A világosi fegyverletételtôl a kiegyezésig tartó idôszakot Magyarországon neoabszolutizmusnak nevezzük. Ebben az idôben a Habsburgok megpróbálnak az abszolutizmus eszközeivel uralkodni.
Az osztrákok az 1848-as alkotmányt idôlegesnek tekintik, távlati céljuk pedig a felfüggesztése. Erre tesznek kísérletet, amikor 1849. március 4- én kihirdetik az Olmützi alkotmányt. A kihirdetést Windischgrätz a kápolnai csatáról szóló jelentésére alapozzák. Az alkotmány Magyarországot a birodalomhoz csatolja, gyakorlatilag minden ügy közössé válik, Magyarországról leválasztja Horvátországot, Szlavóniát, Erdélyt és a Vajdaságot. Ezzel kielégíti a nemzeti követeléseket egy önálló államért, viszont meg is szünteti ezt, mert a tartományi gyûléseknek tulajdonképpen nincs jogkörük. Az alkotmány feloszlatja a birodalmi parlamentet, az új alkotmányt a császári teljhatalomra támaszkodva hirdeti ki. Magyarországról úgy határoz, hogy koronatartományként kezelendô, és mint minden tartománynak, helytartó áll az élén.
Az osztrák politikában ekkorra kialakul két csoport: a centralizáció hívei, élükön Ferenc Józseffel és Schwarzenberggel, céljuk egy alkotmány nélküli centralizált összbirodalom, amelyben a politikai és a gazdasági egység megvalósul; velük szemben állnak a föderalisták, akik a birodalomnak alkotmányt és nemzeti stb. jogokat szeretnének adni. Közéjük tartozik többek között Widischgrätz és a magyar konzervatívok többsége. A fegyverletétel után ismét fellángol a vita a két csoport között, hogy milyen módon kormányozzák az országot. Mivel a birodalmi gyûlésen a centralisták vannak többségben, az ô politikájuk érvényesül. 1849-ben Haynaut kinevezik teljhatalmú katonai biztossá, aki megtorló intézkedéseket vezet be a magyar szabadságharcosok ellen, figyelmen kívül hagyva az oroszok kérését, miszerint hirdessenek amnesztiát, és ne torolják meg a szabadságharcot (egyébként Bécsben is egy amnesztiatervezet van az elôkészítési stádiumban). A megtorló intézkedések közül a legismertebb 1849. október 6-án Aradon a 13 honvédtiszt és ugyanezen a napon Pesten gr.Batthány Lajos kivégzése. Ezért indul meg az emigráció, ami a megtorló intézkedésekkel egyetemben 1850-re kivált egy nemzetközi tiltakozást. Ennek következtében Haynaut visszahívják, és módosíttatják vele ítéleteit. Haynau eredetileg 500 halálos ítéletet hozott, hogy példát statuáljon, ebbôl végül is 100 körüli halálos ítéletet hajtanak végre, a többit várfogságra változtatják.
1850-ben a leváltott Haynau helyett Bach Sándort bízzák meg Magyarországnak a birodalomba való beillesztésével. Bach osztrák belügyminiszter, majd 1852-tôl miniszterelnök is. Bach a beillesztést nem katonai hanem adminisztrációs úton akarja. Támogatói az osztrák katolikus fôpapság és az osztrák és a német polgárság. Ôk azt várják, hogy egy centralizált birodalomban övék lesz a vezetô szerep. A rendszernek Magyarországon számottevô bázisa nincs, ez a bukás egyik oka.
Gazdaság szempontjából a cél egy összbirodalmi egységes belsô piac, ezért 1850-ben eltörlik a belsô vámhatárt. Ez nagymértékben elômozdítja a tôkés fejlôdést Magyarországon. 1853-ban kiadnak egy császári pátenst, ami jobbágyfelszabadítási törvényt érinti. Eszerint a jobbágyfelszabadítás minden telkes jobbágyra vonatkozik, a kártalanítási összeg 20 %-át viszont saját pénzébôl kell kifizetnie, visszamenôleg is. Aki erre képtelen, attól földet vonnak meg. Ebbôl kifolyólag a paraszti földek legalább 3%-al csökkennek.
