Az olasz és a német fasizmus az elsô világháborút követôen alakul ki, a háborút követô gazdasági válságok egyaránt növelik a szélsôjobb és a baloldal szerepét. Mindkét országban úgy látják, hogy a baloldal a veszélyesebb, ezért felkérik a jobboldali párt vezetôit, hogy számolják fel a baloldalt. Ez sikerül nekik, ezért az állandó kormányválságok miatt kiírt választásokon elért eredményeik alapján törvényesen kormányra kerülnek.
Olaszországban az elsô világháború után gazdasági válság alakul ki, ami politikai válságot is eredményez. Az ország azonban gazdaságilag nem egységes, északi része sokkal fejlettebb, itt munkásmozgalmak vannak, délen pedig a parasztok földfoglaló mozgalmai. 1919-tôl 1928-ig bal- és jobboldali mozgalmak léteznek, amelyek az elszegényedô kis- és középrétegekre támaszkodnak. Ezek a csoportok erôteljesen bírálják a hivatalos politikát egészen 1914-ig visszamenôleg. 1919-ben Benito Mussolini és katonatisztek megalapítják a Fascio di Combattimentot, a Hadviseltek Szövetségét, és még ugyanebben az évben megkezdôdik a csoport fegyveres alakulatának a szevezése (feketeingesek). 1921- ben Mussolini létrehozza a különbözô fasiszta csoportokból az Olasz Nemzeti Fasiszta Pártot, aminek célja a kormányrakerülés. Szintén 1921-ben alakul meg az Olasz Kommunista Párt, ami a szélsôbal irányvonalat képviseli. 1920-tól a bal- és a jobboldal összetûzései állandósulnak. Mivel ekkor az Olasz Kommunista Párt és az Olasz Szociáldemokrata Párt tûnik veszélyesebbnek, Mussolini többször tárgyal a kormány politikusaival, ennek eredményeként 1921-ben megígérik Mussolininek, hogyha felszámolja a baloldalt, akkor pártját bevonják a kormányzásba. A baloldal felszámolása révén Mussoliniék tömegbázisa annyira megnô, hogy a választásokon az Olasz Nemzeti Fasiszta párt éri el a legnagyobb szavazati arányt. 1922. október 28-án a fasiszták bevonulnak Rómába, ami tulajdonképpen hatalomátvételt jelent. Október 29- én III. Viktor Emánuel Mussolinit nevezi ki miniszterelnökké és bízza meg kormányalakítással. 1922-tôl 1925-ig koalíciós kormányzás folyik. 1924- ben meggyilkolják Matteotti szocialista képviselôt, ami újabb politikai nyugtalanságot okoz, ez adja a lehetôséget Mussolininek, hogy felfüggessze a kormánynak a parlamenttel szembeni felelôsségét. 1925- ben Mussolini felfüggeszti a parlament mûködését, helyette létrejön a Fasiszta Nagytanács, a végrehajtó hatalom Mussolini kezében összpontosul. 1926-ra Mussolini felszámolja a pártokat és a szakszervezeteket. Az utóbbiak helyett, a munkásság megnyerésére korporációk jönnek létre a Munka Törvénykönyve alapján. A korporáció a munkaadók és a munkavállalók közös érdekvédelmi szervezete, amelyben a munkavállaló elméletileg beleszólhat a vállalatvezetésbe. 1928-ban Mussolini feloszlatja a parlamentet, a fasiszta diktatúra totálissá válik, fasiszta egypárturalom van, az összes többi párt felszámolása megtörténik, nincs parlament, az országot rendeletekkel kormányozzák. 1929-ben a pápa és Mussolini megkötik a lateráni egyezményt, amely a mai értelemben vett önálló vatikáni állam létrejöttét ismeri el.
