Sárkányok nem élnek
[Téli esték történetei] Sonja as Liamon Drake @ 2006. 05. 18 20:31
Vörös fürtjeivel azonnal magára vonta a füstös kis fogadó minden vendégének figyelmét. Persze nem volt nehéz. Zömében csak férfiak tömörültek bent, egyrészt a kinti alacsonyan álló felhőkből zuhogó eső, másrészt a késő időpont okán, hiszen az ilyen kicsi, elszigetelt falukban, fent, a vadon szélén nem igazán akadt más hely a társasági életre. Talán csak a havonta megrendezett vásár, ami lehetőséget adott, hogy kicseréljék a pletykákat, kétes megbízhatóságú, de legalábbis elavult híreket kapjanak a távoli nagyvárosokból és a maroknyi fiatalnak is ismerkedési alkalmat jelentett.
Némán átvágott az ázott ruháktól, izzadt testektől, gyantás füsttől és olcsó higított sörtől nehéz levegőjű termen, hogy az egyetlen szabad asztal mellé telepedjen. Könnyű bort rendelt, gyengécske, mézzel kevert fajtát, forrón, hogy felpezsdítse elgémberedett tagjait.
Amúgy sem volt mindennapi jelenség, legalábbis errefelé, ahol alacsony, szívós, fekete üstökű nép élt, tántoríthatatlanok a nehéz munkában, de furcsán babonásak, mint mindenki, ki elszigetelten él, csak az istenek kegyében vagy a saját karjában bízhat, és egyik sem biztosíték a hosszú életre.
Bizalmatlan tekintetek méregették magas, inas alakját, az övére erősített kecses tőrt, és még a fogadós is a gonoszt távoltartó jelet mutatott titokban, miután kihozta az italt.
A nő fanyarul elmosolyodott, és lopva megsimogatta a nyakában viselt csontdarabkát, amit mesterétől kapott, és ami a sok hordástól és simogatástól már fényes fehérre kopott.
Az érintéstől megrohanták az emlékek, az a harminc ősszel ezelőtti éj, ami pont oly sötét és viharosnak ígérkezett, mint ez a mai. Eszébe jutott a félelme, egyedül, a falu melletti tisztáson, ahol nem reménykedhetett segítségben, vagy kíméletben, minden villanástól, dörgéstől és árnytól megriadva, fel-felsikítva, hangosan zokogva. A szőke nő felbukkanása a fák közül, egy villám fényébe lépve, megbabonázta ötéves lényét, kitöltve érzékeit, hogy lehajoljon hozzá és kézenfogva elvezesse. Ott látta először ezt a csontdarabot, akkor még bordó-vörösen csillogva, mint a bor a kupájában. A nő lett a mestere, tanítgatta türelemmel és szerető szigorral, mígnem minden tudását átadta neki, és a hozzá hasonlók módjára el nem vonult valahova messze...
- Én mondom, gonosz démon! - rántotta vissza a jelenbe egy durva hang - Gonosz démon, és már megint elvitt egy birkát!
Fojtott, izgatott és helyeslő moraj futott végig a termen, még a kocsmáros is bólogatott, bár egy éltesebb férfi a fejét csóválta.
- Nem járt erre démonfajzat a toportyánokon és a medvéken kívül már vagy harminc esztendeje! - vetette közbe, és a kora okán néhányan elbizonytalanodtak, hisz tudott olyat, ami a legtöbbjük számára csak gyermekmese volt - Akkor járt errefelé utoljára, már rég elvándoroltak a messzi északra, ahol nem zargatják őket a lovagok...
- Márpedig ez nem farkas volt, és nem is medve, akárki lássa! - vetette fel egy harmadik, és az erdőjárók lelkesen bólogattak hozzá - És ha nem farkas volt, nem is ember, akkor csakis egy szörny lehetett! - többen gonoszűző jelet mutattak, néhányan a tűzbe köptek, páran megérintették késeiket.
- Csend legyen! - emelte meg a hangját a falusi elöljáró, aki egy csorba karddal adta tudtára mindenkinek magas posztját - Halljuk, Öreg, mit tud mesélni a szörnyekről? - fordult a férfihez, aki ötven telével valóban öregnek számított idefent, leszámítva pár erdei remetét, de azokat mindenki kerülte. A szóbeszéd szerint a vadállatok is.
- Harminc esztendeje - fogott bele a mesébe, miután egy nagy kupa sert tettek elé – járt utoljára erre szörny, fentebb, az Öreg-fokon túl, egy kis faluban. Akkor arra jártam, mint erdőkerülő. Szörny volt, birkákat, csirkéket és kutyákat tépett szét, többen már attól féltek, hogy a gyerekek sincsenek biztonságban. De a falusi elöljáró, és egy épp ott tartózkodó átutazó inkvizitor azt mondta, csakis egy boszorkány lehetett az, aki a szörnyet a falura hozta. - izgatott moraj futott végig a sorokon, az elöljáró bólogatott, hisz ő maga is ilyesmire gondolt - Boszorkány volt, úgy bizony, egy vöröshajú gyermeklány. A születésekor lett árva, és apját senki sem ismerte, úgy ám! Vörös volt, igen, szakasztott, mint az, ott – az utolsó mondatot csak halkabban ejtette, miközben a nőre pillantott, de a tekintet, amivel szembetalálta magát, megrémítette. Visszafordult hallgatóihoz, és suttogva folytatta - Olyan ötéves forma lehetett, és folyton az erdőt járta, olyan helyeken, hová egy férfi sem merte betenni a lábát. Beszélt az állatokkal, és ismert minden ártó füvet. De az inkvizitor rájött, hogy csakis a szörny lehetett a gyermek atyja, és azért dúl, hogy visszavigye magával a barlangjába. - kortyolt a sörébe, elégedetten böffentve, ingujjával letörölve az állán csorgó maradékot.
- És, mit tettek? - kérdezte izgatottan az elöljáró, megigazgatva a rozsdás kardot.
- Kivitték a lányt az erdőbe, egy tisztásra, az éj közepén, kikötözve a szörnynek. És másnapra eltűnt! - int, hogy ily fontos hírekért mégegy kupa járna neki – Ez harminc esztendeje történt, és azóta hírét sem hallottuk a szörnynek. addigra már minden falusi tudta a választ, csak az elöljáróra vártak, hogy megadja a jelet...
- A kis fattyú... - sziszegte a fogai között - a szőke, apátlan árva fattyú - köpött a tűzbe – azt a boszorkányt akkor kellett volna megfojtani, amikor élve jött elő a halott anyjából - torzult el az arca a gyűlölettől - Azt mondod, a szörny a lányát akarja? Megkapja! - indult el magabiztosan az éjszakába, felzúdult félig, vagy teljesen részeg férfiaktól kísérve, a falu széle felé, ahol pár romos kalyiba állt csak.
A nő komoran állt fel, pár rézgarast ejtett a pultra, amikor a fogadós mellett szolgáló cselédlány pillantása megállítja.
Csak négy éves, nem ártott senkinek. Ugye nem lehet, hogy egy szörny az apja!? - remeg meg a hangja.
- Draquesperio nonliv - felelte a nő tompa hangon - sárkányszörnyek nem élnek. Illetve, talán mégis. - nézett ki a - ablakon át, az esőben tolongó fáklyás alakok felé, mielőtt maga is kilépett volna az éjbe...

