A korai feudális állam III. Béla idején éli fénykorát. A föld többsége a király tulajdonában volt. A király hatalma és az ország katonai ereje a királyi birtokon és a várszervezeten alapult. A várgazdaságokban

főleg katonai, illetőleg munka- és termékjáradékra kötelezett népek éltek. A várjobbágyok felső rétege bizonyos földtulajdonnal is rendelkezett. A szabad pásztorok utódai lesüllyedtek, hisz nem volt földjük. A király, az egyházi és világi nagybirtokosok a szabad földközösségek földjeit beolvasztották saját birtokaikba. A közszabadok másik csoportja saját földjén dolgozott, megőrizte gazdasági és jogi önállóságát, adó helyett hadviselési kötelezettségei voltak. A király hatalma tehát a birtok- és vármegyerendszeren alapult. A várnépek tisztjeivé főként a papok, nagybirtokosok és a várjobbágyok váltak. A termelés főként a földesúr saját kezelésű szolgai munkaerővel és az úr munkaeszközeivel művelt gazdaságában, az ún. prediumon folyt. A predium elindult a faluvá fejlődés útján. Egy prediumhoz 30-60 ember tartozott. Középpontjában a nagybirtokos háza állt, körülötte a szolgák viskói voltak E gazdaságok mellett már megtalálhatók a parasztgazdaságok is. A XII. század Magyarországára az önellátó, természeti gazdálkodás volt a jellemző. A földművelés vadtalajváltó rendszerben történt. Ez azt jelenti, hogy mindig az a rész lett a szántó, amelyet előzőleg az ott legelő állatokkal “trágyáztattak” Az emberek önellátók voltak, de a földesúr és saját igényeik kielégítésére több szakmájuk is volt. A szűcsök, tímárok, kenyérsütők, szakácsok, kővágók, molnárok, mészárosok, esztergályosok, fazekasok, ácsok mezőgazdasági tevékenységeket is folytattak.

Magyarország intenzíven kapcsolódott be a külkereskedelembe is, a keresztes hadjáratok és a szentföldi zarándoklatok hatására. Királyain már ekkorra is sok más népet telepítettek hazánkba, annak ellenére, hogy a magyarok létszáma is magas volt. Besenyő, izmaelita, francia, vallon, flamand, olasz és német telepesek (hospes) érkeztek.

Kálmán halálát követően megnőtt a bizánci befolyás, ami III. Béla (1172-96) trónra kerülésével megszűnt. Eleinte nem nagyon bíztak benne Azonban hatalmának megszilárdítása után (rosszakarói öccsét, Gézát küldték ellene trónkövetelőnek) visszafoglalta Horvátországot Bizánctól, valamint Dalmáciát és a Szerémséget.

A király a jövedelmét egyre inkább pénzben vagy veretlen ezüstben kapta meg. A természeti gazdálkodás mellett egyre nagyobb szerepet kapott az árutermelés és a pénzgazdálkodás. III. Béla után fiai András és Imre között trónviszály keletkezett. A trónt Imre örökölte. Ezt a testvérháborút használták ki a főurak, hogy új birtokadományokhoz jussanak. Ez persze a támogatásukért cserébe kapták. Így nem is csoda, hogy az uralkodó tekintélye rohamosan csökkent. A fivérek közti vetélkedésnek Imre korai halála vetett véget, de II. András (1205-35) trónja már korántsem volt oly szilárd mint apjáé. A birtokok fogyatkoztak, hisz szorgalmasan adományozgatta a főuraknak, ennek hatására a vármegyerendszer felbomlott, nem volt képes ellátni a közigazgatási és katonai feladatait. Volt olyan is, hogy egész vármegyéket adományozott. Ez következményekkel járt, egyre csökkent azoknak a jószágoknak a száma, amelyekkel épp annak a katonai erőnek ellátását biztosították, amely féken tarthatta volna a nagyurakat. Ők pedig erőszakos eszközöktől sem riadtak vissza, hogy gyarapíthassák vagyonukat. Később kereszteshadjáratot szervezett a Szentföldre, illetőleg több hadjáratot Halicsba. András a fiát akarta Halics uralkodójává tenni, de a magyar uralom gyorsan le lett rázva. A királyi jövedelem ekkor a regálejövedelmekből a kamara hasznából jött össze (pénzverési illeték), inkább ezekre próbált támaszkodni András. Azonban a pénz rontása is állandósult, ami elégedetlenséget váltott ki. A papság a tizedet már pénzben követelte. A királytól függő kis- és középbirtokosokat szervienseknek nevezték (királyi vitézek). A nagybirtokos a hatalmuk alá akarták vonni őket, az a veszély fenyegette a szervienseket (a várjobbágyokkal együtt), hogy a nagybirtokosok magánhadseregében kell majd harcolniuk. (bandérium) Kihangsúlyozták, hogy ők a király szolgái, másnak nem engedelmeskednek. Engedélyük volt arra, hogy bejárjanak a királyi udvarba. Felettük az uralkodó vagy a nádor ítélt. 1221-ben a király elhatározta, hogy az eladományozott földeket visszaveszi. De az elégedetlenség már túl nagy volt. A főurak egy része ezt arra használta fel, hogy a népmozgalom segítségével vetélytársait kiszorítsa a hatalomból. Így került sor az Aranybulla kiadására.

