A familiaritás és a tartományúri rendszer egymással szorosan összefügg, kialakulásukat IV. Béla politikája tette lehetôvé, amennyiben kôvárak építésére és magánhadsereg létrehozására kötelezte a bárókat. A bárók hatalma egyre nagyobb lett, és egyre függetlenebbek voltak a királytól. A királyi birtokok nagymértékû eladományozása megcsappantotta az uralkodó jövedelmét, aki ezért ki volt szolgáltatva a báróknak. Ehhez járult még az is, hogy az utolsó árpád-házi királyok gyengekezûek voltak, és a bárók jóindulatának megnyerése céljából további birtokokat adományoztak.
A bárók hatalmának növekedésével a többi nemes sem érezhette magát biztonságban, bár jogaikat a királyok többször megerôsítették, de megvédeni nem tudták ôket. A nemesek ezért felajánlották szolgálataikat egy bárónak, aki cserébe megvédte ôket a többi bárótól. Ôket hívjuk a báró familiárisainak, ôk alkották a báró magánhadseregét, irányították a birtokát. A XIII. század végére a bárók már országrésznyi területeket birtokoltak, és önálló politikát folytattak. A bárók megszerezték az úriszék jogát, vagyis bíráskodhattak saját jobbágyaik felett; saját pénzt verettek, önálló külkapcsolatokat létesítettek. Az ország nagy része a bárók ellenôrzése alatt állt, a királyi hatalom névlegessé vált, ezért is nevezzük ezt egyfajta anarchiának. A bárók egymásnak üzentek hadat, egymás jobbágyait rabolták el, a kereskedôket pedig kifosztották. Mivel ezek az oligarchák országrészeket birtokoltak, ezért más néven kiskirályoknak is nevezzük ôket. Csák Máté rendelkezett a legnagyobb magánhadsereggel és birtokokkal, egész Északnyugat-Magyarország a Vértestôl a cseh és a lengyel határig az övé volt. A Kôszegi csalág birtokolta a Dunántúlt, az Abáéké volt a Felvidék keleti része, a Borsáéké az Alföld, a Frangepánoké Horvátország, és végül, de nem utolsósorban Kán László volt az erdélyi vajda. Ez a néhány család felosztotta maga között Magyarországot, de ennyivel nem elégedtek meg, minél nagyobb területet akartak megszerezni, az országban káosz volt. Ezt csak fokozta az Árpád-ház 1301-es kihalása, mindenki király akart lenni, nem is beszélve az Árpád-ház leányágú leszármazottairól. Ezek közül végül is Károly Róbert kerül ki gyôztesen, aki már 1299-tôl Horvátországban tartózkodott, de hatalmát nem tudta megszilárdítani.
A tartományúri rendszer bukását maguk a bárók okozták azzal, hogy az országot rendszeresen végigrabolták. Károly Róbertet támogatták a pápa, a firenzei bankárok, a délvidékiek, a kifosztottak, a kunok, a polgárok és a fiatal nemesi családok: a Szécsényiek, a Báthoriak, a Kállaiak és a Széchiek. Az ô segítségükkel Károly Róbert sorra leverte a bárókat, akik ahelyett, hogy egymással szövetkeztek volna, külön- külön vezették magánhadjárataikat. 1311-ben Csák Máté Buda ellen vonult. Ezt már Károly Róbert sem nézhette ölbetett kézzel, megindult ellene, és 1312-ben Rozgonynál megverte. 1317-ben sikeresen leverte Borsa Kopasz lázadását, majd Kán Lászlót és a Kôszegieket gyôzte le. Hosszas harcok árán sikerült Trencsén és Komárom vármegyéket Csák Mátétól elfoglalnia. Az elfoglalt birtokok nagy része királyi birtok lett, egy részét a királyhû fônemesek kapták. Hatalmának megszilárdításával párhuzamosan Károly Róbert áttette székhelyét Temesvárra; Visegrádra még nem költözhetett, mert a környék még mindig Csák Máté ellenôrzése alatt állt. Csák Mátéval csak a halál volt képes leszámolni 1321-ben, ezután került a király székhelye Visegrádra 1322-ben. Csák Máté halálával megszûnt a tartományúri rendszer, visszaállt a tényleges hatalommal rendelkezô királyság.
A familiaritás tehát a bárók hatalmának növekedésével alakult ki, a nemesek a bárók szolgálatába álltak, ezáltal elnyerték a báró védelmét, nem dúlta birtokukat a többi báró. A familiáris a báró magánhadseregében szolgált, aki erre támaszkodva egyre nagyobb területet hajtott az uralma alá, több tartományt, országrészeket birtokolt, ezért nevezzük ezt a korszakot tartományúri rendszernek.