan kezdve átlátni a helyzetet.

O’Brian erre kinyitotta, aztán gyorsan be is csukta a száját, de mivel abban a pillanatban úgy érezte, hogy egy nagyon ismerős Kira Nerys áll szemben vele, végül csak eleresztette.

- Ezek nem tisztelnek senkit és semmit! Az egyik megjegyezte, hogy azért késtem, mert nem tudtam reggel felállni! – Emelkedett a hangja majdnem kiabálásig. Valójában ezen kívül nem történt semmi más, de ez éppen elég volt.

Kira ezt már nem bírta állni, és bármennyire próbálta megakadályozni, de elnevette magát, jóízűen, és megtámaszkodva a barátja vállán. Majd csak mikor nagy nehezen lenyelte a nevetés végét, akkor nézett fel a döbbenten és tátott szájjal ott álló főgépészére.

- Dalby… - Nyögte ki, próbálva összekaparni a hangját és saját magát. – Dalby a leglojálisabb gépész, akit valaha láttam, annak ellenére is, hogy egy kissé, uhm szabad szájú. De magának kell bemutatnom a gépészeket Miles? – Vált komollyá és nézett fel rá úgy, hogy nem ismert rá. – Hiszen magánál nem ismeri senki jobban őket! Ha valaki, akkor ön beszél a nyelvükön!

O’Brian valójában tényleg értett mindkét világhoz, a gépészek szabadabb, az altisztek kevesebb szabályoktól korlátolt világához és a szigorú, protokollokkal behatárolt Csillagflotta főtisztek világához is.

- De ez akkor sem… - Próbált tiltakozni.

Kira pedig arra az arcra megint elnevette magát, azonban ezúttal hamarabb nyelte le, és közelebb lépett a főgépészhez, a vállára téve a kezét, és tulajdonképp cinkosan csillogó szemekkel nézett fel rá.

- Had osszak meg magával valamit… - Hajolt még közelebb a lassan zavarba jövő férfihez. – Dalby-nak megvan az a szokása, hogy kommentál az égvilágon mindent, és szolgálaton kívül, de néha még belül sem érdekli más, mint a szex. Ő ilyen. És higgye el, meg lehet szokni. És egyébként, erről a szokásáról, hogy kommentálja a főgépész reggeli késését, ha valaki, akkor én tehetek. – Osztott meg inkább a barátjával többet, rábízva, hogy mennyit hasznosít ebből a szolgálatban.

Miles csak pislogni tudott, és nem érteni, amit hallott.

- Tessék?

Kira megforgatta a szemeit, és meg is rázta hozzá a fejét.

- Miles, elég felnőtt maga ehhez, had ne kelljen elmagyaráznom. – Fogyott el a türelme és ért el addig a határig, ameddig egyenruhában és szolgálatban hajlandó volt elmenni.

O’Brian láthatóan kihasználva a gépészelméje teljes kapacitását gondolkodott el azon, hogy… uhhh. És vörösödött bele a konklúzióba. Valamint gondolt azonnal valami nagyon hidegre, mert hát ő sem volt fából, és ő nem volt telepakolva hormonokkal, amikor Kira a fiát hordta… Na de az a múlté.

- Áhh… - Nyögte ki nagy nehezen, de többre nem képesen.

Kira azonban hátralépett, és folytatta, ő maga már rutinosan gyűrve le a saját szavai által felcsalt képeket.

- Na. Szóval itt az ideje, hogy elnyerje a bizalmukat. És én tudok is egy módszert, ami biztosan beválik. – Jött rá hirtelen, hogy van egy „ász” a kezében, illetve nem is az övében, hanem O’Brian-ében.

- Tényleg? – Szedte össze magát és a professzionalizmusát teljesen.

Kira bólintott, és elkomolyodott még inkább.

- Miles, ők gépészek, a legösszetartóbb csapat, amit valaha láttam. – Állt meg, átgondolva, hogy hozzátegye-e, hogy mi is kovácsolta őket ennyire össze, de aztán elvetette az ötletet. – Mégis, hogy várja el tőlük, hogy elfogadják, ha Ön nem fogadja el egyiküket, sőt, gyűlöli? – Kérdezett magához mérten egy kissé túl lágyan is.

O’Brian pedig gyorsan kapcsolt.

- Tudtam, hogy az a kardi ment magához! – Vitte el a hév újra.

Kira azonban ezt már nem tűrte.

- Hadnagy! – Csattant együtt az emelkedő kezével. De nagyon gyorsan és láthatóan nyugodott meg. – Nézze Miles. Azt hiszi nekem könnyű volt? – Lépett közelebb, ahogy feneketlen mélységekbe zuhant a hangja. - Azt hiszi Latarának, vagy bárki másnak ott könnyű volt? Azt hiszi, csak magát verték félholtra, csak magát akarták megölni? Azt hiszi, csak magát erőszakolták meg?! – Emelkedett vissza fel a hangja, de suttogott, és nézett úgy a barátja szemeibe, hogy nem volt ember, aki abból a tekintetből képes lett volna szabadulni. – Mégis, mit gondol, milyen volt látni, hogy a saját feleségem egy kardassziait vesz be az Alfa Teamjébe? – Folytatta, centiméterekre a döbbent arctól. – Mi? Miles? Maga nem ennyire vak! A Prófétákra, ez egy kölyök! Meg sem született, amikor a Megszállás, vagy a Kardassziai háború tartott! Mégis, mi a bűne? Hogy pikkelyes? Vagy mégis mi? Hogy emlékezteti rá? Mert ez a kölyök egy vasat nem tudott felemelni ellenünk! – Fúlt el a kiáltott suttogás, és zihált már, de nem hajolt távolabb, csak bámult fel a barátja szemeibe, nem engedve el, addig nem, amíg be nem látja.

Miles nyelt szárazon, többször, nem tudott szabadulni a végtelen kínra emlékező mélybarna szempárból, nem tudott szabadulni a felidézett fájdalomból, és végképp nem a szavaktól.

- De hogy mondhatsz ilyet! Pont te! – Suttogta vissza, mert csak nem volt többre hangja.

Nerys arcán megjelent egy keserű kifejezés, de nem mozdult egy millimétert sem.

- Mert a saját apám mellett nyugszik Thekeni Ghemor, egy kardassziai, akit az apámként tisztelek. És mert Venak Zamor, egy kardassziai mentette meg a családomat! És számomra ők a legdrágábbak! És tudod mit, Miles… - Hajolt még egyetlen millimétert közelebb. – Megbocsátani annak a kölyöknek mindazt, amit el sem követett, és odaadni neki a bizalmam csak sokkal jobb volt, mint gyűlölni. – Mondta ki, amit még magának sem soha, még gondolatban sem. Nem is tudott róla, hogy maradt benne ennyi mélység önmagára is.

Miles eddig bírta, ettől végül hátratántorodott és csak a fal fogta meg. Lehajtott fejjel állta, hogy a barátja odalépjen hozzá, és egyszerűen csak megölelje. Nem számított akkor a rang, nem számított semmi más, csak a közösen viselt, két háború, azonos ellensége által elhelyezett közös súly. És mikor elhúzódott, végül fel tudott nézni, és képes volt vállalni a saját dühös és rettegő könnyeit. Rettegett, még most is, ugyanattól. Ugyanazoktól a kardassziai kezektől, ugyanazoktól az ütésektől, ugyanazoktól a kínzásoktól, ugyanattól a borzalmas haláltól.

- Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. – Vallotta be, talán senki másnak nem merve, talán senki másnak nem tudva, csak Kira Nerys-nek.

Aki lassan megrázta a fejét, de az arcán csak egy bátorító, és szelíd mosoly volt, a barátja számára.

- Csak adj neki egy esélyt, és meg fogod látni, hogy annak a kölyöknek jobban fáj, amit el sem követett, mint neked az összes ütés és kínzás. – Vette el végül a kezét az emberi vállról, a Csillagflotta egyenruháról, amely néha csak olyan bírhatatlanul sokat követelt, és néha pedig olyan szörnyen kényelmetlen volt. De aztán valahogy mindig segített, valahogy, ha az ember elég sokáig igazgatta magán, elég sokáig mozgatta alatta a vállait, és közben hallgatott a szívére, felidézte magában azt, miért is vette fel, akkor meg lehetett találni benne a kényelmet. Nagyon, nagyon megnyugtató, és hatalmas erőt adó kényelmet.

Miles csak bámult a barátja arcára, a mélybarna szemek lassú, bocsánatot nyújtó hullámaiba. És még sosem látta ilyennek. Igen, látta már védeni szenvedélyesen Tekeni Ghemort, látta hogyan állt ki mellette, látta hogyan ingott meg a bizalma, majd hogyan volt ott mégis a fogadott apja halálos ágyánál. Hogyan fogta Ghemor pikkelyes kezét, mindegy mit tett az a kéz korábban. Akkor is az apja maradt. A fogadott apja. De így… ilyen biztosnak, ilyen stabilnak még sosem látta. Még sosem látta, hogy ilyen messzire, ilyen biztosan elment volna egy kardassziaiért. Egy kardassziai kutyáért, akinek a fajtája irtotta évszázadokon át a népét, akik… Nem tudta befejezni a mondatot, nem, ha a rámeredő gyönyörű, tiszta szemekbe nézett. Egyszerűen csak nem volt képes rá.

- Megbocsátottál nekik? – Kérdezett vissza, tudnia kellett, tudnia kellett, de még nem tudta miért.

Nerys lassan megrázta a fejét.

- Nem. – Felelte halkan, de mögötte végtelen keménységgel. – Van, amit nem lehet megbocsátani… De nem büntetek egy kölyköt valamiért, ami akkor történt, amikor ő még nem is élt. Ez így igazságos.

Miles sokáig nézte a makacs fényt rávillogó tekintetet, sokáig nézte bennük a szenvedélyt, sokáig nézte bennük azoknak a bizonyos megbocsáthatatlan bűnöknek a visszhangjait, aztán fellélegzett. Vett egy mély levegőt, és maga se tudta miért, de úgy döntött, ahelyett, hogy visszavágta volna, hogy mikor voltak ők igazságosak a bajoriakkal, inkább megpróbálja.

- Rendben, megpróbálom. – Bólintott, nem tudva többet se mondani, se ígérni, se tenni.

Kira elmosolyodott és eltűnt az arcáról és a szemeiből minden eddig felrémlett árny. Újra az a Kira Nerys volt, aki egy fél órával korábban is a saját, a régi időket már jócskán eltemető gondjaival.

- Nem is kérek mást. – Bólintott rá. És lépett is tovább, a számára ezzel lezárult az ügy, és csak a végeredményt várta, de úgy érezte, ez a beszélgetés jóval nagyobb eredménnyel fog járni, mint az első, és eddig egyben utolsó is. – Akkor megmutatja, hogy halad a javítás? – Nézett vissza, már teljes kapitányi módban.

Miles csak pislogott, megrázta a fejét, próbálva kirázni a gondolatot, hogy talán mindez meg sem történt, csak a képzelete játszott vele. De aztán hirtelen megérzett valamit…

- Igenis, Kapitány. – Indult utána, elkezdve magyarázni a lehető legaprólékosabban, és tulajdonképpen nagyon lelkesen.

… és közben azon tűnődött, hogy vagy ő fogyott le néhány perc alatt, vagy az egyenruha tágult ki. Mert akárhogy is nézte, de hirtelen olyan kényelmes lett, mint már jó pár hete nem.

-III-

Csokoládébarna szempár kutatott fürkészve és keresve égkéket, és a hozzá tartozó riadt és fáradtnak tűnő arcot.

- Szeretne inni valamit? – Kérdezte meg halkan, ahogy figyelte, hogyan húzza fel a vele szemben ülő a hosszú gépészlábait, majd kulcsolja át a térdeit.

Vick megrázta a fejét, továbbra sem érezte se kényelmesen, se biztonságban, se jól magát. Valójában egyetlen dolog miatt volt még öt perc után is ott, és az a családja. Belátta, hogy ez egy lehetőség, amivel gyorsíthatja a saját „gyógyulás”-át, és azt meg kellett ragadnia.

- Nem, köszönöm. – Tette hozzá a gesztushoz szóban is.

Deanna pedig nem csak érzékelte a bűntudat mellett a zavart, a bizonytalanságot, fájdalmat, még a szégyent is, de látta is. És tudta jól, hogy meg kell nyitnia, ha bármiféle munkát el akar kezdeni vele, még ha az egy egyszerű beszélgetés is, ami – meggyőződése volt -, hogy segíthet.

- Miért pont most határozta el magát, hogy megpróbálja? – Kérdezett rá nyíltan, egyelőre csupán remélve, hogy ez oldja valamelyest. Még nem akart a már előre kigondolt szinte biztos „fegyver”-hez nyúlni.

Vick ebbe belevörösödött, mert felrémlett előtte, hogy pontosan mi is volt a közvetlen „ok”, és az bizony nem nagyon tartozott rajta és Nerys-en kívül másra.

- Nem tudom… - Felelte inkább bizonytalanul, próbálva kibújni és meg is vonta a vállát hozzá a nyomaték kedvéért.

Deanna felvonta mindkét szemöldökét és nem csak a hirtelen érzelemhullámzást érzékelte, de egyrészt, hogy ez nem volt teljesen igaz, másrészt pedig, hogy Vick nem nagyon akarja elárulni. Azonban mégis erre ment tovább, mert az érzékelt bűntudat ettől gyengülni kezdett, és egyelőre neki az volt a szándéka. Majd később, amikor erősebb lesz az elhatározás, kimondottan saját magáért, és ezért nem ijed esetlegesen el, jöhetnek a nehezebb részek. Addig azonban maradt ennél az egyszerű kérdésnél.

- Amit Meru mondott a múltkor? – Kezdett el találgatni.

Vick próbálta visszanyelni a bűntudatot, ami annak a bizonyos megjegyzésnek az emlegetésére talált rá, illetve próbálta rávenni magát, hogy őszinte legyen és kimondja, hogy mi is volt az a közvetlen ok, amitől végül is kitört.

- Nem egészen… - Hajtotta le a fejét, és várta, hogy jöjjön erre valami válasz, de amikor perceknek tűnő idő múlva is csak csend volt, felnézett, és egy türelmes, rá váró kifejezést talált. Így nem nagyon maradt más választása, elvörösödött jó előre, és megpróbálta. – mi próbáltuk… - Dadogta el majdnem. – és Nerys fantasztikus… de izé… ez rámegy a… a… - Kereste a megfelelő szót, de igazság szerint csak egy volt. Így kénytelen volt megadni magát a dolognak. – a… a… szexuáliséletünkreésettőlmindenmásrais és azt nem tudom hagyni… – Hadarta el és beszélt utána olyan sokat, ameddig tartott a levegője.

Azonban Deanna nem grimaszolt, nem vigyorgott, még csak nem is mosolygott. Teljesen komoly, és megértő arckifejezéssel nézett rá, ami mégsem volt zavaró, vagy éppen kínos. Valójában, ha el akarta ismerni, ha nem, jólesett. Jól esett, hogy az általa szánalmasnak és szerencsétlennek tartott emberi roncsot valaki így nézi.

- Elmondja nekem, hogy pontosan mi történt? – Kérdezte Deanna, ahogy elmúlt a pirulás. Megértette, hogy Vick Leslie legalább olyan privát lény, mint a felesége, még akkor is, ha látszólag sokkal nyitottabb. Az ő saját módján jóval szemérmesebb és jóval kevesebbeknek nyílik meg igazán, mint az első látásra tűnik.

Vick ebbe is belevörösödött, mert emlékezett nagyon is jól arra az éjjelre és emlékezett arra is, amelyik azt megelőzte, már az, amelyiken aktuálisan szeretkeztek, mert az újabban ilyen ritkán ment.

- Ez nem… - Próbálta elmagyarázni. – ez… én nem biztos, hogy… beszélhetek erről… - Ismerte el, nem csak maga miatt, valójában nem is értette, hogy működik ez az egész. Ő csak a zöld betétes Csillagflotta egyenruhát látta maga előtt, és azt a tényt, hogy Nerys újabban jóval érzékenyebb mindenféle szabályok betartására, mint az Állomáson. És el sem tudta képzelni, mi lenne abból, ha ő kiteregetné az egyik tisztjének a szexuális életét.

Deanna kicsit közelebb hajolt és ő maga is felhúzta a térdeit.

- Miért nem? Nerys miatt? – Kérdezett rá nyíltan.

Vick bólintott, hevesen.

- Meg kell értenie, Tanácsadó, ő a kapitány, ez egy új hajó, legénység és… - Akadt bele.

Deanna lassan megrázta a fejét és ezúttal el is mosolyodott hozzá.

- Nézze, Vick. Engem köt a titoktartási eskü, senkinek nem beszélhetek arról, amit itt nekem elmond. Még a Kapitánynak sem. Illetve neki csak akkor, ha úgy ítélem meg, hogy nem képes ellátni a feladatát, vagy életveszélyben van. De ön olyan jól csinálta eddig is, ezután is jól fogja. Ilyen veszély nem fenyegeti. Amellett… - Állt meg egy levegővételnyi szünetre, megengedve még egy mosolyt. – biztos vagyok benne, hogy én ugyan nem mondhatom el, de ön el fogja, azonnal, ahogy hazaér… jól gondolom?

Vick figyelte a szelíd mosolyt, amitől jobban érezte magát. Aktuálisan sokkal jobban, és ezen csak tovább javítottak a szavak.

- Igen. – Emlékezett arra, hogy megígérte Nerys-nek, hogy mindent elmond majd, bár ezt nem Nerys kérte. Csupán csak így érezte fairnek.

Deanna bólintott, és várt egy kicsit, amíg elcsendesedett az érzékelt érzelemhullámzás. És csak aztán kérdezte újra.

- Tehát, akkor elmondja, mi történt? – Vált az arckifejezése újra komollyá és a hangja pedig lággyá.

Vick ettől lehajtotta a fejét, ahogy azonnal beugrott újra az emlék, mindegyik, amelyik eddig vezetett. És bár elvörösödött, de megpróbálta. Megígérte magának hogy legalább ezt az egy alkalmat végigcsinálja valahogy, aztán majd kiderül, hogy tényleg jól gondolták-e, és tényleg segíthet-e.

- Ez már… - Próbált felnézni, de tekintve, hogy miről készült beszélni ez a kísérlet elbukott. Így csak tovább nézte a kávézóasztal szélének apró részletét. – akkor kezdődött, amikor az egész… - Ugrotta át gyorsan inkább azt a részt. – azóta nincs rendben minden… én… - Próbálta kimondani egyszerűen, de még csak szót sem talált rá megfelelőt. – én… én… Nerys próbálkozott… mindig… és volt, hogy sikerült… de legtöbbször… csak izé… együtt… én nem tudok… és ez elrontja az egészet… - Küzdötte fel a tekintetét legalább a Tanácsadó arcáig, ha már a szemeibe nem tudott nézni.

Deanna igyekezett kivenni a töredékszavakból, hogy mi is a valódi mondanivaló, és bár nem azonnal, de elővéve a tapasztalatát, a beleérző képességét, végül csak rájött, és kimondta ő a gépész helyett.

- Nem képes orgazmusra. – Nézett egyenesen a tekintetét kerülő égkék szemekbe.

Ettől a kölyökarc mélyen elvörösödött, de Vick fel is nézett, bele a csokoládébarna szemekbe.

- Hát így is lehet fogalmazni. – Morogta szó szerint vissza, az arcán egy számára kölykös kinézetet kölcsönző durcás kifejezéssel.

Deanna örömmel konstatálta, hogy ez az, ami után kutat, és ez annak az énnek a része volt, ami ott rejtőzik valahol a bűntudat alatt, és amire majd rá kell találnia, és ki kell szabadítania.

- Elnézést, gondoltam tisztázom. – Mosolyodott el halványan megpróbálva többet találni ebből a bizonyos énből.

Vick elhúzta a száját, de ráhagyta, mert hát ez volt a helyzet, akármennyire is nem volt kényelmes a gondolat.

- Körülbelül. – Bólintott rá.

Deanna észrevette, hogy ez volt a határ, így inkább tovább kérdezett, szerette volna tudni pontosan, hogy hol is áll a gépész, és ezt nem tudta máshol elkezdeni, csak a felszínnél.

- Ezt hogy érti? – Kérdezett vissza, újra komolyan és figyelmesen.

Vick pedig belevörösödött, de ezúttal egy kicsit talán könnyebben jöttek a szavak.

- Hát… - Állt meg, mereven bámulva a kávézóasztal szélét. - … nem egyáltalán… csak… izé… hát egyedül nem… együtt… vagy akár ha csak én… tudja… izé… akkor megy… csak izé egyedül nem. – Dadogta el a végét és maga sem értette meg a saját szavait.

Deanna azonban már készült a dadogásra, és megfeszített figyelemmel koncentrált minden szóra, így a végére csak kivette. De a kézenfekvő kérdést, hogy „ön szerint pontosan miért?” eltette későbbre. Nem akart még érzelmileg nagyon mélyre ásni. Mindössze beszélgetni, mindegy, hogy nehéz, vagy kényes témáról, akár erről is, ami amellett, hogy hasznos volt, remekül elterelte, és „kimerítette” a gépészt. És Deannának nem volt más célja, minthogy miután Vick onnan hazamegy, aludjon egy hatalmasat, lehetőleg rémálom nélkül. És arra tökéletes volt ez a téma is.

- Értem. – Bólintott rá lassan. És akkor elkezdte felkutatni a változásokat. – És hányszor szeretkeznek általában? – Kérdezett rá mindenféle zavar nélkül. Elvégre ő volt a tanácsadó.

Vick ettől már nem csak elpirult, de dühös is lett.

- Mégis mi köze van ennek ahhoz, hogy… - Akadt el a kiabálásig még épp csak el nem jutó hangja. Nem tudta befejezni.

Deanna pedig fel is jegyezte magának mentálisan a második kitörési kísérletet, amelynek állandósítása és segítése volt a célja.

- Vick, nézze, ez nem egy kihallgatás, és végképp nem tárgyalás… - Kezdte elmagyarázni türelmesen. – semmi sem kötelező, de ha azt akarjuk, hogy ez működjön, és Ön jobban legyen, akkor meg kell bíznia bennem, és együtt kell működnie, másképpen nem lehet. De természetesen bármikor azt mondhatja, hogy ez nem megy, és akkor feláll, és kisétál. Nem kötelező hozzám járnia, van a hajón másik tanácsadó is. – Mondta el a valójában kemény szavakat, mégis olyan lágyan, amiben nem lehetett nem megbízni.

Vick pedig nem csak megbízott benne, de el is szégyellte magát. Végül is, milyen jogon szégyenlős ő?

