Egy rend öröksége nyomán...
[Megszűnt klánok] Arcanus @ 2006. 04. 14 19:54
Marico con Labora - Lovagrend
(novella)

Valahol a határvidéken...

A hold savanyú arccal tekintett le borongós égbolt alól. A süvítő északi szél azonban nem akarta látni a hold keserű ábrázatát. Az égbolt viharsarka felől dagadt hasú fellegeket terelt elé. A szürke fellegek, pedig nem akarták tovább cipelni terhüket. Vakító villanás hasította ketté az eget. Fülsiketítő dörgés remegett végig a tájon, nyomában, pedig sűrű esőcseppek indultak meg a föld felé. A boszorkánymesterek ivadékából lovaggá lett Kymerien Ishlron sebes léptekkel vágott át az erőd udvarán. Vérszín köpönyege ázottan csüngött vállvasairól. Vasalt csizmái alól sáros esőlé fröccsent szét minden lépésnél. Jéghidegen csillogó gleccserkék tekintetében az őrlángok fényei táncoltak. A katonák hangosan köszöntötték az előttük elhaladó Sötét Lovagot. Kymerien bólintva köszönt vissza mielőtt belépett a nehéz tölgyfaajtón. Átvágott a fáklyákkal megvilágított előtéren, majd a keskeny lépcsőkön indult meg felfelé. A gránitból faragott lépcsőkön sáros foltok maradtak léptei nyomán. A lépcső keskeny folyosóba torkollott az emeleten. A folyosó falán rézből készült gyertyatartók meredeztek, melyben néhány gyertya adott némi fényt. Kymerien lenyomta a folyosó végén lévő ajtó kilincsét, majd belépett a tanácsterembe. Odabent pattogva lobogott a tűz a faragványokkal díszített kandallóban. Kellemes meleggel töltötte meg a szobát. Peremmel ellátott fémlemez hevert a kandalló előtt, hogy felfogja a kipattanó szikrákat. A falakra erősített tucatnyi tartóban füst nélkül égő gyertyák világították meg a helyiséget. Az ólomkeretbe foglalt üvegablakok elé vörös bársonyból készült nehéz függönyöket húztak. Odakintről úgy sem szűrődött volna be semmi fény. A szoba közepén egyetlen kör alakú, fekete márványból faragott asztal állt. Az asztalon a falakon lévőkhöz hasonló gyertyák világítottak díszes ezüsttartókban. Az asztal körül tucatnyi sötét bársonnyal bevont kényelmes karosszék, melyből most négy volt foglalt. Két székben Kymerienhez hasonlóan nehéz vértezetbe öltözött férfi, míg a másik kettőben egyszerű fekete ruhát viselő alakok ültek. Mindannyian a Lovagrend tagja voltak. - Egység és Hatalom! - köszöntötte őket hagyományosan Kymerien. - Egység és Hatalom! - álltak fel a többiek, így üdvözölve az újonnan érkezőt. - Örülünk, hogy megérkeztél Kymerien. - fordult felé az őszülő hajú, bajuszos Fla Denister. - Ülj le! Újabb hírek érkeztek. Kymerien az asztalra tette farkasforma sisakját, majd helyet foglalt az egyik székben. A szék panaszosan reccsent meg, de végül elbírta a vértbe öltözött test súlyát. - Mi történt? A kérdésre Draco de Nox a másik vértbe öltözött alak válaszolt. - Vykos és Sigma most érkezet vissza. - pillantott a sötét ruhát viselő fejvadászokra. - Sajnos nem hoztak jó híreket. - Újabb két hadtest érkezett az ostromlókhoz. - vette át a szót Vykos ar Taug. - Sigmával sikerült a táboruk közelébe jutnunk. Legalább ötezer sakálember táborozik a domb mögött. Varázstudóik, pedig legalább háromszáz Pokolpókot tartanak uralmuk alatt. - Ekkora túlerővel szemben nem sokáig tarthatunk ki. - csapott az asztalra Denister. - Denisternek igaza van. Az eddigi támadások lassan felőrlik a védelmünket. A katonák fáradtak. Tartalékaink fogytán. Nem engedhetjük meg, birtokainkhoz megnyíljon minden útjuk. Ez a legerősebb védelmi pont. Ha a vár elesik és behatolnak a területeinkre. - Reméljük a küldönc elérte a Lovagvárat és értesítette a Rendet a váratlan támadásról. - Mi van akkor, ha a küldöncöt elkapták? - vágott közbe Sigma - Te is tudod Draco, hogy már majdnem két hete elindult. Ennyi idő alatt már meg kellett volna érkeznie. - Tudom. - szorította ökölbe a kezét Draco - De Kymeriennek igaza van. Nem engedhetjük meg, hogy a vár elessen. - Fölöslegesek a szócsaták. - emelkedett fel Denister. - Hamarosan elérkezik az igazi csata ideje. Vagy kitartunk vagy, meghalunk. Mindannyian esküt tettünk. Az életünket áldozzuk a Rendért, ha kell. Mindegy, hogy a küldönc célba ért vagy sem. Meg kell állítanunk őket! - előrántotta kardját és a magasba tartva felkiáltott: - Egység és Hatalom! - A többiek követték példáját. Felugrottak és fegyvereiket magasra tartva kiáltották ők is...
