Az elsô világháború maga után von egy gazdasági válságot a háború által érintett országokban. Ez a hármas szövetség országaiban súlyosabb, mint nyugaton, és hamarabb -már 1916-tól- kialakul. A válság az országok iparának haditermelésre való átalakításával jelentkezik élelmezési és nyersanyagellátási gondokként. Az antant országait ez a válság nem érinti olyan súlyosan, mert hatalmas gyarmatbirodalmuk szinte kimeríthetetlen tartalékokat biztosít számukra.
Az elsô világháborúban Németország tehát nem éri el célját, és mint vesztes államot, ôt is igyekeznek gazdaságilag és politikailag elszigetelni. A nagyhatalmak 1922-re belátják, hogy saját válságukat egyedül megoldani nem tudják, kialakul bennük egy együttmûködési készség, így 1922-ben összehívják a genovai konferenciát, melynek célja a gazdasági és a politikai stabilizáció megvalósítása, továbbá elszigeteltségbôl való kilépés. Mindehhez a gazdasági alapot az USA által felkínált hosszúlejáratú kölcsön jelentené, mert az Egyesült Államokat területileg nem érintette a háború, a gazdaság tovább fejlôdött, kialakult egy tôkefelesleg. Erre a konferenciára meghívják a vesztes Németországot és az eddig el nem ismert Oroszországot is, annak reményében, hogy sikerül rábírni ôket adósságaik törlesztésére, cserébe pedig esetleg támogatnák a két ország gazdaságának talpra állítását. Ezeket a feltételeket a két ország nem vállalja, adósságaikat nem tudják mibôl visszafizetni, kivonulnak a konferenciáról, és a szomszédos Rapalloban szerzôdést írnak alá, ebben szerepel a diplomáciai kapcsolatok felvétele, egy gazdasági egyezmény megkötése, valamint lemondanak az egymásnak fizetendô jóvátételrôl. A folyósítandó kölcsönöket csak olyan országok vehetik fel, amelyek tagjai az 1920- ban alakult Népszövetségnek. Az Egyesült Államok szeretné visszakapni hadikölcsöneit az antant országaitól, ezért 1924-ben megindul a Dawes-terv. Ez azt jelenti, hogy Németország több milliárd dollárnyi hitelt kap gazdasága talpra állításához, a márka stabilizációjához, a belpolitikai helyzet megszilárdításához, valamint ebból tudja a 132 millió márkában meghatározott jóvátételt fizetni az antant országainak. Így ezek az országok pénzhez jutván törleszteni tudják az Egyesült Államok felé kölcsöneiket. Az 1920-as évek második felétôl kezdôdik meg igazán a stabilizáció, majd az USA mellett nyugat- európai országok is nyújtanak kölcsönt a kelet-közép-európai államoknak.
1925. és 1929. között egy gazdasági fellendülés figyelhetô meg Nyugat- és Kelet-Közép-Európában. Ez jelent egy pénzügyi stabilizációt, amit devalválással és/vagy pénzcserével érnek el, és jelenti a tôzsde szerepének növekedését, ez lesz a gazdaság meghatározója. A gazdasági élet a kölcsönökön keresztül szorosan kapcsolódik az Egyesült Államok gazdaságához, aminek hátulütôi majd a világgazdasági válság alatt mutatkoznak meg.
Nyugat-Európában az ipar nagyobb mértékben fejlôdik, mint a mezôgazdaság, legnagyobb mértékben az új iparágakban figyelhetô meg a fellendülés, mint: elektromosenergia- termelés; elektromos ipar; közlekedés-utak, repülôgépgyártás; vegyipar- robbanóanyagok; mûanyaggyártás- mûszál; gyógyszeripar-antibiotikumok, inzulin, vitaminok.
Kelet-Közép-Európában még mindig húzóágazat a mezôgazdaság, de ennek a stabilizációja elmarad. Ennek okai, hogy az országok önellátásra törekednek, így a kelet-közép-európai mezôgazdasági termények nem találnak piacot, továbbá az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával létrejött sok kis államnak meg kell szerveznie saját gazdaságát, ami eddig betagozódott a birodaloméba. Ezek az országok elvesztik legfôbb piacaikat, valamint a belsô piacok is szûkek maradnak, mert az árak nagyobb mértékben nônek, mint a bérek, a parasztság is vásárlóképtelenné válik, a kör bezárul.
A gazdasági stabilizáció révén az országok termelése eléri a háború elôtti szintet, a kereslet viszont jóval alatta marad, így az 1920- as évek végére egy túltermelési válság alakul ki, az eladhatatlan áruk raktárokban hevernek.
