Automata karórák I.

Az automata karórák fejlõdése

Mit jelent az, hogy egy óra automata? Gyakorlatilag azokat a mechanikus óraszerkezeteket értjük ezen kifejezés alatt, amelyek felhúzása nem igényel külön beavatkozást felhasználójától. A rugó felhúzása mintegy "önműködően" megy végbe, amihez különféle fizikai törvényszerűségek segítségét veszi igénybe. Ez kényelmes megoldás, és a felhúzás elfelejtéséből adódó óra-megállás nem fordulhat elő. Voltak próbálkozások a légnyomás vagy a hőmérséklet változásait felhasználni a felhúzáshoz (mint pl. a Jaeger LeCoultre asztali órájánál, az Atmos -nál), vagy hordozható óráknál egyes jellegzetes mozdulatokat (tok kinyitása). Bennünket most leginkább az automata karórák érdekelnek, melyek a mai mechanikus óragyártásban a legnagyobb súlyt képviselik - történetük viszont a zsebórák korába nyúlik vissza…

Az első megoldás Abraham Louis Perrelet (1729-1826) nevéhez fűződik 1770 -ből. Zsebórájában Perrelet körforgó rotort alkalmazott, de ez a konstrukció egy keveset mozgó zsebórában nem volt túl sikeres - akkoriban a zsebórákat "órazsebben" vagy hasonló, rögzített helyen hordták. Egy ilyen keveset mozgó tárgy nem volt képes elegendő energiát biztosítani a rugó számára.

A jobbra található két képen látható automata zsebóraszerkezeteket Perrelet -nek tulajdonítják.

Abraham-Louis Breguet (1747-1823) volt az a mester, aki tökéletesítette Perrelet konstrukcióját, és egy ingás mechanizmusra változtatta azt, ahol a felhúzást egy farkasfogas kilincsszerkezettel oldotta meg. Ez a rendszer már alkalmas volt zsebórában való használatra, Breguet "perpetuelles" néven készítette ilyen óráit.
Az automata felhúzás mindenesetre sohasem terjedt el igazán a zsebórák korában, talán azért is, mert a felhúzás a kevés mozgás miatt sohasem volt igazán tökéletes.

Az kis képen a Breguet nevéhez fûzõdõ konstrukció látható.

Az 1900 -as évek elején, ahogyan a karórák kezdtek divatba jönni és elterjedni, újra előtérbe került az automatikus felhúzás problémája. 1922 -ben Léon Leroy Párizsban kis sorozatban automata felhúzású karórákat készített. Ezek voltak az elsők… felhúzás mechanizmusa egy felfüggesztett ovális lengősúly és egy retesz-szerkezet felhasználásával leginkább Breguet megoldásához állt közel.
1922 -től John Harwood egy automata felhúzó megoldáson dolgozott, és 1924 -ben svájci szabadalmat jegyeztetett be. Célja az óraszerkezet egyik "gyenge pontja", a felhúzó-mutatóállító szerkezet redukálása volt. Megoldása egy tömeggyártásra alkalmas ún. kalapács-rendszerű felhúzás volt (aminél a felhúzótengely kiküszöbölésére a lünettával voltak állíthatók a mutatók). 1924 - 1929 között az Anton Schild S.A ("AS") vállalattal közösen kidolgozta találmánya gyártásba-vitelét. Az AS gyártotta a nyers szerkezeteket (egy bevált AS kézifelhúzós konstrukció alapjain), a Fortis órgyár (Walter Vogt) pedig tokozta azokat, és az első vállalat volt, mely sorozatgyártott automata órákkal jelent meg a piacon. 1926 -tól a Blancpain is készített Harwood szabadalma alapján prototípusokat.
1929 volt az az év, melyben a Bázeli kiállításon megjelent az első Harwood (Fortis) automata karóra. Ugyanebben az évben Harwood és üzlettársa, Harry Cutts licenszjogokat adott el a Perpetual Watch Company -nak, mely az amerikai lpiacra gyártott órákat (USA és Kanada). Sajnos a konstrukció gyermekbetegségekkel küzd, és a gazdasági világválság őket sem kíméli, Harwood még ebben az évben tönkremegy.
Közben 1930 -tól a Rolex is saját automata szerkezeten dolgozott Emile Borer technológiai igazgató vezetésével...
1931. A "Wig-Wag" (La Champagne), "Rolls" (Léon Hatot), Perpetual (Frey&Co) konkures automata szerkezetek szabadalmaztatásra kerülnek.
1931 Fortis/Harwood egy új típussal, az Autorist szögletes szerkezettel jön ki, de üzletileg megbukik.
1933 -ban a Rolex szabadalmaztat egy rotoros automata szerkezetet, amit azóta fejlesztve mai szerkezeteik gyökerét vetik meg. Az elve tulajdonképpen azon alapszik, hogy "egyszerűen" elhagyja a kalapács határoló tuskóit, amiből ezáltal rotor lesz. Természetesen ez a kis változtatás magával hordoz sok-sok konstrukciós módosítást a felhúzó- és kilincsmechanizmusban. Megkezdődik a Rolex Oyster Perpetual pályafutása…
Az 1930 -as évektől kezdve gyakorlatilag az 1940 -es évek közepéig-végéig egymás mellett él a hagyományos, Harwood -féle kalapácsos konstrukció és az új, rotoros elv, de a tökéletesebb technológia végül kiszorítja a régit, a későbbi automaták java része rotoros felhúzással rendelkezik. Tulajdonképpen a zsebórában hasznos határolás, miáltal a kis mozgásokat voltak képesek hasznosítani, a sokat mozgó karórában sokat elvesz a kapott lendületi energiákból, ami a szerkezetet érő ütésekben tűnik el. A rotoros elv esetében a belső súrlódások emésztik fel csupán ezt az energiát, így hasznosítása, ezáltal a felhúzás hatásfoka megnövekszik.
1942 -ben a Felsa kifejleszti a "Bidynator" -t, amelynek rotorja mindkét irányban biztosít energiaátadást a rugó részére. A kétirányú és egyirányú felhúzás harca kezdődik ettől fogva az automata konstrukciók között, de mivel mindkettő egyformán alkalmas lehet a tökéletes felhúzásra, ez máig sem dőlt el teljesen.
A következő mérföldköveket csak röviden említeném:
1948 Jaeger-LeCoultre - az első "power reserve indicator" (felhúzottság-jelző), a "Powermatic."
1948 Eterna - az első golyóscsapágyas rotor.
1955 Jaeger-LeCoultre - "Futurematic", a kizárólag automata karóra, kézi felhúzása nem is lehetséges. A mutatóigazítás a hátlap felől történhet - megvalósult Harwood álma?
1956 Jaeger-LeCoultre - az első automata ébresztős karóra, a "Memovox".
1957 Buren - "Super-Slender", csupán 4.2 mm vastag automata szerkezet.
1959 Piaget - Cal. 12P, csupán 2.3 mm vastag, a legvékonyabb automata szerkezet rekordját 1978 -ig tartja.
1978 Bouchet - Lassale S.A. - the Cal. 2000, csupán 2.08 mm vastag automata kaliber.

