Hull a hó

Hull a hó, hull a hó,
mesebeli álom!
Télapó zúzmarát
fújdogál az ágon.

A kis nyúl didereg,
megbújik a földön:
nem baj, ha hull a hó,
csak vadász ne jöjjön!

Parányi ökörszem
kuporog az ágon,
vidáman csipogja:
"Süt még nap a nyáron!"
________________________________________

Megjött a Télapó

Szánon jött. A hegyeken
fenyõk búcsúztatták.
Zsákját tükrös hegyi tón
vízilányok varrták.

Medvék mézet gyujtöttek
nyár derekán néki.
S egy kosárban áfonyát
küldött az õsz néni.

Piros szemû mókusok
mogyorója csörren.
S megcsendül a kicsi szán
csengõje a csöndben.

Itt van már az udvaron.
Toporog a hóban.
Teli zsákja a tiéd,
dúskálhatsz a jóban.

Hóember

Udvarunkon, ablak alatt
Álldogál egy fura alak
Hóból van a keze, lába,
Fehér hóból a ruhája,
Hóból annak mindene,
Szénbol csupán a szeme.
Vesszosepru hóna alatt,
Feje búbján köcsögkalap.

Honnan jött, tán Alaszkából
vagy a déli-sarki tájról,
hol a jegesmedve él,
s télen-nyáron úr a tél?
Uramfia, ki lehet?
Mondjátok meg, gyerekek!
"Sem a Péter, sem a Pál,
egy hóember álldogál."

Cézár kutya sunyít, lapul.
Rá nem jönne, ki ez az úr.
Mert hogy úr, az bizonyos.
Olyan kövér, totyakos.
Tisztességgel megugatja.
Meg se billen a kalapja
a nagy úrnak. Rá se néz.
Hej, de bátor, de vitéz!

Cézár most már tiszteli;
borjúcsontot visz neki.
Az csak sután áll a hóban.
Nem hallgat az okos szóra.
Nem eszik, és nem beszél.
Szegény Cézár, jaj, de fél!
Szederfánkon ül a veréb.
O ismeri meg legelébb.
Könnye csordul, úgy nevet,
s nevetik a gyerekek.
"Ejnye, Cézár, hát nem
látod?
Hóember a barátod!
Ne félj tole nem harap!

Honnan jöttél Télapó?

-Honnan jöttél, Télapó?
-Hóországból, hol a hó
hegyvastagnyi takaró,
a tenger meg hat akó.
Jegesmedve barátom
varrta meg a kabátom.
Kibélelte bundával,
hogy az úton ne fázzam.
Szarvasomat befogtam,
szíves szóval biztattam:
"úgy szaporázd a lábad,
szél se érjen utánad."
Meseország (világos)
Hóországgal határos.
S Meseországból az út
egyenesen ide fut.
Szerencsémre nyitva volt,
útközben egy mesebolt.
Jöttek elém tündérek,
megkérdezték mit kérek.

Tél a falun

Hófehér most a határ.
Kinn a réten kánya jár.
Nincs az úton semmi nyom,
csak amit a kánya von:
finom krikszkraksz a havon

Hósuba van mindenen,
mint a fázó emberen.
Mint a csoszön zord idon,
kicsi házon, házteton,
suba van a temeton.
Subás házban emberek.
Padkán cica szendereg.
A sarokban kapanyél.
Nagyanyóka most mesél:
"Jaj, gyerekek, itt a tél!

Itt a tél, s lám itt a a hó;
habfehér, mint a cipó.
S nézzetek csak ide, hej,
olyan habos, mint a tej,
mit az Örzse néni fej."

A kemence sustorog.
Hallgassuk meg, mit morog!
"Én mindenkit szeretek;
adok egy kis meleget,
jertek körém, gyerekek!"

Most a falu kiscsibe,
pihés hó rajt a pihe.
Tél az anyja, takarja;
szárnya alatt altatja.
- Hadd ébredjen tavaszra!

Fehér karácsony

Havazik, havazik...
Meg sem áll tavaszig.
Tán az egész világ
hó alatt aluszik.

Hó alatt aluszik,
pilláját se nyitja,
hó alatt aluszik
kertünkben a fuzfa.

Álmában barkát bont;
(csupa fehér bársony...)
Azt hiszi, tavasz van,
s itt van a karácsony.

Itt van a karácsony.
Most nyílik virága:
hócsillagot bontott
minden bokor ága.

Ünnepel a tél is;
felöltözött szépen.
Kint sétál az utcán
ünnepi fehérben.