- Elnézést, Tanácsadó, igaza van. – Hajtotta le a fejét, és várta is, hogy jöjjön valami, de nem jött, és egy idő után rájött, hogy mi volt a kérdés korábban. – Most öt-hat, azt hiszem. – Felelte halkan.

Deanna felvonta a szemöldökeit, de ez rejtve maradt a gépész elől, mert az égkék szemek még mindig a kávézóasztal szélét fürkészték.

- Azaz egészen pontosan ennyiszer juttatja a feleségét a csúcsra egy héten? – Fordított, már nem csak magának, hanem próbálva tudatosítani, hogy ki lehet mondani bármit teljes mondatban.

Vick vörösen bár, de felnézett, nyelt, és rábólintott.

- Igen.

Deanna néhány hosszú pillanatig csak arra figyelt, hogy mit érzékel a gépészből, de most már bűntudaton kívül nem talált semmi mást. És ezt meg akarta változtatni, nem akarta, hogy rossz emlékei maradjanak az első alkalomról.

- És korábban? Mi volt a helyzet mikor még jól volt? – Kérdezett rá, utolsó kérdésnek szánva a témakörben, amellyel arra is választ kap, egy rétegben legalább is, hogy mennyire rossz a helyzet. Bár azt már sejtette, hogy nem túl jó, mert hát egy láthatóan más érzelmi problémával nem küzdő, sőt, láthatóan, érezhetően fülig szerelmes félbajori párhoz képest ez nem állt túl fényesen. És ha belegondolt abba, hogy a másik fél hogyan érezheti magát ettől…

Vick próbált egy számot találni, leginkább azért, mert az csak sokkal gyorsabb megoldás volt, nem is beszélve, hogy sokkal kevésbé zavarba ejtő, de aztán inkább békén hagyta a gépészelméjét.

- Nem tudom… - Rázta meg a fejét. – a legjobb időkben nagyjából minden éjjel egyszer… és néha egy héten egyszer, vagy kétszer volt, hogy reggelig. Attól függően, hogy mennyi volt a munka az Állomáson. És mennyi energiánk volt. – Felelte, valójában még mindig próbálta megszámolni, de csak nagyon pontatlan átlagot tudott volna mondani.

Deanna itt örült nagyon, hogy nem nézett rá a gépész, mert egy pillanatra megjelent az arcán egy kissé unprofesszionális gondolata, mert fogalma sem volt, hogyan képes egy ember követni ezt a tempót. És tulajdonképpen ki volt írva egy pillanatra az arcára, hogy miért is tartotta magát távol mindig a bajoriaktól. Mert hát betazoid-ként ő maga sem volt híján szenvedélynek, de azért még neki is sok volt a jóból. Nem is értette, hogy egy szerencsétlen ember, hogy képes lépést tartani. Azonban mindez csak egy pillanatig tartott, aztán már újra komoly volt, és újra koncentrált.

- Értem. – Bólintott lassan, már készülve, hogy témát váltson, amikor hirtelen kétségbeesett égszínkék szempár emelkedett rá.

Vick nem tudta már lenyomni magában a szavakat, azok jöttek és kikerültek, mielőtt bármit is tehetett volna.

- Nézze Tanácsadó, én tudom, hogy Ön ezt nem érti. Én… én imádom a feleségem… és… és számunkra természetes volt, hogyha valamire nem volt szó… ha valami fájt, vagy valami problémánk volt, vagy ha éppen el akartunk kerülni egy veszekedést… ezt mind ki tudtuk fejezni azzal, hogy szerettük egymást. Én… tudom, hogy ez furcsa lehet… és sok… és tarthat szexmániásnak… de hiányzik, nagyon hiányzik. És ez mind miattam van… Mert hiába vágyom rá ugyanúgy, ahogy az első éjszakán, és Nerys hiába próbálkozik, csak nem megy… nem tudom hagyni… pedig olyan gyönyörű tud lenni… - Hajolt előre kétségbeesetten próbálva megértetni magát. – tudja, mi mindent ki lehet fejezni úgy? És tudja, milyen távlatok vannak egy egyszerű érintésben is? Pont ezért nem tudom neki hagyni… pedig mindketten lassan beleőrülünk. – Csuklott bele a hangja, ahogy felrémlett előtte egy emlék, amikor utoljára mentek haza, a kapitányi yachton, és milyen megfogható volt a vágy, a sóvárgás a másik iránt, és mégis… nem volt képes hagyni magának.

Deanna érezte, hogyan emelkedik a saját mellkasában az együttérzés, ahogy nézte maga előtt azt az embernőt, aki így tudott beszélni, ha kibújt belőle az igazi én, aki így tudott beszélni a feleségéről, a szerelemről, aki így tudott ránézni, és könyörögni megértést, segítséget, mindezt, Deanna tudta, csak egyetlen dolog miatt, a családja miatt. Mert látta, hogy odáig még nem ért el, vagy nem ért el újra, hogy önmagáért akarja. De segíteni akart, és bár ez nem volt szerencsés az ő munkájában, talán pont ezért volt olyan kiváló tanácsadó, de ott érezte a szemei mögött az együttérzés könnyeit, ahogy egy újabb tragédia, egy újabb sors bontakozott ki a szemei előtt, amely a maga nemében pont olyan szörnyű volt, mint bármelyik másik, bármilyen sors, amellyel találkozott. Csak előre tudott nyúlni, és megfogni a reszkető kezet.

- Én megértem, Vick, és segítek, csak segítsen Ön is nekem. – Kérte halkan és vissza is húzta a kezét.

Vick csak bólintott, nem nézve fel, nem tudva, csak nézte a kávézóasztal szélét, és dacosan eltökélte újra, hogy a családjáért végigcsinálja. Ha ez segít, akkor végigcsinálja.

Nerys, ahogy belépett a hálóba, bár még a lányának mondott esti mese szavai jártak a fejében, de már azt is érezte, hogyan emelkedik benne az egész délután érzett türelmetlen kíváncsiság. Azonban, ahogy szembe találta magát egy… gyönyörű, békés, és olyan… hihetetlenül jóleső képpel, amivel már nagyon rég nem, nem tudott ellenállni a kísértésnek. És az elméje már kereste is, hogy mivel improvizálhatna, hogy mi lehetne az a dolog, amivel ezt csak még jobbá, még egészebbé tehetné, amikor hirtelen rájött. A „Fioné”. És már ment is, nem zavarva fel a sarokban, az olvasósarok kényelmes, és tulajdonképpen kétszemélyes foteljében üldögélő, illetve inkább kuporgó feleségét, aki egy könyvbe merült bele annyira, hogy még őt sem vette észre. De az ő célja még nem is Vick volt, előbb elő akarta keríteni a „Fioné”-t. És ezért fel is túrta az összes még kicsomagolatlan, vagy félig kicsomagolt állapotban lévő dobozt a kis előtérben, majd egy diadalittas grimasszal emelte magasba a megtalált könyvet. Ami egy gyönyörű, már csak a szemnek is élvezetet nyújtó kötésben volt, és még emlékezett, hogy egy véletlen folytán találtak rá és vették meg. És legutoljára mikor is… igen azután olvasták, amikor ő visszanyerte teljesen az emlékezetét az incidens után az Orion Szindikátussal. De aztán… sosem fejezték be. Azonban itt a kiváló alkalom. És már bent is volt újra a hálószobában, de a diadalittas grimasz lekerült az arcáról, ahogy közelebb lépkedett. Már nem viselt mást, mint a gondosan és konzervatívan megkötött köntösét, ahogy Vick is már csupán boxerben és trikóban olvasott.

Lassan ült le először a karfára, majd ahogy megtámaszkodott a túlsó gépészvállon, némileg udvariatlanul vette ki Vick kezeiből a könyvet, amit éppen olvasott.

- Nerys? – Nézett fel Vick, még nem egészen mérgesen, inkább meglepetten. Valójában csak azt vette észre, hogy hazajött, majd azt, hogy Meru hogyan akarja inkább Anyától a mesét, és mivel ő nem volt túl alkalmas mesét mondani, inkább rájuk hagyta, és megpróbálta a zűrzavaros gondolatait olvasással legalább elcsitítani.

Nerys egy szédítő, macskás mosollyal az arcán csúszott le a felesége ölébe, és helyezkedett el kényelmesen, lehajtva a fejét a kedvenc „párnájára”, majd felhúzta a lábait, átvetve a karfán, és megmutatta a könyvet.

- Olvasunk? – Kérdezte is mellé teljesen ártatlan hangon.

Vick elsőként nem tudta mire vélni a dolgot, nem is emlékezett rá, mikor olvastak ők együtt utoljára. Nem mintha nem imádta volna mindig, de erre volt, ilyesmikre volt mindig a legkevesebb idejük. De aztán, ahogy körbevette az a hihetetlen varázs, a mélységes békesség, és szerelem érzése, ahogy a jobb karja önkéntelenül is átölelte a vékony bajori derekat, és a bal keze pedig ment, hogy megtámassza a könyvet, elszorult a mellkasa. A súly alatt, az alatt a súly alatt, ami ugyan nem volt akkora, mint amekkorát várt, de elég volt így is, hogy megmerevedjen tőle. Hogy elvegye a hangját a fájdalom.

Nerys felnézett azonnal, ahogy megérezte a saját teste alatt az emberi izmok feszülését. És azonnal meg is látta az árnyakat. De azt is, hogy nem olyan sötétek, halványabbak, mintha Vick fáradt lenne, mintha nem lenne képes érezni őket olyan nagyon intenzíven. Azt nem tudta, hogy ennek ő örül, vagy nem, de azt igen, hogy egyelőre nem kérdezi mi volt a Tanácsadónál, csak megpróbál segíteni, megpróbál segíteni, hogy tovább olvashassák a „Fioné”-t.

- Sq’wan… - Emelte fel a szabad kezét, hogy végigsimítson a kölyökarcon. – héj, ha nem emlékszel, hol jártunk elkezdhetjük újra… - Mosolygott fel, de nem tudta még rávenni magát, hogy ki is mondja, amit lát.

Vick belenézett a ráhullámzó mélybarna tengerekbe, és hirtelen könnyebb lett. Fáradtnak érezte magát, de nem tudott aludni, nem volt álmos. Csak végtelenül fáradt, pedig a gondolatai zavarosan kergették egymást. De volt valami, amire vágyott. Nagyon, nagyon vágyott. Leküzdeni annyira az árnyakat, hogy őszintén tudja együtt olvasni Nerys-szel a „Fioné”-t. És megpróbálta. Nem, nem eltakarni, vagy letagadni, hanem leküzdeni annyira, hogy elmosolyodjon. És hirtelen, pillanatok, vagy percek múlva sikerült. Majd lehajolni, és nyomni egy puszit a bajori ajkakra is. Aztán felemelni a könyvet, és hagyni Nerys kezének, hogy kinyissa, anélkül, hogy Nerys odanézett volna. Mert Nerys őt nézte, az ő szemeinek tisztulását, nézte, hogyan hull le az arcáról a fájdalom, és hogyan jelenik meg a régi kölykös lelkesedés, legalább halványan, emlékeztetőként.

- Kezdjük újra… - Kérte végül Vick, ahogy rájött, hogy fogalma sincs, pontosan mi is történt az első száz oldalon. De aztán, ahogy meghallotta a saját szavait, elmosolyodott.

Nerys is, és beharapva az alsó ajkát, még felhúzódott egy csókért, mielőtt visszahelyezkedett volna a „párnájára”, a jobb gépészmellre, rátette volna a jobb kezét az immár nyitott könyv első oldalának aljára, hogy tartsa a lapot, és mivel a páratlan oldal mindig az övé volt elkezdte olvasni. Halkan, és mélyen, egészen békésen. És közben, ahogy egy gyönyörű történet első szavait mondta ki, azon gondolkozott, hogy bármit is tett Deanna Troi, neki tetszik. Ha újra együtt olvashat Vick-kel, akkor neki nagyon tetszik.

A Uss Gaia hídjának hatalmas kilátóernyőjén a csillagokon és a hajó előtt található űrön kívül már látszott az az Awalon hajó is, amely mindössze csak néhány másodpercre volt tőlük, illetve lőtávolból, és teljes impulzus fokozaton közeledett is rendületlenül.

Kira Nerys kapitány a székében, keresztbetett lábakkal, a két könyökét a karfára, illetve az állát az összekulcsolt kezeire támasztva, felvont szemöldökökkel nézte a közeledő hajó orr-részét. Az arcán pedig a kapitányi maszk alatt, szinte mindenki számára láthatatlanul egy amolyan „akkor most mi lesz?” kifejezés foglalt helyet, azonban az ereiben nem dübörgött egy csepp adrenalin sem, vagy talán csak annyi, amennyi az Awalon emlegetésére szokott előjönni.

- Idő? – Kérdezte hűvösen, és a hangjában egy árnyalatnyi, talán csak a tőle jobbra, ezúttal a taktikai pultnál helyet foglaló Leslie parancsnokhelyettes emberi, és a mellette az első tiszti székben helyet foglaló T'Shar parancsnok érzékeny vulcáni fülei hallották meg. De elöl, Ro Laren hadnagy a kormánynál már biztosan nem.

- Harmincnégy… harmincöt másodperc, Kapitány. – Jelentett T'Shar, igaz az ő mindig érzelemmentes hangja is olyan volt, mintha várna valamire, talán csodára?

Kira ettől hátradőlt, mindkét karját könnyedén nyugtatva a kapitányi szék karfáján. Várt. Kissé ugyan szkeptikusan, de várt. Valójában egyetlen dologban, vagy inkább tisztben bízott, az pedig Ro Laren volt.

- Az Awalon hajó lőtávon belül. – Jelentett közben Leslie is, akinek az arcán ugyan a saját semleges maszkja alatt, de ott volt egy szintén szkeptikus kifejezés. – Élesítik a fegyverzetüket, pajzsok fent és száz százalékon. – Jelentette tovább.

Kira oldalra nézett, egy kicsit ugyan furcsa volt, hogy bal helyett jobbra kellett, de megnézte magának a Műszaki Összekötő, illetve jelenleg taktikai szolgálatot teljesítő gépész arckifejezését.

- Gépház? – Kérte a következő jelentést.

Amire T'Shar-on volt a sor, néhány gombnyomás után a konzolján válaszolt is.

- Még két perc és lesz energia, Kapitány. – Jelentette higgadtan gyakorlatilag azt, hogy még két percig teljesen védtelenek.

- Az Awalon tölti a frézereit… - Jelentett Leslie úgy, mintha csak a Csillagidőt diktálná, majdnem unottan. Ő nem nagyon hitt ebben, de erre megvolt a jó oka.

Kira csupán egyetlen szemöldökrándulása árulta el, hogy még él, illetve, hogy figyel minden mozzanatra.

- Idő? – Kérdezett rá újra.

- Negyvenhét másodperc, Kapitány. – Jelentett vissza T'Shar.

- Az Awalon… - Kezdte el Leslie, de valami félbeszakította.

- Kettes és Hármas hangár nyílik, az Alfa Raj elhagyta a hajót. – Jelentette ezúttal Ro hadnagy, és ott volt a hangjában, hogyha nem is sokkal, de az bizony ötvenen belül volt.

Kira eddig az állát támasztó jobb keze ettől visszahullt a karfára, és ő maga is előrébbhajolt egy kissé, azt figyelte, hogy akkor ezúttal is meg fog halni a legénységével együtt, vagy sem.

- Az Awalon hajó észrevette a rajt, és feléjük fordul. – Jelentett közbe Leslie, de legbelül nem nagyon volt lenyűgözve.

Kira csak odafigyelt, de nem mozdult. A kilátóernyőn nézte, hogyan jelennek meg a Kísérő Flotta fullánkos pillangói, hogyan veszik fel az alakzatot, és hogyan várják az ő parancsát.

- Béta kettes elzáró alakzat, cél a fegyverzet és a pajzs. – Adta ki a parancsot a Kapitány, és még egy kissé előrébb hajolt, úgy figyelte, hogyan veszi fel az Alfa Raj a kért alakzatot, és hogyan bocsátkozik harcba az Awalon cirkálóval.

- Béta és Gamma raj kint, dokkok záródnak. – Jelentett közbe Ro, és fordult is meg egy pillanatra, hátra a kapitányi szék és egyben a Kapitány felé.

Kira azonban még nem rá volt kíváncsi.

- Béta raj, Ramsfeld-alakzat. Gamma, kísérő minta az anyahajó körül. – Adta ki a következő parancsait.

- Igenis, Kapitány. – Jött Leslie hangja, aki a taktikai pultról tartotta a kapcsolatot a Kísérő Flottával, és koordinálta a mozgásukat.

Kira mereven a képernyőt és az ott zajló csatát bámulva, minden mozdulat nélkül folytatta.

- Gépház?

- Még egy perc huszonkét másodperc. – Jelentette T'Shar, és nézett fel maga is a képernyőre.

Ahol felgyorsultak az események, és az Awalon hajó egy kis kergetőzés és néhány lenyűgöző manőver után azért csak horogra akadt, illetve megsemmisült, ahogy bekapott egy szerencsés találatot.

Kira abban a pillanatban, ahogy az egykori Awalon hajó roncsai eloszlottak a képernyőn, fel is állt, és körül is nézett.

- Jó. Mára ennyi, de tíz perc múlva megbeszélés a hatos konferenciateremben… - Állt meg egy pillanatra, aztán még vetett egy pillantást a kilátóernyőn a szétszóródott roncsokat láthatóan élvezetből még kerülgető pilótákra. – Computer, program mentés és vége. – Adta ki ezúttal a computernek a parancsot, de közben már indult az ajtó, illetve remélte, hogy az ajtó felé. De egy pillanattal és egy hangjelzéssel később már el is tűnt a Híd szimulált mása, és a Holofedélzet ajtaja meg is jelent, éppen Leslie parancsnokhelyettes háta mögött.

Leslie maga is megfordult, ahogy Ro és T'Shar is elindultak kifelé. A Parancsnok még halkan értesítette a szint másik holofedélzetén a szimuláció másik felében résztvevőket, hogy tíz perc múlva hol is legyenek, majd követte ő is a kapitányát.

Leslie egy ideig némán lépkedett a legközelebbi turbólift irányába, és a szeme sarkából mélyen a gondolatai közé merülő Kapitányt fürkészte. Volt ugyanis valami, amitől az egész szimuláció alatt nem tudott megfelelően koncentrálni, ami ugyan nem veszélyeztette a valójában nem túl nehéz feladatának sikeres végrehajtását, de attól még zavarta. Mégpedig, hogy dühös volt. Mert hát neki is megvoltak a határai, ahogy mindenkinek. Mert egy ideig a dolgok viccesek, de egy idő után a dolgok elkezdenek megváltozni, először csak zavaróvá, majd irritálóvá válnak. És amikor ez már nem csak a magánembert, de a tisztet is idegesíteni kezdi, akkor érzi úgy az ember, hogy kibújik az egyenruhájából, és egy akkorát húz be a probléma forrásának, amekkorát nem szégyell. És mire a gondolat, valamint a hozzá tartozó elképzelt képsor lepergett, le is hajolt egy kissé, már a liftben, nem nagyon zavartatva magát, hogy T'Shar parancsnok és Ro hadnagy is ugyanabban a liftben volt, ugyanis volt akkora hely, hogy tudjon úgy suttogni, hogy csak a kapitánya hallja.

- Tudom, hogy ez nem a megfelelő időpont, Nerys. De most már elegem van. Nem érdekel, hogy csak én látom, de csinálj vele valamit!

Kira arcán a kapitányi maszk nem változott, nem is tudott volna, mert nem hagyta, de nem is elsősorban a kapitányt érték el benne a szavak. Amitől legbelül mosolyodott el. Mert a suttogásból is ki tudott venni a szavakon kívül még valamit, aminek talán ott és akkor nem volt helye, de olyan rég látott és hallott féltékeny Vick-et, hogy ez egyszer átnézett rajta, amiben egyetlen segítsége volt, mégpedig, hogy Vick nem csak a feleségeként, de a tisztjeként is beszélt, és teljesen igaza volt. Így csak biccentett egy kicsit, ahogy kiléptek a liftből a tizenhatos szinten. És bár ezzel megígérte, hogy tesz valamit, de még nem igazán tudta, hogy mit is tudna tenni.

Néhány perccel később aztán a Kísérő Flotta hangárjából nyíló konferencia terem ajtaja nyílt másodjára is, beeresztve McPherson hadnagyot, együtt Nog hadnaggyal. Akik mindössze szótlanul leültek a jóval kisebb és kevésbé impozáns asztalhoz, és mindketten felnéztek az asztalfőt elfoglaló Kapitányra. És így már minden tiszt ott volt, aki részt vett a szimulációban, kivéve a maradék tizenegy pilótát.

- Nos, akkor kezdhetjük? – Nézett körül Kira, de nem várt választ. Ehelyett még egyszer belenézett a kezeiben tartott rögzítőbe, amelyen az elmúlt órák során összegyűjtött megjegyzései és hozzáfűzni valói voltak. – Először is… - Nézett egyenesen McPherson irányába, keresve a tekintetét, de az kalandozott, így egy sóhajtással maradt az arcán. – A reakcióidejükkel még mindig nem vagyok elégedett. Ez sok. Negyven másodperc a cél. – Szögezte le elöljáróban, majd nézett egy jóval kevésbé kemény tekintettel Ro hadnagy szemeibe. – A taktikai helyzet már jobb. A jelentésében ismertetett alakzatok kivétel nélkül használhatóak. – Bólintott is mellé, illetve jelent meg az arcán az elismerés, de az le is csúszott, ahogy visszafordult McPherson-hoz. – De a végrehajtás lehetne pontosabb. Az első körben a Borg hajó ellen lógott a Béta raj fél szárnya. A második körben az Alfa bal szárnya maradt le, és az Awalon hajó ellen pedig az az utolsó lövés csak a szerencsén múlt. Ennél több kell, ha gyakorlatba is át akarjuk ültetni a Kísérő Flotta nyújtotta előnyöket. – Volt egy kissé talán a kelleténél hűvösebb és élesebb a hangja. De időközben nem csak arra jött rá, hogy az ifjú hadnagy hatalmas önbizalommal bír, de arra is, hogy ez az önbizalom az, amitől egyszerűen nem képes elhinni, hogy veszíthet, hogy hibázhat. És Kira azt nem hagyhatta. Látott ő már hasonlót, nem is egyet, nagyon-nagyon régen, és kevésbé régen is, de egyik sem élt már.

- De én nem… - Hajolt előre McPherson, hevesen, próbálva vitatkozni, és az elméje már azon dolgozott, hogy megtalálja, hogy ki is a felelős ezekért a hibákért, mert ő nem lehetett.

Kira is előrehajolt és most már dühös volt. Nagyon az. A türelme is elfogyott. Eddig tudta tolerálni a Hadnagy hatalmas büszkeségét, amit nyilván még nem tört le senki.

