Süldő

   Bármilyen hihetetlen is számomra, a társadalom peremére szorult embernek, Sirám mellett még mindig kitart az ő hű ebe. A határvidéken élni, amúgy nem olyan rossz, mint amilyennek elsőre hallatszik. Hiszen én szabom meg, hol az a perem. Ha már túl sok az ember kijjebb tolhatom, és nem utolsó sorban minnél inkább kiszorulok a társadalom írmagjából, annál messzebb kerül tőlem a cseléd.

   Nagyon fontos tudni a barátjáról, Süldőről, hogy a neve tökéletesen illik rá. Olyan akár egy fiatal, levágásra ítélt kismalac. A mészáros persze én és Szálem mester leszünk. Nagyon agresszív kis kanmangalica. Úgy tud nézni, és oly fenyegtően tud elmenni mellettünk, hogy szinte azon nyomban felgyúl a szememben a tűz. Felpörget a disznótor gondolata. Sajnos nem támad, mert a Sirám tartotta nyálpóráz folyton megakadályozza az erélyes fellépésben. Már amennyire ez elvárható egy ilyen keléstől a világ seggén.

   Az igazi életproblémám: mi vesz rá egy állítólag lélekkel megáldott emberi lényt, hogy megérintse ezt, a genetikai tudományok által is csodának kikiáltott abszolút deformált testet? Nem bírom ép ésszel felfogni. A legrosszabb: minden egyes elátkozott nap látom, amint egymás nyálát nyalogatják, arról a nyelvről, amely előzőleg még valamelyik tanárban volt. A természet minden törvényét megcsúfolja ez a kapcsolat. Az egyetlen magyarázat erre a... nem is tudom, minek nevezzem... társulásnak: a fajfenntartás. Ugyan ez felveti azt a cseppet sem elhanyagolható kérdést, hogy miért kell a fajtájukat életben tartani. Ideiglenes megoldásnak jó, de ha hosszabb távlatokban gondolkodunk: bizony, bizony addig fog romlani ez lénytípus (mind agyilag, mind testileg), míg vagy nem találnak maguknak már elég vak és hülye delikvenst, vagy marad a belterjes házasodás. Aminek mindenki ismeri a "jótékony hatásait". A konklúzió: a természet lassan ugyan, de elvégzi a munkáját.

Folytatás következik...