Külpolikájában Mussolini a Római Birodalom visszaállítását tûzi ki célul, ez a Földközi-tenger környékét, Délkelet-Európa és Észak-Afrika meghódítását jelenti. Ennek jegyében 1923-ban az olaszok elfoglalják Fiúmét, 1932-ben Albániát; 1934-ben megakadályozzák az Anschluß-t, amennyiben az olaszok felvonulnak az olasz-osztrák határra, így az osztrák náciknak el kell állniuk tervüktôl. 1935-36-ban Abesszína ellen kezdenek háborút, ami Etiópia gyarmatosításával végzôdik.
Mussolini a Római Birodalom visszaállításának ígéretével maga mellé állítja a katonatiszteket és a városi kispolgárságot, valamint rendet teremt az országban, ami mindenkinek érdeke volt. A rendszer népszerûsítése érdekében nagyszabású propaganda- hadjáratot indít, ami még a sport és a mûvészetek területére is kiterjed.
A német szélsôjobboldal megjelenése szintén az elsô világháború utáni gazdasági válságnak köszönhetô, ám komoly politikai szerephez a weimari köztársaság alatt nem jut. Az 1929-32-es világgazdasági válság Németországot érinti a legsúlyosabban, amiért a szélsôséges pártok (bal- és jobboldal egyaránt) a középpártokat és a liberális politikát teszik felelôssé. Szerintük hiba volt a versailles-i békeszerzôdés elfogadása (1923.), és ilyen nagymennyiségû, fôleg amerikai tôkét az országba engedni (Dawes- terv 1924-29), ami Németországot az Egyesült Államoktól való gazdasági függésbe sodorta. A három szélsôséges párt, az NSDAP (náci párt), a Német Kommunista Párt és a Német Szociáldemokrata Párt befolyása nô a legnagyobb mértékben. A baloldali pártok tömegmozgalmakat szerveznek, a náci párt pedig nagygyûléseken népszerûsíti magát.
1919-ben az NSDAP (Nazionalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei) alakul meg, amelynek Hitler is tagja, 1921- tôl pedig elnöke. További vezetô személyiségei Rudolf Hess (Hitler személyi titkára, majd helyettese és tárcanélküli miniszter), Ernst Röhm (a Sturmabteilung vezetôje, majd tárcanélküli miniszter), Hermann Göring (SA vezetôje, birodalmi gyûlés elnöke, porosz miniszterelnök és belügyminiszter, légimarsall, a Gestapo megszervezôje), Joseph Goebbels (propagandaminiszter), továbbá Alfred Rosenberg (a fajelmélet megalkotója) és Robert Ley. A náci pártnál mindig nagyon fontosak a külsôségek, 1920-ban véglegesítik a náci párt jelvényét és zászlaját. Mivel Hitler az egész társadalom támogatását maga mögött szeretné tudni, ezért 1921-ben kiadnak egy 25 pontból álló programot, ami minden réteg megnyerésére törekszik (szociális demagógia). Ebben a nagytôkéseknek megígérik az expanziót, amivel új piacok jönnek létre és a kommunista mozgalom teljes felszámolását; a középrétegeknek állami támogatást, érdekképviseleteket, biztosabb egzisztenciát, hivatalokat, a spekulatív tôke korlátozását, valamint a középtulajdonosok védelmét; az alsóbb rétegeknek szintén a nagytôke korlátozását, rögzített árakat és béreket, a munkanélküliség felszámolását, az adósságok kamatainak csökkentését, jobb hitelfelvételi és új birtokszerzési lehetôségeket ígérnek.
