Mindkét állam nagy múltra tekint vissza, a Római Birodalom illetve a Német-Római Császárság voltak az elôdök. Nemzeti törekvések az utódállamok egyesítésére a XIX. század elsô felétôl vannak.
A két nemzet útja sok vonásban különbözik, de néhányban egyezik is. Ezek: kezdetben mindkét országot forradalmi úton próbálják megvalósítani 1848 tavaszán. Elôször januárban Palermóban és Nápolyban, februárban Piemontban és Toscanában, majd Velencében; német területeken Bécsben március13-án, Berlinben pedig március 18-19-én tör ki a forradalom. Ezek nem hosszú életûek, az abszolutizmus erôi gyorsan leverik ôket. Kivételt csak Velence képez, ahol a forradalom egészen 1849 ôszéig tartja magát. Mindkét területen két dinasztiának van nagymértékû befolyása. Itáliában a Bourbonoknak és a Habsburgoknak, Németországban szintén a Habsburgoknak és a Hohenzollerneknek. Az akkori politikusok számára nyilvánvaló volt, hogy a német egység Ausztria vezetésével valósul meg, ezt nagynémet egységként emlegették. Végül is azonban a poroszok tudják Németországot egyesíteni, ezt kisnémet egységnek hívjuk, mert Ausztria kizárásával történt. Olaszországban 1848. után még számoltak egy, népfelség elve alapján kikiáltott egységes Olasz köztársasággal, de az 1853-as milánói forradalom leverése után itt is egyértelmûvé válik, hogy csak a dinasztikus út járható. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a nagy dinasztiák közül az egyik egyesíti Itáliát, hanem az egyetlen alkotmánnyal rendelkezô nemzeti dinasztia vezetésével valósul meg (Piemonti- szárd királyság). Az eltérések megmutatkoznak a gazdaság szerkezetében és a politikában egyaránt. "Németország" gazdaságilag egységes az 1834-ben megkötött vámunióból kifolyólag. Poroszországban, fôleg a Rajna- menti területeken már érezteti hatását a II. ipari forradalom, a találmányokat rövid idô alatt hasznosítják a gyakorlatban is. A Poroszországban megvalósuló reformok felülrôl jönnek, mint például a jobbágyfelszabadítás, de a nagybirtokot meghagyják. Ezzel ellentétben Itália gazdaságilag is széttagolt. Északon kibontakozóban van az ipari forradalom, a déli területeken pedig egy stagnálás illetve recesszió figyelhetô meg.
Poroszországban megmarad az alkotmányos monarchia, Ausztriában pedig az abszolutizmus. Ez látszólag a Habsburgoknak kedvez, mert terveiket akadálytalanul kivitelezhetik, szemben a porosz királlyal, akinek elképzeléseit a parlament leszavazhatja (pl. hadseregfejlesztés). A Habsburgoknak volt még egy másik nagy hátrányuk is, mégpedig az, hogy birodalmuk soknemzeti. Nyilvánvalóan nem ugyanaz az elképzelése a nemzetiségeknek, mint Ausztriának a német egységrôl. Ausztria a német államok laza szövetségét szeretné elérni, mert így megtarthatja nemnémet birtokait is. A nemzetiségek viszont (fôleg a magyarok) azt akarják, hogy Németország erôs alkotmányos hatalommal rendelkezzen, mert így a nemzetiségek gond nélkül újraalapíthatják saját országaikat. Porosz részrôl akkor következik be fordulat, amikor I. Vilmos Otto von Bismarckot nevezi ki kancellárrá (1862 szeptemberében), aki egy konzervatív, III. Napóleon módszereit alkalmazó politikus. Parlamenti felhatalmazás nélkül végrehajtatja a hadseregfejlesztést -a hadsereg élén nemesi tisztek vannak, és független a parlamenttôl-, bevezeti az általános védkötelezettséget, a hadsereget a legújabb technikával szereli föl.