- Nincs „de”, Hadnagy! – Csattant és támasztotta meg magát az asztalra fektetett két tenyerével. – A három szimulációból hármon hibázott a csapata és rontott el egyszerű manővereket. És akárhogy is nézzük, Ön a parancsnokuk, és így Ön a felelős értük. Úgyhogy nincs „de”. Negyvenöt másodpercet ígért. És ezt egyszer sem, a háromból egyszer sem sikerült teljesíteni. Kétszer felrobbant volna a hajó, ha Önön és a csapatán múlik. Itt nincs „de”! – Állt meg, és támaszkodott az asztalra, mert időközben a hangjával együtt ő maga is felemelkedett. – Itt arról van szó, hogy vagy képes ellátni a feladatát, és teljesíteni azt, ami ahhoz kell, hogy adott esetben a Kísérő Flotta megvédje a Gaia-t, vagy nem. És nincs harmadik opció. Mert odakint sincs… - Emelkedett a keze mutatva az irányt. – Odakint „igen”, vagy „nem” létezik. És ha nem elég jó, akkor vége. Önnek, és ezer másik lénynek itt a hajón. – Sétált el mit sem törődve körben a döbbent tisztekkel, akik leginkább hátrapréselődni próbáltak a székükben, még T'Shar is csak felvont szemöldökkel, árnyalatnyival hátrébb húzódva figyelte a valójában már említeni akart okú kitörést. Kira azonban odalépett egyenesen a már sápadó McPherson mellé, és kifordította a székét, centiméterekre hajolt le az arcához. – Úgyhogy döntse el, hogy továbbra is játssza-e a tökéletes és sérthetetlen pilótát, amibe előbb fog belehalni, minthogy kettőt pislogna, vagy felnő végre, és teszi a dolgát, mint mindenki más. – Állt meg és nézett az immáron tehetetlenül az ő tekintetében rekedt szemekbe. – Na. – Egyenesedett fel, de nem lépett el, maradt úgy a falfehér tisztje fölé magasodva. – Holnap az Alfa kezdetére legyen a részletes jelentése az asztalomon. Együtt azzal, hogy hogyan fogja javítani a csapata siralmas teljesítményét, és hét nap múlva újra próbáljuk. – Lépett végül el, miután a hangja is visszazuhant elviselhetőbb hangerőre, de maradt veszélyesen mély. – Elnézést, hogy raboltam az idejüket. – Nézett körül, mert valójában nem volt túl hasznos a majdnem az egész műszakot felölelő szimuláció-sorozat.

Így bár az elnézés-kérés jogos volt, de nem volt olyasvalaki, aki ezek után vissza mert volna szólni. Még Leslie is úgy ült a helyén, mintha karót nyelt volna. Mert volt már „szerencséje” neki is Kira Nerys kapitány-féle leckéhez, és az óta is szaladgál a hátán a hideg, nagyon kellemetlenül tőle. De Nog, Ro, és T'Shar is ugyanazon gondolat köré próbálták felépíteni elkövetkezendő terveiket, mégpedig, hogy ők lehetőleg ne vívják ki, hogy ez egyszer feléjük forduljon. Mert elég volt McPherson-ra nézni - hogyha a hallottak és látottak nem lettek volna elegek -, hogy kiverje őket a hideg veríték. Talán a vulcáni volt az egyetlen, aki könnyebben viselte, mert azért ő mégis csak vulcáni volt.

McPherson pedig… ő csak nyelni tudott sorozatosan, és sápadni, valamint elkövetni egy hatalmas hibát. Követte, még így is a saját büszkeségét. Azt ugyan nem tudta, mikor teremtek neki ezek szerint szuicid hajlamai, és azt sem, hogy ez a tiszt, a pilóta-büszkeség, vagy a férfi-büszkeség benne, de követte. Egyvalamiről azonban nem tudott, talán már csak ő egyedül a hajón…

Leslie tért először magához, ahogy a Kapitány már majdnem elérte az ajtót, távozni készülve, és Leslie is csak azért, mert a nő felébredt benne, illetve egészen pontosan a feleség, vagy inkább gépészbecsület, vagy bármi hasonló. És mivel egyvalamit nem tudott tétlenül nézni se nőként, se tisztként, és az ez a szemtelen, pimasz…

- És Hadnagy… - Dőlt előre egy majdnem szirupos mosollyal magára vonva McPherson majdnem öntudatlanul kalandozó figyelmét. Amire újra megfagyott a levegő, ahogy a vulcáni első tiszten kívül senki nem is értette, hogy Leslie mit akarhat. T'Shar-nak azonban bár érezni nem érezte át, de volt szeme, és logikája ahhoz, hogy észre vegyen néhány olyan dolgot, amit emberek, vagy adott esetben bajoriak, ferengik nem. Azonban Kira megfordult és vetett egy olyan tekintetet Leslie-re, amitől a gépész egy pillanatra komolyan átgondolta, hogy megér-e neki ennyit a büszkesége és a féltékenysége. De aztán úgy döntött meg. – talán nem ártana megnézetnie a szemeit a Gyengélkedőn valamelyik remek orvosunkkal, feltűnt, hogy mintha nem lenne minden rendben a szemtengelyével… - Maradt a szirupos mosoly. – félrehord. – Fejezte be egy diadalittas grimasszal. De attól még ugyanolyan szívesen beverte volna az orrát a csak átkozottul vonzó férfinak.

Kira kis híján csuklott egyet. Számított ő mindenre, csak erre nem, azonban bármennyire is tetszett neki, hogy Vick Leslie előbújt, és bármennyire is örült ő ennek, valamint bármennyire imponált a nőnek benne, hogy a felesége síkra szállt érte, attól ő ott helyben még Kapitány volt egy nagyon kényes szituációval a kezeiben.

- Talán nem várja a posztja, Parancsnokhelyettes? – Érdeklődött hűvösebben, mint a Breen tél.

Amitől azonnal minden tekintet Leslie-re fordult, még McPherson-é is, aki lassan már nem csak a sápadtságával és a saját büszkeségének nyalogatásával, de azzal is el volt foglalva, hogy mi köze az ő szemeihez ennek a Leslie-nek. És nem is értette hirtelen a célzást.

- Elnézést, Kapitány. – Vett vissza azonnal Leslie, tökéletesen bemutatva, hogy akkor hol is van az a határ, ameddig egy tiszt elmehet.

Kira bólintott, de az arca nem volt kevésbé kemény, mint McPherson-nal.

- Ez Önökre is vonatkozik. – Nézett körül, a valójában az egészből kimaradó tisztjein, akik azonban mégsem érezték túl kellemesen magukat a tűz közelében. Még Ro sem, aki valójában tökéletesen végezte el a feladatát, és ezért meg is kapta az elismerést, most is, és már akkor is, amikor leadta a tervét a szimulációnak.

Azonban Kira itt érezte úgy, hogy minél előbb távozik annál hamarabb hagy levegőt a többségében ártatlan tisztjeinek, így ki is lépett az ajtón, ki a Hangár jótékony magányába.

Bent azonban hideget hagyott, valamint ízelítőt abból, hogy mennyire is nem tolerálja azt, amikor valaki bár tehetséges és minden képessége meg lenne valamihez, mégsem végzi jól a dolgát. És főleg azt mennyire nem tűri, hogy ez veszélyeztesse a hajóját, és a legénységét.

Nog volt az első, aki merte hagyni a cimpáinak, hogy reszkessenek, majd nyelt is egyet, és rendkívüli mélységeiből adott hálát az Égi Kincstárnoknak, hogy a Kapitánynak nem volt panasza az Awalon, illetve a többi általa irányított ellenséges hajóra. Majd T'Shar parancsnok volt az, aki felállt, és több dolga ott nem lévén távozott, ezzel egyedül hagyva a négy tisztet.

Akik közül a legkeményebb Ro volt, aki nem csak az Élet, de Picard, majd Janeway leckéin edződött, és egyébként is, a nehéz szituáció kihozta belőle a jellegzetes, humornak alig hívható, keserű iróniát.

- Na azér’ maga is megkapta Leslie. – Közölte szárazon, bár a hangjában benne volt, hogy mennyire is jól érzi magát a ténytől, hogy ő az egészből kimaradt, és az ő munkájára nem volt panasz.

Leslie csak felkapta a fejét, és jobb híján a hangjába eresztette a dühét.

- Mér’ másra számított? – Vált végül is inkább keserűvé a hangja, mint dühössé.

McPherson itt tért magához, és pislogott kettőt, majd megpróbált rájönni, hogy mi folyik, már azon kívül, hogy Kira Nerys kapitány elsőként az életében két lábbal tiport bele a büszkeségébe és az önbizalmába. De azt majd csak később fogja érezni teljes súlyával. Egyelőre nem értette, mért kéne neki orvoshoz mennie.

- Mi? – Nézett körül, majd állapodott meg Leslie-n.

Aki immár, hogy lehetett, és ő volt a legmagasabb rangú a teremben… Ez akadályozta meg végül is abban, hogy olyasmit mondjon, vagy tegyen, amit később megbánt volna. Csak gúnyosan elhúzta a száját, megrázta a fejét, majd felállt, és ő is távozott.

Így McPherson az ajtó szisszenésével már csak Ro-ra nézhetett, akit miután egy hete már együtt dolgoztak, jobban ismert, mint a kis ferengit.

- Mi van a szememmel? – Kérdezte akkor meg újra, nem nagyon merve még az önbizalma és a büszkesége felé nézni, addig is egyben van, ameddig nem látja.

Ro itt értette meg maga is, illetve itt jött rá, hogy mitől kockáztathatott Leslie egy nagyon kellemetlen Kira Nerys kapitány-féle leckét. Eddig ő sem vett észre semmit.

- Mondja, hogy nem vetett szemet a saját kapitányára! – Lépett közelebb és nézett rá valódi szánalommal a most már tényleg földig rombolt Hadnagyra.

McPherson nyelt, de továbbra sem értette, csak rázni tudta a fejét. Amire Nog tért magához és rakta össze éles ferengi elmével a dolgokat.

- Uram, még ha nem is lenne a kapitánya, neki családja van. – Fűzte hozzá, miközben már ő is állt fel, bár azon tűnődve, hogy hogy nem vett észre semmit.

Ro csak megrázta a fejét és kiegészített.

- Ami azt illeti Leslie a felesége, és van egy kislányuk is. – Fejezte be az elkezdett munkát az egész eddig diadalittas és hatalmas egón, remélve, hogy azért marad belőle annyi, amennyi ahhoz kell, hogy Christian McPherson olyan kiváló tiszt legyen, mint amennyi tehetsége van hozzá.

Azonban Christian abban a pillanatban, mind a huszonhét évével csak egyetlen egy dologra tudott gondolni, hogy egyszerre veszített pilótaként és férfiként. Méghozzá nagyon csúnyán, és ami az egészet még fájóbbá tette, először életében.

A nappali félhomályos csendjében mindössze csak a Prófétáknak szentelt házi oltár fényei világítottak. És azok a néma, mégis mindennél mélyebb és alázatosabb szavak, amelyek egy féltő, aggódó bajori szívet hagytak el, hogy útra keljenek. Hogy útra keljenek, még itt is, még ilyen nagyon távol is az otthonától, az isteneitől. Hogy útra keljenek, hogy könyörögjenek, hogy imádkozzanak, majd kérjenek, s imádkozzanak újra, hogy ő alámerülhessen az egyetlen dologban, amelyben még sosem csalódott. Hogy alámerülhessen abban a dologban, amely számtalanszor mentette meg az életét, ami étel volt étel helyett, víz, víz helyett, és levegő, levegő helyett, amikor nagyon kellett: a saját, megdönthetetlen hitében.

Immár, ahogy térdelt az oltár előtt, és ahogy lassan megnyugodott, már nem számolta a másodperceket, már nem aggódott, mert a Próféták nem hagyják, hogy bármi baja legyen…

És ebbe, a sokadik ehhez hasonló gondolatába nyílt bele az ajtó, érte el a jellegzetes szisszenés, és ő már ugrott is nem megfeledkezve a legutolsó „köszönöm”-ről.

- Vick, hol voltál eddig… - Kezdett volna bele egy ideges, majdnem reszketően feszült számonkérésbe. De félúton elakadt, ahogy meglátta a felesége fáradt, nem, halálosan kimerült arcát, a vörös, kisírt szemeket, és már nem volt dühös, csak rettenetesen félt. – Sq’wan, a Prófétákra! Mit tett veled? – Lépett közelebb és suttogott hangosan, nem tudva levenni a szemeit a meggyötört kölyökarcról.

Vick csak fáradtan megrázta a fejét, gyengéden felemelte a két, tehetetlenül, ijedten lógó bajori kezet, és a saját dereka köré fonta őket. Magához húzta szorosan, és csak ölelte, behunyt szemekkel hajtva az arcát a vörösesbarna hajtincsek közé. Nem volt szüksége semmi másra.

- Jól vagyok. Jól vagyok, Kedves. – Bizonygatta erőtlen hanggal. Valóban kimerült volt, és bár aludni vágyott, érezte, hogy nem képes, ezer és ezer zsongó, egymást kergető gondolattal a fejében.

Nerys bárhogy is akart tovább csüngeni rajta, és tartani, és megvédeni, bármit is tettek vele, mégis hátra húzódott egy kicsit. És ő nem volt meggyőzve. Egy dolog, hogy nehezen, de lenyelte, hogy szexről beszélgettek az előző alkalommal, két nappal korábban. De azt nem hagyja, hogy még jobban kikészítse. Mégis mit képzel…

- Mi történt? Bántott? – Csúszott a hangjába a dühös él, és fel sem merült benne, hogy annak mekkora esélye van, és hogy Vick nem azért jár oda. De ő nem látott tovább a ténynél, hogy azt Deanna Troi nagyon meg fogja bánni, hogyha Sq’wan-nek fájdalmat okozott.

Vick bár erőtlenül, de egy halvány mosollyal az arcán rázta a fejét.

- Nem, dehogy. – Kapta el a véletlenül a látóterébe került kronométert. – Jaj, ne haragudj, kicsit tovább tartott. – Jött rá, hogy bár csak tíz percet késett, de tud tíz perc is örökkévalóságnak tűnni. – Legközelebb próbálok szólni, vagy… - Jutott el idáig a szabadkozásban.

- Vick, mi történt? – Emelkedett két puha bajori tenyér, hogy maguk közé fogják a meggyötörtnek tűnő arcot. – Te sírtál… - Állapította meg a nyilvánvalót, a haragját átmenetileg lenyomva, csak, hogy suttoghasson.

Vick megrázta a fejét, de nem tagadni akarta, hanem éppen nagyon meg volt hatva a felesége látható, túlreagált aggódásrohamától, igaz, ő még nem látta saját magát, és kétségkívül kevésbé volt fékevesztetten szerelmes Vick Leslie-be, mint Nerys.

- Egy kicsit… - Ismerte el, és hagyta magát elkezdeni beljebb vezetni, de már nem foghatott bele, hogy elmesélje, miről is beszélgetett egy óra tíz percig a Tanácsadóval, és mitől nézett ki úgy, mintha napokig alvás helyett sírt volna, mert nem csak Nerys aggódott.

- Mami? – Jelent meg a nappali, a hálószobák és a fürdő felé vezető ajtajában kicsi Meru, az egyik keze fogta az elmaradhatatlan „Maci”-t, a másik pedig a szemecskéjét dörzsölte.

Vick elmosolyodott szélesen és tisztán, bár kicsit erőtlenül, de odalépett és fel is kapta a lányát „Macistól”, ásítástól együtt.

- Szia kicsi lány, hát te még nem alszol? – Nézett a lánya álmos arcára, majd Nerys-re, akinek az arcán ott volt, hogy jóval több szigorral ugyan, de ő is ezt akarta kérdezni.

Meru hatalmas szemekkel meredt fel a Mamija felemás, sírós, de ritka szélesen mosolygó arcára.

- Anya azt mondta, hogy Dijanna nénihez mentél, és meg akartam nézni, hogy vidám vagy-e. – Felelte álmosan, de akkora őszinte szemekkel, amitől mindkét anyukája szíve összeszorult.

Vick nyelt nagyon nehezen, de igyekezett megtartani a kimerültsége és a lassan már fájó feje ellenére is jó hangulatát. Mert jó volt a hangulata. Mintha egész eddig egy szárazon vergődő hal lett volna, akit visszadobtak a vízbe. És hiába tudta, hogy a víz, a tó újra el fog tűnni, abban a pillanatban újra kapott levegőt, újra hűsítő nedvesség érte a véresre száradt bőrét, és újra tudott úszni, mozogni.

- Igen. De nekem vidáman is úgy tűnik, hogy jó alaposan elmúlt nyolc, ami azt jelenti, hogy neked ágyban a helyed. – Próbálkozott meg nem csak elterelni a témát, de egy mintha nem is az ő szájából elhangzóan lágy, szerető szigort tartalmazó mondattal. Amiben benne volt az is, hogy „nincs miért aggódnod kislányom, minden rendbe jön, muszáj, hogy rendbe jöjjön”.

Nerys, aki egész eddig nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hogy fogja elmagyarázni Deanna Troi-nak, hogy mi jár annak, aki bármilyen módon bántja Sq’wan-t, elbizonytalanodott. Illetve átmenetileg félre tette a dühét, ami nem csak vak volt, de irracionálisabb is jóval, mint ő szokott lenni. De ezt mind félretette, mert csak túl jó volt nézni a családját.

- De, de mesélsz nekem, ugye Mami? – Próbálkozott Meru természetesen, figyelmen kívül hagyva, hogy neki már egy órája ágyban lett volna a helye. De hát a Mami vidám volt, és az már valami!

Vick elmosolyodott, és bólintott. De már indult is.

- Hát persze… - Manőverezte be a kislányát, Nerys-től követve a kis előtérbe, majd a szobájába. – Anya is mesélt neked, ugye? – Kérdezte meg, de csak érdeklődött.

Azonban Meru ezt nem tudhatta, mert Anyánál például nehezen lehetett, és csak nagyon ritkán kiharcolni dupla mesét, ami számára azt jelentette, hogy mivel Anya már mesélt, lehet, hogy a Mami mégsem fog. Így akkora és olyan kétségbeesett szemeket meresztett a Mamija válla fölött az őket követő Anyára, amitől az először rájött, hogy a kislánya arra szeretné rávenni, hogy füllentsen, majd elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Meru? – Próbált hátra nézni Vick az elmaradt válasz miatt.

- Igen, mesélt. – Ismerte be Meru, akkora világfájdalommal és lemondással a hangjában, ami csak egy elmaradt Mami-féle mesének járt.

Vick ugyan hallotta, de nem tudta mire vélni a dolgot, így csak lefektette, és kicsit jobban megnézte magának, miközben betakargatta.

- Valami baj van, kicsi lány? Fáj valamid? – Kérdezte meg végül, ahogy leült és elhelyezkedett a meséhez.

Kicsi Meru azonban nagyra nyílt szemekkel kísérte figyelemmel, hogy hogy helyezkedik el nem csak a Mami, de Anya is, és hogyan tűnik úgy, hogy akkor mégis csak lesz mese. És innentől kezdve már semmi problémája nem volt. Anya, Mami, mese… Nem is akart ő ennél többet, hacsak nem játszani lefekvés helyett mindkettejükkel. De arról már belátta, hogy hiábavaló lenne megpróbálni meggyőzni őket. Így berendezkedett a mesére.

Vick pedig még néhány pillanatig lehajtotta a fejét, összeszedve az ő kavargó gondolatait is megnyugtatni tudó történetet, még oldalra nézett, Nerys-re, és halkan belekezdett. És csak mesélt, és mesélt. És a mese nem csak a kislányát, de őt, magát is elringatta, belecsúsztatta abba a békébe, és abba a csodába, amelyet ez jelentett. Így ülni itt a kislánya ágyánál, Nerys mellett és álomba ringatni.

Egy röpke, túl rövid félórával később, mivel Meru tényleg álmos volt, és nem tudott ébren maradni a mese feléig sem végül mindketten visszavonulhattak kiszakadva a mese egyszerű, gondtalan és mindig jó végű világából, a sajátjukba. A felnőttek, néha túl bonyolult és gondokkal teli világába. Nerys fejébe is visszatért, hogy hogy fog Deanna Troi megfizetni, és Vick fejébe is a fejfájáson kívül még ezernyi gondolat.

Már a fekete trikóját forgatta a kezében, miután a boxer már rajta volt, és azon tűnődött, hogy felvegye-e, vagy ne vegye fel. Valójában jobban szeretett mezítelenül aludni, vagy félig úgy. De nem akarta hagyni a jelentést elveszni sem. Ugyanis annak, ha bármelyikük úgy sétált el az ágyig, hogy közben levette még az alvóruháját is, különösen ő, az félreérthetetlen célzás volt, hogy „akar valamit”. Így egy sóhajtással gyorsan magára kapta és mire kidugta a fejét, már egy szelíd ölelésben találta magát, még csak rendesen lehúzni sem tudta a trikót. Nerys karjai úgy ölelték át a fedetlen derekát. Azonban a mélybarna szemek az ő arcát nézték kérdően. Ez volt az a nagyon ritka tekintet, az a kifejezés, amikor Nerys nem készült sportszerű, vagy sportszerűtlen módszerekkel kiszedni belőle semmit, hanem várt, rá várt, egészen szelíden. Ez volt a határa, Kira Nerys természetes határa.

És Vick bármennyire volt is kimerült, már egyszer megtapasztalhatta milyen jó is elmondani. Bár az kisebb vitába torkollott, amit meg is oldottak, annak ellenére is, hogy kevésbé rájuk jellemző módszerrel, de megoldották, és már úgy aludtak el, hogy Nerys értette, hogy nem lehet nem beszélni dolgokról a Tanácsadónál, csak mert az kellemetlen, és hogy a Tanácsadó nem fog ferdén nézni rá a Hídon, nem fog fantáziálni az ő szexuális életéről és semmi hasonlótól nem kell tartania. És bár ezt a kibékülést szeretkezés nem követte, de azért mindketten békét kötve, és főleg Vick jóval nyugodtabban aludt el. És ez volt az, amiért most teljesen önként és habozás nélkül kezdte elmesélni.

- Először azt kérdezte, hogy mi történt a múltkori alkalom óta. – Állt meg, hátrébb lépve, mert kezdte zavarni Nerys forró, már a kétfoknyi testhőmérséklet eltérésből adódóan is forróbb lehelete a mellein. – Meg, hogy mi történt velünk. Hogy elmeséltem-e… - Állt meg, de mert Nerys kérdően felvont szemöldökei megállították.

Nerys kezei a csípőjére vándoroltak, és nagyon próbálta belátni, hogy ez fontos, de nem sikerült.

- És mi köze ennek ahhoz, hogy… - Akadt el, nem merve folytatni, mert abban a pillanatban tűnt fel, hogy lehet, hogy Vick szörnyen néz ki, de a szemei tisztábbak.

