//////////////// © Mészáros Attila \\\\\\\\\\\\\\\\

Ez a dokumentum a http://www.nexus.hu/pantagruel/index/ oldalról származik. A szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát illetik. Amennyiben a szerző külön rendelkezik a szöveg felhasználási és terjesztési jogairól, az alábbi megjegyzések alá vannak rendelve az ilyen jellegű megkötéseknek. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése nem sérti mások szerzői jogait.

Az oldal üzemeltetője/tulajdonosa fenntartja magának a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad terjesztésének lehetőségét illetően, akkor azt törölje az oldal szabadon letölthető állományából. Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható, terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig benne kell maradnia.

A romantika jelentkezése a világirodalomban.

Az egyes nemzeti romantikák főbb jellemzői és képviselői.

A romantika mint stílusirányzat és világszemlélet a XIX. század első felében hatott. A nemzeti történelem iránt megnyilvánuló érdeklődés, az egyéniség és eredetiség kultusza jellemzi.

Társadalmi-történelmi alapja a felvilágosodás racionalizmusa, az ipari forradalom és a polgárosodás folyamata. Tartalmának magja a szabadságra törekvés, a végtelenség áhítása, a korlátok elleni lázadás. A romantikában fokozódik a művész és a közönség elszakadása.

A romantikus életérzéshez az elvont eszmék - szabadság - kultusza kapcsolódik. Jellemző rá az erős líraiság, növekszik a nemzeti jelleg szerepe. A nemzeti múlt és a népi hagyományok játszanak fontos szerepet. Nagy a jelentősége az álomnak, a fantáziának, az egzotikum is vonzza a művész érdeklődését.

A romantika formai jegyei közül első helyen az egyedi műforma áll. Gyakori jelenség a festőiség, fontos szerephez jut a hangnem ( pátosz és irónia között mozog ).

A német irodalomban a romantika jegyeit már GOETHE és SCHILLER művein is felismerhetjük, HÖLDERLIN lírája pedig már romantikusnak tekinthető.

A XVIII. század végén a német fejedelemségek célja egységes nemzetállam létrehozása volt. A német kultúra feladata a nemzeti hagyományok felvirágoztatása, az azonosságtudat formálása maradt. Ebben a háttérben alakult ki a " Sturm und Drang " néven ismert irányzat. Képviselői az abszolutista társadalmi hagyományok és a merev művészi szabályok ellen fordultak.

A XIX. századi német művész a szabadságeszme megvalósítója. Ellentéte a polgár, a sivár lelkű nyárspolgár, akinek lelkéből eltűnik minden tisztaság. E. T. A. HOFFMANN ezért műveiben mesevilággal ellensúlyozta a sivár valóságot. Művészi világa a művész-polgár ellentétre és a mesevilág elemeire épült.

Az angol irodalomban a preromantika WILLIAM BLAKE látomásos költészetében jelentkezett először, a romantika egyértelműen azonban a Lírai balladák c. kötet megjelenésével ( 1798 ) lépett színre.

Az angol költők második romantikus nemzedékének nagy alakja BYRON ( 1788-1824 ). Lázadó szellemű főúr volt, aki megtagadta osztályát, majd önkéntes száműzetésében az olasz és görög szabadságharcokban vett részt. Legnagyobb sikerét az ún. " byroni hős " megformálásával aratta. A Childe Harold zarándoklása c. művében a költő alteregója beutazza Dél-Európát, s eközben tanúi lehetünk a világfájdalom ( spleen ) kialakulásának.

PERCY BYSHE SHELLEY ( 1792-1822 ) szintén lázadó főúr volt, a forradalmiság poétája. Költészetének remeke az Óda a nyugati szélhez. A szabadságvágyat festi meg benne, a korlátok közül kitörni akaró egyén lelkiállapotát.

JOHN KEATS ( 1795-1821 ) a szépség és a görög kultúra lelkes rajongója volt. Az Óda egy görög vázához c. költeménye a múlandó élettel szemben az örök művészet lehetőségeit írja körül.

Az orosz romantika legjelesebb képviselője A. SZ. PUSKIN ( 1799-1834 ), az orosz élet valósághű kifejezője. Fő művét, az Anyegint az " orosz élet enciklopédiájának " is nevezik. Anyeginnel Puskin a " felesleges ember " típusát teremtette meg. Anyegin nyolc éven át élte a városi aranyifjak életét, s eközben elhatalmasodott rajta az unalom. Birtokán kezdett gazdálkodni, de csak azért, hogy teljen az idő.

A cselekmény középpontjában a Lenszkijjel való barátkozása és Tatjánával való megismerkedése áll. Belátva, hogy képtelen és méltatlan a szerelemre, a házasságra, elutasítja a lány közeledését. Aztán visszasüpped a magányba, de amikor Lenszkij ki akarja belőle zökkenteni, végzetes hibákat követ el: Olgának, Lenszkij menyasszonyának udvarol, barátját párbajban megöli. Vétkeiért megbűnhődik: évekig céltalanul bolyong, mígnem Moszkvában találkozik Tatjánával, aki most már férjes asszony, és visszautasítja Anyegin megkésett szerelmét.

A főhős számára a társadalom távlattalan, ezért lesz " felesleges ". Olga gyengének, csélcsapnak látszik, Tatjána azonban képes életét tudatosan irányítani. Ártatlan, nyílt szívű lány, de csalódása után is megőrzi tartását. Hű marad férjéhez, bár hű szerelme emlékéhez is.

Az Anyegin valójában magának a romantikus életnek a kritikája. Azt mutatja, hogy az eszmények utáni vágyódás bukáshoz vezet. Az Anyeginnel egyszersmind a realizmus is megjelenik az orosz irodalomban.