A pontok egymásnak ellentmondanak, ami nem a párt következetlenségébôl adódik, hanem abból, hogy minden réteget meg akarnak nyerni, de bizonyos pontok teljesítése eszük ágában sincs. Szintén ebben a programban kerül kifejtésre a fajelmélet (Herrenfolk) és az élettérelmélet (Lebensraum). A fajelmélet szerint az uralkodó nép a német, másodrendû a többi germán nép, szolganépek a szlávok és más kelet-európai népek, kiirtandóak a zsidók, a cigányok és a kommunisták. Az élettérelmélet szerint Németország túlnépesedik, új területek kellenek (Kelet-Európa). Elôször Európa németjeit kell egyesíteni, majd egy egész Európára kiterjedô nagynémet birodalmat (Drittes Reich), s végül egy német világbirodalmat kell létrehozni. 1923. november 8-9-én Hitler végrehajtja a müncheni sörpuccsot, ami azonban nem sikerül, Hitlert letartóztatják, ötévi börtönbüntetésre ítélik, de ebbôl csak 9 hónapot tölt le. Ezalatt az idô alatt írja meg a Mein Kampf elsô kötetét, amely tartalmazza az NSDAP részletes programját. 1924-ben olasz mintára rendszeresítik a barna inget a rohamosztagosok egyenruhájaként. 1925-ben átszervezik az NSDAP-t, továbbá létrejön a Schutzstaffel, Hitler testôrsége. A világgazdasági válság alatt egyaránt nô a kommunista, a szociáldemokrata valamint a náci párt népszerûsége és evvel együtt a tömegbázisuk. 1929-tôl kormányválság is van, évente választásokat tartanak, ezeken jól látható a három párt elôretörése. Amíg például az NSDAP-nek 1928-ban csak 12 parlamenti képviselôje van, addig 1930-ban 107 és 1932-ben már 230 körül. 1931-ben Hitler és a nagytôkések Harzburgban tárgyalnak, mert ez utóbbiak úgy vélik, hogy a baloldal komolyan veszélyezteti ôket. Ezért megállapodnak Hitlerrel: hogyha sikerül felszámolnia a baloldalt, akkor pártját bevonják a kormányzásba. 1932-ben, a válság mélypontján háromszor is tartanak választásokat. A tavaszi-nyári választásokon a 3 említett párt szavazati aránya nô, de az NSDAP-é a legnagyobb részarány. Ezen felbuzdulva Hitler augusztusban a düsseldorfi nagygyûlésen nyíltan meghirdeti a baloldal elleni harcot. Novemberben, a választásokon a baloldali pártok részaránya némileg nô, az NSDAP-é pedig pár tizeddel csökken, de még mindig az NSDAP-é a legnagyobb részarány. Ennek megfelelôen Paul von Beneckendorff und von Hindenburg köztársasági elnök 1933. január 30-án kinevezi Hitlert miniszterelnökké, aki koalíciós kormányt alakít, amibe rajta kívül még három fasiszta politikus kerül be. A "józan" német körök megdöbbenésüknek adnak hangot, de mások úgy vélekednek, hogy ez nem biztos, hogy rossz, mert most nyílt színen kell a náciknak a tarthatatlan politikájukat folytatni, amivel legkésôbb nyolc hónap múlva megbuknak (Thomas Mann). Ezzel szemben a valóság az, hogy nem egészen egy év alatt kiépül a totális fasiszta diktatúra. 1933. február 27-én felgyújtják a Reichstagot. A tettel egy bolgár kommunistát, Dimitrovot vádolnak, aki azonban be tudja bizonyítani ártatlanságát (lipcsei per). A Reichstag felgyújtásának ürügyén Hitler törvényenkívül helyezi a kommunista pártot, majd új választásokat ír ki, hogy ne koalíciós kormányzást kelljen folytatnia. Eme választás azonban csak 43%-ot hoz az NSDAP számára, alkotmányosan tehát nem tud egypárti uralmat kialakítani. Ezért június-július folyamán felszámolja a szociáldemokrata pártot, majd a szakszervezeteket, ezt követi az összes ellenzéki párt betiltása és a polgári szabadságjogok korlátozása. A szakszervezetek helyett Robert Ley nevéhez kapcsolódóan a Nemzeti Munkafront jön létre. 1934. június 29- edikérôl 30-adikára virradó éjjel az SS-szel lemészároltatja az SA elégedetlenkedô tagjait (hosszú kések éjszakája), miután ezek alsóbb rétegekbôl származók követelték a biztosabb egzisztenciát és a nagytôke korlátozását (Hitler ígéretei). Ezután az SA szerepét az SS veszi át. 1934. augusztus 2- án meghal Hindenburg, Hitler egyszemélyben köztársasági és miniszterelnök (Führer), létrejön a totális fasiszta diktatúra.
