Az 1929-1933-as világgazdasági válság    A világháború alatt a résztvevõ országok átálltak a hadigazdálkodásra. 1918 után nagy gondot okozott az ipar visszaállítása. A hadsereg leszerelésével pedig hatalmas munkanélküli tömeg keletkezett. Ezek a problémák a legerõsebben azokban az államokban jelentkeztek, ahol korlátozták a hadiipart és a hadsereg létszámát.
Az egyetlen állam, amelyik a háború alatt és után fejlõdésnek indult, az U.S.A. volt. Az Egyesült Államok volt a világ legnagyobb hitelezõje, jelentõs kölcsönöket nyújtott az európai háborúhoz, ezért érdeke volt, hogy azokat visszakapja. Franciaország azon a címen tagadta meg a hitelek törlesztését, hogy Németország nem fizeti neki a jóvátételt. Ezért indult meg a Dawes-terv (1924-1929) elõsegítendõ Németország talpraállását.
Az 1920-as, 30-as években megkezdõdött hát a gazdaságok szerkezetének átalakítása, stabilizálása, mely azonban nem a háború elõtti viszonyoknak megfelelõen alakult: a klasszikus húzó-ágazatok (textilipar, szénbányászat) visszaestek, de fellendülés figyelhetõ meg új ágazatokban: villamosenergiafejlesztés, autógyártás, mûszergyártás, stb.
A mezõgazdaságban azonban nem ment végbe fellendülés. Kinyílt az agrárolló, tehát a mezõgazdasági termékek árai jóval alatta maradtak az ipari áraknak, ezért aki mezõgazdaságból akart megélni, annak sokkal többet kellett termelni, hogy legyen pénze ipari termékekre.
1929. október 24-én (fekete csütörtök) hatalmas árzuhanás következett be a New York-i tõzsdén: az értékpapírok árfolyama 40-60%-al esett.
Az összefonódó tõkés kapcsolatok miatt a válság gyorsan átterjedt a többi ágazatra, majd a többi országra is.
A válság alapproblémája az volt, hogy a kereslet és a kínálat egyensúlya megbomlott, a bérek nem emelkedtek együtt az árakkal, ezért csökkent fogyasztóképes kereslet. A kereslet csökkenése miatt hatalmas árukészletek halmozódtak fel a raktárakban. A termelés csökkentése érdekében munkásokat bocsátottak el, ezzel a tovább csökkent a fogyasztóképes kereslet. A válság tehát egyre mélyítette magát. A kistöke és a parasztgazdaságok tönkrementek. Az életképes nagytöke a tönkremenõ kisüzemeket beolvasztotta, s tõkekoncentrációt eredményezett.
Az Egyesült Államok gazdaságának összeomlása miatt beszüntette a hiteleket, sõt a kiadottakat is minél hamarabb visszakövetelte. Az U.S.A. válsága tehát kiterjedt Európára is. Mivel a válság kiterjedt az egész világra, nem volt lehetõség arra, hogy új piacok szerzésével azon enyhítsenek. Egyetlenegy ország kerülte el a válságot: a Szovjetunió, mert a gazdasági blokád miatt önellátásra rendezkedett be.
A válság az országokat különbözõ mértékben és módon érintette: a nagy gyarmatbirodalommal rendelkezõ országok veszteségeiket át tudták hárítani a gyarmatokra, a fejlett tõkés országok pedig nagy tartalékokkal rendelkeztek.
A háború vesztesei közül Németországban volt a legsúlyosabb a válság. Eddig a kapott hiteleket befektették, de a profit elment a jóvátételre. Most, hogy a hitelt megvonták, a gazdaság összeroppant. A válság által legjobban sújtott országok tehát a vesztesek voltak, mert nem volt gyarmatuk, amire átháríthatták volna, jóvátételre kötelezték õket és agrárországok voltak (agrár termékek exportjából nem futotta ipari termékek importjára).
A válság politikai következménye volt a szélsõséges pártok befolyásának növekedése. A fejlett tõkés országokban, ahol a parlamentarizmusnak nagyobb múltja volt fenn tudtak tartani a polgári demokratikus kormányzást, de pl. Németországban és Olaszországban totalitárius fasiszta, más országokban fasiszta jellegû rendszerek alakultak ki.
A válság mélypontja 1932 volt. Ekkor dolgozta ki Keynes angol közgazdász a válság megoldására a növekedési elméletet, melyet széles körben alkalmazni kezdtek. Célja a kereslet - kínálat egyensúlyának helyreállítása volt úgy, hogy az állam szabályozza a gazdaságot. (Állammonopol kapitalizmus: az állam beavatkozik a gazdaságba, hogy biztosítsa a kereslet-kínálat egyensúlyát.) Keynes szerint azokat az ágazatokat kell az államnak támogatni, melyek nem termelnek árut, de a tõkés termelést biztosítják. Ezek az igazan tõkeigényes ágazatok, melyeket még egy-egy monopólium sem képes finanszírozni. Ilyen ágazatok az egészségügy, az oktatásügy, az építés, stb.
