A világ vezetô hatalmai: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió a második világháború alatt különféle konferenciákon vesznek részt (Teherán, Moszkva, Jalta, Potsdam), amelyeken az aktuális katonai és politikai teendôket egyeztetik. A potsdami konferencián azonban megbomlik a korábban tapasztalható összhang a felek között, ütköznek az érdekek, ráadásul a konferencia második napján az Egyesült Államok sikeres kísérleti atomrobbantást hajt végre.
A második világháború után egy nagyhatalmi átrendezôdés figyelhetô meg, az igen intenzíven fejlôdött Németország gazdasága megsemmisül, ugyanígy jár Franciaország is, aminek még túl kell tennie magát gyarmatbirodalmának elvesztésén is. Nagy-Britanniát nem érik ekkora veszteségek, de szintén felbomlik a gyarmatbirodalma. Befolyását a Közel-Keleten igyekszik megtartani, ezért hajlandó lemondani a Balkánról a török tengerszorosok és Görögország kivételével. A háborúval megint az USA járt a legjobban, relatíve kis katonai veszteségekkel, de 60 milliárd dolláros nyereséggel zárja a háborút, tehát marad gazdasági politikai és katonai nagyhatalom, nem utolsósorban az atombomba kifejlesztése miatt, amit Hirosimában és Nagaszakiban demonstrálnak. Az USA mellé "majdnem" fölzárkózott a Szovjetunió is katonai és politikai szempontból, de gazdaságilag messze alatta marad. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió tehát a két legnagyobb hatalom, a többiek jóval elmaradnak tôlük, ezért ezt az állapotot kétpólusú világnak nevezzük. A két országnak természetesen érdeke minél nagyobb területet a befolyása alá hajtani. Az Egyesült Államok érdekterületei: a csendes-óceáni térség, Nyugat-Európa és Latin- Amerika. A Szovjetunió pedig elsôsorban távol-keleti, kelet-közép-európai és balkáni területekben érdekelt.
A világ kettészakadása 1945-ben kezdôdik, amikor a háború lezárását követôen a megszálló hatalmak igyekeznek saját ideológiájuknak megfelelô kormányokat hatalomra juttatni, több-kevesebb sikerrel. A két "pólus" nyílt szembenállása 1946. március 5-én mutatkozik meg, amikor az ex-miniszterelnök Winston Churchill Fultonban beszédet tart, amelyben felhívja a figyelmet a Szovjetunió expanziós törekvéseire, és használja a "vasfüggöny" kifejezést. Churchill nézeteit Truman osztja, mire Sztálin meglehetôsen gyorsan reagál: "Churchill egy háborús uszító". Ez jelenti a hidegháború kezdetét. A szó azt jelenti, hogy a két nagyhatalom között fokozott elidegenedés és ellenségeskedés tapasztalható, egymást nukleáris háborúval fenyegetik, ám ezek sohasem fajulnak egy harmadik világháborúig. A korszakot az 1960-as években kezdôdô "enyhülés" váltja föl.
1947-tôl megszûnik a két fél között minden kapcsolat; megkezdôdik az ellenségeskedés, a kölcsönös vádaskodás; erôsödik a bizalmatlanság; diszkriminatív intézkedéseket vezetnek be; ugrásszerûen nô a titkosszolgálatok jelentôsége és ami a leglényegesebb, megkezdôdik a fegyverkezési verseny, a katonai melldöngetés, a fegyverek helyi háborúkban jutnak szerephez.
