A Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelésre Luxemburgi Zsigmond uralkodásának utolsó évében, 1437-ben kerül sor Erdély és a Délvidék területein, ez egyben az elsô magyar parasztfelkelés. Ezzel szemben a Dózsa György vezette parasztmegmozdulása 1514-ben, II. Ulászló alatt történik, de ez azonban keresztes felkelésnek indul, és csak utána válik parasztfelkeléssé.
Az elsô magyar parasztfelkelés elôzményei a kialakuló árutermelés miatti vagyoni különbségek növekedése. Mivel Magyarország déli részein igen jó minôségû a föld, valamint az ország nyugati részein fejlett a mezôgazdaság, ezért ezek a területek kapcsolódnak be legjobban az árutermelésbe, így a földesurak itt csökkentik a közös földeket az allódium javára; egyre nagyobb adókat, egyre több robotot követelnek, és hogy a jobbágyaik ezeket teljesítsék, korlátozzák ôket szabad költözködési jogukban. Ezeken a területeken sorra törnek ki az egymástól elszigetelt parasztmozgalmak, amelyeknek az eszmeiségét a huszitizmus adja. Leverésükre a pápa egy inkvizítort, Marchiai Jakabot küldi.
A tényleges Budai Nagy Antal-féle felkelés okai összetettek. A mozgalom Erdélyben lángol fel, ami távol van a központtól, ezért kevésbé tud bekapcsolódni az árutermelésbe, ezért itt az adókat nem terményben, hanem pénzben szedik, mert az értékesítés nehézségekbe ütközik; a parasztok életkörülményei rosszabbak, mint máshol, éppen ezért korlátozzák a szabad költözködési jogot. Mivel Zsigmond uralkodása alatt többször rontja a pénzt, megindul egy infláció-szerû folyamat, az aprópénz gyakorlatilag elértéktelenedik. Ezért Lépes György erdélyi püspök több éven át nem fogadja el a rossz minôségû pénzt dézsma fejében, majd amikor a pénz hirtelen megjavul, visszamenôleg is követeli az adók fizetését. Aki nem akart vagy képtelen fizetni, azt kiátkozták. Az elégedetlen erdélyi parasztokhoz csatlakoznak a görögkeletiek is, mert bár ôk a bizánci egyházhoz tartoznak, a római egyház is adófizetést ír elô számukra, valmint a kisnemesek is, mert immunitásukat megsérti az egyház. A Budai Nagy Antal kisnemes vezette mozgalom 1437 tavaszán a Kolozs környékérôl terjed szét Ugocsára, Szabolcs-Szatmárra és nyírségi területekre, központi fontosságú városa Kolozsvár. A felkelôk a Bábolna-hegyen sáncolják el magukat, és innen küldenek követeket Csáki László erdélyi vajdához, hogy elôadják panaszukat, azonban a követeket lefejezik. Erre harcbaszállnak a parasztok, és júlus elején Dés mellett nagy vereséget mérnek a nemesi seregekre. Ezután a nemesi vezetôk tárgyalóasztalhoz ülnek, és július 6-án aláírják az I. kolozsmonostori egyezményt. Ebben az egyház kötelezi magát a tized évenkénti beszedésére, a kilencedet eltörlik (bor és gabona után), a tartozások rendezése után a parasztok szabadon költözhetnek, biztosítják a paraszti jogokat és a kisnemesek immunitását, lehetôvé teszik a parasztoknak a szabad végrendelkezést, valamint büntetlenséget ígérnek a résztvevôknek. Ezek betartását ellenôrizendô, évente parasztgyûlések tartandóak (ez a parasztság renddé szervezôdését jelentené). Ezután a kisnemesség és a parasztság nagy része eláll a felkeléstôl. Az erdélyi nemesség evvel azonban csak az idôt kívánja húzni, és szeptember 16-án a magyar nemesek, a szász patríciusok és a székely elôkelôk létrehozzák a kápolnai uniót, a szerzôdésben foglaltak értelmében a három réteg kölcsönösen támogatja egymást a külsô és a belsô ellenség, vagyis a törökök és a parasztok ellen. Mindkét fél elfogadja Zsigmondot döntôbírónak, ezért követeket küldenek hozzá, hogy döntse el a kérdést. Amíg a követek visszaérkeznek, a földesúr és a jobbágy viszonyát ideiglenesen az október 10-én hitelesített II. kolozsmonostori egyezmény hivatott szabályozni. Ebben hasonló jogokat biztosítanak az érintetteknek, mint elôdjében, de a pénzterhek valamelyest nônek, és ami a legfontosabb, nem esik benne szó a parasztgyûlésekrôl. A Zsigmondhoz küldött követek azonban nem járnak szerencsével, Zsigmond 1437 decemberében meghal, és evvel egyidôben megindul a nemesség támadása Kolozsvár ellen. A város 1438 januárjában esik el, megtorlásul elveszti szabad királyi városi jogait, lakói jobbágyokká válnak. Az elfogott parasztvezéreket Tordán karóba húzzák, Budai Nagy Antal még a csatában meghalt. 1438. február 2-án a kápolnai unió három rendje a tordai unióval megerôsíti a régi uniót. A tordai unió egyben az elsô erdélyi rendi országgyûlés is, a nemesség hatalma helyreáll.