- Egység és Hatalom! - És mintegy zárszóként a dombok mögött megszólaltak az emberbőrből készült dobok. Válasz sem késett sokáig. A várfalakon felharsantak a kürtök jelezvén, hogy az ellenség újabb ostromra készül. Az eső még mindig zuhogott. Mintha csak az égiek siratnák a csatában elesetteket. A három Sötét Lovag a várfalon várta a támadás kezdetét. Jelenlétük bátorsággal töltötte el a védőket. Mint sötét démonok magasodtak a védők között vértjeikben. Kymereien fejébe húzta farkasfej forma sisakját, melynek szemréseibe illesztett ékkövek vörös fénnyel izzottak fel. Most már nem zavarta az éjszaka sötétje. Vértjének mágiája felruházta őt az éjjel láttás képességével is. Mellette minotaurusz szarvas sisakjában Draco és a bajuszos Denister. Az eső ellen sercegve küzdő őrlángok fényei táncot jártak a nedves vérteken. A két fejvadász Vykos és Sigma az íjászok mellett álldogáltak harcra készen. Hajuk nedvesen tapadt fejükre, miközben a támadókat várták. Az emberbőr dobok egyre hangosabban dübögtek. Egymást váltották az ütemek, ahogy összehangolták a csapattesteket a támadók. Hirtelen vörös csillagok keltek a domb mögül. Izzó tűzgolyók húzták füstkormos farkukat az erőd felé. Alig egy nyíllövésnyire jártak a falaktól, amikor halványkék aura villant fel a vár körül. A vár mágikus védelme még kitartott. A tűzgolyók sisteregve váltak gőzzé az éjszakában. Az ostromlók tűzvetői még háromszor tették próbára vádműveket, ám azok kitartottak. A dobok üteme felgyorsult. Üvöltés harsant a dombok mögött. Sötét hullám csapott át a dombokon. Acsargó, üvöltöző sakálemberek zúdultak a vár felé. - Íjászok felkészülni! - Kiáltott fel Vykos, miközben maga is megfeszítette embermagas íját. Mint pokolból szökött lángbogarak úgy lobbantak fel a szurokkal átitatott rongydarabok a nyílvesszőkön. Kivártak, amíg az ellenség lőtávolon belülre ér aztán útjára küldték a lángoló halált. Sivítva szálltak a lángbogarak, hogy célba érve az ellenfél húsába marjanak. Kopogva csapódtak be a vesszők. Akadt, amelyik lepattant a sakálemberek vértjeiről, azonban a legtöbb célba talált. Az elzuhanókat véres péppé zúzták az utánuk érkezők. Százával hullottak el, míg a várhoz értek. Ostromlétrák csapódtak a várfalnak. Vicsorgó pofájú ember-állat keverék harcosok indultak meg rajta felfelé pajzsukat maguk fölé tartva. Bár az íjászok továbbra is küldték feléjük a lángoló halált, azonban mindet nem tudták visszatartani. A legelső vicsorgó pofájú fenevadat Sigma pengéje fogadta. Egy villanás és a lény fej nélkül zuhant alá jó néhány társát magával sodorva. Vykos íjával sújtott a mellvéden éppen átugró szablyát lóbáló emberállat felé. A lény vérbeborult arccal zuhant le a várfalról. Társai azonban szinte megállíthatatlanul nyomultak felfelé. Kymerien vértjének alkarvédőin arasznyi acéltüskék sarjadtak. Az élő vért gazdájával együtt üvöltött a támadók felé. Tagbaszakadt forradásos képű sakálember ugrott Kymerien elé. Karjain kidagadtak a kötélvastagságú izmok, ahogy kétkezes buzogányával csapott felé. A csapás erős volt, ám Kymerien számára iszonyúan lassú. Félretáncolt a lesújtó buzogány elől, ami így ártalmatlanul csapódott a várfalnak. Csontmarkolatú másfélkezes pengéjével végighasította támadó mellkasát. Ellenfele rossz minőségű bőrvértje reccsenve engedett a mágiával átitatott pengének. Vér fröccsent. Groteszk mintát rajzolt a farkasfej forma sisakra. Az elzuhanó testtel mit sem törődve rúgta el a létrát a faltól, ám eközben újabb fenevadak ugrottak a várfalra. Draco és Denister kardja sem marad szűzen. Véres esőlé folyt végig vértjükön és kardjukon, ám ez a vér nem az övék volt. A halál táncát járták mindketten. Körülöttük levágott testrészek és holttestek hevertek. Szemükben a harc hevének lángja csillogott amint ordítva vetették magukat a falakon átözönlő emberállatokra.Hiába harcoltak azonban vitézül a védők. Sok közülük nem katona volt, hanem a környező falvakból bemenekült parasztok. Kezük kaszához és kapához szokott nem, pedig fegyverhez. Ez pedig sajnos jól észrevehető volt. Egyre többen estek el a védők