Vick megvonta a vállát és leült az ágy végére, felhúzott és átkarolt térdekkel, onnan nézve fel Nerys-re.

- Ugyan, Nerys, mindketten tudjuk, hogy ez rámegy a kapcsolatunkra. És biztos csak akarja látni, hogy hogy haladunk. – Próbálta teljesen józanul.

Nerys néhány pillanatig próbált még ellenállni, mert tényleg nem szerette, ha a magánéletében vájkáltak, még akkor sem, ha valójában az nem csak az ő, de Vick magánélete is volt. Azonban volt valami, ami ennél sokkal fontosabb volt, és ilyenkor eszébe is jutott előbb utóbb. És úgy is döntött, hogy miután a Tanácsadó tényleg nem nézett rá máshogy az elmúlt két napban, mint eddig, a büszkeségét nyalogathatja később is, már ha tényleg baja esett. Így csak leült, és a jobb kezét a gépészhátra, a balt pedig a felhúzott gépésztérdekre tette, puhán, most már megnyugodott. És azt is látta, hogy Vick akárhogy is néz ki, de jobban van.

- És mi volt utána? – Kérdezte lágyan, majdnem csak suttogva. És figyelt, hallgatott.

Vick nyelt szárazon, nyelte vissza a gombócot a torkában, mert az előző Kira Nerys, még ha láthatóan irritált is volt, de kevésbé volt ennyire megértő, és kedves. Azonban egy hosszú pillanattal később már valami egészen más pergett az elméje hátuljában és az segített kilábalni a kezdődő bűntudathullámból.

- Elmeséltem, hogy elmondtam, meg hogy vitáztunk, aztán kibékültünk… - Állt meg egy gyors hezitálásra, de aztán folytatta, már látta, hogy Nerys lassan kezd megbékélni az egész dologgal. – Kérdezte, hogy voltunk-e együtt… - Keresett közben a rajta pihenő mélybarna tekintetben, de immár nem talált dühöt, vagy irritáltságot. Csak fürkésző megértést. Bár a kíváncsiság ott maradt, Nerys nem értette, mire jó ez, de már nem volt mérges. Így folytatta. – Mondtam, hogy… - Nyelt, mert úgy érezte, nem csak most, de mióta hangosan kimondta, hogy ez még rosszabb, mint volt. Pedig a tények ugyanazok voltak, amióta ez kiderült sosem tudott egyedül, és ez akár eljátszotta, hogy jól van, illetve figyelmen kívül hagyta, hagyták, és úgy tettek, mintha minden rendben lenne, akár nem hagyták figyelmen kívül, ez ugyanaz volt. Nem volt képes egyedül elmenni, vagy csak nagyon ritkán, egy kezén meg tudta számolni, hogy mióta elkezdődött, hányszor ment el csak egymaga. - …mondtam, hogy egyszer. De nem próbáltuk, hogy… hogy csak én. – Hajtotta le a fejét, de ahogy ezzel meg is látta az eddig csak érzetten a térdét simogató hüvelykujjat, visszaemelte és folytatta. – Aztán beszélgettünk arról, hogy milyen volt mielőtt összeházasodtunk… de… de nem a szex, hanem úgy általában, kérdezett sztorikat. – Mosolyodott el, de aztán, ahogy gondolatban tovább ment, elkomorodott, de már nem nézett félre a megnyugtatóan hullámzó mélybarna tengerekből. – Aztán megkérdezte, hogy elmondanám-e, hogy… hogy hogy történt…

- Sq’wan… - Húzódott közelebb Nerys azonnal és átölelte egészen a jobb karjával a vékony gépészderekat. De nem tudott mit mondani, nem tudta megkérdezni, nem is volt rá szükség, mert Vick arcán ott volt, hogy elmondta. Elmondta egy idegennek, valaki másnak. És ez volt bármekkora eredmény is, Nerys csak arra tudott gondolni, hogy az mennyire fájhatott, fájhat még mindig. És ez ott volt takaratlanul az arcán, a reszkető szemeiben.

Vick megpróbált, és el is mosolyodott halványan, igyekezve megmutatni, hogy nem érzi ő olyan rosszul magát, mint ahogy tűnik. És ez őszinte volt.

- Nem volt olyan rossz… - Rázta a fejét és emelte fel a jobb kezét, hogy megfogja a térdét simogató kezet. – tényleg… először azt hittem, hogy nem megy, de aztán csak elkezdeni volt nehéz…

- Sq’wan… - Rázta a fejét Nerys, és a hangja most már mély volt, nagyon-nagyon mély, és reszketeg. Nem tudta nézni, hogy a párja „feleslegesen” szenved. Hiszen ha nem beszél róla, akkor elkerülhető…

Vick azonban talán érezte, mire gondol, vagy csak saját gondolat volt, de válaszolt a ki nem mondott szavakra.

- Nem volt olyan rossz. Azt hittem, hogy fájni fog utána is, de nem… Olyan, mintha… mintha csak… - Kereste kétségbeesetten a szavakat. – mintha… - Állt meg újra, ahogy rájött és belesápadt, még inkább. – a Prófétákra, mintha ma már nem tudnék többet vezekelni… - Suttogta egészen halkan, de abban a pillanatban nem fájt, csak túl kimerült volt ahhoz, hogy fájjon.

Nerys ajkai erre a beismerésre elnyíltak, és látta a felismerést az égkék szemekben, látta, hogy a kimerültség elvette a lehetőségét a lelkiismeretnek, de nem tudta mit gondoljon.

- Sq’wan… jó ez neked? – Kérdezett rá és már nagyon régóta akarta, az első pillanattól kezdve, ahogy eldőlt, hogy Vick megpróbálja.

Aki csak oldalra billentette a fejét, de nem tudott biztos választ, bárhogy is akarta, nem tudott.

- Nem tudom, Kedves. – Emelte fel a felesége kezét, és nyomott rá egy gyengéd puszit. Majd visszaemelte a tekintetét a mélybarna szemekbe. – De most jó. Igen, szörnyű volt, és akkor többször gondoltam rá, hogy nem megyek többet. De most nem fáj. – Ismerte be, és hajtotta is le a fejét, mert tudta ő, hogy kellene, hogy fájjon, hogy az az Awalon fiú megérdemelné, hogy még jobban megszenvedje a halálát, de akkor sem fájt ott abban a pillanatban. Csak túl kimerült volt, hogy fájni tudjon.

Nerys megrázta a fejét, és hagyta, minden tiltakozás nélkül hagyta, hogy egy apró könnycsepp gördüljön végig az arcán. És közelebb húzta, mindkét lábát kinyújtva az egyiket Vick mögött, a másikat előtte, és ölelte, magához ölelte, amennyire csak tudta.

- Akkor jó… akkor menni kell… - Suttogta halkan és kezdte ringatni egy kicsit, feltételezve, hogy nem volt több.

De Vick erőtlenül ugyan, de kibújt annyira, hogy folytatni tudja, a szemeiben bár vörösen, és fáradtan, de furcsa csillogással.

- Volt még… - Nézett fel, az újra az arcán pihenő szemekbe. De Nerys láthatóan várt, ugyan meglepődve, de várta, hogy elmondja, nem szólt közbe. És Vick folytatta is. – a végén megkérdezte, hogy mit szeretnék csinálni, amikor hazajövök, és kialszom magam. – Állt meg, de aztán látva, hogy Nerys abszolút elvesztette a fonalat, gyorsan folytatta, mert ő is hasonlóan döbbent arcot vágott, amikor Deanna ezt kérdezte. – Már akkor, ha nem lenne semmi bajom, ha jól lennék teljesen, és… érted. Ha mondjuk, otthon lennénk, és nem itt. És amikor elkezdtem volna válaszolni, azt mondta, hogy inkább neked mondjam el, majd itthon. – Jelent meg az arcán egy félgrimasz, eltéveszthetetlen jelentéssel.

Nerys pislogott, és annak ellenére, hogy most már hallotta az egy óra és tíz perc történetét, fogalma sem volt, hogy találta szemben magát egy ugyan a végsőkig kimerült, kisírt szemű, de aktuálisan grimaszoló Vick-kel, aki valami homályos célzást tett valamire, amit majd akar tenni, vagy hogy is van.

- Értem… és elmondod? – Kérdezett vissza, félig még zavartan.

Vick fejébe ebben a pillanatban hasított bele kicsit nagyobb erővel a fájdalom, ami eddig is megvolt, de ezúttal ez meg is jelent egy rándulás kíséretében az arcán. És itt rá is jött, hogy egyrészt még nem tudja pontosan, másrészt pedig nem lenne fair megosztani hasonlót, épp most, amikor ülve készül elaludni.

- Holnap… - Ígérte, és itt kellett lehajtania a fejét, ahogy egy újabb nyíl vágta keresztül magát a fején, egyik halántékától a másikig.

Nerys azonnal felfigyelt a mozdulatra, és emelte is mindkét kezét, hogy felemelje a felesége arcát.

- Vick, jól vagy? – Kérdezte, már vizsgálva közelebbről.

Vick bólogatott a két gyengéd tenyér között, és már indult is, hátrébb, és feljebb húzódva az ágyban.

- Csak fáradt, és fáj a fejem. – Ismerte el, miközben bebújt a paplan alá.

Nerys néhány pillanatig csak nézte, majd ő maga is követte, miközben ösztönösen is formálódott a gondolat a fejében, és mire már a hátára feküdt, és közelebb húzta magához a feleségét, sőt a két keze is ott volt az emberi halántéknál jutott eszébe valami nagyon szörnyű.

- Szabad? – Kérdezte meg fojtottan és benne volt a hangjában, hogy neki is fáj, hogy ennek kérdésnek kell lennie.

Vick azonban csak helyzetet változtatott, és hason ráheveredett a még az egészet döbbenten feldolgozni próbáló Nerys-re, lehajtotta a fejét a két gyönyörű bajori mell közé, és onnan bólogatott.

- Ühüm. – Mormogta, valójában félig már aludt, és csak azért nem egészen, mert a feje szörnyen fájt, és csak arra várt, hogy ügyes kezek masszírozzák ki belőle a fájdalom eltüntethető részét.

Nerys pislogott, és tehetetlenül tűrte, hogy a mellkasában jóleső forróság csurogjon szét, miközben gyengéden, mindössze csak két-két ujjal masszírozni kezdte az érezhetően forró és lüktető halántékot, majd a felesége egész, gyönyörű, szőke fejét. És elaludt ő maga is, nem sokkal az után, hogy Vick álomba zuhant.

Miles O’Brian hadnagy a Gépház központi vezérlőpultjának „asztalfő”-jén felnézett, körbe a pultot körülálló csapatán.

- Hol van Zamor? – Érdeklődött, mintha csak bármely másik gépészét hiányolta volna, aki elkésett, az egyébként a végéhez közeledő eligazításról.

Amitől a pult baloldala egyként kapta fel a fejét, amíg a jobb mélán bámulta a főgépészt, mert fogalmuk sem volt.

- Takarítja a 22B plazmacsövet a huszonnégyesen, Uram. – Jelentette Kavalsky, egy rejtett, de észrevehető éllel a hangjában.

O’Brian csak felvonta a szemöldökét, de úgy döntött, hogy nem rakja helyre a fiatal gépészt, mert akármilyen kényelmetlen volt is elismernie, Kavalsky-nak jogosan volt a hangjában az él. Ahogy ő pedig jogosan nem bízott abban a kardassziaiban, akinek a népe nem egyszer kínozta majdnem halálra. Egyben sem lehet megbízni…

- Jó. – Bólintott rá inkább, és állt is fel. – Mindenki tudja a dolgát, munkára emberek! – Rázta fel a kissé reggeli hangulatot, és indult is a legközelebbi turbólift felé, megpróbálva nem észrevenni a rászegeződő tekinteteket. Ann Kavalsky, Kenneth Dalby, Karl Schwartz, Tess Allenby, az összes tekintete az ő hátában volt. Hogy is mondta Kira? Összetartó csapat?

De végül megmentette a turbólift biztonsága, amely annyira relatív volt, hogy a következő pillanatban, ahogy kérte a huszonnégyes szintet, már görcsben is volt a gyomra. Nem tudott sem megbízni abban a kardassziaiban, sem szabadulni a felhozott véres képektől. Egyszerűen csak nem ment. Azonban volt valami, amibe kapaszkodhatott, az pedig a lojalitása volt Kira Nerys felé. Magánemberként éppen úgy a barátja felé, mint tisztként a kapitánya felé. És nem tudott nyugodtan aludni a szavaitól. Ott visszhangoztak a fejében, és hiába próbálta figyelmen kívül hagyni őket, ha kirugdosta is egy rövid időre, azok rendületlenül visszatértek, újult erővel. És nem a szelíd szavak, nem, a legkeményebbek. Ott visszhangoztak felhozva a képeket… „Azt, hiszi csak magát verték félholtra…” látta, hogyan közeledett az az undorító, szürke, pikkelyes ököl, érezte a fájdalmat, ahogy becsapódott, az arcába, a gyomrába, a gerincébe, hallotta a reccsenést. „Azt hiszi, csak magát verték félholtra…” Hallotta újra Nerys hangját és látta a képeket. De már nem őt verték. Nekidőlt a falnak és egy halk paranccsal megállította a liftet. Felemelte a karját és megpróbálta azzal eltakarni az elképzelt képeket, de azok jöttek és jöttek. És jobban fájtak, mint amikor a saját emlékei voltak. Mert szerette a barátját és tisztelte, és nem tudta látni térden, amint kardassziai kutyák verik, és rugdossák, nem tudta látni, de nem tudott szabadulni sem tőle. „Azt hiszi, csak magát erőszakolták meg…” Érezte a hirtelen felhangzó kiáltott suttogást újabb ütésnek. És látta maga előtt a fal ritmusos közeledését és távolodását, látta ugyanazt a szürke falat, érezte ugyanazt az éles fájdalmat. De a következő pillanatban már nem az fájt, nem. A következő pillanatban már egy végtelenül makacs, de tehetetlen női test hevert, védtelenül, kiszolgáltatottan azoknak a kutyáknak, és nem volt segítség, nem volt elkerülhető. Nem volt más lehetőség. Csak mélybarna szemek mutatták, hogy nem megtörhető, a teste, a fizikai ereje talán igen, illetve ezek szerint igen. De nem a bajori makacsság. Ott volt a tekintetében, nem érinthették meg, az igazi lényét nem gyalázhatták meg, ott volt a mélybarna szemekben olyan büszkeség, amit Miles csak tisztelni tudott, csak fejet hajtani előtte, még akkor is, ha nem volt ott, csak találgatni tudott, csak abból az egy elkiáltott elsuttogott mondattöredékből, csak akaratlanul is elképzelni tudta. De biztosan látta a szemeit, a törhetetlen büszkeséget. De ő maga nem viselte úgy, ő alig élte túl. Ő belehalt, egy része ott belehalt. Minden ütésbe, minden pillanatába a közeledő és távolodó falnak. És nem tudott megbocsátani. Nem értette, Kira Nerys hogyan tudott.

Hosszú percekig csak állt ott kimerülten, nézve, bámulva maga előtt a mélymeggy keretű vezérlőpanelt, és üres fejjel csak létezett.

„Nem. Van, amit nem lehet megbocsátani…” Hallotta hirtelen visszahangzani a fejében Nerys szavait. Van, amit nem lehet megbocsátani… Nézte továbbra is a meggy-bordó keret apró, lekerekített sarkát. És látta is, látta Nerys szemeiben. Ott látta az összes régi fájdalmat, ott az összes régi kínt. És fogalma sem volt, hogy hogy képes ezek után akár csak ránézni egy kardassziara, anélkül, hogy ne lenne rosszul, szó szerint, fizikailag is ne lenne hányingere.

Miles csak egy ember volt, benne nem volt meg a bajori tűz, a szívósság, az a megtörhetetlen büszkeség. Ő gyáva volt, bevallottan félt, s nem tudta feldolgozni a mai napig teljesen, ő csak nem mert rágondolni, és nem mert odamenni annak a kardassziainak a közelébe.

„Megbocsátani annak a kölyöknek mindazt, amit el sem követett, és odaadni neki a bizalmam csak sokkal jobb volt, mint gyűlölni.”

Hallotta újra Nerys, a barátja hangját, és nézte újra azt a bordó keretet. De nem azt látta. Azokat a mélybarna szemeket látta, amelyek akkor, abban a pillanatban, ahogy ez a mondat elhangzott olyan végtelen nyugalmat, békét, és megbocsátást sugároztak rá, amelyekre ő csak vágyhatott. Nem hitte, hogy valaha képes olyat érezni egyszer. Nem… nem mintha nem lett volna boldog… Volt egy gyönyörű családja, imádta a feleségét, a két gyermekét. És övé volt a legjobb poszt, amiről még csak álmodni sem mert. Boldog volt ő… csak olyan… tompa. És bár ezt nem érezte sokszor… Csak néha, amikor valami felhozta a mélyen eltemetett emlékeket. Álmodni sem sokszor álmodott rosszat. Csak néha, ha valami felhozta a mélyen eltemetett emlékeket. És ez… talán ez a szembesítés volt az, ami miatt olyan dühös volt, hogy együtt kell dolgoznia egy kardassziaival. Nem akarta, nem akarta, hogy emlékeztesse rá, el akarta felejteni, vagy… Akadt el olyan hirtelen, hogy beletántorodott a lehetőségbe.

„Csak adj neki egy esélyt, és meg fogod látni, hogy annak a kölyöknek jobban fáj, amit el sem követett, mint neked az összes ütés és kínzás.”

Nem gondolt semmire, csak egyetlen egy dologra, hogy az nem lehet… pedig Kira Nerys-t még nem látta hazudni, és annyi biztossággal mondta, amennyitől még csak letagadni sem lehetett. Nerys valahonnan biztosan tudta, különben nem mondta volna…

- Computer, indítsd el a liftet, eredeti célállomás. – Parancsolt és a lift elindult vele újra.

Minden további emlékkép, vagy bármilyen kép, vagy gondolat nélkül sétált végig a szinten, végig az antianyag gyűjtők mellett, és rövid keresés után rá is talált a leghátsó Jeffries-Cső leszedett paneljére, majd be is lesett, és valóban ott volt Venak Zamor, és valóban… takarított.

- Zászlós. – Szólt be, ahogy lenyelte a felfordulni készülő gyomrát. Ami ha nagyon pontos akart lenni, ami nem akart, de nem Zamor-nak szólt, hanem azoknak az emlékeknek, amiket felidézett benne.

Zamor bár nem hitte, hogy jól hallott és tényleg O’Brian hadnagy áll mögötte, de nem kockáztatott meg egy késlekedést, inkább kimászott, és vigyázzba vágta magát.

- Uram! – Nézett egyenesen az emberi szemekbe. És feltűnt neki valami. Nem most először, de most először volt annyira kivehető, hogy el tudta helyezni. Azoknak a bajoriaknak látott ilyet a szemében, akiket meglátogatott, mikor az apja elmondta neki az igazságot, és ő maga is rájött a saját igazságára. És ettől… ettől kezdte érteni, hogy miért is a Csillagflotta tiszthez méltatlan viselkedés O’Brian hadnagy részéről. Rájött, és elszorult a szíve. Fogalma sem volt, mit tehettek vele is… valószínűleg a Kardassziai háborúban, talán hadifogoly volt. Nyelt szárazon a gondolatra.

Miles nézte a pikkelyes arcot maga előtt, és nem tudott segíteni a kényelmetlen gyanún, hogy az a valami, szánalom, sajnálat rajta. És ettől dühös lett, őt ne sajnálja egy… Akadt meg a szeme valamin, de aztán megbeszélte magával, hogy az nem lehet az, amire gondol.

- Ha ezt befejezte, jöjjön fel a Gépházba, és vegye át Kioshuki-tól a javítások al-koordinálását. A mai ütemtervet megtalálja a naplóban… És legközelebb ne hagyja ki az eligazítást, az magának is kötelező. – Vált olyanná a hangja, mintha a helyére rakná az egyik gépészét. Pedig már mindketten tudták, hogy közel sem ez a helyzet.

Zamor pislogott és próbált nem azon gondolkozni, hogy hogy történik, hanem inkább azon, hogy mi. De ettől még nem volt túl sok választása.

- Igenis, Uram. – Húzta ki magát még jobban.

O’Brian pedig csak biccentett, és örült, hogy vége van. Megtette, és első lépésként büszke volt magára. Végül is jól jön az extra kéz a Gépházban, és tényleg úgy tűnt, hogy ez a Zamor nagyon ügyes. És fordult is, hogy távozzon.

- Uram… - Szólt utána Zamor, és akarta is leharapni a nyelvét, de már késő volt.

- Igen? – Fordult meg a torkában dobogó gyomorral Miles.

Zamor nyelt sokszor, ahogy figyelte az emberi arcon átsuhanó érzelmeket. Annyiszor látta már, és annyiszor bánta szörnyen mindazt, ami odaültette.

- Köszönöm… - Mondta végül halkan. De nem ezt akarta mondani, nem csak ezt. De nem merte kimondani az egyszerű szót, ami a szívében volt. Nem merte jobban bántani ezt az embert, bármit is ártottak neki korábban.

Miles csak nézte a pikkelyes arcot, és bárhogy is nem akarta, de egy kölyköt látott. Csak így, egy kölyköt. Még minden jelző nélkül. De biccentett és távozott.

-IV-

Kira Nerys kapitány egy erőteljes „tessék”-kel engedte be az irodája ajtócsengőjére válaszolva, reményei szerint Troi tanácsadót.

Aki be is lépett, ezek szerint irigylésre méltó gyorsasággal reagálva a hívásra, és meg is állt a kapitánya asztala előtt.

- Hívatott, Kapitány? – Kérdezte, ahogy a kezeit hátratette, és felvette a pihenjt.

Kira, ami azt illeti, valóban hívatta, több okból kifolyólag, ebből az első volt az, ami az ürügyet szolgáltatta egy beszélgetéshez, ami reményei szerint már kívül lesz az ő hivatalos műszakhatárán. Ami így még neki is csak túl nyakatekert volt, de valahogy fel akarta hozni, és ezúttal nem választhatta a szokásos Kira Nerys-féle taktikát.

- Igen, üljön le, Tanácsadó. – Emelkedett meg egy kicsit, és mutatta a széket maga előtt. Amit Troi el is fogadott, és várt türelmesen, nem kérdezett. Kira pedig folytatta rezzenéstelenül, bár nem mutatva, de türelmetlen volt. – Tudni szeretném, mit szól a legénység az esti uhm… hogy is hívják? küldetésnyitó partihoz? – Kérdezte meg, amit régebben az első tisztjétől kérdezett volna. De egyrészt az első tisztje egy vulcáni volt, másrészt T'Shar parancsnok már elmondta neki, harmadrészt volt egy tanácsadója, akiről még mindig nem tudta pontosan mit is kezdjen vele, és negyedrészt pedig éppen kapóra jött, hogy megkérdezheti.