A hidegháború elsô szakasza Sztálin haláláig, 1953-ig tart. Ebben az idôszakban kell(ene) érvényesülnie a Truman- doktrínának, -avagy a feltartóztatási politikának-, amely kimondja, hogy a Szovjetunió bizonyos térségekben túl nagy befolyást szerzett, ezért a további terjeszkedést meg kell állítani, ennek érdekében pedig a labilis országokban minden áron a polgári erôk gyôzelmét kell kivívni és ezek kormányra kerülését kell megoldani. Ez fôleg Koreára, Vietnámra és Görögországra vonatkozik. 1946-ban az Egyesült Államok kereskedelmi embargót vezet be a szocialista tömbbel szemben. Ez kezdetben csak árukiviteli tilalmat jelent, késôbb azonban kiterjesztik a gyártási technológiákra -know-how- is. 1947-ben meghirdetik a Marshall-tervet, amely egészen 1959-ig szolgálja Nyugat-Európa újjáépítését. A tervet George Marshall, az amerikai külügyminiszter dolgozza ki, és eredetileg egész Európának hirdetik meg, de a Szovjetunió megtiltja a segélyek igénylését. A terv szerint az európai államok összesen 13,6 milliárd dollárban részesülnek, amelynek 90%-a segély, 10%-a pedig kölcsön. A gyakorlatban az összeg a következôképpen oszlik meg: Nagy-Britannia 23%, Franciaország 20%, Olaszország 10% és Németország nyugati zónái 10%.
A szembenállás legjobban a német kérdésben mutatkozik meg. 1948-ban Németország nyugati részén pénzreformot vezetnek be (DM az RM helyett) az infláció megfékezésére. Ezt a Szovjetunió Nyugat-Berlin blokádjával torolja meg, minek következtében a városrészt légi úton kell ellátni. Tulajdonképpen egyik félnek sem érdeke egy egységes Németország, mégis 1949 elején Bizóniává egyesül a brit és a francia megszállási zóna, majd csatlakozik hozzá az amerikai zóna, és létrejön Trizónia, ami 1949. Május 23-án nevet változtat, megalakul a Német Szövetségi Köztársaság. Válaszlépésként 1949. október 7-én a szovjet zónából megalakul a Német Demokratikus Köztársaság. Az NDK fôvárosa Kelet-Berlin, új nevén Berlin lesz, Nyugat-Berlin pedig önálló városállamként az NSZK részévé válik.
A két nagyhatalom törekszik egy saját "blokk" kialakítására. Nyugaton a Marshall-terv és a Truman-doktrína hatására megnô az Egyesült Államok befolyása. Ezek az államok egymással bilaterális, azaz kétoldali gazdasági és politikai szerzôdéseket kötnek. A sor Nagy-Britannia és Franciaország nyitják meg 1947-ben. 1948-ban megszületik az öthatalmi egyezmény a Benelux- államok, Franciaország és Nagy-Britannia között. Ez év áprilisán pedig a nyugat-európai országok megalakítják az OEEC-t, az Európai Gazdasági Együttmûködés Szervezetét, aminek célja a Marshall-terv keretében fölvett segélyek elosztása, valamint a kölcsönök visszafizetésének és a vámrendszer szabályozása. 1952-ben a Benelux-államok, Franciaország és az NSZK létrehozza a Montánuniót, az európai szén- és acélközösséget, amely az országok nehéziparát koordinálja.
A hidegháború nemcsak a két nagyhatalom fegyverkezési versenyét jelenti, hanem a saját blokk katonai támogatását, fegyverekkel való ellátását is. 1948-ban az Egyesült Államok megalapítja az OAS-t, az Amerikai Államok Szervezetét, amelynek hivatalosan 1962-ig Kuba is tagja. A szovjet szárazföldi hadsereg ellensúlyozására hozzák létre 1949-ben Párizs központtal a NATO-t. A 12 alapító állam: USA, Kanada, Nagy- Britannia, Franciaország, Benelux-államok, Dánia, Izland, Norvégia, Olaszország és Portugália. Késôbb kapcsolódik a szervezethez Görögország, Törökország, az NSZK és Spanyolország, 1966-ban viszont kilép Franciaország, evvel együtt kiutasítja a NATO-t, így a szervezet új székhelye Brüsszel lesz. A NATO egy katonai-politikai szervezet, amely háború esetén tagállamai számára védelmet nyújt, és szembenáll a keleti blokkal, de mindvégig hangsúlyozzák a szervezet védelmi jellegét. A NATO mellett léteznek más helyi katonai szervezetek is, mint a CENTO (Törökország) és a SEATO (Délkelet-Ázsia), ezek azonban késôbb fölbomlanak. Tartós marad azonban az ANZUS amely a tagországok rövidítésévbôl nyerte nevét: Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok.