közül is. A dombok mögött ismét áltott a dobok ritmusa. A támadók megkezdték a visszavonulást. A védők ajkairól diadalittas ordítás emelkedett fel, hogy aztán szitokká váljon. A visszavonuló sakálemberek két csoportra váltak. A keletkező ösvényen, pedig Pokolpókok százai özönlöttek a vár felé. Dobhártyaszaggató rikoltással másztak felfelé a várfalon. A védők arcára félelem ült ki, amikor megpillantották a majd három méter magas szörnyetegeket. Az első szörnyeteg acélkemény kardpengéhez hasonlatos lábaival három íjászt is felnyársalt. Draco a Pokolpók alá vetette magát és vértől szennyes kardját a lény altestébe döfte. A pók felvisított és méregfullánkjával Draco felé döfött. Draco kirántotta kardját a pók testéből és a felé csapó fullánk útját próbálta eltéríteni vele. A fullánk nyúlós sárga lét fröcskölve magából vált el a pók testétől és zuhant a földre. Bár a fullánk mely a mérget a testbe fecskendezi levált a testről, a csapás elérte Dracot és jó néhány métert repítette hátra. Draco hatalmasat puffanva ért földet és mozdulatlanul terült el. A pók fájdalmasan visítva indult meg felé, hogy végezzen vele, ám Denister útját állta. Oldalról vetette magát a pókra, s egyetlen csapással metszette le fejét. A szörnyeteg még megtett néhány tétova lépést aztán egyszerűen összecsuklott. Kymerien felkapott egy földön heverő lándzsát és azt hajította az egyik falon átmászó pók felé. A szakálas hegyű lándzsa keresztül szaladt a lény fején és letaszította a várfalról. Azonban azonnal újabb érkezett a helyére és egyszerűen lesodorta őt a várfalról. Kymerien a jó tíz méterrel lentebb lévő várudvarra zuhant. Estében pozdorjává zúzta a fal mellé ácsolt lépcsőt és eszméletlenül terült el a törmelékek között. Vykos és néhány életben maradt íjász eközben íjaikkal próbálták távol tartani a hatalmas pókokat. A nyílvesszők azonban csak akkor bizonyultak sikeresnek, ha egy lényt legalább tíz- tizenöt vessző is eltalált. Sigma szintén egy lándzsával döfött le egy a falon belülre került pókot, ám közben hátat fordított a várfalnak. Nem láthatta a mögötte érkező pókot, mely egyik első lábával csapott le rá. A láb Sigma vállába fúródott és a mellkasán bukkant elő. Sigma felüvöltött a fájdalomtól, ahogy a lény lerázva őt lábáról jó nyolc méterre repítette el. Egyre több pók került a várfalon belülre és a védők már alig bírtak velük, amikor különös esemény történt. Sáfrányszín derengés ébredt az éjszakában. Recsegve hasadt meg a valóság szövedéke, ahogy a hatalmas térkapu megformálta magát az egyik közeli dombon. Tizenegy fekete csuhás alak lépet elő a sáfrányszín derengésből. Kezük különös táncba kezdett. Körülöttük megfolyni látszott a levegő, ahogy a Lovagrend Árnypapjai szabadjára engedték a hatalmukat. A felhők alja vörösre színeződött és kavarogni kezdett, majd ontani kezdték magukból a villámokat. A villámok hatalmas menydörgések közepette sújtották agyon a démoni külsejű Pokolpókokat. Szinte fortyogtak a fellegek, ahogy az egymást érő villámok lesújtottak. Szörnyetegek dobhártyarepesztő sikoltások közepette égtek porrá. - Küldönc célba ért. - sóhajtott fel Denister. Védők örömteli kurjongatással üdvözölték a változást. Az árnypapok mögül a lovagrend harcosai vágtattak elő csataménjeiken. Öklelőfákat   maguk elé tartva rontottak le a dombról. Denister és Vykos némán bámulták a halotti máglyák füstjét a várfalról. Csípős szagú füstöt messzire sodorta a szél. Csodával határos módon mindketten sértetlenül vészelték át a csatát. Vykos a várudvaron felállított ispotályos sátrak felé pillantott. - Hogy vannak? - kérdezte. Denister követte Vykos pillantását, majd halványan elmosolyodott. - Túlélik. Kymerien a lábát törte a zuhanáskor, Draconak pedig néhány bordája törött el. Sigma sérülése a legsúlyosabb, de hála az árnypapnak ő is túl fogja élni. Nem váltottak több szót csak, bámulták a holtesteket összegyűjtő és a máglyára hordó embereket. Egy szélroham feléjük terelte a keserű füstöt. Arcukra grimasz ült ki, jól ismerték ezt a szagot: a halál szaga. Keserűség költözött szívükbe, ahogy elesett bajtársaikra gondoltak. Ugyanakkor örültek is, hogy nekik eddig mindig sikerült a halál arcába nevetni.

