Egy Angyal halála
(komolyság:irodalmi mű)
Amikor a jeges szél a csontodig hatol... a mellednek feszül és aztán átszakítja a bőrödet... és meg sem áll a szívig... mint a penge... és a vékony seb nyomán mit maga után hagy, egy vörös csöpp jelenik meg... mely megduzzad egészen annyira, hogy már nem bírja alakváltoztatás nélkül, ráadásul a szél és a gravitáció is ellene dolgozik ezért piros csíkot húzva maga után, mintha lomha csiga lekúszik a mellkasodon... szinte perzsel a jeges bőrön... és csak folyik, nyúlik lefelé... mígnem szövetet talál, melynek szálai közé elbújhat, a jeges szél elől ott felgyűlhet...
... és a szél csak fúj... a szíved helyén maradt üres űr, már csak jeges barlang... melybe csak a fájdalom költözik... olyan fájdalom mely még e jeges testet is életre kelti... a lélek kettészakításával oly mértékben gyötri a már már kihűlt testet, hogy egy forró könnycseppet csikar ki a most jegesen és üresen csillogó szemekből...
A könny is csak gyűlik a hideg szemek sarkában... megbújik... de a jeges pengeként hasító szél a könnycseppeket is széthasítja és elfújja őket a tarkóig... lágyan rajzolva ezüst fátylot velük az arc keménnyé fagyott vonásaira...
... halotti fátyolt... ezüst fátyolt mely hidegen csillan meg a sápadt haldokló hold fényében...
A fagyos test nesztelenül, szinte súlytalanul... a halál ölelésében lebegve... mint selyemfátyol a lágy szélben lassan ereszkedik a földre... mint utolsóként hulló falevél.. fakón élettelenül.. jelezvén, hogy itt a tél... a fagyos szelek... a jeges sötétség ideje...
...mikor a legforróban égő szív is jeges kővé dermed... mikor a pengeként hasító kemény szél mindent megöl, miben érzés van...
A csenben elnyúló halott test míg még van benne érzés és élet egyetlen színfoltként csillan meg a szürke, jeges, kemény, hegyes, éles kövekből kirakott úton...
Lassan mélyvörös, az út porától sárrá avanzsálódott folt bújik ki a látszólag már halott test alól... vér... a szív még mindíg ver...
A szél által kevert portól maszatos arcra hófehér csíkokat rajzolnak a vékony, forró könnypatakok, melyek az arccsont lágy ívén cseppet formálnak... majd önön súlyúktol a bőrtől elszakadva az örök enyészetnek adják magukat...
A rohanó felhők mögül elóbújó hold most az ütca kövére lágy ívet rajzolt testre esik... a lapockák lágy ívét két sötét árnyék töri szét... a hold féynétől halottsárgán világító két csonk... mintkettőn alvad vér, de a fájdalmasan letépett száranyak végéből néha, egy egy pillantra még új cseppek bújnak elő és gördülnek végig a csonkokon, hogy a lapockák között, a gerinc által formált medret lassan megtöltsék és véres folyóként lomhán folyánka induljanak a tarkó és a derék felé... a véres csonkokon mint apró csillagok világítanak az apró pehelytollak és tollpihék... a szél el nem fújja őket, mert az alvadt vér szorosan fogja őket a kihűlt börhöz...
Mint sötét mezőt itt ott megtörő fehér gyapjas juhok... úgy tűnnek fel a jeges fényben a vérbe tapadt tollak el nem ázott pihéi...
...
...
...
Ahogy a hajnal első napsugarai futásra késztetik a hideg, gyilkos éjjelt és ahogy az árnyék meghátrál a tél miatt gyenge, de azért meleget adó fény elől úgy bújnak elő az élő és élettelen dolgok az éj folytogató leple alól...
Az éjjel megfutamodása nyomán a hajnali fényt öltő úttesten már csak néhány, eddigre már feketévé száradt folt, és a reggeli játékos szélben itt ott felröppenő hófehér toll jelzi, hogy a jeges éjben meghalt...
... a két legdrágább kincse a könnye és a vére már csak sötét sárfolt az úton...
Angyal volt... a legtisztább és legértékesebb lény... szívében csak szeretettel, lelkében igaz, őszinte, égő érzelmekkel... afelé, aki ezzé tette... aki Angyalt teremtett... szárnyakat adott... olyan magasságokba engedte feltörni hol előtte sosem járt... ki új távlatokat, új dimenziókat nyitott...
... szerelmet adott... szabadságot... a mennyországot... a boldogságot...
... de vége... azt hinnénk, hogy egy Angyal sosem halhat meg... pedig de...
Egy Angyal csak addig Angyal, amíg teremtője annak látja, aként érez iránta... a teremtő szeretetével együtt a teremtett lény is meghal...
... csak lelke él még, mely ilyenkor a reggeli széllel szárnyal... az éjszaka utolsó árnyékába üvölti fájdalmát... mely sosem múlik... mely ég... mint érzései... egy Angyal érzelmei, szerelme örökké él... és mindíg remélnek, hogy visszatérhetnek ahhoz, aki ismét Angyal testet formál az izzó lélek köré és újra szárnyakat ád, hogy mennyei magaslatokat engedjen látni, érezni... újra boldognak lenni...
...csak remél... örökké... |
-Angel-
2007. 01. 24. 22:57 |