Hunyadi Mátyás halála után a gyengekezû II. Jagelló Ulászló kerül a magyar trónra 1490-ben. A rendi országgyûléseken a bárók elérik, hogy a jobbágyok terhei növekedjenek. 1492-ben az országgyûlésen II. Ulászló hivatalosan is lemond jövedelmei egy részérôl, miután ezek nagy része már úgyis a bárókat gazdagította, és kötelezôvé teszik a terménykilenced behajtását. Ezt a középnemesek csikarják ki, mert féltek, hogy jobbágyaik mezôvárosokba vagy nagybirtokra költöznek, ha tovább növelik a szolgáltatásokat. 1498-ban bevezetik a szôlô és a föld utáni kilencedet, valamint kiterjesztik a földbirtokosok földjét mûvelô városi polgárokra is. Szintén ezen az országgyûlésen határoznak a nemesség és a papság vám- és harmincadmentességérôl, ráadásul a nemesek már nemcsak a megtermelt, hanem a vásárolt áruk szállításakor sem kötelezhetôek illeték fizetésére. 1504-ben kisnemesekbôl kinevezett szolgabírók hatáskörébe utalják a jobbágyok költözködési jogának elbírálását, valamint már régebben jelentôsen mérsékelték a nemesek büntetését, ha megakadályozták parasztjaik szabad költözködését. További rendelkezések voltak még: a parasztok vadászati jogának visszavonása és a mezôvárosok jogainak csökkentése (hogy a parasztok ne vágyódjanak oda).
1512-ben I. Szelim lesz a török szultán, és még ugyanebben az évben a törökök elfoglalják a szreberniki bánságot, amit a magyaroknak nem sikerül visszaszerezniük. További török sikerek hatására X. Leó 1513-ban keresztes hadjáratot hirdet a törökök ellen, amelynek szervezésével Bakócz Tamás esztergomi érseket és szentszéki kövezet bízza meg. Bár a nemesség tiltakozik az idôszerûtlenség és a rosszulszervezettség miatt, Bakócz mégis eléri, hogy 1514. április 9-én kihirdetik a pápai bullát, és Pest központtal megkezdôdik a toborzás. A nemesség igyekszik visszatartani parasztjait a nyári idénymunkákra való tekintettel, valamint késôbb a feltûnôen nagy létszámú parasztságtól való félelmében. A felkelôk többsége a déli végekrôl, a Délvidékrôl jött, de a Tiszántúlról, a Dunántúlról, a Felvidékrôl és Erdélybôl is szép számmal képviselték magukat, a felkelés tehát egész Magyarországra kiterjed. Május közepére az országban mintegy 40000-res paraszti had gyûlik össze, ekkor Bakócz a parasztok és a nemesek összecsapásainak hírére (Mezôtúr) leállítja a toborzást, majd késôbb a hadjárat folytatását is, azonban Székely Dózsa György, a sereg vezére, korábban végvári vitéz valamint testvére Gergely és ferences papok nem engedelmesnek az újabb felhívásnak és "törökbarát áruló"-nak minôsítik a nemeseket és a királyt, megtörésüket elôfeltételnek nevezik a keresztes hadjárat gyôzelméhez. Dózsa azonban még mindig ragaszkodik az eredeti elképzeléshez, és megindul a törökök ellen. Dózsa terve szerint egyesülni kell Szapolyai János erdélyi vajda hadaival és közösen megtámadni a török erôdöket.