A német egység létrehozásának kezdete az 1863-as schleswig-holsteini háború volt. A két hercegség német ugyan, de Dániával perszonálunióban vannak. Amikor a dán király csatolja ôket, Bismarck "német területet elidegeníteni nem szabad" mottóval hadat üzen Dániának. Ebbe Ausztria is bekapcsolódik politikai elônyök reményében. Dániát gyorsan legyôzik, a területeket pedig felosztják maguk között. Ezzel egy ideig béke van a két hatalom között, de Bismarck ekkor már azt állítja, hogy Ausztriát le kell gyôzni Németország egyesítéséhez. Ugyancsak 1863-ban tör ki a lengyelországi parasztfelkelés is, amit Oroszország és Poroszország közösen levernek. Bismarck ezután III.Napóleont is megpróbálja megnyerni szövetségesnek, azzal, hogy csak Északnémet egységrôl van szó, és Rajna-menti területeket ígér. Továbbá kihasználja a magyar emigrációt és az olasz egységtörekvéseket Ausztria ellen. 1866-ban megkötik a porosz-olasz szövetséget -amiben többek között az áll, hogy ha Velence támogatja Poroszországot a Habsburgok ellen, akkor Olaszországhoz csatlakozhat-, és hadat üzennek Ausztriának. Az olasz szövetségesek gyors vereséget szenvednek, és a német államok nagy része is Bismarck politikája ellen fordul. Ezért a poroszoknak elôször le kell gyôzniük a Habsburgok német szövetségeseit, majd három irányból betörnek Csehországba, és Königgrätznél egy nap alatt megsemmisítik az osztrák fôerôket. Ezt a háborút a Prágai béke zárja le, ekkor csatlakozhat Velence Olaszországhoz III.Napóleon közbenjárására. Poroszország az általános választójog alkalmazásával létrehozza az Északnémet szövetséget (1866). Közben Poroszországnak nézeteltérése támad Franciaországgal, akik megvették a Luxemburgi nagyhercegséget Hollandiától. Bismarck, mivel Luxemburg a Német Szövetség tagja volt, háborút indít érte. Hogy a háborúnak elejét vegyék, a londoni konferencián kimondják Luxemburg függetlenségét (1867). Bismarck azonban teljes Németországot akar. Ezért kiprovokálja a porosz-francia háborút (1870 nyarán tör ki), mert a délnémet államokat csak így tudja megszerezni. Szeptember 2-án Sedannál a porosz seregek megverik a franciákat, III. Napóleon is fogságba esik. 1870. szeptember 4-én az új francia kormány elfogadja a német fegyverszüneti ajánlatot. Bismarck célja most már nem az egység, hanem Elzász-Lotharingia elszakítása és egy csillagászati összegû hadisarc. 1871. január 18-án a franciák végül is elfogadják a német békeajánlatot, amely kötelezi a franciákat ötmilliárd frank hadisarc megfizetésére, legfeljebb 40000 fôs sereget tarthatnak, és Elzász-Lotharingia porosz kézen marad. Ugyanezen a napon a versailles-i kastély tükörtermében kikiáltják a Német Császárságot.
Itáliában az egyesítés kissé döcögôsebben megy. Elôszöris eltérések voltak a megvalósítás módjában. Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi a forradalmi utat, Camillo Cavour piemonti miniszterelnök viszont a dinasztikus utat szorgalmazza. Az 1853-as milánói felkelés leverése után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy csak a dinasztikus út járható, és ahhoz is külsô szövetséges kell. (A milánói felkeléstôl egyébként a magyar emigránsok is sokat vártak, mert úgy vélték, hogy a felkelés sikere esetén ezt Magyarországra is ki lehetne terjeszteni.) Cavour fölismeri, hogy az Olasz köztársaság létrehozásához Ausztriát elôbb kell semlegesíteni, mint Franciaországot, ezért 1855-ben 15000 katonát küld a Krími háborúba. Ezáltal két dolog történik: Ausztria sem akar kimaradni a dologból, ôk is küldenek katonákat a Krímbe, ezzel elveszítik Oroszországot, mint szövetségest, valamint Cavour beleszólhat a béketárgyalásokba. Ezek után Cavour titkos egyezményt köt III. Napóleonnal az olasz egységrôl, aki ezért Nizzát és Savoyát kéri. Cavour ebbe is beleegyezik. 