|
|
|
Bíbor eső
(komolyság:katasztrófa)
Reggel lett! Újra és újra! Jön az Ősz... Megállt az élet!Felkeltem az ágyból a padló oly hideg volt! Nem esett jól. Fáztam és írtóztam az előttem álló kemény naptól. Nem nemis kemény inkább fárasztó, és monoton. Már úgy unom! Mindig reménykedem valami újban és szépben de nem... sajnos sosem változik semmi sem!Felállok, kávézok, cigarettámat elszívom! Benézek a wc-be majd Zuhanyzom, fogatmosom! Öltözök, szépítkezek, már rég indulnom kellene. Egy kis adrenalinszint növelés vajon beérek dolgozni vagy ismét kések! Fáradt vagyok... Elérem a buszt, zakatolok. Leültem szokásos helyemre, tettem amit tennem kell napról-napra... Vége mára! Haza megyek. |
Tajuka
2006. 09. 26. 13:51 |
| Hazafelé beborult az ég, fekete és bordó felhők közt zakatoltam az átkozott buszon... Egyszer csak óriási cseppekben hullt az eső. Színők mint a bíboré, vöröses mint a véré, sós mint a könnycsepp és nagyon nagyon rosszat jelent. A megállt a busz, néma csendben figyelték az utasok és néma gondolatuk a levegőben röpködött. Az enyém is. Féltem, hogy elveszek meghalok ennyi volt...De valaki fenntről észrevette a félelmünk.Segíteni próbált nekünk, de lenntről jött a dübörgés a rodhadó hús szaga párolgott felénk |
Tajuka
2006. 09. 27. 09:41 |
Aztán felébredtem, még mindig a buszon ültem, ott ülz szemben egy sejtelmes öregember. Nagyon öreg volt, meggyötört, átdolgozta az életét. Tudtam, hogy ha így folytatom én is ilyenné válok. Ezt nem hagyhatom. Találnom kellene valakit, akivel élhetek, akkor talán...
...Az öreg az esőt nézte. Nem szokatlan errefelé, így késő ősszel. Sűrűn szitáltak a táj felett az ezernyi fellegből aláhulló cseppek. A köd nyomasztóvá tette a tájat. Megálltunk egy sorompónál. Az öreg ember felállt, megigazította a kalapját és odament a sofőrhöz, hogy megkérje, nyissa ki az ajtót. Rosszul érezte magát. Leszállt. Néztem amint áll a zuhogó esőben, majd egy pillanatra a tekintetünk találkozott a félig párás üvegen keresztül. Egy jel volt ez. Éreztem. Mindketten elfordultunk. A sorompó vörös fénye ütemesen váltakozott, mint valami rítus, sokáig figyeltem az esőcseppeket megfestő piros színt. Egészen elvarázsolt a pillanat és belefeledkeztem az egész életembe...
...Kiáltás, fülsüketítő csikorgás, majd egy lágy koppanás. Majd csend. Az öreg volt az. A vonat az utolsó útjára vitte. Beleborzongtam, hogy az én szemembe nézett életében utoljára. |
dontoncsi
2008. 06. 01. 21:00 |
|
|
Írok egy e-mailt!
Reklámlehetőségek az oldalon
Minden jog fenntartva!
|