írta: Kymerien Ishlron

Lovagrend szelleme és árnyéka

"Réges-régen, mikoron Thrilliont még más szerzetek lakták és más tájakról még élet csíráit sem hozta a keleti szél, élt egy dicső lovag. Beszélték, ereje száz és száz harcoséval felért és kardja éle oly sok sárkánynak volt utolsó emléke, hogy ő maga sem tudta számon tartani. Marico con Labora... Így emlékeznek róla a leghősibb írások. Fiatal volt és tettvágyó, seregeinek súlya alatt megroppant majd minden kastély és vár melyek szembe merészeltek vele szállni. Ifjú éveiben a gazdagságot és a még nagyobb hatalmat hajszolta, melyekért bármilyen árat képes volt megfizetni. Egy napon egy titkos fóliánsra lelt melynek sorai közül egy rég elfeledett, nagy hatalmú ereklye helyét vélte kiolvasni. Felkerekedett hát, hogy megtalálja. Mikor visszatért szülőföldjére, a Kopár Hegy sziklás kanyonjai közé, szülőfalva nem ismert rá. Egész lényére rátelepedett a vérköd, teljesen megváltozott. Arany vértjét éjfeketére cserélte, mithrill kardja helyett fekete-acél pallost fogott. A hely melyet addig az otthonának vallott, félte és megvetette. Akadtak néhányan kik hajlandóak voltak magukba fogadni a gonoszt, így mellé álltak, ezen emberek szinte félistenként kezelték. Con Labora tucatmagával lemészárolta szülőfalvát és embereivel elvindult a hegy zord sáncai közé új otthont találni..."
(részlet Abradoni: Thrillionica Historica c. művéből...)

Összegzés: Marico con Labora elfeledett időkből alapján valós, vagy kitalált személy lehetett, ki tele igazi gyűlölettel és haraggal, tetteinek lényege a könyörtelen agresszió. Ellentétben azon ismert lovagokkal, akik szigorú rendszabályok és kódexek szerint élnek. Betartották a lovagi etikettet, mikor kedvük volt hozzá, ha nem akkor szabadon cselekedtek és tették amit akartak. Lényük természete szerint tele lettek érzelmekkel, vágyakkal. Kiéhezve a hatalomra, vérre, szerelemre, melynek megvalósításához szükséges erejüket a szenvedélyből merítették, mint a félelem, düh, gyűlölet, harag. Fekete rejtelmekbe örökösen kapizsgálnak, benne csak nagyon kevesen értél el benne a teljességük mögött húzódó tökéletes démoni gonoszt. Többnyire ilyen harcosokként emlékezünk rájuk. Ki megismerte a káosz igazi természetét konfliktust is képes létrehozni, bizonyos népek, érdekcsoportok, hatalmak között. Ezen kihívás, csábítást és erőt adott a rend tagjainak. Saját javaikat mellett örökösen környezetükére tekintettek, hiszen nincsen szüksége senkinek vesztesekre. Konfliktusokon keresztül fejlődik mindenki és irányuk szerint nincs ezért hely a világban jóságnak, önfeláldozásnak és könyörületnek. Céljuk csak egy lehetett: Mindenek feletti uralom!

Arcanus


Tempora