Mivel ez egy adminisztratív rendszer, Bachnak növelnie kell a hivatali apparátust. Az ország könnyebb kezelhetôsége érdekében a Királyi Magyarország területét tíz részre osztják. Leválasztják Erdélyt, a Temesközt, a szerb határôrvidéket és a Horvát királyságot; a maradék Magyarországot pedig öt kerületre darabolják. Minden kerület élén adminisztrátorok állnak, a megyei önkormányzatok megszûnnek. Nálunk is bevezetik az osztrák jog-, iskola- és adórendszert. Mindenhol a német válik hivatalos nyelvvé, német nyelvû iskolákat alapítanak (1854. Német Nyelvû Állami Reáliskola = Toldy Ferenc Gimnázium). A rendszert a magyarok kezdettôl fogva ellenzik, aktív és passzív ellenállás figyelhetô meg. Az elôbbin azt értjük, hogy kis ellenálló csoportok, amelyeket az emigráltak támogatnak, szórványos akciókat szerveznek az uralom ellen. Ezek mind tragikus véget érnek, 1853-54 után pedig megszûnnek. Az ellenálló csoportok tevékenységének csúcspontja az 1853-ban Libényi József által az uralkodó ellen elkövetett merénylet, amelyben Ferenc József megsebesül. Az ilyen jellegû akciókat a kezdettôl fogva nagy létszámú hadsereg és titkosrendôrség kíméletlenül megtorolja. A magyaroknak nem marad más csak a passzív ellenállás, tehát nem fizetnek adókat, a politikától távolmaradnak.
A rendszer bukásának egyaránt vannak politikai és gazdasági okai. Belpolitikai okok közé sorolandó a passzív ellenállás, és az, hogy a rendszernek nincsen magyarországi támasza. Mivel az adókat csak katonai fenyegetéssel illetve rekvirálással lehet behajtani, ez állandóan nagyszámú katonaság állomásoztatását követeli meg. A külföldi háborúk is óriási összegeket emésztenek föl, ráadásul nem is igazán sikeresek. A krími háború (1853-56) során a birodalom Oroszország ellen harcol, ami ugyan sikeres, de elveszíti egyetlen nagyhatalmi szövetségesét. 1859. június 24- én az olasz egységért vívott véres Solferinoi csatában az olasz-francia csapatok legyôzik a Ferenc József vezette seregeket. Ezekben a csatákban több magyar esik el, mint a szabadságharcban, a közvélemény ezt természetesen nem veszi jónéven. Egy további fontos érv még, hogy a centralizáció nem csak Magyarországot sújtja, hanem a nemzetiségeket is, a hivatalos nyelv náluk is a német, a helyi önkormányzatok ott is megszûnnek, tehát ôk is elégedetlenek.
A centralisták bukása után a föderáció hívei veszik át az irányítást. Az ô hatásukra adja ki Ferenc József 1860. október 20-án az októberi diplomát, amely egy kísérlet az 1848. elôtti állapotok visszaállítására. Mivel a magyarok ragaszkodnak a 48-as alkotmányhoz, természetesen nem fogadják el a diplomát, 1860 végére a föderalisták is megbuknak, az irányítás újra a centralisták kezébe kerül. 1861 februárjában az uralkodó kiadja a februári pátenst, ami tulajdonképpen az októberi diploma szûkítése. Amíg a birodalmi tanács októberben még csak 100, a király által kinevezett emberekbôl álló tanácsadó testület, februárban már birodalmi parlamentként mûködik, amelyben összesen 343 képviselô van a népesség arányában. Ez azt jelenti, hogy képviselôk közül 85 magyar, 26 erdélyi és 9 horvát. Továbbá növeli még az uralkodó jogkörét hadügyi és pénzügyi kérdésekben. Öszszességében ez Magyarországnak az örökös tartományok sorába való lesüllyedést jelentené. A pátens elfogadtatása érdekében 1861 tavaszán összehívják a magyar országgyûlést. Az országgyûlésen két párt alakul ki Deák Ferenc és Teleki László vezetésével. A két párt egyetért abban, hogy a februári pátens elfogadhatatlan, egy magyar alkotmány csakis 48-as alapokon nyugodhat. Deák csoportja elfogadja az uralkodó személyét, a követelésit felirat formájában fogalmazza meg, ezért ôket a Felirati Pártnak nevezzük. Telekiék radikálisabb elveket képviselnek (a Függetlenségi Nyilatkozathoz állnak közelebb), nem fogadják el az uralkodó személyét, valamint a 48-as alkotmányt követelik határozatukban. Mivel programjukat ily módon fogalmazzák meg, a csoport a Határozati Párt nevet kapja. Teleki szomorúan tapasztalja, hogy a választási küzdelemben saját párttagjai állnak el mellôle, ezért öngyilkos lesz. A szavazást végül is 3 szavazattal a Felirati Párt nyeri. Mivel az országgyûlés nem fogadja el a februári pátenst, Ferenc József 1861 augusztusában feloszlatja az országgyûlést, és ténylegesen visszatér a centralizáció.
Ezalatt a kossuth-i emigráció töretlen, követelik Magyarország függetlenségét. Kossuth már 1851-ben kidolgoz egy alkotmánytervezetet, amelyben Magyarországot egy polgári demokratikus államként képzeli el. Tervéhez szövetségeseket keres, de mivel ez nem igazán sikeres 1860. és 1862. között kidolgozza a Dunai Szövetség tervét. Ez a szövetség Magyarországot, Horvát- Szlavóniát, Szerbiát és Romániát tömörítené, azonban még magyar részrôl sem talál igazán támogatást. Népszerûsíti még a 'beavatkozás a be nem avatkozásért' elvét, melyszerint, hogyha Magyarországon újabb szabadságharc törne ki, ne avatkozzanak be a nagyhatalmak a szabadságharc ellen.