A Szovjetunió is legalább ugyanekkora integrációs törekvéseket mutat föl. 1947 szeptemberében létrehozza a KOMINFORM-ot, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját. A szervezet fô ideológusa Zsdanov, akinek eszmefuttatása a következôben merül ki: "aki nem kommunista, az reakciós". A szervezet célja a fordulat elôsegítése a térség országaiban, a pártokon keresztül az országok összefogása és az országok politikáját és gazdaságát a Szovjetunióéhoz igazítani. 1947-ben kapcsolódik az 1956-ig fönnálló szervezethez az olasz és a francia kommunista párt is, nagy nyugtalanságot keltve a nyugati tömbben. Jugoszlávia függetleníteni igyekszik magát a Szovjetunió törekvéseitôl, az ország adottságait venné figyelembe, ezért Titót megbélyegzik, ô az "imperialisták ügynöke" és a "láncos kutya". Ennek hatására 1948-ban az olasz és a francia kommunista pártok kilépnek a szervezetbôl. 1949 januárjában létrejön a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, amivel a térség országait gazdaságilag is elszigetelik a nyugati területektôl (Miután Sztálin megtiltotta a Marshall-segélyek igénybevételét, csak Csehszlovákia igényelt 1947-ben még egy kis összeget). A tanács egészen 1991-ig fönnáll, és eléri, hogy az országok külkereskedelmének fele-kétharmada a tömbön belül folyik le. A szervezet nemcsak gazdasági és kereskedelmi, hanem mûszaki és tudományos együttmûködést is jelent.
Az 1950-es években minkét tömbben történnek változások. Az Egyesült Államokban McCarthy fölveti egy baloldali tevékenységet vizsgáló bizottság fölállítását, melynek feladata lenne a baloldal kiszûrése és korlátozása, illetve szervezetek és egyének elleni eljárások folytatása. A legismertebb per a Rosenberg- házaspár ellen irányul, akik állítólag atomtitkokat árultak el a Szovjetuniónak (1949-ben már volt atombombájuk), ezért kivégzik ôket. Nyugat-Európában a háború után alakult koalíciós kormányokból fokozatosan kiszorítják a baloldali minisztereket, képviselôket. A Truman-doktrínát az 1950-e években a "felszabadítási" és a "fellazítási" politika váltja föl Nixon elnök külügyminiszteréhez, Dallashoz kapcsolódóan. Eszerint, mivel a "feltartóztatási politika" csak részben valósult meg, szükséges a Közel-Keleten és Vietnámban a katonai "fölszabadítás" illetve más országokban a politikai eszközökkel történô "föllazítás".
A Szovjetunióban Sztálin halála nem okoz túl nagy változást, de utódja, Hruscsov már elkerülhetônek tartja a harmadik világháborút. Katonai szempontból tekintve a dolgokat a Szovjetunió 1949-ben szintén elôállítja az atombombát, ami egyfajta katonai egyensúly kialakulását jelenti, viszont az Egyesült Államok megkezdi a B29-es bombázók angliai telepítését (ilyen típusú gépekrôl dobták le az atombombákat Hiroshimára és Nagaszakira).
Az 1955-ös év sok szempontból érdekes, ekkor vonul ki a Szovjetunió Ausztriából, emez pedig semlegessé válik. Ugyanebben az évben az NSZK-t beléptetik a NATO-ba azon szovjet követelés ellenére, hogy az NSZK is váljon semlegessé. Ennek hatására a Szovjetunió megalakítja a Varsói Szerzôdést, amely -a NATO-hoz hasonlóan- védelmi funkciót tölt be. Az alakokmány a szerzôdés élettartalmát 30 évben, vagy a teljes leszerelés bekövetkeztéig határozza meg. A Varsói Szerzôdésnek bármelyik ország tagja lehet, aki az alapokmányt elfogadja. Szintén még 1955-ben jön létre a genfi csúcs, amelyen a négy nagyhatalom a béketárgyalások után elôször ül tárgyalóasztalhoz, igaz eredmény nélkül, mégis ezután megkezdôdnek az egymás közötti tárgyalások, és az úgynevezett enyhülési folyamat is megindul, ami ekkor még csak azt jelenti, hogy a felek szembenállása csökken, tárgyalási készségük nô, de a fegyverkezési verseny tovább folytatódik.