A múltról írottak után talán nem lesz sokkoló, hogy a jövő ugyanúgy nem létezik, mint a múlt. Sőt a jövő elvileg még annyira sem létezik, mint a múlt, amelyről legalább emlékképeink vannak. A jövőről valójában fantáziáink vannak csupán, amelyeket sokszor mégis ugyanolyan reálisnak élünk meg, mint a múltbeli emlékeket. A jövőbe vetítünk rémképeket: magányt, betegséget, kudarcot, halált, aztán rémüldözünk tőle. Félelmeink célszalagként lebegnek előttünk, nincs más dolgunk, mint beteljesíteni őket. A gondolat teremtés. A gondolat valóság. Létező lenyomat a fejünkben, amitől már nehezen szabadulunk. A még meg sem történt jövő emléke. Lehet valamitől félni, ami még meg sem történt? Lehet, mert már megtörtént: a gondolat főpróba, aztán jöhet a megvalósítás. Aki elbukik, az lélekben már százszor elbukott annak előtte.
Mi különíti el a valóságost az elképzelt történéstől? Ha az agysejtek szintjén vizsgálódunk, a látvány ugyanazt a látókérget aktiválja, akár képzeljük, akár ténylegesen látjuk a dolgot. A hallásos hallucinációk alatt aktiválódnak a hallásért felelős agyterületek. Az elképzelt és kivitelezett mozgások ugyanazon agyterületeket aktiválják. Az álmokat, amikor benne vagyunk, leggyakrabban valóságnak éljük meg. Ha álmunkban megbántott valaki minket, még napközben is sokáig tudunk neheztelni rá. Álom és valóság, képzelet és valóság különválasztása nem is olyan egyszerű. Hogy ez a zavar nehogy bonyodalmakat okozzon, az evolúció gondoskodott agyunkban egy "kapcsolóról", amely az álmodás szakaszában gondoskodik arról, hogy izmaink teljesen petyhüdtekké váljanak. Különben lejátszanánk álmainkat. Michael Jouvet franca agykutató vagy ötven éve, macskákban átvágta az izomgátlásért felelős idegeket, és a macskák álmaikat álmodva eljátszották azt: képzeletbeli egereket cserkésztek be, rájuk vetették magukat, stb. Embernél is előfordul ritkán az a kórkép, amelyben a beteg alvás közben lejátssza álmait, komoly veszélyeknek kitéve önmagát és másokat.
A képzelt és valóságos tapasztalások elkülönítése minden pillanatban agyunk bravúrja, ami soha nem sikerül tökéletesen. Valóság és fikció állandó kavarodásában élünk, és nincs igazán biztos pont, amely alapján igazán elkülöníthetnénk, mi az, ami megtörtént, amit csak hiszünk, hogy megtörtént, vagy még csak elgondoltuk, hogy történni fog. A "valóság", vagyis a jelen átélése minden pillanatban egy próbálkozás csupán, amiben elég egyetlen kis gikszer, és máris beléptünk egy másik, ugyanolyan hiteles valóságba. A Fregoli szindrómás beteg váltig hiszi, hogy rokonai, ismerősei "kicserélt" emberek, nem ők, csak olyanok. A Cotard szindrómás beteg szent meggyőződése, hogy ő halott, teste bomlik, belső szervei hiányoznak. A valóság közmegegyezés tárgya, és amíg látszólag zökkenő nélkül tudunk egymással a "valóságról" kommunikálni, addig azt hisszük, a mi valóságunk közös a mások valóságával. Ez a látszólagos egyetértés azonban igen könnyen zátonyra fut, s a családi félreértések és perpatvarok sokszor példázzák azt, hogy nincs egyértelmű valóság, csak interpretáció. És a viták mindig azon folynak, ki értelmezi helyesen a közös valóságot és az abból levonható következtetéseket. Ugyanolyan hévvel tudja a férj hinni azt, hogy nem az ő dolga az aznapi mosogatás, mint ahogy a feleség hiheti, hogy de igenis a férj dolga volna az. Hiheti valaki szent meggyőződéssel, hogy ő nem volt sértő, a másik pedig mégis megsértődhet rá. A jóhiszemű félreértések és tévkövetkeztetések hátterében mindig az áll, hogy a látszólag közös valóság nem "közös" és nem "valóság". Valóság nincs, csak vágyakkal, tapasztalatokkal, gondolatokkal és érzésekkel átszínezett valóság-értelmezés van. Ha létezne egyértelmű valóság, nem kéne annyit magyarázni azt. A viták legtöbbször nem mások, mint a valóság-interpretációk közti egyeztetési próbálkozások, amik persze olykor pofozkodásig is tudnak fajulni. Mert a valóság nem csupán filozófiai kérdés, a boldogságunk múlik rajta.
