A Horda...
[Téli esték történetei] Sonja as Liamon Drake @ 2006. 05. 18 22:11
Szürkés, borongós, kora téli délelőtt volt, a kósza
ködfoltok még nem húzódtak vissza a völgy nyomorúságos viskói közül. Áporodott,
nedves illat terjengett a szalmatetőkből, az alacsony bejáratokból füst
gomolygott.
A férfiak többsége vadászni ment, feltölteni a falu kamráit a hosszú, hideg
télre. Csak egy maroknyi siheder és fogatlan vén maradt hátra, az előbbiek
bújócskával élvezték ki a havazás előtti utolsó napokat, melyek más mókát
ígértek számukra, az utóbbiak a nőknek segítettek gyökereket törni, vagy épp a
tüzet őrizték.
Egyikük sem lehetett ellenfele a fák árnyai közül vadul előrontó páncélba bújt,
kardot, bárdot lóbáló harcosoknak. Pár vadabb asszony ugyan késekkel, bárdokkal
rontottak a támadókra, gyermekeiket védve, de szinte azonnal megállította őket a
nyílzápor, melyet kíméletlen pontossággal zúdított rájuk a bokrok között megbújó
csapat.
Borz remegve nézte, ahogy a környező házikók lángra kaptak. Egy szénaboglyában
tejtőzött el, elég régóta, a bújócska kezdetén, és azóta nem is találtak rá.
Társai, akik keresték, vagy épp ugyanúgy elbújtak, mint ő, már mind halottak
voltak. Fojtott zokogás rázta meg, amikor az egyik élettelen testben felismerte
nővérét, akit egy lándzsa járt át. Sírt, pedig ez a falujában, és a szomszéd
falvakban nagy szégyen volt egy fiúra nézve. Még akkor is, ha korához képest
apró termete miatt Vakarcsnak is csúfolták. Még egy vakarcsnak is szégyen a
sírás. Keze hirtelen hosszú tárgyra tapintott. A villás bottal a szénát hányták
halomba, de most vad ordítással ragadja kezébe, és tör ki a keskeny csapásra,
mely az erdőbe visz, csak egyetlen harcos állta útját. De egy vakarcs csak
vakarcs, lett légyen bármily elszánt, a harcos könnyed mozdulattal üti félre a
botot, és a következő pillanatban egy kard keresztvasa csattan keményen
homlokán.
Lassan nyitotta ki szemét. Fájdalmasan pislogott párat, bár csak a hold gyenge
fénye ragyogott rá.
Szép idő a vadászatra - fut át fején a gondolat, és önkéntelenül a nyakán függő
talizmán felé nyúlna, hogy szerencsét hozzon apjára, aki a vadont járja a többi
férfivel. De nem tud. Szoros béklyók rögzítik csuklóját a háta mögött, és ettől
visszatér az összes emléke. Dühödt-szomorúan felmordul, megsiratva veszteségét
és átkot szórva a gyilkosokra.
Ekkor hallja meg őket. Addig fészkelődik, míg meg nem pillantja az apró tüzek
mellett gubbasztó gonosz alakokat. Mindegyik láncingben, vagy vértben, csapzott
lobbonccal, mocskos arccal, ülték körül a lángokat. Furcsa, idegen, pergő-kurta
hangokat váltottak egymással, és a fiú rájött, hogy ezek azok a lények,
amelyekről apja mesélt, és nagyapja, és amiktől a nagybátyja óvta őket, velük
rémisztgették a gyermeket, ha rossz fát tett a tűzre.
És a szaguk, a Medveistenre, a szaguk, az förtelmes volt, még ilyen távolságból
is.
A rájuk zúdított szitkokra az egyikük felnézett, majd megvonta a vállát. Ő is
csak annyit látott belőle, mint bárki más, egy vakarcsot.
Ez a vakarcs azonban elszánt volt, és a Borzisten segíthette, mert a fa, ami
mellé eszméletlenül ledobták, híres volt érdes, kemény kérgéről. Nem törődve a
fájdalommal, a véresre nyúzott kezével, nyiszálta a csuklóját béklyózó kötelet
és a csuklóját is egy-egy hevesebb mozdulattal.
Napokig vándorolt leveleken és esővízen élve az egyre hidegebb időben felfelé,
ahová a Vadászok indultak, követve a későn vándorútra induló szarvascsordákat.
Szinte holt volt már, már mikor egy fa mögül előlépett egy vadász, és végre
karjaiba rogyhatott.
Huszonötször erősödött meg a nap, és sápadt el ismét, amikor Borz egy hatalmas
csapat vadászt vezetett a hegyek közé. A sámánok soha nem látott hideget
jósoltak, és hatalmas vándorló bölénycsordát láttak dél felé haladni, amikor
hosszas tánc és rejtélyes füvek fogyasztás után elhagyták testüket, így több
falu fogott össze, hogy kihasználják az utolsó lehetőséget a hóviharok előtt.
Egy tisztáson pihent meg, a Vadászok széles legyezőként szóródtak szét, nyomokat
keresve, amikor egy izgatott ifjú rohant hozzá. Heves gesztikulálással,
el-elcsukló hangon adta elő, hogy alig ötszáz kőhajításnyira hatszor két marék
Harcost látott fölfelé haladni egy keskeny, hosszú szurdokban, állig páncélban,
fegyverben.
Nem volt szükség hosszú tanácskozásra, az utóbbi időkben majd minden vadász
kapott hírt a harcosok rajtaütéseiről, dúlásairól. A Borzisten idevezette őket,
a szurdok csapdájába, a Medveisten pedig megadja a Vadászoknak az erőt a
győzelemhez.
A hosszú szarvkürt mélyen bődült el, Borz jelére dárdák, nyilak és kövek zápora
zúdult a gyűlölt Harcosok rémült csoportjaira.
Halott, és haldokló fegyveresek borították a szurdokvölgyet, vér festette
vörösre a keskeny csermelyt. Borz könnyedén hárította egy ifjú harcos utolsó,
erőtlen támadását, hogy utána vadászkése vágja át a férfi torkát. A földre rogyó
lovag görcsösen de hiábavalóan próbálta megállítani a heves vérzést, és az
utolsó dolog, amit életében látott, az egy magas, szikár ork volt, aki
prémmellényébe törölte széles pengéjét.
Sonja as Liamon Drake