Aranybulla (1222): A fehérvári törvénylátó napon az ellenzéki főurak és a szerviensek a várnépek és a parasztok segítségével kikényszeríttették a királyt, hogy jogaikat törvényben, az Aranybullában erősítse meg. 31 cikkelyből állt, a legtöbb a szerviensek kiváltságait erősítette. Kimondta a szerviensek adómentességét. Megengedte nekik, hogy javaikról szabadon végrendelkezhetnek. Csak jószágaik egynegyedéhez nem nyúlhattak hozzá, mert ez a leányaiké kell hogy legyen. Megígérte, hogy külföldi hadjáratokra szervienseknek nem kell saját költségükön elkísérni az uralkodót. A várjobbágyokat biztosította arról, hogy szabadságaikat megtartja, vármegyéket pedig többet nem fog eladományozni. Ígéretet tett arra , hogy a királyi jövedelmeket nem fogja bérbe adni, s ezentúl jó pénzt fog veretni. Megtiltották azt, hogy az egyházi tizedet pénzben kérjék. Végül a nagybirtokosok jogot kaptak arra, hogy ha András vagy utódai a törvény rendelkezéseit nem tartanák be, hűtlenség vétke nélkül ellenállhatnak. Ezen pontok nagy része nem valósult meg. Az egyházé lett a sókereskedelem joga. II. András nem nyugodott bele hatalmának ekkora korlátozásába. Amikor 1231-ben újra megismételték a rendelkezéseket, az ellenállási záradékot az esztergomi érsek kiátkozási joga váltotta fel. A szerviensek jogaik védelmében szolgabírókat választhattak, ezzel létrejöttek a nemesi vármegyék. Ezek nem voltak annyira erősek, de egyre több lett belőlük. A király az élükre ispánt nevezett ki.

Tatárjárás: II. András birtokadományozó politikájának legélesebb ellenzője fia, IV. Béla (1235-70) volt. Már ifjabb királyként, az egyház támogatásával visszaszerezte apja adományainak egy részét. Céljául a hatalom megszilárdítását tűzte ki, a királyi tekintély visszaállítását. Befogadta az országba (főleg a haderő megerősítése céljából) a kunokat, akik a tatárok elől menekültek. A visszavételekkel szinte az egész főúri osztályt maga ellen fordította, ha nem az egészet. Julianus barát hírt hozott a tatárok közeledéséről, akik már megverték a volgai bolgárokat, és épp Magyarország ellen készültek. Dzsingisz kán fia, a hatalma egy részét öröklő Batu, és a híres mongol vezér, Szubutáj vezetésével indultak ellenünk. A magyarok azonban nem készültek fel kellőképpen, a főurak közönyösen fogadták a hírt. IV. Béla megerősítette az északkeleti határt ahogy tudta, de a tatárok nagy erők összevonásával 1241 márciusában áttörték a Vereckei-hágót. Elfoglalták Erdélyt, és Batu kán Muhi mellett hatalmas csapást mért Béla seregére. (ápr. 11-12) Még Bélának is alig sikerült megmenekülnie. Ekkor már kun segítségre se számíthattunk, mert 1241-ben királyuk, Kötöny meggyilkolása után kivonultak az országból. A Dunántúlt is végigdúlták a mongolok, a befagyott Duna jegén átkelve. Bélát üldözték, aki Ausztria felé menekült, majd egyszer csak váratlanul 1242 márciusában visszafordultak. Vélemények szerint azért, hogy Batu részt vehessen az Ögödej nagy kán halálát követő nagy kán választáson, mások szerint pedig azért, hogy inkább a Dél-Oroszországi területeken akartak erősödni.