1861-ben megkezdôdik Schmerling provizóriuma, ami egészen 1865-ig tart. A provizórium szó ideiglenességet jelent, ez mindkét oldal politikájában megmutatkozik. A provizórium során mindkét félben kialakul egy kompromisszumkészség. Ennek köszönhetô, hogy 1865 áprilisában összehívják az országgyûlést, hogy dolgozza ki a kiegyezési törvényeket. 1865 húsvétján a Pesti Hírlapban megjelenik Deák Húsvéti cikke, ez kifejti a magyarok tárgyalási készségét, és tartalmazza a követeléseket. Mindkét félnek hátrányos volt a passzív ellenállás. A magyarok nem vállalnak hivatalt, ezért bevételforrástól esnek el (fôleg a középréteg), az osztrákok pedig csak a hadsereg segítségével vagy a bevetésével való fenyegetésével tudják az adók 80- 90%-át beszedni. Osztrák részrôl további hátrány, hogy a nagyhatalmak nem nézték jó szemmel a centralizációs törekvéseket, valamint Ausztria külpolitikailag permanensen sikertelen. Az 1866- os königgrätzi csatavesztés után Bismarck létrehozza az Északnémet Szövetséget Ausztria kizárásával. Ausztria egyébként is csak úgy maradhat nagyhatalom, hogyha Magyarországot maga mellett tudja, és nem kell állandóan nagy létszámú hadsereget itt állomásoztatnia.
A königgrätzi csata után Ferenc József magához kéreti Deákot, arra számítva, hogy Deák növelni fogja a követeléseit, de nem így történik, megmarad eredeti követeléseinél, ami lényegesen könnyebbé teszi a kiegyezést, viszont azóta is vita tárgya, hogy nem lett-e volna jobb a követeléseket növelni. 1867 februárjában az uralkodó kinevezi Andrássy Gyulát miniszterelnökké, aki kijelöli kormányát. Május 22- én Kossuth az úgynevezett Cassandra- levelét elküldi Deáknak. Ez egy nyílt levél, felszólítja Deákot, hogy ne fogadja el a kiegyezést. Kossuth ezt azzal magyarázta, hogy mivel a kiegyezés szerint a pénz-, had- és külügy közös ügyek, ez az életbiztosítékok feladását jelenti. Kossuth még mindig a teljes függetlenségben gondolkozik, ami teljesen irreális, hogyha figyelembe vesszük a pánszlávizmus és a német külpolitika fenyegetô voltát. 1867. május 29-én az országgyûlés elfogadja, és Ferenc József szentesíti a kiegyezési törvényeket. Ezen az országgyûlésen Deák beszédet mond, ami vélhetôleg Kossuth levelére ad választ. Június 8-án a Budai várban Ferenc Józsefet középkori pompával királlyá koronázzák. 1868-ban újabb törvényeket hoznak: a nemzetiségi törvényt, amelynek külön része a horvát kiegyezés és a népiskolai törvényt.
A kiegyezés 1867. óta vitatott olyan szempontból, hogy Deák miért nem követelt többet, habár jó esélyei voltak. Deák az 1848-as alkotmányhoz ragaszkodott, viszont a a pénz-, had- és külügy tekintetében engedményt tett, amikor belement abba, hogy ezek közös ügyek legyenek. Deák nem vállalta egy földreform és egy nagyobb önállóság követelését, amelynek elfogadása valószínûleg megtörtént volna, de Deák biztosra akart menni, mert mégiscsak jobb a nemzeti jogok nagyrészével rendelkezni és beleszólni a kormányzásba, mint egy centralizált birodalom részének lenni. A földreformot nem is biztos, hogy meg tudták volna oldani, a zsellérek kérdése mindenképpen megoldatlan maradt volna, és az osztrák kincstár sem rendelkezett a földreformhoz szükséges összeggel. A kiegyezés lehetôvé tette az infrastruktúra, a hitelélet, az ipar, a közlekedés, közoktatás, stb. fejlesztését, részben külföldi tôkével is. Az osztrákok is jól jártak a kiegyezéssel, mert végre "nyugtuk van a magyaroktól", a birodalom már nem egy belpolitikai gondokkal küzd, megkezdôdik az Osztrák Magyar Monarchia megerôsödése. Továbbá az osztrákok rendelkezésére álltak a magyar hadsereg és az adók. Ez utóbbiak nyilván Magyarország számára negatívak voltak. További hátulütôje volt a kiegyezésnek, hogy nem volt továbbfejleszthetô, a 90-es évektôl már akadályozta Magyarország fejlôdését, viszont 1867-ben elkerülhetetlen volt.