Troi felvonta mindkét szemöldökét és le volt nyűgözve. A Kapitány ezek szerint kezd beleszokni ebbe az új helyzetbe, és valójában ez egy jó kérdés volt, ilyet feltett neki nem egyszer az előző kapitánya is. Igaz általában erről tudta akkoriban, hogy Picard-nak nincs éppen más dolga, de az mindegy, mert érdekelte, hogy hogy érzi magát a legénysége.

- Várják, Kapitány. – Felelte, majd gyorsan folytatta, igyekezve teljes képet nyújtani. – Izgatottak. És boldogok. Úgy gondolom, ez azért van így, mert a hajó, és a legénység rátalál egy napi rutinra, ami valószínűleg, ha a tervek szerint kezdődik a küldetés, akkor kicsit hamarabb történt volna. De mindenképpen használni fog a parti, a kikapcsolódás, amikor megkezdődhet az a valódi rutin, amire vártak, és számítottak. Ez a bolygó kutatás volt az első lépés, és ez a parti a második. – Fejtette ki az álláspontját, mert ez volt a feladata.

Kira néhány pillanatig hallgatott, mert nem számított arra, hogy tulajdonképpen hasznos és alapos információt fog hallani. És arra végképp nem, hogy az általa csak alibinek szánt kérdésből több kérdés lesz.

- Akkor nem… - Kereste a szót. – viseli meg őket nagyon a probléma a transztér-hajtóművel és a Jereniel-veszély? – Kérdezett vissza, hátradőlve, önmaga lepődve meg a leginkább, hogy nem maga sétál a legénysége között és keres választ ezekre a kérdésekre. Igaz, az nehezen ment a Gaia-n, még mindig bizonytalan volt a helyes távolságot illetően, és ez jelenleg egy komoly problémába tömörült, miszerint, neki is meg kell jelennie a partin, hiszen ő maga parancsolta meg minden főtisztjének, T'Shar-nak külön, hogy legalább mutassa meg magát, így neki is menni kell. De akkor szinte az egész legénysége látni fogja, hogy… és ez a probléma, mert hogy tartson távolságot, amikor megjelenik a feleségével, magukat ismerve talán kézen fogva. És az még csak a megjelenés. De hogy mondja Vick-nek, hogy „ne haragudj Sq’wan, de ne menjünk együtt?”

Troi azonban erről a problémáról nem tudott, és abban a pillanatban az általa már tudott bizonytalanság a kapitány és legénysége közötti helyes távolságot illetően sem merült fel benne, mert nem volt telepata, csak empata.

- Az első napokban érzékeltem némi bizonytalanságot, még… félelmet is. De ez elmúlt, miután Ön bejelentette, hogy mi történt és mit szándékozik tenni. – Állt meg és oldalra billentette a fejét. – Ők Csillagflotta tisztek, Kapitány. Teszik a dolgukat, és ha Ön azt mondja nekik, hogy minden rendben van, akkor minden rendben is van. – Árult el egy egyszerű titkot, amivel Kira maga is tisztában volt. Többek között ezért volt olyan súlyos néha az a négy pötty a gallérján. Azonban Troi folytatta. – És ez a küldetés jót tett. Ez bebizonyította nekik, hogy Ön valóban véghez viszi, amit mondott, és még azok is, akik esetleg bizonytalanok voltak, vagy nem ismerték még Önt, láthatták, hogy igazat beszél a legénység másik fele, akik már dolgoztak együtt Önnel. – Osztott meg egy kicsit többet a Kapitánnyal, mint amennyit általában meg szokott. De ez azért volt, mert nagyon kevés idő telt még el, és szerette volna segíteni amennyire képes volt abban a bizonyos mintegy véletlenül bevallott problémában.

- Tessék? – Vonta fel Kira mindkét szemöldökét.

Troi elmosolyodott, és előredőlt.

- Ezért is fontos az esti parti, Kapitány. A legénység nagy része még sosem látta Önt, csupán a hangját hallotta. Szükségük van rá, hogy megfogható, megközelíthető személyként lássák a kapitányukat. – Állt meg és mosolyodott el újra a már oly sokszor, bár egy másik kapitány arcán látott kifejezésen. – Én tudom, hogy ezt szeretik legkevésbé a kapitányok, de akár tetszik, akár nem, a legénységnek, főleg egy ekkora hajó legénységének, szüksége van rá, hogy időnként lássa, hogy a „kapitány” nem csak egy titulus, egy rang, az a valami, ami minket vezérel, hanem egy valós személy. – Fejezte be a szelíden, de segíteni próbáló szavakat.

Kira arcán eddig is undor volt, de az már komoly, kivehető „nem akarom”-má nőtt. Elvégre nem volt ő se hős, se nimbusz, se semmi hasonló. Egy egyszerű kapitány volt, aki a legjobb tudásához és a képességei legjavával igyekezett végezni a munkáját. Mi köze neki ehhez a képhez, amit a Tanácsadó lefestett?

- Nagyszerű… - Jött rá, hogy Troi tökéletesen tisztában van vele, hogy mennyire szeretné ezt az egészet. És ráadásul ezek után aztán végképp nem tudja mit fog csinálni Vick-kel. Mégsem jelenhet meg úgy, mint egy szerelmes kam… nő. Vagy mi.

Troi itt billentette oldalra a fejét meglátva, hogy Kira valamitől eltávolodott. És annál csak rutinosabb volt, hogy ne vegye észre, ha valami aggasztotta a kapitányát, még ha sejtette is, hogy úgysem fogja egykönnyen megtudni, ha egyáltalán megtudja.

- Van még valami más is? Ennyire azért nem rossz megjelenni egy fél órára. – Próbálta egyértelművé tenni, hogy elmondhatja.

Kira felkapta a fejét és az arcán azonnal meg is jelent, mit gondol arról, ha valaki a fejébe próbál mászni.

- Nincs. – Felelte azonnal szorosabbra zárva az eddig is zárt kapitányi maszkot.

Troi sóhajtott egyet, de csak mentálisan, ennyire még Picard sem volt csökönyös. De megpróbált taktikát váltani.

- Rendben. – Állt is fel. – Akkor, ha nincs más… - Próbálta meg a szabályok határai között maradva alkalmazni a távozós, ősrégi trükköt.

Kira, ami azt illeti valóban nem végzett.

- Igen, lenne még valami. – Nézte meg a szeme sarkából a kronométert, és bár felfordult a gyomra ettől az alakoskodástól, de két perccel múlt négy, ami azt jelentette, hogy ő hivatalosan, akár szolgálaton kívül is helyezheti magát. Így megvárta, amíg Troi visszaült, és előrehajolt, teljesen nyílt arccal, el is felejtette a partit és minden egyéb problémáját azzal kapcsolatban. – Szeretném… - Kezdte, de aztán megállt, majd újra próbálta. – hogy halad Vick-kel? – Sikerült végül felküzdenie azt a néhány szót.

Deanna nézte azt a tökéletesen nyílt és egyszerű, de végtelenül mély szomorúság árnyait hordozó gyönyörű arcot, és bármit megadott volna, ha válaszolhatott volna, de nem tehette. Nem, mert ne lett volna biztos benne, hogy Vick-nek nem lenne kifogása, de mert eskü kötötte.

- Sajnálom, Kapitány, de köt a titoktartás, nem adhatok ki információt. – Próbálta a lehető leglágyabb hangon elmondani a néha csak túl kemény szavakat.

Kira ökle azonnal az asztala még ily módon fel nem avatott tetején landolt hangos roppanással, és már állt.

- A Prófétákra, a felesége vagyok! – Csattant, meg sem próbálva visszafogni magát.

Deanna várt, türelmesen, hogy jön-e több, de nem jött, csak valami kettős kifejezést látott a bajori vonásokon, végtelen dühöt és tehetetlenséget, valamint kétségbeesett erőlködést a kontroll megtartására.

- Nyugodjon meg, Kapitány. – Kérte csendesen, ahogy végül csak nem jött több, köszönhetően az önkontroll átmeneti győzelmének. De gyorsan folytatta. – Tényleg sajnálom, mert tudom, mennyire szereti, de nem mondhatok semmit… - Állt meg, és elmosolyodott halványan. – De biztosan észre fogja venni a változásokat, és Vick biztosan elmondja majd, hogy hogy érzi magát. – Próbálta tovább erősíteni a bajori önkontroll oldalát.

Kira sokáig csak megpróbálta átnyomni az asztalt a szint padlóján, de aztán az öklei engedtek, és ellazult mindkét karja. Azonban a mélybarna szemei tovább szórták magukból a veszélyes villámokat.

- Én csak azt akarom tudni, hogy rendbe jön-e és mikor! – Volt még mindig a kelleténél hangosabb a hangja.

Deanna felállt, hogy egy szintben legyen a kapitányával és bólintott, de nem válaszolt csak a keretei között.

- Azt nem tudom megmondani, hogy mikor. De… - Állt meg, ahogy fürkészte a bajori vonásokat. – az első kérdésre ön már rég tudja a választ. – Fejezte be egy kicsit a kelleténél kitekertebben. Hiszen akkora elszántság villogott nem csak abban a pillanatban, de az első alkalommal is, amikor először találkoztak azokban a mélybarna szemekben, hogy nem is értette, hogy kérdezhetett ilyet.

Nerys hirtelen jött rá, hogy mit akart jelenteni a mondat, és önkéntelenül is a két ezüstkeretes holoképre kapta a tekintetét. És meg is nézte, hosszan, hogyan vigyorog rá Vick szemtelenül, és számára tökéletesen érthető tekintettel. Az volt az a tekintet, ami után menthetetlenül az ágyában kötött ki, az első éjszakájukon, és az utolsón, öregen őszen is az a grimasz, és az a tekintet fogja hozzávonzani olyan ellenállhatatlan erővel.

- Ez mikor készült? – Hallotta meg hirtelen a gondolata közepében a kérdést, és még mielőtt meg tudta volna gondolni, már kint is volt a válasz.

- Régen, még csak jegyesek sem voltunk.

Deanna eddig csak oldalról, és szinte csak Kira arckifejezéséből láthatta a képet, és pont az keltette fel a figyelmét rá. És fel is vette óvatos és lassú mozdulattal. És meg is nézte magának a Műszaki Összekötő tisztjüket, aki egy beállítottnak tűnő pózból vigyorgott a holokamerába.

- A múltkor még nem egy kép volt csak kint? – Emelte fel a tekintetét a Kapitány arcára. Úgy emlékezett, hogy legutóbb is, mikor az irodában járt, még csak egy, kis kép volt az asztalon, visszafogottan és nem a szem előtt.

Kira egy pillanatra dühös lett, aztán úgy döntött, ő továbbra sem szorul rá a tanácsadója segítségére.

- De. – Morogta és vette ki határozottan a kezéből, visszarakva a kislánya cserfesen mosolygó képe és az örökmozgó mellé.

Deanna pedig nem forszírozta tovább, mert tulajdonképpen a Kapitánynak igaza volt, átlépett némi már korábban is jól megmutatott határon.

- Elnézést, nem akartam tolakodni. – Állt fel újra, ezúttal tényleg távozni készült.

Kira azonban nem adta fel, hogy információt szedjen ki belőle. És ennek érdekében hajlandó volt áldozatot hozni.

- Tudja… - Kezdte el és nézett rá a holoképre, és beszélt tovább úgy, és nem kellett nagyon eljátszania, mert érzett. – régen volt egy… nem, százféle kifejezése… vigyorok, grimaszok, nevetés… olyan szemtelen mind, hogy nem is értem mit szerettem úgy rajtuk. – Vallotta be, és erőszakkal tartotta előtérben a gondolatot, hogy csak taktikázik. – De már nem látni az arcán hasonlót, mióta elkezdődött. – Nézett fel, és nem kellett játszania, a szemei mögött valóban feszítettek a könnyek. – Ez… - Bökött a képre. – ennek nem tudtam ellenállni. – Vallotta be és nézett oldalra, dühösen önmagára, mert nem csak taktika volt.

Deanna visszaült, és közelebb hajolt, keresve a mélybarna szemeket.

- Vannak dolgok, amik alapjaiban formálják át a lelket… - Kezdte nagyon halkan, és gyorsan folytatta is, ahogy látta szó szerint belevonaglani Nerys-t. – de attól még, hogy egy személyiség érik… tanul… és tapasztal… ha mélyebb lesz, nem vesznek el azok az alapvető tulajdonságok, mint az optimizmus, az alapfelfogás, a vidámság és az önfeledtség, amiből ezek a kifejezések születnek. Ha valaki ezeket harminc után is bírja, akkor az nem azért van, mert még nem elég érett, hanem mert ez az alaptermészete. És azt nehéz kiirtani. – Talált rá valami olyan rettegésre, amiről a tulajdonos maga sem tudott. – Vick most talán nem nevet olyan sokat, és nem is így fejezi ki, hogy mit érez, de ez vissza fog térni előbb-utóbb. És újra hasonlítani fog a régi önmagára, ha nem is teljesen, mert minden személyiség fejlődik, de az alapok, a szilárd, biztos alapok nem tűnnek el teljesen.

Nerys csak nézte a holoképet, majd a kislánya cserfes, és olyan nagyon a Mamijára hasonlító mosolyát, majd újra a kérdéses Mamit. És nem tudott segíteni magán, de érzett, az arcán volt minden, és a szemeiben. De nem sírt. Azt nem tudott. Csak nézte azt a grimaszt, amitől mindig, a múltban, most is, és akkor hála a Prófétáknak a jövőben is menthetetlenül elveszíti a kontrollt a saját teste felett. Nem tudott ezen segíteni, nem értette, és bár sokáig próbálta, sosem fogja, de már harcolni sem próbál ellene. Egészen egyszerűen ez ellen nem tudott mit tenni. Szerette, és ahelyett, hogy a szemtelenségéért egy hatalmas pofont kevert volna le, úgy hullott az ágyába, mint valami szerelmes, fejvesztett, fékevesztett kamasz a bálványa ágyába. Persze erről, így ilyen formában sosem tájékoztatta a vigyor gazdáját, de ez stratégiai okokból volt így.

De aztán, ahogy visszatért annyira, hogy érezze, hogy nézik, felnézett, és bólintott.

- Köszönöm. – Jött rá, hogy ő mindössze ennyit akart csak tudni. Aztán pedig arra, hogy továbbra is utálja, hogyha behúzzák a csőbe és azt még jobban, hogyha a saját taktikájába bukik bele. – Leléphet. – Vetette oda a szükségesnél durvábban és élesebben.

Troi csak megrázta a fejét, de felállt, szabályos vigyázzba vágta magát, és távozott. Azért belül boldogan, hogy segíteni tudott. Ezért szerette ő annyira a munkáját, mert nem tudta nézni a szenvedést, és neki egyetlen egy szenvedélye volt, hogy segítsen bárkinek, aki szenved akár csak kicsit is.

A kilences szint egykori kantinjába, amely nappal a két nappalinak minősülő műszak idején étteremre, az éjjeli, Gamma Műszak idején pedig bárra hasonlít inkább, ezen az estén már a Béta Műszak végén teljes díszletével, és teljes „pompájában” állt a küldetés megkezdését megünnepelni akaró, és ünneplést maguknak megengedhető tisztek rendelkezésére.

A berendezés színei és formavilága bár senki nem hitte volna, de magának a tulajdonosnak, Quark-nak a munkáját dicsérte. A világítást a falakba, a padlóba, és a mennyezetbe épített mély-bordó fényt ontó világítótestek adták, amelyeknek a formája leginkább a végsőkig elnyújtott rombuszhoz hasonlított. De mégis, visszafogottnak hatott és nem bántotta a szemet. Ehhez a berendezés, a székek, az asztalok, és a bárpult is, nappal, a mélybordónál jóval visszafogottabb egyszerű fehér világításban egyszerű barnának tűnt, amely szintén beleillett a hajó szín és formavilágába, azonban az éjszakai, mély-bordó világításban meggyszínűnek, és ezüstnek látszott. Aminek a visszafogott kontrasztja megadta az alaphangulatot, ami járt egy éjjeli bárnak, még akkor is, ha nem szolgálhattak fel benne szintoholt.

És ez az éjjeli világítás és éjjeli hangulat volt az, ami már a Béta végén megkezdődő partin fogadta a tiszteket. Valamint egy élő zenekar, amely néhány tudományos, és biztonságis tisztből állt össze, akik többségében a USS Corell-ről kerültek át, így összeszokott csapat voltak, és játszottak ők mindent, a lassú, meditatív vulcáni zenéktől, a romantikus betazedi balladákon keresztül a bajori, a szaurián, és a földi zenékig, mindent.

- Héj, mi ez az orrlógatás? Buli van! – Kérdezte egy hirtelen a semmiből feltűnt hang, keresztül egy lágy, és még visszafogott hangerejű dallamon, és ült is le a lehető legeldugottabb sarokban gubbasztó fiatal nő mellé.

Aki felnézett, egykedvűen megállapítva, hogy Bovti csak túl jókedvű, és majd kicsattan az elégedettségtől, és egyébként is, mindenki arról beszélt a tudományos részlegben, hogy mekkora felfedezést tett. Ezzel szemben, ő elbukott.

- Ja, buli. – Felelte, és vissza is terelte a figyelmét a poharára.

Bovti, mivel ő már egy ideje a barátjának tekintette a csendes, fiatal, de kedves, és kicsit talán túl félénk embernőt, úgy döntött, hogy marad, és megpróbálja felvidítani.

- De persze, ezt a maga arcáról meg nem lehet mondani. – Próbálta gyengéden tudatni vele, hogy úgy néz ki, mintha összedőlt volna a Quadráns, már az Alfa, mert végül is az jobban fáj, az az otthon.

Michelle felnézett, és jobban szemügyre vette a fiatal félbólián férfit, majd megvonta a vállát.

- Onnan könnyű vidámnak lenni. – Felelte úgy döntve, hogy végül is kiöntheti a szívét, ha a félbólián férfi akarja. Kedves volt mindig is vele, és már egy ideje ismeri.

Bovti közelebb húzódott, és letette a saját poharát az asztalra, majd előrébb hajolt, hogy jobban lássa az arcát.

- Az áthelyezés nyomja a szívét? – Kérdezte gyengéden és halkan.

Selly megvonta a vállát. Az is.

- Uhumm. – Felelte, egy bólintás kíséretében. Nem szívesen ismerte el, de nem csak az fájt. A tisztnek igen, Michelle zászlósnak igen, a földig rombolta. De abban a pillanatban, ahogy bámulta az ajtót, Selly, egyszerűen csak Selly, valami egészen más fájt, de az nagyon. És nem is értette. Az Akadémián sosem volt ilyen gondja. Mindig tanult, nappal, éjjel, este, reggel, mindig, sosem ment bulizni a többi kadéttal, még haza is csak akkor ment, amikor nagyon muszáj volt. Nem járt ő senkivel, és nem is tartotta fontosnak. Egy cél lebegett a szemei előtt, hogy kiváló tiszt legyen, kiváló műszaki tiszt. És erre…

Bovti követte a fiatal nő tekintetét, és az ajtót találta, a bejárati ajtót a végén.

- Vissza fog kerülni a Hídra, biztos vagyok benne. Maga nagyon jó tiszt. A Kapitány biztos, hogy nem véletlenül választotta ki magát. – Próbálta vigasztalni, és a segítségére volt, hogy éppen a szokásosnál is jobban imádta a kapitányát.

Mindent megváltoztatott, amióta látta, amióta ott lehetett egy megbeszélésen, amióta azt mondta neki, hogy „szép munka”. És amióta látott még valamit, ami a Kapitányt valahogy csak még… közelibbé, még megfoghatóbbá tette. Amikor véletlenül összefutott vele és Leslie parancsnokhelyettessel a folyosón, és azzal a kislánnyal, akit ugyan csak egy villanásra látott, de nagyon szép volt, és helyes. És így, számára ez a kép, az addig hallottan Kira Nerys kapitányt, a „Gaia új kapitánya”, „az a bajori kapitány”, „az, aki Sisko kapitány alatt volt első tiszt”, „az a bajori”, „Nechajev védence” és hasonló címkék mögül emelt ki és tett valódi kapitánnyá. Olyasvalakivé, aki aktuálisan valóban irányítja ezt a hajót, aki azt mondta, hogy nincs semmi probléma, kutatni jöttünk, kutatunk, és nem kesergünk azon, hogy nincs minden rendben a hajtóművel, amivel minden rendben lesz, mert hazatérünk, sikeres küldetéssel a hátunk mögött, és nem csak mondta, de meg is teszi. Bovti persze ezt így nem fogalmazta meg, ő egyszerűen csak tisztelte, és becsülte a kapitányát, valamint imádta is, és utána ment volna bárhová, mert vakon bízott benne.

Selly Michelle azonban már nem hitt abban, hogy ő olyan kivételes lenne. Mert a sokévnyi kemény küzdelem, a tehetsége, a rengeteg áttanult éjszaka, a hajtás, az elszántság most mind a semmivé lett. Elbukott, nem tudott megfelelni, mindegy, hogy mennyire hitte, vagy nem hitte el, amit róla mondtak. Ő elbukott, és szégyen-szemre lehelyezték a Gépházba, a Hídról.

- Persze… - Felelte, ahogy rájött, hogy Bovti az ő válaszát várja.

A félbólián megrázta a fejét és óvatosan a közelebbi vállra tette a kezét.

- Hát nem akar visszakerülni? – Kérdezte hevesen, de halkan. – Nem akarja bebizonyítani, hogy igenis képes rá? Nem hiszem, hogy így akarja hagyni. Én úgy hallottam, hogy maga ennél sokkal jobb. – Próbálkozott rendületlenül.

Michelle megrázta a fejét, de nem rázta le a vigasztaló kezet a válláról.

- Akkor rosszul hallotta. Hiába próbáltam bármilyen keményen, nem ment. – Ismerte el, és ő maga sem értette.

Bovti megpróbálta jobban látni a fiatal nő arcát, de már nem tudott jobban előrehajolni.

- És miért? Ha megtalálja az okát, akkor meg is tudja változtatni. Mert biztos, hogy oka van. A Kapitány magát választotta, és nyilván nem véletlenül. – Próbált segíteni, észre sem véve, hogy milyen mélyre megy.

Michelle-nek pedig jólesett a baráti szó, és jól esett beszélgetni. Sosem volt sok barátja, persze, honnan is lett volna, ha mindig tanult? Így jó volt, hogy valaki szóba állt vele, és meghallgatta. És nem is félt, hogy visszaélnek vele, vagy hasonló. A félbólián férfi csak túl őszintének tűnt, nyitottnak és vidámnak.