A jövő -leszámítva a rajtunk kívülálló dolgokat- nem más, mint a szubjektíve megélt jelen előrevetítése és önbeteljesítő megvalósítása. De hogy mennyire szubjektív dolog még csak beszélni is a szubjektivitásról, a "rajtunk kívülálló dolgok" csak gyűjtőfogalma azoknak a történéseknek, amiket szeretnénk nem magunknak tulajdonítani. Vannak emberek, akik, ha jól mennek velük a dolgok, azt önmaguknak tulajdonítják, de vannak, akik a szerencsének. S fordítva, ha előbbiekkel valami rossz történik, külső hatásoknak tulajdonítják, míg utóbbiak önmaguknak. Van, aki úgy gondolja, a Sors az ő kezében van, van, aki úgy, hogy ő van a Sors kezében. Napóleon azt mondta, minden közlegény tarisznyájában hordja a marsallbotot, mert úgy vélte, saját üstökös pályáját önmaga rajzolta fel az égre. Történészek pedig rámutatnak, hogy ha nem lett volna Napóleon, lett volna helyette valaki más. A marsallbot tényleg mindenkinél ott van, de van, aki rossz tréfának tartja, van, aki leadja a talált tárgyak osztályán.
Egy nő arról panaszkodott egy terapeutának, hogy főnöke folyton-folyvást minősíthetetlen hangon beszél vele. A terapeutával megbeszélték, mi volna a megfelelő viselkedés a főnökkel szemben. Következő alkalommal a nő beszámolt arról, hogy nem tudta megvédeni magát, mert főnökét mintha kicserélték volna. Mióta ő a terapeutával beszélt a dologról, azóta a főnök nem beszél vele gorombán. Persze nem megy mindig ilyen könnyen. De a jövő azon is múlik, mi van az arcunkra írva.
A jövőt vagy fantáziák formájában teremtjük, s vetítjük előre, vagy már egész lényünkben hordozzuk a végkimenetet. Agyunk folyamatosan jóslatokat tesz a jövő alakulására, és ahhoz igazítja viselkedésünket. Ha úgy megyünk vissza reklamálni egy boltba, hogy arcunkra van írva, magunk sem hiszünk a sikerben, jó eséllyel nem is fog a dolog menni. Persze ez talán kicsit "karmikusan" hangzik, pedig nem erről van szó. A viktimológia pl. arról szól, hogy az áldozat sokszor önmaga jelöli meg magát, mint lehetséges áldozatot. A potenciális áldozatok mintha azt hirdetnék: "engem tessék megtámadni, védtelen vagyok".
Egy asszony mesélte, hogy amikor hozzáment a férjéhez, azt mondta neki, hogy csak egy pofon csattanjon el, ő már költözik is el. Így aztán pofon soha nem csattant el, viszont húsz éven át tűrte, hogy férjének szeretői legyenek. Mi lett volna, ha annak idején azt mondja, az "első megcsaláskor költözöm haza"?
A jövő valójában egy feltevés, amit addigi tapasztalatainkból leszűrtünk. Mérlegre tesszük önmagunk értékét, és megbecsüljük, mit és mennyit várhatunk el párunktól, főnökünktől, az eladótól, az Élettől. Ha úgy véljük, mi keveset érünk, nincs okunk "ugrálni", akkor olyan jövőfantáziánk lesz, hogy majd sokat kell nyelnünk. És akkor nyelünk is. Mert az jött be, amit vártunk. A kapcsolatok jövőjét mindig az határozza meg, mire adunk engedélyt másoknak. Az említett nő megtiltotta a pofont, de engedélyt adott a szeretőkre. Miért? Mert apjának is voltak szeretői, és azt hitte, azt nem tilthatja meg.