1929. október 24-én a New-York-i tôzsdén a részvények árfolyamai 40-60%-ot zuhannak, ezt a tôzsdekrach- ot fekete csütörtökként szokás emlegetni. Ebbôl kifolyólag a bankok megszüntetik a hitelfolyósítást, ezért leáll vagy csökkentett ütemben folyik a termelés, rövidül a munkaidô, elbocsátják a munkásokat, tehát nô a munkanélküliség, csökken a kereslet, a kis- és középüzemek tönkremennek, a nagyvállalatok olcsón felvásárolják ôket, további tôkekoncentráció zajlik le. A válság betetôzése akkor következik be, amikor a bankok fizetésképtelenné válnak, mert az emberek féltik a pénzüket, és kiveszik azt a bankból, az egész pénzügyi élet megbénul. A válság az Egyesült Államokat és Németországot érinti a legsúlyosabban, mert ezek az országok igen/eléggé fejlett gazdasággal rendelkeznek, de nincsenek gyarmataik. Ugyanezekbôl az okokból kifolyólag a válság Nagy- Britanniát és Franciaországot érinti a legkisebb mértékben.
A válság Kelet-Közép- Európában is megfigyelhetô, de itt a mezôgazdasági túltermelés indítja el a lavinát. Mivel ezeknek az országoknak csak egy beszûkült nemzeti piacuk marad, és a felvett hitelekbôl a termelés a régi mértékben indul meg, kialakul egy túltermelés, a gazdák nem tudják eladni terményüket, így a hiteleiket sem tudják törleszteni. Ebben a térségben tehát a mezôgazdasági túltermelés vonja maga után az ipari és a pénzügyi válságot, ellentétben Nyugat-Európával és az Egyesült Államokkal, ahol a tôzsdekrach vonja maga után az ipari és a mezôgazdasági válságot.
A válság a mélypontját 1932-ben éri el, kivétel Franciaország, ahol 1935- ben, de ott késôbb is kezdôdik. A válság megoldása a kereslet és a kínálat egyensúlyba hozása, újra hiányt kell elôidézni a kínálatban. Ennek legkézenfekvôbb módja a raktáron lévô áruk megsemmisítése. (Utólag kiszámolták, hogy az az árumennyiség, amelyet megsemmisítettek, 130 millió ember egyévi élelmezésére lett volna elegendô.) A következô lépés a monopolkapitalizmus megreformálása. Ennek kidolgozója Keynes brit közgazdász, aki úgy gondolja a válság megoldását, illetve elkövetkezendô válságok megelôzését, hogy az államnak nagyobb szerepet kell vállalnia a gazdaságban. Szerinte az államnak ellenôriznie kell a gazdasági folyamatokat a költségvetésen, a pénz- és hitelforgalmon, valamint az árak és a bérek viszonyának befolyásolásán keresztül. Továbbá az államnak elôrelátó tervezéssel segítenie kell a gazdaságot, valamint lépjen fel mint tulajdonos és mint megrendelô (közlekedés és hadiipar). Legyenek állami tulajdonban lévô vállalatok, és az állam legyen részvényes olyan részvénytársaságokban, amelyek improduktívak, vagyis közvetlenül meg nem térülô ágazatokban, amelyek azonban sok munkaerôt lekötnek, mint például az infrastruktúra fejlesztése. Az állam piackutatással és kereskedelmi kapcsolatok kiépítésével segítse a termékek értékesítését. Mivel az állam aktívan kiveszi részét a gazdaság irányításából, ezért ezt állammonopolista gazdaságnak, vagy állammonopolizmusnak hívjuk.
Az állammonopolizmus mintapéldája az Egyesült Államokban 1933-ban Roosevelt elnök által bevezetett New Deal. Ez 100%-ig a Keynes-i alapokon nyugszik, de néhány intézkedéssel még kiegészül, mint például az állami jutalom, amelyben azok részesülhetnek, akik egy új terméknek piacokat teremtenek.
Európában az állammonopolizmust nem vezetik be teljes egészében, csak bizonyos elemeit, továbbá csak a II. világháború után nyer nagyobb jelentôséget.
A válságkezelés módja is különbözik a két térségben. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a reformok felülrôl jönnek, tehát a kormány vezeti be ôket, a polgári demokratikus rendszerek megmaradnak. Kelet- Közép-Európában az országok még ki sem lábaltak a háború utáni válságból, máris itt van a világválság, a szélsôséges csoportok megerôsödnek (nyugaton is), a hatalom centralizációja figyelhetô meg, a diktatórikus vonások erôsödnek, ez egészen a diktatúrák (királyi, fasiszta~) kialakulásáig vezetnek.