Itt a tél

Hull a hó és száll a dér:
itt a tél! itt a tél!
Cinkemadár útra kél
s enni kér, enni kér!

"Adj magot, te jó mezo:
éhezem, éhezem!"
"Kezem fedi hófedo,
érezem! Érezem!

Lábam fogja jégbilincs:
megfagyott! Megfagyott
Búzám, magom nekem sincs,
elfogyott! Elfogyott!"

"Kérj a fától, adjon o!
Neki van! Neki van!
Ot nem fedi hófedo,
s karja van! Karja van!"

Száll a cinke szaporán:
"Cini-cin, cini-cin!"
Így kopog a körtefán:
"Cini-cin, cini-cin."

"Adj körtét, te jó barát!"
"Elfogyott! Elfogyott!
Mind elvitték a javát
rokonok, rokonok..."

Száll a hó, míg fúj a szél.
Havazik, havazik.
Kicsi cinke útra kél
s könnyezik, könnyezik.

A kint felejtett madárijesztõ

Nem is olyan ijeszto
a madárijeszto.
Inkább marasztaló,
madárvigasztaló.

Télen, ha hull a hó,
nála pihenni jó:
vállára szállanak
a fázó madarak.

Didergo cinegét
dehogyis bántana:
lyukas kabátzsebe
cinegepalota.

Majd hangos kányahad
károg kezén, fején,
szótlanul elturi.
Mit is tehet szegény?

Fehér határban áll,
feketén egymaga,
akár egy kányát termo,
szomorú kányafa.

Cinege- etetés

"Hej, télido, hej, zord ido
Elkéne most a hócipo!
Ha volna hozzá ködmön is,
S ha már kívánok - sapka is!"

-sóhajt a kis madár,
Míg ablakpárkányomra száll.
Kopogtat: "Kopp-kopp, hallod-e?
Ablakodat kinyitod-e?

Adsz-e ebédre jó magot?
Már három napja koplalok.
Fáztál-e télen éhesen?
Én ázom-fázom s éhezem."

Már nyitom, nyitom, cinege,
Gyere, meleg van idebe!
Itt van szalonna, friss köles,
Csak válogass, csak csipegess!

Odább hussan a kis bolond,
És csupa félés, csupa gond.
Kiszórom a magot neki.
Rám pislog, aztán fölszedi

Január

Január, január,
mindig hócsizmában jár.
Jégbajusza, jégkabátja,
zúzmara a jó barátja.

Január, január
palotája nyitva áll.
Jégtüköru padlóján
korcsolyázik fiú lány.

Álla tánc, áll a bál.
Kicsi szánkó csengve száll.
Meg sem áll tán tavaszig,
mindaddig míg havazik.

Milyen volt a hóember?

Megkérdeztem decembertõl,
Mit tartasz a hóemberrõl.
Azt felelte december:
Jó ember a hóember.

Kivallattam januárt,
Ki az ablak alatt állt.
Hóember, hóember,
Jó barátom, jó ember !

Jót nevetett február,
A hóember? Reám vár!
együtt járunk, komázunk,
Egy pipából pipázunk!

Március szólt: hallottam.
Itt lakott az udvarban,
Eltûnt! Nem is ismertem!
Hóból volt a hóember!

Szûk esztendõ, bõ esztendõ

Szegény ember volt az Év.
Volt tizenkét gyereke:
kilenc fia, három lánya.
S szuken volt a kenyere.

Elunták a koplalást.
Így szólt egy nap Január:
– Legidosebb fia vagyok,
rám férne a munka már!
Könnye hullt az Esztendõnek.
(Mit tehetett egyebet?)
A maradék rozslángjából
sütött egy kis kenyeret.

Hóból subát szabatott.
Bocskort jégbol varrt neki.
Búcsúzáskor gyönggyé fagytak
szakállán könnyei.

Alighogy a kilincs csattant,
s megzörrent a rozzant zár,
apja elé lépett fia,
a második, Február.

– Eresszen el édesapám
a világba engem is!
Megkeresem a magamét
ezután már magam is.

Ez is elment. Kulacsába
patakvizet merített.
S a hátára egy kis vékony
hókabátot terített.

Márciuson volt a sor már,
a mosolygós kamaszon.
Úgy szökött el, búcsú nélkül
egyik esos hajnalon.

Április csak fütyörészett,
hetyke szóval feleselt.
Mindent fitymált, lebecsmérelt,
lekicsinyelt, kevesellt.

– Édes fiam – szólt az apja.
– Szuk neked a mi házunk.
Elmehetsz, ha kedved tartja,
míg visszajössz, megvárunk.