A jövő a jelenben születő fikció, mi tervezzük meg és hozzuk létre, vagy hagyjuk, hogy bekövetkezzen. Vannak globálisabb jövőképek, melyek egy életutat vagy egy életszakasz főbb vonásait írják le, és vannak a pillanatról-pillanatra teremtett jövőfantáziák, amelyek, ha negatívak, leginkább szorongásos-depresszív zavarokban vagy önértékelési problémákban jelennek meg.
Testi folyamataink felett nagy a hatalmunk, csak ennek nem vagyunk tudatában. Aki tudja, mi a relaxáció, vagy "le tud menni alfába", az megtapasztalta, hogy akaratlagosan el tudja lazítani izmait, le tudja lassítani légzését és szívverését. De természetesen megy ennek az fordítottja is, csak erről az emberek azt szokták hinni, hogy ez "spontán" alakul ki, és úgy hívják, pánikroham. A szorongásos rosszullétek valójában pillanatról-pillanatra kreált eszkalálódó testi izgalmi állapotok, melyekben az fokozza fel a tüneteket, hogy a beteg mindig csak a következő fázisra koncentrál, valahogy úgy, hogy "úristen, csak nem fog most még a szívem is hevesebben dobogni?". És ez persze elég erős szuggesztió arra, hogy tényleg hevesebben dobogjon a szíve. Akkor arra gondol, hogy "mindjárt elönt a veríték", s lám, a szuggesztió hat, és csurog is róla a víz. Ekkor a beteg agyán végigfut a rémült gondolat, hogy milyen kínos lesz itt elájulni a metrón, és máris érzi, hogy az ájulás kerülgeti. Az ilyen rohamok kezelési stratégiája tulajdonképpen annak a megértetése, hogy az ártatlan testi tünetből kiindulva a beteg maga vetíti a jövőbe a roham lépéseit, és ezzel idézi elő azt. Aki fél, hogy fának megy a biciklivel, biztos neki megy.
A legtöbb szorongó és depressziós ember szisztematikusan komor jóslásokat tesz saját jövőjére nézve. Aszerint nevezik aztán ilyen vagy olyan betegségnek, hogy mire vonatkozik a jóslat. Aki szociális helyzetekben képzeli el magát felsülni, az ilyen helyzetekben mond csődöt. Őt nevezik szociális fóbiásnak. Aki állandóan katasztrófákat vetít a jövőbe, az a generalizált szorongó. Aki addig fantáziál jövőbeni megcsalatásairól, míg párja beleun és tényleg elhagyja, az a betegesen féltékeny. Akinek kisebbrendűségi félelmei vannak, az mindig azt vetíti a jövőbe, hogy kudarcot fog vallani. Aki reménytelennek látja a jövőt, az nem is tesz érte semmit, és a jövő, amikor bekövetkezik, tényleg reménytelen lesz. Richard Bandler a neurolingvisztikai programozás atyja kérdezte egy depresszióstól: mondja, hogy csinálja maga ezt?
Az életterv abból születik, ami hiedelmeket átveszünk magunkra nézve szüleinktől, vagy más fontos személyektől. Az emberek vagy egy-az-egyben átveszik, amit szüleik hisznek róluk, vagy kénytelenek védekező fantáziákat kialakítani szüleik sötét jóslataival szemben.
Az életterv olyan jövőfantázia, amelyben szinte a bizonyosság erejével tudjuk, érezzük, hogy mi valami fontos (vagy éppen jelentéktelen) emberek leszünk. Ez olyasmi, mint amikor térképen megmutatják, hogy hova kell eljutni, aztán ki-ki nekiindul az odavezető útnak.
Abraham Lincoln gyilkosa, John Wilkes Booth egész életében arra készült, hogy valami nagy tettet hajt végre, mert anyja fia születése után a kandalló lángjában a "haza" szót vélte felvillanni. Freud azért volt annyira magabiztos abban, hogy neki zseninek kell lennie, mert szó szerint burokban született. Ady azért hitte, hogy ő a nemzet vátesze, mert hat ujjal született, mint az Árpádházi királyok. A különös jelek nem különös embereket, hanem különös hiteket teremtenek. És ebből lesz a különös jövő.