- Jah, az okok… - Ismételte maga elé egy keserű grimasszal.

Bovti azonnal felfigyelt a hangulatváltásra és a keserűség nem illett a fiatal embernőhöz. Nagyon nem.

- Elmondja? – Kérdezte néhány hosszú pillanatnyi hallgatás után.

Selly erre végül eltépte a szemét az ajtóról, és odafordult a félbólián férfi felé.

- Ha nem adja tovább… - Érezte úgy magát, ahogy visszahallotta a szavait, mint egy gyerek.

Bovti erre elmosolyodott szelíden, és csak azért nem nevetett a fiatal nő arckifejezésén, mert félt, hogy elijesztené.

- Szavamat adom. – Esküdött játékosan, de nagyon komolyan gondolta.

Selly arcán megjelent az idegességen kívül a fájdalom is. És valami egészen furcsa reményteli reményvesztettség.

- Először… - Kezdte el halkan, közelebb hajolva. – először ideges voltam… és azért hibáztam… amitől még idegesebb lettem… és bizonytalan. Nem hittem igazán abban, hogy képes vagyok rá. De… de… aztán rájöttem valamire, aminek nem lett volna szabad megtörténnie… és mégis… és fogalmam sincs, hogy történt… - Nézett ki egyre kétségbeesettebben.

Bovti arcán megjelent az együttérzés, valójában a szíve szakadt meg a fiatal, majdnem lányért. Mert csak sütött róla, hogy fogalma sincs, hogy mi történik vele, az is, hogy valószínűleg még sosem volt szerelmes, hogy nem is érti, hogy nem tapasztalta meg, milyen az, amikor valaki olyan a tárgya, aki nem elérhető. És Bovti sejtette, hogy Selly Michelle áttanulta az Akadémiát ahelyett, hogy élt volna egy kicsit. Ellentétben vele…

- Leslie parancsnokhelyettes az, ugye? – Kérdezte lágyan, közelebb hajolva.

Selly azonnal felkapta a fejét és pánikba esett.

- Ez ennyire látszik? – Kérdezte, és meg sem fordult a fejében, hogy tagadja.

Bovti mosolyogva rázta a fejét.

- Dehogy kislány. Csak véletlenül vettem észre, mert pont úgy nézett ki, mikor a Parancsnokhelyettesről beszélt, mint én, amikor kétszer megbuktam, csak, hogy Galton admirális még egyszer megbuktasson. – Magyarázta és árulta el a saját kamaszszerelmét.

Selly egyébként gyönyörű szürke szemei erre elkerekedtek, és mivel ő maga is ismerte Galton-t el is vörösödött. Bár ő sosem gondolt volna rá, hogy valaki szerelmes lehet Galton-ba… mégis egy admirális!

- Tényleg? – Csúszott ki a száján.

Bovti megrántotta a szemöldökét, majdnem, mintha kacsintana, de bólogatott.

- Aha, de a végén már csak azért is átengedett, mondván, hogy nem akarja a képemet látni, amikor annyit vizsgáztam, hogy akkor is tudnám, ha már nem tudtam volna száz százalékot írni első alkalommal is.

Selly közelebb hajolt.

- Rájött? – Kérdezte és elszorult a gyomra, az szörnyű lehetett.

Bovti megrántotta a vállát.

- Nem tudom, de ha tudta is, nem bántott. Teljesen korrekt volt, és a zárón is száz százalékot írtam nála… - Révedt vissza egy rövid pillanatra az emlékbe, aztán játékosan megütötte a törékenynek ható emberi vállat. – Na, fel a fejjel! – Próbált lelket verni az elszontyolodó Zászlósba, aki alig lehetett több huszonháromnál. – Bebizonyítja, hogy jó tiszt, visszakerül a Hídra, és még a Parancsnokhelyettesen is túlteszi magát. Mert tényleg szép, meg kedves is és közvetlen, de hát… már foglalt. És vannak még szép és kedves nők a fedélzeten… - Próbált egyre könnyedebben lelket önteni az új barátjába.

Selly bár maga sem hitte el, de jobban érezte magát, sokkal jobban, mint még egy fél órával korábban is. Amitől persze nem tudta kiverni a fejéből a Parancsnokhelyettes csak egyszer látott, de mélyen megjegyzett mosolyát, és azt sem, hogy mennyire is régen látta, és nem tudta nem érezni a csalódottságot, és a fájdalmat, hogy a Gépházban kell szolgálnia, ahelyett, hogy a Hídon lehetne. De az eltökéltsége, és az ereje visszatért.

- Oké… ha maga mondja… - Bólintott rá, és igyekezett mosolyogni is.

Ami Bovti-nak nagyon ment, fülig is húzta a száját.

- Ezaz! Mosolyogjon, mert nagyon jól áll magának… - Nógatta egy kicsit.

Selly pedig nem csak megpróbálta, de sikerült is. Aztán visszafordult az ajtó felé.

Bovti pedig egy elnéző, de megértő mosollyal rázta meg rá a fejét, és maradt, ha jól érezte szüksége lesz még a „kislány”-nak egy kis vigasztalásra. Főleg, ha Leslie parancsnokhelyettes feltűnik a felesége oldalán.

Vick Leslie a hálószobában, az olvasófotel karfáján ülve, aktuálisan mindössze egy Csillagflotta szabvány bugyiban valami olyasmit nézett, amit nem sokszor láthatott. Kira Nerys-t… nyilván ez önmagában még nem lett volna ok ilyen mértékű rácsodálkozásra, de Vick látta, hogy valami van. Nerys nem szokott ilyen lenni. Mintha valamitől félne… nem valamit mondani akar, és attól fél. Már négyszer próbálta meg az elmúlt néhány órában és még egyszer sem sikerült. És Vick ezt nézte, illetve azt, hogy Nerys hogy tesz úgy, mintha azon gondolkozna, hogy egyenruhában, vagy díszegyenruhában menjen, de eközben felé pislogott, illetve próbált nem feltűnően felé nézelődni.

- Kedves, valami baj van? – Érdeklődött végül Vick a kezében a Csillagflotta szabvány sport-melltartóval, ami éppen az imént került le róla.

Nerys megfordult és meg is ingott a látványtól, illetve dühös lett, vagy legalább is megpróbált.

- Siess, mert el fogunk késni! – Próbálta dühösen.

Vick pislogott és meg is állapította, hogy ez a düh nem nagyon állja meg a helyét, ha a felesége közben az ő melleit bámulja. Azaz Nerys nem dühös rá. Amit jó volt tudni.

- Oké… oké… - Állt fel és trappolt el a replikátorig, hogy visszarakja az egyenruhája többi részét, együtt az eddig a kezében elhelyezkedő melltartóval, valamint a pillanatokon belül róla lekerülő bugyival, majd úgy fordult vissza. – És nem szeretnéd elmondani, mi a baj? – Kérdezte újra. Arra már rájött, hogy a várt idegességen kívül valami több folyik. Mert igen, Nerys nem szerette az ehhez hasonló felhajtásokat, de például a Kapitányok Bálja előtt nem volt ilyen. És az sokkal rosszabb volt. Ez csak egy parti, az ilyeneket Nerys az Állomáson még néha élvezte is, sőt, őszintén? Titkon mindig. Így nem is értette teljesen, hogy mi is a probléma. De érteni akarta.

Nerys felnézett, és ezúttal már a felesége melleiig sem jutott el, leragadt vagy harminc centivel lejjebb.

- Lennél szíves felöltözni végre, mi a fenének flangálsz fél óráig meztelenül? El fogunk késni! – Igyekezett inkább veszekedni vele. Valójában bűntudata volt.

Vick felvonta az egyik szemöldökét és bölcsen figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy nem ő az egyetlen, aki éppen „meztelenül flangál” és kétségkívül nem Nerys az egyetlen, akit ez talán a kelleténél kellemesebben érint.

- Kedves… - Lépett azonban közelebb, és tette nagyon óvatosan a két feszült, de gyönyörű vállra a kezét. – mi bánt? – Kérdezett rá szelíden, és csendesen.

Nerys nem tudta sokáig állni azt a végtelenül megértő tekintetet és el is fordította a fejét. Megnézte magának a kronométert, mintha nem lett volna teljesen mindegy, hogy kilenc húszkor, vagy harminckor, vagy akár kilenc nulla nullakor kezdi meg azt a fél órát, amennyit maradni szándékozik. Valójában csak kibúvót keresett, hogy ne kelljen elmondania. De aztán, ahogy erre rájött, leült az ágy végére, magára vette az éppen csak néhány perce levett köntösét, és felnézett a mellé ülő feleségére.

- Fogalmam sincs, hogy mekkora távolságot tartsak a legénységtől… - Kezdte el hadarni, és ha már benne volt, meg se állt. – Próbáltam rájönni, már mióta elindultunk. Ez hajó, nagy, és nem olyan, mint az Állomás volt. Nyilván nem mehetek olyan közel, és az Állomáson azelőtt első tiszt voltam, ami miatt mindegy mit csináltam, a régiekhez úgyis közel maradtam. De ez új hajó. Ezek itt új tisztek, nem ismernek. Állítólag mindenki rám lesz kíváncsi. A kapitányukként kell megjelenjek… és… és ez hatalmas felelősség… és és azt kell lássák, hogy erős vagyok, sebezhetetlen, hogy megvédem őket, és… és egyébként is egy tökéletes kapitányt… és érted? – Nézett fel, mert időközben körbe-körbeszáguldott a szobán a tekintete. De most megállapodott az égkék szemekben.

Vick rájött, hogy mi a baj, de még nem mondta ki. Inkább elmosolyodott halványan.

- Nerys, nem vagy tökéletes kapitány. – Jelentette ki és meg is jelent egy fájdalmas grimasz a gyönyörű bajori arcon. Így gyorsan folytatta. – Senki sem az. És a legénység nem is várja el, hogy olyasvalakit lásson, aki nem vagy… - Hajtotta le egy pillanatra a fejét, majd újra felnézett, ahogy összeszedte a szavakat. – Nerys, te nagyon jó vezető vagy, az embereid hisznek, és bíznak benned. Követnek bárhová, mert tudják, hogy visszahozod őket. Ez így volt az Állomáson, a Defiant-on, békében, háborúban, és így lesz, van itt is. Nem kell másnak lenned, mint ami vagy, mert eddig is benned bíztak az embereid, ezek a tisztek is benned fognak bízni. Hm? – Emelte fel egy ujjával a konok bajori állat.

Ezzel nehezen lehetett vitatkozni és azt Nerys utálta, amikor valamivel nem tudott vitatkozni, pedig neki volt igaza.

- De attól még fogalmam sincs, hogy hol van az ideális távolság. – Próbálta megértetni, hogy ez mind szép és jó, de nem segít rajta.

Vick sóhajtott és leengedte a kezét.

- Azt én sem tudom. – Felelte és tényleg akart segíteni. – De szerintem rá fogsz jönni. Nagyon nem ronthatod el, mert annál csak jobb kapitány vagy… - Mondta ki azt, ami nem csak a nő, a szerelmes feleség volt benne, de a tiszt is. Sőt, inkább az utóbbi. Mert hát Vick szerint Kira Nerys tökéletes, és nincs nála tökéletesebb, gyönyörűbb, jobb, szebb, ööö… és minden pozitív az Univerzumban.

Nerys vágni akart egy grimaszt, miszerint ezt ő is tudta volna, de aztán rájött, hogy ettől jobban érzi magát, így a grimasz elmaradt, viszont nyomott egy puszit a felesége ajkaira. Ami meg is szakadt, ahogy rájött, hogy ezzel nincs megoldva az aktuális problémája. Le is hajtotta a fejét, mert valójában hányingere volt magától.

Vick itt döntött úgy, hogy előbb felvesz valamit magára, és fel is vette az estére kikészített alsóneműt. Majd odatérdelt Nerys mellé.

- És akkor mi a másik probléma? – Kérdezte meg lágyan. És bár volt egy szörnyű tippje, de még remélte, hogy nem az, mert csak nem tudta, hogyan érezne.

Nerys sokáig nem válaszolt, de közben megpróbálta végiggondolni, hogy mi is egészen pontosan a problémája, remélve, hogy azzal elkerülheti, hogy a konklúziót mondja. Végül rájött, és felnézett, bűnbánóan, pedig még el sem követett semmit.

- Nem tudom kezelni, hogyha a szálláson kívül velem vagytok, még ha te szolgálatban, de ha civilben, főleg Meru-val, az nem megy. – Ismerte be, a lehető legösszeszedettebben, amire éppen képes volt.

Vick arcában megrándult rá egy izom, mert ez nagyon úgy nézett ki, hogy jól tippelt.

- Külön akarsz menni. – Mondta ki, mielőtt megállíthatta volna magát. És fel is állt, valamint a hangja sem olyan volt, mint amilyennek szánta volna.

Nerys azonban azonnal ugrott utána, és már fogta is a két gépészvállat.

- Nem! Nem erről van szó! Sosem tagadnálak meg csak… - Akadt el bizonytalanul, de kétségbeesetten bámult az eddig olyan megértő szemekbe.

Vick sokáig nem válaszolt, amíg legyűrte a kényelmetlen érzést, és amíg rájött, hogy Nerys valóban csak fél. És így már nem is volt olyan fájdalmas.

- Pedig elkerülhetetlen egy Soverign-osztályú hajón, hogy az életed egy része „látsszon” – Emelte a kezeit jelezve az idézőjeleket, de nem rázta le a két kétségbeesett kezet a válláról.

Nerys bólogatott. Tudta ő azt, de nem volt könnyű.

- Tudom… én tudom. És tényleg ne hidd, hogy… hogy szégyellek, vagy valami… - Zavarodott majdnem bele. – Csak… csak fogalmam sincs, hogy meddig mehetek el… és a kapitányuk vagyok… de újak… és ha veled vagyok, akkor nem tudok az lenni… érted? – Próbálta egyre kétségbeesettebben elmagyarázni, miközben a lényének „Nerys” része undorodva figyelte.

Vick azonban megpróbálta érteni, és nem is volt nehéz.

- És mit szeretnél? – Kérdezte halkan, de lágyan, és átölelte a vékony bajori derekat.

Nerys ettől csak még bizonytalanabb lett, mert nem számított erre. Ő valójában semmire sem számított, miután nem akarta elmondani sem, vagy nem merte, de az előző variáció csak kényelmesebb volt a büszkeségének. Mert hát ő nem szokott félni, Vick-től meg főleg nem. Meg semmitől.

- Veled menni úgy, hogy… hogy… közben nem lépem át véletlenül sem a határt, amiről még azt sem tudom, hol van! – Emelkedett fel a hangja, de saját magára volt dühös.

Vick elmosolyodott, ahogy rájött, hogy ő tud erre egy megoldást.

- Akkor menjünk civilben. – Ajánlotta fel, és ugrott be, hogy hallotta, hogy küldetésnyitó parti megnevezés ide vagy oda, többen civilben lesznek. – Sokan nem egyenruhában jönnek. – Tette hozzá plusz érvként.

Nerys pislogott erre ő nem is gondolt.

- De az nem segít… - Csúszott ki a száján megfogalmazatlanul.

Vick azonban nem így gondolta.

- Dehogynem. Ez a megoldás. Egyenruhában, kapitányként nyilván nem fogsz megjelenni a partin, kézen fogva velem. De civilben miért ne? Az tökéletes jelzés is, hogy élesen el tudod határolni a magánéleted a szolgálattól. Senki nem vetheti a szemedre, hogy élsz, és mindenki meg fogja érteni a jelzést. – Billentette oldalra a fejét, ahogy várta a reakciót.

A ravasz és éles bajori elme erre teljes kapacitáson beindult keresve, hogy talál-e ellenérvet, vagy hibát a gondolatmenetben. De aztán csak nagyon gyengét talált.

- Gondolod egy ruha ennyire egyértelmű jelzés? – Kérdezett vissza, de valójában már meg volt győzve, mert nem volt mód, hogy külön jelenjen meg. Sosem tagadná meg a feleségét.

Vick bólintott.

- Igen. És amellett te még civilben is magad körül hordod azt az aurát, amitől olyan átkozottul jó kapitány vagy… - Mosolyodott el és hajolt le, hogy ezt a jól sikerült mondatot megpecsételje egy csókkal. Majd gyorsan hátrahúzódott, és el is engedte. – Szerintem azt a zöldet vedd fel, az elég visszafogott, és mellesleg tetszel benne. – Vetette még vissza a válla fölött, már útban a szekrény felé.

Nerys pislogott és próbált rájönni, hogy akkor ez olyan igazán Vick Leslie-s átváltozás volt érző, érzékeny felnőtt emberi lényből egy érzéketlen, nemtörődöm kölyökbe. Vagy csak rosszul lát. De mivel két pislogás után is csak Vick immár újra mezítelen hátát látta, úgy döntött, hogy jól lát. Így csak összeszorított ajkakkal, valamint egy apró grimasszal lépett mögé, és kapta el a derekát hirtelen, és nézett oldalról fel a nagyon is tudatosan célt tévesztett kezeitől megugró feleségére.

- És honnan veszed, hogy tetszeni akarok neked? – Érdeklődött, majd hirtelen el is engedte és kivette az emlegetett zöld ruhát a szekrényből.

Vick csak nyelt szárazon, pislogott, összeszedte magát, és méltóságteljesen kivette azt a szintén zöld nadrágot a szekrényből, amiben Nerys szerint olyan feneke van, ami önmagában ágyért kiált. Majd hozzá egy a melleit kiemelő, bár visszafogottan zárt felsőt, ami még testhez is simult. És amiben úgy nézett ki a nadrággal együtt, amitől Nerys egy ideig nem fogja tudni levenni a szemeit róla. Na de ő sem Nerys-ről. Így egál.

Quark elégedetten, nem, az túl kevés, has simogatósan hatalmas boldogsággal nézte a bárját. Már szinte minden főtiszt is megérkezett, a közel kétszáz alacsonyabb rangú tiszt pedig már mind jelen volt, igaz a felső szint egy kissé zsúfoltabb volt, de hát ez nagy parti. És így sem fért be az altiszti állomány. Amit Quark nagyon sajnált, figyelmen kívül hagyva, hogy az altisztek, karbantartók és hasonló alacsonyrangú, vagy civil személyzet nem szokott megjelenni hasonló estéken, nekik mindig külön szokott lenni. Amin általában a kapitány szintén megjelenik egy rövid időre, de a főtiszti állomány már nem. Azonban így is közel kétszázan voltak, és az Quark-nak rengeteg hasznot jelentett, főleg a múltkori bukás után, amit megint csak Kira Nerys-nek köszönhetett. De hát az élet már csak ilyen. Be nem vallotta volna, de nem tudott volna élni a Kapitány undora nélkül. (Ahogy valószínűleg Kira sem, ha nem utálhatta volna olyan látványosan Quark-ot)

És a kis ferengi bártulajdonos is már csak a Kapitányt és Leslie parancsnokhelyettest várta, mint lassan mindenki. Lehetett érezni a hangulaton. Mert ott volt már T'Shar parancsnoktól kezdve minden főtiszten keresztül McPherson-ig mindenki. Ez utóbbi ugyan savanyú arccal gubbasztott a bárpultnál, és vedelte úgy a földi meggylevet, mintha a meggylétől aktuálisan be lehetne rúgni. De hát, ha Quark jól hallotta, akkor a fiatal hadnagynak igencsak megvolt az oka a hervadozásra. Így beletaposni valaki büszkeségébe! Quark nem is értette. Leginkább a Kapitányt nem. Mert az, hogy Leslie féltékeny… látott ő már féltékeny „főnök”-öt az Állomáson az nem volt újdonság, és fogadott is volna, hogy kap-e még McPherson, ha fel tudta volna eddigre már mérni, hogy pontosan hogy is áll akkor Latarával. De mivel még óvatos volt, egyelőre hagyta a hajószabályzat szerint illegális pool-okat. Majd később, volt egy nagyon erős érzése, hogy lesz még mire fogadást hirdetnie. Addig is sajnálta szegény McPherson-t és boldogan töltötte tele a poharát ahányszor csak megürült.

Azonban a hangulat elérte azt a szintet, amikor a zenekar is már az ajtó felé pillantgatva játszott, és ennek megfelelően némileg rosszul. És végül nyílt is az ajtó, beengedve a Kapitányt, magát, egy valójában bár visszafogott, de gyönyörű bajori ruhában, illetve az ő oldalán, kézen fogva Leslie parancsnokhelyettest. Aki pedig egy Quark által, és a régi DS9-os tisztek által már látott ruhát viselt. Sőt némelyik még a ruha hátterét is ismerte, Bashir pedig, Latarával együtt ismerte a Kapitány, illetve talán inkább Nerys véleményét is a ruháról, amit azonban nem szándékoztak másokkal megosztani.

Viszont a levegő megállt, ahogy sok tiszt, többségében alsóbb szinteken szolgáló zászlósok és hadnagyok még összesúgtak, hogy akkor pontosan melyik is az, de mikor tisztázódott mindenki tisztelettel vegyes kíváncsisággal emelte vissza a tekintetét, és tűnődött el azon, hogy akkor pontosan mit is lát.

Kira oldalra nézett a feleségére, aki egy pillanattal később viszonozta a tekintetet.

- Remélem, igazad volt… - Suttogta, mert csak túl nagy volt a csend. De már indult is el befelé, még nem volt kapacitása észrevenni az általa még nem látott designt.

Vick kicsit megszorította a kezét és bólintott.

- Igazam volt. – Próbálta biztosítani, majd gyorsan körülnézett megállapítva, hogy továbbra is az összes tekintet rajtuk függ, és még a zenekar sem játszik. – Mobalé? – Tért vissza végül a tekintete a felesége szemeibe.

Kira jobb híján bólintott, és elindult a főtisztek számára fenntartott asztal felé, ahol már ott ült az egész főtiszti állománya. De őt elsősorban a ruhájuk érdekelte. T'Shar, Wildman, Nog, Latara és Ro egyenruhában, Troi, Bashir és O’Brian pedig civil ruhában voltak. McPherson-t pedig még nem látta, de abban biztos volt, hogyha megszegte az egyértelmű parancsát, és nincs itt, akkor… tévedt a tekintete a bárpult felé, és észre is vette az egyenruhában, a vártnak megfelelően savanyúan gubbasztó pilótát. És itt jött rá, hogy túl sok dolga lesz ezen az estén. De gyors körbeköszönés után leült a két üresen hagyott szék egyikére. És kezdte is úgy érezni, hogy akkor mégsem olyan rossz ez az este. Végül is a vártnak megfelelően összebújó, és mély, suttogott beszélgetésbe merülő Bashir-t és O’Brian-t jó volt látni, már csak azért is, mert Julian ezek szerint jobban van, és nem sokkal később meg is akadt a szeme a közelben bóklászó Schwartz-on, együtt a volt DS9-os gépészekkel, illetve a főtiszti állománya többi része között sem érezte már olyan bizonytalanul magát. Amit ugyan profin takart, így észrevenni csak ő vette észre, de akkor is zavarta. És az is, hogy a zene nem kezdődött újra még, és továbbra is mindenki őt fürkészi takarva, vagy takaratlanul.

