Az első bajnokok:

Az amatőr és a profi játékosok között fennálló rivalizálás sokáig nem tette lehetővé, hogy megfelelő, objektív rangsort lehessen felállítani a teniszezők között. 1968-ig a hivatásos játékosok nem indulhattak azokon a tornákon, amelyeket a nemzetközi vagy a nemzeti teniszszövetségek rendeztek meg. Ennek ellenére volt néhány alkalom az összehasonlításra: Rod Laver például 1962-ben, egy ausztrál füves tornán játszott az év két legjobb profi teniszezőjével, Kenneth Robert Rosewall-lal és Lewis Alan Hoaddal: két meccset nyert meg, 19-et elvesztett. 1948-tól egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a világ legjobb teniszezői a profik között vannak. 1931 után az open era előtti kor összes nagy teniszezője profivá vált, és (Henri Cochet kivételével) mindegyikük ekkor érte el karrierje csúcspontját (Bill Tilden, Henri Cochet, Ellsworth Vines, Fred Perry, Donald Budge, Bobby Riggs, Jack Kramer, Pancho Segura, Pancho Gonzales, Frank Sedgman, Tony Trabert, Ken Rosewall, Lew Hoad, Rod Laver). 1966-ban sikerült a hivatásos teniszezők támogatóinak és Jack Kramernek elérniük, hogy a következő év amatőr wimbledoni tenisztornája után szervezzenek egy profi tornát is Wimbledonban. A BBC2 szponzorálásával 1967 augusztusában meg is szervezték a tornát, amelyen 8 hivatásos teniszező indulhatott. A torna akkora sikerrel járt a közönség és a televíziónézők körében, hogy Herman David, Wimbledon akkori igazgatója elhatározta, hogy a következő év (1968) hagyományos Wimbledonja nyitott lesz: mindenki, a hivatásos teniszezők is indulhatnak rajta. 1968. március 30-án a Nemzetközi Szövetség beleegyezett abba, hogy néhány torna (köztük elsőként 1968 áprilisában egy Bournemouthban rendezett bajnokság) nyitott legyen. De az eredmények ellenére a szövetség és a profizmus támogatói között tovább folytatódott a harc: még négy évig várni kellett arra, hogy a tenisz teljesen nyílttá váljon. 1972 szeptemberében a US Openen, az év egyetlen olyan Grand Slam-tornáján, ahol a világ összes legjobb játékosa jelen volt, a teniszezők – hogy ne kelljen vezetőiktől függniük – létrehozták az első olyan testületet, amelyhez mindenki csatlakozhatott, az ATP-t (Association of Tennis Professionals). Ez a szövetség a korábbiakkal együttműködve létre akart hozni egy éves versenysorozatot (ATP Tour), s ezt a célt 1972-ben el is érte. A szervezet – amelynek irányítása egyébként hamar kicsúszott a játékosok kezei közül – irányította ettől fogva az összes nagyobb kezdeményezést, leszámítva a Grand Slam-tornákat és a Davis-kupát, amelyeknek rendezési joga továbbra is a Nemzetközi Szövetség és a nemzeti teniszszövetségek kezében volt. 1973. augusztus 23-án az ATP létrehozta az első világranglistát: a történelem első világelső teniszezője Ilie Nastase lett.

Wimbledon a maga részéről a konzervativizmus bástyája maradt. Miközben a tenisztornák engedélyezték a résztvevő teniszezőknek, hogy színes öltözetben lépjenek pályára, Wimbledonban kötelező maradt a teljesen fehér ruha.

Suzanne Lenglen, az első jelentős női teniszező nagyban hozzájárult a női tenisz sikeressé tételéhez: Cannes-ban megnyerte az „évszázad meccsét” Helen Mills ellen, majd egy évvel később visszavonult az amatőrök közül, és az „első hivatásos turné” kampányának élére állt Észak-Amerikában. Ennek ellenére a női tenisz még sokáig nem nyert létjogosultságot, az 1960-as évekig kellett várni arra, hogy a teniszezőnők beleszólhassanak az események sorába. Ekkor azonban az ATP mintájára létrejött a WTA (Women’s Tennis Association) is, ami egyben a hivatásos női tenisz létrejöttét is jelentette.

A teniszpálya:

A teniszpályának szigorúan meghatározott méretei vannak. A teljes pálya hossza 26 yard (23,77 méter): egy-egy térfél 13 yard (11,89 méter) hosszú. A pálya szélessége attól függ, egyest vagy párost játszanak. Ha egyest, akkor a szélesség 9 yard (8,23 méter): ekkor a pálya két szélén található másfél yardos (1,37 méteres) folyosók nem számítanak a pályába. Ha párost játszanak, a két folyosó is érvényes: ekkor tehát a pálya szélessége 12 yard (10, 97 méter).

A pálya főbb vonalai a következők:

A háló:

A hálót a pálya közepén feszítik ki, legfeljebb 0,8 centiméter átmérőjű kötélre vagy fémhuzalra. A kötél vagy fémhuzal két hálótartó oszlop tetejéhez van erősítve. A háló színe sötét, a tetején lévő 5-6,53 centiméter vastagságú csík (szegélyszalag) pedig fehér. A hálónak megfelelően sűrű szövésűnek kell lennie, nehogy a labda átférjen a réseken.

A hálótartó oszlopok helye attól függ, egyes vagy páros mérkőzést játszanak a pályán. Ennek megfelelően vagy az egyes, vagy a páros oldalvonaltól 0,914 méterre kifelé találhatók a 1,07 méter magas tartóoszlopok. Ha páros meccsekhez kifeszített háló van a pályán egyes meccshez is, akkor két ún. egyesléccel fel kell támasztani a hálót 1,07 méter magasságban a megfelelő pontokon (ahol az egyéni mérkőzéshez használatos háló hálótartó oszlopai lennének, vagyis az egyes oldalvonalaktól 0,914 méterre kifelé). Erre azért van szükség, mert a háló magassága szigorúan meghatározott: a szélén 1,07 méter, a közepén 0,914 méter magasnak kell lennie, ezt rendszeresen ellenőrzik.