Utolsó Árpád-házi
királyaink, V. István (1270-1272), IV. Kun László
(1272-1290), és III. András (1290-1301) már tehetetlenek
voltak a nagybirtokosok hatalmával szemben, akik már országrészek
urai voltak, megszerezték az úriszék jogát.
Mivel IV. Kun Lászlónak nem született utódja,
megkeresték II. András Itáliában élõ
unokáját, s III. András néven megkoronázták.
Mivel ez a király nem ismerte a magyarországi viszonyokat
és a nagybirtokosok tették királlyá, nem is
gondolhatott a bárók hatalmának megfékezésére,
sõt még több birtokot adományozott nekik. A tartományurak
a szervienseket is függésbe vonták, s kialakult a familiaritás.
Ez a hûbéri láncnál lazább függést
jelentett, mert birtokadomány nélkül kötelezi a
földesúr szolgálatra familiárisát.
1301-ben kihalt férfiágon
az Árpád-ház, s az 1301-1309-ig tartó idõszakot
nevezzük az interregnumnak. Három trónkövetelõ
jelentkezett: a bajor Ottó, a cseh Vencel, és a nápolyi
Anjou dinasztia tagja, V. István dédunokája, Károly
Róbert (Caroberto). Carobertot Nápoly hûbérura,
a pápa is támogatta, mert így magyarországi
befolyását kívánta erõsíteni.
Carobertot háromszor koronázták meg Magyarországon:
1301-ben, 1308-ban, és 1309-ben. Ekkor az ország jelentõs
része a tartományurak kezében volt (Csákok,
Abák, Kõszegiek, Rátótok, Borsák, Ákosok,
Petenyék, Fiák, Kánok, Vejtehiek, Babonicok, Subicok,
Frangepanok). Caroberto egyetlen királya maradva az országnak
kénytelen volt tenni valamit: 1311-ben hadjáratot indított
hát ellenük a most születõ új arisztokrácia
(Szécsényiek, Szécsiek, Kállaiak, Báthoryak,
Garaiak, Lackfiak, Kanizsaiak, Bánffiak) segítségével.
1312-ben a rozgonyi csatában sikerült is verséget mérni
Csák Máté seregére. A többi tartományurat
is leverte, s Csák Máté halála (1321) után
székhelyét Visegrádra tette át 1322-ben. Zách
Felicián ellene kísérelt meg merényletet.
A megerõsödött
királyi hatalom támasza az új nagybirtokosság
lett, mivel földjeiket Carobertotól (1308-1342) kapták.
A királyi birtokok aránya igen kevés (15%) volt, tehát
a király új jövedelemforrást kellett találjon.
Tárnokmestere, Nekcsei Dömötör dolgozta ki a regálérendszert
(királyi felségjog alapján szedett jövedelem).
a bányászatban
bevezette az ún. urburát, ami azt jelentette, hogy a birtokon
talált nemesérc 10%-a a királyé, de a 90%-ból
is õ vert pénzt, amit aztán visszaszolgáltatott
a birtokosnak. Ezen még jó sok haszna volt, mert a pénz
csak súlyban volt ugyanannyi, értéke kevesebb volt.
Ekkor vált Európa legnagyobb aranytermelõjévé
Magyarország.
értékálló
aranypénzt veretett
pénzrontás
helyett bevezette az ún. kapuadót, melyet telkenként
szedett be.
a harmincadvám
az áru 3,3%-át tette ki, nem volt tehát sok, ezáltal
a király a kereskedelem fellendítését próbálta
elérni
megszervezte továbbá
a banderialis hadsereget, mely királyi, nagybirtokosi, és
megyei bandériumokból állt.
1335-ben részt
vett a Visegrádi királytalálkozón III. Kázmérral,
és Luxemburgi Jánossal, ahol megegyeztek egy új -
Bécset elkerülõ - kereskedelmi útvonal bevezetésérõl
(Buda - Esztergom - Brnó - Nürnberg - Köln - Kassa - Krakkó).
Magyarországról elsõsorban bort, élelmiszert,
élõállatot vittek ki, cserébe luxuscikkeket,
selymet, fûszert, posztót, fegyvereket hoztak be. Megegyeztek
továbbá a lengyel királlyal, hogy halála után
a trónt Nagy Lajos örökli. A visegrádi királytalálkozó
elsõsorban a kelet félé terjeszkedni akaró
Habsburgok ellen irányult.