- Kapitány, talán mondhatna néhány szót, az alkalomból… - Hajolt előre Deanna, miután ő már érzékelte a várakozó hangulatot.

És ettől Kira gyomra össze is szorult, persze tökéletesen rejtve maradt ez is, és éppen válaszolni kezdett, amikor megakadt a szeme a bárpultot támasztó feleségén. Amely képpel még nem is lett volna semmi baj, ha nem éppen körülbelül két centire támasztotta volna a pultot McPherson-tól azok után, hogy bevallottan egyszer már nagyon szerette volna megütni. Ezt ugyan Vick csak mellékesen és szinte véletlenül vallotta be neki, de attól még bevallotta. És az utolsó, amit akart ott helyben egy verekedés fölötte, amire valahogy úgy érezte, hogy Vick képes lenne, főleg az indulás előtti komolyból játékossá váló hangulatában.

És észre sem vette, hogy az ő elmaradt válasza nyomán minden főtisztje tekintete követve az övét megállapodik a bárpultnál álldogáló és messziről kedélyesen beszélgető gépészen, akinek már a kezében volt a két pohár mobalé. De még láthatóan volt mondanivalója.

És Kira már éppen készült volna felállni és megakadályozni, bármire is készül a tisztelt féltékeny, ámbár kedves felesége, mire Vick egy hanyag mozdulattal ellökte magát a bárpulttól, kedélyesen meglapogatta a pilóta vállát, majd elindult a két itallal feléjük. Sőt, oda is ért egy olvashatatlan, még számára is olvashatatlan, de érthetetlenül derűs kifejezéssel.

- Hello… - Köszönt körbe és ült is le Nerys kezébe adva a kért moba levet, majd még egyszer körülnézett és csak Julian és Koren arcán ismerte fel, hogy valami probléma lehetett, illetve természetesen Nerysén a kérdést. – Nem mondasz beszédet? – Kérdezte meg végül ártatlanul, majd kortyolt az italából, ahogy elfogadta és gyorsan hozzászokott a „főtiszti állomány” fogalmának számára is megváltozott összetételéhez.

Kira pislogott, még fennakadva a tegezésen is, de aztán eszébe jutott, hogy ő civilként, szolgálaton kívül van jelen, ami azt jelenti, hogy akár ő maga is tegezheti a feleségét. Illetve, hogy mindenki figyelme változatlanul rajta függ, a zenekar rá vár, és egyébként is görcsben áll a gyomra, és mégis elsőként csak egyvalamire kíváncsi.

- Mit akart? – Csúszott ki a kérdés, ami nem így akart eredetileg elhangozni, de annyira azért nem volt felszabadult, sőt, egyáltalán nem volt felszabadult. Az igazság az volt, hogy egyre jobban fulladt attól, hogy hirtelen csak túl sok helyen kellene lennie, túl sok mindent kellene egyszerre csinálnia, és túl sok mindennek kellene lennie.

Vick azonban mivel ő nem volt kapitány, sokkal könnyedebben tudta kezelni a helyzetet, amin segített, hogy bár senki más, de ő átlátott a nyugodt, kontrollált külsőn, és látta, hogy Nerys nagyon ideges, így csak hátradőlt, úgy, ahogy csak ő tudott, keresztbe tette a lábait, úgy, ahogy csak ő tudta, és megvonta a vállát.

- Ő semmit. Én akartam tudni, hogy jobban érzi-e már magát, és hogy hogy van a szeme. – Felelte egy apró, halvány grimasszal.

Amitől nem Kira, hanem Deanna, és Julian kuncogta el magát, valamint Wildman és Latara mosolyodott el. Már mindenki hallott arról a bizonyos szemtengelyferdülésről, amire a tisztelt Műszaki Összekötő tiszt javasolta, hogy McPherson forduljon orvoshoz vele, és így nehéz volt megállni nevetés nélkül. Nog is vigyorgott az orra alatt, de ő még nem érezte magát annyira felszabadultnak, hogy ezt mutassa. A többieknek pedig mindnek megvolt az okuk, hogy ne nevessenek, még csak ne is mosolyogjanak. O’Brian továbbra sem rajongott a kérdéses Műszaki Összekötő tisztért. T'Shar parancsnok pedig nem szokott még csak mosolyogni sem, mert hát a vulcániak nem mosolyognak. Ro pedig… Ro aktuálisan vigyorgott.

Kira azonban nem, ő csak küldött egy veszélyes tekintetet a felesége felé, aki azonban erre már rezisztenssé vált az évek folyamán, majd felállt. És körbenézett, de evőeszköz híján csak a saját torka maradt, amit hangosan megköszörülhetett, de a szinte teljes csendben, vagy inkább visszafogott suttogásban az is megfelelt figyelemfelkeltőnek. Amire egyébként szükség sem volt. És tette azt, amit nagyon utált, beszédet mondott, rögtönözve. Igyekezve elmondani, hogy mennyire jó, hogy ünneplést láthat, hogy boldog arcokat, és szeretne minél többször ehhez hasonló rendezvényt látni a hajón, természetesen a munka mellett. Amire aktuálisan halk nevetés szaladt végig a báron. Aztán végül azzal fejezte be, hogy szórakozzon mindenki úgy, ahogy jólesik, mert ez egy szabad este, és senkit nem fog másnap megróni, ha késik egy kicsit a szolgálatból. Na persze, ebből nem lehet rendszer. Fogadta az újabb nevetéshullámot, majd leült, és sokkal jobban érezte magát. A zene is újra indult, és lassan a figyelem sem függött olyan szorosan rajta. Egész addig, amíg Vick nem hajolt közelebb.

- Jó voltál, nem is kellek neked… - Suttogta úgy, hogy lehetőleg csak az érintett hallja.

Nerys erre megmerevedett, mert civil ruha ide, vagy oda, de abban a hangban csak túl sok volt a szuggesztivitás, és ameddig ezt az Állomáson fel sem vette volna, itt egész más volt a helyzet. A fél főtiszti állományát nem is ismeri annyira, és akkor a felesége még ilyeneket suttog a fülébe.

- Ez nem igaz… - Felelte, de hangosan, és olyan hangon, ami jelezte, nem játszik.

Vick pedig értett a szóból és visszahúzódott, megnézve magának a rájuk terelődött tekinteteket. És megfordult a fejében, hogy jobb lenne egyedül hagyni egy kicsit Nerys-t, mert úgy talán könnyebben feloldódna. Végül úgy döntött, hogy akkor segít egy kicsit félretéve minden szuggesztív hangsúlyt. De újra közelebb hajolt, nem tartozott másra, ha udvariatlan volt, ha nem.

- Menj, járj egy udvariassági kört, azt szokás. Én meg megnézem Zamorékat. – Húzódott hátra, és nézett úgy a mobaleves poharára, mintha fogalma sem lenne, hogy mi történik. De a szeme sarkából elkapta az apró biccentést, és ettől várt egy kicsit, amíg visszaül a beszélgetés körülötte, majd felállt. – Ha megbocsátanak… - Excusálta magát és távozott is, elegánsan ugyan, de az eltéveszthetetlen stílusában.

Ami Nerys-nek alapvetően nagyon tetszett, és nagyon jólesett, hogy Vick már órák óta felszabadultabb, és jobb hangulatban volt, de attól ő még, illetve a kapitányi része nem érezte jól magát. De várt maga is, már éppen Latara felé fordulva, mert már rég volt alkalma vele beszélgetni, amikor Julian is felállt.

- Elnézést… - Vigyorgott eltéveszthetetlenül, és nézegetett szintén figyelmen kívül hagyhatatlan irányába egy bizonyos magas szőke fiatalembernek.

Amit mindenki el is nézett neki, mert a főtisztek java látta őket együtt megjelenni.

Így Nerys is felállt, és ő maga is elnézést kért, elindulva arra a bizonyos udvariassági körre már előre görcsberándult gyomorral.

Vick a legjobb reklámvigyorával lépett be a régi emberei közé, és mivel egytől-egyig civilben volt mind, úgy döntött, hogy akkor a régi gépész-bulik emlékére a sutba vágja az etikettet.

- Hello! – Vonta magára a már eddig is ráterelődő figyelmet és ült is le az asztalhoz Dalby és Lopez közé. És nézett körül a társaság vigyorgó képén. Dalby mellett sorrendben ott ült Zamor, Kavalsky és Schwartz is, mellette egy üres székkel, amire Vick mert volna fogadást tenni, hogy Julian-é, és természetesen Lopez, a kissé kilógó pilóta mellett ott ült a felesége, Tess Allenby is.

- Hé, főnök azt hittük legalább beveri a képét! – Hajolt előre Dalby abszolút nem zavartatva magát folytatta ott, ahol az utolsó reggeli eligazításon, az Állomáson abba hagyta.

Amire azért némileg megállt a levegő, mert a „főnök” arcát nem lehetett olvasni, illetve azért mindenki érezte, hogy változnak a dolgok, még ha nehéz is elfogadni. De aztán Vick csak megvonta a vállát.

- Ugyan… szegény így is maga alatt van. – Felelte, de nem lehetett tudni, hogy gépészbüszkeségből, vagy őszintén beszél.

Amire több áll esett le, de attól még senki nem tudta, hogy akkor mi van a „főnök”-kel.

- De akarta… vallja be főnök, hogy viszketett az ökle! – Próbálta lassan elkeseredetten Dalby.

Amire Vick újra csak megvonta a vállát.

- Igen, akartam. – Ismerte el, de aztán elkomolyodott, és körül nézett az emberei között. – De nem vagyok főnök… - Kezdett bele, próbálva figyelmen kívül hagyni a lehulló arcokat. – örülök, hogy… így kedvelnek… de nem vagyok a főnökük. Az most már O’Brian hadnagy, és higgyék el nekem, hogy ő legalább olyan jó, mint én… - Folytatta majdnem kegyetlenül komolyan. De aztán győzött a szíve. – De ha ilyen… buli van… ahol nem megy a rang, akkor szólíthatnak továbbra is csak Vick-nek, végül is nem vagyok a részlegvezetőjük… - Jelent meg egy félmosoly a szája szélén, ami azonnal oldotta a megszeppent hangulatot.

Ami azonban csak lassan oldódott, mert a következő pillanatban mindenki megilletődötten bámult rá. Aztán a következőben és a következőben is. Amíg végül Dalby meg nem unta a világvége és elveszett hangulatot.

- AfenébeisVick, akkor is behúzhattál volna neki egyet, végül is a Kapitány fenekét bámulta! – Csapta a poharát az asztalra.

És a következő pillanatban már az érintett „afenébeisVick”-kel együtt mindenki a hasát fogva nevetett. Még Lopez is, aki ugyan nem tartozott szorosan a gépészekhez, de attól még ugyanolyan viccesnek találta, ha nem is a megszólalást, de Dalby pohárcsapkodását. Végül Vick volt az, aki a hasfogós nevetésből előmászott az asztal alól, és próbált beszélni.

- Tényleg közel jártam… - Próbálta szó szerint kinyögni.

Amire újabb nevetésroham tört fel, amit csak az szakított félbe, hogy új ismerős érkezett az asztalhoz.

- Eh, de jó a hangulat… - Mosolygott le Julian a párjára, aki azonnal megfogta a kezét próbálva lehúzni magához.

- Drágám… - Kezdte el elmagyarázni Karl, de aztán feladta, csak folytatta a kísérletezést, hogy a jó doktort az ölébe húzza.

Amit Julian ugyan nem akart, de a végén csak nem tudott ellenállni.

Vick pedig bár elégedetten nézett körül a barátain, de belül, valahol már elindult a nagyon kényelmetlen gondolat, hogy nagyon nem jó, hogy nem ül „idegen” közöttük. És főleg nagyon nem jó, hogy Miles O’Brian sehol sincs. Mert bár nem szerette, de a tiszt benne tudta, hogy sürgősen, ha nem is szét kellene szedni a „gépészcsapat”-ot, de tudatosítani kellene bennük, hogy ők szolgálatban nem így egy csapat, hanem mindenki mással együtt, az egész Gépházzal együtt alkotnak egy csapatot. De fogalma sem volt, hogy lehetséges ezt tudatosítani.

- És hallotta a hírt fő… Vick? – Volt Allenby, aki előrehajolt és belezavart a gondolataiba.

Vick felnézett és megrázta a fejét.

- Milyen hírt? – Érdeklődött, de már észrevette, hogy furcsán Zamor-ra terelődött a figyelem.

- O’Brian tegnap igazi feladatot is adott Zamor-nak, nem csak takarítást. – Jelentette Dalby, árnyalatnyi meglepett éllel a hangjában. Valójában egyikük sem tudta elhinni, de örültek neki, már csak a társuk miatt is.

Vick pislogott, aztán Zamor-ra nézett, aki viselt egy kifejezést, ami azt hivatott mondani, hogy „nem tudom mire a nagy felhajtás”, és valami mást is, amitől Vick-nek elszorult a mellkasa. De nem merte lefordítani, vagy jobban megnézni.

- Ez jó hír, gratulálok, Zamor. Mindig tudtam, hogy maga egy sármőr… - Próbálta elviccelni.

De Ann komoly arccal hajolt előre.

- Köszönjük fő… Vick. Bárhogy is érte el… - Köszönte meg, és a kifejezésekből körülötte mindannyiuk nevében.

Amitől Vick komolyan dühös lett. És ezt nem is titkolta el.

- Nekem ne köszönjék, én nem csináltam az égvilágon semmit! – Csúszott ki majdnem az is, hogy „önszántamból nem megyek O’Brian közelébe”. De bölcsen visszafogta magát. – Nem is tehettem volna. – Tette hozzá inkább, hogy meglegyen a folyamatos levitel hangsúlyügyileg.

Amire értetlen, majd megbántott arcokkal találta szemben magát, de nem bánta. Értsék csak meg, hogy nem fogja a kezüket, és nem érdekli, hogy mi van velük szolgálatban. Hogy nem a főnökük többé, hogy az most már valaki más.

- De a Kapitány… - Kezdte el Dalby, de durván félbe lett szakítva.

- És akkor nekem már mindenképpen közöm van hozzá? – Emelte fel a hangját most már Leslie, komolyan dühösen, de kontrolláltan. – Nem tudom mit csinált a Kapitány, de őszintén? Nem is érdekel! – Nézett körül, teljes tudatában, hogy tudatosan bontogatja a valójában nagyon értékes hidakat. Aztán csak nem bírta. – Nézzék, nekem nincs közöm ahhoz, hogy O’Brian mit csinál odalent. Maguknak viszont annál több. Maguk az ő csapata, és jó lenne, ha úgy is viselkednének. A Prófétákra maguk Csillagflotta tisztek, nem egy csapat grundpajtás! – Kapta le tulajdonképpen a tíz körmükről őket, de mert rájött, hogy mi az igazi probléma. – Örüljenek neki, hogy O’Brian-t kapták, és annak is, ha elkezdi elfogadni Zamor-t. És végezzék a dolgukat, ahogy velem. Azt’ kész. – Állt fel, mert csak nem maradhatott. Így és most nem. Később, nagyon boldog lesz, ha leülhet a barátaival beszélgetni és inni, de most nem.

A távozását pedig néma csend fogadta, illetve megbántott, értetlen gépészszemek sokasága. Amelyből igazán csak Julian lógott ki, aki már rájött valamire.

- Tudják, teljesen igaza van… - Nézett körbe és vállalta a véleményét még akkor is, ha sosem fog teljesen közéjük tartozni.

Amire újabb érzelemegyveleg jelent meg az arcokon, és az, hogy tudták ezt valahol mélyen ők is. Csak hát nehéz volt elfogadni, talán pont azért, mert a gépészeten sosem volt olyan szigorú szabálytartás, mint más területeken, egy állomás gépészetén pedig főleg nem.

Kira Nerys kapitány kisebb csomóval a gyomrában fejezte be az udvariassági bájcsevegésekkel teli körútját, mint ahogy elkezdte, de amikor megakadt a szeme valamin, ez el is múlt. Nem csak azért, mert volt benne egy kis bűntudat, de mert felébredt benne az akció módban lévő Kira Nerys, aki sok mindenre képes volt. Így oda is sétált a pároshoz, igyekezve a szemével jelezni az őt előbb észrevevő Bovti zászlósnak, hogy menjen, sétáljon egy kört. És a félbólián tudományos tiszt értett is a szóból. És fel is állt, elnézést kért, megígérte, hogy visszajön, majd távozott.

Kira pedig leült Selly Michelle mellé, egy pohár mobalével a kezében, és keresztbetette a lábait.

- Hogy érzi magát, Zászlós? – Kérdezte, nyilvánvalóvá téve a hangjában, hogy az estére gondol, és nem bántani akarja.

Michelle felnézett rá, és nagyon gyorsan kapta össze magát.

- Köszönöm, Kapitány. – Bólintott indikálva, hogy „megvan”.

Kira felvonta az egyik szemöldökét, de előrehajolt visszarakva a bal lábát is a padlóra.

- Olvastam O’Brian hadnagy jelentéseit. És nagyon jókat írt magáról.

Michelle felkapta a fejét, és bár nem volt túl jó hangulatban, ehhez meg végképp nem. De a büszkesége és az akarása nem hagyta.

- Igyekszem, Kapitány. – Felelte úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy megingás nélkül tovább hajt, és tovább küzd, mindegy, hogy gyakorlatilag hatalmas pofont kapott.

Kira arcán megjelent egy elismerő félmosoly. Ezt várta és nagyon elégedett volt, hogy ezt kapta.

- Helyes, mert szeretném vissza az Operációs tisztemet. – Bólintott rá.

Michelle azonban csak belül rezzent meg boldogan. Kívül mindössze csak bólintott, és végül elérte, hogy a Kapitány úgy nézett rá, hogy leolvasható volt, az egyébként olvashatatlan arcról, hogy komolyan gondolja, hogy ő kell neki.

- Megteszek mindent, Kapitány. – Húzta ki magát ülésben is, és csak azért nem pattant fel, mert nem volt rá lehetősége.

Kira azonban ha nem is pattant fel, de felállt, és bólintott.

- Nem is várok kevesebbet. – Felelte, majd még felvette a poharát, és egy biccentés után távozott. És rájött, hogy nem is volt olyan nehéz.

Még tett egy kört, mielőtt visszatért volna a főtisztek igencsak megcsökkent létszámú asztalához. Ahol már csak Deanna és T'Shar üldögélt, aktuálisan mélyen beszélgetve valamiről. De mivel Vick maga is arra közeledett már, hát leült és bevárta. Örült is, hogy akkor végre egy kicsit láthatja. Most már jobban érezte az este ritmusát és kényelmesebb is volt a hangulat.

- Valami baj van, Sq’wan? – Kérdezett rá azonnal, ahogy meglátta a dühös, vagy inkább megbántott kifejezést a felesége arcán elfelejtve egy pillanatra, hogy két főtisztje még ott ül mellette.

Vick leült, illetve levetette magát a székbe, de rázta a fejét.

- Állomás-csillaghajó… - Morogta úgy, hogy Nerys megértse, együtt azzal, hogy a volt gépészei asztala felé néz, de a másik két tiszttársa esetleg ne.

- A probléma a Gépházban… - Bólintott rá T'Shar parancsnok higgadtan és valószínűleg nem tudva, hogy nem túl szerencsés, hogy fordított.

Vick vetett rá egy döbbent tekintetet, még remélte, hogy nem tudja az egész hajó.

- Nagyszerű, mindenki tudja! – Állapította meg, aktuálisan Leslie parancsnokhelyettesként.

Kira hajolt erre előrébb és tette gyengéden a hátára a kezét, ő kihallott a hangjából minden jelentést.

- Ez nem a te hibád… - Kezdte, de aztán jobbat gondolt. – és el fog rendeződni. Most nehéz az elején, de összeszoknak.

Troi egy félmosollyal, és félig hivatalos minőségében bólintott rá.

- A Kapitánynak igaza van. Csak időt kell hagyni nekik és O’Brian-nek. – Nyugtatta meg ő is a két alkarral az asztalt támasztó Műszaki Összekötő tisztet.

T'Shar pedig szintén előrehajolt, ahogy a logikája segített, hogy összerakja, mi is történik pontosan a kusza érzelmi reakciók mögött.

- A Kapitány és a Tanácsadó jól látja. Sosem könnyű egy új legénységnek összeszokni. De jól van összeválogatva, és ez garantálja a sikert. – Bólintott abszolút érzelemmentesen.

Amire Vick felkapta a fejét, hogy megnézze magának a Kapitány reakcióját, ami enyhe pirulás volt. Amit ugyan csak ő láthatott, de nem is kellett másnak látnia. És ezzel Vick félre is tudta tenni egyelőre a tisztet érintő problémáit, és rá is jött, hogy ő éppen szeretné megpuszilni a feleségét. Csak ilyen spontánul. Oda is hajolt és nyomott is egy tőle szokatlanul ártatlan puszit Nerys arcára.

Aki nem tudta követni a hirtelen váltást és még bele is vörösödött, ezúttal mindenki számára nyilvánvalóan.

- Ezt mért kaptam? – Csúszott ki a száján akaratlanul is. Amitől még nagyobb zavarba jött, mégis csak a vulcáni első tisztje is ott volt. Troi-tól már nem is jött zavarba, de T'Shar…

Vick azonban éppen civil volt és éppen ehhez mérten szerelmes. És szokatlanul felszabadult.

- Mert szeretlek. – Felelte egyszerű őszinteséggel és húzódott egy kicsit közelebb, de megtartva a hozzájuk képest hatalmas távolságot.

T'Shar csak érdeklődve felvonta az egyik szemöldökét és azon tűnődött, hogy hogy lehet, hogy egy ember, és egy bajori, a fajuk kusza érzéstömkelegével mégis vissza tudják az ehhez hasonló megnyilvánulásokat tartani szolgálatban. És el is ismerte magában mindkettőt.

Deanna pedig csak mosolygott, mert ő nem csak látta a meleg villanást a mélybarna szemekben, de érzékelte is a párból áradó, ezekben az időkben valószínűleg túl ritkán előforduló békés, tiszta szerelmet, amit ezúttal nem zavart meg semmilyen árny számottevően.

Nerys csak megrázta a fejét, de nem tudott segíteni magán, elmosolyodott, és sokáig csak nézte a felesége tiszta, őszinte szemeit, majd megadta magát, hogy nem tud harcolni a saját szíve ellen. Az még egy hatalmas marcona klingonnak se sikerül, ő pedig csak egy szerencsétlen bajori…

- Én is Sq’wan… - Felelte halkan és közelebb húzódva nyomott egy gyors puszit a kölyökarcra, a gyönyörű, emberi ajkak szegletébe és hagyta, hogy Vick belehajoljon az érintésbe.