David P. Phillips és munkatársai 1993-ban azt vizsgálták, hogyan befolyásolja az Amerikában élő kínaiak életkilátásait a "fehér" amerikaiakhoz képest a kínai horoszkóp által jósolt betegség. A kínai horoszkóp bizonyos évekhez bizonyos betegségeket rendel, és akik abban a betegségben betegedtek meg, amit a horoszkóp "elrendelt", szignifikánsan rövidebb ideig éltek. Pl. a horoszkóp szerint a Föld évében születettek hajlamosabbak tumoros megbetegedésekre. A szerzők 3041 nyirokrendszert érintő daganatos betegségben elhunyt amerikai kínait azonosítottak. Azok a kínaiak, akik a nyirokrendszer rákos megbetegedésében szenvedtek és a Föld évében születtek, átlagosan 59.7 évet éltek, míg, akik más évben születtek, azok átlagosan 63.6 évet éltek. Hasonlóan, akik a Fém évében születtek, és különféle légzőszervi betegségekre voltak hajlamosak a horoszkóp szerint, átlagosan 66.9 évet éltek, míg, akik nem a Fém évében születtek, azok átlagosan 71.9 évet éltek. A fehér amerikaiak közt ilyen különbség nem volt.
Ami nem valósult még meg, ami nem történt még meg, az nem létezik. Következésképen a "jövőt", vagyis hogy mi történik holnap, holnapután, és jövőre, azt a mi döntéseink és cselekedeteink fogják meghatározni.
De ha ez ilyen egyszerű, miért nem képzelünk magunknak fényes jövőt? Sikert és boldogságot? Ha csak ezen múlik? Az emberek többsége mégsem mer magának sikert és boldogságot képzelni, mert úgy érzi, az neki nem jár. Nem sikerülhet. Hiszen ő átlagos, közönséges, unalmas.
A "jövőbe" részletesen kivetítjük, mit hiszünk magunkról, mit várunk magunktól, mit várunk az Élettől. Aztán a "jövő" visszaigazolja. És mi megnyugszunk. Beletörődünk sorsunkba, mintha nem mi magunk teremtettük volna. Aki fél a kihívásoktól, az kerülni fogja őket. Így aztán élete valóban úgy alakul, ahogy képzelte, és akkor beigazolva látja, hogy jól gondolta. Úgy hiszi, ő előre látta a jövőt. Valójában ő teremtette ezt a jövőt.
Mondjuk, valaki azt gondolja magáról, hogy ő nem elég vonzó. Vagy netán egyenesen csúnya. Tehát senkinek nem tetszhet. Ekkor reménykedve olyan jövőt képzel, hogy talán majd jön Akárki és elveszi őt. Így aztán fejest ugrik az első adandó kapcsolatba, félelmeitől vezérelve gyorsan megházasodik, és jó esélye van arra, hogy egy nap arra ébred, nem boldog. Akkor azzal vigasztalja magát, hogy ez még mindig jobb, mint a magány. De esetleg élete egyre elviselhetetlenebb, innentől mindenki fantáziájára bízom, mi mindent tehet egy boldogtalan ember. De egy biztos. Hinni fog abban, hogy az ő életét a csúnyasága tette tönkre.
Tényleg az tette tönkre? Nem, hanem a jelenben megélt félelmei. Hogy csúnyának hitte magát, és csúnyaként viselkedett. Ettől olyan férfit vonzott magához, aki önmagáról ugyancsak azt gondolta, hogy neki csak "csúnya" juthat. És a későbbiekben kölcsönösen bosszút álltak egymáson, amiért nekik csak a másik "jutott".
Ön meg akarja változtatni a jövőt? Kár a fáradtságért. A jövő nem létezik. Csak a jelent lehet megváltoztatni, és az fogja megváltoztatni a "jövőt". Ezen munkálkodjon. Mindig csak a következő percen, amibe máris beleléptünk.
Forrás: Szendi Gábor: A jövő emlékei (www.pszichoterapia.tenyek-tevhitek.hu)