Dózsa elképzelése akkor változik meg, amikor 1514. május 23-án Báthori István temesi ispán a Apátfalvánál rajtaüt Dózsa elôôrsén. Válaszul másnap, 24- én éjjel a paraszti hadak rágyújtják a nagylaki kastélyt a diadalukat ünneplô nemesekre. Mellesleg sikerül elfogniuk Csáky Miklós csanádi püspököt, akit néhány környékbeli földesúrral egyetemben karóba húznak, ezzel kitör a parasztháború. A paraszti hadak nem engedelmeskednek sem a május 21-22. sem a 24.-i Bakócz illetve Ulászló felszólító leveleinek, melyek szerint "halasszák kedvezôbb idôpontra a támadást" és a parasztok térjenek haza. A sikeres hadmûveletek után Dózsa három részre osztja seregét, egy részének saját maga, másik részének testvére, Gergely, a maradéknak pedig Lôrinc ferences szerzetes parancsol. Ez a három hadtest június során Gyula kivételével minden várat bevesz a Maros mentén Gyula és Temesvár kivételével, ezalatt a király és a bárók az északi parasztlázadások felszámolásával vannak elfoglalva. Dózsa öccsét indítja Buda bevételére, azonban ez a sereg Gubacsnál (június 21) -éppúgy mint a belôle kivált kisebb Hevesnél- vereséget szenved, ráadásul a Pesten maradtak már június 1-jén letették a fegyvert. Lôrinc pap sikerrel védi Váradot, majd pedig Kolozsvár ellen indul. Ezzel párhuzamosan Dózsa a Temesvárra menekült Báthori ellen indul, és június 13-án megkezdi Temesvár ostromát. Egy hónap elteltével a vár védôi reménytelennek ítélik helyzetüket, és Szapolyai János segítségét kérik, aki július 15-én egy döntô csatában megsemmisíti Dózsa seregét, a csatában a vezérkar is fogságba esik. A kudarc Dózsa végzetes mulasztásával indokolható, ugyains nem számolt Szapolyai mintegy 20000-res seregével. Eközben összeomlik Lôrinc pap erdélyi offenzívája, majd július végén Bihar ostromakor serege megsemmisül, Lôrinc máglyán végzi. Dózsával már nem bánnak ilyen "egyszerûen", elvégre a nemesség példát akar statuálni, hogy a parasztoknak egy életre elmenjen a kedvük a megmozdulásoktól. Dózsát "elôször is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyûséget hoztak..., fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették."
A Dózsa-féle parasztháború megtorlása nem nagyon véres, mert a nemességnek is érdeke a termelôerôk megmaradása, csak a fôvezéreket végzik ki, valamint 1514 októberében az országgyûlés néhány jobbágyot sújtó törvényt hoz, így: a jobbágyokat röghöz kötik, a földesúr szabadon rendelkezik jobbágyától elvett földdel, a jobbágy köteles heti egy napot robotolni, a kunok és a jászok is jobbággyá minôsülnek, minden jobbágy legalább egy forint éves adót fizet, a jobbágy köteles a kilencedet és a tizedet terményben fizetni, a jobbágy köteles urának havi egy csirkét és évi két libát ajándékként beszolgáltatni, évente tíz portánként egy-egy hízott disznó jár a földesúrnak, pap csak a nemesség körébôl kerülhet ki, hajdúk és a parasztok nem viselhetnek fegyvert, így hadba sem hívhatók, és eme törvényt csak az uralkodó oldhatja fel végveszély esetén.
A két felkelés között alapvetô különbség van, mégpedig az, hogy a Dózsa-féle felkelés keresztesháborúnak indult, és csak akkor fordult a nemesség ellen, amikor elôôrsét megsemmisítették; a Budai-féle mozgalom kitörése pedig az erdélyi parasztok az átlagosnál rosszabb életkörülményeivel indokolható. Mivel 1514-ben keresztes hadjáratot hirdettek, ezért Dózsa felkelésének tömegbázisa az egész országra kiterjedt, az 1437-es mozgalom viszont lokális maradt, Erdély területére korlátozódott. További különbség, hogy Budai Nagy Antal a problémát nem elsôsorban fegyverrel, hanem tárgyalásokkal akarta megoldani, ezért küldött követeket az erdélyi vajdához, és csak ezek lefejezése után lendült támadásba. A megegyezési készség azonban továbbra is megmaradt, ezt tükrözték a kolozsmonostori egyezmények; más kérdés, hogy ezeket a nemesség csak idônyerésnek szánta. Dózsa azért fordult szembe a nemességgel, mert ez akadályozta a keresztes hadjárat elindulását, majd folytatását. Dózsa a nemességre mért csapás után az eredeti terv szerint a török ellen akart megindulni. 1437-ben a felek döntôbírónak az uralkodót ismerték el (aki sajnos "idô elôtt" elhalálozott), ami 1514-ben szóba sem került, mert a gyengekezû Ulászló teljes egészében a bárók befolyása alatt állt. A felkelések leverése után a vezéreket mindkét esetben kivégezték, de a termelôerôket igyekeztek épségben megôrizni. Mindkét esetben a felkelés leverését egy-egy országgyûlés követte, azonban az 1438- as tordai unióban csak megerôsítették a kápolnai uniót, 1514-ben jobbágyellenes törvényeket is hoztak, amelyek teljesítését az urak egyenlôre nem követelték meg.