1859-ben Ausztria a provokációk hatására hadat üzen Piemontnak. Gyulai Ferenc, az osztrákok fôparancsnoka hamarosan visszavonul a Ticino folyó mögé. Június 4-én a magentai csatában a francia- piemonti csapatok fényes gyôzelmet aratnak az osztrákok fölött. Ezekután Ferenc József átveszi a fôvezéri posztot, de június 24-én a véres solferinoi csatában ismét a szövetségesek gyôznek. (Dunant megalapítja Svájcban a Nemzetközi Vöröskeresztet. Ez az a csata, ami egy újabb lökést ad a Bach-rendszer összeomlásához.) III. Napóleon mindenkit cserbenhagyva megköti a villafrancai fegyverszünetet. Eszerint Piemont megkapja Lombardiát, de Velence marad Habsburg kézen. Ez a fegyverszünet vérig sérti az olaszokat, fegyveres felkelések törnek ki 1860 elején. A közép-itáliai államok elûzik a Habsburg-párti uralkodóikat, és népszavazással Piemonthoz csatlakoznak. Május 11-én Garibaldi és 1067 önkéntese partraszáll Marsalában, serege hamarosan 20000 körüli létszámú, megdönti a Nápolyi királyságot (Bourbon oldalág), ezért Nápolyban és Szicíliában teljhatalmat kap, de átadja ezt a piemonti királynak. 1861. március 18- án kikiáltják az Olasz királyságot, ám ebbôl pillanatnyilag kimarad a Pápai állam és Velence, az átmeneti fôváros Firenze lesz. Cavour lefegyverezteti a pápai sereget, és sikerül a változásokat a nagyhatalmakkal (leginkább Angliával) elismertetnie, de ugyanebben az évben meghal, utóda pedig igyekszik elkerülni mindenféle háborút. 1862 nyarán Garibaldi "Roma o morte" felkiáltással Róma ellen vonul, de fogságba esik. 1866-ban az olaszok porosz szövetségben hadat üzennek Ausztriának, gyors vereséget szenvednek, de a poroszok számára a háború sikeres, a prágai béke után az olaszok megkapják Velencét. Most már csak Róma hiányzik, amit az ott állomásozó francia helyôrség miatt ismételten nem tudnak bevenni Garibaldi csapatai. A franciák szövetséges nélkül maradnak, a porosz-francia fegyverszünet után a francia kormány hazarendeli a külföldön állomásozó csapatokat. Az olaszok pedig 1870. szeptember 20-án bevonulnak Rómába, a pápa a Vatikánba menekül, kikiáltják az egységes Olasz köztársaságot.
Az új államok létrejötte Európában egy hatalmi átrendezôdést von maga után. Olaszország beleszól a balkáni kérdésekbe, valamint ô is szeretne gyarmatokat Észak-Afrikában (1911-ben meg is szerzi Líbiát). Eléggé ingatag politikát folytat, elôször hálás Németországnak, hogy létrejött az Olasz köztársaság, és franciaellenes politikát folytat (a villafrancai fegyverszünet miatt), csatlakozik a kettôs szövetséghez (1882), de már 1902-ben titkos szerzôdést köt az angolokkal, ami ütközik a hármas szövetség érdekeivel, majd egyre inkább az antanthoz közeledik. Olaszország tehát nem válik nagyhatalommá, de a Földközi- tenger környékén aktív külpolitikát folytat. Németország egyértelmûen nagyhatalom (a világ harmadik ipari nagyhatalmává növi ki magát), maga mögé szorítja Franciaországot, csak Anglia elôzi még meg a kontinensen (valamint még az USA is). Az egység után egy német-francia ellenségeskedés figyelhetô meg. A gyarmatok kérdésében is változás történik, II. Vilmos egyszerre törekszik az európai vezetô szerep elérésére és a gyarmatszerzésre, szemben Bismarckkal, aki elôbb akarja a megerôsödést, és csak utána a gyarmatszerzést. Ez majd problémákat vet föl, hiszen gyakorlatilag minden számottevô terület gyarmatosított már. Németország továbbá még azért sem tudja igazán kihasználni nagyhatalmi voltát, mert a többi nagyhatalom ebben azonnal megakadályozta (pl. a marokkói válságok), de ezek a problémák felgyülemlenek, és vezetnek többek között az elsô világháborúhoz.