És végül, ahogy visszahúzódott és körülnézett a kikapcsolódó legénységén végül úgy érezte, hogy egy újabb lépést tett meg a felé a bizony áhított ideális határ felé. És ettől sokkal, de sokkal jobban és kiegyensúlyozottabban érezte magát. És ez jót tett mindenkinek. Még akkor is, ha konkrétan látni a bizonytalanságát talán csak Vick tudta egyedül.

-Prologue-

A kapitányi lakosztály hálószobaajtajának halk szisszenését lehetett csak hallani, majd újra, s végül ruha halk surrogását, ahogy a gazdái hazatértek. Vick azonnal lekapta magáról a felsőt, mert tetszett is benne bármennyire Nerys-nek egy hosszabb idő után kényelmetlen volt és meleg is. Azonban trikóban már jobban érezte magát, és álmos, vagy fáradt sem volt különösképpen, így csak leheveredett az ágyra és a hasán összekulcsolt kezekkel nézett fel a mellette megálló feleségére.

- Nem volt olyan szörnyű, igaz? – Kérdezett rá szelíden, kutatva, hogy ő mit érez.

Nerys végignézett az ágyon ruhástól és cipőstől és mindenestől elterülő feleségén, aki ebben a néhány órában úgy hasonlított önmagára, mintha a régi Vick-et kapta volna vissza egy kicsit, és bár nem tudta miért, hogyan, de abban a pillanatban nem is érdekelte. Ha Vick bele akarja csábítani abba, hogy ruhástól mindenestül heverjen vele az ágyon, akkor bele tudja. És majd később, sokkal később, ha ez átlagos, mindennapi lesz, majd újra megszidja érte, de most örömmel belemegy. És le is heveredett mellé, hozzábújt, az azonnal ölelő gépészkarok közé.

- Nem, tényleg nem. – Ismerte el, aztán elmosolyodott. – Nem hittem volna, hogy T'Shar képes ilyen arcot vágni! – Nézett fel és bár nevetni akart, valahogy a hangulat annál csak békésebb volt.

Vick is elmosolyodott, ahogy pislogott le a felesége arcára.

- Jó, hát nagyon igyekeztem… - Ismerte el, majd hallgatott, megvárva, amíg Nerys kikuncogja magát, aztán elkomolyodott, de még csak ő tudta, hogy komoly erőbefektetés révén. – Neked nincs olyan kényszered, ha a közeledben van, hogy megnevettesd? – Kérdezte pontosan úgy, ahogy kadétok szoktak egymás között éjnek évadján, a takaró alatt pletykálni az őket tanító admirálisokról.

Nerys ettől vágott egy olyan arcot, amely jelezte, hogy elkapták, aztán pedig egy áldühöset, mert azt nem szerette, aztán csak nevetve bólogatott.

- De… - Nyelte le a nevetést. – de el ne mondd valakinek… - Tette hozzá játékosan.

Vick halvány mosolya eltűnt, és a helyébe került egy tökéletes ijedtséget hirdető kifejezés, és két hatalmasra kerekedett égszínkék szem.

- Ééénnnn? – Kérdezett vissza. – Sosem tennék olyat! – Komolyodott vissza az arca.

Nerys egy pillanat alatt mérlegelte, hogy ekkora mértékű szemtelenségre milyen büntetés jár, de aztán kitalálta. Nem kellett sokat gondolkoznia. Lehúzta magához az eddig is félkönyéken támaszkodó feleségét és csak megcsókolta. Lágyan, nem kérdezve, nem kérve semmit, el sem mélyítve, csak simogatva a puha gépészajkakat.

Vick belemosolygott a csókba, és viszonozta, ahogy rájött, hogy nem egy egyszerű, vagy gyors csók lesz, hanem akár átvarázsolhatja egy egész csókpartivá, a hangulat, mindkettejüké, és a hálóé is megvolt hozzá. Így feljebb húzódott, és visszacsókolt, körbejárva a gyönyörű bajori ajkakat, de nem mélyítette el ő sem, csak mesélt. Mesélt és mesélt, esti mesét, az ő saját érzelmeiről szóló esti mesét a feleségének. És mikor a végébe, amikor a vicces rész jött, belemosolyodott, majd belekuncogott, végül felemelte a fejét.

- Hé ez jó… - Jelentette ki, mert valójában fogalma sem volt, mikor viselkedtek utoljára a saját ágyukban csókolózó és a kanapén egymást mindössze csak fogdosni merő szerelmes kamaszokként.

Nerys sokáig csak nézte a felesége rá már csak halványan lemosolygó arcát és a cinkosan villogó égkék szemeket. De aztán rábólintott, minden a mellkasában terjedő forró boldogsággal.

- Az… - Suttogta vissza, de megtartva a hangulatot.

Vick arcán a halvány mosoly megnőtt egy kicsit, és hatalmas felhajtást csapva elhelyezkedett a legkényelmesebben, majd úgy hajolt le, mintha az elkövetkezendő húsz évet azzal szeretné tölteni, hogy a feleségét csókolja. Azonban, bár Nerys ennek bedőlt, de Vick egy gyors, csak csábításra jó puszi után visszahúzódott a fél úton magával hozva a bajori ajkakat is.

Nerys torkából azonnal feltört egy méltatlankodó hang, majd ahogy kinyitotta a szemét, igyekezett dühösnek kinézni, ami elbukott.

- Ez goromba volt… - Morogta azért fel, jelezve, hogy nem szereti, ha behúzzák a csőbe.

Vick csak kuncogott, de lehajolt, hogy akkor valamivel hosszabb csókkal békítse meg, majd visszahúzódott újra.

- Nem mondtad, hogy sportszerűen kell játszani… - Jelent meg egy kis vigyor a szája szegletében, de ez el is tűnt, ahogy megnyalta az ajkait tökéletesen eljátszva, hogy készül újra csak vagy húsz évre elhelyezkedni.

Nerys ezúttal résen volt, és elsőként lenyelte a saját reakciójaként feltörő hangot, majd már készült, és ahogy Vick ajkai megérkeztek, ő feljebb hajolt, hirtelen mélyítve a csókot és feltárva az ajkait, tudva, hogy vagy a meglepettség, vagy a csábítás megteszi a hatását, ami azt illeti meg is tette. Vick azonnal elkomolyodott, ahogy belehullott a csókba és érezte is, hogyan áramlik szét az egész testében egy egyszerű, békés, mélységes csók hatása. De most már nem érdekelte, hogy a saját csapdájába hullott. Nerys vállai alá csúsztatta a kezét és tartotta, tartotta magához, miközben a másik keze halkan, mintegy osonva simogatta a vékony bajori oldal teljes hosszát, csak úgy ruhán keresztül, lassan és tétován.

Nerys csak magához húzni tudta, és csókolni, csókolni a születni kezdő szenvedéllyel, mely nőtt, egyetlen apró lépés választotta csak el attól, hogy száguldani kezdjen, de még nem lépte át. Csak a kezei indultak el, a jobb lecsúszott fedetlen gépészkaron, maga fölé húzva gyengéden a felesége teljes testét, és így a bal is elindulhatott, keresett, kutatott, és rá is talált az általa tökéletesnek minősített gépészfenékre, még takarva attól a nadrágtól, ami a tökéletesből még tökéletesebbet csinált. És itta, hogyan indul el egy halk hang a gépésztorokból, és hogyan landol halk sóhajként a szájában. Amelyre önkéntelenül is, de azonnal válaszolt, erősebben, határozottabban vonva magához, és csókolva mélyebben, óvatosan megszülető szenvedéllyel.

Vick érezte, hogyan csúszik be egy forró, és gyengéd kéz a trikója alá, találva lapos, mezítelen hasat, érezte, hogyan gyújt határozottan szenvedélyt a másik kéz a fenekén, annak sosem tudott ellenállni, sem így, itt, sem máshol, máshogyan. És ettől az ajkai elszakadtak, hogy induljanak fel, orredőket csókolni, mert már csak vitte a szenvedély, a saját, és Nerys testében gyúlt szenvedély. De az ajkai hamar találták magukat újra csókolva bajori ajkak által, és hamar találta magát a saját hátán, majd ahogy az ajkak eltűntek és kinyitotta a szemeit, ott találta maga fölött az ismeretlen szenvedély kavarta ismerős hullámokat.

Nerys nem döntött, nem is gondolt rá csak fordított, ahogy vitte előre a vágy, a sóvárgás, a szükség, hogy adjon, és tette, és csak, mikor csókolt újra, mikor elkezdte volna az útját lefelé, akkor jött rá, hogy még nem mehet, még nem tud menni, és felnézett, eltépve az ajkait, megvárta, amíg égszínkék szemek nyílnak rá. De nem volt bennük árny, nem volt bennük más csak szenvedély, és valamiféle távoliság, amiről nem tudta miért van, de nem félt tőle. Már hajolt volna vissza, hogy akkor keressen egy másfajta határt, hogy tágítsa, hogy elmenjen addig, amíg mehet, amikor egy villanás vonzotta vissza a tekintetét az égkék szemekbe.

- Ennyit a sportszerűségről… - Mormogta fel Vick egy olvashatatlan arccal és éppen mikor Nerys megijedt volna, folytatta. – egy kapitány fogdossa a feneked, és akkor kerüld el, hogy ruhában menj el… ehhh. – Jelent meg újra az a villogás és jött rá Nerys, hogy a távoliság az kissé talán túl jól megjátszott műtávoliság volt.

De a megjegyzés volt bármennyire is gyenge, ő elnevette magát, és le is omlott egy hosszú pillanatra Vick vállára, ahogy igyekezett, illetve, nem, egyetlen energiacsomagot nem mozgósított, hogy legyűrje a nevetését és mire visszanézett már rázta a fejét.

- Mintha te ismernéd a sportszerűség fogalmát… - Dobta vissza még mosolyogva, de már a tekintetének fókuszpontja a mosolygó emberi ajkakon volt.

Vick azonban elkuncogta magát, és úgy döntött, jöhet a csókparti, és le is húzta magához a gyönyörű bajori ajkakat. Nerys azonban készült, és megragadta a kezdeményezést, szó szerint, és gyengéden, amitől Vick felnyögött, és hátrahajtotta a fejét, Nerys pedig kapott az alkalmon, hogy végeérhetetlen, érzéki nyak tárta fel magát neki, és elindult. Lecsókolva magát, és megállva a már gyors, már lüktető, és rohanó pulzusnál. Meg sem lepődött, de gondolkodni is elfelejtett, csak ment tovább, ahogy harcolt a vágy ellen, hogy megjelöljön, mert, ha jól ismerte a kedves feleségét, Vick még napokkal később is büszkén, és némileg lejjebb húzott gallérral flangálna a hajón, szolgálat és szegény Kira kapitány ide, vagy oda. Így csak tovább ment, miközben lovagló ülésbe helyezte a lábait, és feljebb is hajolt, hogy gyorsan, és hatékonyan feljebb húzza a trikót, ugorva egyet, és most már felfelé csókolva magát a hullámzó, és lassan reszkető izmoktól mozgatott hason.

Vick hátravetette a fejét, ahogy csupán érzett, érezte, ahogy a testén áthullámzik, és egyben átvágtat a legapróbb érintés is, intenzíven, élesen, olyan élesen, hogy szinte vágott. A saját kezei gyűrték az alattuk maradt paplant, ahogy nem volt képes elengedni sem, pedig hogy vágyott rá, hogy Nerys-t ölelje, hogy a hajába túrjon, és felhúzza magához! De csak felsóhajtani tudott, és nem megállítani a hangját, ahogy forró ajkak zárultak a mellére, és adtak olyasmit, amitől összetört a világ és eltűnt minden más rajtuk kívül. De Nerys hirtelen újra fent volt, ahogy vágyta, újra ott volt és mosolygott rá, de már hajolt is le, hogy csókolja, őrjítően festve, mutatva, hogy mire vágyik, csókolta úgy, hogy tudja, milyen tempó következik, amitől önkéntelenül emelkedett el az ágytól a csípője.

És Nerys, ahogy érezte a szemei mögött a legalább akkora feszítést, mint a testében emelkedett, rájött, hogy döntenie kell, és döntött, ha belehal is kockáztat mindig, de mindig, és nem érdekelte semmi más, csak, hogy sosem adja fel. És nem érdekelte még az sem, hogyha nem sikerül, akkor hogy fog fájni nem csak neki, de Vick-nek is, ment tovább és kockáztatott. A jobb kezét halkan csúsztatta le a gépész-has már hullámzó, vonagló felszínén, minden ügyességét bevetve próbálta észrevétlenül megoldani a nadrág övét, majd a gombjait is, miközben csókolt, csak annyi érzékiséget engedve a csókba, hogy ne árulja el magát, mindegy, hogy mennyire rohant volna, mindegy, hogy mennyire ment volna előre, még nem merte hagyni magának. És az ujjai lassan, lépésről lépésre, és gyengéden találtak utat maguknak, hogy hirtelen fürödjenek hatalmas szenvedélyben, és csaljanak fel két gyönyörfestette hangot az emberi és bajori torokból. De Nerys nem tépte el az ajkait, csak csókolta, kísérte tovább, kézen fogva és vezetve fel, pontosan ugyanolyan gyengéd szeretettel, ahogy visszafelé vezette mindannyiszor.

Vick hátra akarta vetni a fejét, ahogy megérezte az első érintéseket, határozottan, céltudatosan vezetni őt felfelé, érezte a testében emelkedő szenvedélyt és gyönyört, amely feszítette szét, üldözte fel, és elvette a hangját. Nem tudott beszélni, nem tudott csak visszacsókolni, nem tudott elhúzódni sem. Csak csókolt és csókolt vissza, és emelte el magát az ágyból, hogy minél jobban feszülhessen hozzá, majdnem, mintha bújna el, rejtőzne el, valami elől, amiről akkor ott már nem tudta mi is, csak, hogy menekül, bele egyenesen a gyönyörbe.

De Nerys, ahogy két ujja találta meg az otthonuk küszöbét mégis felnézett. A szíve állt meg, mert tudta, hogy lehetőséget ad, de felnézett. És most ő rejtette el, mi is kísért benne, és tűnt fel az arcán egy érzéki, egy ragadozó kifejezés, elnyílt ajkakon, minden szándékot eláruló mélybarna, hullámverésben kavargó tengerekben, és nézett le úgy, mintha a prédájára nézne, mintha minden kontroll az ő kezében lenne, hogy hozzon gyönyört, vagy fájdalmat.

Vick lassan hullott mozdulatlanságba, ahogy nem merte megmozdítani a csípőjét, mintha azzal összetörne mindent. De ahogy a víziója kitisztult annyira, hogy láthassa a kifejezést felnyögött, és beleveszett, hátravetett fejjel rúgta előre magát, és kapitulált minden szenvedéllyel, amely benne volt. Csupán egyetlen kifejezés emelte annyit, lökte fel annyira, hogy átugorja bármitől is menekült, fogalma sem volt, a gondolatai már régen széthullottak, csak az a kifejezés létezett, amiből nem tudott, de nem is akart szabadulni.

És Nerys itt végül elmosolyodott, őszinte, teljesen tiszta ragadozó mosollyal, és lassan, vagy hirtelen hazatért, fogadva a hangot, és megtartva az ívbefeszült testet. Lassú, mégis száguldva emelő tempóba hullott, tudva, tökéletesen érezve hogyan érje el a leggyorsabban, már rohant, már nem mert lassítani, mert most ő menekült, emelve, vonva maga után a párját, és szerette. Szerette mindennel, amije volt, minden atomjával a létezésének, szerette, és meg tudott volna állni. De nem kellett, mert ahogy lehullottak az ajkai, csókolni, lassítva a saját felsőtestét, lassítva Vickét, csókolt ugyanarra a lassú, igézett ritmusra. Amely hirtelen nőtt, ahogy a szenvedély felcsapott, egy az eddigieknél is magasabb hullámmal benne, és fokozta a tempót, nem törődve semmivel, nem állva meg semmiért már. És megérezte, ahogy az ujjai körül felcsapnak az első hullámok, eltépte a száját, és mindent az arcára engedve nézett fel, nézte, hogyan nyílnak rá ösztönből, kínkeservesen égszínkék szemek gyönyörű, tiszta feloldozással bennük. Nézte, hogyan tágulnak rá az égszínkék egek sötét középpontjai, nézte az elnyíló emberi ajkakat, a gyönyörfestette beteljesülést. És nem hitte el, de a saját testében kezdett terjedni valami hatalmas, nem tudta volna megnevezni, de terjedt, hullám, hullám után, ahogy gyengéden kísérte vissza a párját, ahogy gyengéden engedte le, és tudta, már akkor tudta, ahogy csak a keze volt képes mozogni, mert a testét megbénította a rajta végigvonuló forróság, hogy újra próbálja, azonnal, ahogy Sq’wan kimondta.

Vick reszketett, ahogy végtelen gyengédség fogta a kezét, és vezette vissza, valahová, ahol csak béke volt, ernyedt, mozdulni, mozogni nem tudó béke, és hatalmas hullámokat vető mélybarna tengerek. És valami, még valami, egy tudat, amely hirtelen bár újra fájt, nagyon, nagyon fájt, de boldog tudott lenni mellette.

- Szeretlek… - Próbálta ki a hangját, ahogy bár az előző hangulatot nem találta meg, nem tudott viccelni, vagy grimaszolni többé, de mosolyogni halványan még igen. És tette is.

Nerys lehajolt, óvatosan, mert még nem vonta vissza az ujjait, és megcsókolta, lágyan, elmondva úgy. De nem húzódott el, nem akart, csókolta tovább mélyen, szenvedéllyel, mindennel, ami ott lángolt benne mindig, eltörölhetetlenül. És a hüvelykujja rátalált az emberi középpontra, új, határozott, erőteljes tempót kezdve, ahogy az ujjai is újra kezdték, és csókolta, nem hagyva beszélni, nem tudva hagyni ellenkezni. Mégis, mégis megállt volna, ha megérezte volna az akár csak halvány ellenkezést is.

De Vick nem tudott, ennek nem tudott ellentmondani, mert a lehunyt szemhéjai mögött az a mosoly játszott, az ajkain érezte a ki nem mondott csak elmesélt szavakat, Nerys, a keze ellenére alázatos könyörgését, és nem volt képes ellentmondani, nem, mert a mélybarna tengerek feloldozást ragyogtak rá, bárhogy is nézte, és bárhogy is nem ért hozzá. És hagyta, hogy a feje hátravesse magát, hagyta a torkának a hangokat, a gyönyörrel teli, hangos kiáltásokat, mind, mind egy-egy névként, elsuttogva, elkiáltva, elkántálva mindig ugyanaz a gyönyörű, egyetlen név.

És Nerys felemelte a fejét, ellenállva a kísértésnek, a hosszú, már verejtéktől fénylő nyak hívásának, és nézte az újra épülő beteljesülést, feloldozást. Amely most gyors volt, mindent elsöprő, és mély, mélységesen mély. És Nerys rámosolygott, rá, ahogy égszínkék szemek tértek vissza hozzá döbbenten, fájva, újra árnyakkal telve, de megpihenten. A kimerültség, a fáradt távoliság eltűnt belőlük, ahogy a cinkos, szemtelen csillogás is, de béke maradt bennük, megférve az árnyakkal, legalább egy rövid időre.

- Nerys… - Suttogta fel Vick, kipróbálva a hangját, ahogy elkapta a lélegzetét, ahogy a zihálás alábbhagyott, ahogy volt hangja, ahogy a kezeit emelni tudta, hogy átkulcsolja hátul, a kecses bajori nyak fölött.

Nerys végül elengedte, elengedte azt, ami már olyan régóta, már az első halk sóhaj óta szorította belül, és halkan legördültek az első könnycseppek az arcán. Nem takarta el, Sq’wan előtt nem. De nézte, mosolyogva, könnyes mosollyal nézte, és rázta a fejét. Ő sem tudta elhinni. De aztán, ahogy az ujjait gyengéden visszavonta, és megérezte, hogyan hűti le a szoba levegője a felesége feloldozásának visszamaradt szenvedélyét, ahogy megérezte az illatot, ahogy minden, de minden ott volt Vick szemeiben, most ő nem tudta hagyni a hangulatot, nem tudta elveszíteni. És felemelte a kezét egy ragadozó mosollyal, amely még a könnyeken keresztül is hatásos volt, Vick ajkaihoz, de nem érintette meg őket, várt.

Vick torkát elhagyta válaszként egy leginkább nyüszítő hang, jelezve, hogy egy nagyon kicsi, nem sok, csak egy nagyon kicsi időt legalább hagyhatna, de aztán csak előreengedte az ajkait, hogy lecsókolja a hosszú, végeérhetetlen, gyönyörű ujjakról a saját feloldozását. Miközben végignézhette, hogyan vonul át Nerys arcán a szenvedély tovább épülő vihara, miközben küzd a látványért.

- Azt… - Próbálta Vick a szót formálni hosszú ujjak körül, nem elengedve őket, ha az Univerzum szétesik, talán akkor sem. – tudod… - Tett meg mindent, ezúttal Nerys-ért, nagyon tudatosan, de úgy érezte, Nerys látta, tudja, így az övé a választás. – hogy… - Húzta végig a nyelvét a bajori mutatóujj belsején, a lehető legérzékenyebb vonalon, amibe ugyan Nerys hangja keveredett, de azt megvárta. – hogy ezek után te is ruhában fogsz? – Kérdezte és varázsolt a saját arcára egy halvány grimaszt.

Nerys önkéntelenül is bezáródott szemei erre kipattantak, ahogy döbbenten bámult le a kölyökarcra, amelynek ajkai még fogva tartották az ujjait, de ott játszott körülöttük egy halvány grimasz. Keresett, kutatott az égkék szemekben is, és végül két újabb könnycsepp után elmosolyodott, és megrázta a fejét, de leszállt a feleségéről, és macskásan leheveredett mellé, és belement. Nem volt képes mást tenni.

- Csak nehogy te bánd meg… - Vetette vissza egy halvány mosoly kíséretében.

De Vick már emelkedett is, hogy rájöjjön, mire is gondolt Nerys ezzel a mondattal, mert hát mit is bánhatna meg ő azon… Uhh. Nerys-nek, mint mindig ezúttal is igaza volt. De most már nem tehetett semmi mást, mint fölé hajolt, és szerette, a visszavágáshoz és a saját becsületének megőrzése végett ruhában. Legalább is elsőként, nyugtatta meg magát és onnantól semmi máson nem gondolkozott, amíg tudott, mint azon, hogy mivel tudja az őrületbe kergetni.