Az ország újjáépítése: A király hozzálátott az élet, a munka feltételeinek megteremtéséhez. Az elnéptelenedett országrészeket betelepítette. Az Alföldre behívta a kunokat, a Felvidékre cseh és morva, az ország nyugati részébe német telepeseket hívott /hospes/. Erdélyben románok találtak otthont. IV. Béla maga is adományozott földbirtokokat, de feltételként kővárak építésére, páncélos seregek állítására kötelezte a birtokosokat. Szövetséget kötött a halicsi fejedelemséggel.

1267-ben Béla törvényeket hozott létre. Megerősítette a szerviensek jogait. Politikáját úgy alakította, hogy felkészüljön egy esetleges újabb mongol támadásra. Ez a törvény nevezte először a szervienseket nemeseknek, a nagybirtokosokat báróknak. IV. Béla szövetségeseinek tartotta a városokat is. Kiváltságleveleket adott, megadta a szabad (vámmentes) kereskedelem jogát, kőfalak építését engedélyezte. Jelentőssé vált Selmec- és Besztercebánya. A vármegyék várjobbágyainak egy része felemelkedett a szerviensek közé, jelentősebb hányaduk a várbirtokot megkaparintó földesúr fennhatósága alá került. A jobbágyok szabad költözködési jogot kaptak. (1298-as törvények) A bárók hatalma tovább erősödött a király politikája következtében, hisz megújultak a birtokadományozások. A köznemesek valamelyik nagyúr szolgálatába állottak, ők alkották a báró udvarát, részt vettek a birtok irányításában, harcoltak seregében. (Nagybirtokosok familiárisai.)

A familiárisok várnagyok, gazdasági ügyeket intéző udvarbírók, számadó deákok, a magánhadseregek katonái lettek. Megtartották birtokaikat, s szolgálataikért ellátást és fizetséget kaptak. A familiárisi esküt sokszor kikényszerítették az előkelők. A hatalmuk növelésére várépítési verseny bontakozott ki. IV.Béla védelmi szempontokat előtérbe helyezve kénytelen volt támogatni a főurak megerősödését. Ellensúlyozásként a tole függő kunokra támaszkodhatott. Fiát Istvánt egy kun előkelő megkeresztelt lányával házasította össze. Másrészt a familiárisi függésbe került kis- és középbirtokosok mozgalmai jelentettek esélyt a nagyúri hatalom korlátozására. A főúri igazságszolgáltatást akarták elkerülni, hogy átveszik a széteső királyi vármegye igazságszolgáltatási szerepét. A királyi vármegyékből nemesi megyék lettek. IV. Béla halála után a bárói csoportok harca jellemezte az ország belső életét. A királyi hatalom tekintélye a mélypontra zuhant.

Utolsó Árpád házi királyaink, V. István (1270-1272), IV. (Kun) László (1272-1290) és III. András (1290-1301) tehetetlenek voltak a bárók hatalmával szemben. Megszerezték a jobbágyak feletti bíráskodás, az úriszék jogát is. A királyi birtokrendszer teljesen szétzilálódott, a bárók országrésznyi területeket szereztek meg maguknak. Az Árpád-ház kihalt (1301), kialakult a feudális anarchia, amelynek kialakulásának megakadályozására III. András sem volt képes.