Caroberto tehát
egy új szövetségi rendszert alakított ki. Külpolitikáját
illetõen nem hódított, hiszen a belsõ rend
megteremtésével volt elfoglalva.
Caroberto uralkodása
kedvezett a gazdaságnak, a termelés fellendült, s kezdett
elterjedni az érett feudális gazdálkodás hazánkban:
terjedt a pénzjáradék, s megjelentek a vásáros
helyek, a mezõvárosok, akik önállóan választhattak
bírót, de a földesúr még beleszólhatott
az igazságszolgáltatásba. A szabad királyi
városok csak a királynak fizettek adót, igazgatásukat
a tárnokmester látta el. A XIV. sz.-ban már a céhek
alakulásának is tanúi lehetünk.
Károly Róbert
halálával fia, I. Nagy Lajos került az ország
trónjára. Elsõ dolga volt 1347-ben öccse, András
haláláért bosszút állni Nápolyon.Ez
sok pénzbe került, és tartós sikert nem hozott.
Mikor 1370-ben a visegrádi királytalálkozó
értelmében lengyel király is lett, akkor beszélhetünk
a „három tenger mosta" Magyarországról, mellyel létrejött
a lengyel-magyar perszonálúnió. A király folyton
hadjáratokat vezetett: hol a litvánok, hol a bogumil eretnekek,
hol a törökök, hol Velence ellen, s Itáliába
17 alkalommal vezetett hadat.
Mivel a király
állandóan távol volt, a nagybirtokosok megpróbáltak
terjeszkedni, természetesen a kisbirtokosok rovására,
azokat gazdaságilag is lehetetlen helyzetbe hozva: pl. nem szedték
be a kilencedet, így egy vándormozgalom indult meg a jobbágyok
részérõl a nagybirtok irányába.
I. Lajos talán
a nagybirtokosokkal szemben keresett politikai támaszt, mikor 1351-ben
felújította II. András Aranybulláját.
Módosult a végrendelkezési szabadságról
szóló cikkely: az õsiség törvénye
értelmében a nemesi birtokot csak az egyenesági, vagy
annak hiányában az oldalági leszármazottak
örökölhették. A család kihalása után
a birtok a királyra szállt. A kilencedtörvény
(a termés kilencedik tizedét kitévõ szolgáltatás),
miszerint a kilenced szedése kötelezõ, s ha ezt a birtokos
nem teszi meg, akkor a király szedi be saját hasznára
elsõsorban a köznemesség érdekeit védte,
mert megakadályozta a vándormozgalmat. Ez a törvény
egységessé tette a jobbágyok terheit, s ezáltal
befejezõdött a jogilag egységes jobbágyság
kialakulása.
Az „egy és
ugyanazon szabadság elve" az uralkodó osztály alsóbb
rétegeinek nemesi jogait ismerte el, ti. az ún. sarkalatos
jogokat:
honvédelem saját
pénzen, hódítás csak zsold ellenében
adómentesség
õsiség
törvénye
bírói
ítélet nélkül nemes nem ítélhetõ
el
ellenállási
jog
Ez a törvény
meggyorsította a köznemesi rend fejlõdését.
Nagy Lajosnak két
lánya született: Mária és Hedvig. Hedvig a lengyelek
szent királynõje lett, Máriát pedig Zsigmondhoz
adták, s magyar királynõ lett. Halála után
Zsigmond került a trónra (1387-1437), s 1410-ben Német-római
császár, majd 1419-ben cseh király is lett. Luxemburgi
Zsigmondnak nagy problémákkal kellett szembenéznie.