Hétágra sütött a nap, három déllel később, ahogy belépett a fogadóba, ahol csak az öreg, és az elöljáró tartózkodott, mint vendég. Még mindig ellenszenvesen, bár saját diadaluktól eltelve csak futó pillantásra méltatva a kicsit bicegő nőt, mélyültek el egy beszélgetésben a fogadóssal, így a cselédlány sietett a nő elé.
- Hát mégis igaz! El sem hiszem - csóválta meg a bájos fejecskéjét, ami sok hódolót és irigyet szerzett neki a faluban. - Hallotta? Elvitte! És azóta híre sincs a szörnynek - babonásan megérinti a pultot, hogy elűzze a gonoszt - Pedig csak egy ártatlan kislánynak látszott!
A nő szótlanul hallgatta végig, majd átvette a csomagot, amit a szolgálólány készített össze neki a szóáradat közepette.
- Jobb lesz, ha nem jön vissza - szólt közbe az elöljáró, komoran végigmérve a nőt - Nemszeressük az idegeneket, csak bajt hoznak ránk! - a nyomaték kedvéért megigazgatva a kardját.
A vörös fanyar mosollyal fogadta a fenyegetést, majd elhagyta a fogadót, de alighogy csizmája a sárba cuppant, a szolgálólány utánaszaladt.
- Gondolja, hogy végleg elment? Hogy mostmár vége? - tördeli a kezét.
- Szörnyek nem élnek - felelte a nő, hátra sem pillantva, szórakozottan megsimogatva a nyakában lógó csontdarabokat, két nagy fogat, melynek egyike még lilásvörösen csillogott a friss vértől. Azután vállára vette az élelemmel megrakott zsákot, mert új útitársa négyéves létére elég torkos...

Sonja as Liamon Drake


Tempora