A gazdaság irányítását a Hermann Göring vezette Négyéves Terv Hivatala végzi a Neuer Plan alapján. Eszerint az állam közmunkákat végeztet, infrastruktúrát fejleszt, befagyasztja a béreket, irányítja a termelést és az elosztást, bevezetik a profitkiviteli tilalmat -hogy a nyereséget a vállalatok helyben fektessék be-, a vállalatokat kényszer- kartellezi, a Birodalmi Bank devalválja és evvel stabilizálja a márkát, a harmincas évek közepétôl megindul a hadiipar fejlesztése. Mindennek eredményeként növekszik a munkaerô iránti kereslet, megszûnik a munkanélküliség, sôt az állam kényszerül a munkaidôt és evvel együtt a béreket emelni, valamint az "alsóbbrendûek" számára a kötelezô munkaszolgálatot bevezetni; az ipari termelés 1928. és 1938. között 107%-al nô.
A német külpolitikát az expanziós törekvések határozzák meg, 1933-ban Németország kilép a Népszövetségbôl; a gazdaságot átállítják a haditermelésre; 1934-ben kísérlet Ausztriával való egyesülésre (Anschluß), amit Mussolini még megakadályoz; 1935-ben A Saar-vidéken népszavazást tartanak, amelynek eredménye alapján a terület ismét német fennhatóság alá tartozik; ugyanebben az évben bevezetik az általános hadkötelezettséget, remilitarizálják a Rajna-övezetet és kihirdetik a nürnbergi törvényeket; légierôt állítanak fel, továbbá újra beindítják a flottaprogramot. A fentiek a london- locarnoi illetve a versailles-i békeszerzôdések megszegését jelenti. Külkapcsolatok létesítése más fasiszta országokkal 1935-36-tól kezdôdik. 1936-ban létrejön a Berlin- Róma tengely, ebben a szerzôdô felek elismerik a egymás külpolitikai törekvéseit. Szintén 1936-ban jön létre az erôsen fasizálódott Japán és Németország között az antikomintern paktum, amihez 1937-ben Olaszország is kapcsolódik.
Mind az olasz, mind a német fasizmus ideológiai alapját az erôteljes nacionalizmus és a baloldal-ellenesség adja, azonban éles ellentétek is mutatkoznak. Németország a fasizmus legszélsôségesebb példája, itt a legerôsebb a sovinizmus és az antiszemitizmus. Természetesen ezek Olaszországban is fellelhetôek, de sohasem olyan mértékben, mint Németországban. Másik különbség a kiépülés kezdete és idôtartalma. Szélsôjobboldali pártok mindkét országban 1919-ben alakulnak, de Olaszországban már 1922-ben kormányra kerül fasiszta párt, Németországban ez csak 1933-ban következik be. A kormányrakerüléstôl a totális diktatúra kiépítéséig Olaszországban hat év telik el, Németországban nem egészen egy év. Talán a leglényegesebb különbség az államformában van. Németország szövetségi köztársaság, amelyben 1934-tôl Hitler miniszter- és köztársasági elnök, Olaszországban királyság van, bár az uralkodó, III. Viktor Emánuel korlátozott jogkörrel rendelkezik (kormánykinevezés és miniszterelnök visszahívásának joga), valamint a hadsereg a királyra esküszik fel. Ez megadja a lehetôséget arra, hogy amikor 1943. július 25-én a Fasiszta Nagytanács megvonja a bizalmat Mussolinitôl, III. Viktor Emánuel parancsára Mussolinit letartóztatják és megfosztják valamennyi tisztségétôl, végetvetve ezzel a fasiszta diktatúrának.