Az elsõdleges és legnagyobb probléma az volt, hogy
kialakultak a bárói ligák (több báró
szövetkezett), s ezeket a gyenge központi királyi hatalom
miatt nem tudta leverni. 1401-ben a bárók meg a királyt
is elfogták, a fogságból a Garai-Cillei liga szabadította
ki, s Zsigmond cserébe elvette Cillei Borbálát. Zsigmond
a bárók hatalmának ellensúlyozására
1405-ben meghívta az országgyûlésre a köznemesek
képviselõit is (1435). A városok renddé válásáról
ebben az idõben még nem beszélhetünk, de a követeiket
Zsigmond meghívta, s ezzel a renddé válás befejezõdött
(1222; 1267;1351; 1404).(A hét legfontosabb szabad királyi
város: Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Bártfa,
Eperjes.) Zsigmond uralkodása idejére a királyi birtokok
aránya elérte az 20%-ot, ezért a király kénytelen
volt a regálékra támaszkodni. Mivel azonban a pénzre
sürgõsen volt szüksége, a báróktól
kért, s cserébe mentesítette jobbágyaikat pl.
a kapuadó alól. A regálékat tehát eladományozta,
hiszen azokat a nagybirtokos továbbra is beszedte, csak a saját
zsebére. Birtokokat és várakat zálogosított
el, a vámokat is eladta, s gyakran fordult a pénzrontáshoz.
Uralkodását tehát kettõsség jellemezte:
támogatta a polgárságot, de nagy szükség
esetén elzálogosította pl. városaikat. Pénzügyi
zavarát az okozta, hogy Magyarország gazdasági erejét
nyugati céljainak elérésére használta
föl.
A magyar királyok
közül - leszámítva Nagy Lajos elsõ ütközeteit
- Zsigmondnak kellett elõször komolyan szembenézni a
törökkel 1396-ban egyesült magyar-német hadsereggel
vonult a török ellen a Balkánra, de a nikápolyi
csatában kiderült, hogy a banderialis hadsereg a zsoldos janicsársereggel
szemben életképtelen. Az 1397-es országgyûlésen
meg akarta szavaztatni a telekkatonaságot, miszerint minden 20 jobbágytelek
után a birtokos köteles 1 íjászt kiállítani,
s ezzel a haderõvel a király fog rendelkezni. Ez a törvény
természetesen megbukott, hiszen ezzel a bárók hatalmát
lehetett volna korlátozni.
Zsigmond megkezdte
a déli végvárrendszer kiépítését,
alatta emelkedett föl a Hunyadi család.
1414-ben Német-római
császárként összehívta a konstanzi zsinatot,
ahol visszaszerezte a fõkegyúri jogot (miszerint a pápa
a mindenkori magyar király jelölteit ülteti az egyházi
méltóságokba), és kimondja, hogy pápai
bulla Magyarországon csak a király engedelmével hirdethetõ
ki.
1437-ben kitört
a Budai Nagy Antal féle parasztfelkelés, melynek oka az volt,
hogy többek között pl. Lépes György három
évig nem szedte be a tizedet, mert rossz pénz volt forgalomban,
majd mikor jobb lett a pénz, visszamenõleg is beszedte azt.
1437-ben parasztfelkelés tört ki, központja Kolozs vármegye
lett. Dés mellett a parasztok hazánk történelmében
elõször vereséget mértek az urak seregére.
A tárgyalás eredménye a Kolozsmonostori egyezmény
lett, melyben a nemesek megígérték, hogy a résztvevõknek
nem esik bántódása, s elismerték a kisnemesek
tizedmentességét, és a már kivívott
jobbágyi jogokat rögzítették: az adó összegét,
a kilencedet, a szabad költözés jogát, és
tettek egy kísérletet a jobbágyság renddé
való szervezõdésére: a sérelmek orvoslására
évi parasztgyûlést akartak összehívni.
A parasztok hazatértek, de a nemesek szövetséget kötöttek
Kapolnai únió néven, melyben kimondták, hogy
a három rendi nemzet: a szász patriciusok, a székely
elõkelõk és a magyar nemesség támogatni
fogja egymást belsõ és külsõ ellenség
ellen. A döntõ ütközetet a nemesek nyerték
Kolozsmonostor határában.
Az Anjou-kori Magyarország
egy fejlett feudális állam volt. Anjou királyaink,
elsõsorban Caroberto megszilárdították a királyi
hatalmat, felvirágoztatták az árutermelést
és a pénzgazdálkodást, és elõsegítették
a köznemesi rend felfejlõdését. Luxemburgi Zsigmond
pedig megszilárdította hatalmát a bárókkal
szemben. Uralkodása alatt támogatta a városokat, de
mégsem volt elég erõs azok megvédésére
a bárókkal szemben. Összehívta az elsõ
rendi gyûlést, s ezért uralkodása fontos állomása
a magyar rendi fejlõdésnek.