Május arca irult-pirult.
– Én is mennék, jó apám!
Aranyhaját szél borzolta,
úgy ment Április után.

Június sírt, sóhajtozott.
Kék szemében bánat ült.
Nem mert szólni az apjának,
a szobába menekült.

– Lányom, lányom, gyenge lányom,
te is elhagysz, érzem én.
Menj, tán vár a jószerencse
túl a házunk küszöbén!

– Nem szívesen megyek én el,
de egyebet mit tegyek?
Mért fogyasszam a keveset,
a falatka kenyeret?

Július is búcsút intett.
Augusztus is messze jár.
Szegény Év csak egyre vénül.
Keze reszket, feje fáj.

Elhagyják a gyerekei.
Szeptember is útra kelt.
Három fia otthon van még.
Többi új otthonra lelt.

Titokban már azt reméli:
– Ez a három megmarad.
De egy napon gondol egyet
Október is, s elszalad.

Utána fut a November.
December is menekül.
Vénségére az Esztendo
maga maradt, egyedül.

Ám egy napon ajtó zörren.
Ismeros hang beköszön.
Legidosebb fia jött meg,
s vele jött a friss öröm.

Sorra jönnek, sorra mennek
fiai és lányai.
Látogatják unokái,
a hónapok napjai.

Nevetik a régi gondot
a gondtalan unokák.
S csipegetik a kalácsból
a nagy szemu mazsolát.

Karácsony-hivogató

Ezüstszánkót hajt a dér
hófehér határon.
Deres szánon didereg,
fázik a Karácsony.

Zendül a jég a tavon,
amint által jönnek.
Decemberi hópihén
fénylik már az ünnep.

A kályhánkban láng lobog.
Gyere be, Karácsony!
Gyújtsd meg gyertyád, fényszóród
a fenyofaágon!

Melegedj meg idebent,
légy vendégünk mára!
Karácsonyi csillagod
tedd a fenyõfánkra!

Itt a farsang

Itt a farsang, áll a bál,
keringozik a kanál,
Csárdást jár a habvero,
bokázik a máktöro.

Dirreg, durrog a mozsár,
táncosra vár a kosár,
A kávészem int neki,
míg az orlo pergeti.

Heje-huja vigalom!
habos fánk a jutalom.
Mákos patkó, babkávé,
értük van a parádé.

Hó-farsang

Északi szél, mit csinálsz?
A dudádon mit dudálsz?
- Du-du, mindig ezt fújod.
Azt várom, míg elunod.

Most meg szederfánkra ülsz,
a szederfánkon hegedülsz.
Táncra hívod a havat
odakint a fa alatt.

Csupa táncos pihe-lány,
elso táncos valahány;
fehér ruhás hópihe
lebben oda meg ide.

Hó-farsang van. Itt a tél.
Azért dudál ez a szél.
Egy szál zenész magában
sípol, dudál a bálban.

Új év

Köszöntelek új év
új világa!
Hozz békességet
a világra!

Terülj, terülj ki,
tarka kendo!
Add elo kincsed,
új esztendo!

Ha új esztendo
én lehetnék,
minden gyermeket
úgy szeretnék,

mintha tulajdon
enyém lenne:
a jövendomet
látnám benne.

Minden gyermekszív
rubinláda,
s egy-egy új év van
abba zárva.

Új tavasz, új nyár,
új jövendo.
Szeresd hát oket,
új esztendo.

Békés öledben
ringasd oket,
a jövendot,
a jövendonket!

Hadd nyíljék a szív
legszebb álma,
az ifjú béke
a világra!

Karácsony

s zól a csengo, száll a dal.
Itt van a Karácsony.
Arany csillag tündöklik
a fenyofaágon.

Gyertya lobban, mennyi fény!
Mintha a fa égne!
Ha nem volna Karácsony,
felszállna az égre.

Ott lobogna a fenyo,
mint egy tüzes csillag,
amelyikrol éjszaka
szikraesok hullnak.

Itt marad most a fenyo.
Itt marad minálunk.
S amíg itt lesz, mindnyájan
ünneploben járunk.

Fényben rezeg a fenyo.
Lobognak a gyertyák.
Ünnep van ma, Karácsony
látogatott hozzánk.

Karácsonyi kívánság

Karácsonynak ünnepére
azt kívánom:
jégtükrében nézze magát
a Karácsony.

Hóruhában, hófehéren
álljon ottan,
szépségében gyönyörködve,
meghatottan.

Ha megunta nézni magát
jégtükrében,
engedjen rajt korcsolyázni
egész télen.

Hócsipkével díszítse fel
mind a fákat!
Hóembernek adjon havat
hóruhának!