Az 1930 -as évek óta rengeteg variáció született a különféle automata megoldásokra. A megoldás minden esetben lengő tömegből, átviteli kerékrendszerből és kilincsműből áll. Szükség van még egy, a túlhúzást megakadályozó szerkezetre is. A lengő tömeg a tok, illetve a szerkezet elmozdulásakor (a kar mozgásakor) tehetetlensége miatt először elmarad, majd megálláskor további mozgásba lendül. Ezt a mozgást rendszerint egy lassító (kisebb fordulaton nagyobb nyomatékot átvivő) áttételen keresztül a felhúzó rugóra viszik. Egy-egy mozgás esetén gyakran nem elegendő a hagyományos kilincsmű alkalmazása, mivel a lassító áttétel miatt a lengősúly elmozdulása a kilincskeréken csak igen kicsit mozdít. A visszafutás megakadályozására kilincsműre van szükség.

Az kis képeken egy kalapács-rendszerû és egy rotoros elvû felhúzási mód vázlata látható.

A leírt rendszerek kifejlesztése, tökéletesítése során a kisebb-nagyobb márkák is sokszor többféle kilincsművet alkalmaztak fejlesztéseik során. Igényes, drága órákon a rotor nehéz nemesfémből (arany, platina) is készülhet (bár ez inkább napjaink "divatja"), csapágyazhatják rubinban, egyszerű rézperselyben vagy kis golyóscsapágy alkalmazásával, kiképezhetik technológiai vagy esztétikai célszerűségek alapján. Alkalmaznak mikro-rotort, amely rendszerint nem a szerkezet középtengelyében, hanem valahol oldalt van csapágyazva (planéta-rotor), és jóval kisebb méretű. Különféle irányváltó mechanizmusokat alkalmaznak a rotor mindkét irányú mozgásának hasznosítására, ezek általában a kilincsmű feladatát is ellátják.
A rugó túlhúzását legtöbbször egy ún. csúszóféknek nevezett kis tengelykapcsolóval oldják meg, ami miatt ezeket az órákat gyakorlatilag a "végtelenségig" lehet húzni.

Az automata felhúzó szerkezetek az 1950 -es évek óta lényegileg már nem változtak, azonban sokat finomodtak, a konstrukciók változtak. Céljuknak már mindegyik megfelel: kényelmesek, könnyebben gyártható vízzáró megoldású tokban, a szinte teljesen felhúzott rugó miatt viszonylag állandó nyomatékleadás miatti nagyobb relatív pontossággal akár életreszóló társat jelenthetnek manapság is.