Keynes szerint elengedhetetlenek a szociális intézkedések:
a munkanélküli segély,
a betegbiztosítás,
a nyugdíj,
a fizetett szabadság.
fontos a munkaidõ csökkentése is, mert ha a munkaidõ kevesebb, akkor több ember dolgozik és kap bért, ami szintén a fogyasztóképes keresletet növeli.
Keynes programja adta Roosevelt (1933-1945) New Deal címû programjának alapját.
A New Deal program három területen vitt véghez nagy változtatást: a hiteléletben, a mezõgazdaságban és az iparban. (Országos Helyreállítási Hivatalt)
1. A bankokat bezáratta Roosevelt, csak azok maradhattak, amelyek az állami bankhoz kapcsolódtak. Korlátozta tehát a magánbankok mûködését. Korlátozta továbbá a kötvények kibocsátását, s a dollárt leértékelte.
2. Az 1933-as mezõgazdasági törvény kereslet híján csökkentette a termelést: az állam kártérítést fizetett azoknak, akik földjüket bevetetlenül hagyták. Ennek hatására azonban a kisbirtokok elhaltak.
3. Munkanélküli segélyt vezetett be, a maradék munkanélkülit pedig közmunkákon foglalkoztatta az állam (pl. Tenesse folyó szabályozása). Kényszerkartellezést rendelt el.
Mivel azonban ezekhez az intézkedésekhez az államnak is pénzre volt szüksége, Roosevelt kidolgozta a „tisztességes verseny kódexét": a nagytökével megállapodott az árakban és a bérekben, továbbá a nagytöke vállalta, hogy profitja egy részérõl lemond az állam javára. A tisztességes verseny kódexe kiküszöbölte a konkurenciát, megállapította a termelés volumenét, s az egyes cégek között a piacokat felosztotta. Roosevelt szociális intézkedéseket is hozott: elismerték a munkásság jogát a szakszervezetekhez és a sztrájkhoz, társadalombiztosítást vezettek be. Roosevelt politikai külkapcsolatait is megváltoztatta a New Deal politika: új piacok érdekében Latin-Amerikával (jószomszédság elve) és a Szovjetúnióval (1933) kötött kereskedelmi megállapodásokat. A gazdasági stabilizáció születésével azonban a nagytöke szembefordult a New Deal-el, mert már nem volt szükség z állam beavatkozására.
Angliában a válság kevésbé volt komoly. Munkáspárti kormány volt kormányon McDonald vezetésével. McDonald a már kiadott szociális juttatások csökkentésével próbálta megoldani a válságot. Ez ellenállásba ütközött, s a munkáspárt visszahívta McDonaldot, s kizárta tagjai közül. Az elnök azonban nem mondott le, hanem új kormányt alakított, s véghezvitte programját. 1931-ben a Westminster Statum a Brit Birodalmat Brit nemzetközösséggé alakította át (elismerte a dominiumok: Kanada, Ausztrália, Új Zeland, Dél afrikai Unió függetlenségét.) A McDonaldot követõ elnökök Baldwin és Chamberlain a hitleri fasizmus térhódításával szemben az engedmények politikáját folytatták, s csak Lengyelország megtámadásakor avatkoztak be. Ezzel kitört a második világháború.
Franciaország a háború után szintén problémákkal küzdött. Németország nem fizette a jóvátételt, ezért 1923-ban francia-belga csapatok szállták meg a Ruhr-vidéket. A Dawes-terv megindulása után Németország fizetõképes lett, ezért a Ruhr-vidéket a megszállók elhagyták.
Franciaországban a válság késõbb kezdõdött, de tovább is tartott, mert ott a kis- és középbirtok volt az uralkodó, s ezek csõdje eleinte nem hatott ki országos szintre.
A válság elmélyülése után két tendencia bontakozott ki: a jobboldal „erõskezû" kormány és az alkotmány reakciós módosítása mellett szállt síkra, a munkások ezzel szemben a demokrácia, a köztársaság megvédését szorgalmazták. Az 1932-es választásokon a baloldal kezébe került a hatalom. Herriot (Ario) alakított kormányt, s még ebben az évben megnemtámadási egyezményt írt alá a Szovjetunióval. A válságot azonban megoldani nem tudták, ezért a kormány lemondott. A válság elmélyülésének hatására erõsödtek a demokrácia ellenes tendenciák, 1934-ben a fasiszták (Tûzkeresztesek, Action Francais) puccsot kíséreltek meg. A puccsot a párizsi munkásság hiúsította meg. Ennek hatására a demokratikus (polgári és munkáspártok) szervezetek 1935-ben antifasiszta szövetséget kötöttek, ez volt a Népfront. A Népfront az 1936-os választásokon gyõzelmet aratott, megalakult a Leon Blum (szocialista) vezette népfrontkormány. A kormány szociális intézkedéseket hozott, de gyenge volt, mert a szocialista és a polgári politikusok nem szívesen mûködtek együtt. A válság enyhülésével azonban a fasiszta veszély csökkent, a Népfront tagjai fokozatosan eltávolodtak egymástól. A népfrontkormány programját feladta, Leon Blum lemondott, Daladier alakított kormányt. Szinte minden szociális vívmányt visszavont.
A válság évei alatt aztán felhasználták a felhalmozott készleteket, új szükségletek támadtak s így 1933-ban gazdasági fellendülés következhetett be.